Hatéves korában elváltak a szülei, nevelőapja pedig bántalmazta. Úgy szabadult meg, hogy kiemelték a családjából, és a nagyszüleinél nevelkedett. Hogy lehet, hogy egy anya nem lép közbe, amikor látja, hogy a gyerekét bántják?

Ha mondjuk húsz évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem, akkor azt mondtam volna, hogy érthetetlen, mert egy anyának anyatigrisként kellene védelmeznie a gyermekét. Azóta sokat tanultam és tapasztaltam erről a témáról, és azt kell hogy mondjam: nehéz védelmező anyának lenni, ha az anya is terrorban él. A nevelőapám az édesanyámat az utcán annyira megverte, hogy utána egy hétig nem tudott felkelni – ilyen körülmények között nyilván nem tudott megvédeni engem a nevelőapámtól. Ráadásul függött tőle anyagilag is, és ott volt még a kisebb testvérem, akinek a nevelőapám volt a vérszerinti apja, nyilván az ő érdekeit is valamennyire szem előtt próbálta tartani.

A nagy félelem a magyarázata, miért nem mert a védelmemre kelni. Ez az ember elhitette vele, hogy soha nem fog megszabadulni tőle, bárhol megtalálja és megöli.

És sajnos több alkalommal is megtalálta az elköltözni próbáló édesanyámat, és ő visszament hozzá minden alkalommal. Aztán egyszer már nem tudott visszamenni, mert meghalt…

Előfordul, hogy a vérszerinti szülő az elkövetője a bántalmazásnak, vagy pedig erőszakos kényszerítés nélkül is elfogadja, hogy párja az ő gyerekét bántalmazza, sőt, önként kiszolgáltatja neki. Miben reménykedhet ilyen esetben az áldozat?

Ma már törvény írja elő, hogyan kellene működnie az elsődleges gyermekvédelmi jelzőrendszernek. Már az én gyerekkoromban is működött valamiféle mechanizmus, mert az én tanító nénim jelzett a gyámhatóság felé, a gyámhatóság pedig intézkedett, a bíróság döntést hozott, és viszonylag rövid idő alatt kikerültem a családból. Ez a gyorsaság ma már nem feltétlenül jellemző, mert szakértőkkel több körülményt vizsgálnak, a késlekedés pedig veszélyeztetheti a gyereket. Ahogy az is, ha az ítélet szerint kapcsolatot kell tartania azzal az emberrel, aki bántalmazta őt, még akkor is, hogyha egyébként fizikai rosszulléte van a gyermeknek a bántalmazó szülővel való találkozás előtt… Ha pedig ezt megtagadja a másik szülő, akkor még őt büntethetik meg a kapcsolattartás akadályozása miatt.

Önkéntelenül is apákról, férfiakról beszélünk mint bántalmazókról. Ön sok bántalmazási esetet látott. Előfordul, hogy nők a bántalmazók?

Igen. A férfiak is lehetnek erőszak áldozatai, csak a társadalmi nyomás miatt még kevésbé mernek ezzel előhozakodni. Gyakori a pszichés és szóbeli bántalmazás, az anyagi kihasználás, társadalmi bántalmazás, amikor elszigeteli a nő a férfit a családtagjaitól, a barátaitól.

Két nagyon jellemző példát említek a praxisomból, ezek jól mutatják, mennyire nehéz egy férfinak segítséget kérni, felvállalni a nyilvánosság előtt, hogy ő áldozat.

Telefonált egy katona férfi, hogy fizikailag bántalmazza őt a párja: összetépi a ruháját, karmolja, üti, ahol csak éri. Azt kérdezte tőlem, hogy mit tehet. „A rendőrségen feljelentést tud tenni” – válaszoltam, de ő mondta, hogy beszélt már rendőrökkel, akik kinevették, és azt mondták neki, hogy „nehogy már egy katonaember ne tudja ezt elintézni otthon”. Ha viszont ő fizikailag megvédi magát, a nő biztos, hogy feljelenti, és akkor katonai ügyészség elé kerül. Most akkor mit csináljon?

A másik még tipikusabb probléma. Férfi ismerősöm mesélte, hogy reggel főzött teát a párjának, amelyben a filtert az előírtnál két-három perccel tovább hagyta a forró vízben. A neje felháborodva látványosan kiöntötte a csapba a teát. Ez lényegtelen esetnek tűnhet, de amikor sokszor ismétlődnek hasonló gesztusok, a lekicsinylés folyamatosan jelen van az életükben, az már bántalmazásnak számít. Hasonló, amikor az ágyban nem tud úgy teljesíteni a férfi, ahogy elvárná tőle a párja, ezért degradáló megjegyzésekkel megszégyeníti; vagy amikor azt kell hallgatnia egy férfinak rendszeresen, hogy alkalmatlan arra, hogy egy szöget beüssön a falba, vagy képtelen eltartani a családját… Személyiségleépítő hatása van ezeknek a szavaknak, mondatoknak, súlyos lelki sérülést okozhatnak, ami később fizikai betegségekben is megjelenhet.

Mivel tudunk harcolni a kapcsolati erőszakcselekményekkel szemben?

Szerencsésnek érzem magam, mert az állami ellátórendszer születésének a bölcsőjénél ott lehettem. Civil szervezetek korábban is foglalkoztak már ezzel a témával, és próbáltak segítő programokat megvalósítani. Ma már vannak nagyon jól kidolgozott tréningek, felvilágosító anyagok, applikációk azok számára, akik az erőszakot észrevehetik és jelezhetik. A rendőröket folyamatosan képzik, tanároknak is lehetőségük van részt venni képzéseken. Viszont a gyerekekhez még nehezen jutnak el az információk. Egyetemeken már elindultak jó kezdeményezések, ilyen volt nemrég a 3 Lépés címet viselő kétnapos rendezvény is, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói szerveztek. A bántalmazás három különböző aspektusával foglalkoztak: párkapcsolati erőszak, utcai zaklatás (catcalling) és mindezek megjelenése a kommentkultúrában. Az első napon engem is meghívtak, és üdítő volt számomra, hogy ilyen fiatalok ennyire lelkesen, szakmaian járták körül a témát. Visszaadták a hitemet abban, hogy van utánpótlás az erőszak elleni küzdelemben.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Akik viszont úgy vélik, ők nem lehetnek érintettek, azok továbbra se fogékonyak a témára. De honnan tudjuk biztosan, hogy a környezetünkben nincs bántalmazott?

Lehet, hogy én is évek óta bántalmazó kapcsolatban élek, viszont a rugalmasságom olyan fokú, hogy ez nem tudatosul bennem. A kampányoknak az is a célja, hogy segítsék a felismerést.

Tehát a küzdelem egyik eszköze felvilágosítás, és vannak telefonvonalak, ahol be lehet jelenteni erőszakot, segítséget is lehet kérni. A védett házak fogalmát viszont misztikum övezi, mert titokban működnek. Tényleg be tudják fogadni azokat, akiknek menekülniük kell az erőszaktevőtől?

Azt szokták mondani az áldozatok, hogy inkább maradnak a megszokott rosszban, mint hogy kilépjenek a bizonytalanba. Én mindenkit arra bíztatok, hogy lépjenek ki, ha ezt abban a pillanatban biztonsággal meg tudják tenni, és higgyenek abban, hogy jobb lesz. Ezekben az intézményekben csak támogató emberekkel fognak találkozni.

Legjobb tudomásom szerint továbbra is nagyjából 300 férőhely van országosan, közel 30 krízisközpontban, kifejezetten a kapcsolati erőszak áldozatainak, és van olyan intézmény, amely férfiakat is fogad. Ha valaki fölhívja az OKIT-ot, akkor felkészítik arra, hogy menekülés esetére miket kell titokban előkészíteni – iratok, a gyerekek iratai, a szedett gyógyszerek, a legalapvetőbb ruhaneműk, esetleg egy-két kedvelt játék a gyereknek –, ami befér egy táskába. Ha erre nincs lehetőség, mert az éjszaka közepén kell menekülni, akkor ezek az intézmények biztosítanak minden szükséges dolgot. S hogy mi történik ott velük? Ha valaki számára ismerősek az anyaotthonok, nagyjából olyan környezetet kell elképzelni, ahol szociális munkások, pszichológusok, jogászok gondozók, szükség esetén fejlesztőpedagógusok is segítik a mindennapokat, azért, hogy ne kelljen visszamenni a bántalmazóhoz.

Mit tegyek akkor, ha nem én vagyok az áldozat, hanem valaki a környezetemben?

Hozok egy életszerű példát: hallom, hogy a szomszédban üvölt a gyerek. Vajon csak egy kimerültségből fakadó hiszti, vagy bántalmazzák? Ha ez hosszabb ideig vagy gyakran fennáll, akkor feltételezhető, hogy probléma van a családban. Nem a mi dolgunk kinyomozni, hogy mi miatt visít keservesen a gyerek, nekünk az a dolgunk, hogy a helyi gyermekjóléti szolgálatnál jelezzük ezt. Ha viszont egészen biztosan gyermekbántalmazás van folyamatban, akkor azonnal a rendőrséget kell értesíteni, illetve a gyámhatóságnál is érdemes jelezni.

Ha felnőtt a bántalmazott, akkor rá lehet kérdezni, de ez nem könnyű, mert a bántalmazó sokszor együtt megy mindenhová az áldozattal, hogy elszigetelje és kontrollálja őt. Hogyha közelébe tudunk férkőzni, jelezhetjük neki, hogy látjuk, valami nincs rendben, látjuk esetleg a foltokat. Nyilván mindig lesz hárító magyarázat: leestem, nekimentem, összetörtem... De akkor is megmondhatjuk neki, hogy ott vagyunk, ha segítségre van szüksége. Viszont el kell tudnunk fogadni, ha azt mondja, hogy nem kér a segítségből.

Azonban, ha azt halljuk, hogy éppen bántalmaznak valakit, akkor a rendőrséget kell hívni. Ebben az esetben sem kell mérlegelni, hiszen életveszélyről is szó lehet.

Azon se csodálkozzunk, ha az áldozat a rendőrnek is azt mondja, hogy nem történt semmi. Ha ugyanis a rendőr nem talál elég terhelő bizonyítékot, hogy elvigye a bántalmazót, akkor az áldozat otthon marad vele, és egészen biztosan megbünteti.

De az erőszaktevő tudni fogja, hogy én hívtam ki a rendőröket. Lehet, hogy majd engem vesz elő!

Egyrészt lehet anonim bejelentést tenni a rendőrségnek is, a gyámhatóságnak is. A másik érvem pedig egy érzelmi megközelítése a kérdésnek. Mindenki félti magát meg a családját, és ez teljesen rendben van. Viszont bele kell képzelnünk magunkat annak a kisgyereknek vagy felnőttnek a helyzetébe, akit tényleg rendszeresen bántanak. Vajon mi lenne a rosszabb: azt hallgatni mindennap, hogy egy kétéves gyereket földhöz csapnak, bántalmaznak, leforrázzák, vagy az, hogy ebből esetleg nekem lehet kellemetlenségem? Nem is beszélve arról, ha haláleset következik be, és mi nem tettünk ellene semmit…

A gyerekek elleni erőszakot megakadályozni egyébként nemcsak morális, hanem hivatalos kötelesség is: gyakorlatilag mindenki a gyermekvédelmi jelzőrendszernek a tagja, tehát mindenkinek jelentenie kellene ezeket az ügyeket.

Egy tanár ismerősöm egy jó nevű középiskolában szembesült olyan jelekkel, hogy az egyik kamaszlányt otthon a sztárügyvéd apa abuzálja. Nagyon meg volt ijedve az igazgatóval együtt, hogy mi lesz, ha feljelentik a nagy hatalmú apát. Mi a véleménye az ilyen helyzetekről?

Ha megerősödik a gyanú, akkor az iskolaigazgatónak jelzési kötelezettsége van a gyermekjóléti szolgálat felé. Ez nem megvádolás, hanem csak a gyanú közlése. Ugyanakkor megértem a félelmét is a pedagógusoknak, hiszen egy prominens személyiség sokféleképpen árthat nekik. Mégsem kérdés, hogy kell-e lépéseket tenni, mert egy gyermek életének a tönkretételét senkinek nem szabad büntetlenül megúsznia. Inkább tévedjünk, és derüljön ki, hogy nem történt abúzus, mint hogy hagyjuk azt, hogy tovább bántalmazzák a gyereket.

Mit tehetünk, ha köztéren leszünk szemtanúi egy zaklatásnak?

Ha éppen dulakodás van, vagy mondjuk egy szülő elkezdi verni a gyerekét, de a mi testi épségünket nem veszélyezteti a helyzet, akkor odaléphetünk, szólhatunk hozzá, kizökkenthetjük ebből a szituációból. Ez nem fogja megoldani a bántalmazást, de legalább visszajelzést kap a bántalmazó, hogy ez nem oké.

Én magam is tapasztaltam, hogy ez a szolidaritás mennyire fontos lenne. Utaztam az 1-es villamoson pár évvel ezelőtt a kislányaimmal, és egy férfi elkezdett fogdosni, simogatni. Én határozottan megfogtam a karját, és hangosan elkezdtem hozzá beszélni, hogy ezt mégis hogy képzeli. Egy utas sem kelt a védelmemre! A kislányaim nagyon megijedtek, mert nem értették, hogy mi történik. Milyen jó lett volna, ha valaki támogat, feláll, és azt mondja ennek az embernek, hogy ezt nem teheti meg, nincs hozzá joga!

Ha viszont a szituáció veszélyes ránk nézve, akkor azonnal hívni kell a 112-es számot, és el kell mondani, mi történik és hol. Sose menjünk el az ilyen helyzetek mellett!

Furcsa, hogy van, akit a nyilvánosság se rettent vissza a zaklatástól, bántalmazástól.

Kétféle bántalmazó típus van. Az egyik, akit nem fognak vissza a körülmények, bárhol bárkinek nekimegy. És van a másik, a rafináltabb, aki látszólag példamutató polgár, szülő és házastárs. Ő a veszélyesebb, mert sokszor elismert tagja a társadalomnak, és senki se hinné róla, hogy bántalmazó.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Szerelemnek álcázott csapda – ez a találó címe annak a cikknek, amelyben ön a párválasztás veszélyeire hívta fel a figyelmet. Hogyan lehetne ebben segíteni?

Azt kellene tudatosítani a fiatalokban és az idősebbekben is, hogy ne engedjenek bizonyos elvárásokból. Ha a partnerük túllép ezeken, akkor „köszönöm szépen, eddig tartott”. Ilyen határ lehet például egy pofon, bár nálam jóval „kevesebbért” is felvillan a piros lámpa. Aki még a szerelem rózsaszín ködében él, ezt egyszeri alkalomnak vélheti. Aztán ha megismétlődik, ezek a határok kitolódnak, és nem veszi észre, mennyire belecsúszik a bántalmazó kapcsolatba. A végén ott áll elszigetelten a családjától, rendszeresen sértegetve és fizikailag is bántalmazva.

Nagy divatja van annak a pszichológiai elméletnek, hogy mind az áldozati, mind a bántalmazó szerep a rossz gyermekkor következménye. Ez mintha felmentené a bántalmazót és még tehetetlenebbnek állítaná be az áldozatot. Mit lehet mondani erre?

A pszichológiai ismeretek a bántalmazó indítékainak megértését segítik, de semmiképpen sem mentik fel a döntései, a tettei alól.

Nekem a statisztika szerint bántalmazónak kéne lennem, hiszen engem is nagyon súlyosan bántalmaztak gyerekkoromban. Mégsem az lettem. Már gyerekként tudtam, hogy az a helyzet, amiben élek, nem jó, el is szöktem több alkalommal. A barátnőméknél és a tanító nénimnél láttam, hogy ott másképp működik egy család. Az volt a szerencsém, hogy a nagyszüleimhez kerültem, illetve olyan pedagógusok vettek körül, akik szeretettel támogattak. A segítő környezet tehát nagyon sok jót tehet.

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]
 

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy kamionnal utazol majd szerte a világban?

2006-ban szereztem meg minden jogosítványomat ahhoz, hogy pótkocsis kamionnal tudjak dolgozni. Az autók iránti szenvedélyem már gyermekkoromban nagyon erős volt, mindenáron vezetni szerettem volna. 16 évesen kaptam meg a jogosítványt, de már akkor éreztem, hogy a személyautónál nagyobb autót is vezetnék. Aztán családot alapítottam, eltelt sok idő, és a válásom után kezdett ismét foglalkoztatni ez a lehetőség. Megszereztem a C kategóriára (teherautó), majd egy évre rá buszra is a vezetői engedélyt, aztán jött a CE nehézpótkocsira is a megfelelő vizsga. Annak idején apukám szerettette meg velem a vezetést, szerettem úton lenni vele, megnyugtató, biztonságos érzés volt, még jókat is aludtam az autóban.

Persze minden fokozatosan alakult. A CE típusú jogosítvány megszerzésekor már gépjármű-szakoktató voltam, de a felismerés akkor jött, amikor egy ismerősöm megengedte, hogy bemenjek vele a telephelyre, és tologassam a gabonás pótkocsit.

Az egy hatalmas autó óriási oldalfalakkal, de bennem nem félelem volt, hanem az, hogy minél hamarabb legyen meg a jogosítványom, amivel végre tekergethetem ennek a teherautónak a kormányát.

Ennél a gabonás cégnél kaptam további lehetőséget arra, hogy gyakoroljak, a kollégám néhány hétig jött velem, és segített nekem. Emlékszem, a bajai úton mentünk, ami nagyon-nagyon rossz állapotú volt akkor. Éjszaka érkeztünk haza, de már indultam is volna a következő útra.

A gabonás élet nagyon poros munkával jár, ami fizikálisan is megterhelő. A teherautóval földekre, dűlőkbe menni, mellette le kellett borítani az árut (zöldbabot, kukoricát, borsót megindítani a villával), beállni a paradicsomszedő gép mellé, fölmászni a pótkocsira, leponyvázni, visszaponyvázni, ha nem jó helyen volt az áru, akkor bemászni, lapátolni. Egy kantáros munkásruhában dolgoztam, fejkendővel a fejemen, de ha rajtam múlott volna, itt maradtam volna, annyira szerettem ezt a munkát, még ha fizikailag iszonyúan nehéz volt is.

Melyik volt az első igazi kamionos utad?

Egy tandempótos szerelvénnyel mentem Esztergomból. Nagyon sok céget megkerestem, hogy szeretnék kamionsofőrként dolgozni, de megmosolyogtak, nőként nem akartak foglalkoztatni. Már a gabonás időszakban is azt tapasztaltam (és az egy nagyon toleráns, segítő cég volt), hogy sokan rosszallják, amit csinálok. Sokszor kérdezték, mit keresek itt, miért nem főzöm otthon az ebédet. Végül ez az esztergomi cég adott lehetőséget. Jártam Csehországot meg Szlovákiát, gyors tempóban, kanyargós utakon, de nem éreztem jól magam. Sokszor megbántottak.

Végül elkerültem egy olyan céghez, ahol már úgynevezett ADR-es tartányos autóval dolgoztam, tehát veszélyes árut vittem. Szülői háttér nélkül, albérletben éltünk akkoriban, a gyerekemről pedig gondoskodni akartam, ezért 2008-ban kimentem Angliába a fiammal, és hét évig kint éltünk. Ott belföldi kamionosként dolgoztam, Rugby–Glasgow vonalában. Ügynökségen keresztül osztották ki, hogy melyik nap melyik céghez kell mennem. Volt, hogy öt nap öt különböző cégnek dolgoztam. Itt nem volt semmilyen nemek szerinti megkülönböztetés, mert már több női kamionsofőrrel találkoztak a cégek és az ország is. Nehéz időszak volt ez számomra, távol az otthontól, de sokat tanultam, tapasztaltam ezalatt a kamionos szakmában.

Talán túl lírainak tűnik, de a kamionom és én összeforrtunk, mindig vigyázunk egymásra. Soha nem félek az autóban, soha nem érzem azt, hogy veszélyben lennék.

A legtöbben nem szerettek román területen vezetni, nekem viszont az egyik kedvenc helyem volt mindig: a hegyekben az ember kinéz a szerpentinekről, látja a kis patakokat, folyókat, a hegycsúcsokat, a csodálatos látványt. A másik, amin a mai napig is, ha kamionnal megyek, pityergek: az M7-esen a Völgyhíd. Csodás látvány, Magyarország a szívem csücske, mindig a szememet legeltetve járok itthon is.

Kép

Képek: László Diána

Sokan a Bud Spencer-filmek alapján úgy gondolják, ha valaki kamionozik, akkor az autóban éli az életét, ott eszik, alszik. Ez valóban így van?

Sokan azért szeretik ezt az életet, mert tudnak bandázni, együtt főznek, beszélgetnek, iszogatnak. Az átlag kamionos viszi magával a kis edényeit, a fűszereit meg a kávéfőzőgépet, és amit csak tud, azt maga megfőzi, meg ott is alszik az autóban. Nekem is meg kell oldanom olykor az alvást is, az étkezést is az autóban, régebben én is főztem, de már nincs időm erre a sok lerakó miatt, inkább otthonról hozom. Két négyzetméter a kamionfülke, és mivel ez az ember otthona is, megpróbálja tisztán tartani, megszervezni a tisztálkodást, étkezést, olvasást, zenehallgatást. Sok kamionos elég olvasott, komolyzenét is hallgat vezetés közben. Nálam van, hogy semmi nem szól, mert a saját gondolataimra figyelek, de egyébként bármilyen zenét szívesen hallgatok, mert jó pár évig diszkósként is működtem.

DJ is voltál, jól értem?

Igen, kb. négy-öt évig. Az akkori párom diszkós volt, ő tanított meg keverni a zenét, pakolni a lemezeket, úgyhogy végül megcsináltam a diszkós vizsgát. Nagyon jó volt adni valamit az embereknek így is. A nők ebbe is visznek érzelmet: ha hozzám odajött valaki, és zenét kért, arra törekedtem, hogy ha nem is elsőre, de azért megszólaljon a kért zene.

A klarinéttal az első találkozásod mikorra datálható?

Óvodás voltam, amikor apukám felfedezte bennem a zenei tehetséget, furulyán kezdtem játszani, majd elsős koromban már klarinétoztam. Apu korán meghalt, anyu pedig úgy döntött, máshol folytatja az életét a tesóm nélkül és nélkülem. Minket visszahoztak ide, Orosházára a nagynénémékhez, itt kezdtem el iskolába és zeneiskolába járni. Később az élet úgy hozta, hogy megszakadt a legtöbb kapcsolatom nemcsak a rokonokkal, ismerősökkel, de a zenével is. Aztán tavalyelőtt nyáron összefutottam egy ismerősömmel, akivel 35 évvel ezelőtt egy zenekaros bandába tartoztunk. Hiába laktunk egy városban, soha nem találkoztunk felnőttként.

Aztán megkopogtatta a vállam, hogy „helló, veled egy zenekarban voltam”. Azóta már újra együtt zenélünk, az Orosházi Fúvószenekarban és az Amigo Bandben is.

Melyik volt az első olyan élményed az elmúlt másfél évből, amikor már azt mondtad, hogy „igen, ez az, én most már zenélek”?

Már korábban is elő-elővettem a hangszert, aztán az orosházi volt klarinéttanárom adott kottákat, hogy próbálgassam, fújjam, és én napról napra éreztem, hogy előjön a régi tudás. A nagy áttörés az volt, amikor beülhettem az Orosházi Fúvószenekarba. A zenekaros társam felhívott, és határozottan azt mondta: „itt van a zenekarvezető telefonszáma, van fél órád, hogy felhívd, aztán hívj vissza, hogy mire jutottatok”. Felhívtam, ő pedig örömmel engedélyezte, hogy beüljek a zenekari próbára. Előfordult akkor még, hogy olyan hangok szólaltak meg, amiket föl sem ismertem, de a zenekarban ott ült pár ismerős, akikkel együtt jártam régen is zenekarra, és biztattak. Láttam, hogy örülnek nekem, és ez annyira motivált, hogy már nem volt visszaút. Tisztáztuk a zenekarvezetővel, hogy én nemcsak benézek ide, hanem komolyan gyakorolok. A 2021-es szilveszteri koncerten már én is közöttük lehettem. Hatalmas, euforikus élmény volt.

Kép

A fúvószenekarban - Fotó: Palotás Rajmund

Mostanság hogyan alakul az életed? A kamionozást nem lehet csak úgy föladni, hiszen az is egy szerelem. Hogyan tudod megosztani magad?

Hétfőtől csütörtökig a kamionban vagyok, pénteken zeneiskolába járok, este próbálok a zenekarokkal, szombat-vasárnap pedig fellépések vannak, és közben sok-sok gyakorlás. Persze komoly torlódás van, de most azt érzem, hogy nekem a zene irányába kell mennem. Mindenhova viszem magammal a hangszert. Van, amikor a klarinétot, van, amikor a szoprán szaxofont, mert közben zeneiskolás lettem könnyűzenei szakon, s mivel nem volt klarinét szak, az elméleti képzés mellé csak a szoprán szaxofon maradt mint lehetőség.

Azt gondolom, ahol éppen vagyunk, teljes odaadással ott kell, hogy legyünk, csak akkor tud megtörténni velünk, aminek meg kell történnie.

Amikor például a régi zenekaros társammal egy próba után beültünk egy közeli bárba, beszélgetés közben elővettük a hangszereket, zenélgettünk. Másnap a tulaj szólt, hogy ő ezt nagyon szeretné itt, a bárban hallani, mert Orosházán nincs élő zenés szórakozóhely.

Megalakítottuk az Amigo Bandet. Mostanra igazi család lettünk mi, együtt. Van olyan tagunk, akinek ez a zenekar, a próbák, a társasági élet visszaadta az életkedvét, a rég elfelejtett céljait. Neki terápia, hogy itt zenélhet velünk. Több fiatal zenésztársunk van, 15, 17, 19 évesek, nekik ez óriási lehetőség, nagyon tehetségesek. Van olyan fiatal is, akit a szárnyaink alá vettünk, beiratkozott az orosházi zeneiskolába, és mi is foglalkozunk vele. Mi, bőven negyven felettiek igyekszünk nekik példát mutatni, segíteni őket, miközben a saját álmainkat is beletesszük a zenélésbe. És persze itt vagyok én, a nagy újrakezdő, de ezzel sem vagyok egyedül.

Kép: Amigo Band Orosháza

A klarinét, amin most játszol, kalandos módon lett a tiéd. Egy Facebook-csoportban rakták össze az árát neked, és ez a csoport most már másokat is segít...

A zeneiskolától kaptam egy hangszert kölcsön, de szerettem volna egy saját, szép hangú, profi klarinétot. Szorgalmasan rakosgattam félre a klarinétra szánt összegeket a fizetésemből, bízva abban, hogy a végére sikerül majd megvásárolni. Baráti társaságban mondtam először viccesen, hogy ha mindenki csak ezer forintot adna a hangszerre, pillanatok alatt össze tudnám gyűjteni az árát. Komolyan vették, és szó nélkül odaadták egy borítékban azzal, hogy akkor csináld. Eleinte a közösségi oldalon küldözgettem üzeneteket nagy szemérmesen, majd létrehoztam egy csoportot, amiben leírtam a kérésemet, de még azt sem nyilvánosan. Aztán egy ismerősöm biztatott: ne rejtőzködj! Vállald föl, és akkor tudunk segíteni. Nagyon sokan segítettek, köztük olyanok is, akikkel csak futó ismerősök voltunk. Sokan hívtak, hogy menjek el hozzájuk, személyesen akarnak segíteni, nem utalni. Sok elfeledett baráti, családi kapcsolatot élesztett újra ez a „klarinétot szeretnék” mozgalom.

Sok százezer forint gyűlt össze, de nemcsak a pénzzel segítettek. A biztatásukkal. A szeretetükkel.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek ezért! Most, hogy az álmomat élem és zenélhetek, átalakítottam a csoportot, és az 50 pluszosok hangszeres álmait szeretném segíteni én is. Soha nem késő bármit is újrakezdeni.

A Covid alatt megtapasztalhattuk, milyen az élet színház és közösségben élvezhető művészet nélkül. Sok színész és előadóművész el is bizonytalanodott, mondván, az ő hivatásuk nem olyan fontos a világnak, mint mondjuk egy orvosé vagy egy bolti eladóé, hiszen sokan úgy érzik, a művészet nem nélkülözhetetlen része az életnek. A nyitás után mégis özönlöttek az emberek a színházba, és újra megérezték mindazt, amit az előadásoktól kaphatunk. Ön szerint mi lehet ez a – mint kiderült, mégis nélkülözhetetlen – adaléka az életünknek?

Rengeteg tapasztalattal a hátam mögött már másképp látom a világot, és sok mindent megértettem, például azt, hogy az ember bizonyos dolgokba nem tud beleszólni az életében, ezeket csak hagyni kell megtörténni, és meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni belőlük. Borzalmas volt ez a betegség, és hogy be kellett zárni a színházakat, de minden erőmmel igyekeztem előretekinteni, és hálát adni Istennek azért a sok szeretetért, amit kaptam. Mindennap bíztam benne, hogy egyszer vége lesz majd a járványnak. Én mindig azt mondtam, hogy a közönségért játszom, elsősorban ők a lényeg. Az önfeledt szórakozás vagy egy komolyabb darab is rengeteget adhat az embereknek és nekünk is. Kiszakít a hétköznapokból, és feltölt valamivel, amit nem tapasztalunk meg minden este.

Még ennyi év után is imádom azt, amit csinálok, minden nyűgével-nyavalyájával együtt.

Ezt az örömöt érezheti a közönség is.

Sok híres ember panaszkodik arról, kellemetlen, hogy egy kávét sem tud meginni nyugodtan, mert minden sarokból őt kémlelik a rajongói. Önnek milyen érzés a népszerűség? Történt már olyan eset, hogy zavarba hozta egy rajongó?

Nem, soha. Mindenkinek nagyon örülök, és végtelenül boldog vagyok, amikor odajönnek hozzám, és gratulálnak, hogy ezt vagy azt a darabot látták. Minden mosolyra visszamosolygok, és örömmel beszélgetek pár szót.

Pályáját balettművészként kezdte, majd a filmezés, színjátszás felé fordult, később pedig a képzőművészet két ágával, a kerámiával és a festészettel is megismerkedett, és ma otthoni műhelyében készülnek a képek és a szobrok. Amíg a klasszikus balett egy viszonylag kötött művészeti ág – ahol meghatározott módon kell kivitelezni a grand pliét például, hogy jó legyen –, addig a színészet és a képzőművészet inkább szabadabb, szubjektívebb önkifejezési forma. Egy balerina a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően lehet sikeres a színpadon, ám a színésznek valami másra van szüksége, ami rabul ejti a közönséget. Ez a tehetség hogyan érhető tetten akár önben vagy a pályatársaiban?

Valójában arra a bizonyos pluszra a balerinának is nagy szüksége van a színpadon. Valóban, a balettban van egy mérce, amelynek a tánckar minden táncosának meg kell felelni, hogy színpadra állhasson, ám ott is nagy szerepe van a talentumnak, ami a mi esetünkben a színpadi jelenlétet jelenti.

Egy színész teljesítményét lehet praktikákkal, gyakorlatokkal fokozni, de a képesség, hogy a puszta jelenlétével magára vonja a közönség figyelmét, vagy vele születik, vagy nem.

Aki nem ezzel a tehetséggel született, az sosem fogja elsajátítani. Azt gondolom, hogy a jó színészekben egy olyan belső erő munkál, ami szuggesztívan hat a nézőre, ami azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban megbíznak benne. Elhiszik neki, hogy amit eljátszik a színpadon, az valóban igaz. Amit mond, és ahogyan mondja, azt ő kétségkívül érzi és hiszi. A másik pedig a szeretet. Az, hogy szeretjük nemcsak, amit csinálunk, hanem a közönséget is, és ott az előadáson számunkra az a legfontosabb, hogy a nézők jól érezzék magukat.

Mit ad önnek az életéhez, hogy több csatornán keresztül is kifejezheti önmagát?

Az alkotás bármely formája – történjen színpadon, vagy egy mindenki elől elzárt helyen – csakis hozzáadhat az emberhez. Sok mindent nem tudunk befolyásolni az életben, de arra befolyása van mindenkinek, hogyan fejezi ki a személyiségét a művészetén keresztül. Engem hihetetlenül boldoggá tesz az alkotás minden formája, alkalmam nyílik felfigyelni az élet apró örömeire, amelyek abban a pillanatban a legnagyobb, legfantasztikusabb dolgokká nőnek a szememben. Akiben benne van a késztetés az önkifejezés bármely formájára, annak megadatik, hogy a lelke több lehessen, többet érezhessen.

Több szerepet is játszik jelenleg az Újszínházban, és most debütál egy kereskedelmi csatornán a Hazatalálsz című sorozat is, amelyet nyáron forgattak. Hogyan válogat a felkérések között, és örömére van-e még ez a sok munka?

A legnagyobb örömömre! Én megyek, ha hívnak, amíg élek és az Isten engedi, addig mindig dolgozom. A műtétek és a csípőprotézisem miatt van, hogy egy-egy mozdulatsort vagy jelenetet módosítani kell a színpadon, ugyanis vannak olyan dolgok, amiket nem csinálhatok: például nem lehet keresztbe tenni a lábam vagy kifelé fordítani a lábfejeimet, és hajlongani sem szabad. Nagyon komolyan veszem az orvosom utasításait, hogy még minél többet tudjak játszani. Ettől eltekintve bírom a strapát! A Zserbótangó című darabban Tordai Terivel és Timkó Eszterrel játszom. Februárban mutatjuk be a Se itt, se ott című darabot, amelyben szintén Tordai Teri lesz a barátnőm, Nemes Wanda a lányom. Nagy Viktor rendezi, és Dörner György, az Újszínház igazgatója ezt a darabot jutalomjátéknak szánta nekem.
A mennyekben vagyok, hogy szeretnek, gondolnak rám, és megtalálnak a nekem szánt szerepek!
A Hazatalálsz című sorozatban Jordán Tamás alakítja a férjemet, én pedig Ibolykát, a fodrásznőt játszom. Sőt, vendégművészként részt vehettem Mága Zoltán újévi koncertjén, ahol 13 ezer ember előtt énekeltem a Hajmási Pétert a Csárdáskirálynőből.

Ennyi szerep, lehetőség és elismerés között mire lehet még vágyni szakmai szempontból?

Úgy érzem, teljes az életem, imádom a férjemet, a családomat, és szerepek szempontjából is elmondhatom, hogy sosem volt, most sincs szerepálmom. Mindig annak örültem, amit éppen kaptam, és azt csináltam teljes erőbedobással. A díjaimra büszke vagyok, és nagyon jólesik az elismerés, a dicséret mind a közönség, mind a szakma részéről, azonban nagy örömöt tudna szerezni, ha nekem ítélnék még azt a – nem mondom meg, melyik – díjat, amelyet még nem kaptam meg!

– Meg tudjátok mondani, hogy a körülöttünk lévő műtárgyak közül melyik a másik kedvence?
Eleni: Ez könnyű! Ernstnek az a kis akvarell! Rudolf von Alt Pest és Buda látképe a Lánchíddal és a Királyi Palotával az Európa Szálló felől (1852–60) című képe. Egyrészt mert Alt osztrák és a veduta festészet legnevesebb alkotója, másrészt a kép azt ábrázolja, hogyan vált a XIX. század közepén Budapest a kulturális és gazdasági élet központjává; azzá a világvárossá, amelyben ma élünk. Minden szegletének története van, majdhogynem évre pontosan beazonosíthatóak rajta az épületek. Ez egy történelmi kordokumentum. 
Ernst: Pontosan, a részletek miatt!

– És melyik Eleni kedvence?
Ernst: Nem beszéltünk össze, de azt gondolom, Eleni is nagyon szereti ezt a képet, és Tihanyi Lajos 1915-ben festett Hátaktját. Ez nem könnyen befogadható kép, intellektuális alkotás. A festmény a művészettörténet-irodalom, ezen belül Tihanyi Lajos monográfusai és a korszak kutatói számára eddig teljesen ismeretlen volt. Majd 100 éven át Amerikában lappangott, felbukkanása igazi szenzáció.

– Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ilyen jól kiismerjétek egymást?
Eleni: Nagyon gyorsan ráéreztünk egymásra. A műkereskedelem egy izgalmas és rejtélyes világ, rögtön beszippantott.

Ernst mellett tanultam meg a szakmát, ő pedig tanúja volt a fejlődésemnek. 1995-ben találkoztunk, egy évvel később pedig megkérdeztem, hogy nem nyitunk-e egy galériát.
Ernst: Én pedig azt kérdeztem a találkozásunk után három hónappal, hogy hozzám jön-e feleségül.

– Hogyan ismerkedtetek meg?
Eleni: Egy repülőn. Hiszem, hogy vannak sorsszerű dolgok. Mindketten egy véletlen, de meghatározó esemény miatt szálltunk fel aznap éjjel egy Görögországba tartó járatra. Ernst szólított meg, de az is csak a véletlenen múlt. Innentől mindketten másképp meséljük a történetet (nevetnek). Ha akkor, ott nem kezdünk beszélgetni, talán sohasem sodort volna össze az élet. Külön országokban éltünk, eltérő kulturális környezetben és más életszakaszban voltunk, én 21, ő pedig 32 éves volt. 

– Amikor Eleni bemutatott a családjának, készültél görög mondatokkal, hogy jó benyomást kelts?
Ernst: Magyarral készültem! Eleni felírta a névjegykártyájára, hogy „szeretném eljegyezni a lányát”. Aztán az lett belőle, hogy „én elvenni te lányod” (nevetnek). 

– Hogyan fogadták az ötletet?
Ernst: Az édesapjának az volt a feltétele, hogy továbbra is a család utazási irodájában dolgozzon. Mondtam, rendben, de biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Tudtam, ha választani kell, mindig a művészet fog nyerni. 
Eleni: Évekig párhuzamosan csináltam a két vállalkozást. Reggel nyolckor kezdtem az utazási irodában, aztán átjöttem a galériába, este hétkor zártuk, éjfélig pedig faxoltam a roominglistákat. 

– Vannak férfiak, akik megijednek az okos, határozott, energikus nőktől. Neked mi a véleményed erről, Ernst?
Ernst: Élvezem, hogy Eleni ilyen. A személyisége az első percben rabul ejtett. 

– Sikeres műkereskedők boldog házasságban. Mi a titkotok?
Ernst: Ebben nincs semmi titok. Ugyanazt szeretjük és ugyanaz hoz lázba minket. Emellett az ízlésünk, az értékrendünk és véleményünk sok mindenben egyezik. A galériát vezetni annyira összetett, hogy bár együtt dolgozunk, néha csak délután találkozunk. 
Eleni: És szeretjük egymás társaságát.

– Találkozásotok után elvégezted a művészettörténész szakot?
Eleni: Ehhez a szakmához tehetség, „jó szem” és sok adottság közös elegye szükséges. Nekem Ernst volt a mesterem; tőle és autodidakta módon sajátítottam el mindent. Huszonévesen még frusztrált, hogy nincsen diplomám, de ma már szakértőként hívnak oktatni, vagy kurátorként segítek kiállításokat. Nemrég felkért a Magyar Nemzeti Galéria, hogy a szeptemberben nyíló Vaszary-kiállításon tartsak tárlatvezetést, olyan nagyságok mellett, mint Gergely Mariann, a festészeti osztály vezetője vagy Szűcs György igazgatóhelyettes. Megszeppentem. Több mint megtisztelő volt a felkérés. Ilyenkor mindig megkérdezem Ernstet, hogy szerinte meg tudom-e csinálni.

– És volt, hogy azt mondta, hogy nem?
Ernst: Persze, hogy meg tudja csinálni! Eleni fantasztikus lesz! Ő mindig az!
Eleni: Nekem Ernst véleménye és bátorítása a legfontosabb. Bármilyen szereplés előtt vagy után csak az számít, amit ő mond.

Kép

Kép: Éder Vera

– Rendkívül szerteágazó és sokrétű a hivatásotok. Hogyan osztjátok meg a sok feladatot?
Ernst: Külföldön is jellemző, hogy egy galéria működésében két személy tevékenykedik. Mindenki azt csinálja, amihez jobban ért. Nálunk sincs ez másként. Eleni például sok türelemmel és empátiával tárgyal az ügyfelekkel. 
Eleni: Ernst szakértelme elengedhetetlen, mielőtt bármit vásárolnánk. Felismeri az értéket és a hamisítványt. Hozzá tartozik az építészeti és lakberendezési projektek megtervezése és kivitelezése, valamint a restaurálások is. Utóbbi fontos eleme a munkánknak, hiszen nemcsak megóvásról van szó, hanem értéknövelésről is. Az utolsó 300 év képző- és iparművészeti alkotásaihoz olyan szakértelemmel nyúl, amelyet nemzetközileg is elismernek. Az én terepem az „üzlet”: a gyűjteményépítés, az elemzés, a piaci stratégia, a kommunikáció; a tárgyalás az ügyfelekkel és múzeumokkal. Én foglalkozom a szerződésekkel, a jogi és számviteli háttérrel. Hozzám tartoznak a kiállítások is. A számos különböző feladat mellett egy dologban közösen döntünk: a vételben.

– Bécsben a műkereskedőnek tekintélye van. Hasonló a helyzet itthon? 
Ernst: A szakmánknak a presztízse Magyarországon még mindig nincs a helyén. Vannak, akik „antikosokként” hivatkoznak ránk itt, míg Nyugat-Európában ennek a hivatásnak nimbusza van, és mindenki tisztában van az intellektuális, kulturális dimenzióival.

Itthon sokan úgy gondolják, hogy nem kell ehhez nagy szakértelem. Minek a tanácsunkat kikérni, hiszen venni egyszerű. Tudás és koncepció nélkül hordanak össze sok jobb vagy rosszabb tárgyat, vesznek akár hamisítványokat is.

Én ezt azzal magyarázom, hogy sokan rövid idő alatt lettek nagyon sikeresek, az önbizalmuk és magabiztosságuk által úgy gondolják, hogy a művészethez egyszerű érteni. 
Eleni: Egy híres műgyűjtő mondta egyszer nekünk: „Ha szerencsés egy gyűjtő, akkor idejekorán találkozik azzal, aki segít neki pénzt és időt spórolni, továbbá értéket építeni a következő generáció számára.” Ernst abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az Osztrák Köztársaság Érdemkeresztjének Aranyosztályú kitüntetését vehette át Ausztria szövetségi elnökétől, dr. Heinz Fischertől. A kitüntetést mint műkereskedő kapta, Magyarország és az Osztrák Köztársaság közötti kulturális kapcsolatok megerősítéséért tett munkájáért. 

– Ismert rólatok, hogy a magyar művészet itthoni megismertetését és nemzetközi pozicionálását tűztétek ki célul. Kik a kedvenc alkotóitok? 
Ernst: Nagyon sok munkával jár itthoni és külföldi kiállításokra pozicionálni műveket, Eleni tudna hosszan mesélni erről. Folyamatosan jelen vagyunk a nagy kiállításokon, de számunkra ugyanolyan fontos a többmilliós Rippl-Rónai vagy Tihanyi mellett például a Magyar Nemzeti Galéria Art Deco kiállítására egy Tevan-ötvösművet vagy Rahmer-kerámiatárgyat kölcsönözni. A művészeti és szellemi érték nem a kereskedelmi ártól függ. És a mi szeretetünk és munkánk sem.
Eleni: Amikor megnyitottuk az első üzletünket, egy akkori ismert kereskedő azt mondta: „Fél éven belül tönkre fogtok menni.” Erre visszakérdeztem: „Tudással, munkával, alázattal és szorgalommal nem lehet ebben az országban boldogulni?” A közös munkánk minket igazol.

– És közben született két gyermeketek. Eleni, hogy tudtad a gyermeknevelés mellett a galériát vezetni?
Eleni: Ezen én is szoktam mostanában gondolkodni. Természetesen volt segítségem, édesanyám és a családom részéről. De a nagy része a dolgoknak mégis magunkon múlik. Én sohasem éreztem nehéznek vagy kimerítőnek a hajnali keléseket, szoptatást, óvodai és iskolai száguldást. 
Ernst: Nincs ebben az egészben semmi misztikum, csak reggeltől estig dolgozni kell. Azért tudjuk ezt így csinálni, mert szenvedélyesen szeretjük a hivatásunkat, és én rendkívül hálás vagyok ennek az országnak is, hogy lehetőséget kaptam itt. 

– Szomorúak lennétek, ha a gyerekek nem folytatnák a családi vállalkozást? 
Eleni: A konyhánkban töltjük a legtöbb időt együtt, ezért az áldás mellé tervezünk a falra felírni néhány szót: fegyelmezettség (ez németül jobban hangzik: discipline), alázat és szorgalom. Ezt szeretnénk a gyermekeinknek mi is átadni, mindegy, milyen hivatást választanak majd.
Ernst: Teljesen mindegy, hogy átveszik vagy sem. Mi abban hiszünk, hogy csak akkor lehetsz kiváló egy hivatásban és boldog ember, ha nagyon szereted, amit csinálsz. Mi megtaláltuk a helyünket ebben a csodálatos országban, és hálásak vagyunk, hogy a magyar művészettel foglalkozhatunk. Találják meg hasonlóan az útjukat, ennél többet nem is kívánhatnánk! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szökevény pilóta és a tábor

Roger Bushell ígéretes fiatal ügyvéd volt. Jómódú brit családba született a 20. század elején Dél-Afrikában, és minden esélye megvolt arra, hogy komoly karriert fusson be a birodalom szolgálatában. Folyékonyan beszélt németül és franciául, brit síbajnok volt, és már a húszas évei elején belépett a hadseregbe, ahol kiváló pilótát képeztek belőle. 29 éves volt, amikor kitört a második világháború, ő pedig minden más tervét félredobva azonnal belevetette magát a harcokba.

A balszerencse 1940 májusában, a dunkerque-i csatában érte el, amikor a teljes brit hadsereget, valamint a francia és a belga sereg egyes részeit menekítették ki a kontinensről. Bushell repülőgépét lelőtték, ő pedig valahol Németországban hajtott végre kényszerleszállást. Elfogták, majd egy fogolytáborba vitték. Itt kezdődött el az a megdöbbentő kalandokból álló sorozat, ami kitöltötte rövid életének hátralévő négy évét.

Politikai fogolyként rögtön megszökött, majd, amikor újra elfogták, újra megszökött. A hónapokon át tartó bujkálás során romantikusnál romantikusabb kalandokba keveredett: volt közöttük szerelem, árulás és gyilkosság is.

Aztán harmadszor is elfogták, és elküldték abba a fogolytáborba, amelyet később néhány társával együtt ő tett világhíressé, és amelyik aztán vérforralóan igazságtalan halálát is okozta.

Kép

Roger Bushell 1940 előtt – Forrás: Profimedia

Sorozatos szökései után 1942-ben egy kiválóan őrzött, újonnan épült fogolytáborba vitték, a Stammlager Luft 3, ismertebb nevén a Stalagluft 3 nevű telepre. Itt nagyrészt brit és amerikai pilótákat őriztek, méghozzá a német légierő, a Luftwaffe irányításával. Kezdetben egyetlen körletet hoztak létre tizenöt fa barakkal, mindegyikben tizenhat szobával, amelyek mindegyikében nyolc fogoly lakott. Később, ahogy a rabok száma folyamatosan nőtt, egyre újabb körleteket hoztak létre, végül már hat volt belőlük.

A tábor vezetője egy többszörösen kitüntetett első világháborús veterán, Friedrich von Lindeiner-Wildau ezredes volt. A Stalagluft nem megsemmisítő tábornak épült, Lindeiner nem arra szerződött, hogy embereket öljön. Igyekezett a maga módján viszonylag civilizált módon viselkedni, ami persze nem azt jelentette, hogy a raboknak könnyű élete volt a lengyelországi Sziléziában épült barakkokban.

A tábort magas, szögesdrótos kerítések védték számos őrtoronnyal, amelyekben éjjel-nappal fegyveres őrök vigyáztak.

A kerítésen belül egy drótkötél is ki volt feszítve; az őrök arra kaptak parancsot, hogy aki ezen átlép, azt agyon kell lőni.

A németek jól tudták, hogy az intelligens és találékony pilóták mindent meg fognak tenni a szökés érdekében, ezért különösen szigorú óvintézkedéseket léptettek életbe. Ilyen volt többek közt egy érzékeny szeizmológiai mikrofonokból álló hálózat, amely a talaj rezgéseit figyelte. Ennek azért látták szükségét, mert az ehhez hasonló táborokból a legtöbb szökési kísérletet alagutak fúrásával kockáztatták meg a rabok.

Agyafúrt tervek

Jó figyelmeztetés volt a németek számára az a szemtelen és merész akció is, amelyet néhány rab 1943-ban hajtott végre. Kihasználva a pilóták közötti, nemzeteken átívelő szolidaritást, elérték a táborvezetőnél, hogy a kerítésen belül felállíthassanak egy hagyományos tornaszekrényt, amelyen gyakorlatozva megőrizhetik a fizikai kondíciójukat. Amint az őrök egy pillanatra nem néztek oda, a legbátrabb rabok a szekrény alá bújtak, és elkezdtek alagutat ásni a kerítés túloldala felé. A tornázás robaja, az ugrálás és a kiáltozás minden zajt elnyomott, és a mikrofonok sem tudták elkülöníteni a dübörgést az ásás hangjaitól. A több mint harminc méter hosszú alagút három hónap alatt elkészült, és hárman megszöktek. Mindannyian eljutottak Angliába, amivel nagyon felbőszítették von Lindeinert. A biztonsági szabályok még szigorúbbá váltak.

A táborparancsnok nem tudhatta, de ebben az időszakban a rabok között már javában folyt a tervezgetés. Roger Bushell és néhány társa – egy több száz fős szavazás lebonyolítása után – katonai rendtartást vezetett be a hadifoglyok körében, és szigorú parancsuralmi rendszerben felvázolták a szökés menetét. A rangidős tiszt, Herbert Massey dandártábornok jóváhagyásával nem egy, hanem mindjárt három alagutat terveztek ásni, mivel feltételezték, hogy a németek sem ma jöttek le a falvédőről.

Az „alagút” szó kiejtését hadbíróság elé állítással rendelték büntetni, így mind a három járat saját álnevet kapott: Dick, Tom és Harry.

Ahhoz, hogy biztonságos távolságban bukkanjanak ki a kerítésen kívül, egészen a tábort körülvevő, sűrű fenyőerdőig el kellett ásni. Ez legalább százméteres távolságot jelentett. Ráadásul annak érdekében, hogy a mikrofonok ne érzékeljék az ásás keltette rezgéseket, az alagutaknak legalább tíz méter mélyen kellett húzódniuk. Mindezt szinte lehetetlenné tették az állandó őrjáratok, amelyek minden egyes barakkot rendszeresen átkutattak bármiféle gyanús jelre vadászva.

A tábori őrség tagjait menyéteknek hívták, és komoly, összetett figyelőrendszert alakítottak ki a mozgásuk állandó monitorozására. Eldöntötték, hogy a függőleges aknákat csakis az épületeken belül lehet kiásni, ezért egészen különleges leleményességre volt szükség. A Harry és a Tom becenevű alagutakat úgy rejtették el, hogy arrébb húzták a 104-es és a 123-as barakkban elhelyezett tűzhelyeket, majd óvatosan felszedték az alattuk lefektetett padlócsempéket, és aprólékos munkával megbontották a betont. Dick bejáratát egy zuhanyozó lefolyótálcája alatt kezdték el.

Amikor elérték a talajszintet, fém edényekből, tábori evőeszközökből és konzervdobozokból készített ásókkal láttak neki a munkának. Naponta két műszakban dolgoztak, a műszakok után visszahelyezték a csempéket, és visszahúzták a tűzhelyeket az eredeti helyükre. A talaj laza, homokos volt, ezért életbevágó volt, hogy teljes hosszában aládúcolják az alagutat. Ehhez persze egy fogolytáborban lehetetlennek tűnik megtalálni a megfelelő faanyagot. Ők azonban rájöttek, hogy az ágyaik fekvődeszkái közül észrevétlenül elvehetnek néhányat. Rövidesen parancsba adták a vállalkozásban részt vevő raboknak, hogy szigorú rendben beszolgáltassák a megfelelő mennyiségű fát. Az alagutat tehát tíz méteres mélységben kezdték megásni.

Kép

Utca a Stalagluft IV B-ben – Forrás: Wikipedia

Bányászok, nyomdászok, pingvinek

Szigorú titoktartás mellett hatszázan tudtak a tervről, így akadt köztük sokféle foglalkozású katona, aki hozzá tudta adni a tudását és a tapasztalatát. Bányászok és mérnökök számolták ki, hogy merre kell ásni, illetve, hogy a föld alatt se vétsék el az irányt.

A kezdetben mindössze hatvan centiméter átmérőjű járatban minden egyes váltás órákig dolgozott, állandó életveszélyben. Kimerülten, izzadva, piszkosan kaparták a talajt, miközben az áporodott levegőt annyira kitöltötte a por, hogy szinte lehetetlen volt lélegezni.

Nem volt más hátra, létre kellett hozni egy szellőztetőrendszert. A szükség és az elkeseredettség találékonnyá tette a rabokat: kiürült konzervdobozokból fabrikáltak hosszú csöveket, amelyeket bőr- és ponyvadarabokból összerótt fújtatókkal működtettek. Ehhez külön kamrát mélyítettek a talajba mindhárom alagút kezdeténél, és az erre kijelölt rabok egymást váltva, izomerővel pumpálták a levegőt.

A legkomolyabb probléma a kibányászott talaj elhelyezése volt. Mindennap mázsaszámra ásták ki a homokos talajt, így nagyon alaposan meg kellett gondolni, hova teszik. Végül korábban szabóként dolgozó fogvatartottak hulladékanyagokból készítettek kis, hosszúkás zsákokat, amelyeket megtöltöttek földdel, majd az erre kiválasztott rabok a nadrágszárukba rejtettek. Szinte művészet volt az a látszólag gondtalan sétafikálás, amelynek során a veteményeskertekben és más kijelölt felületeken kiszórták az anyagot a cipőjük mellett. Jellegzetes mozgásuktól ihletve ezeket a rabokat pingvineknek nevezték. Mivel mind az ásás, mind a szórás nagy volumenű tevékenység volt, a tábor stratégiai pontjain és a barakkok ablakai mögött elhelyezett figyelőszolgálatok tevékenysége létfontosságúnak bizonyult. A hibák végzetesek lehettek, ezért szigorúan büntették őket.

A kitermelés a három alagútból egyre komolyabb méreteket öltött, így a járatokat meghatározott távolságonként külön kamrákká, „műhelyekké” bővítették. Itt állították össze a dúcolást alkotó palánkokat. Egy idő után – a munkahatékonyság növelése érdekében – fából készült síneken kötelekkel húzott csillerendszert létesítettek, így sokkal több anyagot sokkal gyorsabban tudtak kitermelni.

Újabb eredmény volt, amikor a tábor világítását szerelő munkásoktól több száz méter villamosvezetéket sikerült lopniuk: ettől kezdve világítás is volt az alagutakban.

Mindezzel párhuzamosan gőzerővel folytak az előkészületek a szökést követő kulcsfontosságú napokra. Egykori grafikusok és nyomdászok – hónapokig tartó, aprólékos munkával – szinte tökéletes német dokumentumokat hamisítottak, amelyekhez a foglyok kifinomult kémhálózata szerezte az információt. Volt szabók civil ruhákat és német egyenruhákat varrtak mindenféle anyagból, amelyekkel kielégítő módon imitálhatták a valódit. A megvesztegethető őröket hamar kipuhatolták, így fényképezőgépet, fotópapírt és vegyszereket is szereztek az igazolványok megalkotásához.

Herbert Massey – Forrás: Wikipedia

Menekülés az éjszakába

Sok szenvedés, elvetélt kísérlet és az egyik alagút lelepleződése után végül 1944. március 24-ét jelölték ki a menekülés napjára. 200 rabot választottak ki a szökésre, mindannyiukat ellátták ruhákkal, igazolványokkal, sőt, még saját maguk által készített térképekkel és iránytűkkel is. Vaksötét éjszaka volt, amikor egyesével elindultak a Harry nevű alagúton.

Sajnos már az elején kiderült, hogy a valóság keresztülhúzza a számításaikat. Néhány terjedelmes batyu beszorult az alagútba, egy helyen omlás is keletkezett. Mindez értékes perceket, órákat vett el a menekülőktől. A legnagyobb csapás akkor érte őket, amikor az első rab kibukkant a kerítés túloldalán. Ekkor derült ki, hogy elszámították magukat, és az erdő biztonságos sötétje helyett a kerítéstől nem messze, egy őrbódéhoz életveszélyesen közel értek a felszínre. Ráadásul ezek voltak azok a pillanatok, amikor egy nem várt szövetséges légitámadás miatt áramszünet keletkezett, és az alagút vaksötétségbe borult. Az eluralkodó frusztráció és pánik ellenére sikerült észrevétlenül megkezdeni a menekülést.

76 ember jutott be az erdőbe, mire az egyik őr felfedezte, mi folyik. A szirénák megszólaltak, az alagútban rekedt rabok pánikszerűen menekültek vissza a barakkba, és nekiláttak elégetni a bizonyítékokat.
Hosszas kihallgatások, fenyegetőzések, elzárások következtek, a Gestapo pedig nekilátott levadászni a szökevényeket. Von Lindeinert leváltották és hadbíróság elé állították. A legtöbb szökevényt egy-két napon belül elfogták a jeges lengyel vidéken, másokat vasútállomásokon vagy magánházakban rejtőzködve tartóztattak le. Mindössze három rabnak sikerült megmenekülnie, ők épségben visszajutottak Svédországba és Angliába.

Amikor Hitler tudomást szerzett az esetről, a szokásos dührohamai egyikét produkálta. Kiadta a parancsot, hogy minden szökevényt meg kell ölni. Végül ötven embert választottak ki, hogy példát statuáljanak. Egyesével vagy kisebb csoportokban szállították őket, majd egy elhagyott vidéken kiengedték őket a teherautókból, hogy könnyítsenek magukon. Ekkor lőtték agyon szinte mindegyiküket. A hivatalos verzió szerint szökési kísérlet közben lelték a halálukat.

A háború után a szövetségesek alapos vizsgálatot indítottak. Hamar fény derült a barbár tömeggyilkosságra. Előkerült például Roger Bushell halotti bizonyítványa, amelyet már napokkal a halála előtt gondosan kiállítottak. Végül a haditörvényszék tizennyolc náci katona ellen emelt vádat, akik közül tizenhármat kivégeztek.

Akármilyen tragikus volt a Nagy Szökés, mégis dicsőséges történet. Az emberi eltökéltség és találékonyság diadala volt, és talán minden másnál hitelesebben tanúskodik arról, hogyan lehet összefogni, úrrá lenni a legsúlyosabb akadályokon is. Szinte hihetetlen, hogy ezek a bátor emberek szinte a semmiből hozták létre ezt a hatalmas infrastruktúrát.

Utólagos számítások szerint a rabok legalább 100 tonna talajt termeltek ki és szórtak szét észrevétlenül a tábor területén.

Amikor a szökés után a németek leltárba vették a felhasznált anyagokat, a következőt találták: eltűnt 4000 ágydeszka, 635 matrac, 192 ágytakaró, 161 párnahuzat, 52 húszszemélyes asztal, 76 pad, 34 szék, 1219 kés, 478 kanál, 582 villa, 1400 tejporkonzervdoboz és több mint 300 méter elektromos vezeték.

Felhasznált források:

• https://www.stalagluft3.com/the-great-escape/
• The true story of The Great Escape  https://www.history.co.uk/article/the-true-story-of-the-great-escape
• Vaulting to Victory: The Story of the Wooden Horse https://www.throughouthistory.com/?p=1246

Klotildnak négy gyermeke van, az a szoba-konyhás albérlet, ahol éltek, alkalmatlanná vált a gyermekek nevelésére, meséli amikor leülünk a családgondozói szobába. Párja rendszeresen ivott, olyankor verte őt és a gyerekeket egyaránt, igaz, előfordult, hogy józanul is ütlegelte őket. Ilyenkor Klotild nekiment a férfinak, vagy felkapta a gyerekeket, és átment a közelben élő bátyjához. A legkisebb gyermeke csak párhetes.

Édesanyját nem ismeri, apja most szabadult a börtönből, nagymamáját nemrégen veszítette el, sehova nem mehetett.

Válaszúthoz ért: vagy állami gondozásba kerülnek a gyermekei, vagy anyaotthonba megy velük. Nem volt kérdés. Október óta él itt.

„Hiányzik… Hiányzik a párom, de inkább a gyerekeket választottam, mint őt – szögezi le Klotild, és megemlíti, hogy a gyerekek közül csak a hároméves kislány keresi olykor az édesapját, a másik két nagyobb gyermek nem. – Keresett bennünket, szerencsére eddig nem talált ránk, de üzente: ha megtalál, elviszi a gyerekeket” – közli komor arccal a nő. Szerencsére a házba nem engednek be senkit.

Bátyjával abban állapodott meg, hogy egy évig mindenképp itt maradnak, testvére ugyanis félti a húgát attól, hogy újra „összeáll” a gyerekek apjával, ezért elveszi a gyámügy a családtól a gyerekeket. Az összeállásra egyébként korábban volt már példa, emiatt feszültség támadt a testvére és közte. Most, hogy a bátyja azt látja, Klotild szilárdan áll a lábán, hajlandó segíteni neki, ha megnyugodott az anyuka és a gyermekek.

Addig az anyaotthonban rendezkednek be, meg kell szokniuk a házirendet, azt, hogy a gyerekek nem akkor esznek, alszanak, amikor akarnak. Napról napra jobban hozzászoknak a szabályokhoz. „Nekem már a legelejétől muszáj volt illeszkednem a többiekhez, hogy ne dobjanak ki bennünket, szerencsére gyorsan megszoktam az itteni szabályokat” – avat be az anyuka a mindennapjaikba. Hozzáteszi, jót tett neki a környezetváltozás, mert rengeteget szenvedett a párja mellett.

Amikor a ház fedele egyszerűen elázik

Az anyukák gyermekeikkel az ország minden részéből érkeznek az Észak-Magyarországon található kismamaház és családok átmeneti otthonába, még somogyi hölggyel is találkozunk. Gizella, az intézmény vezetője (a riportban minden megszólaló nevét megváltoztattuk, és a ház pontos lokációját sem közöljük, hogy védjük a megszólalókat) elmondja: a jelzőrendszeren keresztül kerülnek az intézménybe az édesanyák. A házban 30–35 anyuka és gyermekeik élnek, rájuk két család- és négy szakgondozó jut.  

Ha valaki maga jelentkezik személyesen vagy telefonon, mindig arra kérik, hogy a területileg illetékes család- és gyermekjóléti szolgálatot keresse fel, és jelezze a problémáját, legyen az verbális vagy testi bántalmazás, lakhatási vagy súlyos anyagi nehézség. Sok esetben e bajok összefonódnak, nem ritka, hogy ez menet közben derül ki.

Mint azt fentebb láthattuk, a leggyakoribb gond a lakhatási probléma, ami sokszor együtt jár életvezetési anomáliákkal. Utóbbira példa, ha az anyuka nem tudja megfelelően ellátni gyermekét, vagy biztosítani számára az aktuális évszak kívánta öltözetet.

Hihetetlen, de sokaknak az is gondot jelent, ha a gyereket el kell vinni az orvoshoz. Ezért sokszor az alapoktól kell kezdeni.

A városban van lehetőség arra, hogy munkába állhasson, aki szeretne, így, ha nem kiskorú gyermekkel érkezik az anyuka, Gizelláék javasolják, hogy keressenek állást, amiből félretehetnek a későbbiekre, eközben megtanítják az édesanyákat a pénzzel bánni. Elhelyezkedni azért nem könnyű bárkinek, mert az idekerülők általában nem rendelkeznek semmilyen szakmával vagy egyéb jártassággal. Igaz, arra is akadt már példa, hogy egy anyuka egyetemi diplomával érkezett.

„A mi ellátottjaink jó része mélyszegénységben él, többszörösen hátrányos helyzetből kerülnek ki, nem ritka, hogy viskókból, ablaktalan, fűtés nélküli építményekből, elhagyott víkendházakból, embertelen körülmények közül érkeznek. Egyszer egy anyuka mesélte, hogy a gipszkartonból épített lakhelyüknek a hatalmas májusi esőben egyszerűen elázott a fedele” – avat be az itt menedékre lelő anyukák életébe Gizella.

Az egyik akadály, amit le kell küzdeni az anyukáknak, az, hogy ne menjenek vissza a bántalmazó társukhoz. Ez nem mindenkinek sikerül a kapcsolatfüggés miatt. Sokan nem is láttak soha más mintát, így nem élik meg bántalmazásként a bántalmazást, hisz kiskoruktól kezdve ebben éltek. Az elszakadásban, a felismerésben mentálhigiénés szakember segít az édesanyáknak; a református lelkésszel való beszélgetéseket nem teszik kötelezővé, de a legtöbben szeretik a találkozásokat, várják a következő alkalmat.

Ha úgy látja a vezetés, hogy a mentálhigiénés támasz már nem elég, akkor továbbküldik az anyukát vagy gyerekét pszichológus vagy pszichiáter szakemberhez. Olyanra is volt példa, hogy valakihez bejárt lelki támaszt nyújtani egyházközösségének a lelkésze.

Menekülés a WC-ablakon át

Jusztina is azért került a házba, mert a párja bántalmazta, és gyakran eltűnt napokra, hetekre, a nő nem tudott a hollétéről. Egy az anyaotthonhoz közeli községben élt, a családsegítő segítségével kerülhetett be a házba – lényegében az utolsó pillanatban. A gyermekei apja kábítószerezett, de nemcsak ő, hanem édesanyja és nevelőapja is. (A drogot a férfi bátyja árulta a településen, amiért letartóztatták, elítélték, most börtönbüntetését tölti.)

Mindemellett – ahogy Jusztina fogalmaz – a férfi „őrült” féltékeny volt a saját unokatestvérére.

A közelmúltban odáig fajult a féltékenysége, hogy megpróbálta leszúrni a rokonát, amiért Jusztina párja előzetesbe is került egy időre.

Az utolsó cseppet az jelentette a pohárban, amikor egy nap a férfi éjfélkor ért haza, s ütlegelni kezdte Jusztinát. Az édesanya el akart menekülni otthonról, de a férfi eltorlaszolta a kijáratot. Csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor reggel a gyerekeket óvodába kellett vinni, ám bódult férje az utcán tovább verte a nőt.

„Nagyon rosszul néztem ki, mire az óvodához értünk. A bántalmazásom nyomait látta egy óvónő, akitől segítséget kértem. Hívták a családsegítőt, az intézményvezető pedig egy WC-ablakon át juttatott ki az épületből” – idézi fel Jusztina a kalandfilmbe illő borzalmas jelenetet.

Ebben az időben várandós is volt, a verés miatt azonban elvetélt. Napokig vérzett, elment a nőgyógyászhoz, ezt követően jutott be az anyaotthonba, amit sürgősséggel intéztek neki. A párját az óvoda hivatalból feljelentette.

A nő magát hibáztatja, mert korábban többször elköltözött férjétől, ám mindig visszatért hozzá. Most kemény, azt mondja, soha többé nem akarja látni az „embert”. Beköltözését követően nem sokkal munkát is talált, most egy üzemben dolgozik. Szeretne a városban albérletbe költözni, nem akar visszamenni a szülőfalujába.

Kép

Fotók: Velkei Tamás/Képmás kollázs

Az elvetett mag szárba szökken

Nem egyszerű feladat, hogy az ilyen élethelyzetekből érkező szülőket közös nevezőre hozzák a kismamaotthonban, enélkül azonban nem tudnának egymás mellett élni. A szabályokat igyekeznek betartatni, a család- és szakgondozó munkatársak irányításával minden héten tartanak „lakógyűlést” is a súrlódások elsimítására.

„Szabályokra szükség van, mert különben káosz alakulna ki.

Sok esetben olyanok a szülők és gyermekeik, mint egy-egy vadvirág, ezért itt kell megtanítani őket a szabálykövető magatartásra.

Belátják azonban, jó, ha van rendszer az életükben, és nem máról holnapra élnek” – mondja az intézményvezető.

A jogszabály úgy írja elő, hogy egy évig élhetnek a házban az anyukák és gyermekeik, ez az idő fél évvel, esetleg az iskolai tanév végéig meghosszabbítható. Ezt követően bérlakásba költözhetnek, de előfordul, hogy ez is akadályokba ütközik: hiába gyűjt valaki ugyanis hónapokon át lakbérre, az édesanya származása miatt sok esetben a főbérlő nem adja ki a lakást.

Ilyenkor egy másik családok átmentei otthona jelentheti számukra a segítséget. Ide is érkezett már vissza olyan anyuka, aki korábban már itt lakott. „Van, akinek egy kicsit még fogni kell a kezét, még ha el is indult már az úton. Persze, a célunk, hogy minél hamarabb talpra tudjanak állni” – hangsúlyozza Gizella.

További gondot jelent, amikor korábbról felhalmozott közüzemi tartozásokkal érkezik valaki a házba. Egyesek több millió forintos adósságot is görgetnek maguk előtt, ilyenkor a családgondozó munkatárs igyekszik – méltányosságra hivatkozva – rendezni-elengedtetni az összeg egy részét, hogy a szülő levegőhöz jusson.

Nagyon fontos a pénzügyi tudatosság kialakítása, ezért ez esetben is az alapoktól kezdik a tanítást, nagy türelemmel. Közösen vásárolnak be az anyukák, akik azután együtt főznek. Arra kérik őket, hogy az energiával is takarékoskodjanak, a családgondozók segítenek költségvetést is készíteni.

Az intézményt az egyház tartja fent, ezért rákérdezünk, mennyire fogékonyak a hitre az idekerülők. Gizella elmondja, minden nap tartanak csendes perceket, reggeli előtt a Mai Ige kiadvány napi részét, ebéd előtt a Mindennapi kenyerünk napi igei útmutatását olvassák fel a munkatársak.

Minden étkezés előtt és után imádkoznak. „Valamelyik nap, az ebédidő előtt – az étkezést jelző kis harangunk még nem kondult meg – hallottam, hogy a gyerekek már kántálják az étkezés előtti imádságot. Vagyis az elvetett mag szárba szökken; a növekedést pedig már úgyis az Úr adja” – idézi fel mosolyogva Gizella.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Van, aki főzni is az otthonban tanult meg

Angelika három gyerekkel érkezett a házba, a kicsik példás viselkedése igazolja az igazgatónő megállapítását. „Szeretném azt megadni a gyermekeimnek, amit én nem kaptam meg a szüleimtől, az élettől, és belementem egy hülyeségbe, ami miatt most itt vagyok” – mondja Angelika.

Ezért arra inti gyermekeit, ne figyeljenek azokra, akik nem beszélnek szépen, akik nem adják meg másnak a tiszteletet, és nem tudják, mi a rend.  

A gyerekek nem éppen eszmei környezetben nőttek fel. Angelikának a párjával nem volt jó a viszonya, mert a férfi azt feltételezte, hogy az egyik gyermeknek nem ő az apja, emiatt állandó feszültség volt a családban, és ezt szította a férfi anyja is. Mi több, a férje – vélekedése miatt – meg is csalta Angelikát.

Édesanyja, nagyszülei nem élnek, testvére nincs, nem volt hova mennie. Elvált a férfitól, ám mivel a bíróság láthatást ítélt meg a férfinak, az apuka elvihette az egyik gyermeket az anyaotthonból hétvégére, ám vissza már nem vitte. Hónapok után kerülhetett vissza a gyermek az édesanyjához.

„Nagyon sokat köszönhetek a ház munkatársainak, nem tudom, mi lett volna velem, ha ők nem támogatnak, ha nem tartják bennem a lelket” – emeli ki Angelika az anyaotthon dolgozóinak szerepét. Mára a szeretetszolgálat munkatársai támogatásának hála sikerült elhelyezkednie, és egy kis pénzt félre is tud tenni.

A házban még főzni is megtanult, ma már diétás citromtortát is tud készíteni. Van egy férfi, akivel leveleznek, azt mondja, évek óta ő az első ember, akiben megbízik. A férfi külföldön él, ígérete szerint támogatja majd az asszonyt, ha Angelikának el kell hagynia a házat.

Tömeghisztéria a boltokban, extrém rajongás a koncerteken, fear of missing out (FOMO), tömegpszichózis: mind-mind a tömeglélektan kedvelt témakörei, amelyben azt vizsgálják, miért viselkedik annyira máshogy az ember tömegben, mint egyedül. A tömeglélektan tárgya minden, ami a tömegben megjelenik: tömegjelenségek és kollektív tudatjelenségek. Míg az első a tömegben tanúsított viselkedést jelenti, mint például vészhelyzeteknél egy irányba futni, addig a második az egész társadalomban megjelenő tudati jelenségeket, mint a közvélemény vagy a propaganda.

A tömeglélektannal, a tömeggel a 19. század második felétől foglalkozik a tudomány, ekkor úgy gondolták, hogy a tömeg érzelmileg túlfűtött, impulzív, felületesen gondolkodó és éppen ezért rendkívül befolyásolható. Gustave LeBon szociálpszichológus az elsők között volt, akik a témával foglalkoztak.
Szerinte a tömeg agresszív és primitív, fanatizmus jellemzi, egy olyan nagy massza, amelyben nincs felelősségérzet.
A tömegben az ősi vad ösztönök ébrednek fel újra, az ember destruktívvá válik.

Tömegben eltűnnek az erkölcsi gátak – a tömegpszichózis

A tömegpszichózis azt jelenti, hogy az emberek nagyobb csoportban feladják személyes preferenciáikat. Az egyén feloldódik a tömegben, és olyat is megtesz, amit egyedül nem csinálna. Olyanra is rá lehet venni, amit erkölcsi gátjai egyébként nem engednének. Nincs racionális döntés, a jelenség általában mindenkire hat, együtt megyünk a tömeggel. Ha a tömeg jobbra menekül, mi is arra tartunk, ha az énekesnek sikongat, mi is azt tesszük, ha durván rohan, hogy megszerezze a leértékelt cipőt, mi is hasonlóan cselekszünk majd. 

Harc a túlélésért – ember a tömegben

Evolúciós szempontból rendkívül előnyös, ha vészhelyzetben a tömeggel együtt gondolkodunk és cselekszünk.

Nagyobb eséllyel élünk túl egy veszélyes helyzetet, ha egyéni gondolkodás, mérlegelés nélkül, a többiekkel összhangban viselkedünk.

Ugyanakkor örök vitatéma, hogy az a bizonyos 12 dühös ember valóban jó döntést hozott-e, vagy az egyénre kellett volna inkább hallgatni. Ha többen választják, akkor biztosan jobb is?

A híres pszichológus, Carl Gustav Jung azt kérdezte egy interjújában: „Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk, és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy krokodil vagy egy farkas színvonalán áll.”

Mivel ilyenkor feloldódunk a tömegben, az egyéni felelősség is köddé válik. „Nem az én felelősségem, akármi történik.” Olyan tudatállapot ez, amelyben a legveszélyesebb események is megtörténhetnek, mint például a tömeges hisztéria.

Kép

Kép: Pexels/Josh Sorenson

Miért? Mert tartozni szeretnénk valakihez

A „Mit fog szólni a másik?” kérdés nem véletlenül a legalapvetőbb közös tapasztalásunk. A legfőbb motiváció a valahova tartozás igénye, ami Maslow piramisán is méltó helyet kapott. Társas lények vagyunk, a csoportban való létezés a túlélésünk feltétele.
Egyes kutatások szerint a kirekesztés, a magány gondolata még a halálnál is félelmetesebb számunkra.
Éppen ezért mindent megteszünk annak érdekében, hogy a csoport részei maradhassunk: feladjuk akár saját gondolatainkat, véleményünket, viselkedésünket is. Úgy alakítjuk ezeket, hogy bent maradhassunk a közösségben. Ez biztonságot nyújt nekünk.
A FOMO, vagyis a fear of missing out jelentése is az, hogy félek attól, hogy kimaradok valamiből. Kimaradok, izolálódom, egyedül maradok, és szorongok ettől az érzéstől.

Hogyan erősítsük önmagunkat, hogy kevésbé legyünk befolyásolhatók?

Először is pásztázzuk végig magunkat, tekintsünk tudatosan önmagunkra. Tudok-e önálló döntést hozni? Miféle bizonytalanságok vannak bennem? Tudok-e határozott lenni? Mennyire fontos nekem, hogy mások hogyan látnak? Mennyire fontos nekem mások véleménye? Hajlamos vagyok beadni a derekam a többségnek?

Önvizsgálatunk után vegyünk elő pár meggyőzés és tömegnyomás elleni „szert”:
Fontos, hogy a tömegben éberek legyünk a körülöttünk lévő információk feldolgozásában. Minél felületesebben dolgozzuk fel a környezetet, az eseményeket, az ingereket, annál manipulálhatóbbak leszünk.
Jó, ha kellő kognitív kapacitással rendelkezzünk a körülöttünk folyó dolgokról, hiszen sokszor nincs időnk, vagy túl komplex az információ, amit fel kell dolgoznunk, és így meggyőzhetőbbé válunk.
Mindezek mellett tartsuk észben a számunkra fontos attitűdjeinket, viszonyulásainkat, így motiváltak leszünk énképünk, személyes érdekeink és értékeink megóvására.

A szerző pszichológus.

Felhasznált irodalom:

• https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=7466
• Csepeli Gy. (2006). Szociálpszichológia. Budapest, Osiris.

Amikor elkezdtétek a közös életeteket, milyen családkép élt bennetek, hogy terveztétek?

Niki: Nagycsaládot szerettünk volna, három gyermekkel. Annak idején a házat is így választottuk, biztosítva azt, hogy mindenkinek lehessen egy saját visszavonulási szférája, egy külön birodalma. Megvettük a házat, és vártuk, hogy az esküvő után jöjjenek a gyerekek.

De mégsem jöttek.

Niki: Mindketten csalódások sorozataként éltük meg az eltelt hónapokat. Próbálkoztunk, de két év elteltével eljutottunk oda, hogy szakemberhez fordulunk.

Ez a küzdelem megnehezítette a kapcsolatotokat, vagy közelebb vitt egymáshoz?

Zoli: Voltak hullámvölgyek. Folyton kérdezgettük, hogy miért nem sikerül. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy ami másnak könnyen megy, nekünk miért nem.

Niki: Adódtak feszültségek, mélypontok. Próbáltuk egymást erősíteni, de mintha oda-vissza dobáltuk volna a labdát. Amikor kiderült, hogy nálam van a probléma, Zoli nem hibáztatott, de a feszültség megmaradt.

Addig a gondolatig el sem jutottunk, hogy szétváljanak az útjaink, együtt kerestük a megoldást.

Mi mindennel próbálkoztatok?

Niki: Kezdődött az átjárhatósági vizsgálattal. Megműtöttek, kitisztították mindkét petevezetékemet. Kaptunk hat hónapot, és amikor letelt, egy meddőségi központhoz irányítottak. Ezután vetődött fel a lombikprogram, amit az egyház kétes dologként fogad. Volt, aki megmondta a szemembe is, hogy ez bűn. Más úgy gondolta, hogy a Jóisten nem véletlenül adta a tudást az orvosoknak, tehát bizonyos pontig elfogadhatónak tartotta. Nekünk soha nem volt lefagyasztott embriónk. Ami megtermékenyült, mind visszakaptuk.

Nem hozott sikert az eljárás?

Niki: Az elsőnél úgy jöttünk haza, hogy sikerült, de amikor kontrollra mentünk, még megvolt a vérzésem. Az orvos megnyugtatott, hogy ne gondoljak semmi rosszra, az emlékeztető vérzés megmaradhat. Pár napig felhőtlen boldogság volt, még kívánós is lettem, a kovászos uborkákat hozattam. Éreztük, hogy valami van, de ismételten csalódnunk kellett. Méhen kívüli terhesség lett. Megműtöttek, mert szétrobbant a petevezetőm. Úgy mentem be a műtőbe, hogy szeretnék felébredni és kijönni.

Ha pár napot várunk, nem biztos, hogy túlélem.

Zoli: A sikertelen kísérlet után elgondolkodtunk, hogy megér-e annyit. És lehet, hogy nekünk más az utunk, másképp kell családdá válnunk.

Ekkor érlelődött meg bennetek az örökbefogadás gondolata?

Niki: Egy nő talán könnyebben kimondja az igent, a férfiakban nagyobb a büszkeség, jobban ragaszkodnak a vér szerinti gyermekhez. A lombikprogram közben beszélgettünk arról, hogy jó lenne beadni a papírt, mert sok idő a várakozás, és bármikor lehet nemet mondani, de jó darabig ezen a szinten maradtunk.

Zoli: Amikor a negyedik lombik sem sikerült, néhány hétre rá igent mondtam. Sok mindenen keresztülmentünk, a csalódásoktól lelkileg összetörtünk. Nem tudtuk az okát, hogy miért nem sikerül, az orvos szerint jók voltak az eredményeink. 

Milyen lépéseket kellett tennetek az örökbefogadáshoz?

Niki: Felvettük a kapcsolatot a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattal. Elbeszélgettünk, különböző teszteket kellett kitölteni, és pszichológiai alkalmassági vizsgálatra küldtek. Nem volt könnyű választ adni a kérdésekre, hogy milyen nemű, milyen életkorú gyermeket szeretnénk, és milyen betegségeket vállalunk be.

Nálatok hol volt a határ?

Zoli: Alkoholista vagy AIDS-es anyuka gyermekére nemet mondtunk, mert az anyuka korábbi életmódja meghatározó.

Viszont a lisztérzékenységet, ekcémát, kezelhető vagy műtéttel korrigálható betegségeket elfogadtuk.

Niki: A tesztek kiértékelése után háromnapos örökbefogadási tanfolyamra küldtek, ami 2020 óta nem kötelező. Mi még azoknak is javasolnánk, akik saját gyermeküket várják. Felmerültek nevelési és jogi kérdések, de a hitelességét az adta, hogy maga a pszichológus is örökbe fogadta a kislányát, tehát ő is érintett volt.

Zoli: Kijöttek hozzánk környezettanulmányra is. Meg kellett adni a helyiségek területét, burkolatát, a fal alapanyagát, a szigetelést. Nem támadásképp, de jeleztem, hogy némelyik gyerek borzasztó körülmények között él, hozzájuk mégsem mennek ki. Akik szeretnének örökbe fogadni, őket meg úgy körbevizsgálják, hogy a kedvüket is elveszik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rodnae Productions

Meddig kellett várnotok a gyermeketekre?

Niki: 2017-ben adtuk be a kérelmet, és 2018-ban hívtak, hogy megszületett a gyermekünk, egy dongalábú kisfiú. Megörültünk, el is kezdtem az intézkedést, hogy másnap nem megyek dolgozni. Nem sokkal később visszahívtak, hogy nagyon sajnálják, ilyen hibát még nem követtek el, de nem tudjuk hazahozni a kisbabát, mert hathetes kortól szól a határozatunk. Annak idején azért töltöttük ki így a papírt, mert a csalódások után nem tudtam volna ép ésszel kibírni azt, hogy elhozok egy újszülöttet, nálam van pár hétig, és ha az édesanyja meggondolja magát, elviszik. Viszont az eset után megváltoztattuk a határozatot, hogy születéstől kezdve örökbe fogadhassunk. 2019. augusztus 15-én szólalt meg újra a telefon.

Dani születésének hírével?

Niki: (A könnyeivel küszködve mesél.)
Az augusztus 20-i búcsúra takarítottuk a templomot, és az asszonyokkal déli harangszóra elimádkoztuk az Úrangyalát. Fél óra múlva csörgött a telefonom.

Az egyik mellékoltárkép előtt ültem, amelyiken a Szűzanya fogja a kisgyermek Jézust, amikor megkaptam a hírt, hogy megszületett a kisfiunk négy kilóval, egészségesen.

Isten ajándékaként éltem meg, hogy a Szűzanya ünnepén lehettem édesanya. Zolit nem tudtam elérni, de anyukámmal és anyósommal együtt sírtunk örömünkben.

Zoli: Hazafelé tartottam az autóval, amikor hirtelen térerőm lett, és kaptam kb. négyszáz nem fogadott hívást és SMS-t. Azt hittem, valami baj van. Akkor tudtam meg, hogy megszületett a kisfiunk. Az évek elteltével azt hittem, már nem is lesz gyermekünk.

Mikor nézhettétek meg?

Niki: Aznap délután kikértük az engedélyt, és másnap mentünk a kórházba. A torkomban dobogott a szívem, amikor beléptem az ajtón és megláttam.

Zoli: Rengeteg feladatunk volt, hiszen váratlanul ért a hívás, be kellett rendezni a babaszobát, és mindent megvenni pár nap alatt, hogy hazahozhassuk a kórházból.

Milyen érzés volt hazavinni?

Niki: Nagyon boldogok voltunk. Zoli meg sem szólalt, csak állt, nézte, és ahogy simogatta a kis kezét, reflexből, de rögtön megfogta az ujját, és el sem engedte. Hat hétig még volt egy hivatalos gyámja, mi csak gondozás és nevelés céljára kaptuk. Nekem az utolsó három-négy nap volt a legnehezebb. Nagy kő esett le a szívemről, amikor szeptember 27-én szóltak, hogy minden rendben, és a nevünkre került a gyermek.

Innentől kezdve tudtam, hogy Dani a miénk, és senki sem veheti el tőlünk.

Gondoltatok arra, hogy több gyermeket is örökbe fogadjatok?

Niki: Daninak még volt három testvére: egy egyéves örökbeadható státuszban, és két hat-hét éves nevelőszülőknél. Jeleztük, hogy szívesen elhoznánk őket együtt. A nagyokat nem lehetett, mert az anyuka rendszeresen látogatta őket. Az egyéves Gergőt pedig vizsgálták, mert fennállt az autizmus vagy az értelmi fogyatékosság lehetősége. Nem javasolta a kapcsolattartónk, hogy ilyen súlyos problémával egy újszülött mellé befogadjuk. Közben kiderült, hogy a két nagyobbat örökbe adták külföldre. Heteken át bántott, hogy nem sikerült legalább a nagyobbakat befogadnunk, pedig megpróbáltuk.

Dani három és fél éve az életetek része. Milyenek vele a mindennapok?

Niki: Nem kívánhatnék nála szeretetteljesebb gyermeket. Számomra különleges. Amíg nem került óvodába, a nap 24 órájában vele voltam. Gyakran mondja, hogy szeretlek, és átöleli a lábunkat. Határozott egyéniség, de kiegyensúlyozott kisfiú.

Zoli: Semmiért sem adnám oda. Kezdettől fogva úgy éreztük, hogy a miénk. Mindenkinek azt javaslom, hogy ha van rá lehetősége, merjen bevállalni, befogadni egy ilyen gyermeket.

Valamikor el fogjátok neki mesélni a történetét?

Niki: A tanfolyamon azt javasolták, hogy kezdettől fogva meséljük, és az értelméhez igazodva bővítsük. Úgy gondoljuk, hogy ezen nincs szégyellnivaló, és legalább nem mástól tudja meg az igazat.
Ha most itt lenne, elmondaná, hogy egy másik néni pocakjából született, a kórházban várt minket, nekünk pedig a szívünkben született meg.
Egy évvel ezelőtt a szobájában játszottunk, egyszer csak ránézett a feszületre, és azt mondta: „Tudtam, hogy te leszel az anyukám.” Megkérdeztem, hogy honnan tudta. „Ő mondta” – válaszolta. Akkor már sejtettem, de rákérdeztem, ki az az ő. Hátrafordult, és rámutatott a feszületre: „Ő mondta, hogy te leszel az anyukám.” Erre azóta is emlékszik.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Ez a csoda is problémával indult

Orosz Júlia épp egy energetikai kezelésen töltődött fel, egészen felszabadult a tüdeje. Engem pedig az ő kifogyhatatlan életkedve, pozitív gondolatai energetizálnak, ahogyan másfél órán keresztül hallgatom megrázó, ugyanakkor felemelő igaz történetét.

Juli 31 éven át testnevelést tanított egy Miskolc közeli általános iskolában, ami egyúttal egy életforma átadását és a léleknevelést is jelentette.

Naponta húsz kilométert kerékpározott oda, és ugyanennyit vissza – ezért hívták „biciklis tanárnőnek”.

Rendszeresen járt túrázni a diákjaival, sőt, aki a közös kirándulásokra szülőt vagy nagyszülőt vitt magával, pluszpontot kapott. Így lehetett küzdeni a nagy „jutalomfalatért”, a tortáért.  

„Úgy vagyok igazi testnevelő tanár, ha példát mutatok a mozgás és a táplálkozás terén. Szerveztem egészségheteket, felhívtam a figyelmet a termékek összetevőire, és készítettünk egészséges nassolnivalókat, hogy ne csak a chips és az édesség legyen alternatíva. Jólesett, hogy általában kint, a szabadban lehettem. Viszont az utóbbi években kezdett fogyni a lelkesedésem, és beazonosítottam magamon a kiégés jeleit.”

Juli szívesen tanított, de a szíve mélyén ott rejtőzött a vágy, hogy trénerként segíthessen kamaszoknak és felnőtteknek. Ezen az úton a startvonal a betegsége lett. Nemhiába hirdeti egyik „kedvesüzenete” az alábbi sorokat: „Minden csoda egy problémával kezdődik”, ő ezt a saját bőrén tapasztalta. Amikor mindennapjai részévé vált a fulladás, a kivizsgálás és az új tüdőre várakozás, elkezdte kutatni a betegség lelki okait. Tréner- és coachképzésekre járt, előadásokat hallgatott, online rendezvényeken vett részt. Csatlakozott a Simonton-csoporthoz is, ahol segítő közösségre talált, és a múlt mozaikkockáiból próbálta összerakni a választ.

Felismerte Istent álruhában

„Átvizsgáltuk a betegséget megelőző másfél-két év eseményeit, a nehézségek mellett azokat a reakciókat is, amelyeket kiváltottak belőlem. Talán túl sok minden történt hirtelen: meghalt anyukám és az öcsém, az iskolában igazgatóváltás volt, és kaptam egy problémás osztályt.

A csoportban megtudtam, hogy minden szervhez tartozik egy kérdéscsomag. A tüdő azt hívja elő, hogy ki vagy mi korlátoz a szabadságom megélésében; abban, hogy szabadon lélegezzem, és önmagam lehessek.

Az iskolai évekre visszanézve: aktív közösségi szerepet vállaltam, ami egyik napról a másikra megszűnt. Szintén a tüdőhöz tartozik a félelem és a szomorúság érzése. A félelem elsősorban egyfajta veszteséget jelentett, hiszen el kellett engednem azt a »birtokot«, a tornatermet, ami korábban szinte a sajátom volt. Ezzel egyidőben vidéken élő apukám ápolásra szorult, amit túl nagy tehernek, felelősségnek éreztem. A szomorúság jelen volt a gyerekkoromban anyukám betegsége miatt. A két fiútestvérem között egyedüli lányként sok minden rám hárult, amit nem akartam, és ezért haragudtam. Tanulnom kellett a megbocsátást, az elfogadást, hogy el tudjam engedni a gyerekkori sérelmeket, hiányosságokat. A testünk csodálatos alkotás, sokáig képes kompenzálni, de ha halmozódnak a problémák, betegséggé formálódnak.”

A tréningek során Juli igyekezett mindent magába szívni az önismeretről, a kommunikációról, a konfliktus- és stresszkezelésről, a motivációról. Trénerként és lifecoachként ezek lettek a kedvenc területei; ő is gyógyult, miközben másokat gyógyított. Megváltozott az élete, a kapcsolódásai. Ő, aki korábban egy dicséretet sem kapott otthon, mert a jót természetesnek tartották, tudatosan odafigyelt arra, hogy visszajelzéseket adjon, csínján bánjon a kritikával és bőkezűen a dicsérettel. Megtanult hálával gondolni mindenre, ami történt vele. „Rájöttem, hogy a véletlen: Isten álruhában. Küldött jeleket, embereket, hogy kimozdítson, mert ez nem ment volna magától. Eleinte nehezen vettem észre, vagy nem mindig tetszett, de már látom mindennek a hozadékát.”

Júlia egyik motiváló üzenete – Forrás: Orosz Júlia

Edzéstől a mérkőzésig

Juli a vihar előtti csendben egyfajta ürességet érzett. Megijedt a fenntartóváltástól is, de amikor a református egyház átvette az iskolát, lehetőségként élte meg, hogy napi kapcsolatba kerüljön a Jóistennel. „Festés közben a lányom szobájában találtam egy Bibliát. Ez is jel volt. Elkezdtem olvasni, a reggeli áhítatokon pedig rövid, életszerű mondatokat kaptam az igesorokhoz.”

„Lassanként befogadtam Istent az életembe. Utólag látva olyan volt mindez, mint egy edzés, ami felkészített a mérkőzésre.”

Juli minden évben meglátogatta egy Svájcban élő középiskolai barátnőjét. 2015 nyarán is együtt rótták a hegyi utakat, de a testnevelő tanár erőnléte gyengébbnek bizonyult, mint máskor. Egy reggel hirtelen légszomj kapta el. Másnap reggel megismétlődött a fulladásos érzés, sokkal intenzívebben. Az a nap az ügyeleten telt különféle kivizsgálásokkal, s a CT eredménye sötét foltokat mutatott a tüdőn. Másnap Juli megint rosszul lett, oxigénre tették, és három hétig bent tartották a kórházban. A vizsgálatok otthon, Miskolcon folytatódtak, és októberben derült fény a diagnózisra, a tüdőfibrózisra. A tüdő szövete merevvé vált, és nem eresztette át az oxigént. Juli szándékosan nem olvasott utána, inkább ellenállásba helyezkedett. Szentül hitte, hogy meg fog gyógyulni, csak idő kérdése. Később szóba került a transzplantáció mint egyetlen lehetséges megoldás, amivel Juli nem tudott azonosulni. 2016 májusában mégis felkerült a donorra várók listájára, és bekapcsolt telefonnal, bepakolt bőrönddel várakozott.

„2017 februárjában volt egy riasztásom. Odafelé imádkoztam, hogy ne műtsenek meg, mert még nem állok készen. Megtörtént a fertőtlenítés, de az orvos közölte, hogy nem jó a tüdő, amit kivettek. Más szomorú lett volna, de én megkönnyebbültem, hogy mehetek haza. A következő riasztás decemberben volt. Amikor vitt a mentő, azt mondtam magamban: »Ha úgy gondolod, hogy képes vagyok rá, akkor végigcsinálom.« Este 8 körül értem a kórházba, a kivevő team ezután indult Görögországba a tüdőért.

Amikor hajnali 3 után betoltak a műtőbe, az jutott eszembe, hogy ez a sok ember mind miattam kelt fel.

Azóta tudom, hogy egy ember szervátültetésén legalább százan dolgoznak, beleértve mindenkit.”

Új szervekkel is bármi lehetséges

A műtét után két hétig 24 órás felügyelet következett és öt hét rehabilitáció. Julit – másokhoz hasonlóan – számos fertőzés elérte, pedig reggeltől estig inhalált gombaölő, fertőzésmegelőző, vírusölő szerekkel. A tüdő folyamatosan érintkezik a külvilággal a levegő útján, ezért is fontos az utókezelés minősége. Juli 15 kilót hagyott a kórházban, de otthon gyorsan javult, és egy hónap múlva már előadást tartott. Igaz, eleinte nem kímélték a fertőzések, és a legyengült immunrendszer miatt övsömört kapott.

„Rettenetes fájdalmaim voltak, amikor kezeltek, és kilyukasztották a hólyagokat. A jobb lábam azóta is érzékeny az időváltozásra, lüktet, mintha forró vízzel öntötték volna le. De ezt már megszoktam. Nem telik el úgy nap, hogy ne húzódna a seb. Ez egy nyom, mint Pál apostol tövise. Talán azért, hogy ne bízzam el magam.”

Fotó forrása: Orosz Júlia

Julinak végül sikerült megerősödnie. A Covid alatt semmit sem kapott el, pedig nem tartották búra alatt. Jók lettek az eredményei, és újra hódolhatott kedvenc időtöltéseinek, a túrázásnak és a jógának. Csatlakozott a Magyar Szervátültetettek Szövetségéhez, és ott megerősödött benne az a tudat, hogy új tüdővel is lehet teljes életet élni.

„A szövetség keretein belül rengetegen sportolnak, ez nem valami különleges képesség. Lang professzor, aki Bécsből Magyarországra hozta a tüdőtranszplantáció lehetőségét, tíz páciensével indult a Kilimandzsáró meghódítására, hogy próbára tegye a szervátültetettek teherbírását.”

„Csak ketten nem jutottak fel, de nem a tüdőkapacitás miatt. Tehát új szervekkel is bármi lehetséges.”

Orosz Júlia az Egy Jó Dolog Egyesület elnökeként előadásokat és tréningeket tart. Hálás, hogy kapott még egy esélyt az életre, és szeretné másokban is elhinteni a hála magját. Az egyesület családi napokat, csapatépítést, motivációs előadásokat tart, és iskolákban is tanítja a „pozitív szemüveg” használatát. 2017-ben csatlakoztak egy országos felhíváshoz, és azóta is színes lapokra írnak elgondolkodtató, motiváló idézeteket. Ezek a „kedvesüzenetek” úgy szóródnak szét a világban, mint a pitypang bóbitája, előhívva újabb és újabb kedves szavakat. Juli útja ma sem mentes a megpróbáltatásoktól, de történetét szeretném most szélnek ereszteni, hogy legyen biztatás és erő sokak számára, megtoldva egy „kedvesüzenettel”: „Az Ember, aki képes elhordani egy hegyet, apró kövekkel kezdi.”

Sokan azt gondolják, az antropológusnak nagyobb tudása van a halálról, másképp viszonyul hozzá, hiszen nap mint nap elhunytakkal foglalkozik. Nem fél, nem riasztja az elmúlás. De ez nem igaz. Pont fordítva van: mi nem a halállal, az élettel foglalkozunk. A biológiai antropológus feladata, hogy a maradványokból biológiai rekonstrukciót készítsen: férfi vagy nő volt az illető, hány évet élt, hogyan élt, mivel foglalkozott, hol helyezkedett el a társadalomban – mindenből az életére következtetünk.

Mi, antropológusok nem a halálról tudunk többet, hanem az egykor élt emberek életéről. 

Gyerekként nem tudtam elfogadni az elmúlás gondolatát. Élből elutasítottam. Kijelentettem, hogy senki nem fog meghalni azok közül, akiket szeretek. Ebben a hitben éltem, és ez megnyugtatott. Lehet, becsaptam magam, mert a saját gyerekeimen és a tanítványaimon is látom, a gyerekeknek van egy sajátos tudása a halálról. Hároméves volt Lili lányom, akivel sétálás közben – ami akkor mindig órákig tartott, mivel minden fűszálnál megálltunk – egy mozdulatlanul fekvő rigóra lettünk figyelmesek. Amikor meglátta az elpusztult madarat, azt mondta: „Jigó! Máj nem él. Máj máshol énekel.” Megdöbbentett, hogy az életét vesztett kismadárról megállapította, nem azért fekszik ott, mert alszik, hanem mert már nem él. Előtte nem találkozott még a halállal. Az is meglepő volt, hogy azt mondta, már máshol énekel. Se tőlem, se az apukájától nem hallott ilyesmit. Egy felnőtt embernek, egy nagyobb gyereknek a koponya, a csontváz a halál szimbóluma, viszont egy kisgyerek még nem társít hozzá negatív képzeteket. Gyerekként az emberi csontváz először csak egy tárgy. Mi tanítjuk meg nekik, hogy egy olyan tárgy, amivel kegyelettel bánunk, amire vigyázunk, amitől félünk. Eredendően gyermeki kíváncsisággal, nem viszolygással fordulunk egy csontváz felé. 

Lili kiskorában sokat volt bent velem a Természettudományi Múzeumban, ahol közelről látta az emberi maradványokat, meg is érintette őket. Majd egyszer csak nem akart többet bejönni velem. Akkorra már átesett egy olyan tanulási folyamaton, amikor összekapcsolódott benne a koponyák látványa a halál, az elmúlás iszonyatával. Ugyanezt figyeltem meg a tanítványaimnál is az általános iskolában. Biológia–rajz szakos tanár voltam elsőtől nyolcadikig, így többször bevittem órára a műanyag csontvázat nézegetni, tanulmányozni.

A kisebbeken semmiféle irtózás nem látszott, míg a nagyobbak sikítozni kezdtek, ők már tudták, mit jelent.

Kezdetben nekem is voltak rossz érzéseim, egészen addig, amíg el nem tudtam vonatkoztatni az egykor élt embertől. Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a régi Jókai-villában volt az embertani tár, amely korábban műterem volt. Hatalmas termek, padlótól plafonig érő vitrinek adtak helyet a több száz koponyának. Téli napokon, amikor hamar sötétedett, és sokáig maradtam bent egyedül, hogy haladjak, minden recsegésre-ropogásra felriadtam. Játszott velem a képzeletem. Sokáig például nem tudtam a csontokkal egy térben enni. Az ebédemet mindig át kellett vinnem egy másik, semleges szobába. Majd idővel megtanultam elvonatkoztatni, szétválasztani a dolgokat…

Már én is el tudom fogadni, meg tudom érteni, van az a fajta öregség, az a pillanat, amikor az ember betelt az élettel és el tudja engedni. Azt is látom, hogy sokféleképpen lehet meghalni, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hogyan jut el a halála pillanatáig. Azt hiszem, könnyebb elengedni az életet, ha azt érezzük, már nincs tennivalónk, és azoknak nehezebb, akiknek lett volna még dolga itt, a földön. 

Kép

Ágnes gyerekként és érettségi után – Forrás: Kustár Ágnes

Mindannyian úgy születünk, hogy hozunk magunkkal adottságokat, belekerülünk egy családba, egy élethelyzetbe, körülvesz bennünket egy makro- és egy mikrokörnyezet, ahol megkapjuk a kezdő lehetőségeket, korlátokat, és ott kell valahogy eligazodnunk, gazdálkodnunk azzal, amink van. Fontos, hogy az érzéseinkre hallgatva azt az utat válasszuk, amelyik a leginkább lelkesít. Bár sokáig nekem sem volt egyértelmű, hogy mi is ez. Gyerekként sok minden érdekelt. Vonzott a rajzolás, az alkotás. Rengeteget festettem, varrtam, apukámmal barkácsoltam. Ő uralta a pasaréti házunk padlását, ott ezermesterkedett.

Nem létezett olyan, amit ő nem tudott megjavítani. Ma sem létezik. Ma is megkapja tőlünk az elromlott turmixgépet, és néhány nap múlva újjáéleszti. Ezt mindig csodáltam benne.

Kislányként természetbúvár, biológus vagy állatorvos szerettem volna lenni. Természetközeli életet éltünk a II. kerületben, Pasaréten, ahol hatalmas, vadregényes kertünk volt. A régi családi házunkban több generáció élt egy fedél alatt, és én ma is így élek, nekem ez ad biztonságot. Unokatestvérek, szomszéd gyerekek mind együtt bandáztunk. Tudtuk, kinek a kertjében terem mogyoró, hol lehet bunkert építeni, melyik udvaron van a fára mászásra legalkalmasabb fa. Fiús kislány voltam, fiúsan is öltözködtem, nem lett volna túl praktikus csipkeszoknyában fennakadni a kerítésen.

Anyukámtól kaptam meg azt a nőképet, amit ma, ötvenévesen is képviselek: a szolidságot, a természetességet. Sosem esett túlzásokba, de az ápoltságra, a finom illatra odafigyelt. Emiatt gyakran elloptam tőle a kendőjét, ami megtartotta az illatát. Sajnos fiatalon halt meg, lányunokáit már nem ismerhette. Amikor Lili megszületett, olyan elemi vágyat éreztem, hogy megmutassam neki, hogy lássa, hogy szinte zsigerig hatolt a hiánya. Anyaként szükségem lett volna annak az embernek a támogatására, akiben maximálisan megbízom, aki előtt nem kell alakoskodni, akinek nem kell megfelelni. Aki tisztán átadhatta volna a tapasztalatait. Hiányzott a folytonosság. De jelen volt, és ma is jelen van az életünkben. A fényképe mindig kint van a nappali komód tetején. Beszélünk róla, és azt hiszem, ez az újramesélés az, ami életben tartja az emlékeinket. 

Ha visszagondolok a kislány énemre, két dolgot látok: alkotási vágyat és természetszeretetet.

Ezért pályaválasztáskor az ELTE-re felvételiztem biológus szakra, de nem vettek fel. Ami akkor bosszúságot okozott, már tudom, nem volt véletlen. Érettségi után bekerültem a Természettudományi Múzeumba, ahol egy évet dolgoztam a múzeum Bogárgyűjteményében, mikroszkóp alatt, tűpontos figyelemmel vizsgáltam az apró ízeltlábúakat. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy tanítani szeretnék, miután végighallgattam a múzeumi kollégák, zoológusok, botanikusok ismeretterjesztő előadásait. Felvételiztem Pécsre biológia–rajz szakra, amiből le is diplomáztam, majd itt, a főiskola utolsó évében tartott nekünk egy kiemelkedő oktató egy lenyűgöző tantárgyat: embertant, ami magával ragadott. 

Kép

Kustár Ágnes – Fotó: Varga Ilona

24 éves voltam, amikor az ELTE antropológusképzésére bekerültem. Másodéves lehettem, amikor egy Bázelben élő magyar származású antropológus, szobrászművész érkezett Magyarországra, mert kapott egy megbízást a Nemzeti Múzeumtól, hogy készítse el III. Béla és felesége, Antiókhiai Anna arcrekonstrukcióját. Ő volt Skultéty Gyula arcrekonstruktőr. Ritka lehetőség volt számunkra, hogy láthattuk őt dolgozni. Amikor mi, diákok megérkeztünk a műhelyébe, nemcsak egy nagyszerű szakembert, hanem egy nyitott, derűs embert ismertünk meg benne, aki szenvedéllyel élt. Az óra végén ott maradtam. Kérdések özöne tódult a fejembe, és ő látta rajtam, hogy itt most valami történik. Valami, ami megváltoztatja egy fiatal nő életét. Akkor találtam rá a hivatásomra. Gyula tanítványává váltam, mert engem nem pusztán érdekelt mindaz, amit láttam, hanem többé nem tudtam elszakadni attól az alkotói folyamattól, amivel ott életemben először szembesültem. Alkotás és otthonérzés. Megfogott a műhelyből áradó szag.

Rajzszakosként időm nagy részét műhelyekben töltöttem, amelyeknek van egyfajta jellegzetes miliője, a nyikorgó állványok, az anyagok, a gyurma, a festék, a terpentin szaga, ezek összjátéka beleég az ember orrába, agyába.

Amikor beléptem Gyula műtermébe, megcsapott ugyanez az illatkombináció, ami bennem ismerős érzést hívott elő: otthon vagyok.  

Az arcrekonstrukció készítéséhez minél épebb a koponya, annál jobb. Ha töredékes, deformált vagy torzult, akkor korrigálni kell, szobrászati úton kipótolni a kisebb hiányosságokat. A rekonstrukció során az eredeti koponyáról először gipszmásolatot készítünk, hogy ne az eredetin dolgozzunk, mert az műtárgy, védeni kell a sérülésektől, másrészt az mindig ott van referenciaként. A szobrászi arcrekonstrukciós módszer abból áll, hogy a gipszkoponya-másolatra visszaépítjük az izmokat, a lágyrészeket, így maga a koponya „eltűnik”, nem lesz látható. Az arcrekonstrukció becslő módszer, nem tudjuk százszázalékosan reprodukálni az egykor élt ember arcát, de minél több részletességet és formai összefüggést veszünk figyelembe, annál pontosabb lesz az arc. Hitelességét növeli, hogy az arcrekonstrukció abban az életkorban ábrázolja az embert, amelyikben meghalt.

Janus Pannonius arcrekonstrukciója sok meglepetést tartogatott. Hiába maradt fenn róla több vers, napló, hiába lehetett több forrásból vizsgálni a képmását, sokáig abban a hitben éltünk, hogy ő egy kifejezetten lágy, szinte nőies vonásokkal rendelkező fiatalember volt. De ez nem volt igaz. Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész is bekapcsolódott a munkánkba, ő hívta fel a figyelmünket néhány olyan festményre, amelyeknél megvolt az esély, hogy Janus Pannoniust ábrázolják. Ilyen volt Andrea Mantegna padovai freskója, a „Szent Kristóf vértanúsága”, amelyen számos ismert embert megfestett. Andrea személyesen is ismerte a költőt, emiatt Balogh Jolán művészettörténész már korábban is felvetette, hogy ezen a festményen ott kell lennie Janus Pannoniusnak, de ő valaki teljesen másra gondolt. Mi viszont az arcrekonstrukció nyomán már tudtuk, milyen arcot kell keresnünk. Nem egy szelíd arcú ifjút, hanem egy markáns „bokszolót”.

Találtunk is egy fiatal férfit, aki egy oszlop mögé húzódva állt a képen, és akinek a vonásai teljesen megegyeztek Janus Pannonius arcvonásaival. 

Itt megjegyezném, hogy bár minden koponya más, bizonyos szempontból mégis egyformák. Nincs különbség abban, hogyan viszonyulok hozzájuk. Nem nyúlok másképp egy földműves, vagy egy király koponyájához. Mindegyiket egyformán tisztelem. 

Kép

Fotó: Varga Ilona

Az egyik legmegrendítőbb megbízásom majd’ húsz évvel ezelőtt, egy esős őszi napon kopogtatott be az ajtón. Egy termetes, határozott, őszülő férfi állt előttem, kezében egy nagyobb dobozzal, benne az apja koponyájával, amiért szó szerint elment egészen a hatóságokig, a végletekig. Megfogadta, hogy hazahozza és eltemeti a második világháborúban, a Don-kanyarban elesett édesapja földi maradványait. Képes volt felkeresni apja még élő katonatársait, akik tudták, hogy melyik falu közelében halt meg az apja. Majd a helyi öregek segítségével, akik még emlékeztek, hová temették a tiszteket, több sírt is kihantoltak. Végül azt a csontvázat, amelyik koponyájának jellegzetes, magas homloka a leginkább emlékeztette az édesapjáéra, hazahozta. DNS-vizsgálat igazolta, hogy a koponya valóban az édesapjáé, de a biztonság kedvéért arcrekonstrukciót is készíttetett. Miután eltemette édesapját, egy évvel később ő is meghalt. Azt hiszem, megnyugodott.

Számomra minden arc másról mesél. Az, hogy én milyennek látom a saját arcomat, napszaktól függ. Reggel, amikor tükörbe nézek, olyan, mintha egy ellenséges, idegen lény tekintene rám vissza. De napközben, amikor már foglalkoztat valami, amikor alkotok, akkor nem a ráncaimat, a megereszkedett bőrömet látom, hanem egy eleven, érdeklődő, élettel teli embert, és akkor összemosolyogok a tükörképemmel.

Akkor egyszerre látom magamban a vásott kölyköt, az idősödő, bölcsülő nőt, apám vonásait.

Sokáig azt hittem, egyetlen dolog van, ami mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő. Mert akkor is megy tovább, ha körülötted, benned minden megáll. Minden tünékeny, szinte csak egy villanás. Azért mondják, hogy élj lassabban, figyelj jobban, ne csak nézz, láss is, mert azt hisszük, ha jobban, hosszabban nézzük az elénk táruló, szinte megható szépségű tájat, tovább marad velünk, az emlékezetünkben. Talán így is van. Az elmúlás megértése és elfogadása segít, hogy értékeljük az itt és most pillanatát. Mert csak az a miénk. 

A történetet Kosztin Emese írta Kustár Ágnes antropológus, arcrekonstruktőr emlékei alapján.