Művészettörténeti tanulmányok után filmtörténet szakon szereztél diplomát, aztán jött a forgatókönyvírás a Színművészeti Egyetemen, most pedig a színháztudomány. Úgy tűnik, mintha belülről néznéd azt a világot, amely Ruttkai Éva alakjából, életútjából kibontható, megmutatható. Miért éppen ő volt rád ilyen hatással?

Három évvel ezelőtt, az első karanténidőszakban akadt a kezembe a Parancsolj, tündérkirálynőm című kötet, amely Ruttkai Éva lejegyzett interjúit, nyilatkozatait, naplóbejegyzéseit és emlékeit tartalmazza. A humanizmusnak és a nőiségnek olyan mély és őszinte energiája sugárzott azokból a sorokból, amelyek nagyon-nagyon megérintettek. Ez a fajta természetesség és jóság, emberség ma nagyon hiányzik a világból. Ugyanakkor megérintettek a színházról, a társadalomról és a szerelemről vallott gondolatai is. Azt éreztem, hogy ha számomra ez szellemi energiaforrás lehet, akkor valahogyan közvetíteni kellene mások felé is, ezért kezdtem kutatni az életművét.

Kép

Rácz Ráchel – Fotó: Vera Zhmatova

Ruttkai Éva azt mondta, hogy „a színész minden játékélményét gyerekkorából meríti, és ez az én esetemben is így volt”. Te hogy látod őt gyerekként?

Nehéz és viszontagságos gyermekkora volt, ahogyan ő fogalmazott, „cifra nyomorúság”. Szerény anyagi körülmények vették körül, ezért is gyermekszínészkedett testvéreivel együtt, pénzkeresés céljából. Az édesapját korán elvesztette, az anyukája viszont rendkívül fontos szerepet játszott egész életében.

Egy nagyon erős anya nevelte, mentorálta őket, aki mindig ott volt mögöttük. Ez az erős nőkép, a „tűzön-vízen át védelmezem a gyermekeimet” Ruttkai számára alapélmény.

A szakmai alázat is fontos, amely egészen kiskorából indult. Lakner Artúr, aki a háború előtti színházművészet emblematikus figurája volt, gyermekszínházat működtetett, nála tanulta először a mesterséget. A kétéves Éva bátyját kísérte be a Vígszínházba egy castingra, sürgött-forgott, bohóckodott a backstage-ben. Hegedűs Tibor, az akkori főrendező látta, hogy nagyon édes gyerek, fel is kérte szerepelni. De ő otthon, a gangon is imádta szórakoztatni az embereket. Innen ered a tündérkirálynő-sztori is, mivel nagyon szeretett tündéreket játszani.

Hevesi Sándor, a nagy hatású rendező és színházigazgató mondta a fiatal Ruttkai Évának: „Kislány, ha nem bízod el magad, belőled nagyon jó színésznő lesz.” Egyöntetűen pozitív volt az ő szakmai és emberi értékelése a saját korában és évtizedekkel később is. Ő milyen színésznek tartotta magát?

Sok olyan emberrel beszélgettem Ruttkai Éváról, aki együtt dolgozott vele, különösen Kemenes Fanni emlékei voltak meghatározók számomra. Ő a Vígszínház és a nagy Várkonyi-filmek, az Egri csillagok, a Jókai-adaptációk jelmeztervezője volt. Sokat dolgozott Ruttkaival, és azt mesélte róla, hogy rengeteget vívódott. Állandóan kereste a karaktereket, emellett folyamatos lángolás és szenvedély élt benne a hivatása iránt. A szerelem is óriási inspirációt jelentett számára, olyan darabokban különösen nagy szenvedélyt mutatott, amelyekben a szerelem kulcstéma volt, vagy a szereplőnek érzelmi dimenzióváltást kellett véghezvinnie. Ilyen például A néma levente, a Szerelem, ó!, a Lotte vagy A makrancos hölgy is. Egy 1982-es interjúban elmesélte, mennyire zavarta, hogy beskatulyázták egy édes pisze profilra, később meg nagy színészkirálynőnek tartották, pedig ő éppen az egyenlőséget, a természetességet képviselte. A kutatásom célja éppen az, hogy megmutassam, milyen elképesztően komplex és színes Ruttkai Éva életműve, és hogy nem lehet őt beskatulyázni.

„Színészkirályok” mellett találta meg a szerelmet, hiszen Gábor Miklós és Latinovits Zoltán is ikon volt. Mégiscsak volt ebben ellentmondás, nem?

Igen, és Kemenes Fanni mesélte, hogy nagyon érdekes helyzet alakult ki ebből. A Szerelem, ó! című darabnak 1966-ban a Vígszínházban volt a bemutatója, Várkonyi Zoltán rendezésében. Ez egy szerelmi háromszögtörténet, amelynek középpontjában egy erős, független gondolkodású nő áll, aki próbálja megtalálni a harmóniát a magánélet, a munka, a családi fészek és két olyan férfi között, akikkel jó, és mégsem jó együtt lenni.

Ez a darab erős párhuzamot mutathatott Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Latinovits Zoltán hármasával.

Soha senki nem mondta ki, hogy ez a hármas létezik, akkoriban meg pláne nem kerültek a nyilvánosság elé magánéleti dolgok, de azért sokan ismerhették az ő helyzetüket. Óriási sikere volt a darabnak, nagyon szerették az alkotók is.

Ruttkai Éva és Gábor Miklós – Forrás: Szalay Zoltán/Fortepan

Mondhatjuk, hogy bármennyire megterhelő is volt érzelmileg ez a hármas kapcsolat, voltaképp mégis inspirálta mindhármukat?

Szerintem mindenféleképpen. Gábor Miklós, aki nagy intellektusú ember volt, mint egy erős, szellemi vár és szövetséges, mindig ott volt felesége mögött; Latinovits Zoltán viszont maga volt a forradalom, a szenvedély, a folyamatos érzelmi hullámzás. Ruttkai Éva, azt gondolom, mind a két férfiban megtalálta saját magát. Ha a huszadik század második felének színháztörténetét nézzük, a színművészek között ők hárman és Darvas Iván azok szerintem, akik stílus- és paradigmateremtő alkotói voltak a színjátszásnak. Keleti Évával, a világhírű fotóművésszel is beszélgettem erről, aki azt mondta, amikor négyük közül bármelyik játszott a színpadon, nem volt kérdés, hogy katartikus élményben lesz része a közönségnek.

Találtál-e bármit a kutatásaid során, ami beárnyékolhatja Ruttkai személyének vagy életművének az értékeit?

Nem. Amikor meséltek róla olyan emberek, akik ismerték és dolgoztak vele, nem úgy állították be, mintha tökéletes lett volna – Valló Péter például elmondta, hogy a hatalmas stressz miatt neki is voltak nyűgösebb napjai –, mégis alapvetően azt hallottam mindenkitől, hogy emberség és jóság, természetesség, segítőkészség áradt belőle.

Soha nem éreztette, hogy magasabb rendű volna, soha nem kezdett művésznősködni vagy megkülönböztetni magát.

Találkoztál olyasmivel a kutatómunkád során, ami nagyon meghökkentő volt?

Gábor Miklós naplói mindenképpen, amelyek egyébként könyvben elérhetők, antikváriumban megvásárolhatók. Beleláthattam a mindennapjaikba, a szerelmükbe és a vívódásaikba, hogy milyen problémákkal küszködtek az akkori társadalmi rendszer és színházpolitika miatt, hogyan nyomta rá mindez a bélyegét az ő személyes kapcsolatukra. A sajtóban is napvilágot látott, hogy Máriássy Félix – az egyik legnagyobb magyar filmrendező, aki nagyon szerette őt mint színésznőt, dolgoztak is együtt például az Egy pikoló világos című filmben – jelentéseket írt Ruttkai Éváról. A napló tanúsága szerint annyira erős hatást gyakorolt az életükre a történelem, a politika, hogy egy kicsit mindenki az áldozata is volt annak a korszaknak.

A Ruttkai és kora című blogodon olvastam, hogy Ruttkai Éva a színházat jobban szerette, mint a filmezést, mert a figyelem és a várakozás feszültsége, a nézőkhöz való kapcsolódás neki nagyon fontos volt.

A színpad volt az ő igazi valósága. Ott az élet olyan mélységei, titkai tudtak megmutatkozni számára, amik máshol, másképp nem. Latinovitshoz fűződő kapcsolatukról nyilatkozta, hogy „kergettünk valamit, amit színészálomnak neveznek”, és hogy kettejük kapcsolatában a legfontosabb az volt, amiben mindketten hittek: a színház. Ő missziónak tekintette a hivatását, azt mondta, a világ, amelyben élünk, nincs rendben, ezért szeretne segíteni, és hogy mire jutott az emberismeretben, azt csak a színház által tudja megfogalmazni.

Viszonylag fiatalon két olyan súlyos betegség is utolérte, amelyek közül egy is kettétörhet egy életet. Először az agyvérzés, utána a mellrák. Lehetséges, hogy olyan nagy hőfokon égett, ami egyben pusztítónak is bizonyult számára? Vagy másról van szó?

Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy 270 évet élt a neki adatott 59 esztendő alatt.

Ha végignézünk Ruttkai Éva színházi életművén – a filmjeit nem is kell belevenni –, látjuk, hogy minden évben a drámairodalom csúcsait játszotta, ez pedig húsz-harminc éven át konstans őrület.

Ráadásul Latinovits Zoltán elvesztését soha nem tudta kiheverni.

Kép

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán – Forrás: Szalay Zoltán/Fortepan

Hogyan tudta az általa megformált női sorsokkal építeni azokat az embereket, akik estéről estére megnézték az előadásait?

Általában nagyon erős, sokszor problémás, társadalmi és magánéleti konfrontációkba keveredő nőket jelenített meg a színpadon, akik kilógnak a sorból, és küzdeniük kell. Ez a vonás megjelenik nála a filmvásznon is, gondoljunk csak például a Történelmi magánügyekre vagy az Éjfélkorra. Szerepeivel olyan karaktereket mutatott meg, akik nem tudtak belehelyezkedni a konvencióknak megfelelő nőképbe, folyamatosan meghekkelték a rendszert. Ilyen volt például Makrancos Kata, Zilia Duca vagy Goethe nagy múzsája, Charlotte von Stein a Pesti Színház monodrámájában. Többnyire kemény témájú darabokban játszott, sokszor a hagyományostól eltérő dramaturgiákkal.

Rácz Ráchel színháztörténész, kulturális újságíró 2020-ban nagyszabású Ruttkai Éva-életműkutatásba kezdett. Elindította Ruttkai és kora című blogját a Papagenón. Virtuális kiállítást készített Ruttkai Éva és a Vígszínház címmel, és áprilisban egy országos konferencián mutatta be munkáit.

A BRIDGE – Jótékonysági Gardróbvásár fő szervezői a Mentés Másként Alapítvány és a StlyeMentor alapítója, Somoskői Rita stylist.

„Célunk hidat képezni a nők között, hogy azok a hölgyek is megélhessék a nőiességüket, akiknek ez most jelenleg elérhetetlen” – magyraázza a névválasztást Máté István, a Mentés Másként Alapítvány kuratórium elnöke és a VII. kerületi Vörösmarty utcai Hajléktalan Nappali Melegedő munkatársa.

A rászoruló, hajléktalanságban, nélkülözésben élő nőkben ugyanis ugyanúgy él az a vágy, hogy megmutassák  a világnak, ők is nők, és a láthatatlanságból újra láthatóvá váljanak.

A gardróbvásáron befolyt összegből a Mentés Másként Alapítvány hajléktalan nők megszépülését és átalakulását fogja támogatni fodrász, kozmetikus, manikűrös szakemberek segítségével és fogorvosi, nőgyógyászati ellátással.

A jótékonysági eseményen márkás ruhadarabokkal, rendkívül kedvező árakon várja az érdeklődőket. Több magyar tervező is képviselteti magát ezen az alkalmon. Ezen kívül hírességek ruhadarabjait is meg lehet majd vásárolni, ezzel is segítve a fenntartható divat népszerűsítését.

A helyszínen stylist tanácsadás segít a válogatásban.

A jótékonysági gardróbvásár május 19-én lesz, a K11 Művészeti és Kulturális Központban.

Az esemény részletei itt olvashatóak.

Az Otthon Segítünk Alapítvány 2001-ben jött létre az angliai Home Start mintájára. Az országos szervezet helyi szolgálataiban szakemberek által felkészített önkéntesek, akik maguk is szülők, heti rendszerességgel, átlagosan 3-6 hónapig nyújtanak segítséget a hozzájuk forduló kisgyermekes családoknak a mindennapi tevékenységekben. A cél a szülők támogatása, megerősítése, hogy a családok életében felmerülő normatív krízishelyzetek könnyebben elviselhetőek legyenek.

– Hogy találkoztatok, hogyan indult a kapcsolatotok az alapítvánnyal?

Tamás: Az utcán sétáltunk, Beának be kellett mennie a drogériába, és addig én az ikrekkel kint játszottam. Megállt pár járókelő, megcsodálták őket, és kérdezgetni kezdtek, hogy hogyan bírjuk a mindennapok kihívásait. Szóba jöttek a nehézségek, és az egyik hölgy ismerte az alapítványt, mert neki is segítettek korábban. Az ő személyes ajánlása, jó élménye volt, ami miatt bizalommal fordultunk az alapítványhoz.

Beus: Akkor pont egy nagyon nehéz időszakot éltünk. Tamás dolgozott, én otthon voltam egyedül a gyerekekkel, a nagyszülők szintén dolgoztak. Nem volt meg a rutinunk, és nehezen éltük meg a mindennapokban felmerülő problémákat. Így találkoztunk Rékával és Helgával.

– Milyen változásokat hozott az életetekbe ez a heti két találkozás?

Beus: Helga jött kedden, Réka szerdán két-három órára, és nekem ez a megváltást jelentette. Játszottak a lányokkal, én pedig rengeteget tanultam tőlük. Például hogy ne stresszeljek, hogy miket engedjek el. Ha látták, hogy nagyon fáradt vagyok, csak annyit mondtak, hogy üljek, pihenjek, ne csináljak semmit. Volt, hogy a házimunkába is besegítettek, de sokszor „csak” beszélgettünk. A lányok pedig imádták őket, az első perctől kezdve.

Helga: Önkéntesként van benned segítő szándék, hiszen ezért vagy ott, és ezeknek a látogatásoknak a lényege a jelenléted, az odafordulásod. Mikor egy család kéri a segítségünket, már egy fontos lépésen túl van, de a konkrét helyzetekben, az otthonában együtt egy idegennel az azért mégis új helyzet. Beának is meg kellett tanulnia, hogy merjen kérni, kérdezni, hogy kimondja, amit szeretne, hiszen én azért vagyok itt, hogy segítsek. Amikor ez a bizalom család és önkéntes között kialakul, a kényelmetlen érzés, feszengés teljesen eltűnik.

Beus: Az egész ott kezdődik, hogy nagyon nehéz kérni, kérdezni, sokszor családtagoktól is. Mert alkalmatlannak, bizonytalannak vagy tájékozatlannak tűnhetsz. Nekem Helga és Réka nagyon sokat segítettek abban, hogy kérjek, kérdezzek.

Réka: Sokat gondolkodtam azon, mennyire nehéz megfogni azt, hogy mi történik, amikor segítőként bekerülsz egy családba. Néha vasalsz egy keveset, de valójában nem csinálsz semmi extrát, csak jelen vagy. A teljes figyelmeddel és a tapasztalatoddal, a kapcsolat pedig ennek tükrében változik, mélyül. Önkéntesként sem könnyű egy idegen családba bekerülni, idő kell az egymásra hangolódáshoz, megtalálni, hogy hol a te helyed a rendszerben, mert onnantól valamilyen szinten része vagy a családnak.

Sokszor a beszélgetés is hatalmas segítség tud lenni egy anyukának, aki hirtelen az ideje nagy részét felnőtt társaság nélkül tölti.

Szülőtársi segítség ez, azokban az élethelyzetekben, amik nem igényelnek semmi extra tudást, nagy beavatkozást, egyszerűen csak egy tapasztaltabb szülő támogató odafordulását, magabiztos jelenlétét.

Kép

Progl Helga, az Otthon Segítünk Alapítvány önkéntese – Fotó: Páczai Tamás

– Gyakran érzem azt, hogy kisgyerekes családoknál az alapvető elakadást a magány, magadra utaltság és a felelősség jelenti.

Helga: Ha valaki jön, és azt mondja, ne izgulj, jól csinálod, az rengeteget tud jelenteni.

Beus: Igen, megjelentetek, és azt mondtátok, hogy jó ez így. Óriási könnyebbséget jelentett megengedni magamnak, hogy az érzéseim között egyszerre helye van a szomorúságnak és a nagyon nagy boldogságnak, és ez így rendben van.

Tamás: És nemcsak a gyerekek körül segítettetek, hanem tudtunk a párkapcsolatunk nehézségéről is beszélni, arról, hogy ebben a kisgyerekes élethelyzetben mennyi kihívás nehezedik kettőnkre. És hogy ez el fog múlni.

Réka:

Az a különlegessége ennek a kapcsolatnak, hogy felnőttként megjelensz egy családnál, behívnak, kíváncsiak rád, de még sincs ott a rokoni kapcsolatok érzelmi túltelítettsége, nincs elvárás, megfelelés egyik oldalról sem.

Beus: És a perspektíva is más, amiből a problémákat szemlélitek. Anyukámék megoldása mindenre az volt, hogy gyertek, költözzetek ide. Nem értették, hogy ehelyett rutinokat, eszközöket kell keresnünk, amik működővé teszik a saját rendszerünket.

– Nehéz lehet elbúcsúzni, miután pár hónapig részesei voltatok egymás életének.

Beus: Nekem nagyon nehéz volt az elengedés. Mi nagyon hamar megtaláltuk a közös pontokat. Helgával a német nyelv és a színházőrület, Rékával a könyvek kapcsán. Egy darabig még vártam az SMS-eket, hogy reggel hányra érkeznek, amikor vége lett a hat hónapnak.

Helga: Nem is akar az ember erre lezárásként tekinteni, írunk egymásnak időről időre, hogy tudjuk, mi van a másikkal.

Beus: És küldjük a gyerekekről a fotókat.

Kép

Tomasovszki Beáta kislányával – Fotó: Páczai Tamás

– Helga, mit kapsz a segítői tevékenységtől? Miért jelentkezik valaki önkéntesnek?

Helga: Segíteni jó. Sokszor kérdezik tőlem, hogy most tényleg elmegyek-e a három gyermekem mellől egy másik családhoz. Pedig ez teljesen más feltöltődés. Várakozva mész mindig egy újabb családhoz, és nagyszerű érzés belecsöppenni, és érezni, hogy bíznak benned. Aztán később már nagyon készülsz a találkozásokra. Máshogy, más érzésekkel, más felelősséggel vagy ilyenkor jelen. A tudásodat, a tapasztalatodat hozod magaddal, az itt van, de eközben segítőként mégiscsak háttérbe helyezed magadat.

Réka: Rengeteg motivációja van annak, hogy ki miért megy el segíteni. Volt olyan segítőnk, aki a kicsi gyerekei mellé megszervezte a gyerekvigyázást, és elment önkénteskedni. Ő alapvetően felnőtt kapcsolatra vágyott, arra, hogy szülőként támogathasson egy nála kevésbé tapasztalt szülőt.

– Hogyan csapódik le a társadalomban ez az önkéntes, segítő tevékenység, amit az alapítványnál végeztek?

Réka: Igyekszem egyre kevésbé használni az önkéntes kifejezést, hiszen mi egyszerűen csak olyan szülők vagyunk, akik segíteni szeretnének az eggyel fiatalabb generáció családjainak, a saját tapasztalatainkat szeretnénk átadni, megerősítést, támogatást, jelenlétet kínálni. Ez egy erősen motivált, a jövőt és a társadalomban a bizalmi kapcsolatokat építő elköteleződés. Ezeknek a kapcsolatoknak a megléte nemcsak nekem, a Beuséknak és Helgának ad sokat, hanem az egész világnak, hiszen ez egy nagyon erős üzenet a jövő generáció számára. Hogy nem maradsz egyedül, hogy nem megyünk el egymás mellett az utcán.

Ugyanakkor fontos az is, hogy az a tudás, amelyet szülőként megszereztünk, milyen sokat ér másnak, nem vész kárba.

Egyre elveszettebbnek érzem a mai kisgyerekeseket, túl sok az információ, az eszköz, az elvárás, sokat ad nekik a jelenlét, a tapasztalat, amit az önkénteseink tudnak nyújtani.

Beus: A világban járva, amikor hazamész a játszótérről, a boltból, a bölcsődéből, rengeteg elvárást, nyomasztó megfelelési kényszert hozol magaddal. Nekem Rékáék segítségével sikerült túllépni az állandó megfelelni akaráson, és mivel a testvéreméknél is akkoriban születtek meg az első gyerekek, amikor nálunk, a tapasztalatokat máris tovább tudtam adni.

– Az önkéntesek milyen segítséget kapnak a tevékenységükhöz?

Réka: A koordinátorainkat százhúsz órában képezzük ki, nagyon komplex önismereti és szakmai tudást kapnak a felkészítésük során, és emellett egy jó csapatot is. Helyi szinten ők tartják a kapcsolatot a családokkal, hozzájuk futnak be a kérések, és ők találják ki, melyik segítő melyik családhoz passzol a legjobban – még erre a személyes szempontra is figyelnek. A családlátogató önkénteseket a koordinátorok toborozzák helyi szinten, és ők is készítik fel őket ötven órában erre a különleges figyelmet és elfogadást igénylő feladatra. A koordinátorok helyi szinten minden hónapban tartanak esetmegbeszélést a saját kis segítőcsapatuknak, miközben ők szintén havonta találkoznak a koordinátortársaikkal. A vállalásuk épp ezért igényel elköteleződést, de cserébe egy jó csapatot, közösséget, elképzeléseket, közösségi programokat, szakmai képzéseket és sok új kompetenciát kapnak, amit remekül vissza tudnak forgatni a saját életükbe. Mostanában egyre többet hangoztatjuk a mentális egészség, a mentális jóllét fontosságát. Ez a segítő munka, amit az alapítványnál végzünk, ehhez rengeteget tud hozzátenni, várjuk hát a csapatunkba mindazokat az anyukákat, apukákat, nagyszülőket, akiknek van heti néhány szabad órájuk és havi egy szombat délelőttjük, és örömmel vállalják fiatal családok látogatását, támogatását. Aki elkezdi csinálni, általában beleszeret és itt marad. Van köztünk, aki a kezdetek óta, közel húsz éve önkénteskedik.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– Réka, másfél éve vetted át az OSA vezetését. Hogy áll most a szervezet?

Réka: Jelenleg nagyjából háromszáz önkéntessel, negyven koordinátorral számolunk. Budapest tizennégy kerületében vagyunk jelen, az országban egyébként elszórtan. Folyamatosan toborzunk. Jó lenne, ha a koordinátorok nem egyedül, hanem kettesével, hármasával dolgoznának, úgy könnyebb lenne osztozni a feladatokon, a vállalásokon, ráadásul mindenki másban ügyes. Az együttműködést, a kölcsönös támogatást, amit a világnak szeretnénk megmutatni, a szervezeten belül is fontos megtapasztalni. Az elmúlt időszak minket is próbára tett, kevesebben lettünk, és mindenki jobban befelé fordult, elszigetelődött, a családok, az önkéntesek egyaránt, sokan elfáradtak, és az idősebbek nehezen mennek vissza a családokhoz. Részben ezért is kell új kapukat nyitnunk, de azért is, mert ma máshogy lehet kapcsolódni a fiatal családokhoz, mint húsz évvel ezelőtt. Szeretnénk közösséget építeni, és szülőcsoportokon, közösségi programokon keresztül is megismertetni és elfogadtatni az alapítvány tevékenységét.

Sokat emlegetjük azt a régi bölcsességet, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.

A családok körül megüresedett faluközösség helyét próbáljuk megteremteni, azt a tudást, tapasztalatot, támogatást átadni, amit hagyományosan a nagycsalád, a szomszédság, a közösség kínált a fiatal családoknak. 

Ez az interjú a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Az új szabály értelmében öt szerzetesnővér szavazhat a pápai tanácsadó testület ülésén, a püspöki szinóduson, amelyet legközelebb októberben tartanak. Nők korábban csak megfigyelőként vehettek részt az eseményen.
„Ez a lépés jelentős repedést jelent az üvegplafonon” – kommentálta a hírt a nők pappá szentelését támogató, amerikai székhelyű Women's Ordination Conference. 
Jean-Claude Hollerich bíboros, a szinódus egyik főszervezője ugyanakkor úgy fogalmazott: mindez nem forradalom, hanem csak fontos változás.
Ferenc pápa kijelentette, hogy a szavazati jogot kiterjesztik hetven kiválasztott világi tagra is. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy a püspöki szinódus ne csak a klérus, a pappá szentelt egyházi személyek találkozójaként működjön. A pápa azt reméli, hogy az érintettek fele nő lesz. Emellett a fiatalok bevonására is nagy hangsúlyt fognak fektetni.

Forrás:
BBC

A tartalomból:

• A lét legmagányosabb pillanatai;
• Vannak magányos férfiak is, vagy csak a nők kérnek segítséget, ha egyedül érzik magukat?
• Mi a különbség az egyedüllét és a magány között?
• Szó lesz két ide vágó kutatásról is, amelyet óvodások és a Z generáció körében végeztek.
• Az elmagányosodás és az izoláció fogalmáról. Miért alakultak ki ezek?
• A gyerekkori lelki sérülések, traumák vezethetnek-e felnőttkori elmagányosodáshoz?
• A minőségi emberi kapcsolatok jellemzőiről, a figyelem jelentőségéről, a sebezhetőségről;
• A be real jelenségről és a mainstream trendekről;
• Miért fontos ebben a kérdésben is az önszabályozás és az önismeret?
• A társas magányról is beszélgetünk;
• A jó társalgási képesség felvértez a magányossággal szemben, de vajon felnőtt korban is fejleszthet?
• Mik lehetnek még a kínzó egyedüllét ellenszerei, és amíg nem tudunk kitörni belőle, hogy fordítsuk javunkra a magányosságot?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Amikor kissrác voltam, zoológus akartam lenni. Órákon át ültem az állatkertben egy-egy ketrec előtt, és kis noteszbe jegyezgettem a látottakat. Mondhatni, amolyan tudományos munkát végeztem, aminek ugyan senki soha nem vette hasznát, mert például nem okozott meglepő felfedezést az a megállapítás, hogy az orángután bolondul a banánért.

Azt persze jogosan kérdezhetnéd, vajon miért kell az állatokat rács mögött mutogatni, nem tettek ők semmi rosszat, hogy elzárva éljenek.

Ám gondolj bele: ha egy magadfajta gyerkőc egy természetfilmen felbuzdulva közelről is meg akarja figyelni, milyen is egy cerkófmajom, valószínűleg hiába kéri a szüleit, hogy utazzanak el Afrikába, ők egyszerűbb megoldásként inkább a legközelebbi állatkertet választják úti célul.

Az ember-állat kapcsolat mindig ellentételekkel volt tele. Itt van például a hazánkig eljutó, Svájcból útnak indult, jeladóval felszerelt farkas esete, amelyik immár olyan híres lett, mint a svájci óra vagy éppen a bicska. Na, szegényt nemrégiben egy, a törvényekkel mit sem törődő vállalkozó „hallatlan bátorsággal”, remek távcsöves, golyós fegyverével leterítette. Pedig szép hosszú utat járt be az állat háborítatlanul, míg a hidasnémeti vesztőhelyéig eljutott. Nem érdemelte ezt a sorsot, hiszen arról nem jött hír, hogy időközben felfalt volna egy-két Piroskát, a hasába gyömöszölt volna néhány nagyanyót, csak élte a farkasok életét: jött-ment az erdőkön, mezőkön. De hát, puskás emberünk számára maga volt a fogát csattogtató gonosz fenevad, és nem egy védettség alatt álló ritka állat. Jogosan kiáltanak botrányt a természetvédők, akik már aláírásokat is gyűjtenek a méltó büntetés kiszabására. Azokban az európai országokban viszont, amelyekben a gazdák nyáját rendszeresen megtizedelik a környékükön elszaporodott ordasok, másként látják a dolgot, és kártérítést követelnek a farkaslakomákért.

A lelőtt farkast egyébként a vadász autóra rakta, és nagy sebességgel elszáguldott vele. Tulajdonképpen ez buktatta le, mert a jeladóját figyelők nem értették, hogyan inalhat száz kilométeres sebességgel, amikor a világ leggyorsabb állata, a gepárd sem tud 97 kilométer per óránál többel. De legalább a közlekedési szabályokat betartotta a puskás ember. Nem úgy, mint azoknak az elvetemült autósoknak a jó része, akik a fogalommal szemben hajtanak fel az autópályákra. Van, amikor nem is arról van szó, hogy elnézték a közlekedési táblákat, hanem feltűnési viszketegségből vállalkoznak erre az hajmeresztő, emberéleteket kockáztató ámokfutásra.

Pedig hogy egy híres mondást idézzek: ha már annyira ki akarsz tűnni a tömegből, legyél jó ember. Ott a legkisebb a konkurencia.

Szóval, mehetünk. De arra kérlek, most érthetően köszönj a jegyszedő néninek. Ne kelljen bökdösni, meg ilyenek. Mondd, hogy jó napot, vagy szép napot, ha komoly akarsz lenni, esetleg azt, hogy üdvözlöm. Persze azt is mondhatod viccesen: csókolom az összes kezét. És ha erre azt válaszolja, csak kettő van, na, akkor bőven elég, ha annyit felelsz: tudom.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A legfontosabb kapcsolat

Alfred Joseph Hitchcock az angliai Essex állambeli Leytonstone-ban született félig angol, félig ír szülőktől. Édesapja zöldséges volt, aki három gyermekét szigorú katolikus nevelésben részesítette. Alfred, aki jezsuita iskolába járt, később úgy emlékezett, hogy minden este az édesanyja ágyának lábához kellett állnia, és elmesélnie, aznap mi történt vele. A fiú mérnöknek készült, de művészetet is tanult, és sokat járt moziba, illetve amerikai filmes szaklapokat olvasott. Húszévesen címfelirat-tervezőként kezdett a filmvilágban dolgozni, ahol megismerte későbbi feleségét, Alma Reville-t, akivel 1923-ban első némafilmjén, a Mindig mondd meg a feleségednek címűn együtt dolgoztak. Hitchcock később a hangosfilmekről is azt mondta: „ha elég jók, a hang elhallgathat, a közönség úgy is tökéletesen érteni fogja, mi történik”. Almával pedig még születési dátumra is összeillettek: 1899 augusztusában mindössze egy nap különbséggel – a férfi augusztus 13-án, a nő 14-én – jöttek világra.

Kép

Hitchcock kisgyermekként – Forrás: Wikipedia

Hamupipőke és a holttest

Hitchcockék 1940-ben, már 14 éves házasokként, 12 éves Patricia lányukkal együtt költöztek Hollywoodba.

A rendező addigra olyan filmjeivel szerzett világhírnevet, mint az első brit hangosfilm, az általa rendezett Zsarolás (1929), Az ember, aki túl sokat tudott (1934) vagy a Londoni randevú (1938). Az USA-ban David O. Selznick producer bízta meg A Manderley-ház asszonya (1940) című filmadaptációval, majd jöttek a Hitchcock-klasszikusok: A gyanú árnyékában (1943), amit ő maga a legjobbjának tartott, az Elbűvölve (1945), amelynek álomjeleneteit Savador Dalí tervezte, a Forgószél (1946) Ingrid Bergmannal és Cary Granttel, a Gyilkosság telefonhívásra és a Hátsó ablak (mindkettő 1954). Hitchcock később azt mondta, Cary Grant volt az egyetlen színész, akit egész életében szeretett. 1955-ben forgatta a Fogjunk tolvajt Grace Kellyvel és szintén Cary Granttel, majd következett két legismertebb filmje, a Psycho (1960) és Madarak (1963). Tisztában volt vele, mennyire beskatulyázták thriller- és úgynevezett feszültségkeltő suspense-rendezőként, ezért is nyilatkozta egyszer szarkasztikus humorral, hogy ha megrendezte volna a Hamupipőkét, „a közönség rögtön holttestet keresett volna a hintóban”.

Bár ötször is jelölték a legjobb rendező Oscar-díjára, soha nem kapta meg az aranyszobrocskát.

Az 1967-es Oscar-gálán azonban Irving Thalberg-emlékdíjat vehetett át, és az átadón minden idők legrövidebb köszönőbeszédét mondta: „Köszönöm”. Amikor 1979-ben megkapta az Amerikai Filmintézet életműdíját, már hosszabban beszélt, a következőket fejtette ki: „Engedjék meg, hogy név szerint csupán négy olyan személyt említsek meg, akik a legnagyobb szeretettel, elismeréssel, bátorítással és állandó együttműködéssel segítettek engem. A négy közül az első filmvágó, a második forgatókönyvíró, a harmadik a lányom, Pat édesanyja, a negyedik pedig kiváló szakács, aki rendre csodát tett az otthoni konyhánkban. A nevük: Alma Reville.” Hálája nem volt véletlen: Hitchcock mindenben a feleségére támaszkodott, filmes ötleteit is csak az ő jóváhagyásával merte keresztülvinni. Társasági életet sem élt, minden szabadidejét otthon Almával és a lányukkal töltötte.

Kép

Alfred Hitchcock és Alma Reville 1926-os esküvőjükön – Forrás: Wikipedia

„Szeretni és meghalni egy és ugyanaz”

De vajon mi vitte olyan nagy sikerre – az ezek szerint élete párjával közösen megálmodott – mozijait? François Truffaut francia rendező szerint filmjeiben „a szerelmi jeleneteket gyilkossági jelenetként, a gyilkossági jeleneteket pedig szerelmi jelenetként vették fel (...) Hitchcock mozijában szeretni és meghalni egy és ugyanaz.”

Ő maga azzal indokolta alkotásai népszerűségét, hogy mindenki szeret félni.

Bővebben kifejtve: „A félelmet nem olyan nehéz megérteni. Végül is nem ijedtünk meg mindannyian már gyerekként is? Semmi nem változott azóta, hogy Piroska szembenézett a nagy és rossz farkassal. Ami ma megijeszt minket, az ugyanaz, ami tegnap, csak már egy másik farkas. Ez a félelemkomplexus minden emberben ott gyökerezik.” Egyébként arra esküdött, hogy egy kiváló film elkészítéséhez három dolog szükséges: forgatókönyv, forgatókönyv és forgatókönyv. Szállóigévé vált mondása: „A játékfilmekben a rendező az isten; a dokumentumfilmekben pedig Isten a rendező.”

Egy statisztikai felmérésből az derült ki, hogy a filmnézők szerint a legfélelmetesebb zajok Hitchcock filmjeiben: a rendőrautó szirénája, egy közúti baleset moraja, az égő erdő recsegése, a messze vágtató lovak és az üvöltő kutyák hangja, egy leszúrt nő sikolya és egy sánta ember lépései a sötétben. Hitchcock pedig ontotta magából az olyan aranyköpéseket, mint: „egyes filmek az élet szeletei, az enyémek pedig a torta szeletei”. A történeteiben gyakran áldozattá váló szőke nőkről kijelentette: ők a legjobb áldozatok, mert „olyanok, mint a szűz hó, amelyen feltűnnek a véres lábnyomok”. Azt vallotta, ha elég jól sikerül egy jelenet, azon a japán közönségnek egyszerre kell felsikoltania az indiaival. Amikor megkérdezték, miért nem készít vígjátékokat, azt felelte, hogy „de hiszen minden film, amit készítettem, vígjáték!” A szerelmi jelenetekkel az volt a tapasztalata, hogy az öltözőben folytatódnak. Egyszer pedig így védte meg magát: „Cáfolom, hogy valaha azt mondtam volna, a színészek marhák. Csak annyit mondtam: a színészekkel úgy kell bánni, mint a marhákkal.”

Kép

A rendező a Psycho forgatásán – Forrás: Wikipedia

A nagy ijesztgető is rettegett, sőt bujkált

Hitchcock nemcsak másokat ijesztgetett előszeretettel, ő maga is rettegett bizonyos dolgoktól. Komikus, hogy az egyik fóbiája a tojáshoz kötődött. A tojásos ételeket a filmjeiben is mindig rossz színben tüntette fel. „Félek a tojásoktól (...) Az a fehér, kerek, lyukak nélküli izé... Látott már valaki felháborítóbbat, mint egy tojássárgája, amely feltöréskor kiönti a sárga folyadékát? A vér legalább vidám, vörös. De a tojássárgája sárga, lázadó. Én inkább sosem kóstoltam meg.” Egy másik fóbiája pedig a rendőröket érintette. Ez onnan eredt, hogy gyerekként egyszer az apja a helyi rendőrséggel tíz percre bezáratta a fiút azzal az indokkal, hogy „ez történik azokkal, akik rosszat tesznek”.

Hitchcock onnantól beteges félelemmel tekintett a rendőrökre, ezért például vezetni sem tanult meg, nehogy bármikor igazoltassák.

Filmjeiben a zsaruknak általában meg is kellett halniuk, vagy minimum rosszfiúkként ábrázolták őket. Egyszer ráadásul még három félelmét elismerte: tartott a kisgyerekektől, a magas helyektől és attól, hogy a következő filmje nem lesz olyan jó, mint az előző.

Ugyanakkor pártolta a fiatalokat: „Az első forgatókönyvemet 22 évesen írtam, az első filmemet pedig 25 évesen rendeztem (...) Amikor az emberek azt mondják, 70 éves vagyok, én azt mondom, ez zavaros hazugság. Kétszer 35 éves vagyok, ennyi.” Hitchcock védjegye volt az is, hogy a filmjei több mint kétharmadában maga is feltűnt egy-egy cameo-szerep erejéig, sőt három mozijában a lánya is szerepet kapott. A rendező nem kedvelte az őt érő meglepetéseket, de talán pont ezért szeretett meglepni vagy megviccelni másokat. Akinek rájött valamilyen fóbiájára, például, hogy az illető tart az egerektől vagy a pókoktól, annak biztosan küldött egy egerekkel vagy pókokkkal teli dobozt. Amikor a forgatáson végzett egy csésze teával, általában a válla fölött hátradobta a csészét és az alját, hogy az bárhol leessen és kedve szerint széttörjön. Az Alfred Hitchcock Presents című saját tévésorozata gyártása során pedig állítólag rendre elbújt Joan Harrison producer elől, ha bármely megbeszélendő probléma lépett fel a produkció kapcsán. Kedvenc búvóhelye a kanapé mögött volt az irodájában.

Ő sem csak „gyilkosságból” élt

Amikor 1979-ben elnyerte életműdíját, azon viccelődött a barátaival, hogy hamarosan meg fog halni. Egy év múlva ez be is következett, de előtte még lovaggá ütötték, így Sir Alfred Hitchcock lett belőle. Szerinte csak figyelmetlenség volt az illetékesek részéről, hogy erre korábban nem került sor. 1980. április 29-én álmában halt meg veseelégtelenség következtében. Temetését Beverly Hills-ben tartották, több mint hatszázan vettek részt a gyászmisén. A későbbi nagy rendezőegyéniségek közül többek között Steven Spielberg, Brian De Palma, John Carpenter, Martin Scorsese és Quentin Tarantino is a példaképei között tartotta, tartja őt számon.

Hitchcock (ön)ironikusan elismerte, hogy még a kudarcaival is jól keresett, mert egy évvel a bemutatásuk után azok is klasszikussá váltak.

Azt is hozzátette: pedig „az ember nem csak gyilkosságból él. Szeretetre, elfogadásra, biztatásra és néha egy kiadós étkezésre is szüksége van”. Csak nem tojásra, egészíthetjük ki az ízlését ismerve.

Érdekességek Hitchcockról
Gyerekkorától a kelet-londoni West Ham United focicsapatának szurkolt – angol újságokra is előfizetett csak azért, hogy nyomon követhesse eredményeiket.
Testsúlya egész életében ingadozott. Az 1930-as évek végén volt a legnehezebb, amikor több mint 135 kilót nyomott, de az 1950-es évek elején sikeresen fogyókúrázott.
Csak 1956-ban lett amerikai állampolgár.
Walt Disney az 1960-as évek elején megtagadta, hogy Hitchcock Disneylandben forgathasson, mert „elkészítette azt az undorító filmet, a Psycho-t”.
Ő maga azt tartotta Walt Disney-ről, hogy neki a legkönnyebb szerepeket osztani: ha nem szeret egy színészt, csak összetépi.
Interjúk alkalmával a magánéletével kapcsolatos kérdéseket nem engedett feltenni.
Nevét és karakterét adta az Alfred Hitchcock és a három nyomozó című kamaszkönyvsorozathoz.
Bár felesége kiváló szakács volt, minden csütörtök este meghívta vacsorázni, hogy ne kelljen főznie.
Több mint 53 éven át voltak házasok, lányuktól három lányunokájuk született.
Alfred Hitchcockot Sir Anthony Hopkins alakította a Hitchcock (2012) című filmben.

Amikor egy barátom meghívott a Radics Béla életútját feldolgozó, A megátkozott gitáros című film sajtóvetítésére, az első gondolatom az volt, hogy nekem, aki klasszikus „chopinista” családból származom, ahol meg sem említették a Gitárhős nevét, nincs sok értelme elmenni. De mivel az ars poétikám az, hogy „Mindenre mondj igent, ami ellen nem tudsz erős érveket felhozni!”, elfogadtam a meghívást. Nem vittem mást, csak a kíváncsiságomat, ami arra irányult, hogy 40 évvel a halála után, Y-generációsként meg tud-e szólítani Radics Béla, vagy sem. Már a kísérlet elején egyértelművé vált számomra, hogy a legendás zenész nemhogy megszólított, hanem a fülembe is ordított! 

„Apa, a zenét érezni kell, nem magyarázni” 

A filmben bepillantást nyerhetünk a rocklegenda gyerekkorába, azokba az ’50-es évekbe, amikor az angyalföldi munkáscsalád még együtt tekergette a Pacsirta rádiót, hogy legalább valamicskét megtudjon arról, hogy mi újság a „szabad Európában”, és összegyűlt a kis fekete-fehér tévé előtt a nappaliban. Erős jelenet, amikor látjuk a kis Bélát (Stépán-Kovács András "MISI"), ahogy először megérzi a gitározás iránti olthatatlan szomját, miközben a tévében a jégtáncosokat nézi, akik a fülbemászó Bill Haley & His Comets- slágerre, az 1955-ös Rock Around The Clock-ra korcsolyáznak. Ezt követően levakarhatatlanul könyörög – szintén zenész – apjának (Trill Zsolt), hogy ő is kaphasson egy ilyen izgalmas hangzású, pengetős hangszert, mutatva, hogy neki bizony nem hegedűs, hanem gitáros kezei vannak. Amikor végül megkapja a gitárt, recsegő lemezfelvételeket utánozva kezd Hendrixet játszani, autodidakta módon tanul zenélni. 

Kép

Kép: Miga Film Kft.

A filmben Radics perspektíváján keresztül megérezhetjük a rendszerváltás előtti időszak fojtogató légkörét, egy olyan világét, amelyben nem rendőrért, hanem a rendőr elől futottak az emberek.  

Béla fiatal felnőttként a Sakk-Matt nevű zenekarral ért el sikereket, aztán a Tűzkerékkel, és a Taurus-szal, végül a gitárgéniusz képtelen volt olyan kompromisszumokat kötni, ami a rendszerváltás előtt a zenekarok befutásának megkerülhetetlen feltétele volt, ezért az ünnepelt sztároknak kijáró lehetőségek elmaradtak (nem úgy azoknak, akik tudták, hogy kivel kell bratyizni, és képesek is voltak belemenni kisebb-nagyobb alkukba a nagylemezért). A felnőtt Radicsot játszó Rák Zoltán hitelesen hozza a legenda örömteli és szomorú pillanatait, ami nem egyszerű feladat, ha számításba vesszük, hogy a fél filmet át kell pengetni úgy, hogy azt a laikusok mellett a zenész nézők is elhiggyék. Mivel legendás rockerek életét látjuk megelevenedni, nem meglepő, hogy a filmben alkoholból és olyan ledér nőkből sincs hiány, akik képtelenek nemet mondani, ha meglátnak egy gitárt, dobot vagy hammondot.  

Izgalmas ugyanakkor, hogy a rockzenészekkel kapcsolatos ma is élő sztereotípiákkal szemben Radics művelt, könyvimádó ember volt, akit érdekeltek a művészetek, az irodalom és a filozófia. A bölcsesség és a szépség iránti megszállottsága visszatérő eleme a filmnek.  

Annak ellenére, hogy senki sem tudta utánozni amit csinált, élete utolsó szakaszában kiábrándultan, visszavonultan élt édesanyjával, egy szoba-konyhás kis lakásban. Állítólag csalódott abban, amilyen irányt a magyar könnyűzene vett, és ahogy a világ egyre inkább elüzletiesedett, a megalkuvást semmilyen mértékben nem tudta elfogadni.  

Sosem lehetünk bizonyosak afelől, hogy milyen démonok elől menekült, de az biztos, hogy az út, amit választott zsákutca volt: az alkohol pusztító hatását már nem lehetett megállítani, végül példaképe, Jimi Hendrix után ment, és alkoholbetegségével kapcsolatos szövődményekbe halt bele 1982 október 18-án.  

Legendás zenész, izgalmas filmes megvalósítás 

A Gitárkirály azonos című daláról elnevezett életrajzi alkotás Radics Béla életének „filmes patchwork-je.”  

Eddig inkább játékfilmes elemekkel átszőtt dokumentumfilmekkel találkozhattunk a moziban, Klacsán Gábor rendező viszont mindezt a fonákjára fordította, és úgy foltozta össze az emlékfoszlányokat. Az alkotásnak keretei és egymáson áttetsző rétegei vannak. Keretet ad például az a képzeletbeli tv-műsor, amiben a Gitárhős kortársai, barátai, kollégái szólalnak meg, ugyanakkor nagyon élvezhetővé, gördülékennyé teszik a történet befogadását a hol vicces, máskor szomorú jelenetek, amelyekbe ráadásul mindig történik valami váratlan, pont mint amikor a való életben a színpadon Radics a szájához emelte a gitárt, és a fogával kezdett el játszani. Van, hogy a semmiből besétál Dr. Csernus Imre pszichiáter a képbe, hogy elmondja, hogyan működik a tehetség fellobbanásának pszichológiája, vagy az önpusztítás folyamata. 

Így mondhatjuk, hogy nem csak abba kukkanthatunk bele, hogy mi történt Radiccsal, hanem abba is, hogy mi történt Radicsban, és ez a két egymáson mozgó réteg rajzolja ki a történetet azoknak az embereknek a segítségével, akik ott voltak, látták, hallották, ismerték őt.  

Kép

Kép: Miga Film Kft.

A képkockákon a magyar rockzenei élet hírességei is felbukkannak apróbb szerepekben, így tisztelegve a Gitárkirály emléke előtt. A film említésre méltó üde színfoltja az anyakönyve szerint brit származású, de magyar szívvel született, nagykövetet játszó Gav Duncan is, aki először mutatkozott be fikciós karakterként a moziban.   

A megátkozott gitáros készítői, és azok, akik közreműködtek benne ma is nagyon szeretik Radics Bélát: minden képkockában érezhetően ott van a szív, ami a hazai rockélet aranykoráért dobog.

Tiszteletük abból is látszik, hogy Béla előadásait nem szakítják meg úgy, ahogy azt más filmekben már megszoktuk, hanem a dalokat teljes hosszukban lejátsszák a jelenetekben (Alapi István zseniális gitárjátékának segítségével), ezúton is megismertetve a legenda munkásságát azokkal, akik – hozzám hasonlóan – a moziban találkoznak vele igazán először.  

Klacsán Gábor hamisítatlan művészi gondolkodással készítette el ezt a filmet, végig nagyon szép szimbólumokkal dolgozik, így a 100 percben bőven talál a néző magának fejtegetnivalót.  

Nem tudom, hogy akik Radics Béla minden lépését követték, akik azt hiszik, hogy jól ismerték őt, azoknak tetszeni fog-e ez a lenyomat a legendáról, de az biztos, hogy azok, akik korábban nem, vagy csak keveset hallottak róla, nem csupán megismerik, de el is ismerik őt negyven évvel a halála után. „Aki azért zenél, hogy sok pénzhez jusson vagy jó legyen a lányoknál, az nem igazi művész” – vallotta a Gitárkirály, aki igazi művészként költözött fel az égi színpadra.   

A megátkozott gitárost május 4-től országszerte vetítik a hazai mozikban.  

Árulás és felelősség

– Trilógiát emlegetett a regénnyel kapcsolatban, mégis egyetlen befejezett műveként definiálja. Hogyan értsük ezt?

– A trilógiáról nem olyan régen döntöttem, mert egy könyv számomra mindig felvet új feladatokat is. Az első ilyen egy rövidtörténet-gyűjtemény volna: legendáriuma azoknak a nőknek és férfiaknak, akiket az apám perében ítéltek el, és azoké a börtöntársaké, akik később folyamatosan látogatták ők. Ezek a bejelentetlen látogatások lenyűgöző pillanatok voltak: megjelentek nálunk nyolcan-tízen, és napokat ott töltve beszélgettek és örültek egymásnak az egykori fegyencek – én pedig kívülről figyeltem, hogy mennyire boldogok, mennyire szeretik egymást. Mintául a haszid történetek szolgálnának – enyhén ritualizált szövegek arról, hogy egyébként az ébredési mozgalmak strukturálisan mennyire hasonlítanak egymáshoz. Számomra azért épp a haszid mozgalom vált nagyon fontossá, mert édesapám az asztali beszélgetések folyamán felolvasta nekünk Martin Buber német nyelvű könyvéből a haszid történeteket, amelyek így ugyanolyan ismerősök lettek, mint a bibliai történetek.

– Azt mondta, hogy a lágerből tanulni a világot egy gyereknek nem rossz pozíció.

– Ezzel nem kívánom visszamenőleg igazolni a lágereket, inkább arra gondolok, hogy lehet jól kijönni ebből a helyzetből is. A lágert mint univerzális formáját az emberi létezésnek a XX. század tanította meg nekünk, és a lágerszituációkat folyamatosan megteremtjük magunknak a társadalomban, sőt a családban is. Tesszük ezt azért, mert egy lágerben igenis könnyen lehet tájékozódni – szigorúak a szabályok, a túlélésért van minden mozdulat, az ember tekintete is, az, ahogyan a dolgokra néz. Rendkívül kreatívak vagyunk abban, hogy megalkossuk a szabadság megvonásának, felszámolásának és az önfelszámolásnak a tereit. Minden felszámolás önfelszámolás is egyben, mutatja ezt a nyugati kultúra mostani állapota is. Nem lehet csak úgy kijelölni egy embercsoportot, és végrehajtani egy társadalmi eugenikát anélkül, hogy a civilizáció maga ne omlana össze ebben a kísérletben, márpedig ezt tettük a koncentrációs táborokban és a gulágokon.

– Gyerekként átélt egy narratívát, a gyerek valós idejű érzékelését a lágerszituációról, ezt a históriát immáron negyven éve meséli újra nekünk is, akik ahogy említette, ugyanúgy átélünk valamiféle lágerlétet. Van, amit még nem mondott el?

– Nem tudok másról beszélni, csak a szabadságvesztéseknek, a szabadság odaadásának a helyzeteiről. De a trilógia harmadik részéről még semmit nem tudok, csak a feladatot: van 1400 oldalnyi titkosszolgálati anyagom, megfigyelések és lehallgatások, sőt fényképek is, amivel biztosan kezdeni kell valamit. Ez inkább morális, etikai feladat, mint írói vagy esztétikai. Hiszen ahogyan a titkosszolgálati múltat kezeltük, az teljes kudarc. Nem is olyan régen szembesültem azzal a ténnyel, hogy fenntartások nélkül elfogadhatónak tartjuk, hogy egyesek úgy lettek besúgók, hogy megzsarolták őket, lásd Molnár Gál Péter esetét – és persze lehetne még mondani neveket. De közben Molnár Gál Péter ezen az alapon bejárta a világot, egy kultúra sztárjává lett, majd a politikai átrendeződést követően sem történt valójában semmi.

Ez annyit jelent, hogy fogalmunk sincs a valóságos szenvedéstörténetekről, és nem is akarunk velük szembenézni.

– Ön szerint a zsarolás nem lehet enyhítő körülmény?

– Az apámékat is megzsarolták, apámat hét gyerekkel zsarolták folyamatosan – a börtönben is. Azt mondták neki, ha a börtönközösség nyilvánossága elé kiáll, és elmondja, hogy a kommunista kísérlet bár ateista, de valamiképpen mégis az evangélium szociális beteljesítője, akkor a 22 évét azonnal tízre redukálják – amiből akkor már hatot letöltött. Az apám legjobb barátai, lelkészek, nem lelkészek, akiket vele együtt ítéltek el, azt mondták neki, hogy „nézd, Feri, mi tudjuk, hogy a szívedben nem tagadod meg a hitedet, nem tagadod meg az eddigi életutadat és Istent sem, de a gyermekeidért vállald ezt a színjátékot!”. Apám ezt nevezte a legnehezebb próbatételének a börtönben; nem az éhezést, a verést vagy az izolátort, mert a testi szenvedés körülményei között mindig önazonos tudott maradni. Hanem amikor a saját legközelebbi testvérei, barátai, akik készek voltak meghalni érte és viszont – és ez nem legenda! –, azok kérték, hogy vállalja a színlelt tagadást. Az apám egy nap haladékot kért, végigküzdötte az éjszakát, mint Jákób az angyallal, majd amikor másnap újra összegyűltek körülötte, azt felelte, hogy megvan a megoldás: „A gyermekeim érdekében nem teszem meg.”

Nagyon súlyos etikai terhe a magyar társadalomnak, hogy tulajdonképpen ünnepli a múlt rendszer besúgóit, akik vígan végigbokázták a nyolcvanas, majd a kilencvenes éveket, és azt hirdették, hogy nincs miért bocsánatot kérniük, mert a besúgásaikkal védték a besúgottakat.

– Hol van ebben az egyén felelőssége? Ez keresztény értelmiségi feladat? Ez név által kötelezett feladat? Hiszen a Visky név pusztán attól, hogy mindez, a börtön, a kitelepítés önökkel megtörtént, elvehetetlen plusz jelentéssel bír.

– Nem specifikusan keresztény értelmiségi feladat. Azért nem, mert ez össztársadalmi etikai feladat, ami tulajdonképpen mindenkit kötelez, tehát politikai feladat is. Én persze értelmiségi vagyok és író, történetesen hívő keresztény, ezek között a keretek közt gondolkodom és ezzel vagyok önazonos. Csak annyit tudok most, hogy el kell mondani ezt a történetet is, bár a hogyanra még nincsenek pontos válaszaim.

Kép

Fotó: Éder Vera

Találkozás Kalkuttai Teréz anyával

– Az írókban van bizonyos érzékenység az irodalmi közhangulat iránt – mire van szükségük az olvasó embereknek, melyik műnemben kell alkotni ahhoz, hogy valami sikeres legyen. Reflektál az olvasói közegre?

– Az alkotói vákuumok sorozataként fogom fel az írói mivoltomat, ugyanakkor sokműfajú szerző vagyok, és ez a felszínen tudott tartani valahogy. Minden évben húsvét és karácsony előtt időt hagyok magamnak egy egyhetes lelkigyakorlatra. Egyik évben így olvastam el több könyvet Kalkuttai Teréz anyától. Mindig jegyzetelek, amikor olvasok, így szinte észrevétlenül született meg január első hetére egy Teréz-dráma, ami A test történetei című sorozat egyik darabja lett. Saját lelkigyakorlatom részeként íródtak monológok, dialógus töredékek, gyónások. Nem darabot akartam írni, hanem mély és nagyon személyes dialógust folytattam Teréz anya sötétbe zuhanásaival, a nagyon is megszólító hitetlen, illetve depressziós korszakával. Írói szempontból mindig az történik, hogy megírom önmagamat valakinek a testében. Most már egészen jól vagyok, de kezeltek álmatlansággal, és nagyon súlyos depressziós korszakaim is voltak, amelyek most már nincsenek, mert nagyon tudatosan szembenézek velük, és az alkotás pörgő időszakaiban érzékelem a küszöböt, amit nem szabad átlépnem. Az én depresszióim olyanok voltak, hogy a zuhanásaimban nem érzékeltem, hogy kitárt karok várnak a mélyben, hanem végtelenítve éltem meg a lélek levegőtlenségeit. Most már nem ott tartok, de ezt nem fennhéjázva szeretném mondani, mert aki hasonlóval küzd, nekem mind testvérem.

– Ezeket a megéléseket alkotássá minősítette. Vagy krízisként definiálja ezt az időszakot?

– Kénytelen vagyok visszatérni egy korábban használt szóösszetételemhez, jelesül hogy én „a létezés szakmában vagyok érdekelt”, ami azt jelenti, hogy nem is annyira az irodalomban és nem is annyira a színházban „utazom”. Számomra egy kiállítás meglátogatása is a létezés szakmának a része, éppen így futottam bele Caravaggióba vagy Teréz anya történetébe, tehát olykor valóban sikerült a megszólíthatóság állapotában járnom a világban. Ezek nem krízisek, legalábbis nem mindegyik, hanem önfelismerések. Caravaggio történetében való elmélyülésben még radikálisabban át kell élnem azt, hogy a szentségnek semmi köze nincs a tisztasághoz. A szentség tulajdonképpen bátor belehajlás a világba.

Aki tiszta akar maradni, szent biztosan nem lehet.

A legkibírhatatlanabb szöveg, amit szent emberről, történetesen Isten fiáról írtak, az az, hogy „bűnné lett miérettünk” – mi pedig azt hisszük, hogy ez egy metafora. Ha ezt csupán teológiai tételmondatként olvassuk, az totális félreértése az Evangéliumnak. Önmagunk felmentése, hogy a világ felé forduljunk a mocskossá válás félelme nélkül – pedig inkább kellene félnünk attól, hogy tiszták maradunk, mert ha tiszták vagyunk, akkor tökéletesen megkerültük a megváltást. Nem jó megkerülni a megváltást. A megváltás szentté tesz, ami azt jelenti, hogy félelem nélkül élhetek a világban.

Kép

Fotó: Éder Vera

A szavak pontos értelmezésének fontossága

– Ahogy az igéhez hozzányúl, és átszövi vele a regényt, olyan határátlépés, ami egyes keresztény csoportok számára a blaszfémiát súrolhatja, könnyen juthat bárki arra a következtetésre, hogy nem tiszteli a szentet.

– Ez nem súrolja a blaszfémia határát, hanem maga a blaszfémia. De az említett keresztény csoportok megváltóját a blaszfémia vádjával ítélték halálra és végezték ki. Apámat a saját egyháza javaslatára szeparálta el a kommunista hatóság az egyháztól, mert blaszfémikusnak tűnt az a kijelentése, hogy egy ateista államtól ne fogadjunk el pénzt. Ezek az egyébként hívő és nagyon tiszta emberek pedig akörül a kérdés körül forogtak, hogy ha az állam nem tart fenn bennünket, miből fogunk megélni, és mi lesz az intézményeinkkel. Apám pedig azt mondta, hogy Jézus tanításai között arról nincsen szó, hogy az intézményeknek fent kellene maradniuk. „Vonuljunk a föld alá, és Isten eltart bennünket” – javasolta a lelkészi gyűlésen. Ez egy blaszfémikus kijelentés volt. Szerintem a kereszténység lényegéhez hozzátartozik a blaszfémia, a kereszténység történetét mint a blaszfémiák történetét is meg lehetne írni – a szentek története a blaszfémiák története.

– Botrányos dolgokat beszél, András.

– Én a valóságról beszélek. A valóság elhárításában lehet tollseprűszárnyas angyalkák közelében élni, de a kereszténységnek semmi köze a giccshez. Arra jutottam, hogy a valóság csak közösségi gyakorlatként rakható össze, amiből az is következik, hogy el kell tudnom fogadni a másik tőlem különböző valóságát, mert az ő percepciója is maga valóság.

– Azt hiszem, hogy a művei egyfajta fogalomtisztázási törekvésként is olvashatóak – legalábbis nekem könnyű az ön által teremtett „laboratóriumi” körülmények közt újravizsgálni a fogalmakat. Ahogy Teréz anya történetéhez hozzányúlt, mintha a szégyen nem is létezne.

– Azt hiszem, hogy az a szégyen, amiről beszél, abból az elgondolásból fakad, hogy az ember jó. Én ennek a téveszmének a terhétől megszabadultam. Az ember nem jó, és ha mondjuk a nyugati kultúra túljutna az önmaga jóságának a bálványozásán, talán a most dívó, pusztító bűntudat-kultúrának sem volna talaja.

A karácsony előtti gyűjtések idején feltöltjük a lelkünket egy egész éven át kitartó jósággal, és megy minden tovább a maga útján. Akkor volnánk jók, ha semmilyen módon nem fogadnánk el a háború logikáját, azaz a másik legyőzésének a démoni kényszerét, sem a magánéletünkben, sem a társadalmi életünkben.

A saját jóságom kinevetésében gyakorlom magam, mert hosszú évekig éltem a jóság görcsében. Jézus felszólított egy előtte álló jóság-példaképet, hogy ne mondja őt jónak. Mármint Jézust...! Nem akart belépni ebbe az emberi jóságklubba, mert ennek beteges győzelmi kényszer, és persze a vele járó vér, szenvedés az útja, azaz az örökös megszégyenítés- és megaláztatás-rítusok. Azért tudtam megírni ezt a regényt, és talán, nagy meglepetésemre, azért írtam boldog regényt, mert megszűntem félni a szavaktól. 

Ez az írás a Képmás magazin 2022/12-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. A háromévesek makacsságával néz föl rám, miután az új lakásuk pici udvarának kerítését többször körbejárta.

– Itt volt az az ajtó, a kerítésen. Ahol át lehet menni a ti kertetekbe, Nagyi.

– De hát a mi kertünk két utcával arrébb van. Nem lehet, hogy álmodtad?

– Nem, tényleg, mutatta, mutatta az a nő.

A sírás határán van, nem érti.

Eszembe jut egy mentő­ötlet, a képzeletbeli barátja, aki általában minden nehezebb kérdést vagy konfliktust magára vállal egy-egy történetben.

– Nem lehet, hogy Kali mutatta neked? – ölelem meg.

Gyanakodva néz rám, de aztán megenyhül:

– De lehet – mondja, vagy inkább Zoli – fűzi hozzá, hogy mégse legyen teljesen igazam. Zoli Kali testvére, csak a miheztartás végett.

Már az utcán bandukolunk, át a „Nagyi kertjébe”, ami, ha nem is egyajtónyira, de nagyon közel lesz. Ami egy közös társasházi kert, de kezdő nagyiként igyekeztünk a férjemmel kis édenné varázsolni, cseresznyefával, kis paradicsomokkal, fügével, hintával, homokozóval, elbújós akácbunkerrel. Talán ilyesmire számított, amikor mondták, hogy az új lakáshoz lesz közös kert, és amikor csak egy aprócska udvart látott kókadt bokrokkal, kellett egy magyarázat. Ha tehetném, hétvégeken összetákolnám azt az átjárót, elrejtve az akácfa alá.

2. – Te tudtad, hogy a házunk alatt vannak még szobák? – kérdezi búcsúzáskor. – Nem is értem, hogy hol volt eddig az az ajtó.

Megtorpanok. Egy órája itt vagyunk, és olyan volt, mint régen, nem mondott semmi furcsát, tudta, kik vagyunk.

– Hol van az az ajtó, Apu?

– Hát, itt – mutat maga köré.

– Melyik az?

Nagy szemei kicsit elhomályosodnak.

– Hát… mindegy. Majd legközelebb megmutatom, most már sötét van.

– Jó, majd legközelebb.

Megölelem, de mintha egy téli fagyott facsemetét ölelnék át, csak túl akar lenni rajta. Mindig is úgy adott puszit, hogy szinte fájt.

Ha megsimogatnám, idegesen elhajolna, ahogy mindig.

Pedig meg kellene találnom. Kell lennie egy ajtónak valahol. Most, amikor bezárul az, amelyik a művelt, okos, verset író, fordító és zenét szerző kutatóorvoshoz vezetett. Meg kell találnom az ajtót apámhoz. 

Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatában jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>