A csodákból hazatalálni a teljes csodátlanságba – Beszélgetés Hegyi Balázzsal

– Írásait olvasva átjárt valamifajta intellektuális szabadságérzet: milyen jó, hogy nem köti gúzsba a figyelme és gondolatai irányát az elvárt racionális logika!
– Talán mert maga az élet se a tőle elvárt racionalitás logikájának a srófjára működik. Így, a dolgok mélyebb logikáját magába foglaló, de azon jócskán túlmutató dolgok megismerését olyasféle figyelem teszi lehetővé, ahogyan a csecsemők és kisgyerekek tanulják meg a világot és a nyelvet. Még mielőtt szavakba tudnák foglalni. Ekkor még az egymást átszövő valóságot a maga egészében engedjük át magunkon. Úgy fogadjuk be, ahogyan az van, anélkül, hogy megszűrnénk. Ennek a gyűjtőhelyét szívesen nevezem „a szavak előtti ártérnek”. Igazából ehhez a gyűjtőhelyhez kapcsolódó figyelmünk jelenti a kiindulópontját minden észleletünknek. Engem is erőteljesen meghatároz. Ide ereszti bele aztán a gyökereit az írással való bíbelődés. Az észleleteinknek ezen a szintjén nincsenek még előre gyártott szavaink, amelyekbe belegyömöszölhetnénk a tapasztalatainkat – amikor azonban mégis szavakat kell találnunk, hogy kifejezésre jussanak, a szó ránk talál. Ez egy csodálatos paradoxon: nincsenek igazi szavaink, miközben minden közhasznú szó, amelyet rongyossá használunk, mégis alkalmasnak mutatkozik arra, hogy – például egy versben – megszólaltassa, szemünk elé ugrassza a dolgokat. Ahogy egy őz ugrik utunk elé a sűrűből, váratlanul.

– Van egy nagyon kedves novella a kötetben, „A csodalámpa”, amelynek kisfiú főszereplői egy lapos elemre kötött karácsonyfaégő fényében csodálkoznak rá a világra. Ezt a hétköznapi csodát édesapjuk hozta létre, aki „tudja, mi az a gyerekboldogság”. Ez csak fikció, vagy az ön gyerekkoráról szól?
– Életrajzi írás, egy nagyon szép gyerekkori élményem. Arról, hogy milyen egyszerű dolgok tudnak teljességérzést adni.

Papám a fürdőszobában meleg otthonosságot tudott teremteni egy ilyen kicsi és pofonegyszerű technikai konstrukcióval. Ez egyáltalán nem öncélú hatáskeltés volt a részéről, hanem pontosan tudta, mit okoz; mi, a gyerekei ennek a fénynek a teremtő csodáját vittük aztán onnan tovább a játékunk világába.

– „A zene bűvöletében” című esszéjében annyi szeretettel, csodálattal és megértéssel ír a zenéről, a zenészekről, amihez hasonlót ritkán lehet olvasni. Milyen kapcsolata van a zene világával?
– A Don Bosco Ifjúsági Ének- és Zenekarnak, a budapesti Egyetemi templom zenekarának lehettem annak idején egyik alapító tagja, első hegedűse és kórusénekese. Hajszál híján zenei pályára léptem.

– Merész és nagy képi erejű hasonlatokat használ, és úgy ír le paradoxonokat is, mint a világ legtermészetesebb jelenségeit: a zene a vendéglátó, aki önmagát hordja körbe tálcán, Isten pedig keresésünk tárgya és társa egyszerre. Tapasztalja, hogy a valóságban működnek a paradoxonok?
– A nagy emberi alaptapasztalatok lényegében paradoxonok, talányos önellentmondások. Egyetlen jelenségnek sokrétegű tartalma, így olvasata is létezik egyszerre. Ezek a leggyakrabban ravaszul ellentmondanak egymásnak, miközben egyet alkotnak. Így létezik egyfelől a természettudományos megismerés mint a valósággal való érintkezésnek a letapogatása, és létezik másfelől például az esztétikai megismerés: amikor a dolgokat képekben és paradoxonokban tudjuk igazán nyakon csípni. Szintetikus, mindent magába foglaló tartalmuk valamennyi szétszedhető részletüknél messze igazabb. Egy József Attila-vers pillanatképe például, amelynek hallatán felvillan az a rengeteg, ott szunnyadó mögöttes kép, ami „feltelíti” az eredeti, szikáran egyszerű és pontos szavait.

– „A lélek sötét éjszakája” speciális spirituális téma a valláson belül. Ön úgy írja le ezt az állapotot, mint „amikor az istenkapcsolatot sztrók éri”: mintha elveszítenénk, mintha újra kellene tanulni. Sok hívő nem akar ennek a létéről tudomást venni, vagy szégyennek tekinti, ezért is hatott döbbenetesen, amikor Teréz anyáról kiderült, hogy ebben a nehéz spirituális állapotban élt és dolgozott évtizedeken át. Miért foglalkoztatja ennyire?

– „A lélek sötét éjszakája” nem egyszerűen lélektani krízis, nem is merő halálszorongás, nem is orvosi depresszió, bár néhol kísértetiesen hasonlít ezekre, hanem tartalmára nézve alapvetően spirituális valóság, amelyben az Istennel való kapcsolatunk kerül váratlanul veszélybe. Kiesik az ellenőrzésünk alól.

Az a tapasztalatom, hogy ebbe az állapotba maga Isten visz bele minket azért, hogy kiderüljön, eddig mire volt elég a hitünk, és mire nem. Sok, ebben a mederben zajló sorsalakulást végigkísérve szemtanúja lehettem, hogy egy bizonyos hitbeli érettséget elérve – amikor valaki már nem „üzleti kapcsolatban” van Istennel („jó az Öreggel jóban lenni”), hanem a legfőbb jót jelenti számára Isten fizikai tapasztalat nélküli jelenléte –, az embert hogyan tudja ez az „éjszaka” újjászülni Istennel való kapcsolatában, miután átjutott rajta. Egyfajta szülőcsatorna, amely a halál és föltámadás kicsinyített másaként mutatja magát. A halál valódi: meghal az Isten-kapcsolatunk a lélek sötét éjszakájának mélyén, ott, ahová úgy érkezik és koppan az ember, hogy annál lejjebb már nem eshet; ez a spirituális kétségbeesés végső pillanata, amikor onnan még nem belátható, hogy az a legfőbb Jó, akinek az elvesztését félti és megéli, mindeközben végig ott van vele. A spirituális krízisen szerencsésen átjutott ember aztán kibukkanva újjászületik, és onnan visszatekintve megsejti, mit járt be addigi útjával. Ez az elvesztés és újratalálás mintha azzal a céllal történne velünk, hogy a lélek ezen keresztül egy magasabb iskolájába léphessen. A megérkezés kapuján a kilincs is, a kulcs is túloldalt van, amit valaki végül kinyit előttünk. Az méghozzá, aki végig ott volt, és akinek nincs szüksége arra, hogy kulcsokkal bíbelődjön.

– Olvasva a könyvét, elgondolkodtam azon, amit a csodákról írt: „Az igazi csodák mindig nagyon személyesek.” Hordozórakétákhoz hasonlítja a megtapasztalt csodákat, amelyeknek az a dolguk, hogy Föld körüli pályára állítsanak bennünket, vagyis „a csodákból hazataláljunk a csodátlanságba”. Ezek szerint a lélek magasabbrendű állapotában már nincsenek csodák?
– Ez úgy tűnik, szintén a spirituális egyedfejlődés pedagógiájához, lépcsőházához tartozik. A csodák, ha igazán megtörténnek, arról adnak személyes bizonyosságot, hogy van egy rajtunk túli „nagyobb”, amely messze több lehetőséget tartogat számunkra – sőt, részesít is bennünket belőle olykor –, mint amit valaha feltételeztük volna róla. A csodának a lelki egyedfejlődésben katalizátorszerepe van. Aktiválási energiát visz be, de ha eljuttat a végéhez, már nincsen ott.

Belép, segít, majd kilépve eltűnik. Így a csoda, saját kóstolóján keresztül azon igyekszik, hogy elvigyen bennünket a csodátlanság szívéig, annak mindent betetőző igazáig.

A csodátlanság: saját halálunk kapujának kiteljesedésre hivatott, innenső küszöbe. Ahol az emberről már minden lefoszlik, mezítelen, semmit nem vár el, nem is követel. Sem másnak, sem önmagának. Itt hazatalálhatunk abba az állapotba, ahol maga a csodátlanság lesz a csoda. 

(Hegyi Balázs: Bárhol, magaddal. Képmás Kiadó és Prae Kiadó, 2023.)

A könyv megrendelhető itt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!