Hogyan kezdtétek a barangolást?

Már az előtt, hogy megismertem a férjem, rengeteget túráztam, barangoltam belföldön. Aztán együtt, majd egy gyermekkel is sokat kirándultunk, de ahogy megszületett a második, már kevesebbet mentünk, annyira kimerültünk kezdő szülőkként két kicsi mellett. Mégis minden alkalmat, amikor elhagytuk Budapestet, kiszabadulásként éltünk meg. Rájöttünk, hogy nekünk az jelenti az igazi kikapcsolódást, ha elmegyünk otthonról, kint vagyunk a természetben, úgyhogy újra egyre többet mentünk immáron három gyermekkel. Minden egyes kimozdulás frissítést hozott az életembe, mindig előre vártam, készültem rá, izgultam, milyen lesz az idő. Maga a kirándulás is nagy élmény volt, majd a fotók feltöltése is a számítógépre, amikor minden egyes pillanatot újraéltem. Idővel elkezdtem lejegyezni az élményeinket, így született meg a blog, amely egy idő után szakmai oldallá alakult, ugyanis praktikus információkat is megosztok a követőimmel a barangolások során szerzett tapasztalatainkról: mit érdemes megnézni az adott helyen, mire figyeljenek, ha arra járnak, ajánlom-e kisgyerekekkel stb.

Hányan követik a blogod?

Kezdetben csak a saját ismerőseim és az ő barátaik követtek.

Ma már 3500-an olvassák rendszeresen a bejegyzéseimet. Ezt a számot organikusan értem el, anélkül, hogy pénzt áldoztunk volna rá.

Vannak családok, akik a blog alapján kirándulnak és szervezik a nyaralásukat. Szoktam is ismeretlenektől levelet kapni, hogy köszönik a tanácsaimat, minket követve járták be például Békés megyét – ez mindig nagy örömmel tölt el. 

Milyen gyakran utaztok?

Gyermekeink 5 és 15 év közöttiek. Mindegyikőjük sportol, zenél, Regnum közösségbe jár. Rengeteg programjuk van, amellyel össze kell hangolni a barangolásainkat, ezért törekszem jó előre beírni a szabad napokat, hétvégéket. Új vállalkozásommal kapcsolatban egyre többször hívnak bennünket szálláshelytesztelésre is, amely 2-3 havonta fér bele az időnkbe. Így előfordul, hogy több egymás utáni hétvégén is megyünk valahova, majd hetekig sehova, mert annyi programunk van, vagy betegek a gyerekek. Emiatt semmit sem ígérek az olvasóknak, hanem csak jelentkezem egy-egy bejegyzéssel. Egyedül a Barangoló Hírmagazin jelenik meg havi rendszereséggel, amelyben saját írásaim mellett szakembereket, olvasnivalókat, újdonságokat is ajánlok.

Hogyan választasz úti célt?

Folyamatosan figyelemmel kísérem a belföldi turisztikai honlapokat, Facebook-oldalakat. Tisztában vagyok azzal, épp milyen felújítások zajlanak, mit adtak át.

Ahogy elkészült a dégi Festetics- és a nádasdladányi Nádasdy-kastély, fel is kerekedtünk megnézni őket. A felújított zempléni várakat is az elsők között tekintettük meg egy tíznapos családi nyaralás keretében.

Elég komoly szakmai könyvtárral rendelkezem, abból is merítek ötletet, hiszen a nagy látnivalók nem változtak az évtizedek alatt. Mások blogját is szívesen olvasom, egyik nagy kedvencem Tenczer Gábor Szép kilátás! című blogja, ő már sok mindenben előttünk jár, mivel idősebbek a gyermekei, nagyobb túrákat is megtettek már. Ezenkívül rendszeres látogatója vagyok az Utazás kiállítás szakmai napjának, mindig rengeteg prospektussal térek haza. 

Mások az igényei egy öt és egy tizenöt évesnek, más érdekli őket. Hogyan tudjátok úgy alakítani a programot, hogy mindenki élvezze?

Ha kirándulunk, mindig olyan távot tervezek, amelyet a legkisebb is bír. Előre megnézem a szintkülönbséget, hogy tudjam, mi vár ránk. A blogomban is mindig megírom, hogy mik a tapasztalataink, ajánlom-e kisgyerekkel vagy sem. Amikor kicsink volt, elsősorban tanösvényeket jártunk be, vagy olyan körutakat tettünk a Pilisben, Börzsönyben, Mátrában vagy a Balaton-felvidéken, amelyet ő is könnyen tudott teljesíteni. Ha kastélyt, várat, látógatóközpontot tekintünk meg, mindig figyelek arra, hogy utána a legkisebbeknek is legyen érdekes program, vagy valami, ami őket is motiválja: játszóterezés, fagyizás vagy egy forró csoki, valami, ami nem túl drága, de vonzó számukra. Ha túrázunk, általában geocachingelünk is, az elrejtett ládák keresését mindenki élvezi.

Kép

A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona ​

Szoktak nyavalyogni a gyerekek, hogy „mikor érünk már oda, unalmas a kiállítás, fáradtak vagyunk, miért kell mindig menni” stb.?

Persze, hogy van nyavalygás. Nagyon tudják sajnáltatni magukat, hogy fáj a lábuk. Ezért túrázni szinte mindig másokkal, unokatesókkal, barátokkal megyünk. Amikor van velük egykorú társaság, eszükbe sem jut panaszkodni. Ha mégis, akkor különböző taktikákat vetünk be: „Következő pihenőnél megesszük a csokit, amit hoztunk! Az bonthatja ki, aki legelőször odaér!”

A férjemnek mindig remek ötletei vannak, hogyan haladjunk gyorsabban, például úgy rendez futóversenyt, hogy a legkisebb indulhat először.

Mindig arra biztatom az olvasókat, ha újak ebben, ne adják fel, lehet, hogy kezdetben nyafognak a gyerekek egy hosszabb táv vagy tárlatvezetés közben, de majd belenőnek.

Van kedvenc helyszíned?

Nagyon szeretem Esztergomot a hangulata, sokszínűsége, természethez való közelsége miatt, de közel áll a szívemhez Nyugat-Magyarország is, az Alpokalja és a Fertő-tó környéke. Amikor arra járunk, mindig arra gondolok, miért nem ide születtem, annyira otthon érzem magam. Szeretem a somogyi erdőket, amelyek Erdélyre emlékeztetnek, és a Zempléni-hegység érintetlen tájait. Mivel minden évben eltölthetünk egy hetet a rokonaink nyaralójában, Fonyód is a szívünk közepébe került.

Kép

Orsolya gyerekeivel Esztergomban – A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona

Gondolom, már rutinból pakolsz egy-egy kirándulásra.

Hétvégékre igen, de már csak a két kicsinek, a nagyok kikérik maguknak, ha belenyúlok a táskájukba. A kempingezés előtti pakolás azonban nekünk is stresszes. Ha itthon marad valami, az négy-öt napunkat keserítheti meg. Egyébként kempingezni már csak utánfutóval tudunk menni, de így is olcsóbban jövünk ki, mintha egy komolyabb szálláshelyre mennénk.

Van-e más célja is a blogodnak a kedvcsináláson kívül?

Próbálok másokat is ösztönözni arra, hogy induljanak el, és fedezzék fel hazánkat, amely rengeteg csodát rejt. A városban élők sokszor már el is felejtik, mennyire jó kint lenni a természetben. Nehezen is indulnak el gyerekekkel, főleg többel. Sok visszajelzést kapok az olvasóktól: „Ha ti képesek vagytok öt gyerekkel jönni-menni, akkor megpróbáljuk mi is hárommal!” Meg is szokták köszönni, hogy motiválom őket. Amikor szálláshelyekről írok, igyekszem az olvasókat jó tanácsokkal is ellátni, mire figyeljenek foglaláskor, mennyivel előbb keresgéljenek, ha jót szeretnének találni, ne júliusban keressenek augusztusra.

A nagycsaládosoknak érdemes még éberebbnek lenniük, és februárban foglalniuk, hogy megfizethető és jó helyen lévő szállást találjanak, ahonnan nagyszerű csillagtúrákat lehet tenni. 

Kempingtől a négycsillagos szállodáig sok helyen aludtunk már, mindegyikről le is írtam, hogy milyennek találtuk, mit tapasztaltunk. Ezt azért is teszem, hogy aki utánunk odamegy, semmin se lepődjön meg. Ha valamivel nem voltunk elégedettek, inkább csak annyit írok, hogy látok még fejlődési lehetőséget ezen a szálláshelyen.

A blogodon is mindig ilyen kedvesen fogalmazod meg a kritikát.

Magamból indulok ki, ha valaki másokról gyakran lebecsülően nyilatkozik, elmegy tőle a kedvem, de nem csak attól, amiről beszél, hanem az illetőtől is. Hiszek abban, hogy mindenki a lehető legjobb tudása szerint hozott létre egy szállást vagy egy látnivalót. Ez nem azt jelenti, hogy nem írom le, ha valami nem volt jó, hanem azt, hogy megpróbálom átkeretezni, azt megfogalmazni, hogy nekünk miért nem volt jó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt tíz évben hány dolgot tartottam meg magamnak, mert ha leírom, ócsárlás lett volna. Ilyenkor inkább csak annyit jegyzek meg az írás végén, ha itt és itt jártok, ezt a programot nem ajánlom.

Kép

A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona ​

Az új vállalkozásod, a Szállásműhely is a belföldi szálláshelyekhez kapcsolódik. Van még hova fejlődniük?

Rengeteg nagyon jó szálláshely van hazánkban. Én azoknak szeretnék segíteni a tanácsaimmal, akik fejlődni kívánnak vagy valamivel kitűnni, legyen szó magánszállásról, kis panzióról vagy négycsillagos szállodáról. Abban szeretném őket támogatni, amiben valóban szükségük van rám: van, akinek marketingben kell ötlet; van, akinek a honlap szövegének megfogalmazásában; van, akinek lakberendezésben. Ugyanis előfordul az is, hogy valaki ért a marketinghez, jól is fogalmaz, de nehézséget okoz annak eldöntése, milyen színű legyen a fal, és milyen bútorokkal rendezze be a szálláshelyet. Lakberendezőként ebben is tudok segítséget nyújtani. Egyébként családi házak, lakások kialakításában is adok tanácsot, most épp egy hétgyermekes családnak dolgozom, ez a szolgáltatásom a Fészekműhely nevet kapta.

Az a szemlélet, amit én viszek a lakberendezésbe, újdonság, ugyanis ritka az ötgyermekes szakember ezen a területen. 

Ebből is születik majd írás a Barangoló család bloghoz vagy a baba-mama klubos tapasztalataidról írt Klubdélelőtt című könyvedhez hasonlóan?

Könyvemet a plébániánkon működő baba-mama klub kilencéves vezetése során szerzett tapasztalataimból írtam. Amikor a legkisebb gyermekem is intézménybe kezdett járni, át akartam adni a klub vezetését másnak, ezért elkezdtem összeírni a gondolataimat, a metodikát, honnan jutottunk el hova, mi vált be, mi nem, mikre érdemes odafigyelni klubvezetés során, milyen gyümölcsei, hatásai lettek a klubnak a közösségre és az egyénekre nézve. Idővel rájöttem, hogy nemcsak azoknak lehet érdekes és hasznos a jegyzetem, akik engem követnek majd a plébánián, hanem azoknak is, akik bárhol baba-mama klubot vezetnek, vagy szeretnének egyet létrehozni. Könyvemben más klubvezetők, tagok is megszólaltak, bemutatták a saját klubjukat, meséltek tapasztalataikról, így sikerült komoly ötlettárral is gazdagítani az írást. Visszatérve a kérdésre: lehet, hogy egyszer majd a szálláshelyekről és a lakberendezésről is írok könyvet, már van egy hosszú tematikám, de a Barangoló család kapcsán is van egy mesekönyvötletem – talán nyáron neki is kezdek, amikor több időm lesz esténként.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

„…mondd el, mit tudsz magadról.
– Ó, arról nem érdemes beszélni, hogy én mit tudok magamról; de ha megengedné, hogy elmeséljem, mit képzelek magamról, az ezerszer érdekesebb lenne – mondta Anne lelkesen.
– Ábrándképekről hallani sem akarok. Tartsd magad a puszta tényekhez.”
(Anne otthonra talál)

A puszta tények valóban elszomorítóbbak a képzeletnél, hiszen Anne Shirley három hónapos kisbaba, amikor szülei betegségben meghalnak, ő pedig rokonok nélkül marad. Senkitől sem kap szeretetet, törődést egészen tizenegy éves koráig, amikor a Prince Edward-szigetre kerül egy idős testvérpár, Marilla és Matthew otthonába. Szeretetéhes, alultáplált, szinte már csúnyácska lány, korához képest keveset tanult. Szókimondó, meggondolatlan, állandóan kalamajkába kerül, mégis rabul ejti a környezetét, és mindenki megszereti – nemcsak Avonlea lakói, hanem a regény olvasói is.

Kilencéves voltam, amikor először olvastam a történetét.

Gyerekként tőle tanultam meg, hogy a képzeletünk erőt adhat a hétköznapokhoz, átsegíthet minket a legnehezebb pillanatokon, társunk lehet a magányban, de a környezetünk életét is színesebbé tehetjük vele.

Ő bátorított arra is, hogy meséket találjak ki, és merjek arról álmodozni, hogy felnőttként íróvá válhatok. Azóta is sokszor előveszem a róla szóló könyveket, és már nemcsak olvasóként, hanem ifjúsági könyvek szerzőjeként is próbálom megfejteni a titkot: miért van Anne Shirley-nek a mai napig ennyi rajongója szerte a világon?

A válasz valójában egyszerű és annyiféle, ahány olvasója van a regénynek. Anne alakjával könnyű azonosulni, hiszen, mint a legtöbb lány, Anne sem tipikus szépség, ő is rengeteget hibázik, gyakran bajba sodorja magát, de nagyon tud szeretni, és nagyon vágyik mások szeretetére. Akárhányszor újraolvasom a róla szóló regényeket, mindig meglep a bátorsága, nyíltsága, őszintesége. A története nemcsak egy menedék, ahová elvonulhatok pár órára a mai világ borzalmai elől, hanem olyasmi, amit magammal vihetek a jelenembe is. Anne ugyanis nem csupán hisz a hétköznapi apró varázslatokban, de meg is mutatja, hogyan lelhetünk rájuk. Az ő világában is van magány, erőszak, fájdalom, mégis sikerül felfedeznie és felerősítenie mindenben a szépet, a körülötte élőkben pedig mindig megtalálja a jót is – azzal, hogy bele tud helyezkedni a szemszögükbe, és együttérez velük. Fantáziájával, humorérzékével és optimizmusával nekünk is segít, hogy észrevegyük a szépet és a jót a saját környezetünkben – gondolom olvasóként, íróként pedig hozzáteszem: nagyon erős, szerethető karakterek születhetnek olyankor, amikor a szerző át tudja érezni a szereplője minden bánatát, vágyát, álmát.

Montgomery pedig biztosan át tudta érezni, hiszen Anne történetébe rengeteg saját élményét írta bele.

Kép

Lucy Maud Montgomery egy archív fotón

Szerető édesanya nélkül nőtt fel

Mindig fenntartásokkal lehet csak összehasonlítani egy szerző személyét az általa teremtett fiktív szereplővel, hiszen az alkotás olyan összetett, szinte megfoghatatlan folyamat, amit nem lehet elintézni annyival, hogy az író a saját életét vetette papírra. Tény azonban, hogy a szerzők gyakran merítenek élményeikből, és sokszor saját emlékeiket, érzéseiket, álmaikat, félelmeiket is beleszővik fiktív történeteikbe. Így volt ezzel Lucy Maud Montgomery is, aki Cliftonban, a Prince Edward-szigeten született 1874-ben, és hasonlóan Anne Shirley-hez korán elveszítette édesanyját. Montgomery még csak 21 hónapos volt, amikor anyja tuberkulózisban meghalt. Apja az anyai nagyszülőkre bízta kislányát, és Nyugat-Kanadába költözött, majd újraházasodott.

Lucy Maud Montgomery a Prince Edward-szigeten maradt és nőtt fel idős nagyszüleinél Cavendishben. Mint Anne Shirley, ő is a fantáziájában, a könyveiben, valamint a természet szépségeiben talált vigasztalást és társaságot. Nagyon szerette a szigetet és Cavendisht, és később regényeiben is megörökítette lakhelyét.

Vidéki tanítókisasszonyból írónő

Anne Shirley gyerekként iskolai barátnőivel meseklubot alapít, ahol egymásnak írnak és olvasnak fel történeteket. Montgomery szintén kiskorától írni kezdett, és arról álmodozott, hogy felnőttként író lesz. Kilencévesen már verseket költött és naplót vezetett.

Az írói karrierje azonban nem indult zökkenőmentesen, többször is elutasították alkotásait a magazinok.

Egy rövid ideig édesapjához költözött, ez idő alatt jelent meg első írása pár nappal a 16. születésnapja előtt. Ám még nagyon messze volt attól, hogy az alkotásból megélhessen. Honvágya támadt, és hiányoztak a szigeten élő szerettei, ezért visszaköltözött a Prince Edward-szigetre, és a tanári pályára kezdett készülni. A Prince of Wales Főiskolán végzett, majd a szigeten maradva több iskolában is tanított. Montgomery korának azon kevés női közé tartozott, akik felsőoktatásra is vágytak, és hamarosan az új-skóciai Halifax állambeli Dalhousie Egyetemre kezdett járni. Dalhousie-i tartózkodása alatt kapta meg az első honoráriumokat is az írásaiért – csakúgy, mint regényeiben Anne.

Anne Shirley szintén vidéki tanítókisasszonyként kezdi a felnőtt életét, miközben az egyetemről ábrándozik. Végül neki is valóra válik az álma, és az egyetemi évei alatt nyomtatásban megjelennek az első írásai, sőt már tiszteletdíjat is kap értük. Őrá azonban az egyetem végén a szerelem vár, míg Montgomerynek továbbra is a maga lábán kellett megállnia.

Kép

Az „Anne otthonra talál” könyv első kiadása

Elutasítások után hatalmas siker

Nagyapja halála után Montgomery visszatért Cavendishbe, hogy vigyázzon az egyedül maradt nagymamájára. A következő tizenhárom évben őt segítette, de ezalatt is írt, verseket, történeteket, sorozatokat küldött kanadai, brit és amerikai magazinoknak. Az elutasítások ellenére kezdett jó bevételhez jutni az alkotásaiból. „1899-ben 96,88 dollárt keresett – mai mércével mérve ez nem sok, de szép összeg a századfordulón. Írásából származó bevétele 1903-ban 500 dollárra nőtt” – írja az lmmontgomery.ca.

Montgomery 1905-ben fejezte be első regényét: az Anne of Green Gables-t (magyarul: Anne otthonra talál). A kéziratot több kiadónak is elküldte, de mindegyik elutasította. Ez annyira kedvét szegte, hogy eltette a művét, és csak később próbálkozott ismét a megjelentetésével. Másodszorra sikerrel járt, talált kiadót, és 1908-ban a könyvesboltokba került Anne Shirley története.

A könyv azonnal népszerű lett, megalapozta Montgomery hírnevét és írói karrierjét. Az 1908 júniusában kiadott könyv több mint 19 ezer példányban kelt el a megjelenést követő öt hónapban.

Az első évben 10-szer is újranyomták, és széles körű elismerést aratott – írja a www.thecanadianencyclopedia.ca. Montgomery hozzá is látott a folytatásokhoz, és megírta Anne tanítói és egyetemi éveit, szerelmét, házassága első éveit, gyermekei felnövését, sőt még az első világháború alatti éveket is.

Lelkészfeleségként is írt

Montgomery több családtagját elveszítette élete során, ahogy Anne is. Felnőttként a nagyszüleit, és édesanyaként egyik kisfiát is. Regényeiben gyakoriak azok a szereplők, akik kötelességüket teljesítve idős hozzátartozóik mellett maradnak, hogy őket ápolják, segítsék. Montgomery is csak nagymamája halála után házasodott össze jegyesével, Ewan Macdonald presbiteriánus lelkésszel. Az Ontario állambeli Leaskdale-ben telepedtek le, ahol Ewan lett az új lelkész. Montgomery segítette férjét a lelkipásztori feladataiban, nevelte fiaikat, vezette az otthonukat, de az írást sem hagyta abba, sőt, további sikerkönyvei születtek, valamint novellákat, versekeit is alkotott. Továbbra is naplót vezetett, és folyamatosan levelezett barátaival, rokonaival, rajongóival. Montgomery több helyen is élt családjával, mégis a Prince Edward-sziget maradt regényei fő helyszíne, majd itt is temették el 1942-ben, Cavendishben.

Kép

Lucy Maud Montgomery – Forrás: Picryl

Mit olvassunk még Montgomerytől?

Az Anne Shirley-könyvekből és Montgomery más regényeiből is árad a humora és természetszeretete. Sok-sok helyzetkomikumot teremt, megmutatva, hogy az életben a mulatságot is meg lehet találni.

Szeret anekdotázni, regényeiben temérdek vicces, meghökkentő történetet és mondást mesél el.

A természetről pedig olyan odaadással és átéléssel ír, hogy aki olvassa, azonnal a szabadba vágyik, és képes meglátni minden évszak szépségét és ajándékait.

Montgomerynek több könyve is megjelent magyarul. Közülük kiemelkedik A kék kastély, amely kevésbé nevezhető ifjúsági történetnek. Főszereplője a 29 éves Valancy, akinek életét teljesen megváltoztatja egy tévedés. Valójában nem is az élete változik, hanem ő maga alakul át, ahogy levedli korábbi félelmeit, és megismeri önmagát. Montgomery humora sziporkázik a regényben, és a tőle megszokott gyönyörű természetleírásokban sincs hiány. Aki szerette az Anne Shirley-könyveket, annak mindenképp ajánlott olvasmány!

Magyar rajongók

Az Anne otthonra talál című regényből számtalan színpadi és filmfeldolgozás, animáció és sorozat készült, de a Montgomery által teremtett világot láthatjuk a Váratlan utazás című kanadai sorozatban is, amelynek máig nagy rajongótábora van hazánkban. A Kozák Zsolt által létrehozott és vezetett honlapon, valamint a magyar Váratlan utazás Facebook-oldalon és csoportban nemcsak a sorozatról, de az írónőről is többet megtudhatunk, és eszmét cserélhetünk a többi hazai rajongóval.

Forrás:

• L. M. Montgomery: Anne otthonra talál, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997.
• https://avonlea.hu/guide/mk/maud
• https://lmmontgomery.ca/about/lmm/her-life
• https://www.thecanadianencyclopedia.ca/en/article/montgomery-lucy-maud

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned amiatt, hogy a születésed után lemondott rólad az édesanyád, és gyermekotthonba kerültél?

Születésem után a szülőszobáról rögtön gyermekvédelmi gondoskodásba kerültem Kőszegre, a Református Csecsemőotthonba, és ott voltam addig, amíg a nevelőszüleim ki nem hoztak az intézetből. Amióta az eszemet tudom, énekes szerettem volna lenni. A fejlődési napló szerint, amit a gondozók vezettek rólam, már kétévesen énekeltem. Egyszer a Bartók Rádióban megszólalt A végzet hatalma című opera nyitánya (ez annyira erős emlék, hogy a mai napig emlékszem rá), és én teljesen lenyugodtam.

Rájöttek a gondozók, hogy ha bekapcsolják a klasszikus zenét, én elcsendesedem, és a zenére fókuszálok. Feljegyezték rólam, hogy hároméves korom körül már énekelni tanítottam magam körül a gyerekeket.

Őriszentpéterre kerültem a nevelőszüleimhez, akik féltettek az énekesi pályától, de ahol lehetett, felléptem, énekeltem. Nagyon sok falba ütköztem, mert az állami gondozott gyerekeket másként értékeli a társadalom, mint egy családban felnövő gyereket. Ez így volt a nyolcvanas években, és így van most is. Engem is nagyon sokszor megítéltek azért, mert intézetis voltam, ha valami baj történt, biztosan felelőssé tettek engem is. Amikor egy gyereket folyton bírálnak és megbélyegeznek, akkor egy idő után valóban rosszalkodni kezd. Nemrég kérdezte tőlem egy 17 éves bicskei állami gondozott növendékem, hogy „Laci, nehéz volt eljutni idáig az intézetből?” Igen, nagyon nehéz volt. Ő még az út elején jár, és bár van benne akarat, elszántság, de kell a motiváció. Azért szoktam elmesélni az állami gondozásban lévő tanítványaimnak az életem történetét, mert erőt merítenek belőle. Akkor is nehéz volt, de most még nehezebb egy gyereknek, mert sokkal több kísértésnek van kitéve, mint annak idején én.

Czikora István László operaénekes és okleveles énekművész-tanár. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, az Operettszínház művésze, a Túl az Óperencián című műsor vezetője és szerkesztője a Dankó Rádióban. Szívügye az állami gondozottak segítése zeneterápiás eszközökkel.

A biológiai szüleidről tudsz valamit?

Apukám meghalt, anyukám él, de semmit nem tudok róla a nevén kívül. Van egy nővérem, aki azt mondta nekem, amikor meg akartam keresni anyukámat, hogy inkább ne keressem. Egyébként az állami gondozott gyerekekben mindig kialakul a bűntudat a nevelőszülővel szemben, ha elkezdik keresni a vér szerinti szülőt. De ha az ember elfogadja a helyzetét, elfogadja önmagát, akkor egy idő után megnyugszik. A nevelőanyukámmal elképesztően szoros a viszonyom. A nevelőapukámmal más a helyzet, neki vannak saját gyerekei, és én éreztem gyermekkoromban a megkülönböztetést.

Mit tapasztalsz, mennyire sínylik meg az állami gondozott gyerekek, hogy nem várták őket, nem a családjukban nevelkednek? Mennyire tudnak oldódni később ebből a hiányérzetből, és te milyen eszközökkel tudsz nekik segíteni?

Elképesztő nagy hátránnyal indulnak, de ha erőteljes a személyiségük, jó a közeg, genetikailag jó örökséget hordoznak, akkor pszichésen fel tudják dolgozni ezt a helyzetet.

Azt is meg kell mondanom, hogy ebből a hátrányból óriási előnyre lehet szert tenni, de nagyon meghatározó, hogy mit hoz magával az a gyerek. Nekem vannak sorstársaim, akik hasonló környezetben nőttek fel, hasonló neveltetést kaptak, mint én, de az alkohol és a drogok irányába mentek el.

Én például a gyermekkori élményeimre sokkal jobban emlékszem, mint hogy mi történt tegnap, mert azok annyira erősek. Ahhoz, hogy erről így tudjak beszélni, az kellett, hogy feldolgozzam jó nevelőszülők, barátok, mesterek segítségével. Nagyon sokat köszönhetek Kiss-B. Atillának (operaénekes, a Zeneakadémia tanára, jelenleg az Operettszínház főigazgatója – a szerk.), mert amikor huszonévesként hozzá kerültem az egyetemre, rengeteget beszélgetett velem, sokat segített a rossz élményeim feldolgozásában. Nemcsak énekelni tanított meg, hanem elfogadni önmagamat, a helyzetemet, és abból előnyt kovácsolni. Ha a Jóisten adott valamit, például talentumot, akkor azt bűn nem kihasználni, tenni kell, hogy előrébb tudjak jutni. Egyre több növendékemen látom, hogy fordítani tudtam a sorsán úgy, ahogy annak idején az én sorsomon fordított Kiss-B. Atilla.

Hogyan kerültél be az egyetemre?

Vendéglátóipari szakmunkásképzőben pincérnek tanultam Szombathelyen, ahol fantasztikus osztályfőnököm volt: Péter Valéria, aki tudta és támogatta a művészi ambícióimat. Úgy oldotta meg az óráimat, a szakmai gyakorlataimat, hogy mellette járhassak zeneiskolába. Szabályosan elrugdosott az érettségiig. Utána felvettek Szombathelyre a konzervatóriumba, amit aztán Győrben fejeztem be. Nagyon könnyen ment az éneklés, jöttek is a jó versenyeredmények, de az egyetemi felvételiken nem tudtam megütni az elvárt szintet. Egészen addig, amíg én magam rá nem jöttem, hogy miért. Ugyanaz a helyzet állt elő, mint amikor a gyermekotthonban voltam: jöttek a szülők, és válogattak köztünk, gyerekek között. Mindig azt mondták nekünk a gondozók, hogy „szerepeljetek!” Jól kellett viselkedni, meg kellett mutatni, hogy mit tudunk, és akkor vagy elvittek magukkal a nevelőszülők, vagy megint nem választottak ki. Tudat alatt ugyanez az érzés, emlék kapcsolt be a felvételin. Ahogy rájöttem, hogy miért nem tudok koncentrálni, már simán fölvettek a pécsi egyetemre, majd a Zeneakadémiára. Először Meláth Andreához kerültem Pécsre, majd jött Kiss-B. Atilla. Megtörtént a mi nagy találkozásunk, és azóta is nagyon jó barátságban, szakmai kapcsolatban vagyunk egymással. Őrzőangyalként küldte őt hozzám a Jóisten, és sok ilyen őrzőangyalom van még, akik segítettek megvalósítani önmagam.

A Jóisten mindig ad. Ha valahol netán kevesebbet ad, akkor azt később pótolja. Isten nem siet, de nem is késlekedik.

Kép

Forrás: czikora.hu

A Zeneakadémia után, operaénekesként hogyan kapcsolódtál be a magyar zenei életbe, és lettél te magad is őrangyal a gyerekek életében?

Már egyetemistaként játszottam színházakban, több komoly produkcióban részt vehettem, és a gyerekekkel valahogy mindig könnyű volt a kommunikáció. Ezt oda vezetem vissza, hogy van egy súlyosan értelmi sérült nevelt testvérem, akit annak idején a zeneiskolában nem fogadtak be, nem szívesen tanították volna. Tizenévesen elkezdtem én tanítani az öcsémet hangszerre. Évekkel később meghívtak egy állami gondozott gyerekek számára szervezett rendezvényre, és akkor fogalmaztam meg magamban, hogy ha rajtam segített a Jóisten, akkor én most segítek nekik. 2018-ban írtam meg azt a pedagógiai programot, amelynek része volt a nemrég lezajlott „Tiétek a színpad” című musicalverseny is. Elkezdtem a munkát a gencsapáti gyermekotthonban, a Vas Megyei Gyermekvédelmi Központnál. Elképesztő volt, hogy a gyerekek úgy álltak hozzám, mint sorstárshoz. Tudták, honnan jöttem, hogy én is ugyanazt tapasztaltam meg, amit ők. Kendőzetlenül tudok velük olyan dolgokról beszélni, amikről mások nem. Közben elkezdtem dolgozni a Bicskei Gyerekotthonban is, és ledöbbentek a kollégák, hogy mennyire másként ragaszkodnak hozzám a gyerekek, mint más nevelőkhöz. Segíteni tudom őket a tapasztalataimmal, például elmesélem nekik, hogy ha rászoknak a cigire, kihasználják majd őket. Azért szoktatják rá őket a nagyobbak, mert utána biztos cigiadók lesznek majd számukra. Ezeket az összefüggéseket sokkal keményebben mondom el nekik, mint egy pedagógus vagy nevelő.

Azok a zeneterápiás eszközök, amelyek a pályázatodban is szerepeltek, és amelyeket azóta is fejlesztesz, a gyakorlatban hogyan működnek? Milyen nálad egy foglalkozás?

Nagyon-nagyon fontos, hogy köszönéssel és öleléssel indul minden foglalkozás.

Kiemelkedően fontos az ölelés nálunk, állami gondozottaknál, mert az érintés nagyon ritka élmény! Kell, hogy megérintse a felnőtt a gyermeket, mert ez egy kapcsolódás. Meg kell tanítani őket ölelni ahhoz, hogy önmagukat meg tudják szeretni, hogy elhiggyék, hogy ők szerethetők.

Az ölelés után elkezdünk közösen, csoportosan énekelni. Elképesztő csapatszellemet alakít ki a közös éneklés. Például a „La Mancha lovagja” projektben volt egy sérült fiú, akinek az alma szó kiejtése nehézséget okozott. Közösen mindenki kiénekelte azt a szót, hogy alma, a kisfiú is énekelte velük a csoportban, s később már egyedül is ki tudta mondani. A közös éneklés mellett lelkizünk is. Énekelj, és megmondom, ki vagy! Meg lehet mondani bárki énekhangjából, ha valami gondja van éppen. Megbeszéljük, hogy kinek mi a problémája, vagy éppen minek örül. Születésnapokat is meg szoktunk ünnepelni, és persze korosztályra lebontva elmesélek az életemből történeteket. Nagyon fontos őszintének lenni velük, én mindig felvállalom a gyerekkori botlásaimat kertelés nélkül, mert a hibákból tudnak a legtöbbet tanulni.

Tehát nemcsak zenei képzést adsz nekik, hanem a klasszikus értelemben vett zeneterápiás eszközök segítségével meg is nyitod a lelküket. Színházterápiás foglalkozásaid is vannak, mesélj erről egy kicsit!

Nemrég megnéztük a János vitézt az Operettszínházban, és utána beszélgettünk róla: például, amikor Jancsi nekiugrik a banyának, azt hogyan lehetne másként megoldani? Nem kiabálva, nem csúnyán odaszólva. 21. századi kontextusba helyezünk bizonyos helyzeteket, és ezeken megyünk végig. El szoktam mondani, hogyan lehet a stresszt úgy oldani, hogy az vicces és szerethető legyen. Musicaleket is vetítek nekik, például a Twist Olivért vagy a Valahol Európábant, de többféle színpadi műfajt is elemzünk. A népszerűbb slágereket megtanuljuk közösen, és elénekeljük. A Covid időszakában karanténkoncertek formájában elő is adtuk ezeket a parkolóban. Az operett, a musical az a műfaj, ami nagyon könnyen fogyasztható a kisgyermekek számára is.
Az opera zseniális, gyönyörű műfaj, de nehezebben befogadható, mert zeneileg sokkal összetettebb. A musicalekkel viszont nagyon könnyű őket megnyitni.

Mely gyermekvédelmi intézményekhez kapcsolódsz?

Most a budapesti Bolyai Farkas Gyermekotthoni Központhoz tartozó intézményekben dolgozom, illetve a Bokréta lakásotthonokhoz járok ki foglalkozásokat tartani gyerekeknek. A Vas megyei állami gondozott gyermekekkel is kapcsolatban vagyok, de mivel több száz gyerekről beszélünk, és egyszerűen nem tudtam többfelé szakadni, kiváló kollégáim dolgoznak a művészeti iskolában, köztük számos roma származású művész, állami gondozott sorstárs.

Hogyan tudtok felkészülni ezekre a speciális, nagy érzelmi kihívást is jelentő foglalkozásokra?

Folyamatosan tréningezünk, de a legnagyobb képzést a gyerekek adják. Vannak olyan helyzetek, amelyekre nincs azonnali megoldás. Amikor egy anyuka behoz egy gyereket az intézetbe, mert lemond róla, nekem pedig másnap foglalkozást kell tartanom neki is, hogyan tartsam? Erre nincs recept. Érzékenyíteni lehet erre a kollégákat, de gyakran inkább megvigasztalni kell őket. Több művésztanár kolléganőm anyuka, és előfordul, hogy két-három napig sem tudnak aludni, mert olyan mély élmények érik őket, amikre nem lehet felkészülni. A tréningjeink egyúttal öngyógyító folyamatok is. Például a kőszegi gyermekotthonban tartottam foglalkozásokat tavaly, és rengeteg két-hároméves kori élményem jött elő. Az egész élet egy öngyógyítás... Küldetésemnek érzem, hogy itthon is kialakuljon egy támogatói kultúra az állami gondoskodásban élő gyerekek segítésére. Mert az is fontos, hogy az állatmenhelyek kapjanak támogatást, hogy odafigyeljünk az állatok jólétére, de a család nélkül felnövő gyerekek még több figyelmet, támogatást, esélyt érdemelnek.

– Halló, itt a központ beszél! Figyeljen a forgalmi torlódásra! Egy várakozási körre lesz szükség a leszállás előtt. 
– Központ, vettem. Tartom az előírt magasságot és irányt. 
– A szél miatti elsodródást is korrigálni kell. 
– Központ, szabad mozgásteret kérek! Biztosítson elsőbbséget a leszálláshoz! 
– Itt a központ. Minden adott a biztonságos süllyedéshez. Kezdje meg a leszállást! 
– Nagyon erős a köd. Nem tudom lenavigálni a gépet! 
– Vettem. Pedig jó lenne, ha lassan landolnál. 
– Melyik leszállópályára mehetek? 
– Hármas leszállópálya, balra, jobbra, balra, vízszintes, és már kész is. 
– Vettem, hármas leszállópálya. Engedélyt kérek leszállásra! 
– Engedély megadva. 
– Vettem. A landolást megkezdjük. Robotpilóta kikapcsolva. Végrehajtom a bal fordulót 90 fokra. Magasság 7400 méter. 
– Itt a központ, ne menj olyan magasra, lezuhansz! 
– Tartom az előírás szerinti magasságot, kibocsátom a futóműveket, az ereszkedést megkezdem. 
– Na végre. Folytassa a műveletet a megkezdettek szerint! 

– Központ, központ! Kigyulladt a bal köpeny! Ég a hajtómű! Kényszerleszállást kell végrehajtani. 
– Pisilni ugye voltál? Kellemetlen lenne éppen kényszerleszállás közben… 

– Figyelem, figyelem! Itt a pilóta beszél, mindenki őrizze meg a nyugalmát! Biztonsági öveket bekapcsolni! 
– Mit keres itt ez a zokni? 
– Központ, ne térjen el a tárgytól, segítsen lenavigálni a gépet! Figyelem, vészsüllyedés! Helyezzék fel az oxigénmaszkokat! Mindenki őrizze meg a nyugalmát. A kényszerleszállást megkezdjük. 
– Mindjárt jövök, elfelejtettem lekapcsolni a sütőt! 
– Központ, ne hagyjon magamra! Semmit nem látok a ködtől. A gép kézivezérléssel megy. Kiengedem a fékszárnyakat. Helyezzék a maszkot az orrukra és a szájukra, és rögzítsék a szalagot! 
– Na, már itt is vagyok! 
– Itt nincs irányítás! Zuhanunk! 
– Lemaradtam? Mi történt? 
– Orral lefelé teszem! Nincs meghajtás! Készülj a becsapódásra! 
– Imike, most már végre tedd le azt a repülőt! Késő van, indulás az ágyba! 
– Féklapokat kinyitni! Zuhanuuuuunk! 
– Ettől az alsószomszéd is biztosan megrettent. 
– Becsapódás! 
– Az a kedvenc vázám volt, Imike… 
– Anya, holnap ügyesebben irányíts! Apa sokkal jobb rádiótorony nálad! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kicsit kiégett, de ambiciózus tanár, aki olyan gyerekek közé kerül, akikkel szemben a társadalom előítéletes, de a fiatalokba vetett bizalom és a művészet ereje végül eredményre vezet. A közösségben megmutatkozik a tehetség, a gyerekek élete jóra fordul, a tanulmányi eredményeik javulnak, a jövőjük pedig egyre fényesebbé válik. Sokszor láttuk ezt a filmvásznon, és szeretjük is ezeket a történeteket, mert meghatóak és helyrebillentik az igazságérzetünket, amivel a valóság sokszor olyan kegyetlen. Ha ezt a narratívát megszabadítjuk a hollywoodi sallangoktól, olyan történetet kapunk, amilyen a Felzárkózó Települések Szimfónia programjában játszó gyerekeké, akik nemrég léptek fel az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Egy történetet, amely minden momentumában igazi.

Önállóan is megállják a helyüket

Ahogy belépek a filmszínházba, az egymással csevegő, pogácsát falatozó újságírók mögött ismerős arcokat látok elsuhanni. Kérek egy presszót a várakozáshoz, miközben próbálok minél több jelenetet feleleveníteni előző találkozásainkból a gyerekekkel. Ez a negyedik meghívásom, amelynek köszönhetően hallhatom a zenekart játszani. Ahogy a hallban várakozom, előtörnek a régi emlékek, mindegyik kapcsolódás máshogy volt inspiráló. Először a Belügyminisztériumban találkoztam velük, amikor megtöltötték a közigazgatás falait élettel, és a program nagyköveteivel, Novák Péterrel és Szalóki Ágival léptek fel.
„Ez az életre nevel, csak egy nagyon adekvát eszközzel, a zenén keresztül” – mondta a máltaiak projektjéről a beszélgetésünk során Novák Péter. Abban a percben eldöntöttem, hogy muszáj látnom őket a falujukban, ahol magukba szívták ezeket a ritmusokat, szóval néhány hónapra rá elutaztam Tarnazsadányba a Hámori Máté által vezetett Óbudai Danubia Zenekarral, hogy a próbájukról írjak. Utána ők jöttek hozzánk Budapestre, nagy örömünkre a Média a Családért-díj gálaestjén emelték a hangulatot, a svédasztalnál mást se hallottam, csak a vendégek lelkendezését, hogy a gyerekek „milyen jók voltak”.

Most pedig itt ülök a főváros egyik legszebb épületében, hogy meghallgassam őket vendégművészek nélkül fellépni.

A rendezvény házigazdája Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, a társadalmi felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos, aki azt is elárulja, hogy a Báder Ernő művészeti vezető által irányított zenekar már a bécsi Konzerthausban is adott nagy sikerű koncertet.

Kép

Fotó: Majoros Árpád Csaba – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A rendezvény elején persze arról is beszélnek, hogy milyen szegény körülmények közül jönnek a színpadon ülő zenészek, hiszen ez fontos pontja a programnak, amelynek a lényege éppen az, hogy a zenétől kapnak segítséget a rászoruló gyerekek. Ez nem róható fel a szervezőknek, muszáj beszámolniuk a részletekről, meg kell mutatniuk a támogatóknak és a társadalomnak, hogy amit látunk és hallunk, az sok jó ember nagy munkájának eredménye. Most mégis arra kérem az olvasókat, nézzék el nekem, hogy nem ejtek több szót a nyomorról, inkább arról az elemi erőről mesélek, ami ezt a közösséget a múltból a jelenbe húzza.

A csitári bossa nova

A Máltai Szimfónia 50 fős zenekarában Tarnabodról, Tarnazsadányból, Monorról, Tiszaburáról, Erkről, Nyírmihálydiból, Pocsajról, Nagycserkeszről és Göncruszkáról érkeztek zenészek, akik kilenc művet (nemzetközi szerzeményeket és hazai népdalokat) adnak elő. Dimitrij Sosztakovics keringője olyan hangszerelésben szól, ahogy nem hallottuk azelőtt, és persze felcsendül a Secret Garden is, amely a zenekar egyik nagy kedvence. A magyar népdalok is új színeket kaptak: az A csitári hegyek alatt című ismert népdalban hallható finom hangzású bossa nova rész például páratlan zenei élményt nyújt.

A koncerten több cigány dalt is megismerhetünk, amelyekben a hegedűsök és énekesek mellett annak a kisfiúnak a tehetsége is megcsillan, aki úgy bánik a cajónnal, mintha a hangszerrel a kezében bújt volna a világra.

Nem csoda, hogy minden koncerten úgy ünnepli őt a közönség, mint egy világsztárt.

Kép

Fotó: Majoros Árpád Csaba – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A korábbi fellépésekhez képest váratlan fordulatot hoz, amikor a színpad két oldaláról egy kamasz és egy kisiskolás gyerekpáros táncol be autentikus cigány népviseletben, úgy rúgva-ropva-csettintve a ritmusra, hogy az szabad szemmel szinte követhetetlen. A hatás nem marad el. A fejemet olykor oldalra fordítva látom, ahogy egyesek halkan éneklik az ismert dallamokat, és aki első pillantásra karót nyelt pasasnak tűnt a közönségben, a térdét csapkodja, és fülig ér a szája, amikor a kalapos kisfiú úgy ropja a színpadon, mintha ő volna Michael Jackson.

Hétköznapi hősöket ismertek el a Jelenlét díjakkal

A rendezvény egyik fénypontja, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a legszegényebb településeken dolgozó szociális segítők elismerésére alapított Jelenlét díjakat átadják. Felemelő érzés beleolvadni a percekig tartó vastapsba, ami azokért az emberekért szól, akik a háttérben végzik a dolgukat, de most ott állnak a színpadon, és megkapják a nekik járó elismerést. A díjat idén Boros Julianna egyetemi oktató, a Felzárkózó települések program regionális szakmai vezetője, Böröcz Lívia, a Magyar Református Szeretetszolgálat felzárkózási ágazatvezetője, Vanya Lóránt közfoglalkoztatási koordinátor, valamint Vörösné Bangó Melinda tarnabodi koordinátor kapták.

A Belügyminisztérium kezdeményezésére a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban léptek fel az ország legszegényebb kistelepülésein élő, a Felzárkózó települések programban zenét tanuló gyerekek. A Máltai Szimfónia a venezuelai gyökerű El Sistema-program magyarországi adaptációja, 2013-ban a monori Tabán telepen indult el, és az elmúlt évtizedben hátrányos helyzetű gyerekek ezreit vonta be a közösségi zenélés örömébe. A csoportos órákon a gyermekek számos képessége fejlődik, amelyek személyiségükre, lehetőségeikre, iskolai eredményeikre is kihatnak. A zene kitartásra, fegyelemre nevel, célokat mutat, miközben a gyerekek barátokra, közösségi élményekre, megbecsülésre és sikerélményre tesznek szert. A közösségi alapokon zajló zenetanulást ezért tekintik a felzárkózó közösségekben végzett szociális munka kiemelkedően fontos, innovatív elemének. A program a különórákra, szakkörökre, zeneiskolába el nem jutó gyerekeknek 35 helyszínen nyújt az elméleti ismeretek helyett a gyakorlatra épülő hangszeres oktatást.

Sou Fujimoto korunk egyik legjelentősebb japán építésze: olyan épületeket tervezett korábban, mint a tokiói Musashino Művészeti Egyetem Múzeuma és Könyvtára, amelynek falai egyben könyvespolcok is, vagy a londoni Serpentine Galéria 2013-as háromdimenziós, felhőnek becézett pavilonja, amelyben egybeolvadnak az ember alkotta elemek a geometriai formákkal és a természettel. Az intézmény minden évben felkér egy-egy nemzetközi építészt vagy céget, hogy tervezze meg nyári pavilonjukat; Fujimoto volt eddig a legfiatalabb építész, akit megbíztak a feladattal.

A japán mester egy másik, meglehetősen abszurd munkája a Chiba város vasútállomásánál felállított nyilvános illemhely (Toilet in Nature, 2012), amelynek üvegfalai semmit nem bíznak a fantáziára.

Hogy az ember lánya mégis komfortosan érezze magát, a designvécét egy kis kertben, fa kerítéssel körbevéve helyezték el, így a nagyérdemű cseresznyevirágfákban gyönyörködve végezheti el dolgát. Ezzel a szokatlan alkotásával Fujimoto a nyilvános és a privát tér, a természetes és az épített környezet közti határokat feszegeti.

Mintha egy „épített erdőben” sétálnánk

Ebbe az irányvonalba illeszkedik a 2022-ben átadott Magyar Zene Háza is. Az épület megtervezésére kiírt nemzetközi pályázaton közel 170 jelentkező közül választották ki kimagaslóan erős tervével. Fujimoto alapkoncepciója egy olyan nyílt tér volt, ahol a látogatók úgy érezhetik magukat, mintha a természetben – vagy ahogy később fogalmazott, mintha egy „épített erdőben” – sétálnának. Ehhez hatalmas üvegfalakat álmodott meg. A közel száz, tizenkét méteres üvegpanelből álló homlokzat Európában is egyedülálló megoldás. 

A munkálatok megkezdése előtt az építész és csapata áttanulmányozták nemcsak a helyszínt, hanem Magyarország kultúráját és történelmét is – a mennyezetet a Zeneakadémia épülete inspirálta. Fujimoto fontosnak tartotta, hogy a magyarok magukénak érezzék az épületet, a végeredmény pedig nagy sikert aratott.

Ezt mutatja, hogy becenevet is kapott, lyukacsos teteje után sokan palacsintának hívják.

Persze, nem meglepő módon, semmi köze sokunk kedvenc desszertjéhez, de a gombák kalapjához sem, amihez ugyancsak szokták hasonlítani: a légies, meghajlított tetőszerkezet a hanghullámokat idézi. 

Kép

A Magyar Zene Háza – Fotó: Páczai Tamás

Fujimoto minél gazdagabb terek kialakítására törekszik, ez az elv érvényesült itt is: a háromszintes múzeumban a kiállítóterek mellett előadótermek, oktatási terek, ajándékbolt is helyet kaptak.

Természet és építészet nem létezik egymás nélkül

A Magyar Zene Háza megtestesíti mindazt, ami az építész filozófiájának lényegét adja: a természet és az építészet ötvözése, hogy a kettő ne csupán egymás mellett, hanem egymásba olvadva létezzen.

„A természet számomra alapvető fontosságú, és nem választható el az építészettől. A környezetünk állandóan változik, felülmúlva a képzeletünket, épp ezért mindig szokatlan dolgok létrehozására inspirál” – összegezte Fujimoto a Képmásnak szakmai hitvallását.

A Zene Háza pedig idomul a természet körforgásához: az álmennyezeten elhelyezett több mint ezer, levél formájú elem például mindig más színekben pompázik, az adott napszak fényviszonyait tükrözve.

Szemléletét Fujimoto minden bizonnyal gyerekkorában szívta magába, ugyanis a természet szeretetének mély gyökerei vannak hazájában. „A természet a japán kultúra szíve, amely az építészetnek is mindig szerves részét képezte. Igaz, a múlt században az emberek eltávolodtak tőle, de most ismét kezdik felfedezni a fontosságát, az egészségre gyakorolt pozitív hatását” – mondja.

Építészeti stílusára, gondolkodásmódjára a 2020-as járványhelyzet is hatást gyakorolt.

„Stresszes időszak volt. A Magyar Zene Háza építése ebben az időszakban kezdődött, így a csapattal online tartottuk a kapcsolatot, otthonról oldottuk meg a kommunikációt – emlékezik. Ez a helyzet az épített terek funkciójának átértékelésére késztette. – A pandémia pozitívuma, hogy nyitottabbá, rugalmasabbá tette az embereket. Rávilágított, hogy a családi ház a munka terepe is lehet, ahogyan egy iroda sem csak irodaként, hanem például a feltöltődés tereként is funkcionálhat.” 

Kérdésünkre, hogy milyennek képzeli el a jövő otthonait, a következőt válaszolta:

„A családi házak, hasonlóan a Magyar Zene Házához, erősebben, nyitott terekkel fognak kapcsolódni a természethez, és az épületen belül is több lesz a zöld felület.”

Ez a kialakítás szerinte a családtagok között is szorosabb kapcsolatot tenne lehetővé.

Ezt az elképzelését az általa tervezett, három rétegből álló „N Ház” (House N, 2008) is előrevetíti, amelynek legkülső héja egy félig fedett kert is egyben – tehát a következő generációknak még csak az ablakon sem kell kitekinteniük, ha gyümölcsfákban gyönyörködnének.

Sou Fujimoto munkásságát több nemzetközi díjjal is elismerték pályafutása során, ilyen a 2011-es Taiwan Tower International Competition fődíja, vagy a 2008-as World Architectural Festival díja magánház kategóriában. Idén februárban pedig neki ítélték oda a hazai Közmédia Év Embere Díjat. A díjat minden évben olyan személy kapja, aki „szakmai pályafutásával és életútjával maradandó értéket hozott létre, nagy hatást gyakorolt az adott év eseményeire, és teljesítményével hozzájárul a nemzeti, közösségi összetartozást erősítő értékteremtéshez és -gyarapításhoz”. Indoklásuk szerint a Fujimoto tervezte Magyar Zene Háza a világ magyarságát gazdagító alkotás, amely hazánk egyik leglátogatottabb kulturális intézményévé vált, egyben a Magyarország legtöbbet díjazott fejlesztése címet is viseli.

Későn érő típus

„Gyerekkoromban álmodozó voltam. Ma is szeretek egyedül lenni és meditálni. Azt gondolom, valamilyen meditáció mindenkit hozzásegíthet a lelki békéhez. Van, aki az óceánt nézi, más a vallásban találja meg ezt, egyéntől függ. Én nem hiszek abban a régi mondásban sem, hogy a férfiaknak nem szabad sírniuk. Ha valakinek sírni van kedve, az valószínűleg a világ legnagyobb katarzisa” – jegyezte meg már a fiatal éveiről elmélkedve is, vagyis az érzékenység egészen korán benne lehetett. Ahogy a kettősség is: kemény fizikai munkákban – fakitermelőként, szénabálázóként, kukásautó-sofőrként, acélgyárban, benzinkúton – is helytállt, mielőtt, sőt miután (mert kezdetben nem élt meg belőle) színésznek állt. Erdei tűzoltó, újságkihordó, úszómester is volt, de úszómedencék kiásásánál is segédkezett.

Tévés pályafutása csak 29, mozis karrierje 34 esztendősen indult be.

A filmekről gyerekként azt gondolta, „csak úgy jönnek a levegőből, egyszer csak megjelennek”. Később megtudta, hogy ezek mögött is milyen komoly munka áll. Azért volt ennyire kései a pályakezdése, mert sokáig nem igazán tudta, mit kezdjen magával. „Nem voltam sem túl jó tanuló, sem túl életvidám, társaságkedvelő. Kicsit visszamaradott gyerek voltam. (...) Nem akartam színész lenni, mert úgy gondoltam, egy színésznek extrovertáltnak kell lennie, aki szeret vicceket mesélni, beszélni, mesterkélt lenni. Én meg inkább introvertált voltam. Anyám szokta mondani, hogy a vállamon egy angyalka ült. Azt hiszem, meglepte őt, hogy egyáltalán felnőttem...” – utalt akkori „elveszett fiú” attitűdjére a színész, akinek aztán Sergio Leone westernfilmjeiből vált először ismertté az arca.

Szívtipró cowboy

„Nagyon közel érzem magam a westernhez. Nincs túl sok eredeti amerikai művészeti forma, mert a legtöbbjük európai művészeti ágakból származik. A western, a dzsessz vagy a blues kivételével – ezek igazán eredetiek” – állapította meg, noha sosem tartotta magát cowboynak, csak valakinek, aki a megfelelő jelmezt és arckifejezést felöltve eléggé hasonlít egy cowboyra ahhoz, hogy mások annak is higgyék. A kockás ing, a mellény, a kalap, az öv és a poncho olyan jól állt neki, hogy egyfajta szívtipró szerepbe is bekerült, persze ezért a magánéletében tett is. Összesen kétszer kötött házasságot, ezek az együtt töltött évek számát – 31, illetve 18 – tekintve tartósnak is tűntek, ám közben hat különböző hölgytől hivatalosan nyolc gyermeke született, és a pletykák el nem ismert apaságokról is szóltak.

„Azt mondják, a házasságok az égben köttetnek. De a mennydörgés és a villámlás is onnan jön”

– summázta, hozzátéve, hogy mindig szerette a nők társaságát, és inkább tartós kapcsolatokra vágyott, nem kalandokra. A kapcsolataiból származó legjobb dolgoknak azonban a gyermekeit tartja. Úgy véli, sosem függött semmitől, kivéve a nőket – egy ponton ezt kényszeresnek érezte, aztán maga mögött hagyta. Ha valamit bán, akkor azt, hogy a húszas-harmincas éveit dühösen töltötte, a negyvenes-ötveneseket pedig csalódottan: „Csak életem utolsó szakaszában tanultam meg boldognak lenni.”

Kép

Fotók forrása: Wikipedia

Lágy szívű macsó

A macsóságról egyszer így filozofált: „A macsó divatos szó volt az 1980-as években. Mindenki tudni vélte, mi a macsó, és mi nem az. Én igazából nem tudom, sosem értettem. (...) Emlékszem, egyszer kezet fogtam Rocky Marcianóval (legendás amerikai ökölvívó – a szerk.). Gyengéd volt, nem szorította meg a kezem, és még a hangja is magas volt. De meg tudta verni az embereket, ez tény. Macsó volt. Muhammad Ali ugyanúgy. Ha a fiatalabb éveiben beszéltél vele, finoman szólt hozzád. Nem rugdosott székeket. Szerintem a legmacsóbb emberek közül néhány a legszelídebb is volt.”

Ha már itt tartunk, Eastwood eddigi utolsó bemutatott filmjében a 2021-es Cry Macho című road movie-ban egy meglágyult szívű macsót (bármit jelentsen is a kifejezés) alakít, az ezt megelőző A csempész című alkotása pedig a maga módján egyfajta vezeklés a múltbeli bűneiért. Nem véletlen, hogy a lánya szerepét ebben a moziban ténylegesen egyik lányára, Alison Eastwoodra bízta, akivel éppúgy ellentmondásos volt a viszonya, mint a filmbéli karakterének a sajátjával.

A film üzenete: semmi sem fontosabb a családnál, és sosincs túl késő a hibáinkkal szembenézve megváltozni.

Fegyelmezett filmes

Eastwood megítélése akkor változott nagyot, amikor – már túl a legördögibb bűnözőt is fülön csípő nyomozó, Piszkos Harry szerepén – a kilencvenes évekre rendezőként is beérett. Innentől nemcsak kultikus figuráit díjazta a közönség, hanem a szakma tűpontos rendezéseit is – Nincs bocsánat, Millió dolláros bébi, Titokzatos folyó, Elcserélt életek. A javára írják, hogy a költségvetést és a forgatási határidőket mindig szigorúan betartotta, sőt volt, hogy a tervezettnél előbb végzett, mert legfeljebb egyszer-kétszer vett újra egy-egy jelenetet. A színészei hálásak, hogy tiszteli őket, ő erre – viszonozva a dicséretet – azt mondja: „Szeretek olyan színészekkel dolgozni, akiknek nincs mit bizonyítaniuk.”

A saját feladatáról így vall: „Az én szerepvállalásom mélyebb, mint a színészet vagy a rendezés. Imádom a mozgóképalkotás mindegyik szemszögét, egy életre elkötelezett vagyok mellette.” Ugyanakkor nem erőltetné rá a művészetét senkire: „Mindig megvolt a képességem, hogy azt mondhassam a közönségnek: ha van kedved, nézd meg a filmem, ha nem, menj inkább túrázni.” Az is valahol az ars poeticája része, hogy minél erősebbek a női szereplők, annál jobb egy film, amire a régi hollywoodi klasszikusokat hozza fel példaként. Katharine Hepburn, Bette Davis, Ingrid Bergman egyéniségéhez 21. századi kollégái közül a különleges kisugárzású Angelina Jolie-t hasonlítja.

Lázadó zongorista

Clint Eastwoodnak Hollywoodról és a világról mindig is sarkos véleménye volt. Az álomgyárat eluraló plasztikai sebészetben például azt furcsállja, hogy korábban idősebb emberek szerettek volna 28 évesnek tűnni általa, ma pedig már 28 évesek is alávetik magukat, mert „a társadalom elhitette velük, hogy egész életükben úgy kell kinézniük, mint egy 18 éves modellnek. Pedig ezzel szemben az is lehetek, aki valójában vagyok.” Aki például a trendeket is utálja:

„A lelkem mélyén egy lázadó hever. Bármikor, ha valaki azt mondja, ez vagy az a trend, én az ellenkező irányba indulok” – ismeri be.

A zenében sem divatokat követ, ifjúkora óta kitart a dzsessz mellett. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, a filmjeihez jó ideje maga is szerez és játszik fel zenét – hol komplett dalt, hol rövidebb témákat. A zseniális Gran Torino zenéjéért fia, Kyle Eastwood kapott Golden Globe-díjat, Clint pedig egyszer azt nyilatkozta, sosem lesz képes méltó módon kifejezni és visszaadni azt, amit a dzsessztől kapott. Közel áll hozzá a tipikus zongorista karaktere, aki leül, játszik, elmeséli történetét, majd feláll és távozik – engedve, hogy a zene beszéljen helyette. Ahogy Eastwood filmjei is a rendezőjük helyett.

Kép

Fotó forrása: Wikipedia

Örök fiatal

Nyilván mindenki elfogadná, ha 92 évesen már nem állna elő újabb munkákkal, ám ő folyamatosan talál érdekes történeteket, így a 80. születésnapja óta már négy filmje is kijött. Úgy áll hozzá, hogy mindegyik mozi, amelyet elkészít, megtanítja valamire, noha a golfpályán is sütkérezhetne helyettük. S hogy miként bírja a strapát még ilyen tiszteletreméltó életkorban is? Erre válaszul egy barátjától idéz: „Mert soha nem engedtem be az öregembert.” Az ugyanis szerinte a mentalitásunkon múlik, meddig engedjük az „öreget” az életünkbe bejönni. Ahogy Eastwood a pesszimizmusban sem hisz, kudarc esetén a továbblépést szorgalmazza, mondván, ha az esőt várjuk, előbb-utóbb esni is fog.

Különben is: úgy véli, a fiatalok a haláltól is jobban félnek, mint az idősek sok megélt idővel és élménnyel a hátuk mögött. „Úgy gondolom, csak egy esély van az életre, ebből a lövésből kell a legjobbat kihozni. És azt hiszem, hálásnak kell lenned, hogy megadatott, hogy bizonyos dolgokat megtegyél az életedben, és ne legyél elég mohó ahhoz, hogy örökké itt akarj maradni” – indokolja, miért nem ragaszkodik minden áron a földi léthez. Halhatatlan munkásságára pedig a rá jellemző szerénységgel tekint: „Bármilyen sikerem volt, az sok ösztönnek és egy kis szerencsének köszönhető.”

A politikáról
„Lassan talán abba a korba kerülök, amikor kezdek szenilis lenni, nosztalgiázni, vagy mindkettő, de az embereket olyan dühösnek látom. Korábban képes voltál egyet nem érteni valakivel, de ettől még barátok maradtatok. Most hallod a talkshow-kat, és mindenki, aki másképp hisz, mint te, debil és idióta – mind a jobb-, mind a baloldalon.”

A politikai korrektségről
„Az emberek elvesztették a humorérzéküket. (...) Régen minden baráti klikkben volt egy »Zsidó Sam« vagy egy »Jose, a mexikói«, de nem volt rasszista gondolatunk. Teljesen normális volt, hogy a nemzetiségünk vagy az etnikumunk alapján viccelődtünk. (...) Mindannyian túl sok időt és energiát töltünk azzal, hogy mindenben politikailag korrektek legyünk.”

A zsenikről
„Soha nem találkoztam zsenivel. Számomra az a zseni, aki jól csinál valamit, amit utál. Mert bárki tud jól csinálni valamit, amit szeret – csak a megfelelő tevékenység megtalálásán múlik.”

Források:

• https://stacker.com/celebrities/clint-eastwood-life-story-you-may-not-know
• https://www.countrythangdaily.com/clint-eastwood-quotes/
• https://www.imdb.com/name/nm0000142/bio
• https://en.wikipedia.org/wiki/Clint_Eastwood
• American Rebel: The Life of Clint Eastwood című könyv

Ha a család nem tartja meg az embert, ha nem adja meg az érzelmi biztonságot, akkor honnan lehet ezt beszerezni?

Ami szembe jön, azt mind meg kell ragadni. Lehet az ismerős, ismeretlen, akár egy mondat, ami talán akkor nem is esik jól, de mégis visszajelzés. Lehet egyetlen szó is, egy rizsleves, egy csálé táska…

A te almafád hol állt?

A szüleim fiatal felnőttek voltak, amikor elmenekültek otthonról. A nővérem születése után anyukámnak két vetélése volt, hat évvel később, a negyedik terhességéből születtem meg. Én voltam az, aki mégis megmaradtam, és aki a 28. héten mozgássérüléssel jöttem a világra. Az sem volt biztos, hogy megmaradok, az orvosok úgy nyilatkoztak, hogy a család egyelőre ne vegyen semmilyen babaholmit. Egy kiló tíz dekával születtem, és négy hónapra inkubátorba tettek. Kis méreteim ellenére súlyos bánatkő lettem. A nővérem azt élte meg, hogy keveset foglalkoznak vele, mert rám kell fordítani a figyelmet, az apukám pedig nem tudott mit kezdeni velem, mert inkább tűntem kilós kenyérnek, mint egy újszülött gyereknek. Egy jóindulatú, nyolc általánost végzett emberpárról beszélek, akik nem tudtak a helyzettel mit kezdeni. Apukám, ha mindenképp vinnie kellett valahová, a nyakába vett, hogy ne lássák azt, hogyan járok. Anyukám orvostól orvosig vitt, de nem volt annyi információja, hogy egészségügyi kérdésekben felelősen döntsön.

Miben kellett döntenie?

Az egyik szakvélemény azt mondta, hogy ha megműtenek, kerekesszékbe kerülök, a másik meg azt, hogy akkor bénulok le, ha nem műtenek meg. Az ellentétes diagnózisok hatására anyu zaklatott lett, lefagyott. Akkoriban a Pető Intézetbe jártam korai fejlesztésre, ott az igazgatónő egyszer behívta anyut, és megkérdezte, hogy miért van mindig kisírva a szeme.

Az igazgatónő úgy gondolta, hogy jobb a gyerekért tenni valamit, még akkor is, ha az nem sikerül, mint nem tenni semmit, és azt később megbánni. Ez kulcsmondattá vált az életemben.

Először egyévesen műtöttek, később ezt több beavatkozás követte. Mire óvodás lettem, a szüleim mindketten inni kezdtek, így a nővéremmel az alkohol két rabja mellett éltük az életünket. Nagyjából ez volt az ő mintájuk, hát ezt követték. Az emlékek nemcsak a múltról szólnak, hanem sokszor a jövőt is meghatározzák, néha én is ebben vergődöm. Ahogy anyáméknak nem volt mintájuk, úgy nekem sem, csak azt tudom, merre nem mehetek.

Kép

Marianna gyerekként, nővérével – Forrás: Rasztotzky-Lukács Marianna

Meddig tartott ez az áldatlan állapot?

Tizenkét éves koromban anyukám egyszer csak úgy döntött, hogy ő „élni akar”. Örökölt egy lakást, összecsomagolta a kis gardróbunkat, és engem magával vitt, elköltözött a családtól. Igazságosan elfelezték a gyerekeket… Nekem nyáron még sejtésem sem volt, hogy nem fogok visszamenni az iskolámba, a padban ott maradtak a tanszereim. Úgy tűnt, anyukám csak erre a lehetőségre várt, hetente többször elment bulizni az éjszakába, én pedig otthon vártam, hogy hazajön-e vagy nem. Nem volt sok köszönet abban, ha hazajött, időnként kékre-zöldre verték… Engem többször megkérdeztek az iskolában, hogy miért vagyok feldúlt, sokáig hárítottam, ám az osztályfőnököm végül szóra bírt.

Integrált általános iskolába jártál, vagy a Mozgásjavító Iskolába?

Az én mozgássérültségem oka egy központi idegrendszeri sérülés, amely nemcsak a járásban akadályoz, de komoly diszlexiát, diszgráfiát, számolási zavart is jelent, ennek ellenére a helyi általánosban kezdtem.

A közlekedésben annyi hátrányom volt, hogy ortopéd cipőben, nagyon ingatagon, kapaszkodva jártam, és nagyjából napi kétszer elestem, felborultam. Ha valaki szembejött velem, elvitt a szele.

Ez elég a csúfoláshoz… Azért azt elmondom, hogy csúfolódni fogyatékossággal élő gyerekek is tudnak. Télen mindig izgultam, hogy el tudok-e menni a suliig a jégen. Miután anyukámmal elköltöztünk, ő a zuglói Mozgásjavító Általános Iskolába íratott be. Az általánosban zsinórban kaptam tizenkét egyest a szorzótáblára, a Mozgásjavítóban viszont tudtak olyan módszert számomra, amivel megjegyeztem a szorzótáblát. Ott tulajdonképpen lett egy anyukám meg egy apukám, mert egy férfi és egy nő voltak a nevelőim. 

Mi történt, amikor az osztályfőnököd elbeszélgetett veled?

Kibukott belőlem az addig titkolt vallomás, hogy anyukám nem foglalkozik velem, sokszor nincs mit ennem otthon, egyedül vagyok éjszaka. Korábban a védőnő is minden évben kijárt hozzánk, de akkor még megtartottam a titkot, védtem anyukámat, pedig a barátnőmmel összeraktuk az én leveskockámat az ő rizsével, és rizslevest főztünk belőle, ez volt a meleg étel… Aznap délután kollégista lettem. Az osztályfőnököm nemcsak elintézte ezt, de velem is jött, hogy anyukámnak elmondjuk.

Anyukád megrendült, amikor beállítottál a tanároddal?

Valójában megkönnyebbült, hogy csak péntekenként fogok hazajönni. Annyit mondott, hogy „ott nem lesz minden este joghurt a hűtőben”, de valójában otthon sem volt. Az életem során később is ezren nyújtottak így segítséget, mint ez a tanárom.
Kezek nyúlnak értem, ha elfogy a korlát, és karok nyúlnak a csomagomért, amikor nem is kérem.

Ilyen háttérrel a hátad mögött nem igazán vártad a ballagás pillanatát?

Kikerültem a védett környezetből, és rám zúdult a világ. A ballagásról elkéstek a szüleim, azt hittem, hogy nem is jön senki. Három évig egy bőrdíszműves szakiskolába jártam, mert az akkori kézikönyv szerint ez való a mozgássérült fiataloknak, nekem viszont hiányzott ehhez a finommotorikus készségem. Megismertem a boltban, hogy melyik táskát varrtam én, annyira csálé volt. Ezzel nem vállalhattam munkát, a testvérem vívta ki a szüleimnél, hogy továbbtanulhassak.

Az akkor induló, egyedülálló programmal rendelkező Addetur Gimnáziumba kerültem, ahová mozgássérült, autista és látássérült tanulók jelentkezését is várták. Mi voltunk az első évfolyam. Itt sok információt is kaptam a helyzetemnek szóló támogatásokról, lehetőségekről, és rájöttem, hogy milyen fontos ez a fajta szociális tudás. Itt, az iskolában derült ki, hogy le kell százalékoltatnom magam, és meglepődtem azon, hogy információ nélkül mennyire nehéz volt boldogulni. Szerettem volna olyan munkát, ahol én lehetnék az, aki ebben segít másoknak. A gimnáziumban végre megkaptam azokat az engedményeket, amik a „disz”-ekhez járnak, és az írásbelikkel megszenvedve, de leérettségiztem. Akkoriban újra előfordult, hogy három kekszen osztoztunk a kutyámmal, és csak akkor láttam embert, ha lementem az utcára, mert hozzánk nem jött senki. Úgy éltem, mint egy magányos öreg. Egy osztálytársam hívott továbbtanulni, és beadtuk a jelentkezésünket az ELTE szociális munkás szakára.

Az írásbelivel épphogy addig jutottam, hogy bemehettem szóbelizni, ahol viszont maximális pontszámot kaptam, annyira sokat tudtam arról, hogyan éli meg egy család a fogyatékos gyermek születését.

Bekerültem.

Hogy tudtál megélni?

Egy diáktársam beszélt a diákhitelről, és együtt beadtuk az igénylést. Szeptember közepén megjött az első utalás, és én még soha életemben nem voltam olyan gazdag, mint akkor! Vettem egy diktafont, hogy fel tudjam venni az órákat. A tanszékvezető asszony néhány sikertelen írásbeli vizsga után behívott, hogy kiderítse, mi áll a kudarcok mögött, és elküldött egy vizsgálatra, amin gyerekként kellett volna részt vennem. Miután papírom lett a nehézségeimről, könnyítéseket kaptam, és minden jól ment egészen a negyedéves szociálpolitika szigorlatig, ami tetemes számú tételből állt. Ez kifogott rajtam, és negyedévben eltanácsoltak az egyetemről.

Nem lehetett könnyű nap…

Főleg, hogy aznap a páromat is kirúgták a munkahelyéről. Akkor mi már albérletben laktunk Balázzsal, aki minden délután egy szál vörös rózsával várt az egyetem előtt. Egyébként Balázs is mozgássérültként született. Az esküvő után a férjem szüleinek a telkén lévő házba költöztünk.

A nagy kirúgások után fél évvel lefénymásoltam az indexemet, és a régi osztályfőnököm segítségével minden felsőoktatási intézménybe elküldtem, hogy valahol folytathassam a tanulást. Végül a Wesley János Főiskola fizetős képzésén főiskolai diplomám lett, igaz, minden pénzem ráment. Mire meglett a diplomám, állásom is lett. Aki egykor azt mondta, hogy én mindig az anyám szoknyája mellett leszek, azon csak mosolyogtam…

Anyám szoknyája sosem védelem volt nekem, inkább kerítés, ami elválasztott a lehetőségektől.

Biztosan mindenki óva intett a terhesség kockázatától.

Néhányan kifejezték, hogy mozgássérültként gyereket vállalni felelőtlenség. Én azt gondolom, hogy mivel nem öröklődik a betegségünk, úgy lehet teljes az életünk, ha gyermekünk is van. Két évvel az esküvőt követően született meg Ádám, ő teljesen egészséges, jéghokizik, éli a tizenkét évesek pörgős életét.

Kép

Marianna férjével és fiával – Forrás: Rasztotzky-Lukács Marianna

Mit tudtál kezdeni azzal a veszéllyel, amikor Ádám még kicsi volt, hogy ne fusson el mellőled?

A játékmotorral egyszer borult egy óriásit, össze kellett varrni a száját. Akkor családon belül elhangzott, hogy nem való nekem gyerek, miért nem egy szobanövényt vettem inkább. Szerintem más gyerekkel is történik baleset, de amikor Ádám kicsi volt, nekünk kőkemény alapszabályaink voltak, és ha valamit nem tartott be, visszafordultunk a programról. Hamar megtanulta, hogy mi az a távolság, amire még elmehet, hogy mikor kell fognia a kezemet, és hogy az első szóra meg kell állnia. Volt, hogy elestem, ő pedig a fal felé fordulva duzzogott, haragként élte meg a félelmet és a féltést. Ma kamaszként már sokat segít itthon, persze nem ez az első a listáján, de ha kérjük, mindig segít.

Most hol dolgozol?

Távoli segítő vagyok egy látássérülteknek létrehozott, Távszem nevű szolgáltatásnál. Itt egy okostelefonos alkalmazás köti össze a látássérültet a látó segítőjével, és olyan mindennapi dolgokban tudunk segíteni nekik, mint hogy melyik a kukoricakonzerv, és melyik a borsó, vagy hogy mikor indul a következő busz. Ez a lehetőség ugyanúgy visszaadja a látássérültek számára az önállóságot és méltóságot, mint nekem a mopedem. Ilyen testhezálló munka ritkán adódhat az életemben.

Milyen terveket dédelgetsz most?

Szeretnénk Balázzsal és Ádámmal egy saját lakást, és dolgozunk is ezen. Később jó lenne majd egy saját lakás Ádámnak is, és úgy szeretnénk felnevelni, hogy legyen miből merítenie, ha meg kell küzdeni valamivel.

Magyar mentőcsapatok Törökországban és Szíriában

Nemrég érkezett a hír, hogy a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat Törökországban kimentett a törmelékek alól egy másfél éves gyereket és a nagyapját. Mint a Facebook-oldalukon írják, jelenleg egy 15 éves, Ali nevű fiatal életéért küzdenek.

Magyarország több mint száz szakembert és mintegy húsz mentőkutyát küldött a katasztrófa sújtotta térségbe, a kormány pedig több tízmilliós támogatást biztosított a segítők számára.

Azonnal felvette a kapcsolatot a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálattal, az Életjel Mentőcsoporttal, a Baptista Szeretetszolgálattal, valamint a Máltai Szeretetszolgálattal is. Mentőcsapatot indított továbbá a Katolikus Karitász a Budapest Önkéntes Mentőszervezet Egyesület és a Budapesti Tűzoltó Szövetség önkéntes tűzoltóinak közreműködésével. „Minden óra és perc számít ilyen vészhelyzetben, de csapatunk kevesebb mint 20 óra alatt összeállt, a mentés teljesítéséhez szükséges eszközökkel, szakértelemmel és felkészített önkéntesekkel” – idézik Écsy Gábort, a Katolikus Karitász országos igazgatóját a szervezet közleményében. Már a helyszínen van a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány is, a Magyar Vöröskereszt pedig adományt gyűjt az áldozatok megsegítésére. A magyar kormány rendkívüli erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a katasztrófa helyszínén enyhítsék a károkat. A Hunor mentőcsapat már több, mint 15 embert mentett ki a romok alól. A hivatásos tűzoltókból álló hivatalos mentőcsapat egy 16 ezer négyzetméteres kárterületen egyszerre három helyszínen kutat a földrengésben eltűntek után. A helyiek szerint a török alakulatok rendkívüli módon hagyatkoznak a magyarok szaktudására, állítólag még az sem példa nélküli, hogy az általuk mért adatokat is felülvizsgáltatták a magyar csapat műszereivel.

A kutya az ember legjobb barátja

„Most kaptuk a hírt, hogy Solka, Kröpfl Erzsébet vezetésével egy élő személyt jelzett a romok alatt, és dr. Löcher Zsuzsanna folyamatosan végzi a HUBA Rescue24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi csoport mentőcsapata által kimentett személyek sürgősségi helyszíni ellátását! Ma délután már több romok alatt rekedt személyt mentett ki a mentőcsapat, és jelenleg is dolgoznak a katasztrófa helyszínén” – osztották meg a lenyűgöző teljesítményről szóló hírt a Kutyák Határok Nélkül Alapítvány Facebook-oldalán, újra bizonyítva az ismert mondást: a kutya az ember legjobb barátja. A tudósítások szerint a helyszínen dolgozik  Leczki Sarolta is Karma nevű kutyájával (a világhírű életmentővel készült korábbi interjúkat itt lehet elolvasni).

Magyarország mellett számos más állam is küldött négylábúakat a katasztrófa sújtotta övezetbe, többek között Csehország, Németország, Görögország, Líbia, Lengyelország, Svájc, az Egyesült Királyság, Mexikó és az Amerikai Egyesült Államok mentőkutyái is keresnek túlélőket.

Az állatok jól bevethetők azokon a területeken, ahol a súlyos munkagépek használata további összeomlást okozna. A kutyákat arra képzik ki, hogy kiszimatolják az embert, majd ugatással vagy a talajt ásva jelezzék a mentőknek a helyet, ahol nyomra bukkantak.

Kép

Az USA Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) katasztrófaelhárítási csapatának tagja egy mentőkutyával – Forrás: Profimedia

Minden konfliktust félretesz a világ, hogy segíthessen az áldozatokon

A földrengés sújtotta területek egyébként is súlyos konfliktusok által terheltek, évtizedek óta dúl az erőszak a térségben. Harcolnak a kurdokkal Törökországban, Irakban, Szíriában, ahol ráadásul 2011 óta polgárháború amortizálja az országot és annak diplomáciai kapcsolatait, Törökországgal közös határszakaszán pedig nagyon sok menekült él.

Reménykeltő ugyanakkor, hogy politikai berendezkedéstől és vallástól függetlenül a világ számos országa azonnal jelezte, hogy hajlandó segítséget nyújtani a katasztrófaövezetnek. Erről az AP hírügynökség listájára hivatkozva publikált részletes gyűjtést magyar nyelven a Világgazdaság. Az Európai Unió több mentő- és kutatócsapatot küldött Törökországba, és technológiai segítséget is felajánlott: a Copernicus műholdrendszerrel térképezhetik fel a területet. Görögországgal régóta nagyon rossz a kapcsolata Törökországnak, gondoljunk csak az 1974-ben kitört konfliktusra, amikor a török erők megszállták Észak-Ciprust mintegy válaszként az akkori görögországi katonai junta által támogatott puccsra.

De mindezt most azonnal félretették a görögök: 21 fős csapatot küldtek, továbbá két mentőkutyát és egy különleges mentőjárművet is. Az emberséges bánásmód szerencsére oda-vissza működik. Szeptemberben Törökország ajánlott segítséget Athénnak, ahol szintén nagy erejű földrengés pusztított, amely több mint száz ember életét követelte. A török mentőegységnek legalább egy ember köszönheti közvetlenül az életét.

Még a háborúban álló Ukrajna és Oroszország is segít.

A Ukrinform idézi Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, aki megdöbbenve értesült arról, hogy a törökországi földrengés következtében milyen sokan meghaltak, megsérültek, és azt is elmondta: készek segítséget nyújtani Törökországnak. A mentésben mindkét országban oroszok is részt vesznek. A muszlim államoknak állandó a konfliktusa Izraellel, Szíriában a háború miatt különösen ellenséges a hangulat, Benjamin Netanjahu hivatala ennek ellenére arról számolt be, hogy Szíria felvette a diplomáciai kapcsolatot a szomszédos országgal, az izraeliek pedig a híradások szerint rövidesen segélyt küldenek. Bár a szíriai források tagadják, hogy Izraeltől kértek volna segítséget, tény, hogy a háborúra nem gondolva a zsidó állam minden kétséget kizáróan hajlandó támogatást nyújtani.

Apró csoda a földi pokolban

Szíriában nagyon súlyos a helyzet, már a földrengés előtt is pokoli állapotok uralkodtak az arab államban: szárazság, éhezés, terrorizmus, polgárháború tizedeli a lakosságot, a segélyszállítmányok pedig nagyon nehezen jutnak el az országba. A The Guardian cikkében idézi az ENSZ egykori humanitárius ügyekért felelős vezetőjét, aki azt hangsúlyozta, hogy Szíriában a földrengés által leginkább érintett területeket nem a kormány, hanem a török támogatású ellenzék irányítja. „Török beleegyezésre lesz szükség ahhoz, hogy segélyt kapjanak ezeken a területeken. Nem valószínű, hogy a szíriai kormány sokat fog tenni a régió megsegítéséért” – nyilatkozta Mark Lowcock. Magyar oldalról a Máltai Szeretetszolgálatra számíthatnak Szíriában, a szervezet munkatársai mobilkórházakat építenek, és azonnali humanitárius programot valósítanak meg Aleppó, Latakia és Dzsabla városokban. Az intézkedéseket a magyar kormány 50 millió forinttal támogatja.

A borzasztó képsorokat nézve most az egész világ könnyeivel küszködve azt kívánja, hogy napokkal a földrengés után is minél több túlélőt találjanak a romok alatt a mentőcsapatok.

Reménysugárként érkezett a hír nemrég, hogy túlélte az a baba a katasztrófát, akinek édesanyja a törmelék alatt adott életet Szíriában.

A fotó egyszerre szívmelengető és szívszaggató, a kicsi rokonai közül sajnos senki nem élte túl a katasztrófát.  

Segítsünk, hogy segíthessenek!
A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek itt, a Baptista Szeretetszolgálatnak itt, a Katolikus Karitásznak itt lehet adományozni.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyűjtést hirdet a törökországi és a szíriai földrengések károsultjainak megsegítésére. A magyar segélyszervezet Szíriában három katasztrófa sújtotta városban nyújt humanitárius segítséget, két mobilklinikát telepít, és az ellátásra szorulók fogadására, elsődleges segítségnyújtásra szolgáló „hotspotot” alakít ki helyi partnerszervezeteinek közreműködésével. A humanitárius akciót az adomanyozz.hu oldalon indított online átutalással, vagy a 1350-es adományvonalon hívásonként 250 forinttal mindenki támogathatja.

A Magyar Református Szeretetszolgálat földrengés áldozataiért végzett munkáját bankkártyával az adomany.jobbadni.hu oldalon keresztül, átutalással a Magyar Református Szeretetszolgálat CIB banknál vezetett 10702019-85008898-51100005 számlaszámán keresztül lehet támogatni. Közleményben kérjük tüntessék fel az „Adomány–Földrengés” jelzést. Ezeken kívül a 1358-as adományvonal felhívásával 500 forinttal támogathatjuk bajba jutott embertársain

Nem idegen számodra a filmek világa, hiszen korábban már játszottál a Drakulics elvtársban. Az almafa virágában Song Ha-t, a fiatal egyetemista lányt játszod, aki egy régi családi titok felderítése miatt érkezik Vietnámból Budapestre. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy tiéd a főszerep?

Kedves barátom, Burai Kálmán casting-szervező hívta fel a figyelmem erre a filmes munkára még két évvel az előtt, hogy a forgatás elindult volna. Elmentem a meghallgatásra, aztán következett egy viszonylag hosszabb csend. Szinte már el is feledkeztem a dologról, amikor megcsörrent a telefonom. Szűcs Dóri volt az, a film rendezője, közölte, hogy engem választottak ki Song Ha szerepére. Örömmel mondtam igent, de amint letettük a telefont, rögtön tudatosult bennem, milyen nagy fába is vágtam a fejszém. Nem jártam színművészetire, sosem vettem részt beszédtechnika órán, ehhez képest olyan profi színészek közé válogattak be, amilyen Dunai Tamás, Kálloy Molnár Péter, Sütő András vagy Juhász Jázmin. Ez némileg feszélyezett. Ráadásul időközben lehozták a beharangozó cikkeket arról, hogy ez az első nagyszabású magyar-vietnámi koprodukció, tehát egyre magasabbra került a léc, amit meg kellett ugrani. A forgatás elején még nagyon éreztem a korlátaimat.

A stáb segített valahogyan eloszlatni a félelmeidet?

Igen, mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem. A filmbéli partneremet játszó Koltai-Nagy Balázs különösen sokat segített: ötleteket, tippeket adott a karakterem megformálásához, remekül megtaláltuk a közös hangot, ami a jelenetekhez erőt adott nekem.

Magyar és vietnámi nyelven egyaránt kellett beszélned?

Végig magyarul beszélek, de Vietnámban is forgattunk. Az almafa virága cselekménye két szálon fut, az egyik egészen a ‘70-es évek szocialista világába nyúlik vissza, a másik történet napjaink Budapestjén játszódik.

A történet szerint az általam játszott Song Ha egyik felmenője a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, pont, ahogy az én édesapám is, aki 1983-ban érkezett Magyarországra.

Akkoriban Vietnámban mélyszegénység volt, és édesapám úgy döntött, itt kezd új életet, mert fontos számára, hogy tanuljon, hogy munkát vállaljon, és hogy eltartsa a családját. Aztán jött a rendszerváltás, amikor is saját vállalkozásba tudott itt kezdeni. Nekem egyébként – épp miatta – a BME-n forgatott jelenetek lettek a kedvenceim. Kíváncsiam fürkésztem a tablókat, hátha megtalálom az egyiken apukámat.

Édesapád mesélt neked az egyetemi éveiről, és arról, hogy mennyire volt neki könnyű, vagy épp nehéz beilleszkednie?

Persze! A forgatásokon próbáltam magam beleképzelni az akkori időbe, az ő fiatalságába, valamint a vietnámi kultúrából is merítettem. Őt nagyon elfogadták az egyetemista társai, velük lakott ugye a kollégiumban is, barátság alakult ki köztük, és együtt töltötték a nyarakat.

Édesanyáddal hogyan ismerkedett meg?

Még Vietnámban egy szülinapi bulin találkoztak. Anyukám apu húgának volt a legjobb barátnője.

Te már Budapesten születtél, de adódik a kérdés: melyik nyelvre és kultúrára fordítottak a szüleid nagyobb hangsúlyt a nevelésed során?

Két kultúrában nőttem fel, a szüleim mindkettőt fontosnak és értékesnek tartják.

Kiskoromtól kezdve utaztam velük Vietnámba, hiszen ott él a család többi tagja. Amikor Budapesten elkezdtem az iskolát, csak nyaranta vagy háromévente tudtunk kilátogatni. Mióta felnőttem, ügyelek arra, hogy minden évben legyen időm meglátogatni a nagymamámat, és igyekszem még jobban elmélyülni a vietnámi kultúrában.

A filmbéli Song Ha személyisége, temperamentuma mennyiben hasonlít a tiédhez?

Nincs túl sok hasonlóság. Ő egy zárkózott lány, csakúgy, mint a legtöbb nő Vietnámban. Ők azt a szót, hogy „szeretlek”, nem nagyon mondják ki, legalábbis nem így fejezik ki a szeretetüket. A mi szeretetnyelvünk inkább a főzés, az étel. Abba tesszük szívünket-lelkünket, így fejezzük ki a gondoskodást. Én sokkal temperamentumosabb, szenvedélyesebb vagyok, mint Song Ha.

Kép

Nari Nguyen a filmben – Forrás: Vertigo Media

Ha már az ételek… A vietnámi szendvicsen kívül mit érdemes még megkóstolnom?

Az összes ételt! Mind nagyon finom. A mi konyhánk alapja a rizs, a hús, a zöldségek és a leves. Ha megfőzünk zöldségeket, például karalábét, akkor még a vizet is felhasználjuk, amiben főtt. Megisszuk, vagy levest készítünk belőle. Apu egyébként magyar ételeket is nagyon jól tud főzni.

Van olyan magyar fogás, amit szívesen fogyasztasz?

Nagyon szeretem a székelykáposztát, és a forgatáson volt alkalmam enni hortobágyi húsos palacsintát, ami szintén a kedvencem lett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar ételek bár finomak, számomra jóval nehezebbek, fűszeresebbek, mint a vietnámi fogások, ezért ritkábban fogyasztok belőlük.

Na, igen, egy pacal vagy egy rakott krumpli nem éppen a könnyedségéről híres. Van olyan dolog, amit, ha Vietnámba látogatsz, nehéz megszoknod?

A közlekedés.

Gyorsan rávágtad.

Mert Vietnámban mindenki úgy közlekedik, ahogy akar, és ahogy tud. És ez nem túlzás. Rengetegen járnak robogóval, és elképesztően nagy a tömeg. Már az is komoly logisztikát igényel, hogy átjuss az út egyik oldaláról a másikra. Az a titok, hogy csak előre szabad nézni, nem szabad megállni, így a robogóval is kikerülnek.

A vietnámi nyelvet te az anyatejjel szívtad magadba, de nekünk, magyaroknak vajon mennyire lenne nehéz alapfokon elsajátítani?

Nem akarok senkit elkeseríteni, de szerintem a vietnámi és a magyar nyelv talán a két legnehezebb a világon. A vietnámiban a hangsúlytól kezdve számos dolgot figyelembe kell venni.

Például más nyelvtani szabályok érvényesek akkor, ha egy idősebbel beszélsz, és más, ha egy fiatalabbal.

Ha egy családban vagytok, akkor hiába vagy te idősebb a megszólított illetőnél, ha az ő szülei idősebbek az enyémeknél, akkor úgy kell viszonyulnom hozzá, mintha ő lenne az idősebb. Nem lehetetlen megtanulni, de elég nehéz.

Visszakanyarodva még Az almafa virágához: Valentin-nap után két nappal kerül a mozikba, hiszen romantikus történetről van szó. Te könnyen esel szerelembe?

Én nem kerestem a szerelmet, de valahogy mindig megtalált. Számomra nem is annyira a szerelem az elsődlegesen fontos, hanem az, hogy a társam a szó szoros értelmében társ legyen mellettem. Azt látom, hogy minden ember képes jól meglenni a másikkal, egészen addig, amíg a véleményük megegyezik, vagy amíg egyazon cél vezérli őket. Azt viszont csak kevesen képesek „túlélni”, ha arról is beszélni kell, ami a másiknak bántó, vagy ha valamiről más a vélemény. Márpedig az egót néha muszáj lenne egy kicsit lejjebb nyomni, a humort pedig növelni. Én legalábbis nem tudnék elképzelni egy olyan párkapcsolatot, amelyikben nem tudok jókat nevetni.

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Vertigo Media

A filmezés mellett a modellkedésbe is belekóstoltál már, illetve casting-direktorként is sikeres vagy. Mik a további terveid?

A nyugalom elérése. Hogy ne csináljak olyan dolgokat, amik boldogtalanná tehetnek. A jövőben is igyekszem törődni magammal, pontosabban arra törekszem, hogy szeressem magam, és ezt a szó jó, egészséges értelmében kell érteni. Mindez talán közhelynek tűnhet, de valójában ezek a fontos dolgok.

Természetesen én is szeretnék majd családot, de a nyugalom az, ami a legjobban összefoglalja azt, amire vágyom.