Szabó Borbála: Tizenkét év után újra babát várok! – #Öreganya

(Ez nem volt egészen igaz, mert azért három vagy négy barátnőmnek elmondtam már – kellett a női támogatás –, meg anyósomnak [neki hét gyereke van, gondoltam, megért!], plusz még egy ismeretlen bácsinak a piacon, aki hányni látott az egyik kukánál – mivel ő úgyse ismer, nem fogja továbbadni –, és szerintem véletlenül le is nyilatkoztam egy interjúban, de az akkor még nem jelent meg.) 
– Hát, mert amikor bekapcsoltam a gépedet – magyarázta nagy szemüvegesen –, akkor megláttam az előzményekben, hogy olyan című cikkeket olvastál, hogy „A terhesség korai jelei”, „Gyereket várok, hogyan tovább?”, „Kilenc ok, amiért megéri negyven fölött szülni”. 
– Mióta kapcsolod te be a gépemet engedély nélkül?! 
– Amióta megmondtad a kódotat – felelte hideg logikával a kis okostojás.
– Én is tudtam már – csatlakozott Klári. – Ugyanis kint hagytad a terhességi tesztet az ágyad fölötti polcon, és amikor mentem ellopni a vízálló alapozódat, megláttam, hogy ott van, és hogy két csík.
– Szóval nálad van az alapozóm!!! – dühöngtem. – Akkor miattad nézek ki úgy, mint egy negyednapos hulla. 
– Nem, hanem mert ez a terhesség korai jele! – mondta Balázs. – Felolvassam a cikkből? 
Negyvenkét éves lettem ebben az évben. Hihetetlen érzés volt, hogy tizenkét év után megint babát várok! Igen, hihetetlen volt, hogy mennyire rosszul voltam.

Attól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, őrületes hányingerem volt egészen délig. Déltől viszont rámtört valami elementáris falásroham, és kanállal kezdtem Nutellát enni (és sajnos be is fejeztem). 

A negyedik hónaptól szerencsére jobban lettem. Ekkor kiderült, hogy Covid-járványban babát várni a lehető legjobb elfoglaltság. Én a magam részéről imádtam, hogy mindenki otthon van! Nem kell reggel korán elrohanni, együtt reggelizünk, együtt ebédelünk. A férjem kicsit szenvedett tőle, hogy nem járhat ki a nagyvilágba, de nekem akkor teljesen megfelelt a helyzet. Tombolt bennem a fészekrakó ösztön. Balázs minden reggel az ágyamhoz vonult a laptopommal, és felolvasta, mi a helyzet a méhemben. 
„Hatodik hét, fontos események: az orr, a száj és a fülek elkezdik felvenni végleges formájukat”, „Tizenkettedik hét: a baba a feje búbjától a fenekéig öt centiméter hosszú (akkora, mint egy citrom) és tizennégy grammot nyom”, „Huszonnegyedik hét: már harminc centiméter hosszú (mint egy cső kukorica)”. 
– Mama, miért hasonlítják mindig zöldségekhez és gyümölcsökhöz a magzatot? – kérdezte egyszer. 
Jogos felvetés, fogalmam sincs. 
Mindenesetre nagyon boldog voltam, eddig bejött a terv, hogy az új gyerek kicselezi majd az életközepi válságomat (vagyis a közelgő halált): hirtelen nagy jövő állt előttünk, egy teljesen új történet, ami még csak most fog elkezdődni. Megint lesz kisbaba, összebújva szoptatás, szerelmes érzések – aztán bölcsi, ovi, anyák napi ünnepség, bizonyítványosztás, szülői értekezlet, első-randira-mit-vegyen-fel?-konzultáció, szalagavató bál. 
De miközben mindent újrakezdtem, zajlott a régi életem is. Legnagyobb fiam 19 éves lett, és egy éve járt egy lánnyal. Komoly volt a dolog, az én nem is olyan régi kisbabámat, aki olyan rajongva nézett rám sok évig („Mama, te vagy a gyönyörű Bzmot mozdony, és mi vagyunk a kocsik!”), egyszerre felelősségteljes férfinak láttam, aki egy másik nőt gyámolít, és aki már nem úszik be velünk versenyezve a Balatonba a beúszópontig, ha a lány inkább kint szeretne ölelkezni a derékig érő vízben. Így miközben kismama voltam, párhuzamosan a legsötétebb anyósi érzésekkel is meg kellett küzdenem (a fiatal anyós egy külön sorozat témája lehetne). 
A vége már nem volt kellemes. A gyomrom és a beleim már nem igazán fértek el bennem. Aludni, ha tudtam egyáltalán, akkor csakis ülve vagy egy nagy fitneszlabdán támaszkodva.

Még megtartottam az új regényem bemutatóját (szeptember 17-én – erre a napra volt kiírva a szülés, de mondtam, semmi baj, én elvből nem szülök 41. hét előtt), aztán már muszáj volt valamit letennem az asztalra. 

Kezdett beugrani, milyen a szülés, és valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Tudtam, hogy úgyis meg kell indítani, mint mindegyiket: hamarosan be kell feküdnöm a kórházba. Úgy éreztem magam, mint az elítélt, akinek önként kell börtönbe vonulnia, pedig legszívesebben megszökne az igazságszolgáltatás markából. Csak nekem sajnos ez a vasmarok a testemben volt, és belülről szorongatott. 
Így hát szeptember 23-án, este 8 órakor savanyú arccal, több tonna holmival és a férjemmel bevonultam a klinikára szülni. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!