Mit láttak a felfedezők Guanahani szigetén?

Kolumbusz Kristófot és társait 1492-ben felfedezőútjukon a véletlen sodorta Amerika partvidékére, az Antillákra. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy a kalandorok Guanahani szigetén az őslakos indiánok szájában füstölgő növényrudacskát pillantottak meg.

„Guanóai őslakói rézbőrű vad nép. Megragadta figyelmüket, hogy egyes indián törzsek tanyáján a vörösbőrű emberek javában parázsló farakást vettek körül. A tűzre szárított, barna leveleket dobáltak. Ennek óriási füstje támadt, és a gomolygó füstöt hosszú nádcsöveken mohón, nagy élvezettel szívták. Úgy tűnt fel, mintha megrészegültek volna. Szilaj táncra kerekedtek, aztán kábultan földre zuhantak és mélységes álomba merültek” – írja Remethey Fülepp Dezső A nagy szenvedély – A dohányzás története című könyvében.

Kolumbusz egyik útitársa, Pane Román spanyol atya nem tért haza az Óvilágba, hanem hittérítés céljából Haiti félszigetén maradt, pár évvel később ezt írta levélben egyik barátjának: „Feltűnt, hogy a bennszülöttek akkor is szertelen szorgalommal szívták és fújták ezt a füstöt, amikor azon a tájékon a moszkitónak hírmondója sem akadt." Ez már szeget ütött a fejébe – és a füstölés szertartásos jelenségei azt a gyanút ébresztették benne, hogy az őslakók füstölési szokásának valami köze lehet a pogányos bálványimádáshoz. Gyanúja nem volt alaptalan. A dohányzás ott nem csupán élvezetet nyújtott, nemcsak a szenvedély kielégítésére szolgált, hanem valóban vallásos cselekmény is volt. Az indiánok a Napot imádták, melynek a dohány elfüstölését szent áldozatként mutatták be.

De a pipa nemcsak a vallásos szertartások egyik eszköze volt, hanem a harcokban is nagy szerepet játszott: az indiánok úgynevezett „harci pipát” tömtek meg dohánnyal, amelyből a férfiak harcba szállás előtt közösen füstöltek.

A törzsfőnök ezt a harci pipát a hadjáratba is magával vitte.

A harci pipánál közismertebb békepipát (kalumet) béke, szerződés vagy szövetség megkötésekor használták. A törzsfőnök békepipára gyújtott, majd néhány szippantás után átadta a küldötteknek, illetve a törzs többi előkelőjének.

Kép

Fotók forrása: Pexels, Picryl

Az Újvilágból az Óvilágba „garmadával hozták”

Európában eleinte csak dísz- vagy gyógynövényként termesztették az Újvilágból érkezett dohányt, de a 16. század derekára spanyol és francia, majd angol földön át az meghódította az egész kontinenst. Eleinte az indiánok hagyományos, csőszerű békepipáját utánozva készültek a civilizált fehérek őspéldányai is agyagból a máig átöröklődött formában, de a száruk rövidebb, a fejük kisebb volt. A „törpe pipák” hamarosan a társadalom minden rétegében elterjedtek, az egyre növekvő kereslet miatt már 1619-ben megalapították a pipakészítők céhét előbb Angliában, majd Hollandiában.

Magyarországra a távolra eső tengerpart miatt kissé megkésetten érkezett meg a dohány, viszont négy irányból is körülbelül egyszerre hozták be: egyfelől az ideszegődött spanyol segédcsapatok, másfelől török és német szomszédaink és a görög kereskedők.

Jókai Mór írja Fráter György című történeti regényében, hogy Magyarországon Zápolya (Szapolyai – a szerk.) János királysága idején az országkormányzó Grítti kapott először dohányt kóstolónak ajándékba egy „görög fukar”-tól. Vagyis a 16. század harmadik évtizedében, a mohácsi vészt követően a legkiváltságosabb emberek már megismerkedtek a dohánnyal.

Bornemisza Pál, a székelyek nagy tekintélyű püspöke, később magyar királyi helytartó még 1568-ban vitte Erdélybe az első nyers dohánypalántát, később pedig Magyarországra is szállított. Nyolc évre rá, 1576-ban Báthory Kristóf erdélyi fejedelemnek a török követ ajándékozott először szárított dohányt és pipát.
„Málhás szekérsorok garmadával hozták a finom csemegét, a szárított, illatos, sárga dohánylevelet.”
A pipázás szokása igazából csak az 1650-es évek végén, II. Rákóczi György szerencsétlen hadjárata után, az Erdély földjét dúló törökök révén terjedt el ott.

Magyarországon az első pipázók a 17. század közepén bukkantak fel, és leginkább a török szomszédság honosította meg a pipázást, éppúgy, mint például a kávé élvezetét is.

Mivel rohamosan terjedt a dohányzás szokása, a nagyobb városokban a tűzveszély miatt megtiltották az utcán való füstölést. Később pedig a pipásokra – csak a közrendűekre – évi adót vetettek ki, ők mégis pipáztak. Hogy mennyire, azt bizonyítja Eger város tanácsának 1757. évi pipaadó-rendelete:

„A pipázás annyira elhatalmazott, hogy majd 10–12 esztendős gyermekek is ahhoz meg szokván rendeltetett, hogy minden pipátul ennek utána 12 krajcárt, az az egy nyári napszámot fizessenek.”

A magyar pipakereskedelem is fejlődött. Petor János görög kereskedő 1769-ben a pesti Molnár utcában török pipák árusításából vagyont szerzett.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Cottonbro studio

Vérszerződés, Szent István, Zrínyi a pipákon

De ekkor már a hazai pipagyártás is javában folyt, hiszen a pipázáshoz természetesen maga az eszköz is kellett, ami munkát és kenyeret adott a pipakészítőknek. A magyar fazekasok a török cseréppipát vették mintául. Az apró, szépen formázott pipafejhez külön csatlakozott a más anyagból készült pipaszár. A cseréppipa-készítés legjelentősebb, világhírűvé vált központja az Alföldön, Debrecenben, később pedig a felvidéki Selmecbányán alakult ki. Magyarországhoz kötik a 19. század elefántcsontjának nevezett habkönnyű, művészien faragható tajtékpipák születését.

A hazai pipametsző mesterek munkáikon gyakran ábrázoltak kiemelkedő történeti személyiségeket, eseményeket, a népéletből, vagy a mitológiából vett jeleneteket.
Például a vérszerződés, Szent István megkoronázása, Mátyás király diadala, Zrínyi Miklós kirohanása megjelentek a pipákon is.

A dohányzás, a pipázás szenvedéllyé vált, és a korban tévesen egészségmentő cselekedetnek tartották. Pipás Társaságok is alakultak.

„Senki 20 alatt dohányzással éretlen száját, s ne talántán még tsak tejfeles bajuszát gyönyörködtetni ne merészelje, és ajakával megferteztetni az áldott füvet meg ne engedje a nemes dohányzó társaság, sőt az illy időtlenek szájából ki ragadván a pipát, torkára verjék, ha mind a 16 első foga ki hull is, aztán pipája öszve törettessen” – írták az egyik társaság céhlevelében.

Gárdonyi Gézától Jancsó Miklósig

„Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.”

Petőfi Sándor 1843 nyarán írt versében akaratlanul is emléket állított az emberiség életében különös fontosságra kapott növénynek.

Nagy pipaszerető volt Gárdonyi Géza írónk is.
„A pipázás gazdag embernek való, a szivarozás szegény embernek. Az igazi pipázás legtisztább és leggyönyörüségesebb módja a dohányzásnak. Hogy a gazdagok mégis szivaroznak, ennek oka az, hogy pipázni nem tudnak. A pipázás tudomány” – írta intelemként fiainak.
Állítólag a 2014-ben elhunyt Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas filmrendezőnk egészen a halálig pipázott, és szintén nagy pipás Levente Péter, az Égből pottyant mesék előadója is.

Kép

Gárdonyi Géza egy archív fotón

Kétségtelen, a pipázást sokkal inkább kötjük a férfiakhoz, ám a történelem előtti időkben az indiánok és bennszülöttek között férfi és nő egyforma áhítattal eregette a füstöt pipájából.

Később azonban már nem volt olyan egyértelmű, hogy amit szabad a férfiaknak, azt szabad a nőknek is.

Greta Garbo, a különc színésznő

A történelem folyamán a férfiak többsége nem nézte jó szemmel, sőt elfogadhatatlannak tartotta, ha egy nő dohányzott. Úgy vélték, csak a kicsapongó életet élő, léha nők, valamint a prostituáltak cigarettáznak. Charles Dickens angol író megdöbbenve jegyezte fel 1846-ban – miután dohányzó amerikai és francia hölgyek társaságában töltött el egy estét –, hogy még sosem látott ehhez foghatót, korábban sosem találkozott cigarettázó nőkkel.
Pedig ennél korábban is dohányoztak már a nők: a szegények pipáztak, a tehetősek közül a „vagányabb” különcök viszont még szivarra is rágyújtottak néha. A századforduló után a cigaretta fontos része lett a női egyenjogúság kiharcolásának, és Hollywood is kialakította az új, dohányzó nőtípust: Marlene Dietrich és Audrey Hepburn filmjeikben és azokon kívül is csábosan szívták a szipkás cigarettákat. A cigaretta és a szivarka volt a kedvenc, de azért találni a pipát kedvelő híres nőket is.

„Kisfiúkorom óta dohányzom" – viccelődött a 20. század egyik legtitokzatosabb filmsztárja, a svéd származású Greta Garbo, aki amellett, hogy sokszor férfias ruhákba öltözött, cigarettázott, szivarozott és pipázott is.

„Az ibafai papnak fapipája van…”

A jól ismert nyelvtörőben szereplő Ibafa – amit a gyerekek sokszor „Ipafának” gondolnak és ejtenek is – nem egy kitalált helység, hanem egy létező magyar zsákfalu Baranya vármegyében.

A hagyomány szerint Hangai (Schreier) Nándor, aki 1864 és 1905 között volt a falu plébánosa, szeretett pipázni.

Ez adta az ötletet barátjának, Roboz Istvánnak (kaposvári törvényszéki vizsgálóbíró, főjegyző, újságíró, költő) a nyelvtörő-mondóka megírásához: „Az ibafai papnak fapipája van, tehát az ibafai papi pipa papi fapipa.”

Ezt felhasználva írta Komjáthy Károly 1931-ben az Ipafai lakodalom (p-vel, nem b-vel) című háromfelvonásos operettjét, viszont az akkori plébánosnak, Sarlós Ferencnek nem volt pipája, ezért a hívek a falu búcsúján megajándékozták egy szép fapipával 1934-ben, amelyet Gerber Béla iparművész faragott. Ezt követően a pipák gyűjtése hagyománnyá vált a faluban, 1968-ban a Janus Pannonius Múzeum pipatörténeti kiállítást hozott létre.
A kiállított tárgyak között megtalálható például az 1849-es alföldi pipafej, amelyen Kossuth-címer látható, egy 1865-ben készült pipa, rajta Deák Ferenc portréjával, valamint Károlyi Mihály miniszterelnök pipája is 1919-ből. A pipamúzeum most ideiglenesen nem látogatható, mert felújítják.

Források:

• MTI
• Remethey Fülepp Dezső: A nagy szenvedély- A dohányzás története (1937)
• https://docplayer.hu/465469-Remethey-fulepp-dezso-a-nagy-szenvedely-a-dohanyzas-tortenete-muhlbeck-karoly-eredeti-rajzaival-es-cimlaprajzaval-masodik-kiadas.html
• https://dohanymuzeum.hu/fustolgo-asszonyok
• https://mek.oszk.hu/04600/04683/html/rmme0034.html
• https://mek.oszk.hu/10800/10892/10892.htm#15
• https://www.smokingpipes.com/smokingpipesblog/single.cfm/post/famous-pipe-smokers-greta-garbo
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Ibafa

Egy anyát és kisbabáját három nap alatt kétszer sikerült megmenteni

Dima hét hónapos terhes volt, amikor a földrengés miatt a jindayrisi házának egy része összedőlt. Könnyebb sérüléseket szenvedett, majd egy fiút szült egy afrini kórházban. Mindketten visszatértek a házuk megmaradt részébe, de az három nappal később teljesen összeomlott. Ekkor a nőt a mentők már kritikus állapotban, súlyos kiszáradásban, alsóvégtag-sérüléssel, az újszülöttet pedig sárgasággal szállították vissza Afrin al-Sifa kórházába. Dr. Abdulkarim Huszein al-Ibrahim gyermekorvos hétfőn a BBC-nek elmondta, hogy a baba jól reagált a kezelésre, Dimát pedig ismét kiengedték a kórházból, és azóta egy sátorban él férjével és kilenc unokaöccsükkel.

Egy ötéves kisfiú és autista bátyja is előkerült a romok közül

Az iskoláskorú Mirayra egy panelház romjai között találtak Törökország déli részén. 178 órán keresztül – hét és fél napig – volt az épület törmelékeinek rabja. 

Antakya városában élve került elő egy kétéves gyermek egy összedőlt épület alól, ő 72 órát töltött ott. Közben az NTV török televízió arról is beszámolt, hogy egy ötéves kisfiú és tizenegy éves autista bátyja is épségben megúszták a katasztrófát – a rémült gyerekeket 84 óra elteltével hozták a felszínre. A mentők takarókba bugyolálták és kórházba szállították őket. 

A DHA török hírügynökség egy február 8-i esetről számolt be: Kahramanmaras tartomány Elbistan körzetében egy két hónapos csecsemőt sikerült élve kihozni a romok alól. A pityergő apróságot a mentősök igyekeztek megnyugtatni, és nem sokkal később édesanyját is épségben emelték a felszínre. 

Egy héttel a földrengés után egy kislányt is sikerült élve kiszabadítani a romok alól a mentőcsapatoknak Hatayban. A török egészségügyi miniszter egy videót is megosztott a Twitteren a csodával határos mentésről, illetve arról, ahogy az egészségügyi szakemberek ádáz küzdelmet vívtak a kicsi állapotának stabilizálásáért. A gyermek végig tudatánál volt a procedúra alatt, amely után helikopterrel az adanai kórházba szállították.

A Csoda nevet kapta a csecsemő, aki elhunyt édesanyjához köldökzsinórral kötve élte túl a katasztrófát

A kislányra és édesanyjára egy ötemeletes panelház omlott Észak-Szíriában, ennek roncsai között akadt rájuk a baba unokatestvére, Khalil al-Suwadi. „Hallottam egy hangot, miközben ástunk. Letisztítottuk a port, és megtaláltuk a babát ép köldökzsinórral. Elvágtuk, és kórházba vittük” – nyilatkozta február 7-én az AFP-nek a férfi. A baba több mint 10 órán keresztül feküdt elhunyt anyukája mellett. Az eset a gyermek kezelőorvosát, dr. Hani Maaroufot is megrendítette. 

„A gyermeket Aya névre kereszteltük, ami azt jelenti: csoda, isteni jel.” 

„A kislány állapota napról napra jobb, és szerencsére nem esett baja a gerincének sem” – árulta el az orvos a Guardian-nek. 

Közben a világ minden tájáról jelezték, hogy szeretnék örökbe fogadni a kis Ayát, azt azonban megerősítették, hogy Aya dédnagybátyja, Salah al-Badran fogja a picit örökbe fogadni, annak ellenére, hogy a saját otthona is megsemmisült a földrengésben.

Tisztelet a magyar mentőegységeknek!

Magyarországról hét mentőszervezet 156 tagja 28 kutyával utazott Törökországba, és a legnagyobb összhangban, éjjel-nappal dolgoztak a helyiekkel. A Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat videón mutatta be, ahogy kimentett egy idős férfit és annak másfél éves unokáját. A HUNOR Mentőszervezet ötvenfős csapata és a vele együtt tevékenykedő öt katonaorvos hatnapos kint tartózkodása alatt tizenhét túlélőt, köztük három gyermeket mentett ki a romok alól. Rajtuk kívül többek között az Életjel Mentőcsoport, a Baptista Szeretetszolgálat és a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány is küldött kutatóegységeket Törökországba. A magyar mentőegységeknek egy testvérpárt és egy kétéves kisfiút is sikerült élve kimenteniük csütörtökön Délkelet-Törökországban a romok alól, mintegy 80 órával a térségben pusztító földrengés után.

Alább a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat fent említett videója az idős férfi és unokája mentéséről:

Még a tapasztalt mentő is elsírta magát

Pavelcze László, a Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési igazgatója több mint tíz órát küzdött csapatával egy öt év körüli kislányért, pedig már utasításba kapták, hogy hagyják el a helyszínt.

„Örülök, hogy kint van a kislány” – mondta, de többet nem tudott nyilatkozni, a könnyeivel küszködött a kamerák előtt. A róla készült videó ide kattintva érhető el.

„Az ilyen katasztrófát főleg a gyermekek élik túl”

„Borzalmas látvány fogadott minket. Az utak járhatatlanná váltak, szabályosan széttörtek. Ami a túlélőket illeti, rengetegen maradtak még mindig ellátatlanul, étlen-szomjan, és vacognak a fagypont környéki hőmérsékleten, hiszen sokan azt az egy ruhát tudták magukkal vinni, ami éppen rajtuk volt. Egyesek az autóikba húzódtak, mások a szabadban várakoznak. Szinte a csodával határos módon maradtak élve emberek Törökországban és Szíriában” – ezt már Lehoczki László, a Miskolci Speciális (Spider) Mentőcsapat vezetője nyilatkozta, aki csapatával 15 elhunyt személyt talált meg. Kiemelték őket, s találtak egy élőt is.
„Ezt a mostani törökországi földrengést úgy kell elképzelni, hogy az ember utazik autóval Adanától körülbelül 200 kilométerre, nem lát semmi különöset, épségben vannak a házak, és egyszer csak, mintha átléptünk volna valamilyen határvonalat, csak romok és romok... A magas, tízemeletes lakóházak és szállodák összeomlottak, a mecsetek azonban állva maradtak.

Az ilyen katasztrófát főleg a gyermekek élik túl, mert kisebb helyen elférnek, és nem tudják, mi az a halál. A stressz náluk inkább az ellátatlanság hiánya miatt jelentkezik.

Elkezdenek sírni, majd elalszanak, és átalusszák azokat az időszakokat, amiket egy felnőtt folyamatos stresszben tölt” – avatott be Lehoczki.

„Szedjetek ki innen, bármit megteszek, a szolgátok leszek!”

Két gyerek észak-szíriai otthonuk betonmaradványai közé szorult, őket is sikerült kiszabadítani a mentőalakulatoknak több mint 36 órával a földrengés után – számolt be róla a CNN. A gyerekek a szíriai Haram egy kis falujában, Besnaya-Bseinehben éltek egy családi házban, ennek romjai között találtak rájuk. A mentésről készült felvétel tanúsága szerint a gyerekek alig tudtak mozogni, de az idősebb testvér, Mariam annyira mégis meg tudta mozdítani a kezét, hogy eltakarja öccse arcát, némi védelmet nyújtva a törmelékek és a por ellen. A kisebbik gyerek neve a szülők elmondása alapján Ilaaf, ami védelmet jelent.

A videón hallatszik, ahogy a lány azt mondja a mentőknek: „Szedjetek ki innen, bármit megteszek értetek”, sőt, azt is hozzáteszi, hogy „a szolgátok leszek”, amire a mentők „nem, nem”-mel válaszolnak.

A család a romok alatt töltött időben a Koránból szavalt részeket, és hangosan imádkozott, hogy valaki megtalálja őket. A gyerekek apja, Mustafa Zuhir Al-Sayed így számolt be a történtekről: „Éreztük, hogy megremeg a föld... Törmelék kezdett hullani a fejünkre, és két napig maradtunk alatta Ez olyan érzés, amit remélem, senkinek sem kell átélnie” – mondta. A mentésről készült felvételen látható, ahogy a helyiek éljeneznek, miközben Mariamot és Ilaafot takarókba burkolva kihozzák a romok alól.

A mentésükről készült videó a CNN oldalán látható.

248 órával a török-szíriai határvidéken történt pusztító földrengés után a török mentők még ki tudtak menteni egy 17 éves lányt a romok alól. Aleyna Ölmezt csütörtökön hozták ki élve a súlyosan megrongálódott déli Kahramanmaraş városából. Csodával határos módon kibírt tíz teljes napot, több tonna beton és fém alá temetve. „Úgy tűnt, hogy jól van. Kinyitotta és becsukta a szemét. Már egy hete itt dolgozunk ebben az épületben" - mondta a mentőakcióban résztvevő egyik munkás az AFP hírügynökségnek. A lány nagybátyja egyenként megölelte a mentőket, és könnyek között azt mondta: „Soha nem felejtünk el titeket".

Az ENSZ szerint több mint hétmillió gyermek érintett a török-szíriai földrengésben. A Török Nagykövetség összeállított egy listát a legfontosabb szükségletekről, amelyekhez az adományokat az Andrássy út 123. szám alatt gyűjtik. Elsősorban meleg, téli ruhákat várnak, de hálózsákok, higiéniai eszközök, termoszok is szerepelnek a listán, különböző gyógyszerekkel és orvosi eszközökkel egyetemben. Tartós élelmiszerek esetén annyit kérnek, hogy az adakozók ügyeljenek arra, hogy sertéshúst NEM tartalmazó alapanyagokat vigyenek. Az adományokat le lehet leadni munkaidőben, ezeket Törökországba szállítják. További infókért érdemes követni a nagykövetség Facebook-oldalát.

„A csoda a hit legkedvesebb gyermeke.” (Johann Wolfgang von Goethe)

1953. szeptember 12-én Newport városában több ezer izgatott nézelődő álldogált a Szent Mária-templomnál. Az ódon barnakő épületben az év esküvője zajlott, amelyre a Time magazin hivatalos tudósítót is küldött. A leírások szerint az esküvőre maga a római pápa is személyes áldásszöveget postázott, és a templom soraiban ott ült az amerikai politikai elit krémje, az angolszász, holland és francia nevekkel rendelkező gazdag amerikai családok tagjai. Amikor kinyíltak az ajtók, a buszokkal érkezett tömeg megpillanthatta a fiatal párt, John F. Kennedy szenátort és Jacqueline Kennedyt. Az esküvői fogadáson a vendégek száma elérte a 900 főt. A fiatal pár családjai elégedetten szemlélhették a felvonult tömeget, és úgy tűnt, fényes jövő áll a házaspár előtt. Amit nem láthatott a világ: ebben a házasságban a legerősebb összekötő erő nem a szerelem vagy a vonzalom volt, hanem az érdek.

Kép

Jackie és John F. Kennedy esküvőjük napján – Forrás: Wikipedia

Az amerikai elit leánya

Jacqueline Lee Bouvier jómódú amerikai családba született 1929-ben. Édesanyja Janet Norton Lee, egy jómódú ügyvéd és vállalkozó lánya, édesapja pedig John Vernou Bouvier volt, szintén egy sikeres ügyvéd fia.

Szülei szépek voltak és dekadensek, akik élték az életüket, a gyermekeik nevelését idegenekre bízták.

Az anya háromszor mondta ki a boldogító igent, kivétel nélkül gazdag férfiakat választott, de egyik házassága sem volt sikeres. Az apa élvhajhász bróker volt, akinek ugyan Jackie örökölte a távol ülő szemeit és a sötét haját, de szerencsére a kicsapongó természetét nem. Angol mintára bentlakásos iskolába küldték a fiatal Jackie-t és húgát. A szülők hamar elváltak. Egy Jackie életéről szóló Channel 4 dokumentumfilmben visszahúzódónak írták le Jacqueline-t azok, akik ismerték őt kislányként.

A második világháború után az amerikai elit leányai számára elfogadott volt, hogy egyetemre menjenek, és a legtöbb esetben valamilyen bölcsészettudományi szakot végeztek. Az igazi cél azonban nem az volt, hogy csatlakozzanak a dolgozó nők növekvő rétegéhez, végcélként egy jó házasság lebegett a szemük előtt. Jacqueline is egyetemre ment, egy évet Franciaországban tanult, és a George Washington Egyetemen francia irodalomból szerzett diplomát, ami után egy újsághoz ment dolgozni. A fiatal Jackie okos volt, érdeklődése kiterjedt a görög klasszikusoktól kezdve a 19. századi francia költészetig sok mindenre, mindeközben kiváló érzékkel öltözött, visszafogott volt, és szokatlan, furcsán idegen akcentussal beszélt.

Mrs. Kennedy

Mindeközben a Kennedy család feleséget keresett az épp szenátori kampányát folytató John F. Kennedynek, akinek kicsapongó életmódját és szoknyapecér magatartását egy hitvessel szerették volna eltakarni. Jacqueline Lee Bouvier tökéletes feleségjelöltnek tűnt. A fiatal nőt egy vacsorán mutatták be John F. Kennedynek 1952-ben, amit több mint egyéves udvarlás követett. Eljegyzésük rendkívüli módon foglalkoztatta a társasági rovatokat, és már az esküvő előtt a Time magazin címlapjára kerültek.

A legtöbb életrajz szerint Jackie-t figyelmeztették az esküvő előtt, hogy a férje nem lesz hűséges hozzá, és hogy szerelme úgy el fog olvadni, mint a hó.

A fiatal lány ennek ellenére magabiztosan és talán naivan lépett bele a házasságba. Lehet, hogy azt gondolta, a férje megváltozik, vagy azt hitte, képes lesz elhordozni az afférokat.

A Kennedy család 1963-ban – Forrás: Wikipedia

Nancy Hendricks a first ladyről írt életrajzában leírja, hogy a házasság elején Jackie azonnal két tragédiát élt át: először elvetélt, majd halva született egy kislánya. A második szülésnél, 1956-ban a férje nem volt jelen, mert éppen a Mediterráneumban jachtozott. Végül 1957-ben egészséges gyermeknek adott életet, akit Caroline-nak neveztek el. A házasságot megviselték Kennedy hűtlenségei, és Jackie a Channel 4 dokumentumfilmje szerint válni akart. Azonban egy családi tanácskozást követően megígérte, hogy marad, mert a válás rontotta volna a férje elnöki esélyeit, de azt kérte, hogy a szenátor diszkrétebben intézze a nőügyeit.

Amikor John F. Kennedyt 1960-ban megválasztották elnöknek, a kampány nagy része alatt Jackie terhes volt kisfiával, Johnnal. A fiatal házaspár a Fehér Házban teljesen új jelenség volt. Az amerikai elnökök átlagosan ötvenes-hatvanas férfiak voltak, komoly karrierrel a hátuk mögött. John F. Kennedy viszont fiatal volt, karizmatikus, aki a jövőt ígérte a szavazóknak. A fiatal házaspár és a két kisgyermek a tökéletes amerikai családot mintázták. Jackie nem nyilatkozott politikai kérdésekben, és igyekezett háttérbe vonulni, ennek ellenére fiatalsága és stílusérzéke miatt gyors népszerűségre tett szert. Az elnöki beiktatáson viselt világoskék ruhája és kalapja azonnal divatba jött. Az alatt a két és fél év alatt, amit a Fehér Házban töltött, Jackie nagy kulturális estélyeket tartott, és Hendricks leírása szerint élettel töltötte meg az elnöki rezidenciát. A világ vezető politikusaira is jó benyomást tett, különösen nagy sikert aratott Franciaországban, ahol értékelték kiváló franciatudását. Jackie ezt az időszakot egy őt meginterjúvoló történész előtt a „legboldogabb éveinek” nevezte.

A Kennedy házaspár egy vitorlásversenyen 1964-ben – Forrás: Wikipedia

1963 elején ismét gyermeket várt. A kisfiú, Patrick augusztus 7-én, öt héttel a kitűzött idő előtt, sürgősségi császárral született, de a tüdeje nem volt elég fejlett, és két nap múlva meghalt. John ezúttal végig mellettük volt, és ez a tragédia összehozta a házaspárt. Jackie depressziós tünetektől szenvedett kisfia elvesztése után, és ekkor lépett először látványosan színre az életében Aristotle Onassis, egy milliárdos görög üzletember, aki meghívta pihenni és gyógyulni a jachtjára. Elfogadták ezt a lehetőséget, és a first lady októberben tért vissza az Egyesült Államokba.

Amerika özvegye

1963 novemberében újra csatlakozott férjéhez, amikor politikai körútra indult Texasba. November 22-én egy merénylő lelőtte John F. Kennedyt. A gyilkosság mélyen megrázta Amerikát, az 1963-as év gyászba fordult.

A fiatal özvegy alakja, aki fekete fátyolban sétált a férje koporsója mögött, az amerikai modern történelem egyik legtragikusabb pillanatának jelképe lett.

Jackie harmincnégy éves volt ekkor. A gyilkosság után visszavonult életet élt, csak ritkán vállalt nyilvános szereplést.

Kép

Jackie férje temetésén – Forrás: Wikipedia/NARA

Jacqueline Kennedy ezekben a nehéz időkben is nagymértékben támaszkodott sógorára, Robert F. Kennedyre, aki már korábban is támasza és szövetségese volt a Kennedy családban. Nagyon megrázta, amikor Robertet, aki indult az elnöki székért, meggyilkolták. Teljesen elveszítette biztonságérzetét. Félteni kezdte a saját és gyermekei életé, mert „ha megölik a Kennedyket, akkor a gyerekeim is célpontok... el akarok menni ebből az országból" - idézte őt egy 1999-es The New York Times-cikk.

Lesokkolta Amerikát, amikor 1968 októberében hozzáment a nála több mint 20 évvel idősebb Aristotle Onassishoz. A férfi gazdag volt, öreg és csúnya, senki nem feltételezte, hogy ez szerelmi házasság lenne. Kelsey Swanson tanulmányt írt arról, hogyan omlott össze az amerikaiak által dicsőített Jackie Kennedy-bálvány, amikor bejelentették a frigyet. Hatalmas felháborodással fogadták a házasságot, és ilyen címlapok jelentek meg: „Jackie, hogy tehetted ezt?” Az eddig világszerte rajongott Mrs. Kennedy az emberek szemében hirtelen pénzéhes, luxusra szomjazó középkorú nő lett. Swanson szerint a világ minden táján saját rezidenciával rendelkező, állandóan testőrökkel körülvett Onassis Jackie számára biztonságot jelentett azt követően, hogy férjét, majd férje öccsét is meggyilkolták. Ráadásul Jackie számára lehetetlen volt a privát élet, Amerikában mindenki ismerte, ám gazdag férje luxusvilláiban és jachtján nyugodtan elrejtőzhetett.

Már a Fehér Házban is kész vagyont költött ruhákra, most azonban mindent felülmúlt a vásárlási szenvedélye. Swanson leírja, hogy egy becslés szerint a házaspár az első évben hetente 384 ezer dollárt költött. Jackie olyan mértékben szórta a pénzt, hogy abból a férjének is elege lett, és hét év után válni akart. Azonban a milliárdos 1975-ben váratlanul meghalt. A kétszeresen megözvegyült Jackie visszatért New Yorkba. Bár férje nagyobb összeget hagyott rá, elment egy könyvkiadóhoz szerkesztőnek.

Eltűnt a korábbi hét év extravagáns, luxusban fürdőző Jackie-je, és megjelent az évi 10 ezer dolláros fizetésért dolgozó nő. A pénzét a művészetek támogatására költötte, és még több időt szentelt gyermekeire, Johnra és Caroline-ra.

Időnként feltűnt az első férje tiszteletére rendezett eseményeken. Swanson leírása szerint a ’90-es évek elejére helyreállt régi népszerűsége. Élete utolsó két évtizedét a keleti parti elit köreiben töltötte, abban a világban, amelyben felnőtt. A szerkesztés mellett történelmi épületeket mentett meg a lebontástól.

Jacqueline Kennedy Onassis 1994-ben, 65 éves korában hunyt el egy gyors lefolyású rákbetegségben. A mai napig ő az egyik legnépszerűbb first lady. Életéről több film és sorozat is készült, legutóbb 2017-ben, amelyben Natalie Portman alakította őt. Bár a magánéletük részletei ma már ismertek, Jackie, akárcsak férje, szinte mesebeli alakká vált, ők ketten egy olyan amerikai aranykort szimbolizálnak, amely talán soha nem is létezett.

Források:

• Nancy Hendricks: America's First Ladies, „Jacqueline Kennedy”, Google Books
• Dokumentumfilm, Secret Lives: Jackie Kennedy
• Swanson, Kelsey (2005) "From Saint to Sinner and Back Again: Jacqueline Kennedy Onassis Rehabilitates Her Image," Historical Perspectives: Santa Clara University Undergraduate Journal of History, Series II: Vol. 10, Article 9. Elérhető: http://scholarcommons.scu.edu/historical-perspectives/vol10/iss1/9
• https://www.brides.com/story/jackie-kennedy-jfk-wedding-photos
• https://people.com/politics/jfk-jackie-kennedy-relationship-timeline/
• https://chs.harvard.edu/nancy-sultan-jacqueline-kennedy-and-the-classical-ideal/

Egy aranyhal volt a társa, végül meg sem állt Afrikáig

A Dian Fossey-t ért gyerekkori hatások alapján nem is csoda, hogy az 1932-ben San Franciscóban született későbbi kutató az emberek helyett már fiatalon az állatok körében várt és talált elfogadást. Édesapja alkoholproblémái miatt a szülei korán elváltak, és a férfi hiába tartotta volna a kapcsolatot a lányával, az édesanya ezt megakadályozta. Diant a mostohaapja pedig sosem kezelte a sajátjaként, nem engedte például, hogy a kislány egy asztalnál étkezzen vele és az anyjával, érzelmi támogatást egyáltalán nem nyújtott neki. Dian csak egy aranyhalat tartott, de a hozzá való kötődés megalapozta az életre szóló állatszeretetét. Hatéves korától lovagolni járt, és arról álmodott, hogy állatorvos lesz.

Mostohaapja az üzleti főiskola felé terelte, amit ő ki nem állhatott, és a második szemesztert követő nyáron egy farmra ment dolgozni. Ott beleszeretett mindenbe, ami négylábon járt vagy repült, de bárányhimlős lett, ami félbeszakította a kalandot. Az üzleti tanulmányokhoz így sem tért vissza: a Kaliforniai Egyetem állatorvos-előkészítőjének diákja lett, kémiából és fizikából azonban gondjai akadtak, így végül foglalkozásterápiából szerzett diplomát. Egy louisville-i gyermekkórházban lett a munkaterápiás osztály igazgatója, szabadidejében pedig Kentucky erdőit járta, és egy romos házban élt a város szélén, ahol haszonállatokat gondozott.

De vágyott rá, hogy minél többet lásson a (vad)világból is, és miután egy barátja sokat mesélt neki Afrikáról, bankkölcsönt vett fel, hogy odautazhasson.

Csak a bokája tört, a lelkesedése nem

1963-ban John Alexander brit vadász vezetésével jutott el Kenyába, Tanzániába (akkor Tanganyika), Kongóba (akkor Zaire) és Zimbabwébe (akkor Rodézia). Járt a kongói Mikeno-hegyen, ahol korábban dr. George Schaller amerikai zoológus úttörő terepvizsgálatot végzett a hegyi gorillákkal, s Dian is itt találkozott először e különleges állatokkal. „Azt hiszem, akkor ültettem el a magot a fejemben, még ha öntudatlanul is, hogy egy nap visszatérek Afrikába, hogy tanulmányozzam a hegyek gorilláit” – írta a Gorillák a ködben című ikonikus kötetében. Lelkesedését az sem árnyékolta be, hogy útközben a bokáját törte, mert izgalmában lecsúszott egy meredek lejtőn, s beleesett egy ásatási mélyedésbe.

Kentuckyba visszatérve cikkeket publikált az útjáról, s ezeket 1966-ban megmutatta dr. Louis Leakey paleoantropológusnak. Végül megegyeztek egy hosszú távú terepprojektről, amelynek célja az afrikai gorillák tanulmányozása lett. Leakey azt javasolta, Fossey végezzen mélyreható vizsgálatokat a hegyi gorillákkal, ahogy Jane Goodall is tette a csimpánzokkal Tanzániában. Leakey finanszírozta a kutatást, így Fossey otthagyhatta a munkáját, és Afrikába költözött. Miután megtanult szuahéliül, 1966 végén útnak indult, s Goodall-lal is találkozott, hogy megfigyelje a kutatási módszereit. 34 évesen, 1967 elején kezdte meg tereptanulmányait a kongói Kabarában, ugyanott, ahol korábban dr. Schaller is vizsgálódott.

Kép

Hegyi gorilla kicsinyével – Forrás: Wikipedia

Az első találkozások és sikerek Kongóban

Amikor Kabarába érkezett, találkozott Joan és Alan Root vadfotósokkal, akik épp a hegyi gorillákról gyűjtöttek felvételeket egy fényképes dokumentumfilmhez. Ők megengedték neki, hogy tábort verjen a kunyhójuk mögött a Virunga-hegységben, s néhány nap múlva bevitték az erdőbe gorillák után kutatni. A túra első napján mindössze tízpercnyi séta után Dian egy magányos hím gorillát figyelhetett meg napozás közben. A riadt állat behúzódott a növényzetbe, ahogy Dian közeledett, de a nőt inspirálta a találkozás. Ahogy könyvében írja: „Egyéniségük és viselkedésük félénksége volt az, ami a leglenyűgözőbb benyomása maradt a legnagyobb majmokkal való első találkozásnak.”

Miután Rooték magára hagyták, Dian teljesen a gorillák követésére fókuszált. Egy 7x10 méteres sátor volt a hálószobája és az irodája, ételeket egy rozzant fakunyhóban készített, de főleg konzerveken és főtt burgonyán élt. Havonta egyszer lesétált a hegyről a Lily nevű Land Roveréhez, amellyel két órát autózott Kikumba faluba, hogy feltöltse az állományt. Nemsoká egy Senwekwe nevű tapasztalt helyi gorillanyomkövető csatlakozott hozzá, akinek a segítsége felbecsülhetetlennek bizonyult. Három gorillacsoportot azonosítottak a kutatási területen: „A kabara csoportok sok mindent megtanítottak a gorillák viselkedéséről.

Megtanultam, hogy a saját feltételeik szerint fogadjam el az állatokat, és soha ne lépjek túl azon a toleranciaszinten, amelyet mutatnak.

Mert minden megfigyelő behatoló a vadállat területére, és emlékeznie kell arra, hogy az állat jogai felülírják az emberi érdekeket.”

Dian kezdetben távolról szemlélte a tartózkodó gorillákat, de idővel elnyerte a bizalmukat. Azzal nyugtatta meg őket, hogy utánozta a tevékenységeiket, például a vakarózást és az evést, illetve elsajátította az elégedettséget kifejező hangjukat. Elkezdte beazonosítani az egyedeket, amiben az orrnyomaikra, vagyis az orrukon lévő ráncok mintázatára alapozott, mert ezek minden gorillánál egyediek. Sokat tanult a viselkedésükből, részletes feljegyzéseket vezetett a napi találkozásaikról. Munkáját azonban a kongói politikai helyzet nem segítette: 1967 nyarán lázadás tört ki, így Diant is katonák kísérték le a hegyről, és őrizetbe került. Az ugandai Kisoróban, majd a ruandai Kigaliban is kihallgatták, végül dr. Leakey-vel egyeztetve úgy döntött, hogy a Virunga-hegység ruandai oldalán folytatja a munkát. A Karasimbi-hegyen azonban már csalódottan észlelte az orvvadászok nyomait.

A kutatóközpont és az aktív természetvédelem

1967. szeptember 24-én Dian Fossey megalapította a Karisoke Kutatóközpontot – a névből a „Kari” a délről a táborára néző Karisimbi-hegyre, a „soke” a Bisoke hegyre utal, amely észak felől, a tábora mögött emelkedett. „Akkor még nem tudtam, hogy két kis sátor felállításával a Virunga vadonjában elindítottam egy nemzetközi hírű kutatóállomást, amelyet végül számos ország diákjai és tudósai hasznosíthatnak.” Nem könnyítette meg a dolgát, hogy szuahéliül ugyan beszélt, de a neki dolgozó ruandai férfiak csak kinyarwanda nyelven tudtak, így kézmozdulatok és arckifejezések segítségével kommunikáltak. A környék gorilláival is, akik újak voltak számára, el kellett fogadtatnia magát, hogy érdemi kutatásokat végezhessen a jelenlétükben. Ehhez a természetes kíváncsiságukra alapozott.

Rájött, hogy két lábon sétálva vagy állóhelyzetben fokozza a félelmüket, de amikor négykézlábra ereszkedve kúszik-mászik, egészen közel engedik magukhoz.

Ha zellert is rágott a közelükben, még inkább befogadták, így sikerült összeszoknia négy gorillacsoporttal. 1968-ban a National Geographic megbízta Bob Campbell fotóst, hogy fényképezze le Dian Fossey-t munka közben. A nő kezdetben betolakodásnak vette a jelenlétét, végül közeli barátokká váltak, s Diant a fényképek híressé tették. A sorozat a vadnak hitt gorillákat a világ szemében megszelídítette, egyúttal felhívta a figyelmet nehéz helyzetükre. Egyre nyilvánvalóbb lett az orvvadászprobléma, noha alapból nem a gorillák voltak a célpontjaik, de a más állatoknak – antilopoknak, bivalyoknak – szánt csapdákba ők is beleestek.

Kép

A Mount Bisoke – Forrás: Wikipedia

Fossey az ellen is küzdött, hogy marhacsordák hatoljanak be a gorillák területére: amellett, hogy maszkot viselt az orvvadászok megijesztésére és csapdákat égetett el, a marhákat festékszóróval igyekezett távol tartani. Aktív természetvédelemnek nevezte küldetését, ami nem volt népszerű a helyiek körében, akik nagy szegénységben éltek, és nehezen tudták kielégíteni alapvető élelmiszer-, víz- és egyéb szükségleteiket. A nemzeti park őreinek maga vásárolt felszerelést és élelmiszert, illetve pluszpénzt adott, hogy ösztönözze az orvvadászat elleni hatékonyabb fellépést. Kutatási területén egy idő után orvvadászat elleni járőrök szolgálták a gorillák védelmét. Fossey közben elkezdett Afrika és Cambridge között ingázni, hogy a tapasztalataihoz megfelelő tudományos képesítést társíthasson: 1970-ben iratkozott be az állatviselkedéstani tanszékre, ahol 1974-ben, 42 évesen doktori fokozatot szerzett.

A legfájóbb veszteség: Digit, a jó barát

Fossey a kutatásai során szoros kötődést alakított ki egy-egy konkrét egyeddel a tanulmányozottak közül. A legszorosabb kapcsolata egy Digit nevű gorillával alakult ki, aki körülbelül ötéves volt, amikor 1967-ben először találkoztak.

Digitnek a csoportjában nem volt vele egyidős játszótársa, így különös figyelmet fordított a kutatónőre, az állatot azonban 1977 szilveszterén orvvadászok lemészárolták. Úgy halt meg, hogy a csoportját védte a vérengző támadóktól, így a társai időben elmenekülhettek.

Digitet azonban még korábban lefényképezte Bob Campbel, így a park hegyi gorilláinak mintegy hivatalos képviselőjeként egy plakátra is felkerült, amelyet világszerte utazási irodákban helyeztek ki. Dian az ő hírnevét és tragikus halálát használta fel arra, hogy figyelmet és támogatást szerezzen a gorillavédelemnek. Létrehozta a Digit Alapítványt (későbbi nevén: Dian Fossey Gorilla Alapítvány), amely pénzt gyűjtött a kezdeményezéseihez. Megírta továbbá a Gorillák a ködben című könyvét, amely 1983-ban jelent meg, és később film is készült belőle Sigourney Weaver főszereplésével.

Őt megölték, de a szellemisége él

Dian Fossey nemcsak kedvenc társát veszítette el tragikus módon, az ő gorillamentő tevékenysége is tragédiába fulladt: Ruandában pár héttel az 54. születésnapja előtt meggyilkolták. 1985. december 27-én reggel találták holtan a kutatóközpontja kabinjában, ahol az erőszakos behatolásra volt csak bizonyíték, arra nem, hogy az indíték rablás lett volna. A helyszínen talált machetével támadhattak rá, és többször is a fején sebesítették meg súlyosan, azaz nem kétséges: szándékosan ölték meg. A „ki tette?” rejtély megoldására számos vad elmélet született, de megnyugatóan sohasem sikerült felderíteni az ügyet. A gyilkos személye ismeretlen maradt, de a helyi hatóságok szerint orvvadász lehetett, aki korábban összetűzésbe került a kutatóval orvvadászat-ellenes tevékenysége miatt.

Kép

Dian Fossey sírja – Forrás: Wikipedia

Dian Fossey-t a karisokei kunyhója mögött temették el, szeretett Digitje mellett. Azt is leírta, hogy „Az ember, aki ma megöl egy állatot, az holnap az útjába kerülő embert is megöli”, az utolsó naplóbejegyzése pedig ez volt: „Amikor felismered valamennyi élet értékét, többé-kevésbé foglalkoztat a múlt, és a jövő megőrzésére koncentrálsz.”

Felhasznált irodalom:

• https://gorillafund.org/who-we-are/dian-fossey/dian-fossey-bio/
• http://faculty.webster.edu/woolflm/dianfossey.html
• https://www.famousscientists.org/dian-fossey-2/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Dian_Fossey
• Dian Fossey: Gorillák a ködben című könyv

Hogyan emlékszel vissza magadra gyerekként?

Szófogadó, engedelmes, cserfes jó kislány voltam, majd megtörtem. Nyoma veszett annak a bájos, a világban és az emberekben feltétel nélkül bízó kislánynak. Általános iskolás voltam, amikor szexuális molesztálás ért, amivel teljesen magamra maradtam. Nem tudtam, valójában mi történik, de éreztem, hogy nem helyes, nem jó, hogy nem akarom, engem ez kínoz. Befordultam. Eltűntem, és láthatatlanná váltam. Úgy öltöztem, mint akinek nincs neme, galléros ingbe, bő pulóverekbe bújtam, csak ne látszódjak. Arra gondoltam, legjobb lesz, ha halkan, észrevétlenül lépek. Ha nem beszélek, ha nem is tudnak rólam. Rejtőzködővé váltam, tudattalanul így védtem magam. És ez a rejtőzködési hajlam ma is sokszor bennem van. Eget ostromló bátorság kellett ahhoz, hogy merjek, hogy kilépjek, hogy feltárjam magam.

Mert megígérted annak a kislánynak, hogy kárpótolod.

Hogy csak azért is boldog élete lesz.

Hogy számíthat rám, hogy soha többé nem bánthatja senki.

Mert itt vagyok, megvédem, szeretem és tisztelem. De ezt a fajta belső erőt egészen addig nem tudtam megteremteni magamnak, míg fel nem dolgoztam a velem történt traumákat. Amikor elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy már ott tudok lenni ennek a kislánynak, és nem kívülről várok megmentőre, akkor megtörtént a fordulat.

Kép

Szilvia gyerekként – Forrás: Dr. Szántó Szilvia

Mi kellett ehhez a fordulóponthoz?

2002 húsvét vasárnapján a szüleimnél voltam Szombathelyen, ahol egyszer csak elveszítettem az eszméletem. Kisagyi trombózisom volt, sugárban hánytam. Alul-fölül jött ki belőlem minden. Kihívtuk az ügyeletes orvost, aki azt hitte, elrontottam a gyomrom. Csak kutyapózban tudtam meglenni, de abban is őrületesen lüktetett a fejem. Beszélni is alig tudtam. Ebben a kényelmetlen pózban a kanapé sötét redőivel néztem farkasszemet. Jól emlékszem a szófa gyűrődéseire, szinte kimerevedett a kép előttem, megállt az idő, és azt éreztem, ennyi, nincs tovább. Akkor épp bántalmazó kapcsolatban éltem. Emlékszem, nem is amiatt aggódtam, hogy meghalok, hanem hogy kire hagyom majd a naplóimat, amiket tinédzserkorom óta vezettem. Utolsó lélekjelenlétemmel rábíztam őket az öcsémre. 

Este a testvérem mentős barátja javasolta telefonon, hogy mérjük meg a vérnyomásom, ami addigra már alig volt. A szüleim azonnal hívták a mentőket, akik, miközben tolták be az autóba a betegágyat, azt mondták a fülem hallatára: „ebből már élő ember nem lesz”. A kórházba beérve az orvos tekintetén láttam: baj van.

Annyit tudtam kinyögni: „meg fogok halni?” Nem válaszolt. A húszas éveim végén jártam.

Így visszatekintve, ez egy tudattalan kiszállási kísérlet volt részemről az életből. A munkahelyemen néhány héttel a sztrókom előtt neveztek ki tanszékvezető-helyettesnek, így a szakdolgozóim a betegágyam mellé, a kórházba jártak be hozzám konzultációra. A trombózis után két és fél héttel már vissza is mentem tanítani. Akkora kötelességtudat és teljesítménykényszer hajtott, hogy nem voltam hajlandó felfogni, mi történt velem, csak az foglalkoztatott, hogy minél előbb vissza tudjak menni dolgozni, és ne szenvedjen hiányt, hátrányt senki miattam.

Ez a teljes önszeretet hiánya?

Annál több. Ez az önbántalmazás csúcsa volt.

Ez az egyik, amit megbántál az életedben.

Bánom, hogy akkor és ott nem én voltam magam számára az első.

Ma már másképp tennél?

Nem mennék vissza a sztrók után rögtön dolgozni, és nem fogadnám a kórházi ágyamnál a szakdolgozókat. Akkoriban egyáltalán nem számítottam saját magamnak, és körülöttem nem volt olyan ember, aki azt mondta volna: „Hé, te, ne csináld ezt! Először épülj fel, gyógyulj meg, és minden más csak utána következzen!”

De ha lett volna, se hallgatsz rá.

Valószínűleg. A megfelelési kényszer felülírt mindent. De egyébként ma már nem bánok semmit. Akkor erre voltam képes. Meg az is lehet, azért gyógyultam meg olyan döbbenetes gyorsasággal, mert nem vettem tudomást a sztrókom súlyosságáról.

De ez a gyógyulás kizárólag a testemre igaz, a lelkem valahol útközben lemaradt, sőt, lehasadt.

Egyrészt lehasadt, másrészt felszakadt. Többé nem tudtad elnémítani…

A sztrók egy lehetőség volt. Lehetőség arra, hogy másképp éljek, hogy tényleg éljek. Egy új esély, ahova a poklon keresztül vezetett az út. A trombózis előtt egy évvel már terápiára jártam. Majd utána egy héttel a szüleim házából hívtam fel az akkori pszichológusomat lemondva magamról és az életről, mert olyan ördögien kínzó fejfájást okozott a trombózis, hogy szó szerint azt éreztem, nem tudom elviselni. A segélykiáltásomra ő azt válaszolta: „Tarts ki! Így fog kiderülni, hogy mennyi erő van benned.” A sztrók után újraindult a személyiségfejlődésem. Elkezdtem lázadni, megélni a nem létező kamaszkoromat. Megkérdőjeleztem és kimondtam mindazt, amit addig átéltem. Állandóan ott visszhangzott a fejemben a kérdés: miért maradtam életben? Mi dolgom van itt a földön? Ki vagyok én? Mert úgy tűnik, nem az, akinek eddig gondoltam magam. Családi minták, belém nevelt hitek és elvárások szerint éltem. A kisagyi vérrög miatt azt mondták, nem javasolt szülnöm. Mennyire vágyom az anyaságra? Hogyan viselem, hogy nem lehet gyerekem? Ha nem lehet, mit hagyok majd hátra? Miért akarok bármit is hátrahagyni? Miért, miért, miért?

És miért akar az ember mindenképpen hátrahagyni valamit?

Mert vágyunk arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban. Nekem a könyveim az utódaim.

Kép

Fotók: Dr. Szántó Szilvia

Ma minden arról szól, hogy találd meg önmagad, de ez kőkemény munka. Te is akkor léptél, amikor már rákényszerültél. Hol és hogyan történt meg a te életedben az áttörés?

Több mint tizenöt évembe telt. Daubner Béla neves pszichiáter pszichodráma-csoportjában kezdtem el mélyebben önismerettel foglalkozni. A tanítványa lettem, az ő javaslatára kezdtem el képzéseken részt venni. Miután ott, a pszichodrámán feldolgoztam azt a szexuális abúzust, ami kamaszkoromban ért, elkezdtem rendszeresen menstruálni. Felszakadtak bennem évtizedekig hordozott fájdalmak, elnyomott szomorúságok, amiket sosem mertem érezni.

Azt hittem, ha átérzem, belehalok. Nem hittem el, hogy elbírom. Féltem, hogy utána hogyan fogok élni, és mi van akkor, ha nem birkózom meg a fájdalmammal.

Féltem a változástól, de közben másra sem vágytam. Pedig akkor már tudtam, a gyógyulás záloga bennem van. A képzések után, a mentálhigiénés segítő szakember diploma megszerzésével el is kezdtem hivatalosan ezen a területen dolgozni.

Lassan 13 éve a BGE mentálhigiénés szakembere vagy. Egyetemistákkal foglalkozol, és többnyire a 23–33 éves korosztály keres meg. Milyennek látod most ennek a korosztálynak a lelki egészségét?

Szeretem a fiatalokat, velük értem meg magam a legjobban. Mégis azt kell, hogy mondjam, egy elkényelmesedett generációról beszélünk, akiknek a valóságérzékelése a közösségi média által torzított. De az alapproblémáik továbbra is a család-szülő viszonyban gyökereznek. Mert vagy túl hamar választották le magukról a szülők a gyereket, vagy nem engedték felnőni. Sok esetben látom, hogy a szülő túlóvja a fiatalt, aki így hozzászokik, hogy mindent megcsinálnak helyette. Pedig rá kell jönniük, ha nem ők teszik bele az adott célba a saját erőfeszítésüket, akkor sosem nyerik el a vágyott önbizalmat. Továbbá rendkívül hiányzik az életükből a kizárólagos figyelem és a biztos háttérország. Az a háttérország, ahol ő fontos, ahol tényleg számít, ahol legalább egy ember úgy beszélget vele, hogy csak rá figyel, és közben nem foglalkozik semmi és senki mással. Valamint rendkívül jellemző rájuk az elkésettség érzése, ami egyfajta generációs szorongás. Folyton azt hiszik, hogy le vannak maradva, hogy valahol jóval előrébb kellene tartaniuk, hogy a siker alanyi jogon jár nekik. Pedig az senkinek sem jár csak úgy. Az elkésettség érzése szorongást kelt bennük, mert rendszeresen összehasonlítják magukat másokkal, és ennek az összehasonlításnak a lehetősége csak egy gombnyomásnyira van tőlük. Az elkésettség érzése önbántalmazás és kifogás is egyben. Önbántalmazás, mert azt az érzést táplálják magukban, hogy miért nem elég jók. És kifogás arra, hogy mit ne tegyenek meg.

Nem szabadna bedőlnünk az indoknak: „de hát, már annyi évem benne van!” Igen, benne van – és lehet, hogy pontosan ennyi volt benne. Az életünk végén, ha úgy adódik, hogy megbánunk valamit, nagy eséllyel ott lesz az, amire azt mondtuk: „már lekéstem róla.”

Kép

Fotó: Kenéz Kira

Hozzájuk írtad a Túlélésből kitűnő című könyved, amelynek alcíme magába foglalja mindazt, amin te is átmentél… „Hogyan találhatjuk meg lelki békénket és az utat önmagunkhoz?”

Amikor egy tanácsadónak elmeséltem a teljes történetem, rám nézett, lesütötte a szemeit, és annyit mondott: „azért ez, váó. És te itt vagy, így, egyben?” Akkor szembesültem azzal, hogy nem természetes az, amin keresztülmentem, és ahonnan kijutottam. Akkor éreztem először, rengeteg erő van bennem, nincs többé lehetetlen. Ezért írtam meg a Túlélésből kitűnő-t. Mert sokan vagyunk, akik hosszú, fájdalmas küzdelmeken jutottunk túl, elkallódás, félresiklás nélkül. Mert elképesztő fájdalmak után mégis élünk.

A könyvben benne van mindaz, amit a saját önismereti utam során megtapasztaltam, átéltem. Tizenöt évnyi tanácsadói és saját tapasztalat után elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam másokkal azt a tudást és eszköztárat, ami engem is gyógyított. A könyvben abból a kérdésből indulok ki, hogy mit jelent a mentálhigiéné, és hogyan lehetek mentálisan egészséges. Szó van benne az önismeret fontosságáról, az őszinteség hatalmáról, az önbántalmazásról, az érzelmi biztonságról, a kizárólagos figyelemről, kapcsolati torzulásokról, kapcsolódási problémákról.

Kép

Fotó: Kenéz Kira

Volt, hogy szerzői álnéven írtam, mert akkor még nem álltam készen arra, hogy felvállaljak tabutémákat. De mára eljutottam oda, hogy kimondom, amit gondolok, beszélek arról, amiről nem szokás. Őszinteség, kendőzetlenség, tabumentesség jellemez. És ez a nyitottság a saját belső munkám eredménye. Egy újraépített bizalomé.

Most épp pár lépés választ el attól, hogy az ötödik és a hatodik könyvem is megszülessen, hogy fel tudjam szabadítani magam, le tudjam tenni azt a kényszert, hogy mindig az legyen az első, hogy másokon segítsek. Most már én szeretnék az első lenni az életemben.

Akkor a teljesítménykényszer még ott él benned.

Nehéz levetkőzni évtizedes sémákat. Sok mindent elhagytam, és nyilván van, amit még mindig nem. Ha feltételhez kötött szeretetet kapsz: teljesítesz–szeretve vagy, akkor az az alapsémád, hogy csak akkor vagy értékes és szerethető, ha teljesítesz. És ezt nemcsak az otthonunk, hanem a teljes iskolarendszer is belénk vési. Valahogy így váltam a túlvállalás művészévé. De már sokkal jobb, és egyre jobb leszek önmagamhoz.

Nekem ez a „második életem”, mert túléltem, azóta nekem csak a ma van, ebbe a napba teszek bele mindent.

És mint mondtam, megígértem annak a kislánynak, hogy boldogan fog élni. És ezért mindent megteszek.

Sokan úgy tartják, hogy a mai magyar társadalom lelkiállapota horrorisztikus.

Egyre rosszabb, amire a katolikus egyház is érzékenyen reagál. Ennek egyik jele, hogy mind több templomi közösségben érhető el lelkigondozói szolgálat. A ferencesek közel tíz éve működtetik a Kilátó mentálhigiénés szolgálatot, felismerve, hogy a lelki egészség problémáival küzdő emberek korunk leginkább rászoruló „betegei”.

Milyen problémákkal jelentkeznek leggyakrabban az emberek?

A Kilátót felkeresők jelentős része krízisben van. Ez lehet normatív krízis, mint a felnőtté válás, életközépi válság, öregedés, és lehet eseti krízis, mint a biztos egzisztencia megszűnése, a válás, a (krónikus) betegség vagy a gyász. Mindez színezve azzal, ami a környező világban, a társadalomban zajlik.

Hiszen egészen más covidban, inflációban, háborútól fenyegetve megélni az életszakaszváltásokat vagy az élettel járó hirtelen nehézségeket, mint egy kiszámíthatónak tűnő világban.

A krízisben a szokásos problémamegoldó eszközeink elégtelennek bizonyulnak, a korábbi viszonylagos belső egyensúly felborul. Ha ilyenkor időben érkezik a segítség, nagyobb esély van arra, hogy a személyiség magasabb szinten rendeződjön újra. Sajnos a másik lehetőség a tartós sérülés. A Kilátó éveken keresztül azonnal tudta fogadni a bejelentkezőket, a covid alatt viszont megugrott a hozzánk fordulók száma, és azóta is folyamatosan növekszik, így sajnos már nálunk sem ritkaság a várólista.

A krízisben lévőknek milyen tanácsot adnak?

Soha nem adunk tanácsot! A klienssel együtt keressük, hogy mik az ő erőforrásai, és hogyan tud élni azokkal.

Hány alkalommal jöhetnek a lelki támaszra szorulók a Kilátóba?

Akad olyan kliens, akinek egy-két alkalom elég, hogy továbblendüljön. Van, akit hosszabban kísérünk, például egy válásban. Könnyebb dolgozni azokkal, akik jól tudnak önmagukra reflektálni, akiknek van önismeretük. De a legfontosabb, hogy aki eljön hozzánk, motivált legyen a változásra.  

Ugyanazok az akadályok állnak előttünk, mint közel egy évtizede?

Nagyjából hasonlók, de a mai kliensek nagy része tudatosabb, pszichológiai témákban olvasottabb.

Hogyan tudnak segíteni, ha a probléma gyökere mélyebbre nyúlik?

Ha valaki nem egészséges személyiség, azon nem tudunk segíteni, mert nincs pszichoterápiás képzettségünk. Ilyenkor továbbküldjük a klienst a megfelelő szakemberhez.

Ha azonban valaki alapvetően egészséges személyiség, de az életében nagyon nehéz szakaszhoz ér, mi lemegyünk vele a gödör mélyéig, mert a szétesés nem spórolható meg, ha újjá szeretnénk rendeződni.

Ez a kísérés a mi kompetenciánk. Másoknak mi leszünk a „kapcsolat”. Vegyünk egy példát: valaki 60 éves, a beteg édesanyjával él, akivel nem jó a viszonya, leszázalékolták, nincsenek barátai, összeveszett a rokonaival – teljesen egyedül maradt. Nálunk viszont hetente egy órában arról beszél, amiről csak akar. Ezek a beszélgetések állnak a legmesszebb a terápiától, leginkább egy pohár vízhez vagy egy mély levegővételhez hasonlítanám. Tudunk együtt keresni: mire vágyna, ami reálisan valóra váltható. Sokszor a konkrét segítség azért nem támasz, mert ha valaki mindenkivel konfliktusban áll, annak mélyebb oka van. Hiába az általunk felkutatott lehetőségek, nem tud velük élni. Az akadály belül van.  

Aki hisz Istenben, az nem érzi mindig maga mellett az Urat támaszul?

Az emberekkel való kapcsolatunk és az Istennel való kapcsolatunk olyan, mint egy pár síléc. Ha az emberekkel nem kapcsolódunk egészségesen, Istenhez sem tudunk. Emellett sokaknak büntető istenképük van, rettegnek az Istentől, azt hiszik, betegséget hoz rájuk, szörnyűséget kér tőlük, nem is mernek Istenhez fordulni a gondjaikkal. Vagy épp ellenkezőleg: csak kérnek és kérnek, de senki nem tanította meg őket meghallgatni az Istent. Ahhoz, hogy Istent meghalljuk a szívünkben, csöndre van szükség.

Létezik „ősprobléma”, ami minden baj forrása?

Már a teremtéstörténetben sérül az ember kapcsolata Istennel, amikor Éva nem bízik benne, nem megy oda az Úrhoz azzal, hogy „a sátán azt mondja, el akarsz rejteni előlünk valamit, hogy is van ez?”

Pedig az Úr ott sétál az alkonyi szellőben, és az ember bármikor, bármivel odaléphetne hozzá. De nem teszi, mert a kísértőnek hisz. És ahogy megtörik a bizodalom, megszűnik a szeretetközösség is.

Milyen mélységben érintik a magyar társadalmat a transzgenerációs sérülések?

Az Ószövetség is az áteredő bűn kérdésével kezdődik. Mivel a szülő nem tökéletes, sebzett lesz a gyermeke. A kérdés nem az, hogy van-e sebem, hanem az, mit kezdek vele. Benne maradunk a helyzetben áldozatként, vagy azt mondjuk: szeretnénk kiengesztelődni azzal, hogy ilyen vagy olyan gyermekkorunk volt, elgyászolni, amiben soha nem lehetett részünk, és a szüleinkkel érett kapcsolatot kialakítani, amiben elfogadjuk: ők ennyire voltak képesek. Amíg haragszunk a gyerekkorunk miatt, amíg neheztelünk a szüleinkre, nem vagyunk szabadok, nem tudunk továbblépni.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Gyakran fordulnak önökhöz drog vagy alkohol okozta gondok miatt?

Szívszorító látni, ahogy a kábítószer és az alkohol egyre fiatalabb korosztályt érint. Emellett a játék- és pornófüggés is jelentős méreteket ölt. Ezek a problémák is rendszerszintűek. A legerősebb védelmet a jól működő család adja, ahol a szülők szeretik egymást, és képesek ráhangolódni a gyermekeikre.

A függő az alkohollal, a droggal, a játékkal pótolhat szeretet- vagy elismertséghiányt, netán figyelmet, sikerélményt. A pornó mit pótol?

Az egészséges kapcsolódást. Ha a gyerek a családban megtapasztalja, hogy a szülő elérhető, emellett érti és komolyan veszi az érzéseit, akkor nagy eséllyel egészséges kapcsolatai lesznek. Az ember fogja izgatni, nem a mesterséges ingerek. Lelkigondozóként egyre sűrűbben találkozom azzal is, hogy egy látszólag jó keresztény családban az apáról derül ki: pornóval pótolja a hiányzó szexuális kielégülést. Ilyenkor az első kérdésem az, mennyire tud a feleség vonzó, csábító maradni a férje mellett.

A csábító feleség és a keresztény erkölcs hogyan képes közös nevezőre jutni?

Ha a feleség a férjét csábítja, akkor az teljesen helyénvaló. A feleség anyaként is maradjon meg nőnek, mert ha nem, a férje keresni kezd valami pótlékot. Viszont a férj az, aki a „jó nőt” elő tudja varázsolni a feleségéből.

Amellett, hogy jó szülőtársak, meg kell maradniuk vonzó házastársaknak, akik az egymásra hangolódó szexualitásban is tudják ünnepelni a kapcsolatukat.

Ugyanakkor, ha egy házasságban csökken az érzelmi biztonság, kevesebb lesz a szex is.

Visszatérve az eredeti problémához: mit tehet a feleség, ha pornónézésen kapja a férjét?

Ilyenkor arról beszélgethetünk, hogy ő milyen feleség, hogyan feleség. Gyakran kiderül, hogy elhanyagolják, vagy ő hanyagolja el magát. Előfordul, hogy nem szereti már a férjét (annyira), esetleg a szex megvonásával bünteti valamiért. Nagyon nehéz egy feleségnek szembenéznie azzal, hogy a férjétől már nem akar semmit.

Mivel házasságban élnek, keresztények, meg van kötve a kezük.

Bizonyos értelemben igen. Viszont egy párterápia, ha mindkét fél motivált, a sírból is képes visszahozni a házasságot. Sok múlik azon, hogy a pár fel tudja-e tárni a másik előtt a félelmeit, a szükségleteit. És ez igaz a szexre is: a férfi biztonságkeresése a test felől indul, ha a nő itt elfogadja, a férfi könnyebben meg tudja mutatni magát. A nő fordítva működik: ha úgy érzi, nem kell a lelke, a testét sem tudja adni. Ha meg tudják beszélni, kinek mi ad biztonságot, ki mikor érzi magát legközelebb a párjához, akkor fel tudják egymást szabadítani az önfeledt együttlétre.

Ha a házasság nem menthető, akkor is segítséget jelenthet a párterápia, hogy minél kevesebb sérüléssel tudják lezárni a kapcsolatot, és nagyobb önismerettel tudjanak továbblépni egy új kapcsolat felé.

Tapasztalatai szerint a katolicizmus hogyan fordul a válás problémájához?

Úgy érzem, nagyon rosszul kezeli. Ahogy az elvált újraházasodottak ügyét is, akik nem járulhatnak az Oltáriszentség vételéhez.  

Az immunrendszerünk problémái hatnak a lelkünkre, vagy fordítva, a lelkünk gondjai az immunrendszerünkre?

A folyamatosan magas stressz-szintnek immungátló hatása van, vagyis ha rossz lelkiállapotban vagyunk, könnyebben megbetegszünk. Meg kell vizsgálni, hogyan tudjuk kiiktatni a stresszfaktorokat, mi okoz feszültséget, mekkora a mozgásterünk. Ez is gyakran témája a beszélgetéseknek. Lehet, hogy valakinek az okoz folyamatos stresszt, ha soha nincs körülötte csend. Mozgásterünk azonban mindig van, csak többnyire nem látjuk. Ahhoz, hogy észrevegyük, ki kell lépni a megszokott keretekből.  

Miért nem tesszük meg?

Egyrészt nagyon nehéz kívülről ránézi arra a rendszerre, aminek a részei vagyunk. Egy kívülálló szakemberrel folytatott beszélgetés ebben is segít. Másrészt a változás mindig veszteségekkel jár. Ha valaki régóta benne van valami rosszban, az nagyobb biztonságnak tűnik számára, mint az ismeretlen jó.

Vannak megváltoztathatatlan körülmények, amikor csak a hozzáállásom tudna változni. A megszokás itt is bénító erő. Sokaknak okoz nehézséget, hogy végleges döntésként élnek meg egy elhatározást, pedig erről szó sincs, hozhatok egy újabb döntést. Az is segíti az elindulást, ha túl tudok lépni a „vagy-vagy” gondolkodáson az „és” felé. Persze, jó döntéseket akkor tudok hozni, ha van egy jó alapdöntése az életemnek, ami hívő emberként az Isten, a legnagyobb szeretet melletti elköteleződés. És ismét a bizalomnál vagyunk: ha bízom a jóban, akkor tudok nagylelkű lenni – magammal is –, és nyitott maradni a meglepetésekre. Ilyenkor a döntéseimet a félelem helyett a szeretet irányítja. Tény: nagy bátorság kell ahhoz, hogy belevágjunk az ismeretlenbe, mellette kíváncsiság és nyitottság, de ha ez megvan, nem fut zsákutcába az életünk.

– Valamikor azt mondtad egy interjúban, hogy a mászás előtt csak egy tanítónő voltál. Mit hozott a hegymászás az életedbe? 
– Leginkább önbizalmat. Az expedíciós mászás azt a magabiztosságot adta, hogy képes vagyok valamire, amire kevesen. Attól kezdve tudtam igazán becsülni önmagamat, mert ez nem csak kondi, technikai tudás, genetika is, hogy a szervezet bírja-e 5000, 7000, 8000 méter fölött. Másrészt pedig kevés helyen kiszolgáltatott annyira az ember, mint egy ilyen magas hegyen, ott már semmi kontrollod nincs afelett, ami történik. Addig hisszük, hogy ezt mi uraljuk, de amikor ott körülnézünk, pontosan tudjuk, hogy nagyon is törékeny az emberi élet, és arra is rádöbbenünk, mi is az élet.

Aki elmegy egy expedícióra, az élet és a halál határán mozog, tudja, hogy nincs biztosítás arra, hogy visszajön, ezért muszáj elszámolnia önmagával. Ezeket a számvetéseket más ember akkor teszi meg, ha mondjuk kap egy ijesztő diagnózist, vagy meghal egy hozzátartozója. 

– Az expedícós mászás sajátossága, hogy sokszor vissza kell menni az alaptáborba. Éreztél ilyet civilként is? Például Zsolt halálakor? 
– Zsolt halála inkább „vissza a startmezőre” érzés volt, inkább például az expedíciós hegymászás vagy gyermekvállalás dilemma volt ilyen. Az ember persze nagyon akar anya lenni, de azzal nincs tisztában, hogy bizonyos értelemben a kisgyerekes élethez is el kell gyászolni az addigi életünket. Nem értettem, hogy miért nem vagyok felhőtlenül boldog, és el is kellett engednem, hogy valaha még expedíciós hegymászó leszek, ahogy minden nőnek kicsit el kell gyászolnia az előző életét, mert valami nagyon más kezdődik, és ez normális.

– Mászás közben azt tapasztaltad meg, hogy magadra vagy utalva, vagy inkább a társaddal, Zsolttal való egymásra utaltságot élted meg?
– Egyrészt persze, rá voltam utalva Zsoltra, és nagyon bíztam benne. Amikor elindultunk, eldöntöttem, hogy mindent úgy csinálok, ahogy ő mondja. Jó döntés volt, mert voltak mászótársai, akik nem hallgattak rá, és nem is érték el a csúcsot. De emellett az Istenre utaltságot éltem meg leginkább.

Azt éreztem, ha ilyen hatalmas a teremtés, akkor mekkora a Teremtő.

– Mi a nehezebb fölfelé menet, elengedni a kapaszkodót, vagy megtalálni a következőt?
– Én az utolsó biztos pontot nehezen engedem el. Ezen úgy tud túllendíteni a falmászás, hogy van, amikor ugrani kell, de mondjuk az is érdekes, hogy ki hogyan teszi. Én azért úgy ugrom, hogy oké, akkor először felmászok egy egyszerűbb úton, megnézem, hogy milyen abban a fogásban megkapaszkodni, aztán visszamegyek az eredeti útra, és csak utána ugrom.

– Az életben is? Volt nagy ugrásod?
– Az kétségtelenül nagy ugrás volt, hogy belekezdtem a Hópárduc Alapítvány vezetésébe. Korábban azt gondoltam, hogy mindig is alkalmazott leszek, mert az ad nekem biztonságot, azt elengedni nekem merész ugrás volt. És utána még kiderült, hogy az ugrás után sem könnyű.

– A filmbeli Hilda Zsolt kezét átvitt értelemben is nehezen engedi el. Halála után is az jár a fejében, ő mit tenne ebben a helyzetben. Ezt élted meg?
– Igen, mert ő volt a férfi, ő az, aki tudja, mit kell tenni. Nekem nőként mindig az volt a feladatom, hogy őt támogassam. Amikor meghalt, nagy űrt hagyott maga után, és igyekeztem kitalálni, mit tenne a helyemben. Aztán eljött az a pillanat a házunk felújításában, hogy folytatni kellett, és el kellett döntenem, úgy alakítom-e át, ahogy ő szerette volna, vagy úgy, ahogy én szeretném. Ez nehéz döntés volt, de rájöttem, hogy itt én fogok élni, olyannak kell lennie, amilyenben én élnék szívesen, nem ő. Ez volt az első ilyen kézzelfogható elengedés – paradox szókapcsolattal élve. Bár sokáig úgy éreztem, hogy én nem vagyok Zsolt emlékéhez méltó, nyilván mégis én tudom legjobban ápolni az emlékét. Közben viszont arra is válaszolnom kellett, hogy ki vagyok én azon kívül, hogy Erőss Zsolt felesége vagyok.

– A filmből ismert Hilda megküzdési stratégiája eleinte az erő és az önállóság, vagy legalábbis annak illúziója. Ez láthatóan benne van a személyiségedben, ugyanakkor van egy nagyon lágy, nőies, alkalmazkodó és finom oldalad is. Ez okoz konfliktust is benned?
– Ezt én is éreztem magamban, és a személyiségi teszteken is az jött ki, hogy az extrovertált és az introvertált skála felénél vagyok, vagy az érző és a gondolkodó között félúton. A kettősség megvan, és megtanultam azt használni, amire éppen szükségem van. Például szeretek előadást tartani és kiállni sok ember elé, de aztán engedjék meg, hogy visszavonuljak, és lehessek egyedül. Mindkettő kell, hogy egésznek érezzem magam.

– Minden szerepedben megéled ezt a kettősséget? 
– Valószínűleg a párkapcsolatban inkább gondoskodó vagyok, az erős énem például akkor jött ki, amikor Zsolt elment expedícióra, és nekem kellett vinni mindent, ezért ez a helyzet nem volt új, amikor egyedül maradtam.

– A média – amelyről a film nagyon negatív képet mutat – mennyiben segített vagy akadályozott, hogy megtaláld magad?
– Inkább akadályozott, skatulyába dugott, és máig úgy érzem, hogy nagyon nehéz kilépni ebből. Persze érthető, hogy számukra Zsolt feleségeként vagyok a legkönnyebben értelmezhető, és tény, hogy ez is a részem. Emellett azonban tényleg megtapasztaltam, mi az a bulvár. Ők ebből élnek, és ez nem is jó vagy rossz, hanem egyszerűen tény. Akkor az adott erőt, hogy biztos, hogy nem fogok megtörni előttük. Ma már tudok határt húzni, hogy kinek adok interjút és kinek nem, és miről akarok beszélni. Dr. Tapolyai Emőke, aki a gyászfolyamatban nagyon nagy segítségemre volt, ebben is segített.

Kép

Sterczer Hilda - Kép: Emmer László

– Mennyire volt nehéz az életedet kölcsönözni egy filmnek?
– Azért nem volt nehéz, mert Csoma Sándor rendező olyan érzékenységgel és alázattal állt a témához és hozzám, amire azt mondtam, hogy így igen, hadd jusson el ez a film azokhoz, akik hasonló nehézségekkel küzdenek. Mindenkinek van vesztesége, a halál és a gyász mindenkinek ott van az életében. Az első visszajelzések arról szólnak, hogy a film mennyire klisémentesen, és a maga naturális valóságában mutatja meg a gyász fájdalmát. Az a jó, ha azok, akik hasonlót átéltek, azt mondják, hogy „ja, jó, akkor nem én vagyok a selejtes, hogy így érzek”. Ha ettől fölszabadul a lélek, akkor már lehet dolgozni a problémákkal.

– Magát a gyászt nehéz elengedni? 
– Először azt kívánja az ember, hogy csak ez a fájdalom szűnjön már meg, utána meg nagyon félelmetes, amikor már enyhül vagy nincs. Akkor én már nem is szeretem őt, ha fájdalom nélkül eltelt egy nap?

Azt is meg kell élni, hogy már nem erről szól az élet. Amúgy a gyász egy búvópatak, bármikor, bárhol előbukkanhat, de már nem annyira félelmetes és fájdalmas dolog, hanem kincsként van az életemben.

– Szerinted hogyan lehet egyáltalán segíteni egy gyászolónak? 
– Az például nagyon jólesik, ha valaki lenyírja a füvet, vagy megkérdezi, hogy miben segíthet, mert ez azt az érzést adja, hogy nem vagy egyedül. Az viszont nem túl jó kérdés, hogy „Hogy vagy?”, hisz mit is lehetne válaszolni ilyenkor, de az már eggyel jobb, hogy „Hogy vagy ma?”. És persze ezt is csak akkor kérdezzük meg, ha tényleg komolyan meg tudjuk hallgatni. Ha nincs tíz percünk, akkor az rosszabb, mint ha meg se kérdeznénk.

– Már van új társad. Mikor válik az ember alkalmassá arra, hogy újra beengedjen valakit az életébe? 
– Az első fájdalom, a másik hiánya tud olyan óriási lenni, hogy a fájdalom elterelése arra visz, hogy valahogy ezt az űrt betöltsd, és új párkapcsolatba menekülj. Erre Emőke is azt mondta, hogy nem ajánlja, de én sem akartam.

Ha már képes vagy a gyászodat elengedni, és berendezted a saját életedet a társad nélkül is, akkor ehhez az új identitáshoz lehet egy új párt keresni.

– A te hitedről a filmben kevés szó esik, csak a kislányod gyermeki hitéről. Az Isten-kapcsolatodban jelentett törést a tragédia?
– Nagyon is. Én egészen addig úgy voltam, mint gondolom sokan, hogy az Istennel járás egyet jelent a sérthetetlenséggel. Ez volt az, ami felvitt a nyolcezresekre is, hisz mi bajom történhet, Isten a hajam szálát is számontartja. Ez az istenkép összeomlott, amikor Zsolt meghalt. Az ősbizalomban való megingás volt ez, és ma már tudom, hogy ez az istenkép nem is valós. Az Isten, bár mindenható, nem tud itt mindentől megvédeni, mert ez nem a mennyország, hanem a Föld, ahol történnek rossz dolgok, akkor is, ha ezt az Isten nem akarja. Az emberi akarat szabad akarat, azt sosem lépi át, de mindig ott van veled a bajban. Kellett egy fél év távlat, mire megláttam, hogy tényleg itt van velem Jézus és vigasztal, mert az emberi fájdalom nagyon is megindítja. Egyébként én nagyon racionális vagyok. Akik vigasztalni akartak, mondták, hogy Zsolt szelleme most is velünk van. Én berzenkedem a szellemvilágtól, nagyon rossz hatással volt rám az ilyen vigasztalás.

– Egy racionális embernek miből táplálkozik a hite?
– Egyrészt a természetből, másrészt meglepő módon az érzelmeimmel tudom Istent felfogni.

– Az ősbizalom, amiről beszéltél, nem csak az istenkapcsolatban fontos, a szülő-gyerek kapcsolatban is. Mennyire sérül ez az apa elvesztésekor?
– Szerintem ezt nem lehet már teljesen helyreállítani soha. Bennem is ott van azóta, ha elmegyek futni, hogy vajon tényleg nem történik-e velem semmi. A lányomban is benne van ez, megkérdezi „Anya, jól vagy?” vagy „Ugye, visszajössz?”, és azzal búcsúzik, hogy „Vigyázz magadra!”. A sérthetetlenség és az ősbizalom, sajnos, korán sérült meg az életében.

– Szeretnéd, ha a gyerekeid kipróbálnák az expedíciós mászást vagy bármilyen extrém és veszélyes sportot?
– Anya vagyok. Nem tudok úgy nézni rájuk, mint ahogy magamra néztem 22 évesen, hogy ez az én életem, én határozom meg, hogy mi legyen vele.

Szeretném, hogy a gyerekeim sokáig, egészségesen éljenek, úgyhogy nem örülnék, ha olyan dolgokat csinálnának, ami veszélyes. Mióta Zsolt meghalt, eléggé aggódós anyukába mentem át.

– Mesélj a Hópárduc Alapítványról és arról, hogy mi is a terápiás mászás, és hogy fedezted fel? És miért jó?
– A mászás hihetetlenül segíti az önreflexiót, ami nagyon fontos az életben. Nekem emellett sokat segített, hogy megéljek egyfajta fókuszáltságot, jelenlétet, amely gyerekkorom óta hiányzott belőlem. Mindenbe belerúgtam, mindennek nekimentem, és jól emlékszem, milyen új élmény volt, hogy amikor leülünk egy gazdagon terített asztalhoz, tudtam úgy nyúlni a kancsóért, hogy nem verem le a mellette levő 20 tárgyat, mert egész addig rendszerint csodálkozva vettem észre, hogy mennyi mindent fölborítok. Ma már tudom irányítani a kezemet, észreveszem körülöttem a tárgyakat, érzékelem a teret. Aki figyelemzavarral vagy koordinációs problémával működik, az csak a kancsót látja, és mindazt, ami mellette van, tényleg nem. Sok ilyen gyerek van, sőt, sajnos, egyre több lesz. Ezeket a gyerekeket arra szeretnénk itt megtanítani, hogy vannak erősségeik, és ezeken keresztül képesek lesznek dolgozni azon, ami nem megy annyira jól, hogy utána minél teljesebb életet élhessenek. Ezen állandóan dolgoznunk kell. Az edzőm még ma is mondja, hogy Hilda, az a baj, hogy nem hiszed el, hogy képes vagy rá, és mondom neki, hogy nagyon vicces, hogy két nyolcezres csúcs, két év pszichodráma, öt év pszichológus után még mindig itt tartok, hogy nem hiszek eléggé önmagamban. 

Kép

Sterczer Hilda - Kép: Emmer László

– A terápiás mászás a pedagógus énedet is aktiválja, visszatértél a kezdeti hivatásodhoz, de József Attila szavaival élve „nem középiskolás fokon”, hanem beletéve egy fél élet tapasztalatát egész más szinten alkalmazva. Sok mindennek kellett megtörténnie ehhez.
– Nagyon örülök, hogy ezt a sort idézted, mert ez tényleg nagyon erős bennem. A terápiás mászás jó ötvözése mindannak, ami én vagyok, amit kaptam a mászástól és Zsolttól, és elvégeztem egy mentálhigiénés képzést, ez is beleépült. Amikor végeztem a tanítóképzővel 2002-ben, a Kisstadionban volt az Ez az a nap keresztény könnyű­zenei rendezvény, és kérdeztem Istent, hogy mi legyen velem. Azt mondta, hogy „Taníts!”. És tényleg, ez az elhívás nem, csak a foka változott. Nagyon motiváló gyerekekkel foglalkozni, és emellett a felnőtteknek is adni. 

– Egy vállalatvezetőknek készült előadásodnak az a címe, hogy A csúcstól 30 méterre. Arról beszélsz, megbántad, hogy nem tetted meg akkor azt a 30 métert. Ma is így látod?
– Az a történet egyértelműen kudarc volt. Ott elfeledkeztem az Istenről, a fáradtság, a félelem és a kétely uralkodott el rajtam. Ez az élmény később is motivált a céljaim elérésében. De nemrég éltem meg olyat is, amire utalsz. A bakancslistámon volt, hogy egyszer ugorjak tandemugrással, ejtőernyővel. Na, az hihetetlen élmény volt, és utána bennem volt, hogy én még akarom ezt. Aztán hirtelen felfedeztem, hogy ismerem én ezt az érzést, hogy ez ugyanaz, ami miatt elkezdtem mászni, hogy ez az a társadalmonkívüliség, amely egyenlő azzal, hogy nem vonatkoznak rám a szabályok…

– A fizikai törvényszerűségei sem?
– Semmi, és hogy ez nagyon csábító, de ezzel együtt sok mindent kidobhat az ember az ablakon. Egy hétig küzdöttem, de arra jutottam, nem szabad ezen az úton elindulnom.

– Jöhet még az életedben olyan szakasz, amikor már megengeded magadnak?
– Akár! Igen. Mivel a szabadesésben nincsen mozgás, majd akkor fogok ugrani, amikor már alig tudok mozogni, mert ahhoz csak be kell botorkálni a helikopterbe, és zuhanni. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Latinul olvasott komédiákat

1622-ben Párizsban vagyonos kárpitos családba született Jean-Baptiste Poquelin néven. Állítólag amikor meglátta a napvilágot, mindenkinek rögtön feltűnt, hogy szokatlanul nagy orral született, ezért ráragadt „az orr” becenév. A Moliére művésznevet csak jóval később találta ki magának.

Édesanyja korán meghalt, apja a jó nevű Collège de Clermont jezsuita kollégiumba járatta, ahol csak arisztokraták és a leggazdagabb polgárok gyermekei tanulhattak. Az iparosfiú, aki végig a legszorgalmasabbak és legokosabbak közé tartozott, hamar felismerte, hogy a nagyúri ifjak megvetik, lenézik a polgári származásúakat, a módos polgárfiúk pedig szóba is alig akartak állni a kárpitos fiával. Hiába dolgozott apja a királyi udvarház műhelyében, mégiscsak kézművesként tartották számon. Ráadásul ez az alulról jött fiú iskolatársainál jobb tanuló volt, ezért ellenszenvvel, sőt gyűlölettel találkozott a többiek között. A jezsuitáknál latinul is megtanult, ezért eredeti nyelven tudta olvasni Plautus és Terentius komédiáit.

A gimnázium elvégzése után jogot tanult, mivel apja vágya az volt, hogy fiából jogász legyen.

Beiratkozott a párizsi egyetemre, elvégezte, de egy pillanatig sem akarta az urak és a gazdagok érdekeit képviselni.

Saját állítása szerint 1642-ben Orléans-ban jogi doktori címet is szerzett, ezt azonban többen vitatják. Arra is lehetősége lett volna, hogy a francia király kárpitosaként dolgozó apját kövesse a pályán, ugyanis, amikor nagykorú lett, apja ráhagyományozta a Tapissier du Roi (udvari kárpitos) címet és az ezzel járó hivatalt. Ám a fiatalt se a kárpitos, se a jogi pálya nem érdekelte, Jean-Baptiste máshogy képzelte el életét, hivatását.

A színház bűvöletében

Gyermekkora óta a színház világa vonzotta. Kiderült, hogy jól énekel, kitűnően táncol, arcmozdulataival mulattatni tud nagyobb társaságokat is. Amikor Párizsba jött Tiberio Fiorelli olasz színész, ő még csak tinédzser volt, de összebarátkoztak. Jogásztanonc korában a legjobb hírű párizsi színházban jelentkezett az igazgatónál, Béjart mesternél, aki felismerte istenáldotta színészi tehetségét, és szerződtette a fiatalembert. Előbb a kórusban lépett föl, de csakhamar már szerepeket is kapott, és kitűnő komikusnak bizonyult. Megírta levélben apjának, hogy ő bizony nem jogász, hanem színész lesz. Az idősebb Poquelin haragjában válaszként kitagadta fiát, még azt is megtiltotta, hogy a családi nevüket használni merje. (Igaz, később, amikor a gyermeke már nemcsak ünnepelt színésszé, de nagyhírű íróvá is vált, örömmel ölelte újra keblére.)

A huszonéves fiatalt a tehetsége mellett a szerelem is a színház felé húzta.

A direktor felesége, a híresen szép és vonzó Madeleine Béjart a színház primadonnája volt, aki beleszeretett a sokkal fiatalabb új színésztársába. Amikor kettejük szerelmi viszonyára fény derült, a direktor elüldözte az ifjú színészt.

Erre azonban Madeleine elhagyta férjét és a színházat, és magával vitte egészen kicsi leányát is, akinek ettől fogva Jean-Baptiste volt a gyámja, nevelőapja.

1643-ban Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L'Illustre Théâtre (Híres színház) néven megalapították első színtársulatukat. Moliére célja az volt, hogy a „becsületes embereket megnevettesse”. A Moliére nevet is ekkoriban vette fel, úgy ragadt rá, hogy a szerelmes asszony „lágy hangocskának”, franciául Moliére-nek nevezte. Ezt a becenevet hamar használni kezdte az egész társulat, majd a nézők is.

Kép

Madeleine Béjart Nicolas Arnoult korabeli metszetén

A társulatuk két éven belül csődbe ment, a tartozások miatt Moliére az adósok börtönébe került, ahonnan apja kölcsöne mentette ki. Miután kiszabadult, 13 éven keresztül a Párizs környéki falvakat járta vándorszínész-társulatával, és pastoraléknak (pásztorjátékoknak) nevezett zenés vígjátékokat kezdett írni nekik – bár később ezeket a korai pásztorjátékokat nem vette fel vígjátékai kötetébe. A színdarabírás mellett játszott is a darabokban, sokszor bohócálarc mögé bújva.

A Kényeskedők sikere

A sikeres vándorszínész-társulat híre eljutott az irodalom- és művészetkedvelő XIV. Lajos udvarába is. Moliére felismerte, hogy itt az alkalom a felemelkedésre. Ha apja udvari kárpitos, ő miért ne lehetne udvari színigazgató! Ehhez azonban a bemutatkozásának sikerülnie kellett.

1658 októberében sikerült először a régi Louvre palotájában a király előtt játszaniuk, A szerelmes doktor (Nicomède) című komédiát adták elő. Innentől kezdődött írói felemelkedése a halhatatlan klasszikusok közé.

Később olyan komédiát írt, amely egyszerre gúnyolta ki a léha arisztokratákat és az őket majmoló polgárokat. Ez volt a Kényeskedők című egyfelvonásos komédia, a drámatörténet egyik legjobb egyfelvonásosa, amelyet színházukban, a Petit-Bourbonban mutattak be 1659. november 18-án. Moliére néhány nap alatt megírta, a színészek betanulták, és előadásuk óriási sikert aratott.

A király magához hívatta a szerző-rendező-igazgatót. Kezét nyújtotta, ami a legfelsőbb kegyet jelentette, s Moliére társulata elnyerte a Troupe de Monsieur címet (a „Monsieur” a király testvérét jelentette).

A Napkirály kegyeltje lett tehát, miközben műveiben gyakran bírálta a kor társadalmát. Egyensúlyt kellett találnia, hogy a királynál és a nép körében is tetszést arassanak a művei. Míg a Napkirály másoktól alig viselte el a kritikát, Moliére-től nemcsak eltűrte, de el is várta a nyílt véleményt, a szabadszájúságot is.

Kép

A Petit Bourbon színház egy korabeli metszeten

Valóban betiltották a Tartuffe-ot?

A mai napig leghíresebb és leggyakrabban játszott komédiáját, a Tartuffe-öt (a cím jelentése: álszent, képmutató) 1664-ben írta, Versailles-ban mutatták be, de ekkor még nem a végleges változatot. A történet szerint Orgon, a jómódú francia polgár anyjával, Pernelle asszonnyal együtt egy látszólag mélyen vallásos, cselszövő kalandor, Tartuffe befolyása alá kerül, és hozzá akarja adni lányát, Mariane-t.

Az 1664-es bemutatón Pernelle asszonyt egy férfi, Louis Béjart, Moliére feleségének nagybátyja alakította. Orgon Molière volt, Orgon felesége, Elmira pedig Molière felesége, Armande Béjart. Dorine-t (Mariane komornáját) Molière volt szeretője, Madeleine Béjart játszotta. Ahogy a szereposztás is mutatja, időközben Molière megházasodott, 1662-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb Armande Béjart-t, aki Madeleine törvénytelen lánya volt. Megbotránkozást keltő, boldogtalan házasságukból három gyermek született.

A Tartuffe-öt szinte azonnal cenzúrázták. Egyes főurak és az egyház főpapjai ugyanis megsértődtek, hogy a címszereplő álszent pap és a neki feltétel nélkül behódoló szereplők alakjával kigúnyolta a hívőket. A királynak nem volt személyes érdeke a darab betiltása, de egyházi nyomásra megtette.

A püspök egyenesen „húsba öltözött démonnak” nevezte Molière-t, aki azzal védekezett, hogy a vígjáték „az emberi jellem javítását szolgálja, miközben szórakoztat”.

A párizsi érsek kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik a darabot megnézik, játszanak benne, vagy akár csak elolvassák. XIV. Lajos támogatása nélkül Molière-t minden bizonnyal kiközösítették volna. Hogy az egyházat megbékítse, újraírta a színdarabot, például tompította a vallást kritizáló részeket, még a címet is Az imposztor-ra változtatta. Habár a nyilvános előadásokat betiltották, az arisztokraták számára megengedték, hogy a darabot magánelőadásokon bemutathassák. 1669 után, amikor Molière ellenfeleinek csökkent a befolyása, megengedték, hogy színpadra vigye a darab utolsó verzióját.

Kép

Molière egy korabeli metszeten – Forrás: Picryl

Végzet a színpadon

A Kényeskedők bemutatásától haláláig, 14 évig Molière volt a francia színpadok királya. Az udvari színház mellett a párizsi városi színház is irányítása alá tartozott. A komédiákra helyezte a hangsúlyt, de komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is. Főbb alkotásai: A fösvény, amely hatalmas sikert aratott, A mizantróp (Embergyűlölő), a Don Juan, amelynek gőgös, lelkiismeretlen címszereplőjét végül elviszi az ördög, A férjek iskolája és A nők iskolája – a csalódások mulatságosan előadott tragikomédiája. Különösen tragikusak azok a vígjátékok, amelyekben Molière saját magánéleti tragédiáját tárja a nézők-olvasók elé.
Ilyen a végső Képzelt beteg, amelyben saját hipochondriáját ábrázolja. Ennek hőse ugyanúgy fél a haláltól, mint szerzője.

A Képzelt beteg negyedik előadása közben, 1673. február 17-én a színész-drámaíró – aki egyébként tuberkulózisban szenvedett – a színpadon egy köhögési roham után összeesett, és néhány órával később meghalt. Innen ered az a legenda, hogy a színpadon vesztette éltét. Mivel a színészi hivatás a korabeli felfogás szerint erkölcstelen foglalkozás volt, nem temethették szentelt földbe, csak egy tömegsírba a temetőn kívül. Végül XIV. Lajos közbenjárására éjszaka temették el a Saint-Eustache-templom temetőjében, de vallási szertartás nélkül.

Kép

Forrás: Picryl

Molière halála Pierre Antoine Augustin Vafflard 1806-os festményén

Halála után néhány évvel királyi rendeletre egyesült Molière elárvult társulata és Párizs legrégebbi színháza, a Bourgogne színház. Így született meg a francia nemzeti színház, a Comédie-Française, amelyet „Molière házaként” is emlegetnek. Műveit ma is játsszák Európa- és világszerte, s természetesen a Comédie-Française deszkáin ő a legnépszerűbb szerző. Magyarországon a 18. század végétől kezdték lefordítani a darabjait.

Források:

• https://www.theatreinparis.com/en/blog/regard-sur-la-vie-de-moliere
• https://www.notablebiographies.com/Ma-Mo/Moli-re.html
• https://www.linternaute.fr/biographie/litterature/1430817-moliere-une-vie-et-des-oeuvres-marquees-par-le-mystere-et-la-controverse/
• https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/tartuffe/directing-19251
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Moli%C3%A8re
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Tartuffe
• https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/IrodalmiArckapcsarnok-hegedus-geza-irodalmi-arckepcsarnok-1/vilagirodalmi-arckepcsarnok-9B9/moliere-16221673-C08/

A tartalomból:

- Szakértőnk mindenki által érthetően beszél a személyiségzavarokról, és azok kategorizálásáról, csoportosításáról.

- Beszélünk arról, hogy miből áll a személyiség, és mit jelent az individualista kultúra.

- Szó lesz a sérülésekről, stigmákról, minősítésekről, megküzdésekről.

- Feltesszük a kérdés, hogy vajon észrevesszük-e, ha valaki személyiségzavarral küzd?

- Megnézzük a család és a környezet "feladatát" és "szerepét" egy ilyen helyzetben.

- A megoldások sem maradhatnak el: beszélünk a terápiás lehetőségekről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Mikor és hogyan került először kapcsolatba a virágkötéssel?

Nem virágkötőnek készültem, kertész szerettem volna lenni, végzettségemet tekintve kertészmérnök vagyok. A Bartha János Kertészeti Szakközépiskolába jártam dísznövénykertész szakra, és harmadikos voltam, amikor a tanárnő megkérdezte, van-e kedvem virágkötészeti versenyre menni. Nem tudtam, mi az, de mentem, és megtetszett. 21 évesen kezdtem németül tanulni, 23 évesen angolul. Amikor már jól beszéltem, kiléphettem a nemzetközi színtérre. 1994-ben Stuttgartban virágkötészeti kiállítást szerveztem, és bemutatót tartottam, onnan indult az egész.

A nyolcvanas-kilencvenes években mi volt a jellemző trend, az elvárás a versenyzőkkel szemben, és most mi a helyzet? Van éles különbség az egyes évtizedek között?

Ó, ég és föld. Régóta létezett persze virágüzlet, virágcsokor, de csak elrendezgették a virágokat, és ennyi. A ’90-es évek elejétől kezdett a virágkötészet belesimulni az éppen aktuális divatirányzatokba: a ruha-, a lakberendezési, a kozmetikai, a fodrászati, a gasztronómiai és cukrászati divattrendek mind összekapcsolódnak színekben, formavilágban, hangulatokban is. A virágkötészet a 2000-es években vett hihetetlen fordulatot, megjelent a virágdizájn meg a viráginstalláció is, amiket már élővirág-szobrászatnak mondanék.

A virágkötészetet alkalmazott művészetnek tartom: a növényekből készítünk valamit, amit használunk. Ennek eggyel magasabb szintje az, amikor az élő növényekből, növényrészekből készült alkotás magáért a művészetért jön létre.

A virágkötészetben több szint van. A hétköznapi, gyakorlatias szintje, amikor jön a vevő, és kér három szál szegfűt. A következő szinthez már kell virágkötő szaktudás, kifinomult szépérzék, forma és arányérzék. A legmagasabb szintje a virágkötő művészeké, akik már mesterei a szakmának. Ők azok, akik nemzetközi versenyekre, Európa-kupákra, világbajnokságokra járnak.

Nemzetközi bíróként szerzett hírnevet, mégis Hódmezővásárhelyen működteti az üzletét, ahol a mindennapokban kiszolgálja a vevőt, aki mondjuk csak három szál szegfűt kér. Hogyan működtethető ez a kettősség?

Ez a kérdés mindig aktuális. Nemrég előadást tartottam az egyik legnagyobb európai kertészeti kiállításon arról, hogyan vezessünk virágboltot úgy, hogy a mostani gazdasági helyzetben nyereséges legyen. Ott is szóba került, hogy van egy vásárlói igény, és van az a része, amit a versenyeken látok. Ötvöznöm kell a kettőt, hogy benne legyen, amit a vevő elvár, de a nemzetközi újdonságok is, ugyanakkor pénztárcabarátok is maradjunk.

Miért maradt Hódmezővásárhelyen, miért nem terjeszkedett más városokban is?

Kaptam állásajánlatot Londonból is, Budapestről is, de sosem voltam nagyvárosi ember. Vidéki gyerek vagyok.

Nemzetközi technikai bíróként lesz jelen 2023 őszén a Manchesteri Világkupán. Sokéves képzési programon kell végigmenni számos vizsgával, mielőtt valaki ezt a pozíciót betöltheti. Önnel együtt összesen 15 ember mondhatja ezt el magáról a világon. Hogyan merült fel, hogy megszerezze?

Ez egy rendkívül drága vizsga, amit most teljesítettem, és szerepet játszott benne az is, hogy egy fejlesztésem is része lesz mostantól a versenyeknek. Eddig ugyanis papíralapú volt a zsűrizés, én viszont elkészítettem ennek a digitális változatát, így a bírák már egy tablettel mennek végig a versenyzők munkáin, kiválasztva, hogy melyik kritériumra hány százalékos értékelést adnak, és már benne is vannak a rendszerben.

Kép

Forrás: Kruzslicz Ferenc

A nemzetközi zsűri tagjai, középen Kruzslicz Ferenc 

Miből kellett vizsgáznia?

Kétszintes a vizsga, az első szintje az, amikor nemzeti virágkötészeti bíró lesz az illető. Magyarországon sajnos nincs ilyen lehetőség, így én Németországban, angolul tettem le. A vizsgáztatók csoportokba osztottak minket a virágkötészeti versenymunkák értékeléséhez, amiket úgy készítenek elő, hogy legyen egy nagyon rossz kompozíció, egy közepes és egy kiváló. Amikor lezsűriztük, meg kellett védenünk az egyéni álláspontunkat.

Egy versenyen 4–6 feladat van, ha valaki nem magabiztos az értékelésben, és nem ad sem magas, sem alacsony pontot, hanem elevickél közepes pontszámozással, az nem tud átmenni a vizsgán.

Volt erre példa, hogy az egykori virágkötészeti világbajnok nem tudta letenni a vizsgát, mert ehhez nem elegendő, hogy valaki jó virágkötő legyen. Olyan szemlélet kell, hogy nemcsak az a jó, amit ő csinál. Nyitottnak kell lenni.
A második szintje a vizsgának már nemzetközi, egy szakdolgozatot kell készíteni, benne megtervezni részletesen egy nemzetközi virágkötészeti versenyt dokumentációval, esetleges hibákkal, azok megoldásával. Itt már nagyon számít, hogy ki mennyire van tisztában a kulturális különbségekkel, és mennyire elfogadó ezekkel szemben. Egy példa Európán belül maradva: minél északabbra megyünk, a skandináv országok felé, annál kevésbé elfogadottak és kedveltek a színes dolgok. Ott a fehér, szürke, ezüstös zölddel készített csokrokat imádják az emberek, vagy natúr barnával, bézsekkel is nagyon szeretik. Ha dél felé megyünk, a mediterrán vidékekre, ott nem értékelik az egyhangú, monokróm dolgokat, ott mindennek nagyon színesnek kell lenni. Most fogom elkészíteni az EuroSkills, a szakmák olimpiája versenykiírását. Ennek van európai szintje és világbajnokság része is, a WorldSkills. Ide nem szabad olyan feladatokat berakni, mint például adventi koszorú készítése, mert amíg Közép-Európában mindenki tudja, mi az az adventi koszorú, addig Egyiptomban vagy Japánban fogalmuk sincs róla.

A világversenyek kritériumai között szerepel a kreativitás, az eredetiség, a színek harmóniája, összetétele, elrendezése, az arányok, a vizuális egyensúly, a technika, a kidolgozottság stb. Ezek nagyon szubjektív értékelési alapok. Hogyan lehet igazságosnak lenni, de egyúttal egyedinek is maradni?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Virágkötészet-zsűrizésnél nem hagyhatja el a zsűritag száját, az, hogy „nekem tetszik”.

Nem azt zsűrizem, hogy nekem tetszik-e valami, hanem azt, hogy a kompozíció mennyire felel meg a virágkötészet törvényszerűségeinek, szabályainak.

Én személy szerint ki nem állhatom a sárga–piros kombinációt, de a legutóbbi Európa-bajnokságon volt egy csokor, amit annyira tökéletesen elkészített a versenyző ebből a színkombinációból, hogy meg is nyerte azt a kategóriát. Az önös tetszésemtől el kell, hogy vonatkoztassak.

Kép

Fotó: Kruzslicz Ferenc

A versenyeken hangsúlyossá vált a fenntarthatóság kérdése, az organikus tervezés, a minimalista szemlélet. Az őszi világbajnokságon is a bolygó iránti tisztelet lesz a fókuszban. Mi ennek az oka?

A divat állandó körforgásban van. A 1990-es évek végétől 2015-ig a csillogó, ragyogó, lenyűgöző virágkötészeti trendek voltak népszerűek, s az emberek elteltek vele. Visszafordulunk a természetközeli dolgokhoz, nem beszélve arról, hogy minél kevesebb környezetszennyező anyaggal kellene dolgozni, nem lenne szabad annyi műanyag csomagolót, celofánt, csilivili strasszt, plexilapokat használni, amelyek ezer év alatt sem bomlanak le. Korábban mindenféle fémet, saválló dolgokat, üveget használtak az installációkhoz. Most, amennyire csak lehet, természetes faágakat érdemes felhasználni, ezekre tudja fölépíteni a versenyző a kompozícióját. Egyébként ezeken a nemzetközi versenyeken van egy dizájnzsűri és egy technikai zsűri. Én ez utóbbiban vagyok benne.

Mit nyer az a virágkötő, aki előkelő helyezést ér el? Mi ennek a gyakorlati haszna?

A helyezettek csekélyke összeget kapnak ahhoz képest, hogy milyen óriási összegekbe kerül a versenyre kijutni, étkezni, alapanyagokat beszerezni. A lényege inkább a presztízs. A jó helyezést elérőket nagyon sok helyre meghívják, például virágkötészeti bemutatókra, kiállítást építeni, oktatni. De ahhoz, hogy valaki mondjuk Indiába vagy Abu-Dzabiba mehessen egy látványos esküvőt felépíteni, ahol vagonszámra áll a virág és minden egyéb, nem győzelem kell, hanem sok versenyrészvétel és jó kapcsolatok kiépítése. Én is versenyzőként kezdtem, aztán külföldre jártam kiállításokat építeni, bemutatókat tartani, oktatni Norvégiától Oroszországon, Kanadán keresztül Uruguayig, Chiléig, Kínáig. Azt kell mondanom, Európában Portugália és Bulgária kivételével mindenhol voltam már zsűrizni, kiállítást építeni, még Hollandiában is, pedig az nagyon belterjes a virágkötészet szempontjából. A legfurcsább hely számomra Kazahsztán volt, de Cipruson is érdekes helyzetbe kerültem: egy majdnem egésznapos előadást tartottam, amikor megkérdezték, hogy ortodox esküvőkön hogyan díszíteném fel azokat a hatalmas gyertyákat, amiket ceremónia közben használnak. Ilyenkor jönnek a rögtönzött megoldások, az improvizáció.

Van olyan virág, amellyel nem szívesen dolgozik, vagy amit mindennél jobban kedvel?

Inkább csak szezonális kedvenceim vannak. Például a völgycsillag (Astrantia) nevű virág, amely egy filigrán, hazánkban őshonos növényke, patakpartokon él az Északi-középhegységben. Én nagyon szeretem a mezei jellegű, finom, törékeny, apró virágokat. Nem vagyok oda a gerberáért, a nagyobb virágokért, sokkal könnyedebb, tetszetősebb számomra egy sokféle, apróbb fejű virágokból összeállított alkotás.

Ötven apró fejű virágocska sokkal lágyabb, finomabb hatással bír, mint három nagy napraforgóból egy látványos, de letaglózó csokor.

Én úgy képzelem, hogy van valamiféle mágikus kapcsolat a virág és az ember között, pláne, ha valaki ezzel dolgozik...

Én arra törekszem a csokornál, hogy a virágok még szebbek legyenek, még többet mutassanak, hogy kiegészítsék egymást. Van olyan irányzat a virágkötészetben, ahol minden virágot szétszednek szirmokra, és abból alkotnak valamit, de az már a virágszobrászat határvonalán van. Én szeretem minél természetesebb szépségükben meghagyni a növényeket, és úgy használni őket, hogy még szebbé tegyék önmagukat, ahogy egymás mellett vannak.

1972 óta négyévente megrendezik a virágkötészeti világbajnokságot. Ősszel lesz a következő Angliában, ahol ön is ott lesz mint nemzetközi zsűri. Mi az érdekessége ennek a kupának?

Ez a verseny az egyetlen ilyen a földön, egy virágküldő hálózat indította útjára. Ugyanakkor az elmúlt öt évben egy európai nonprofit szervezet, a Florint kinőtte magát világszervezetté, menedzserük is voltam egy időben, és most is sokat segítek nekik a szabadidőmben. 2024-ben indítják majd el az új, nem profitorientált cégekhez kötődő világbajnokságot. Ennek az a jelentősége, hogy erőteljesen átalakíthatja a résztvevő és a nyertes országok listáját. Eddig jellemzően Japán, Amerika, Ausztrália és más hatalmas országok jutottak be, a legutóbbi világbajnokság 2019-ben azonban már valóban arról szólt, hogy ki milyen virágkötő, így bejutott az első öt helyezett közé Oroszország, Németország, Magyarország és Csehország, akik korábban soha.

Ön ennek a szakmának a csúcsán van. Hova lehet még innen tovább lépni? Mi az, ami hajtja önt?

A zsűrizés terén ennél magasabb szintre már nem lehet menni. Idén augusztusban lesz az Eurofleurs – Ifjú Virágkötők Európa Kupája Szlovéniában, egy arborétumban. Elkészítettem a versenykiírásukat barátságból, minden ellenszolgáltatás nélkül. Tavaly Debrecenben volt az első nemzetközi Botanica Kupa, amelyet nagyrészt én szerveztem meg, grátisz. Engem nem a pénz hajt. Segíteni, jobbítani akarok.