Renitens tanulóból kommunista mozgalmár

1925 májusában Kambodzsában, a fővárostól nem messze felsírt egy csecsemő. Ez a kisfiú évtizedekkel később olyan fontos szereplőjévé vált országa történelmének, hogy később milliók rettegték a nevét. Szaloth Szár – vagy Pol Pot, ahogy a legtöbben ismerik – családja nem szűkölködött semmiben, szüleinek tízszer akkora rizsföldje volt, mint az átlagembereknek. Apja szívén viselte a kis Szaloth oktatását, aki még tízéves sem volt, amikor a főváros egyik buddhista kolostorába küldték. A fiú azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a vizsgákon megbukott, ezért szégyenszemre hazaköltözött. A kudarc után egy katolikus iskolába íratták, amelyet 19 évesen sikerült befejeznie.

Nem igazán találta a helyét az értelmiségi közegben, ezért inkább ácsnak tanult, majd Párizsba ment, hogy rádiótechnológiát hallgasson. A francia fővárosban sem a szorgalmáról volt híres, a tanulástól elsodorta a politika: baloldali diákok találkozóira, a Kambodzsai Marxista Körbe kezdett járni.
Forradalmárrá vált, úgy gondolta, hogy szülőhazájában csak a kommunisták és csak fegyveres úton képesek legyőzni a francia gyarmatosítókat.
Mivel tanulás helyett inkább a marxista ideológiát tanulmányozta, és a radikális diákok mozgalmába vetette bele magát, vizsgáin megbukott, ezért 1953-ban hazarendelték.

Egyes számú testvér

A Párizsból hazatért mozgalmárt tanult embernek ismerték, hiszen a külföldi tanulmányút miatt folyékonyan beszélt franciául, és a nyugati művészetet is ismerte. Ez idő tájt évekig történelmet, földrajzot és francia irodalmat tanított egy magániskolában, ezzel párhuzamosan szervezte a kommunista forradalmat. De hogyan lett egyszerű párttagból véreskezű vezető?

A Kambodzsai Kommunista Pártot 1960-ban hozták létre, s elődje titokzatos eltűnése után Szaloth Szár lett a főtitkára. Ezzel megkapta az egyes számú testvér címet, valamint felvette a Pol Pot harci mozgalmár nevet, ami a Politique Potentielle (rátermett politikus) francia kifejezés rövidítése. A párt vezetése a vietnami határral szomszédos dzsungelbe vetette magát, és Kína segítségével paraszthadsereget szervezett, így akarták megdönteni a király, majd az amerikai támogatást élvező Lol Non tábornok rendszerét. Ekkoriban vált ismertté a Vörös Khmer név. (A khmer egy népcsoportot jelöl, ugyanis az ország lakosságának többségét a khmer nép alkotja, őseik négyezer évvel ezelőtt érkeztek Délkelet-Ázsiába.) A vietnami háború lezárása hozta el az újabb fordulatot Kambodzsában: 1973 elején az amerikaiak kivonták csapataikat Vietnamból, ami így a kommunisták kezére került. Mindeközben Kambodzsában Lon Nol fegyverszünetet hirdetett, ám a Vörös Khmer ezt nem fogadta el, és tovább folytatta a harcot.

„Az egész országra kiterjedő támadás”

Pol Poték hosszú polgárháború után kerültek hatalomra. 1975. április 17-én elfoglalták a fővárost, Phnom Penh elesett.

Ami utána következett, az minden képzeletet felülmúló vérfürdő volt. A vörös khmerek „forradalmi" ideológiájuk nevében terrorrendszert vezettek be.

„A pénz olyan eszköz, amely kiváltságot és hatalmat teremt. Aki birtokolja, megvesztegethetné pártkádereinket, és alááshatná rendszerünket. A pénz veszedelmes, most és a jövőben is. Óvatosan kell bánnunk vele” – vallotta Pol Pot, akinek célja egy olyan agrártársadalom létrehozása volt, amelyben nincs pénz, és megszűnik a magántulajdon.

Megszüntette a vallást, az iskolákat, a pénzhasználatot, a városokból vidékre telepítette és mezőgazdasági munkatáborokba kényszerítette az embereket.
A kitelepítések során hangszórókba kiabálva kérték a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket, katonatiszteket, hogy jelentkezzenek, és képzettségüket állítsák a Vörös Khmer szolgálatába. Aki eleget tett ennek, azt elvitték, és meggyilkolták. Akiket így nem tudtak kiszűrni, azokat – amikor megérkeztek új szálláshelyükre – kötelezték, hogy írják meg rövid életrajzukat. Így dőlt el a további sorsuk. A rezsim gyakorlatilag kivégezte az értelmiséget. „Kispolgári értelmiséginek” bélyegezték és meggyilkolták már azt is, aki szemüveget hordott, vagy nyakkendőt kötött.

A halálos ítélethez az is elég volt, ha valakinek puha volt a tenyere. Ráfogták, hogy nem végzett fizikai munkát.

A rendszer kegyetlenségét szimbolizálja az is, hogy az alacsonyabb, paraszti származású fiatalok közül gondosan kiválogatták a kivégzőket, olyan embereket kerestek, akik iskolázatlanok voltak, se olvasni, se írni nem tudtak. Rossz körülmények között nőttek fel, ezért gyűlölték és megvetették a jobb színvonalon élő városlakókat. Pol Pot az ország miniszterelnöke lett, amit „Demokratikus Kambodzsának” neveztek el.  A vörös khmerek felsőbbrendűnek tartották magukat, alapelvük a következő volt: „Hogyan szervezzük tevékenységünket? Úgy, mint a háborúban. Az egész országra kiterjedő támadást intézünk. Megtanultuk a háborúban, ha erős a vezetés, győzni fogunk.”

Kép

Pol Pot és Nicolae Ceaușescu román elnök 1978-ban – Forrás: Wikipédia

Az emberek az államhoz, ne egymáshoz kötődjenek

Egyenlő társadalmat akartak megteremteni, a pártfunkcionáriusok, az állam szolgálatában állók és a katonák mégis felemelkedtek. A Vörös Khmer vezetőinek családtagjai fontos pozíciókhoz jutottak, annak ellenére, hogy végzettségük, tudásuk ezt egyáltalán nem tette volna lehetővé.

A magánéletet is szigorú szabályok közé szorították. Tiltották a házasságon kívüli szexuális életet, amit akár halálbüntetéssel is sújthattak, holott a rezsim érdeke volt a születésszám növelése. A házasságkötéshez központi engedélyre volt szükség, amit csak azonos társadalmi és műveltségi színtű személyek kaptak meg.

A tradicionális kambodzsai nagycsalád intézménye helyett a kis családot (szülők és gyerekek) részesítették előnyben.

Azt akarták elérni, hogy az emberek ne egymáshoz, hanem az államhoz kötődjenek.

Hogy beteljesítsék céljukat, az ideológiai nevelést egészen kiskorban elkezdték. A gyerekeket már hatévesen elszakították szüleiktől és testvéreiktől, hogy az állam feltétlen szolgálatára neveljék őket. Dolgozniuk is kellett: állatokat gondoztak, trágyát gyűjtöttek, patkányokra vadásztak, vagy például csatornát tisztítottak. Többeket kémkedésre szerveztek be, szüleikről kellett jelenteniük.

Több százezer gyerek maradt árván

Pol Pot és embertelen rendszere úgy bukott meg, hogy 1979-ben a vietnami erők behatoltak Kambodzsába, és új kormányzatot hoztak létre. Legalább 200 ezer gyermek maradt árván. Az ország gazdasága is felmérhetetlen károkat szenvedett: lerombolták az iskolák, házak, templomok, kórházak nagy részét, megsemmisült az állatállomány, tönkrement az úthálózat és a több ezer éves öntözőrendszer.

A vörös khmerek négy évig tartó rémuralma a huszadik századi történelem egyik legsötétebb fejezete. Hozzávetőleg 1,7 millióan vesztették életüket: a többséget kivégezték vagy halálra éheztették, sokan az embertelen munkakörülmények miatt lelték halálukat. A szörnyűségekről Gyilkos mezők címmel angol háborús film, valamint magyar dokumentumfilm is készült.

Kép

A Vörös Khmer áldozatainak koponyája a a Gyilkos mezők néven hírhedtté vált kivégzőhelyen – Forrás: Wikipédia

Pol Pot visszavonult az ország nyugati vidékére, de a környék egy részét továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival Kambodzsa ellen. 1985-ben hivatalosan lemondott tisztségeiről, de lényegében továbbra is a vörös khmerek vezetője maradt.

„Lelkiismeretem tiszta”

Miután mozgalmukban 1997 nyarán véres belharcok robbantak ki, a megromlott egészségű Pol Potot korábbi társai tartóztatták le, majd egy „néptörvényszék" árulás miatt életfogytiglani házi őrizetre ítélte. „Lelkiismeretem tiszta. Mindent, amit tettem, csakis a nemzetért, az emberekért, Kambodzsa népéért tettem” – nyilatkozta fél évvel a halála előtt egy amerikai újságírónak.
Át akarták adni egy nemzetközi törvényszéknek, de 1998. április 15-én, pontosan 25 évvel ezelőtt meghalt.
Hogy természetes úton, öngyilkosság vagy gyilkosság következtében, azt a mai napig nem lehet biztosan tudni, mivel holttestét boncolás nélkül elhamvasztották.
Legközelebbi munkatársa, Ta Mok így emlékezett vissza halálára: „Egy széken ülve várta a gépkocsit, de fáradtnak érezte magát, ezért felesége azt tanácsolta neki, hogy akkor inkább pihenjen. Elhevert az ágyán. Felesége hörgést hallott, de mire odaért, már halott volt.” A kambodzsai diktátor végül úgy halt meg, hogy soha nem kellett valódi felelősséget vállalnia szörnyű tetteiért. 

Források:

• MTI
• https://www.history.com/topics/cold-war/pol-pot
• https://ujkor.hu/content/pol-pot-es-kambodzsai-nepirtas
• https://vlaston.webnode.hu/news/a-voros-khmer-tortenete/
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Pol_Pot#cite_note-10

Annak idején gyakornokként kezdtél a KEDD Animációs Stúdiónál, most pedig rendezőként debütáltál a nemrég mozikba került Bogyó és Babóca 5. – Hónapok meséi filmnél, a korábbi négy évadot is jegyző M. Tóth Géza oldalán. Mit jelent számodra a feladat?

Géza eredetileg a technikai rendezéssel bízott meg, aztán látva, hogy milyen jól működik a közös munka, társrendezőnek is felkért. Eleinte kicsit megrémített a feladat, nem tudtam elképzelni, hogy másokat instruáljak. Csapatban szeretek dolgozni, az elkészült filmet sem saját érdemnek tartom, hanem csapatmunka eredményének. Nagyon inspiráló a stábbal dolgozni: sokat tanulunk egymástól, még a kezdő animátoroktól is ugyanúgy átveszek dolgokat, ahogyan ők tőlem. Gézára sem főnökként tekintek, inkább olyan nekem, mint egy mentor vagy egy tanár, akire felnézek, és aki mellett folyamatosan fejlődni tudok. A feladatnak azért is örülök, mert közel érzem magamhoz a meséket író Bartos Erika világát, én is nagy természetbarát vagyok.

Honnan ered a természet iránti szereteted?

Falun nőttem fel, ahol mindenki közelebb van a természethez, én is rengeteg időt töltöttem a szabadban: a szomszéd srácokkal fára másztunk, fociztunk, beöltözőset játszottunk, és apukám szerszámaival fúrtunk-faragtunk. Aztán Pestre kerültem iskolába, ahol én lettem „a” furcsa, falusi lány.

Emlékszem, az osztálytársaimmal egyszer az udvaron ültünk, és megláttunk pár bodobácsot. Az egyik lány össze akarta őket taposni, mire én mint valami bolond, a testemmel próbáltam megvédeni a bogarakat.

Már akkor sem tudtam elfogadni, hogy egy ártatlan lényt bántsanak. Nekem fizikai fájdalommal ér fel, ha azt látom, hogy elnyomnak egy szobába tévedt pókot vagy hangyát, én ma is inkább kiviszem a lakásból.

Hogyan kerültél az animáció világába?

Már gyerekként is szerettem rajzolni, de érdekelt a filmes világ, az írás, a fotózás és a zenélés is. A családunkban senki sem foglalkozik művészetekkel – anyukám tanár, apukám szociológus, és több rokonom is az egészségügyben dolgozik –, ezért köztük is kicsit különcnek éreztem magam. A gimnáziumban aztán körvonalazódott, hogy a rajzolás irányába megyek tovább, majd elvégeztem a rajz szakot a szegedi egyetemen. Ezzel a képesítéssel rajztanárnak mehettem volna, de azt éreztem, nem ez az én utam. Ekkor fedeztem fel a mozgóképi animációkészítő OKJ-s képzést, amivel feltárult előttem, mennyi lehetőség rejlik az animációban.

A képzés alatt kezdtem gyakornokoskodni a KEDD Stúdiónál, Géza mentorálása alatt.
Otthon, Pilisszántón csak egy régi, rozoga számítógépünk volt, amin még az Adobe program telepítésére sem volt elég tárhely, így a gyakorlás is nehezen ment, esténként jobb híján tutorial videókat néztem. Hónapokig gyűjtöttem egy saját laptopra, és amikor megvettem, belevetettem magam a munkába. Az első nagyobb projektek, amelyekben dolgoztam, a Bogyó és Babóca 3. és a Kuflik, ahol az animációk, a layout (háttérelrendezés – a szerk.) és a propszok (különböző kellékek, például egy korona – a szerk.) készítésében vettem részt.

A nagy rajzfilmklasszikusok készítőire gondolva bennem az a kép él, hogy ez egy férfias szakma. Valóban így van?

Az animációkészítő szakra rajtam kívül egy lány járt, és ő aztán, ha jól emlékszem, nem is végezte el. Amikor a KEDD-hez kerültem, szintén többségében voltak a fiúk.

Egyszer bejött a stúdióba egy külsős srác, és meglepetten mondta, hogy „Mi a fene, egy 3D-ző lány!”

Szerintem ennek az lehet az oka, hogy a fiúk jobban érdeklődnek a technikai dolgok, a számítógép iránt, de nem mondanám férfias szakmának. Ma ugyanúgy vannak remek női, mint férfi animációfilmes rendezők, és az új Bogyó és Babóca rajzfilmen is már körülbelül fele-fele arányban dolgoztak lányok és fiúk.

Fotó: Fekete Fanni

Rendezőként mi a szakmai hitvallásod?

Fontosnak tartom, hogy folyamatosan képezzük magukat. Az új animátoroknak is azt tanácsolom, figyeljék meg, egy adott mozdulat hogyan működik az életben, például, hogy hogyan hull le egy falevél, vagy hogyan pattan egy labda. Ehhez rengeteg türelem és lelkesedés kell, de látom rajtuk az akarást, ami nagyon jó érzéssel tölt el, annak idején én is így indultam.

Mi a legizgalmasabb része a munkádnak?

Ha új karakter szerepel a mesékben – ilyenkor a hanglejtésétől kezdve a mozgásáig mindent meg kell terveznünk az animátorokkal. A készülő hatodik részben lesz egy borz, aki egy kis fejtörést okozott nekünk. Több videót is megnéztünk róla, hogyan mozog ez az állat, mitől lesz „borzos”, végül Kazi Roli animátor kitalált neki egy egyedi mozgást. Az ötödik évadban is feltűnik egy új szereplő, a Liliomtündér. Nála könnyű dolgunk volt, mivel hasonló Pihéhez, csak még nála is finomabb és törékenyebb. De ügyelünk rá, hogy a szereplők ne legyenek egyformák, Bagolydoktor három fiókája is mind külön egyéniség. 

Hogyan kel életre Bogyó és Babóca a vásznon?
„Amikor megkapjuk a mesék kéziratát, meghatározzuk, mi kerüljön bele a filmbe. Az egyes epizódok ugyanis öt perc hosszúak, ettől nem térhetünk el. Ezután valamelyik rendező vagy a gyártásvezető felmondja az egész szöveget, majd megvágjuk a hangfelvételt. A mesélő, Pogány Judit már ezt a verziót olvassa fel” – mondja Kinga.
A KEDD Stúdióban az új Bogyó és Babóca részekben kizárólag digitálisan dolgoznak, kézzel rajzolt forgatókönyv, úgynevezett „storyboard” már nem készül a mesékről, ami lényegesen meggyorsítja a gyártás folyamatát. A már megvágott vezérhangot a vázlatos hátterek alá teszik, és úgymond lebábozzák az animációs programban a karakterek mozgását; kialakul a történetek dramaturgiai íve. Így készül az animatik, ami tulajdonképpen egy képes forgatókönyv. Egy ötperces epizód 7500 képből áll. Az animatik aztán az animátorokhoz kerül, akik életre keltik a jeleneteket vagy akár egy egész epizódot. Az elkészült epizódokat aztán vágóprogrammal fűzik össze, majd alákerül a zene és a hangeffektek.

Te honnan nyersz ihletet?

Mindig is nagyon szerettem a meséket, könnyen el tudok helyezkedni egy kitalált világban.

Már gyerekként is nagyon intenzív álmaim voltak, amikből gyakran születtek történetek, és ez most is elő szokott fordulni.

Néha olyan sztorik kerekednek belőlük, hogy nehezen tudok visszarázódni a mindennapokba. Szerencsésnek érzem magam, hogy rajzfilmkészítéssel foglalkozhatom, mert így nem is igazán kell elszakadnom a mesevilágtól. Szerintem egy animációsnál fontos, hogy megőrizzen valamit a gyermeki gondolkodásból. Én, ha megpillantok egy foltot a fán, akkor azt látom, hogy arca van.

Több mint tíz éve készült az első Bogyó és Babóca film, azóta megszületett egy új generáció. Mennyire változtak a nézői igények, és hogyan befolyásolta mindez a munkátokat?

Az újabb technológiai eszközök, az egyre pörgősebb és színesebb animációs filmek révén ma folyamatosan ingerek érik a gyerekeket, pedig szerintem ez ilyen kicsi korban nem tesz jót a fejlődésüknek. Ők azonban azt nézik, amit a szüleik mutatnak nekik. Engem gyerekként távol tartottak a digitális eszközöktől, csak néhány videókazettát nézhettünk, és napi fél órát számítógépezhettünk. Helyette viszont rengeteget meséltek, apukám például az általa kitalált állatos történeteket. Lehet, hogy ha ez nincs, és inkább leültetnek a tévé elé, akkor más irányba mentem volna, és nem vonzana így a mesevilág.

Az első pár év meghatározó a gyerekek fejlődése szempontjából, ezért rajzfilmesként nekünk is nagy a felelősségünk, hogy mit mutatunk ennek a korosztálynak.

Kicsit ijesztő is a feladat, mivel gyerekek ezreinek életére vagyunk hatással, és amit látnak, az később beépül az agyukba. Mi a Bogyó és Babócával a kreativitásra, a természet szeretetére ösztönözzük őket, amit a legújabb film szlogenje jól összefoglal: „Játékra hív a természet!”. A szereplőknek nincsenek technikai eszközeik, de enélkül is jól elvannak a világban: az egyik epizódban például jégkrémet készítenek, máskor barkácsolnak vagy gyümölcsnek öltöznek.

Mik a terveid?

Bogyó és Babócával ezután is el leszünk látva: az ötödik résszel párhuzamosan elkezdtünk dolgozni a hatodikon, ami várhatóan jövőre kerül a mozikba, és utána készül még egy hetedik film is. Felvetődött még pár éve a Pitypang és Lili rajzfilmváltozatának megrendezése is, a későbbiekben pedig egy saját ötleteken alapuló projektbe is belekezdenék, de ez még a jövő zenéje. Ami biztos: amíg lehet, a KEDD-nél szeretnék dolgozni. Tizenegy éve vagyok a stúdiónál, az életem harmadát itt töltöttem, és nagyon jól érzem magam ebben a csapatban. Korábban, tiniként nagyobb társaságban egy kicsit kívülállónak éreztem magam, aztán ahogy egyre több animációst megismertem, rájöttem, hogy mások is úgy gondolkoznak, mint én. Ez egy érzékeny világ, ahol úgy érzem, végre megtaláltam a helyem.

Gyimesfelsőlokon született és járt iskolába, majd Csíkszeredában végezte el a középiskolát. A lehetőség megadatott neki, így elvégzett egy tanítóképzőt is, bízva egy élhetőbb jövőben. „Akkoriban nem volt gyakori, hogy paraszti családok gyerekei továbbtanulnak, ezért mindig hálás voltam a szüleimnek, mert azokban az időkben a mindennapi megélhetés is komoly gondot okozott. A szüleim egyszerű, csendes emberek voltak, akiket mindig tiszteltem” – mondja az özvegyasszony, aki szépkora és egészségügyi gondjai ellenére csipkét horgol, olvas, és igyekszik segíteni a családjának, amely igencsak népes.

Az iskola és a tanítóképző elvégzése után egy könyvelési tanfolyamon is részt vett, s hosszas mérlegelés után végül a könyvelő szakmát választotta. „Hárman voltunk testvérek. Én voltam a középső, s az egyetlen lány a családban. Édesanyám, Erzsébet tisztviselőként dolgozott, édesapám, Gyula pedig otthon volt, végezte az állattartással járó feladatokat, a ház körüli teendőket” – emlékszik Jutka néni, aki szerint az akkori helyzethez képest családja jómódban élt. Mint mondta, akkor nem volt igény ilyen sok mindenre, mint ma, ő mégis úgy tartja, az átlagosnál jobban ment a soruk. Testvéreivel együtt mindhárman kijárták az iskolát, majd szakmát választottak, és aszerint dolgoztak. Vagyis volt pénz mindenre, amire kellett.

Jutka néni mosolyogva és szeretettel gondol vissza gyermekkorára és leányéletére, ami felhőtlen és gondtalan volt.

Mivel tanult, nem kellett sok fizikai munkát végeznie, főleg, hogy két fiútestvér mellett nőtt fel. „Szénacsináláskor kellett néha segíteni édesapánknak, de ez nem volt megterhelő. Nekem inkább az volt a dolgom, hogy szorgalmasan tanuljak, és így munkához jussak” – teszi hozzá.

Kép

A fiatal Jutkáról készült színezett fotó – Forrás: Sikó-Tankó Evelin

Háborús idők

1939-ben kitört a második világháború, amikor Tankó Jutka nyolcéves kislány volt még, s jól emlékszik arra, hogy a frontvonal Gyimesfelsőlokon vonult keresztül, épp ott, ahol Jutka néni és a családja is élt. Mint mondja, „nagy rangú tisztek mentek házról házra, és mindenkit elhajtottak a faluból. Fel kellett menni az erdőbe, hiszen életveszélyes lett volna ott maradni.” Két hetet töltöttek ott egy kis faházban, majd átmentek Ugrapatakára (kis település a Gyimesek mellett – a szerk.).

„A mi házunkkal szemben lévő domboldalon még egy épület volt, ahol szintén menekültek laktak. Volt ott egy család és velük egy négyéves kislány, sőt még a falu papja is. Oda bizony ledobtak egy bombát.

Átszaladtunk segíteni nekik a robbanás után, mert szerencsénkre minket nem ért támadás, de mire odaértünk, a kislány már kilehelte a lelkét, és a papunk is éppen csak megúszta.

Erre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, hiszen gyerekként még félelmetesebbnek tűnt minden. Sokat imádkoztunk, és reménykedtünk abban, hogy nem esik bajunk” – meséli Jutka néni. A lövöldözés, a sikolyok és a bombázás folyamatos volt akkoriban, de jobb híján hozzá kellett szokniuk a helyzethez.

A bombázások nyomán a családi házuk megrongálódott, így nem volt alkalmas arra, hogy a katonák és tisztek elfoglalják. Amikor pedig hazatérhettek, ők sem tudtak visszaköltözni. Szomszédoknál laktak, vagy csűrökben. Jutka néni édesanyja családfenntartóként azon dolgozott, hogy lakhatóvá tegye a régi házat, hiszen mindeközben az édesapa hadifogságba került egy teljes évre. „Édesapám 1945-ben tudott hazajönni, amikor a háború véget ért. Addig magunkban voltunk, és hol a szomszédoknál, hol egy-egy csűrben kaptunk szállást. Nem tiltották meg ugyan a hatóságok, hogy az emberek szabadon járjanak-keljenek, de nem is kellett, hiszen akkor vonultak vissza az oroszok, és veszélyes lett volna védtelenül mászkálni. Édesanyám pont várandós volt az öcsémmel” – eleveníti fel az idős asszony a régmúlt idők nehéz terheit. Hogy könnyebben boldoguljanak, nagymamája átgyalogolt hozzájuk, és magával vitte őt egy évre Csíkszékre. Ott is járt iskolába, majd, amikor édesapja hazaérkezett, ő is hazatért. Jutka néni azt is elmesélte, hogy a legidősebb unokája gyermekként a gyimesi Tatros partján játszva a háború idejéből megmaradt aknákat talált a vízben.

Vőlegényétől tiltották, férjhez kellett szöknie

Leánykora egyszerűen, csendben telt. Szeretett könyvelést tanulni, szerette a matematikát, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a négy lánya közül kettő is tanárnőként dolgozik. Azért a szórakozásra is adódott néha alkalom. „Amikor én voltam fiatal, nem volt olyan sok lehetőségünk a szórakozásra. Táncos estekre a hajadon leányok csak anyai kísérettel mehettek. Ott táncoltunk, beszélgettünk és ismerkedtünk. Moziba nem tudtunk járni, mert Gyimesben nem volt, de néha megnéztünk egy-egy színházi előadást a kultúrotthonban” – mondja Jutka néni.

„A férjemmel, Péterrel Gyimesfelsőlokon ismerkedtem meg. Én 22, ő pedig 26 éves volt, amikor összeházasodtunk. Ennek igen érdekes története van” – kezdi a beszámolót nevetve a dédnagymama. Mint mondja, lakodalmuk igen nagy eseménynek számított, hiszen Jutka néninek férjhez kellett szöknie.

A szülei ugyanis tiltották szíve választottjától, mert szegényebb családból származott.

„A férjem édesapja beteg ember volt, így nem tudta biztosítani a gyerekeinek a továbbtanulás lehetőségét. Nyolcan voltak testvérek, és nehezen boldogultak, kemény volt a sorsuk” – meséli. Mivel elszökött, nem az apai házbók kérték ki a menyasszonyt, hanem a nagybátyjától, és nem is vehetett fel fehér ruhát. A lakodalmi ebédet a saját udvarukon fogyasztották el, ahol szakácsnő főzte-sütötte az ételt. Jutka néni szülei nem is vettek részt a ceremónián.

„Voltam annyira makacs, hogy nem kértem tőlük bocsánatot, nem is akartam találkozni velük. Az esküvőt szeptemberben tartottuk, majd ugyanebben az évben a karácsonyi misén találkoztam a templomban a bátyámmal. Ő megpróbált rávenni, hogy találkozzam a szüleimmel. Akkor már féltem attól, hogy a szemük elé kerüljek, de végül is hazamentem. Pétert mindennél jobban szerettem, és még a szüleimmel való kapcsolatot is feláldoztam volna azért, hogy vele lehessek” – mondja könnyes szemmel. Az édesapja könnyebben engedett, nem tartott sokáig haragot, az édesanyja azonban dacosabb volt. A békülés jegyében később kaptak egy darab földet az út mentén, hogy építhessenek házat, és gazdálkodni tudjanak. A béke lassan helyreállt, és már senki sem emlegette fel a szökést. Mindenki örült annak, hogy a fiatalok elkezdték saját, közös életüket.

Kép

Jutka és Péter egyik gyermekükkel – Fotó forrása: Sikó-Tankó Evelin

„A férjem mindig dolgos, pontos ember volt. Asztalosként dolgozott, de később elvégzett egy villanyszerelő iskolát, hogy legyen szakma a kezében. Én tudom, hogy mivel csak nyolc osztályt végzett az iskolában, ette a fene, hogy legyen papírja arról, hogy tanult ember. Ez amolyan férfias büszkeség volt a részéről.

A ház, amit együtt építettünk, még ma is áll, én most is ott lakom” – fűzi hozzá a gyimesi asszony.

Akkoriban sem volt egyszerű házat építeni, hiszen kevés volt az építőanyag, és az is drága. A faluban élő cigányok készítették el a házhoz való vályogtéglát, és a család tagjai hordták a szükséges földet hozzá. A ház ma már közel hatvanéves, de még mindig stabil

Csíkszékkel ellentétben a gyimesi területeket nem kollektivizálták a kommunizmus idején, hiszen a meredek dombok miatt nem tudták volna hatékonyan megművelni. Jutka néni édesanyja viszont csíkszenttamási születésű volt, így tőlük kisajátított az állam a kollektív számára több száz hektárnyi földet, amelyből a mai napig is csak tízet tudtak visszaszerezni.

Mindig utolsóként hagyták abba a táncot

„Életem eddigi 86 évében volt minden: jó és rossz is. Ma sem tudom elképzelni, hogy csak jó legyen, mert akkor talán értékelni sem tudnám mindazt, amit adott a Jóisten. A családommal együtt mindig szerettünk szórakozni, mulatni. Élveztük az életet, és ha probléma adódott, megpróbáltuk azt megoldani. Emlékszem, akárhol voltunk mulatságban, mindig utolsóként hagytuk abba a táncot. S mindig mondtam Péternek is, hogy ne csak együtt táncoljunk, hanem másokkal is, így sosem volt köztünk féltékenység” – meséli mosolyogva Jutka néni.

Az idős asszony könnyedén beszél a családalapítás nehézségeiről, pedig a négy lányuk megszületéséhez vezető út nem volt egyszerű.

Sok fájdalommal és küszködéssel néztek szembe, amíg megszületett első gyermekük. Akkor az édesanya már harmincéves volt. Ma már nyolc unokának és három dédunokának örvendezhet.

„Mindig szerettem az életemet, ez ma is így van. Sok nehézséget adott a Jóisten, de kétszer annyi örömet, s mindenért hálás vagyok. Bármi történt, abból tanultam. Két nagy lecke volt életemben, az egyik, amikor elveszítettem a szüleimet, és aztán idős koromban a férjemet. Mindennap hiányoznak” – mondja könnyes szemmel.

Kép

Jutka és családja – Fotó: Sikó-Tankó Evelin

Ma már a családjának örül a legjobban, és igyekszik aktív életet élni az egészségügyi problémái ellenére. Szeret főzni, olvasni, s bár a szeme nem a régi, sokat horgol terítőt, kézimunkát. „Legalább marad valami a családomnak tőlem, ami rám emlékezteti őket. Életem legboldogabb napja az volt, amikor a lányaim megszülettek, úgy vélem, ez a legnagyobb érték az életben. Ma olyan nagyok az igények a mindennapokban, ha munkáról, ha családról van szó, hogy nem is csodálkozom a sok őrültségen, amit hallok-látok. Mi sokkal egyszerűbben éltünk, persze a világ változásaival a társadalom is folyamatosan változik, ez már csak így van” – zárja gondolatait Tankó Jutka néni, aki szerint meg lehet elégedni az egyszerűbb élettel anélkül is, hogy az ember irigykedne másokra.

Megértelek, nekünk is bizsergett már tavasztájt a talpunk, hogy aztán június elején Dezső bácsit, a pedellust csaknem fellökve fussunk ki az iskola kapuján, boldogan üvöltve az ég felé: vakáció! Addigra ezer tervet eszeltünk ki állandó tettestársammal, Tapírral, és mivel nem tartoztunk a „mintamókusok” közé, a híres és megannyi boldogságtól hemzsegő csillebérci úttörőtábor nekünk szóba sem jöhetett.

Pedig arról köztudott volt, hogy akit oda vetett a jó sorsa, annak ajkáról ki se fogyott a nóta.

Helyette maradtak nekünk a véget nem érő focimeccsek, a Pala kis- és nagymedencéje, a mozi a Lövés a szorosbannal és egyéb nagyszerű keleteurópai kalandfilmekkel, és persze a sztárok sztárja, a Balaton.

Akkortájt az volt a divat, hogy a magam korabeli 8–10 éves, vendégnek szánt gyerekeket szépen kivitték a szülei a Déli pályaudvarra, ellátták jó cukros Utas-Üdítővel, némileg szikkadt bécsis zsemlével, és kezébe nyomták a jegyét azzal a tanáccsal, hogy: „kérd meg a kalauzt, hogy szóljon Ábrahámhegynél, hogy el ne felejts leszállni. Ott várnak rád Pista bácsiék.” Ráadásul miután megérkeztem, csak másnap baktattatunk be a falusi postára, hogy interurbánon kérjük a pesti számunkat, amit aztán sürgősséggel fél óra múlva kapcsoltak is, hogy jelenthessem: itt vagyok, ragyogok!

Ha pedig írtam egy képeslapot, amit szinte kötelezően meg kellett tenni, és olyan fontos információk sorakoztak benne, mint például: jó az idő, sokat eszünk, rengeteget fürdünk, csónakázunk és játszunk, az bizonyára jó érzéssel töltötte volna el a felmenőket, ha nem épp akkor ért volna oda, amikor felhorzsolt lábbal, leégve átléptem a küszöböt.

Akár hiszed, akár nem, akkor bizony nem volt mobiltelefon, amit mindenhová magaddal hordozva tudathattad volna a világgal, merre jársz, mit csinálsz. Láttad múltkor az uszodában azt a srácot, aki a nyakába akasztott, vízhatlan tokba tett mobiljával úszott? Na, ő aztán elhatározta, nem marad le semmiről, ha véletlenül egy palackorrú delfin ugrana fel a Dagály nagymedencéjében, biztos, hogy parádés képeket készít róla. Múltkor olvastam, hogy ma már olyan különleges gyerektáborokat szerveznek, ahol a belépéskor le kell adni a mobilokat, mint rendesebb maffiatalálkozókon a fegyvereket, és azokat csak a zárónapon kapják vissza a résztvevők. Remek ötlet! Én mindenesetre lájkolom.

Ezért azt ajánlom, ne mondd el a suliban senkinek, hogy nagyapád butatelefonnal nyomja, még a végén kicsúfolnak érte (engem ugyan már rég nem érdekel, ki mit mond és gondol erről). Imádom ezt a fafűtéses készüléket, amire kell, arra nekem tökéletesen megfelel.

Én már csak ilyen vagyok, és ilyen maradok: a postán álldogáló csekkes bácsi, a bankba készpénzt elhelyező régimódi. Az utolsó dinoszauruszok egyike.

De hát, ilyennek is kell lenni, hogy a rengeteg, betűvel jelzett generáció között legyen egy olyan, amelyik mégiscsak kiindulópontot jelent.

Hamarosan itt a nyár, és ígérem, lemegyünk a Balcsira Mari néniékhez. Tudok ott a nádasban egy nagyon jó pecahelyet, ahol úszós szereléssel szép vörösszárnyúakat lehet fogni, és pontyot....utóbbiról azonban két dolgot érdemes az eszedbe vésned kis unokám: vagy jön, vagy nem.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

(Ez nem volt egészen igaz, mert azért három vagy négy barátnőmnek elmondtam már – kellett a női támogatás –, meg anyósomnak [neki hét gyereke van, gondoltam, megért!], plusz még egy ismeretlen bácsinak a piacon, aki hányni látott az egyik kukánál – mivel ő úgyse ismer, nem fogja továbbadni –, és szerintem véletlenül le is nyilatkoztam egy interjúban, de az akkor még nem jelent meg.) 
– Hát, mert amikor bekapcsoltam a gépedet – magyarázta nagy szemüvegesen –, akkor megláttam az előzményekben, hogy olyan című cikkeket olvastál, hogy „A terhesség korai jelei”, „Gyereket várok, hogyan tovább?”, „Kilenc ok, amiért megéri negyven fölött szülni”. 
– Mióta kapcsolod te be a gépemet engedély nélkül?! 
– Amióta megmondtad a kódotat – felelte hideg logikával a kis okostojás.
– Én is tudtam már – csatlakozott Klári. – Ugyanis kint hagytad a terhességi tesztet az ágyad fölötti polcon, és amikor mentem ellopni a vízálló alapozódat, megláttam, hogy ott van, és hogy két csík.
– Szóval nálad van az alapozóm!!! – dühöngtem. – Akkor miattad nézek ki úgy, mint egy negyednapos hulla. 
– Nem, hanem mert ez a terhesség korai jele! – mondta Balázs. – Felolvassam a cikkből? 
Negyvenkét éves lettem ebben az évben. Hihetetlen érzés volt, hogy tizenkét év után megint babát várok! Igen, hihetetlen volt, hogy mennyire rosszul voltam.

Attól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, őrületes hányingerem volt egészen délig. Déltől viszont rámtört valami elementáris falásroham, és kanállal kezdtem Nutellát enni (és sajnos be is fejeztem). 

A negyedik hónaptól szerencsére jobban lettem. Ekkor kiderült, hogy Covid-járványban babát várni a lehető legjobb elfoglaltság. Én a magam részéről imádtam, hogy mindenki otthon van! Nem kell reggel korán elrohanni, együtt reggelizünk, együtt ebédelünk. A férjem kicsit szenvedett tőle, hogy nem járhat ki a nagyvilágba, de nekem akkor teljesen megfelelt a helyzet. Tombolt bennem a fészekrakó ösztön. Balázs minden reggel az ágyamhoz vonult a laptopommal, és felolvasta, mi a helyzet a méhemben. 
„Hatodik hét, fontos események: az orr, a száj és a fülek elkezdik felvenni végleges formájukat”, „Tizenkettedik hét: a baba a feje búbjától a fenekéig öt centiméter hosszú (akkora, mint egy citrom) és tizennégy grammot nyom”, „Huszonnegyedik hét: már harminc centiméter hosszú (mint egy cső kukorica)”. 
– Mama, miért hasonlítják mindig zöldségekhez és gyümölcsökhöz a magzatot? – kérdezte egyszer. 
Jogos felvetés, fogalmam sincs. 
Mindenesetre nagyon boldog voltam, eddig bejött a terv, hogy az új gyerek kicselezi majd az életközepi válságomat (vagyis a közelgő halált): hirtelen nagy jövő állt előttünk, egy teljesen új történet, ami még csak most fog elkezdődni. Megint lesz kisbaba, összebújva szoptatás, szerelmes érzések – aztán bölcsi, ovi, anyák napi ünnepség, bizonyítványosztás, szülői értekezlet, első-randira-mit-vegyen-fel?-konzultáció, szalagavató bál. 
De miközben mindent újrakezdtem, zajlott a régi életem is. Legnagyobb fiam 19 éves lett, és egy éve járt egy lánnyal. Komoly volt a dolog, az én nem is olyan régi kisbabámat, aki olyan rajongva nézett rám sok évig („Mama, te vagy a gyönyörű Bzmot mozdony, és mi vagyunk a kocsik!”), egyszerre felelősségteljes férfinak láttam, aki egy másik nőt gyámolít, és aki már nem úszik be velünk versenyezve a Balatonba a beúszópontig, ha a lány inkább kint szeretne ölelkezni a derékig érő vízben. Így miközben kismama voltam, párhuzamosan a legsötétebb anyósi érzésekkel is meg kellett küzdenem (a fiatal anyós egy külön sorozat témája lehetne). 
A vége már nem volt kellemes. A gyomrom és a beleim már nem igazán fértek el bennem. Aludni, ha tudtam egyáltalán, akkor csakis ülve vagy egy nagy fitneszlabdán támaszkodva.

Még megtartottam az új regényem bemutatóját (szeptember 17-én – erre a napra volt kiírva a szülés, de mondtam, semmi baj, én elvből nem szülök 41. hét előtt), aztán már muszáj volt valamit letennem az asztalra. 

Kezdett beugrani, milyen a szülés, és valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Tudtam, hogy úgyis meg kell indítani, mint mindegyiket: hamarosan be kell feküdnöm a kórházba. Úgy éreztem magam, mint az elítélt, akinek önként kell börtönbe vonulnia, pedig legszívesebben megszökne az igazságszolgáltatás markából. Csak nekem sajnos ez a vasmarok a testemben volt, és belülről szorongatott. 
Így hát szeptember 23-án, este 8 órakor savanyú arccal, több tonna holmival és a férjemmel bevonultam a klinikára szülni. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Nem orvos, nem szülésznő

A dúla szüléskísérő, asszonytársi kísérő, de miben más a közösségi dúla? Utóbbi kezdeményezés alapvetően Amerikából ered, ahol az afroamerikai közösségekben a feketebőrű anyák sokszor a saját közösségükből választanak segítőt maguk mellé, lévén jobban megbíznak sorstársaikban. Magyarországon először 2020-ban, a borsodi Alsózsolcán indult Közösségi dúlaszolgálat az Emma Egyesület és a Regina Alapítvány Miskolc kezdeményezésére. Roma nők kísérjék a roma nők szülését – ez volt az alapötlet. Hiszen ők jobban ismerik a saját környezetüket, kulturális értékrendszerüket, könnyebben megértik, milyen tabuk, hiedelmek léteznek a szüléssel kapcsolatban. „Ne legyen privilégium az, hogy egy nő, egy személy folyamatosan ott lehessen a kismama mellett a szülőszobán. Választhassák ezt, ha maguk is így szeretnék, és mindezért ne kelljen fizetniük” – magyarázza Kishonthy-Kardos Rita, az Emma Egyesület miskolci programvezetője.

„Nem vagyok orvos, sem szülésznő, a nőknek nyújtok támaszt a kórházban. Ha az anya rám néz, tudja, mit gondolok. Az orvosok orvosi nyelven beszélnek, nem az anyák nyelvén. Mi az a gátmetszés? Mi fog történni, mindezt elmagyarázom az érintetteknek” – sorolja Vadász Viktória, a Közösségi dúlaszolgálat egyik munkatársa. „Először én sem értettem, mi az a gátmetszés, nem tudtam, mert nem mondta el nekem senki” – példázza. Mint meséli, a roma lányok szégyenlősek: saját testvérüktől, anyjuktól sem mernek kérdezni. Amióta a szolgálat elindult Alsózsolcán, viszont már van kitől, s mernek is kérdéseket feltenni.

Az egészségügyi rendszerben a hátrányos helyzetű nők fokozottan kitettek az előítéleteknek, így a dúla a rendszer igazságtalanságainak is tanúja lehet, jelenléte akadályozhatja a diszkriminációt.

Egy per története

Magyarországon a törvény szerint 1997 óta minden szülő nő joga, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen. Ez a joguk sérült a borsodi roma anyáknak a miskolci kórházban, ugyanis amennyiben nem vásárolták meg a kísérőknek szükséges egyszer használatos zsilipruhát (sapkából, maszkból, felsőrészből, nadrágból és lábzsákból álló védőöltözetet), nem lehetett velük kísérő a szülésnél. Az esetek nyomán 2017-ben stratégiai per indult, a roma anyákat a bíróságon az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) képviselte.

A védőöltözetet a kórház eleinte ingyenesen biztosította, majd gyógyszertárban lehetett beszerezni, 2018-tól viszont már csak a szülészeten és a nőgyógyászati osztályon megvásárolt zsilipruhában – amely egy időben 3000 forintba került – lehettek jelen kísérők az anyák mellett. Ez az összeg a Borsod Megye Újszülöttjeiért Alapítványhoz került. A „zsilipruhaper” végére a Kúria tett pontot, amely 2020-ban megerősítette az első- és másodfokú bíróságok döntését, miszerint a kórház „közvetett módon megsértette a szülészeti és nőgyógyászati osztályon ellátott, roma nemzetiséghez tartozó nők egyenlő bánásmódhoz való személyiségi jogát”.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében nagy számban laknak romák, akik meghatározó részben mélyszegénységben élnek, így nem engedhetik meg maguknak a zsilipruha megvásárlását, hangzott az indoklás.

A bíróság kötelezte a kórházat a gyakorlat abbahagyására, eltiltotta attól, hogy csak térítés ellenében biztosítsa a kísérőknek a védőöltözetet, és 2 millió forint közérdekű bírság megfizetésére is kötelezte az intézményt.

A kórház a per során azzal védekezett, hogy az együtt szülés jog, de nem feltétlenül szabály, illetve állították: fizetség hiányában is biztosították a roma nőknek a védőruházatot. A negatív tapasztalatok nyomán a Regina Alapítvány ingyenesen osztott védőruhákat roma kismamáknak, majd Alsózsolcán elkezdtek felvilágosító foglalkozásokat tartani lányoknak az iskolában.

Vadász Viktória kismamákkal – Fotó: Valéria Cherchi/EMMA Egyesület

„Az első szüléskísérés leírhatatlan volt”

Az EMMA Egyesület és a Regina Alapítvány Miskolc először 2020-ban tartott 40 órás dúlaképzést. Vadász Viktória a kezdetektől a Közösségi dúlaszolgálat tagja, a várandósság elejétől egészen a szülés utáni időszakig kíséri a nőket. Először tartott tőle, menni fog-e neki a feladat. „Nem is hallottam még ilyenről, ezért megvolt bennem a rémület. Rettegtem a kórháztól, mert gyerekként sokat voltam bent, de az első szüléskísérés leírhatatlan élmény volt… Most már késsel sem lehetne kizavarni, ha anyákat kísérek” – mondja nevetve.

Alsózsolcán nyolcan dolgoznak dúlaként. Az elmúlt két és fél évben negyvennégy kismamát kísértek, a szülések több mint felét Viki viszi, aki mostanra a dúlák mentora lett. Ő nagyon fiatalon vált édesanyává, és már egy unokája is van. „Ha most, 34 évesen szülnék, már tudnék magamra, a babámra, a szülésemre figyelni: arra is, hogy én legyek ott, meg az, akit én szeretnék.

Korán szültem, négy gyermekem van, de nem tudom azt mondani, hogy lett volna jó szülésem.

Megkezdődtek a fájások, bevitt a mentő, és csak abban reménykedtem, ne mondjanak nekem semmit, és minél hamarabb mehessek innen” – emlékszik vissza. 18 éves lánya szülésénél is jelen lehetett. Mint meséli, lánya otthonszülést szeretett volna, de a roma kultúrában ez tabunak számít. Otthon vajúdott, végül bementek a kórházba. „Anya, fájt, de azzal, hogy te ott voltál, el tudtam viselni a fájdalmat” – mondta a lánya Vikinek, aki hangsúlyozza, azt kívánja, hogy ne csak a roma nőknek, hanem mindenkinek legyen szép és jó szülése.

Kép

Viktória lányával és unokájával – Fotó: Valéria Cherchi/EMMA Egyesület

Mit szól a kórház?

A terhesség alatti dohányzás, a koraszülés vagy az orvosi ellátás igénybevételének elmaradása gyakrabban előfordul a romák között. Alapvetően hozzáférési problémák, például szűkre szabott rendelési idősávok, nehézkes tömegközlekedés, utazási költségek akadályozzák őket. Ha megérkezik az újszülött, sokszor az egész család látni akarja, s bemennek a kórházba. Amikor első baba születik a családban, még zenész is megy velük. Ez a kultúrájuk része, de lehetnek belőle konfliktusok. „Olyan jó volt, amikor kísértél!” Általában ilyen visszajelzéseket kap Vadász Viktória az anyáktól, jó híre már a közeli falvakba is eljutott. Tanácsot kérnek tőle olyan témákban, mint például a szülés utáni fogamzásgátlás, vagyis amiről nem merik megkérdezni az orvost.

A kórházak eleinte nem fogadták könnyen a dúlákat, de mára a helyzet pozitív irányba változott.

„Kezdetben egyes embereken, például egy főnővéren múlt, hogy egyáltalán beengedték a  dúlákat a kórházba… De egy idő után belátták, hogy van ennek értelme” – emlékszik vissza a programvezető.

Az intézményekkel való kapcsolat sokszor orvostól, személyzettől, aktuális hangulattól függ. A szülőszobában sok kellemetlen megjegyzéssel is meg kellett barátkozni. „Rám szoktak szólni, hogy nem én vagyok a beteg. Ilyenkor mondom, hogy nem én, hanem a kismama kérdezi azt, amiről épp érdeklődöm” – fejti ki Viktória, hozzátéve, hogy egyébként a kismama sem beteg. Máskor pedig a „megjött a szuperdúla!” felkiáltással köszöntik. „Ahogy a dúla beszél a szülő nővel, az kihat az orvosra is” – hangsúlyozza a programvezető. Mint mondja, egy közösségi dúla el tudja magyarázni, hogy ha egy fiatal roma lány kitépi az infúziót, s bebújik az ágy alá, az azért van, mert meg van rémülve. A dúlák jelenlétével gyorsabb lehet a szülés lefolyása is.

Hol vannak a férfiak?

A romáknál szinte elképzelhetetlen, hogy a férfiak, a férjek részt vegyenek a szülésen. Még az is ritka, hogy egy édesanya bemenjen a saját lányával: Viktória és lánya példája unikumnak számít. „Nem akarják nézni a lányuk szenvedését” – magyarázza Viktória. Hozzáteszi, férje őt nagyon támogatja a munkájában. „Sőt, lassan a férjem is dúla lett – mondja nevetve. – Fel szokott hívni, és kérdezi, hol jár most a kismama? A szülés, ha jön, akkor jön. Nem csak szerda reggel” – fogalmaz a dúla, így nekik akár éjszaka is autóba, taxiba kell ülniük. Előfordult, hogy ez zavarta a férfiakat, ugyanakkor izgatottak is, érdekli őket, mit csinálnak a nők, kihat a gondolkodásukra a dúlaközösség.

„A roma közösségben a nőnek az a szerepe, hogy ott legyen a család mellett. Ez okozhat feszültséget” – szögezi le Kishonthy-Kardos Rita.

Innovációs díjra jelölték

A dúlaszolgálattal Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felé is szeretnének terjeszkedni, miközben a kezdeményezést idén jelölték a SozialMarie díjra, amelynek nyerteseit május 1-jén Bécsben hirdetik ki. Az EMMA Egyesület az orosz-ukrán háború miatt Ukrajnából menekült várandós és kisgyermekes roma nőknek is igyekszik segíteni, hiszen nekik egy teljesen idegen környezetben kell világra hozniuk a gyermeküket. Az ellátáshoz való hozzájutást és a várandósgondozást segítik: Budapesten négy-öt, a keleti országrészben három terepmunkás támogatja a gyermeket váró nőket.

Források:

• http://www.errc.org/uploads/upload_en/file/5102_file1_hungary-miskolc-court-decision-october-2018.pdf
• http://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-19-1-2-17.pdf
• https://www.noklapja.hu/aktualis/2020/09/01/roma-anyak-miskolc-korhaz-zsilipruha/

A tartalomból:

• Mit jelent a "jó nárcizmus"?
• A neurobiológiai háttérről;
• A traumakulcsokról, az idealizált szeretetről;
• A hatalomról, a féltékenységről és irigységről;
• A bántalmazó kapcsolatokról;
• Nárcizmus a párkapcsolatban;
• Mit lehet tenni megbélyegzés helyett?
• A szakértő személyes érintettségéről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Teher alatt nő a pálma? Nem!

„Nyolcadikban nagyon sokat kellett tanulnunk. Abbahagytam a zongorázást, amit hét éve csináltam. Nagyon szerettem, de apáék azt mondták, a tanulás az első, ez most nem fér bele. A gimnáziumig heti ötször jártam lovagolni is, ez volt a másik nagy szerelmem, de ezek után csak havonta tudtam kijárni a lovardába” – meséli a középiskolás Sári.

Általános iskolás korukban a gyerekek nagy része különórákra jár: zenét tanul, egyesületben sportol. A gimnáziumi felvételi évében azonban már elkezdődik a „daráló”. A tanulás miatt sokan le kell, hogy mondjanak a heti rendszerességgel űzött, iskolán kívüli programokról. A lelkiismeretes, becsvágyó diák könnyen a munka rabjává válik, s mivel azt tapasztalja, hogy ez az ára az elismerésnek, mindent megtesz annak érdekében, hogy kiválóan teljesítsen, és ne okozzon csalódást.

Újabb és újabb feladatokat vállal, inkább lemond a szórakozásról, pihenésről, hogy még jobbat, még többet nyújthasson. Ez azonban egyre nehezebben sikerül neki.

„A gimnázium utolsó évében elvárt feladatok mennyisége miatt sokkal kevesebb időm jut alvásra és magánéletre, ezért a fáradtságot kávéval, az iskola előtti feszültséget dohányzással orvoslom” – vallja be egy végzős gimnazista.

Győri Ildikó pszichológus szerint az iskolai kiégésnek rengeteg oka lehet, és ez valószínűleg minden gyereknél más, de akad néhány általános jellemző. „Az alváshiány az egyik elsődleges faktor, amit nemcsak a sok tanulás okozhat, hanem az okoseszközök éjszakai használata is. Erre érdemes nagyon ügyelni, még akkor is, ha este a gyermek nem nagyon akarja abbahagyni a készülékkel való játékot, vagy nem szívesen adja le a szülőknek a tabletet, telefont. A túlzott iskolai terhelés, az esetenként rosszabb jegyek okozta kudarcélmény és a félelem, hogy másnap mindez újra megtörténhet, ugyancsak elveheti a diákok kedvét a hajnali keléstől és az iskolától – magyarázza a szakember. – Nem segít az sem, hogy az iskola egy adott pillanatban mért teljesítményt értékel, és sokszor javításra sem igazán ad lehetőséget. Nem elég a dolgozatok, a vizsga által okozott stressz, a jeles tanulók kivételével sok gyerek hetente él át kudarcélményt. A »nem vagyok elég jó« érzés folyamatos megélése pedig nagyon sok energiát elvisz, és könnyen vezet motivációvesztéshez.”

Az egykor boldogan rajzolgató, szavaló, sportoló gyerekek közül sokan egyre feleslegesebbnek találják a művészeti tárgyakat, terhükre van a mindennapos testnevelés, hiszen az a számukra fontosnak vélt felvételi és érettségi tárgyaktól vonja el az időt és az energiát. Éjszakába nyúló tanulások, különórák, előkészítők határozzák meg a napjaikat, s nem jut idő kikapcsolódásra az iskolán kívül sem.

A diákok egy része fellázad a rájuk nehezedő terhek ellen, jellemzőbb azonban a gimnazisták esetében, hogy megfelelni igyekeznek, hiszen a jó jegyek biztosíthatják a választott egyetemre való bekerülést.

Magas érettségi pontszámok, nyelvvizsgák, versenyeredmények szükségesek a továbbtanuláshoz. „Tizenegyedikben kezdtem igazán nagy terhet érezni a vállamon a nehezedő tananyag és a magasabb követelmények miatt. Néha úgy éreztem, nem bírom, de tanultam és tanultam, és tartottam a szintemet” – emlékszik vissza Peti, aki ma már harmadéves egyetemista.

Amikor már a test is jelez

Sok gyerek meséli, hogy „rázósabb” időszakokban, így például a félévi, év vége előtti hajrában vagy a felvételi évében gyakran fájt a feje, nem tudott aludni, emésztési nehézségei voltak. Ezek tipikusan a stressz tünetei, ám sok szülő minderről tudomást sem szerez, mert a legtöbb gyerek nem mondja el, inkább eltitkolja.

„Az iskolai kiégés tüneteinek megértése, és egyáltalán a mentális egészségre rakódó terhek kapcsán azért van nehéz dolgunk, mert önmagukban, külön-külön ezek a tünetek nem biztos, hogy nagyobb problémát jelentenek. Sok gyerekkel előfordul a hétköznapokban, hogy nincs kedve felkelni, ez kamaszoknál egyenesen mindennapos jelenség a hormonváltozások miatt. Az okoseszközök térnyerése óta a folyamatos fáradtság, a fej- és/vagy hasfájás, unottság, koncentrálási nehézségek szintén a mindennapok részévé váltak. Ha az alváselvonás hosszabb ideig fennmarad, és ez az időszak egybeesik iskolai számonkérésekkel is, esetleg beköszönt egy hidegebb idő, kéretlen vendégként megjelenik a megbetegedés is. Ezeknek a végeredménye lesz a motivációvesztés, a hanyatló teljesítmény.

„Fontos, hogy ha ezeket a tüneteket együtt érzékeljük a gyermekünknél, vegyük komolyan a helyzetet, és segítsünk neki, mert egyedül nem fog tudni változtatni” – tanácsolja Győri Ildikó.

Ha felvetődik a gyanú

Mit tehetünk, ha iskolai kiégésre gyanakszunk gyermekünknél? A pszichológus szerint a támogató szülői attitűd ilyenkor kiemelten fontos. „Amikor a jelenben motiválatlan gyermekünk még újszülött volt, minden mosolyára mosollyal válaszoltunk, ha sírt, kedvesen megnyugtattuk, ha valamit nem tudott elsőre, addig ültünk ott vele, amíg századszorra végül sikerült neki. Kerestük a kedves pillanatokat, megörökítettük azokat, és mindenkinek büszkélkedtünk velük. A kiégés határára sodródott gyermekünknek ugyanerre az anyukára és apukára van szüksége. Ne vesszünk össze vele, ne szidjuk, hanem keressük meg azt az egy-két dolgot, amit ügyesen csinál, és kezdjük el visszajelezni, hogy ez így jó, és a többi tantárgyban is csak valami hasonlóra lesz majd szükség” – tanácsolja.

A szakember szerint nagyon fontos, hogy semmiképp ne söpörjük szőnyeg alá a problémát: „Miért fontos, hogy foglalkozzunk vele? Mert a gyermek nem tudja egyedül megoldani. Sajnos sokszor a szülő is csak annyit mond: »én is abba az iskolába jártam, mégis ember lett belőlem«. »Miért hisztizik már megint?« A válasz az, hogy nem hisztizik, hanem tényleg nem bírja tovább a feszültséget, bizonytalanságot, a »negatív motivációt«, amilyen például a »Ha nem tanulsz rendesen, majd kivágnak a középiskolából!« típusú mondat.” A pszichológus szerint a gyógyítás első és legfontosabb lépése a „sérülés” mértékének lehető legpontosabb megállapítása. Megtudni, mennyire van rosszul a gyermek. Csak egy tantárgyból áll a kiégés szélén, vagy több tantárgy esetében érzi ugyanezt. Ha utóbbi a helyzet, érdemes szakembert felkeresni. Ha csak egy-egy tantárgynál veszett el a lelkesedése, akkor célszerű megpróbálni a „holnap legyél egy kicsit jobb” taktikát.

„Ne azt kérjük a gyerektől, hogy a magyart javítsa ki év végére kettesről négyesre, mert az túl nagy ugrás neki, úgysem fog menni.

Bontsuk le kisebb, átláthatóbb, éppen ezért kevésbé rémisztő lépésekre a célokat. Annyit kérjünk csak, hogy egy feladatot gyakoroljon ma, egy másik feladatot hétvégén.

Egy feladattal többet minden gyerek meg tud oldani – ha ezt mindennap segítünk neki betartani, akkor év végére a sok-sok feladat meghozza majd a jobb osztályzatot. A mindennapi gyakorlások sikerélményt adnak, és a gyerek érezni fogja, hogy ma többet tud, mint amennyit tegnap tudott. Csak ezt az érzést kell szülőként fenntartani, visszajelezni, mert akkor lesz kedve holnap is nekiülni az éppen esedékes gyakorolnivalónak” – javasolja a szakember. Hozzáteszi, azzal is segíthetünk, ha a hétvégéken szabadtéri programokat, kirándulást szervezünk, hogy egy kicsit kimozduljon, friss levegőn legyen, és fizikálisan is jóleső mértékben elfáradjon. A szombati közös, családi túrázás örömet, sikerélményt hoz a mindennapokba, ami a kiégéshez közel igazi mentőövet jelenthet. Ezenkívül érdemes a humort is valamilyen mértékben behozni a hétköznapokba, mert a nevetés is jó ellenszere a kiégésnek.

– Írásait olvasva átjárt valamifajta intellektuális szabadságérzet: milyen jó, hogy nem köti gúzsba a figyelme és gondolatai irányát az elvárt racionális logika!
– Talán mert maga az élet se a tőle elvárt racionalitás logikájának a srófjára működik. Így, a dolgok mélyebb logikáját magába foglaló, de azon jócskán túlmutató dolgok megismerését olyasféle figyelem teszi lehetővé, ahogyan a csecsemők és kisgyerekek tanulják meg a világot és a nyelvet. Még mielőtt szavakba tudnák foglalni. Ekkor még az egymást átszövő valóságot a maga egészében engedjük át magunkon. Úgy fogadjuk be, ahogyan az van, anélkül, hogy megszűrnénk. Ennek a gyűjtőhelyét szívesen nevezem „a szavak előtti ártérnek”. Igazából ehhez a gyűjtőhelyhez kapcsolódó figyelmünk jelenti a kiindulópontját minden észleletünknek. Engem is erőteljesen meghatároz. Ide ereszti bele aztán a gyökereit az írással való bíbelődés. Az észleleteinknek ezen a szintjén nincsenek még előre gyártott szavaink, amelyekbe belegyömöszölhetnénk a tapasztalatainkat – amikor azonban mégis szavakat kell találnunk, hogy kifejezésre jussanak, a szó ránk talál. Ez egy csodálatos paradoxon: nincsenek igazi szavaink, miközben minden közhasznú szó, amelyet rongyossá használunk, mégis alkalmasnak mutatkozik arra, hogy – például egy versben – megszólaltassa, szemünk elé ugrassza a dolgokat. Ahogy egy őz ugrik utunk elé a sűrűből, váratlanul.

– Van egy nagyon kedves novella a kötetben, „A csodalámpa”, amelynek kisfiú főszereplői egy lapos elemre kötött karácsonyfaégő fényében csodálkoznak rá a világra. Ezt a hétköznapi csodát édesapjuk hozta létre, aki „tudja, mi az a gyerekboldogság”. Ez csak fikció, vagy az ön gyerekkoráról szól?
– Életrajzi írás, egy nagyon szép gyerekkori élményem. Arról, hogy milyen egyszerű dolgok tudnak teljességérzést adni.

Papám a fürdőszobában meleg otthonosságot tudott teremteni egy ilyen kicsi és pofonegyszerű technikai konstrukcióval. Ez egyáltalán nem öncélú hatáskeltés volt a részéről, hanem pontosan tudta, mit okoz; mi, a gyerekei ennek a fénynek a teremtő csodáját vittük aztán onnan tovább a játékunk világába.

– „A zene bűvöletében” című esszéjében annyi szeretettel, csodálattal és megértéssel ír a zenéről, a zenészekről, amihez hasonlót ritkán lehet olvasni. Milyen kapcsolata van a zene világával?
– A Don Bosco Ifjúsági Ének- és Zenekarnak, a budapesti Egyetemi templom zenekarának lehettem annak idején egyik alapító tagja, első hegedűse és kórusénekese. Hajszál híján zenei pályára léptem.

– Merész és nagy képi erejű hasonlatokat használ, és úgy ír le paradoxonokat is, mint a világ legtermészetesebb jelenségeit: a zene a vendéglátó, aki önmagát hordja körbe tálcán, Isten pedig keresésünk tárgya és társa egyszerre. Tapasztalja, hogy a valóságban működnek a paradoxonok?
– A nagy emberi alaptapasztalatok lényegében paradoxonok, talányos önellentmondások. Egyetlen jelenségnek sokrétegű tartalma, így olvasata is létezik egyszerre. Ezek a leggyakrabban ravaszul ellentmondanak egymásnak, miközben egyet alkotnak. Így létezik egyfelől a természettudományos megismerés mint a valósággal való érintkezésnek a letapogatása, és létezik másfelől például az esztétikai megismerés: amikor a dolgokat képekben és paradoxonokban tudjuk igazán nyakon csípni. Szintetikus, mindent magába foglaló tartalmuk valamennyi szétszedhető részletüknél messze igazabb. Egy József Attila-vers pillanatképe például, amelynek hallatán felvillan az a rengeteg, ott szunnyadó mögöttes kép, ami „feltelíti” az eredeti, szikáran egyszerű és pontos szavait.

– „A lélek sötét éjszakája” speciális spirituális téma a valláson belül. Ön úgy írja le ezt az állapotot, mint „amikor az istenkapcsolatot sztrók éri”: mintha elveszítenénk, mintha újra kellene tanulni. Sok hívő nem akar ennek a létéről tudomást venni, vagy szégyennek tekinti, ezért is hatott döbbenetesen, amikor Teréz anyáról kiderült, hogy ebben a nehéz spirituális állapotban élt és dolgozott évtizedeken át. Miért foglalkoztatja ennyire?

– „A lélek sötét éjszakája” nem egyszerűen lélektani krízis, nem is merő halálszorongás, nem is orvosi depresszió, bár néhol kísértetiesen hasonlít ezekre, hanem tartalmára nézve alapvetően spirituális valóság, amelyben az Istennel való kapcsolatunk kerül váratlanul veszélybe. Kiesik az ellenőrzésünk alól.

Az a tapasztalatom, hogy ebbe az állapotba maga Isten visz bele minket azért, hogy kiderüljön, eddig mire volt elég a hitünk, és mire nem. Sok, ebben a mederben zajló sorsalakulást végigkísérve szemtanúja lehettem, hogy egy bizonyos hitbeli érettséget elérve – amikor valaki már nem „üzleti kapcsolatban” van Istennel („jó az Öreggel jóban lenni”), hanem a legfőbb jót jelenti számára Isten fizikai tapasztalat nélküli jelenléte –, az embert hogyan tudja ez az „éjszaka” újjászülni Istennel való kapcsolatában, miután átjutott rajta. Egyfajta szülőcsatorna, amely a halál és föltámadás kicsinyített másaként mutatja magát. A halál valódi: meghal az Isten-kapcsolatunk a lélek sötét éjszakájának mélyén, ott, ahová úgy érkezik és koppan az ember, hogy annál lejjebb már nem eshet; ez a spirituális kétségbeesés végső pillanata, amikor onnan még nem belátható, hogy az a legfőbb Jó, akinek az elvesztését félti és megéli, mindeközben végig ott van vele. A spirituális krízisen szerencsésen átjutott ember aztán kibukkanva újjászületik, és onnan visszatekintve megsejti, mit járt be addigi útjával. Ez az elvesztés és újratalálás mintha azzal a céllal történne velünk, hogy a lélek ezen keresztül egy magasabb iskolájába léphessen. A megérkezés kapuján a kilincs is, a kulcs is túloldalt van, amit valaki végül kinyit előttünk. Az méghozzá, aki végig ott volt, és akinek nincs szüksége arra, hogy kulcsokkal bíbelődjön.

– Olvasva a könyvét, elgondolkodtam azon, amit a csodákról írt: „Az igazi csodák mindig nagyon személyesek.” Hordozórakétákhoz hasonlítja a megtapasztalt csodákat, amelyeknek az a dolguk, hogy Föld körüli pályára állítsanak bennünket, vagyis „a csodákból hazataláljunk a csodátlanságba”. Ezek szerint a lélek magasabbrendű állapotában már nincsenek csodák?
– Ez úgy tűnik, szintén a spirituális egyedfejlődés pedagógiájához, lépcsőházához tartozik. A csodák, ha igazán megtörténnek, arról adnak személyes bizonyosságot, hogy van egy rajtunk túli „nagyobb”, amely messze több lehetőséget tartogat számunkra – sőt, részesít is bennünket belőle olykor –, mint amit valaha feltételeztük volna róla. A csodának a lelki egyedfejlődésben katalizátorszerepe van. Aktiválási energiát visz be, de ha eljuttat a végéhez, már nincsen ott.

Belép, segít, majd kilépve eltűnik. Így a csoda, saját kóstolóján keresztül azon igyekszik, hogy elvigyen bennünket a csodátlanság szívéig, annak mindent betetőző igazáig.

A csodátlanság: saját halálunk kapujának kiteljesedésre hivatott, innenső küszöbe. Ahol az emberről már minden lefoszlik, mezítelen, semmit nem vár el, nem is követel. Sem másnak, sem önmagának. Itt hazatalálhatunk abba az állapotba, ahol maga a csodátlanság lesz a csoda. 

(Hegyi Balázs: Bárhol, magaddal. Képmás Kiadó és Prae Kiadó, 2023.)

A könyv megrendelhető itt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Benza Károly egy olyan spanyol zsoldoskatona utóda lehetett, aki a császári sereg tagjaként vett részt Buda 1686-os visszafoglalásában, azután itt telepedett le. Elnémetesedett leszármazottai az akkoriban teljesen német ajkú Buda polgárai lettek. A család a spanyol név németes alakját használta vezetéknévként, így Schumbenza, Schombenza vagy Schompensa névváltozatokkal anyakönyvezték őket. Az 1811-ben született Karl avagy Károly okos döntéssel – és az egyre inkább magyarosodó korszellemhez igazodva – egyszerűen Benzára rövidítette családnevét. Fiatal éveiben kereskedősegéd volt Budán, de szép basszbariton énekhangja, színjátszó és nevettető képességei miatt közönségre, színpadra vágyott. Egy pesti német énekmesternél képezte hangját, majd 1834-ben, 23 évesen lépett a színi pályára Balla Károly debreceni színtársulatánál. Annál a Balla Károlynál, aki református lelkészi családból „megszökve” lett komédiás, majd hősszerelmes színész, később színtársulatot alapított, és a magyar nyelvű színjátszás nagy úttörője lett. Talán ez utóbbi volt az oka, hogy a magyarul ekkor még kevéssé tudó Benza nem sokáig maradt nála, annak ellenére se, hogy néhány vicces dalával sikert aratott.

A vicces beszédű buffó

A magyar életrajzi lexikonok következetesen megfeledkeznek róla (a német lexikonok bezzeg büszkén örökítik meg), hogy az ifjú Benza Károly német nyelven kóstolt bele igazán az énekes színészetbe: 1835–38 között a Theater an der Wien tagja volt, majd a pesti Német Színház társulatához szegődve tért vissza Magyarországra. Német anyanyelvűként ugyanis csak fokozatosan tanult meg magyarul, és később is bohókás hanghordozásával fedte el tökéletlen kiejtését – ám ez annyira jól állt neki, hogy a magyar közönség egyik kedvence lett. 1838–40-ben és 1844–1864 között a Nemzeti Színház tagja volt, ahol az operák komikus buffó szerepkörét töltötte be nagy sikerrel. Közben többször hívták meg vendégjátékra a bécsi Udvari Operába is.

Játékából sugárzott a jókedv, bohókás modoráért rajongott a közönség, de nemcsak a nézők, hanem színészkollégáinak is folyvást nevethetnékje volt a közelében.

Doppler Ilkájában mint Miska ellenállhatatlan hatást ért el. Így emlékezett vissza erre a szerepére egyik kortársa: „Pattogtatott kukoricát dobált a levegőbe, és a szájával kapkodta. Erzsébet királyné az udvari páholyban annyira nevetett, hogy minden etikett ellenére felkelt a helyéről, és a könnyek csurogtak az arcáról.”

Ám igaztalanok lennénk, ha csak komikus szerepkörbe skatulyáznánk be őt. Hiszen valóban nagy sikerrel alakította a címszereplőt Donizetti Don Pasquale című operájában, vagy Figarót; Don Basiliót; Doktor Bartolót Rossini A sevillai borbélyában, de drámai szerepekben is nagyszerű volt. Emlékezetes szerepe maradt Gara nádor Erkel Hunyadi László című operájában, és Rigoletto-alakítását legalább annyira nagyszerűvé varázsolta bolondozása, mint szerepformálásának drámai ereje. Híresek voltak rögtönzései, fellépett hangversenyénekesként is, sőt foglalkozott rendezéssel is.

Ennek a kiváló és népszerű művésznek a családi élete is szerencsésen alakult. 1845-ben, 34 évesen házasságot kötött Fancsali Joób Amáliával, akivel több mint negyedszázadot éltek le együtt, és nagy örömük telt leányukban, Idában, aki később szintén az operaszínpadok csillaga lett.

Kép

Benza Károly mint Miska az Ilka című daljátékban a Vasárnapi Újság litográfiáján (1872)

Papucsos öregúr a Svábhegyen

Nem is lett volna igazi sztár Benza Károly, ha nem maradtak volna fenn róla legendák. Életének legismertebb anekdotája a nyaralójához kapcsolódik, amelyet a Svábhegyen vásárolt. A 19. század közepén egyre népszerűbb lett ez a Budához közeli vidék, egyre több tehetős birtokos és művész választotta otthonául. Volt, aki állandóan itt lakott, mások csak nyaranta költöztek fel a hegyre. Benza megvett egy alacsony, rossz állapotú házat a Svábhegy egyik eldugott részén, amelynek egyetlen előnye az volt, hogy Jókai Mór lakott a szomszédban. A házhoz rossz állapotú út vezetett, Benza is sokáig szamárfogaton közlekedett, nyáron óriási esernyőt nyitva a kordé fölé. Akkoriban még neve sem volt az utcáknak, így csak igen nehezen találtak oda a vendégek.
Benza sokat gondolkodott, hogyan orvosolhatná ezt a hátrányos helyzetet, és mivel csak a ház kéménye látszott ki a bokrok közül, elhatározta, hogy azt kell jellegzetessé tennie: csavart kéményt csináltatott.
Hogyan is készülhetett ez a fura építmény? A szomszédok az érdeklődőknek azt a történetet adták elő, hogy eredetileg ez is rendes, négyszögletű kéménynek épült, de amikor még nedves állapotban volt, a két kőműves fordított rajta néhányat. A valóság viszont az volt, hogy a közönséges kéményre bádogból formáltak és illesztettek dugóhúzószerű vonalakat, majd habarccsal befedték.

Benza a villa köré magas kerítést emeltetett a hátsó, utca felőli oldalon, hogy senki ne lásson be, amikor éppen papucsban sétálgat a kertjében, amelyből a másik, nyitott oldalon csodálatos panoráma nyílt Pest-Budára. Ám a Benza-telken több ízben is lopás történt: egyszer egy gereblye, máskor egy kacsa tűnt el.

Mivel rendőrség nem működött a Svábhegyen, a színész elhíresztelte, hogy kísértet jár a birtokon.

Azért, hogy ennek a „hírnek” alapot is adjon, esténként magára terített egy fehér lepedőt, úgy sétált végig a kerten – egy alkalommal azonban leült, és el is aludt. Amikor felébredt, észrevette, hogy ellopták róla a lepedőt. Akkor úgy döntött, hogy inkább vesz egy komondort.

A híres Benza Károly látszólag tökéletes ívű művészi karrierjének is voltak nehézségei, nem is kicsik. Makacs, visszatérő rekedtsége pályája többszöri megszakítására kényszerítette. Talán az akkori sanyarú utazási és fellépési körülmények, a meghűlés gyakoribb lehetőségei is közrejátszottak ebben. Negyvenes évei végére szép bariton hangja megkopott. Ennek ellensúlyozására egyre jobban halmozta a humor eszközeit, kifogyhatatlan volt grimaszokban, meghökkentő és kacagtató gesztusokban. Visszavonulásához kapóra jött, hogy felserdülő lánya egyre több tehetséget mutatott az éneklés terén, és ő lett első mestere, majd a család Bécsbe költözött néhány évre,hogy Ida a legjobb mesterektől tanulhasson. Amikor a leány karrierje szárnyalni kezdett, a hazaköltöző házaspár a svábhegyi házban folytatta életét, kertészkedtek, tejjel és vajjal kereskedtek. Károly reménykedett, hogy egyszer együtt, egy darabban énekelhet lányával, készült is a színpadi visszatérésre, de ebben hirtelen halála megakadályozta. 

Egy gyászjelentés sokatmondó sorai

Benza Károly már a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja volt, amikor 60 évesen, 1872. január 28-án hajnalban elhunyt szélhűdés – mai szóval stroke – következtében. Gyászjelentésének fogalmazói nem mulasztották el megemlíteni, hogy „boldog házasságuk 27. évében”. Vajon tényleg boldog volt a házasságuk Joób Amáliával? Talán nem tették volna ki a „boldog” jelzőt, ha rossz lett volna ez a közel három évtizedes kapcsolat. Még érdekesebb a gyászjelentés következő sora: a két nap múlva esedékes gyászszertartást katolikus hit szerint a Rókus kórházban tartják, ahová „a boldogultnak hült tetemei kivánságára, felbonczolás végett átszállittattak”.
Tudományos kutatásra ajánlotta fel a holttestét, hogy halála után is hasznára lehessen az emberiségnek?
Egy olyan korban, amikor az emberek többsége még rettegett attól, hogy haláluk után boncasztalon végzik, mert ez veszélyeztette hitük szerint testük majdani feltámadását? A kép sajnos nem ennyire magasztos. A kortársak emlékezete szerint élete utolsó hónapjaiban rögeszméjévé vált, hogy őt elevenen fogják eltemetni – amivel egyébként nem volt egyedül, mert a korszak halottkémei még egyáltalán nem lehettek szakmailag biztosak a dolgukban –, ezért végrendeletben kötelezte a családját, hogy bármikor és bármilyen betegségben hal meg, testét fel kell boncolni a bizonyosság kedvéért.

A történetet folytatjuk.

Felhasznált irodalom:

• https://www.wikiwand.com/hu/Benza_K%C3%A1roly
• https://www.hegyvidekujsag.hu/archivum-2011-szeptember/csavartkemenyu-haz
• https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/338502;jsessionid=D6D5C9380BA74149FC06384BAA312CD6#
• http://mek.niif.hu/08700/08756/pdf/szlex01_1.pdf
• A Pallas Nagy Lexikona, Benza
• http://www.epa.oszk.hu/00000/00030/00936/pdf/00936.pdf