Szia, nagypapi! – „A léha tücsök szorgos hangya barátjával együtt előbb-utóbb a lábasba kerül”

Emlékszem, kissrác voltam, na, azért nagyobb, mint te, amikor a szüleimmel vendéglátónk jóvoltából a bécsi Duna-torony éttermében vacsoráztunk. Az étterem azért volt különleges, mert a helyiség körbeforgott - persze nem olyan gyorsan, ahogy tegnap abban a rakétaszerű kabinban repültünk a ligetben - de azért mozgott, így aztán miközben ettem a levest, magasból láthattam a város minden pontját. Már régóta kíváncsi voltam, milyen íze lehet a pisztrángnak, így hát azt rendeltem. Nagy tálon gyönyörű díszítéssel érkezett meg a kékre főzött hal, ám az íze hatalmas csalódást okozott.

Úgy tűnt, a szakács az állandó forgásban elszédülhetett, és nem találta a fűszereket, így a sót sem.

Azóta tudom, hogy az íz a lényeg! Gondolom mindenki unja már a „bezzeg az én időmben” kezdetű kántálást, de azért neked csendesen megsúgom: visszasírom azokat a henteseknél árult főtt debreceniket, amelyeket sok mustárral, friss kenyérrel ettünk egykoron. Igaz, veszélyes étel volt, mert amikor beleszúrtad a villád, magasra fröcskölt a narancssárga zsír, de sebaj, az íze mindenért kárpótolt, még az otthoni morgolódást is megérte. Azt, hogy miért volt olyan jó, nem tudni. Van, aki szerint húsból készült, mások az ízesítésére, fűszerezésére esküsznek, amely receptet a húsüzemek nyolcvan évre titkosították. Elég az hozzá: mára eltűnt ez a finomság. Igaz, akadnak olyanok, akik gyorsbüfék mélyén suttognak egy olyan hentesboltról, ahol még felbukkannak a régi ízek, de ezek inkább a városi legendák közé tartoznak.

Ebből is kiderül, az ételkészítőn, a szakácson áll vagy bukik minden. És főzőmesterekből remekül állunk! Divat lett ugyanis a nyilvános ételkészítés, ahol ki-ki meg akarja mutatni, milyen remekül mozog a konyhában, és hogy az ő fogásának nincs párja. Így aztán minden csatornára jut két-három főzőverseny, ahol percek alatt meg lehet tanulni, hogyan kell elkészíteni egy gyömbéres mormotasztéket páfránymártással, miközben komoly előadásokat lehet hallani egy-egy hozzávaló textúrájáról.

Néha akad egy-két híresség is, akik – bár még közelről sem láttak fakanalat – beszállnak a főzőcskébe, mintegy emelve a műsor színvonalát.

Ők is nekilátnak, hogy összeüssenek valamit, de amikor kiderül, hogy összekeverik a borsot a liszttel, boldogan kiabál a tévé előtt ülő férj a konyhában matató feleségének: gyere, Arankám, nézd meg, milyen suta, még egy rendes besamelmártást sem tud összerittyenteni!

Az ételt, és erre már nem kell téged tanítani, a gyomrunkba tesszük. Néha ugyan akad kivétel, például, ha klímaváltozásról van szó. Ilyenkor ugyanis néhány elszánt és roppant értelmes ifjú úgy gondolja, akkor tesz a legtöbbet a föld tüdejének épségéért, ha paradicsomlevest vagy épp makarónit önt egy-egy régi, értékes festményre. Mintha a rakott krumpli dobálása megállítaná a vizek szennyezését! Értelmetlen játék, hidd el.

Szóval egyél rendesen, mert könnyen lehet, hogy hamarosan új ízekkel is meg kell barátkoznod. Mostanában ugyanis tücsköt, gilisztát, ilyen-olyan bogarakat ajánlanak eszegetni egészség címszó alatt. Elárulom neked, miután nem vagyok barátja az ilyesfajta reformkonyhának, bespájzoltam rendesen pacalkonzervből. Mert ahogy látom, akár muzsikált a léha tücsök, akár nem, szorgos hangya barátjával együtt előbb-utóbb a lábasba kerül. No, azért nem kell sírnod, biztos nem lesz kötelező őket megenni!

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.