Elhagyott gyermekből lett operaénekes és az árvák őrangyala – „Meg kell tanítani őket ölelni, hogy elhiggyék, ők is szerethetők”
Sok emberi őrangyala van, akik segítették a sorsát, vallja Czikora István László operaénekes, akiről szülei lemondtak, gyermekotthonban, majd nevelőszülőknél nevelkedett. A saját bőrén tapasztalta az intézeti lét megpróbáltatásait, ezért szívügye, hogy állami gondozott gyerekek sorsán enyhítsen. Élményeit nem lehet meghatódás nélkül hallgatni és olvasni.
Milyen nehézségekkel kellett szembenézned amiatt, hogy a születésed után lemondott rólad az édesanyád, és gyermekotthonba kerültél?
Születésem után a szülőszobáról rögtön gyermekvédelmi gondoskodásba kerültem Kőszegre, a Református Csecsemőotthonba, és ott voltam addig, amíg a nevelőszüleim ki nem hoztak az intézetből. Amióta az eszemet tudom, énekes szerettem volna lenni. A fejlődési napló szerint, amit a gondozók vezettek rólam, már kétévesen énekeltem. Egyszer a Bartók Rádióban megszólalt A végzet hatalma című opera nyitánya (ez annyira erős emlék, hogy a mai napig emlékszem rá), és én teljesen lenyugodtam.
Rájöttek a gondozók, hogy ha bekapcsolják a klasszikus zenét, én elcsendesedem, és a zenére fókuszálok. Feljegyezték rólam, hogy hároméves korom körül már énekelni tanítottam magam körül a gyerekeket.
Őriszentpéterre kerültem a nevelőszüleimhez, akik féltettek az énekesi pályától, de ahol lehetett, felléptem, énekeltem. Nagyon sok falba ütköztem, mert az állami gondozott gyerekeket másként értékeli a társadalom, mint egy családban felnövő gyereket. Ez így volt a nyolcvanas években, és így van most is. Engem is nagyon sokszor megítéltek azért, mert intézetis voltam, ha valami baj történt, biztosan felelőssé tettek engem is. Amikor egy gyereket folyton bírálnak és megbélyegeznek, akkor egy idő után valóban rosszalkodni kezd. Nemrég kérdezte tőlem egy 17 éves bicskei állami gondozott növendékem, hogy „Laci, nehéz volt eljutni idáig az intézetből?” Igen, nagyon nehéz volt. Ő még az út elején jár, és bár van benne akarat, elszántság, de kell a motiváció. Azért szoktam elmesélni az állami gondozásban lévő tanítványaimnak az életem történetét, mert erőt merítenek belőle. Akkor is nehéz volt, de most még nehezebb egy gyereknek, mert sokkal több kísértésnek van kitéve, mint annak idején én.
Czikora István László operaénekes és okleveles énekművész-tanár. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, az Operettszínház művésze, a Túl az Óperencián című műsor vezetője és szerkesztője a Dankó Rádióban. Szívügye az állami gondozottak segítése zeneterápiás eszközökkel.
A biológiai szüleidről tudsz valamit?
Apukám meghalt, anyukám él, de semmit nem tudok róla a nevén kívül. Van egy nővérem, aki azt mondta nekem, amikor meg akartam keresni anyukámat, hogy inkább ne keressem. Egyébként az állami gondozott gyerekekben mindig kialakul a bűntudat a nevelőszülővel szemben, ha elkezdik keresni a vér szerinti szülőt. De ha az ember elfogadja a helyzetét, elfogadja önmagát, akkor egy idő után megnyugszik. A nevelőanyukámmal elképesztően szoros a viszonyom. A nevelőapukámmal más a helyzet, neki vannak saját gyerekei, és én éreztem gyermekkoromban a megkülönböztetést.
Mit tapasztalsz, mennyire sínylik meg az állami gondozott gyerekek, hogy nem várták őket, nem a családjukban nevelkednek? Mennyire tudnak oldódni később ebből a hiányérzetből, és te milyen eszközökkel tudsz nekik segíteni?
Elképesztő nagy hátránnyal indulnak, de ha erőteljes a személyiségük, jó a közeg, genetikailag jó örökséget hordoznak, akkor pszichésen fel tudják dolgozni ezt a helyzetet.
Azt is meg kell mondanom, hogy ebből a hátrányból óriási előnyre lehet szert tenni, de nagyon meghatározó, hogy mit hoz magával az a gyerek. Nekem vannak sorstársaim, akik hasonló környezetben nőttek fel, hasonló neveltetést kaptak, mint én, de az alkohol és a drogok irányába mentek el.
Én például a gyermekkori élményeimre sokkal jobban emlékszem, mint hogy mi történt tegnap, mert azok annyira erősek. Ahhoz, hogy erről így tudjak beszélni, az kellett, hogy feldolgozzam jó nevelőszülők, barátok, mesterek segítségével. Nagyon sokat köszönhetek Kiss-B. Atillának (operaénekes, a Zeneakadémia tanára, jelenleg az Operettszínház főigazgatója – a szerk.), mert amikor huszonévesként hozzá kerültem az egyetemre, rengeteget beszélgetett velem, sokat segített a rossz élményeim feldolgozásában. Nemcsak énekelni tanított meg, hanem elfogadni önmagamat, a helyzetemet, és abból előnyt kovácsolni. Ha a Jóisten adott valamit, például talentumot, akkor azt bűn nem kihasználni, tenni kell, hogy előrébb tudjak jutni. Egyre több növendékemen látom, hogy fordítani tudtam a sorsán úgy, ahogy annak idején az én sorsomon fordított Kiss-B. Atilla.
Hogyan kerültél be az egyetemre?
Vendéglátóipari szakmunkásképzőben pincérnek tanultam Szombathelyen, ahol fantasztikus osztályfőnököm volt: Péter Valéria, aki tudta és támogatta a művészi ambícióimat. Úgy oldotta meg az óráimat, a szakmai gyakorlataimat, hogy mellette járhassak zeneiskolába. Szabályosan elrugdosott az érettségiig. Utána felvettek Szombathelyre a konzervatóriumba, amit aztán Győrben fejeztem be. Nagyon könnyen ment az éneklés, jöttek is a jó versenyeredmények, de az egyetemi felvételiken nem tudtam megütni az elvárt szintet. Egészen addig, amíg én magam rá nem jöttem, hogy miért. Ugyanaz a helyzet állt elő, mint amikor a gyermekotthonban voltam: jöttek a szülők, és válogattak köztünk, gyerekek között. Mindig azt mondták nekünk a gondozók, hogy „szerepeljetek!” Jól kellett viselkedni, meg kellett mutatni, hogy mit tudunk, és akkor vagy elvittek magukkal a nevelőszülők, vagy megint nem választottak ki. Tudat alatt ugyanez az érzés, emlék kapcsolt be a felvételin. Ahogy rájöttem, hogy miért nem tudok koncentrálni, már simán fölvettek a pécsi egyetemre, majd a Zeneakadémiára. Először Meláth Andreához kerültem Pécsre, majd jött Kiss-B. Atilla. Megtörtént a mi nagy találkozásunk, és azóta is nagyon jó barátságban, szakmai kapcsolatban vagyunk egymással. Őrzőangyalként küldte őt hozzám a Jóisten, és sok ilyen őrzőangyalom van még, akik segítettek megvalósítani önmagam.
A Jóisten mindig ad. Ha valahol netán kevesebbet ad, akkor azt később pótolja. Isten nem siet, de nem is késlekedik.
A Zeneakadémia után, operaénekesként hogyan kapcsolódtál be a magyar zenei életbe, és lettél te magad is őrangyal a gyerekek életében?
Már egyetemistaként játszottam színházakban, több komoly produkcióban részt vehettem, és a gyerekekkel valahogy mindig könnyű volt a kommunikáció. Ezt oda vezetem vissza, hogy van egy súlyosan értelmi sérült nevelt testvérem, akit annak idején a zeneiskolában nem fogadtak be, nem szívesen tanították volna. Tizenévesen elkezdtem én tanítani az öcsémet hangszerre. Évekkel később meghívtak egy állami gondozott gyerekek számára szervezett rendezvényre, és akkor fogalmaztam meg magamban, hogy ha rajtam segített a Jóisten, akkor én most segítek nekik. 2018-ban írtam meg azt a pedagógiai programot, amelynek része volt a nemrég lezajlott „Tiétek a színpad” című musicalverseny is. Elkezdtem a munkát a gencsapáti gyermekotthonban, a Vas Megyei Gyermekvédelmi Központnál. Elképesztő volt, hogy a gyerekek úgy álltak hozzám, mint sorstárshoz. Tudták, honnan jöttem, hogy én is ugyanazt tapasztaltam meg, amit ők. Kendőzetlenül tudok velük olyan dolgokról beszélni, amikről mások nem. Közben elkezdtem dolgozni a Bicskei Gyerekotthonban is, és ledöbbentek a kollégák, hogy mennyire másként ragaszkodnak hozzám a gyerekek, mint más nevelőkhöz. Segíteni tudom őket a tapasztalataimmal, például elmesélem nekik, hogy ha rászoknak a cigire, kihasználják majd őket. Azért szoktatják rá őket a nagyobbak, mert utána biztos cigiadók lesznek majd számukra. Ezeket az összefüggéseket sokkal keményebben mondom el nekik, mint egy pedagógus vagy nevelő.
Azok a zeneterápiás eszközök, amelyek a pályázatodban is szerepeltek, és amelyeket azóta is fejlesztesz, a gyakorlatban hogyan működnek? Milyen nálad egy foglalkozás?
Nagyon-nagyon fontos, hogy köszönéssel és öleléssel indul minden foglalkozás.
Kiemelkedően fontos az ölelés nálunk, állami gondozottaknál, mert az érintés nagyon ritka élmény! Kell, hogy megérintse a felnőtt a gyermeket, mert ez egy kapcsolódás. Meg kell tanítani őket ölelni ahhoz, hogy önmagukat meg tudják szeretni, hogy elhiggyék, hogy ők szerethetők.
Az ölelés után elkezdünk közösen, csoportosan énekelni. Elképesztő csapatszellemet alakít ki a közös éneklés. Például a „La Mancha lovagja” projektben volt egy sérült fiú, akinek az alma szó kiejtése nehézséget okozott. Közösen mindenki kiénekelte azt a szót, hogy alma, a kisfiú is énekelte velük a csoportban, s később már egyedül is ki tudta mondani. A közös éneklés mellett lelkizünk is. Énekelj, és megmondom, ki vagy! Meg lehet mondani bárki énekhangjából, ha valami gondja van éppen. Megbeszéljük, hogy kinek mi a problémája, vagy éppen minek örül. Születésnapokat is meg szoktunk ünnepelni, és persze korosztályra lebontva elmesélek az életemből történeteket. Nagyon fontos őszintének lenni velük, én mindig felvállalom a gyerekkori botlásaimat kertelés nélkül, mert a hibákból tudnak a legtöbbet tanulni.
Tehát nemcsak zenei képzést adsz nekik, hanem a klasszikus értelemben vett zeneterápiás eszközök segítségével meg is nyitod a lelküket. Színházterápiás foglalkozásaid is vannak, mesélj erről egy kicsit!
Nemrég megnéztük a János vitézt az Operettszínházban, és utána beszélgettünk róla: például, amikor Jancsi nekiugrik a banyának, azt hogyan lehetne másként megoldani? Nem kiabálva, nem csúnyán odaszólva. 21. századi kontextusba helyezünk bizonyos helyzeteket, és ezeken megyünk végig. El szoktam mondani, hogyan lehet a stresszt úgy oldani, hogy az vicces és szerethető legyen. Musicaleket is vetítek nekik, például a Twist Olivért vagy a Valahol Európábant, de többféle színpadi műfajt is elemzünk. A népszerűbb slágereket megtanuljuk közösen, és elénekeljük. A Covid időszakában karanténkoncertek formájában elő is adtuk ezeket a parkolóban. Az operett, a musical az a műfaj, ami nagyon könnyen fogyasztható a kisgyermekek számára is.
Az opera zseniális, gyönyörű műfaj, de nehezebben befogadható, mert zeneileg sokkal összetettebb. A musicalekkel viszont nagyon könnyű őket megnyitni.
Mely gyermekvédelmi intézményekhez kapcsolódsz?
Most a budapesti Bolyai Farkas Gyermekotthoni Központhoz tartozó intézményekben dolgozom, illetve a Bokréta lakásotthonokhoz járok ki foglalkozásokat tartani gyerekeknek. A Vas megyei állami gondozott gyermekekkel is kapcsolatban vagyok, de mivel több száz gyerekről beszélünk, és egyszerűen nem tudtam többfelé szakadni, kiváló kollégáim dolgoznak a művészeti iskolában, köztük számos roma származású művész, állami gondozott sorstárs.
Hogyan tudtok felkészülni ezekre a speciális, nagy érzelmi kihívást is jelentő foglalkozásokra?
Folyamatosan tréningezünk, de a legnagyobb képzést a gyerekek adják. Vannak olyan helyzetek, amelyekre nincs azonnali megoldás. Amikor egy anyuka behoz egy gyereket az intézetbe, mert lemond róla, nekem pedig másnap foglalkozást kell tartanom neki is, hogyan tartsam? Erre nincs recept. Érzékenyíteni lehet erre a kollégákat, de gyakran inkább megvigasztalni kell őket. Több művésztanár kolléganőm anyuka, és előfordul, hogy két-három napig sem tudnak aludni, mert olyan mély élmények érik őket, amikre nem lehet felkészülni. A tréningjeink egyúttal öngyógyító folyamatok is. Például a kőszegi gyermekotthonban tartottam foglalkozásokat tavaly, és rengeteg két-hároméves kori élményem jött elő. Az egész élet egy öngyógyítás... Küldetésemnek érzem, hogy itthon is kialakuljon egy támogatói kultúra az állami gondoskodásban élő gyerekek segítésére. Mert az is fontos, hogy az állatmenhelyek kapjanak támogatást, hogy odafigyeljünk az állatok jólétére, de a család nélkül felnövő gyerekek még több figyelmet, támogatást, esélyt érdemelnek.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
