Türr István 1825-ben látta meg a napvilágot egy feltehetően német eredetű vaskereskedő fiaként Baján. Eredeti neve Thier István volt, a Türr nevet csak később, katonaként kezdte használni. Szülővárosában kezdte iskoláit, de a tanulás nem nagyon érdekelte. Kiskamaszként inaskodással próbálkozott, volt lakatos-, molnár- és kőművestanonc, tizenhét évesen aztán katonának állt. Az akkor Pécsen állomásozó 52. császári gyalogezredben lett közlegény, néhány év elteltével azonban már a hadnagyi, tiszti rangig jutott, hadmérnöki, műszaki ismereteket szerzett. Alakulata 1846-tól a forrongó Itáliában, a még Habsburg uralom alatt álló Lombardiában állomásozott, ahol részese volt a Szárd-Piemontei Királyság elleni harcoknak és a lázongó lakosság elleni akcióknak. 1848 elején már nyílt háború folyt a Szárd királyság és a Birodalom között, amelyben az osztrák hadakat, így Türr alakulatát is a nagy hadvezér, Radetzky tábornagy irányította. Ám a közben kibontakozó magyar szabadságharc híre a lombardiai harctérre is eljutott, 1849 januárjában Türr hadnagy embereivel dezertált, átállt az olasz oldalra. Ott mindjárt századosi rangot kapott, magyar légió felállításával bízták meg. A Szárd-Piemontei Királyság csapatai azonban néhány hónap múlva súlyos vereséget szenvedtek Novaránál Radetzky hadaitól, a háború az olasz félre nézve megalázó békével zárult, Lombardia még egy évtizedre császári kézen maradt. Türrnek menekülnie kellett, Badenbe ment, ahol a forradalmi erők még harcban álltak, ott ezredesi ranggal fogadták. Ám a bádeni felkelés a porosz csapatok megjelenésével hamar elbukott, Türr Svájcba távozott, majd a következő három évben megfordult francia, angol földön és Piemontéban is, rendszeres kapcsolatban állt a magyar emigrációval.

Titokban visszatért Lombardiába, ahol részese volt a sikertelen 1853-as milánói felkelésnek, amelynek során elfogták, Tuniszba deportálták. 

Garibaldi generálisa 

Ám rövidesen kirobbant a krími háború az orosz és a török birodalom között. Az utóbbit Anglia, Franciaország és Piemonte komoly katonai erővel támogatta. Türr a helyszínre utazott. Először a török hadseregbe kívánt belépni, dezertőr és emigráns magyarokból légió szervezését fontolgatta, ám a 49-es magyar tiszti emigráció példája azt mutatta, hogy ennek előbb-utóbbi az iszlámra való áttérés lesz az ára, ezért főtisztként az angol expedíciós hadakhoz csatlakozott. Brit megbízottként 1855-ben az Al-Dunánál járt, ám osztrák fogságba esett.

Bécsbe vitték, ahol a hadbíróság halálra ítélte, de Viktória angol királynő közbenjárására végül szabadon engedték. Nyughatatlan természete azonnal tovább hajtotta, 1856-tól a Kaukázusban török oldalon harcolt a cári hadak ellen az úgynevezett cserkesz háborúban.

Egy ideig arról ábrándozott, Dél-Amerikába megy, az ottani függetlenségi mozgalmakat segíti, ám ez csak terv maradt. Visszatért Itáliába 1859-ben, a Francia Császárság és a Szárd Királyság által Ausztria ellen indított háború idején, ezredesi rangban ismét belépve a szárd hadseregbe. A háború a solferinói csatával végződött, és egy új önálló olasz királyságot körvonalazott. Később Türr az alpesi mellékhadszíntéren, Garibaldi hadtestében szolgált. Ám ekkor még Velence osztrák uralom alatt maradt, francia védnökséggel fennállt a pápai állam, féltékenyen őrizte függetlenségét a Nápoly-Szicíliai Királyság. Amikor a helyzettel elégedetlen Garibaldi önkéntes serege élén 1860-ban délre indult, Türr vele tartott vezérkari főnökeként. Ott volt a legendás ezer vörös inges önkéntes szicíliai, marsalai partra szállásakor, Palermo bevétele idején, meg is sebesült, tiszttársa, Tüköry Lajos őrnagy pedig elesett. Garibaldi tábornokká léptette elő. Részese volt a Messinai-szoroson való átkelést előkészítő milozzói ütközetnek, Nápoly bevételének, a déli királyság bukását hozó volturnói csatának. Garibaldi megbízta Nápoly katonai kormányzói feladatával. A következő évben, 1861-ben kikiáltották az olasz királyságot, Türrt pedig kinevezték I. Victor Emanuel király hadsegédének. Ebben a minőségében diplomáciai feladatokat teljesített. 1861-ben megnősült, 
Vyse-Bonaparte Adél, III. Napoleon francia császár unokahúga lett a felesége. Raul fiuk még apja előtt, 1906-ban távozott az élők sorából, lányuk Kornélia, ismert olasz író- és újságírónő lett. Türr az 1866-os porosz–osztrák háború idején még óvatosan támogatta Klapka György tervét magyar légió szervezéséről, a következő évben azonban üdvözölte a kiegyezést, az azt követő amnesztiával élve, magas olasz kitüntetésekkel dekorálva hazatért. 

Egy ókori álom beteljesítője 

Itthon korábbi Habsburg- és monarchia-ellenességét feladva a kormányzó Szabadelvű Párt színeiben részt vállalt a közéletben, üzleti vállalkozásokba fogott, Központi nevelési kör néven az oktatás célját szolgáló rövid életű egyesületet alapított. Építési és vízszabályozási vállalkozásokban vett részt, vízrendezési tervet készített. Cége vette át üzemeltetésre a Gerster Béla mérnök barátja által tervezett, a Dunát és a Tiszát a Dél-Alföldön összekötő Ferenc-csatornát.

Komoly vállalkozása volt Gerster társaságában a Panama-csatorna tervezésében való közreműködés, amelynek jegyében 1876-ban a fő tervező, Ferdinand de Lesseps és Gerster társaságában a csatorna nyomvonalát kijelölő expedícióban vett részt a Panama-földszorosban.

A műszaki tervező Gerster és az ő nevéhez fűződik a mérnöki remekműnek számító Korinthoszi-csatorna megépítése is. Türr és befektetői csoportja 1881-ben koncessziót szerzett a már ókorban megálmodott, Korinthoszi-földszorost átvágó vízi út megépítésére. A társaság 1888-ban becsődölt, ám sikerült állami támogatással és új befektetők bevonásával folytatni a munkát, így 1893-ban I. György görög király átadhatta a forgalomnak a több mint 6 kilométer hosszú, az Égei- és a Jón-tengert összekötő csatornát. 

A pacifista diplomata 

Türr a 70-es évek végétől rendszeresen megjelent a nemzetközi kapcsolatok területén is, mint a nemzetközi béke megteremtésének híve.

Bevallása szerint megcsömörlött a háborúktól, 1878-tól állandó résztvevője volt az Egyetemes Békekonferencia nevű, jeles közéleti személyiségek által életre hívott szervezetnek, az 1896-os budapesti konferencián ő elnökölt. Kiterjedt kapcsolatokat ápolt az olasz és a francia elittel, több alkalommal találkozott és tárgyalt II. Vilmos német császárral és Bismarck kancellárral.

Ő vezette be a távol-keleti japán terjeszkedésre utalva a sárga veszedelem fogalmat, amelyet a későbbi európai politikában gyakran használtak. Míg korábbi gazdasági, politikai témájú művei olasz és francia nyelven láttak napvilágot, 1903-ban kiadta Emlékeimből című önéletrajzi munkáját. Hagyatékában nagy mennyiségű kézirat, levél, dokumentum maradt fenn, amelyek ma az Országos Széchenyi Könyvtárban vannak. Élete utolsó másfél évtizedében többnyire Párizsban élt, 1908-ban Budapesten halt meg. Sírja a Kerepesi temetőben van, emlékét intézmény- és utcanevek, emléktáblák mellett nevében a bajai Duna-híd őrzi, Rómában ott áll mellszobra a Gianicolo-dombon, Garibaldi lovas szobra közelében, az olasz szabadság hőseinek szabadtéri pantheonjában. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az idén debütáló Hungarian Ballet Grand Prix az év egyik úttörő tánceseményeként nyújt lehetőséget a versenyzők számára professzionális és amatőr kategóriában, a klasszikus és a modern balett területén, egyéni, duett és csoportos műsorszámokban egyaránt, a versenyzői tudások megmérettetésére.

A Hungarian Ballet Grand Prix hosszútávú célja a tehetséggondozás, valamint a hazai balettoktatás és a balettművészet minél szélesebb körben való népszerűsítése.

A verseny díjazottjai a szakmai elismerésen túl a Junior Grand Prix elnyeréséért 500 euró, míg a Youth Grand Prix-ért 1000 euró pénzjutalmat vihetnek haza.

„A Hungarian Ballet Grand Prix legfontosabb célja a hazai és külföldi tehetségek felkarolása. Az elmúlt években a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékeivel számos rangos nemzetközi versenyen vettünk részt, és a növendékeink minden alkalommal hatalmas sikert arattak. Itt az ideje, hogy a világ szeme Veszprémre, Európa Kulturális Fővárosára és a magyar balettvilágra figyeljen” – mondta Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett és Balettintézet igazgatója, a verseny szakmai vezetője.

A versenyre regisztrálni március 14-éig lehetséges.

A regisztrációs szakaszban a versenyzők az előre meghatározott versenyprogram alapján állíthatják össze a saját műsorszámukat, majd a választott műsorszámról készült, maximum 4 perc hosszúságú videófelvétel linkjét kell feltölteniük a jelentkezési felületre. A 12 év alattiak szabadon választott koreográfiával jelentkezhetnek.

A hazai és nemzetközi balettvilág elismert szakembereiből álló szakmai zsűri a beküldött felvételek alapján választja ki a legjobbakat, akik június 26. és június 30. között részt vehetnek a veszprémi ActiCityben tartandó megmérettetésen. A szakmai esemény mellett a szervezők számos további szakmai, kulturális és élmény programmal várják a balatoni régió iránt érdeklődőket. Az esemény záróakkordjaként június 30-án egy nyilvános gálaest keretében búcsúznak a legjobb teljesítményt nyújtó táncosok a közönségtől.

Radina Dace, a Hungarian Ballet Grand Prix művészeti igazgatója, korábbi prímaballerina, a Magyar Nemzeti Balettintézet balettmestere és művészeti vezetője kiemelte: „Ez idáig számos országban jártuk növendékeinkkel különböző versenyeken, de csak vendégként. Éppen ezért külön örömmel tölt el, hogy ez alkalommal mi adhatunk otthont ennek a nagyszabású eseménynek és a saját versenyünket rendezhetjük meg. Minden verseny nagyon fontos a balett táncosoknak, mert képességeiket fejleszthetik. Nem lesz ez másképp a Hungarian Ballet Grand Prix Veszprém esetében sem.”

A Hungarian Ballet Grand Prix Veszprém a Magyar Nemzeti Balettintézet és a Magyar Állami Operaház Balettnövendékeiért Alapítvány gondozásában, a Magyar Állami Operaház szakmai támogatásával idén első alkalommal a veszprémi ActiCityben, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 programsorozat keretein belül valósul meg. 

Ahhoz, hogy egészben láthassuk a történetedet, térjünk vissza egészen a kamaszkorodig, addig a kérdésig, hogy miért éppen a pszichológia szakot választottad.

Már a gimnáziumban észrevettem, hogy fontosak számomra az emberi kapcsolatok, szerettem megnyitni olyanokat, akik zárkózottabbak, és a barátaim is gyakran hangoztatták, hogy jó velem beszélgetni. Lételemem volt ez, olyannyira, hogy a bulikban gyakran elvonultam másokkal társalogni, és érdekelt az önismeret is. Pszichológiát már a középiskolában is tanultam egy tantárgycsoport részeként, ezért tudtam, hogy tetszene az irány. Mivel úgy éreztem, jót tenne egy kis önállóság és egy Budapesthez képest személyesebb város, a Pécsi Tudományegyetemre adtam be a jelentkezésemet.

Hogyan vált az alkotás is az életed részévé?

Egészen kis koromtól kezdve a része volt. A szüleim kreatív személyek, édesapám eredetileg fényképész, édesanyám szintén alkotó szellemiség, sok szakmát kipróbáltak, szerettek új dolgokat tanulni. Ez nekünk a húgommal gyerekként jó minta volt. Imádtunk rajzolni, mindent lerajzoltunk, én emellett kézműves szakkörökre, rajzversenyekre jártam, és szerencsém volt az iskolámmal is. A Karinthy Frigyes Gimnáziumban tanultam, ahol figyeltek arra a tanárok, mi lappang a diákokban, és segítettek is ennek teret adni.

Ez tetszett, főleg, mert a szüleink nevelési elve is az volt, hogy azt erősítették, amiben jók vagyunk. Hagytak választani, a saját fejünk után menni, kibontakozni.

Nem éreztem, hogy kiemelkedően tehetséges lennék a művészi pályához, a pszichológia szakon sokkal inkább a helyemen voltam. Aztán a végéhez közeledve elbizonytalanodtam, a kórházi és különféle intézményi gyakorlatok megkérdőjelezték, hogy biztosan nekem való-e ez a pálya.

Hogyan jutottál túl a kétségeken?

Tele volt a fejem kérdésekkel, amelyekre úgy próbáltam választ találni, hogy egy szemeszterre Portugáliába utaztam ösztöndíjjal. Vonzott a déli ország nem túl szabályozott világa, a színes csempék, a mentalitás. Kreatív közegnek éltem meg, és pont erre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan tovább. Korábban egy önismereti kurzuson valaki azt mondta, össze fogom tudni kötni az alkotást az emberekkel való foglalkozással, és ott, Lisszabonban megjelent ehhez egy vízió a fejemben. Megálmodtam egy olyan helyet, ahová bárki betérhet azért, hogy felviduljon, kicsit megnyugodjon, inspiráló energiákat kapjon, töltekezzen. Egyfajta mentális wellness színekkel és alkotással – ezt képzeltem el. Sokakat láttam már akkor is fásultságba süllyedni, és azt gondoltam, ezzel tudnék valami újat adni.

Sokan nem mernek hozzálátni álmaik megvalósításához, neked hogyan sikerült mindez?

Az egyetem befejezése után asszisztensként dolgoztam egy szexológus doktornő mellett, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy hosszú távon erről szóljanak a mindennapjaim. Bécsben meglátogattam egy barátnőmet, ő elvitt egy kerámiafestő helyre, amely elképesztően hasonlított arra, amit megálmodtam. Miután hazajöttem, egyfolytában erről beszéltem a családomnak, és végül ők is azt mondták, érdemes lenne ezzel a vággyal valamit kezdeni. Semmi tőkém nem volt, a szüleim viszont mindig is támogattak, amiért nagyon hálás vagyok. Nekik köszönhetően volt egy kis lakásunk a húgommal, és ha jól emlékszem, édesanyám vetette fel a kölcsön lehetőségét.

Végül 2008-ban egy jelzáloghitelből indult el a budapesti MadeByYou kerámiafestő műhely.

Nagyon meg akartam valósítani az álmom, és volt egy alapvető önbizalmam, világba vetett hitem, hogy a dolgok jól fognak alakulni. Hatalmas felelősséget vettem a nyakamba 27 évesen. Szó szerint, mert miután aláírtam a hitelpapírokat, pár napra teljesen beállt a nyakam. Sok akadállyal kellett megküzdenem, főleg a legelején, de rengeteg segítséget kaptam a családomtól, barátoktól, és elkezdtem tanulni is, ugyanis semmilyen vállalkozói tapasztalatom nem volt. Az elmúlt másfél évtizedben tanultam marketingről, cégvezetésről, pénzügyekről, üzleti tervekről, önismeretről. Amikor nehézségeim voltak, vagy valami nem működött, mindig az hozta el a megoldást, ha befelé néztem. Azt gondolom, rendben kell lennünk ahhoz, hogy jó vezetők, jó munkatársak, jó szülők, jó barátok tudjunk lenni, ezért is különösen fontos az önismeret.
Szép fokozatosan minden kialakult, körülbelül 10 év elteltével elmondhattam, hogy biztos lábakon állunk, idén pedig már a műhely 15. születésnapját ünnepeljük.

Kép

Fotó: Erdős Juci

Mit ad neked az alkotás?

Magát a folyamatot szeretem, mert kikapcsol, feltölt, és előhozza azokat a gondolatokat, amelyek egyébként nem kerülnének felszínre. Ilyenkor nem verbális válaszokat kapunk magunktól, magunkról. Van egy kérdésfelvetés, és arra olyan megoldások jöhetnek színekkel, formákkal, amik előtte heteken, hónapokon, akár éveken keresztül nem, mert hiába agyaltunk rajta, túlságosan megragadtunk gondolati szinten. Ha az ilyen megtorpanásokba belevisszük az alkotást – és ehhez nem kell semmilyen művészi adottság –, akkor másfajta tartalmak jelenhetnek meg.

Főként olyan emberekkel találkozol a munkád során, akiknek a rajzolás, festés nem aktívan az életük része. Hogy látod, mekkora örömöt, felszabadultságot okoz ez az alkotótevékenység?

Van egyfajta varázsa az alkotással való időtöltésnek, és sokan jelzik vissza azt, hogy fogalmuk sem volt, hogy ez ilyen ellazítóan hat. Egy rohanós nap után jó a fajsúlyosabb dolgok helyett olyanokra koncentrálni, hogy milyen színnel fessünk, milyen vonalakat húzzunk. Ez annyira leszűkíti a fókuszt, hogy tényleg nincs idő azon elmélkedni, mi bosszantott fel aznap, mit kell még este megcsinálni. Vannak, akiket megcsap ennek a szele, és szinte függővé válnak, mások azt mondják: „most csak magam miatt jöttem, magamnak alkotok”. Nehéz időszakban kifejezetten pozitívan hat ez a fajta kikapcsolódás.

Magadra is alkalmazod?

Nehezen viseltem a pandémiát, amikor bezártságban éltünk, és minden bizonytalan volt. Elkezdtem hát kollázsokat csinálni, mindenféle számomra fontos szavakat vagdostam ki papírból, olyanokat, amikre építhetem a jövőt. Szóval igen, alkalmazom, és abszolút élem, hogy ha nem vagyunk jól, ha szeretnénk önmagunkkal kapcsolódni, érdemes alkotnunk.

Ez nem a végeredményről szól, nem kell mesterművet létrehozni, egyszerűen csak elővenni egy ceruzát, tollat, papírt, firkálni, írni, gyurmázni, agyagozni, bármit.

A hétköznapokban is gyakran merülsz el ilyen tevékenységekben?

Szeretek kerámiára, vászonra festeni, néha rajzolok, üvegékszert készítek, attól függ, mire van időm. Gyakran kísérletezek új technikákkal, amit aztán igyekszem összetársítani a pszichológiával, ezt a szakmát sosem hagytam el fejben. Sok feladatot találok ki, például amikor egy-egy alkotós önismereti tréningre készülök.

Kép

Fotó: Erdős Juci

A gyerekeid is nyitottak a kreatív dolgokra?

A kisfiam, aki másfél éves, kifejezetten kéri, hogy „zajzoljunk”. A lányom már tizenegy, ő talán kicsit későn találta meg az örömöt ebben, de nagyra értékelem, ha alkot. Van az előszobánkban egy falrész, oda rakjuk ki a műveket, ez a mi kis kiállításunk. Egyébként nem erőltetem rá egyikükre sem ezeket a tevékenységeket, tudom, hogy nem mindenkinek akkora örömforrás, mint nekem.

Személyes kikapcsolódásra jut időd?

Többnyire akkor, amikor mindenki alszik. Késő este, éjszaka van énidőm, és ilyenkor jönnek a gondolatok. Nem választom teljesen külön a munkámat és a magánéletemet.

A hétköznapokban egyensúlyozom a sokféle életterületem között, de szerintem más anyukák is ezt csinálják, pörgetjük a tányérokat, keressük a tíz perceket is, amikor el lehet intézni dolgokat.

Előfordul, hogy elfáradok, és kicsit leeresztek, de ezek a periódusok nem szoktak sokáig tartani.

Mi segít ilyenkor?

Valójában az, amikor elengedem a kontrollt, és tudatosan nem akarok mindent megcsinálni. Nagyon felszabadító, amikor újra és újra rájövök, hogy nem dől össze a világ, ha másnapra hagyok valamit. Ezen a ponton leülök a gyerekekkel rajzolni, legózni, vagy amihez éppen kedvük van, ez nekem is segít kilépni a mókuskerékből. Az első helyen most az áll az életemben, hogy számukra jelen legyek, jól érezzük magunkat együtt, hisz ez fog megmaradni bennük.

Mit kívánsz magadnak a jövőre?

Úgy érzem, most jön az aranykora annak, amit huszonévesen megálmodtam. Van még tervem bőven, de ami a legfontosabb, hogy megmutathassam, mekkora öröm és erő rejlik az alkotófolyamatokban, ami sokkal több mindent mozgat meg, mint elsőre gondolnánk. Ezt szeretném eljuttatni az emberekhez, ugyanis ha ebben sikerélményük van, akkor lehet, hogy az élet más területén is belevágnak valami olyanba, amihez korábban nem volt merszük.

A címszerepre nem is találhattak volna alkalmasabbat Austin Butlernél, aki minden mozdulatával és porcikájával kirázza magából azt az életérzést, amely Elvist is hajtotta Memphistől Vegasig. A déli fiú hiteles megformálásához Butler elmondása szerint több ezerszer megnézte a sztárról készült felvételeket, Luhrmann-nal felkeresték a kultikus helyeket, és az RCA stúdiójában végighallgattak minden eredeti felvételt, hogy aztán a filmvászonra teremtsék a rock and roll királyát. Mindez olyan jól sikerült, hogy a 31 éves színész január elején elhozta filmdráma kategóriában a legjobb férfi főszereplőnek járó Golden Globe-díjat, és jó esélyekkel indul a 2023. március 13-i Oscar-díjért is. De nemcsak Butlert értékelték a legjobbnak, hanem maga az alkotás is büszkélkedhet a legjobb filmnek járó jelöléssel. De vajon mitől olyan jó ez a film, hogy még a szakma is így elismeri az ausztrál rendező munkáját?

60 évvel ezelőtti életérzés

Egy életrajzi film középpontjába sok minden állítható. Van, hogy eredeti felvételek sorozatával mutatják be dokumentumfilm-jelleggel a sztár életét. Más esetben a Nixonnal való találkozás áll egy Elvisről szóló film középpontjában, a márciusban debütáló Elvis ügynök című sorozattal pedig megpróbálják életre kelteni a „Királyt” szuperhősként.

Baz Luhrmann-nak azonban nem volt célja egy-egy aspektust kiragadni Presley történetéből.

A 160 perces életrajzi dráma tökéletesen átfogja a Király életét születésétől kezdve a szegregációval, majd a polgárjogi mozgalommal átszőtt ifjúkorán és a szexuális felszabadulás jelképévé válásán át az utolsó évekig, amelyeket a világsztár a Tom Hanks által megformált Parker ezredesnek köszönhetően a könyörtelen showbusiness áldozataként töltött.
A film először mindenképp történetével és képi világával, vágótechnikájával szegezi a vászon elé a közönségét. Narratíváját tekintve még Elvis legnagyobb hívei is találhatnak benne olyan részletet, amit eddig nem tudtak a színész-énekesről. A ‘60-as és ‘70-es évek Amerikáját korhűen idéző ruhák, frizurák, berendezési tárgyak és használati eszközök, valamint a részleteiben kidolgozott helyszínek tudatos megjelenítése bepillantást ad a nézőknek a 60 évvel ezelőtti életérzésbe. Ugyanakkor megadja azt az élvezeti szabadságot is a filmben kibontatlanul elénk tárt, a történelemből jól ismert események felvillantásával, amelynek köszönhetően a rendező kiválóan egyensúlyoz Elvis emberi oldala és a Király örökkévalósága bemutatása között.

Mindezt úgy, hogy a film középpontjába a látszat ellenére nem magát a sztárt és jól ismert emberi gyarlóságát, hanem a halhatatlan zenéjét állítja.

Kép

Austin Butler a filmben – Forrás: Intercom

Bátor és gyors zenék

A filmben hallható zenei motívumok dramaturgiai funkcióját minden percben tetten érhetjük, ami jól mutatja, hogy Luhrmann az érzelmi mellett intellektuális síkon is el kívánja érni közönségét. A rendező fogta a közismert slágereket, színpadra álmodta, majd filmre vitte őket. Eddigi munkásságát tekintve mindez nem meglepő. Édesanyja társastánctanárként a zene és a színpad világával is megismertette, majd 2002-ben megrendezte a Broadway-n Puccini Bohémélet című operáját, ami magyarázza a színpadra rendezés hatását a filmjeiben. Az ausztrál alkotónak köszönhetjük a 2001-ben két Oscar-díjat nyert Moulin Rouge! című modern musicalt is, valamint a 2013-ban szintén két Oscar-díjat nyert A nagy Gatsby című amerikai romantikus drámát, amelyeknek karakterisztikus színpadi és zenei motívumai az Elvis-ben is megjelennek.

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Intercom

A zenei producerként is alkotó Luhrmann munkásságából kitűnik, hogy szívesen nyúl hozzá minden score-hoz (eredeti filmzenéhez, instrumentális kísérőzenéhez) vagy slágerhez, ezzel egyszerre fémjelzi az adott korszellemet és ad megnyugtató kapaszkodót a mai kor zenerajongóinak. A filmzenében fellelhető vezérmotívumok kapcsán bátran hangszerelte át akár a Can't Help Falling in Love című világhírű dalt, amely baljóslatú hangzással kíséri Presley felesége, Priscilla megjelenéseit a filmben. A drámában hallható szinte mindegyik Elvis-dal zenei sebességét felgyorsították.

Ezzel azt a fajta lázadó korszellemet érzékeltetik, amely a konzervatív Amerika baby boom időszakában berobbant Presley-vel, és ami ma már nem tűnik forradalminak.

A Király jelentősége

Ezt alátámasztja egy a megjeleníteni kívánt korra egyáltalán nem jellemző elektromos gitárra írt zenei betét az ugyancsak magasabb BPM-en (percenkénti leütésszámon) játszott Baby, Let’s Play House című dalban, ahol először láthatjuk a Királyt megőrjíteni főként a női közönségét. A rendező zenei hozzáértését emellett mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Elvis című filmben előszeretettel alkalmazza a mashup technikáját, ami segítségével két önálló dalt mixel össze, gazdag hangzásvilágot és hangulatot létrehozva. Ez megfigyelhető például két önálló Elvis-szám, a kevésbé ismert Crawfish és a világsláger Fever együtthangzásában. De az egyik legismertebb sláger, a Hound Dog zenei motívumai sem csupán a Király előadásában hallhatók, hanem az eredeti, R&B hangzású Big Mama Thornton-dal váltakozik a Butler előadásában hallható Elvis-variációval, megfejelve a Grammy-t nemrég elnyert legjobb rapelőadással, a Vegas című számmal Doja Cat előadásában. Mindemellett a Jailhouse Rockot is újraértelmezték Eminem előadásában, érzékeltetve a korszakra jellemző radikális változást.

Hiszen 2023-ban talán nem értjük, mitől számított elítélendőnek Elvis előadásmódja.

Ezekkel a betétekkel azonban Luhrmann  segít elképzelni, a szexuális forradalom előtt, a szegregáció és az erkölcsrendészek korában milyen megbotránkoztató lehetett a konvencionális kereteket megtartani egyáltalán nem szándékozó „fehér” Presley „fekete” csípőmozgása.

Kétséget nem tűrően a Király volt az, aki az Amerikába behurcolt rabszolgáktól eredő zenei stílusok, a gospel és a Rhythm and Blues hangzásvilágát és életérzését a countryba ültetve legalizálta őket az amerikai nézőközönség számára. B.B. King, Little Richard és Big Mama Thornton is neki köszönheti, hogy elindultak az elutasítottság, a homály irányából az ismertség, az elfogadás és a közönség szeretete felé.

Kép

Jelenet a filmből – Forrás: Intercom

A filmben megélt valóság

Az Elvis-ben egyértelműen a zenéé a főszerep, így, ha szemfüles a néző, észreveheti, mennyi minden hathatott Presley művészetére, és így a rock and roll világkörüli útjára. A szegregáció és az annak hatására is elindult polgárjogi mozgalom az eltérő kultúrák találkozásának köszönhető új stílusok fejlődését eredményezhette. A kétpólusú Amerikát összekötő híd építésében Presley óriási szerepet játszott a zenéjével. Hogyan nyithatott a gospel és a Rhythm and Blues irányába a konvencionális és szigorú erkölcsi normák szerint élő délen? A kérdésre a válasz az elfogadást és szeretetet követő vallásos édesanyja.

A filmben is megmutatkozik mindez, többször láthatjuk a család Istennel való kapcsolatát, valamint azon vélekedésüket, hogy egymás elfogadása, Elvis hangja és tehetsége Isten akarata, ezért szükséges mindezt támogatni.

A sok irányból betörni akaró szabadság érzése azonban magával hozta az önbíráskodó, radikális cselekedeteket is, amik szintén hatással voltak a Király zenéjére. A filmben említik a fehérek és az afroamerikaiak jogi egyenlőségéért aktívan tevékenykedő Martin Luther King Jr., és a mélyen vallásos Bobby Kennedy 1968-as meggyilkolását, valamint a Beatles-fanatikus Charles Manson-hívek által brutálisan lemészárolt Sharon Tate-et, Roman Polański 9 hónapos terhes feleségét is. Mindezt, valamint a tömegpszichózis alá került őrjöngő tömeget látva a filmben érthetővé válik Presley késői ‘60-as évekbeli zenéje, egyre szorongóbb viselkedése, illetve a narkotikumot, amfetamint, nyugtatót, altatót, hashajtót és hormonokat takaró szerhasználat, ami végül az 1977-es halálához vezetett.

Kép

Baz Luhrmann rendező és a film szereplői, Olivia DeJonge, Austin Butler és Tom Hanks – Forrás: Wikipedia

Akárhogyan is, a filmet nézve nagyon sok színes, zenével körölölelt apró kis utalással találkozhatunk, amik a végén képesek összeállni kerek egésszé. A korszak és Presley forradalmi stílusának részletgazdag kidolgozása – néhol felvillantva már a 21. századi életérzést is – joggal emelte tavaly a legkiemelkedőbb alkotások közé az Elvis című filmet, amely végső soron azt is megmutatta, miért hivatkozunk ma is halhatatlan legendaként a rock and roll királyára.

Isten úgy jön el, mint a forgószél, 
és ha én fa vagyok, rám veti magát,
szerelmesen örvénylik lombjaim közt,
felráz, kiforgat, hengerget, önkívületig szeret.
Nem, Isten úgy jön el, mint a forgószél nyomában
settenkedő hűsítő szellő, minden verejtéket
felszárít homlokomról, lágyan lobogtatja
ruháimat, kedvesem haját, az érett kalászokat.
Nem, Isten úgy jön el, mint a tenger, 
itt is van meg nem is, amint kicsap 
a partra, már visszavonul, lüktet, 
hullámzik, eleven és bolondos,
mindig úgy tűnik, elhagy, de mindig hűséges.
Nem, Isten úgy jön el, mint a vulkán, forrón 
ölel magába, nem értem, miért viszi el azt,
akit szeretek, miért stoppolja le, pecsételi el azt,
akit én is elpecsételtem magamnak, maga az Úr
ígérte nekem, s most mégis elragadta, 
én pedig ülök talpig hamuval borítva, 
szürke eső szemerkél gyászoló fejemre.
Nem, Isten úgy jön el, mint a vihar előtti 
különös fény a hegyen, vakít, átlényegít,
mindig benne akarnék maradni,
egy életen át, örök életen át,
nem mennék sose vissza a völgybe,
mégis ő maga küld az emberek közé.
Igen, Isten mindig a váratlanban, 
a hihetetlenben, a kiszámíthatatlanban
találkozik velünk, nem automata.
Miért is? Mert mindig másképp 
van rá szükségem, nincs két egyforma
ember, nincs két egyforma pillanat.
Mégis, olyan gyakran hívom hiába, 
csak nem jön sehogy sem!
Pedig elvileg úgy osztja szét magát
köztünk, ahogy nekünk a legjobb…
Csakhogy sokszor fogalmam sincs róla,
éppen itt és most mi nekem a legjobb…
Összekeverem legmélyebb vágyaimat
olcsó kis sóvárgásaimmal, gyengeségeimmel.
Nekem egy sportkocsi kell leginkább.
Ja nem, hanem az, hogy a nagyképű
tetszelgés kísértésétől megszabaduljak.
Nekem új nő kell leginkább, 
minél fiatalabb, annál jobb.
Ja nem, hanem, hogy meggyógyítsam 
és újjászüljem halottnak tűnő kapcsolatomat.
Nekem egy diploma kellene.
Ja, nem, inkább kishitűségemet levetnem, 
felismerni valódi értékemet,
és hogy mennyire szeret így a Teremtő.
Jó kapcsolatok kellenének, hol tartanék már!
Ja, nem, hanem alapvető kapcsolataimra
kéne több időt fordítani, és akkor 
nem kergetném folyton 
mások megbecsülését. 
Ha Istenre figyelek, és nem magamra,
akkor megérint jelenléte, 
mely hol égő csipkebokor, 
hol sziklából folyó víz,
hol kőtábla, hol égből hulló kenyér,
hol véres kereszt, hol feltámadás. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Árvaházból háborúba

Kisgyerekként szinte reménytelen helyzetből indult: Nyugat-London multikulturális Sheperd’s Bush negyedében született 1928-ban, ahová édesanyja ukrajnai, édesapja görögországi zsidóként érkezett más bevándorlókkal együtt. Az anya, Betty a ruhaipar legalsó szintjén minimális pénzért, embertelen körülmények között robotolt, az apa, Jack pedig szőnyegekkel foglalkozott, de 1931-ben egy másik nő miatt elhagyta az addig is súlyos szegénységben tengődő családot. Betty ekkor két gyermekével a húgához költözött, ahol heten laktak egy apró lakásban. A lépcsőházban lévő WC-n és fürdőszobán három másik családdal osztoztak, s bár volt tető a fejük felett, azon még az eső is átesett.

Ezért a két Sassoon fiút édesanyjuk egy zsidó árvaházban helyezte el, ahol hét éven át nevelkedtek.

Vidal az árvaházból egy körülbelül ezer gyermeket oktató keresztény általános iskolába járt, ahol osztálytársai a származása miatt rendre kigúnyolták, de az olyan eredményeiből erőt merített, hogy például ő nyerte meg az iskolai futóversenyt. Rosszul tanult, csak a fejszámolás ment neki, de az iskola mellett kórusfiúként önkénteskedett a helyi zsinagógában. Itt szombatonként édesanyjával is találkozhatott, aki a két fiút amúgy sosem vihette ki magával az árvaházból. A második világháború kezdetekor az árvaházi gyerekeket is evakuálták a várható bombázások elől. „Hirtelen a bátyámmal és az összes árvával együtt egy vonaton ültünk, amely több százezer gyereket szállított ki Londonból” – emlékezett később Vidal.

Édesanyja újraházasodott, így ismét magához vehette a fiait. Továbra sem éltek jól, Vidal 14 évesen ott is hagyta az iskolát, és a háború alatt hírnökként üzeneteket vitt London központjából a kikötőbe. A város bombázása miatt sokszor föld alatti menedékekben aludtak. „Megszoktam, hogy holttesteket és vért látok, valamint gyötrelmes kiáltásokat hallok” – mesélte erről az időszakról. Édesanyja közben azt tervezte, hogy a fiút fodrásztanulónak adja, ő viszont azzal a gondolattal játszott, hogy labdarúgónak áll. „Nem tudtam elképzelni magam, amint hajakat hátrafésülve, hajcsavarókat tekergetve dolgozom a megélhetésért” – mesélte később a pályaválasztásáról.

Utcai harcok után frizuraforradalom

Betty azonban nem tágított, és elvitte fiát az ismert stylist, Adolph Cohen fodrásziskolájába, ahol elsőre csalódottan vették tudomásul, hogy a kétéves program sokkal többe kerül, mint amennyit megengedhetnek maguknak. „Anyám borzasztó csüggedtnek tűnt – emlékezett Vidal. – Azt hittem, el is ájul.” Néhány perccel később azonban Cohen visszahívta őket a szalonba, és azt mondta: „Úgy tűnik, nagyon jó a modora, fiatalember. Kezdjen hétfőn, felejtse el a költségeket!” Betty ekkor elsírta magát örömében.
A következő két évben a fiú Cohennel dolgozott, de a holokauszt is foglalkoztatta, ezért csatlakozott egy félkatonai zsidó szervezethez, és az angliai fasiszták ellen harcolt Kelet-London utcáin. 1948-ban pedig önként jelentkezett harcolni Izrael függetlenségi háborújába, és a Palmach nevű félhivatalos sereghez csatlakozott a gázai határnál. Később „élete legjobb évének” nevezte ezt az időszakot, mostohaapja halála után azonban visszatért Angliába, ahol folytatta a fodrászképzést egy újabb híres mentor, Raymond Bessone, azaz Mr. Teasy-Weasy mayfairi szalonjában. Ekkor három éven keresztül beszédórákra is járt, hogy megszabaduljon munkásosztálybeli cockney akcentusától.

1954-ben, 26 évesen nyitotta meg első szalonját: a Bond Streeten található üzlet olyan kicsi volt, hogy a vendégeknek a lépcsőn kellett ülniük, miközben várakoztak.

A Sassoon's azonban hamar London egyik legdivatosabb fodrászatává vált, mivel alapítójának frizurái és vágásai teljesen különböztek a más szalonok által kínáltaktól. Vidal Sassooon éles, egyszerű, rövid szabásai idejétmúlttá tették az ötvenes évek méhkasfizuráit. Ollójával korábban példátlan geometriai és szimmetrikus formákat vezetett be, elterjedtek a karcsú bobok és a feltűnő, szögletes vágások.

„Elhatároztam, hogy ha hosszú távon is fodrászattal foglalkozom, változtatni akarok a dolgokon – idézte fel kezdeti céljait a Vidal Sassoon: The Movie című dokumentumfilmben. – Egyáltalán nem volt képem arról, hogy milyennek kell lennie a hajnak, de arról nagyon is, hogy milyennek nem kellene lennie.” Geometrikus dauert, mértani formákat kezdett el alkalmazni, egyenes, fényes frizurái pedig kevés karbantartást igényeltek. 1958-ban az üzlete már virágzott, így nagyobb műhelybe költözött.

Vidal Sassoon családjával 1950-ben – Forrás: Profimedia

Új hajdivatot teremtett, amellyel felszabadította a nőket

A még nagyobb áttörést 1963-ban érte el, amikor Nancy Kwan filmsztár dús, hosszú haját is mértani pontosságú bob stílusra vágta. Annyira biztos volt benne, hogy a végeredmény nagyszerű lesz, hogy felhívta Terence Donovan fotóst, akinek aztán egyenesen a stúdiójába vitte a művésznőt. Donovan ekkor készítette Kwanról azt az ikonikus portrét a Vogue magazinnak, amely a frizurát világszerte divatossá tette.

A trendet követő nők örültek, hogy végre megszabadultak a hajcsavaróktól, hajlakkoktól, Sassoon hajvágásai ugyanis lakkmentesek voltak, a haj természetes fényére építettek.

A mester Mary Quant divattervező modelljeivel is dolgozott – Quant a miniszoknya megalkotásáról lett híres, ő ruhákkal csinálta szinte ugyanazt, amit Sassoon a frizurákkal. Sassoon találta ki emellett a forradalmi „Five-Point Cut” vágást is, amelyet a hatvanas évek topmodellje, Grace Coddington mutatott be. Ennek a kényelmes, fejre simuló rövid frizurának a kontúrjait a tarkónál egy W szabás, a fülek előtt hegyes „tüskék” adták. „Nem nekem alkotta, hanem rajtam alkotta meg” – mondta később Grace Coddington. – Rendkívüli vágás volt, azóta sem tudott senki jobbat.” A Vogue későbbi divatigazgatója arra is utalt, hogy ezzel a korábbi magas, mesterséges friuzurák ideje lejárt.

1965-ben az Egyesült Államokban, a New York-i Madison Avenue-n is megnyitott az első Sasson’s szalon, majd az üzlet éveken belül Torontóban és Beverly Hillsben is megjelent. Roman Polanski filmrendező 1968-ban 5 ezer dollárért (ma 40 ezernek felel meg) felkérte a mestert, hogy készítsen egyedi pixie frizurát – egy bokszringben, a sajtó jelenlétében – Mia Farrow színésznőnek, a Rosemary gyermeke című horrorfilm főszereplőjének, aki aztán a filmben is kijelenti az új hajstílusára: „Ez egy Vidal Sassoon”. Mondani sem kell, ez a reklámfogás is amerikai nők tömegének figyelmét hívta fel az új divatra.

Vagyonából jótékonykodott is, a királynő kitüntette

Sassoon első fodrásziskoláját Londonban nyitotta meg, de ő maga a hetvenes évek elején Los Angelesbe költözött. Úgy élt, mint egy rocksztár-üzletember, akinek 14 szalonja és három iskolája volt világszerte. 1971-ben, 43 évesen helyettesét, Roger Thompson művészeti vezetőt léptette a maga helyére üzletvezetőnek, viccesen hozzátéve: „Huszonöt év a fodrászszék mögött bőven elég!”

1973-ban saját hajápoló termékcsaládot indított – a színész Michael Caine később azt állította, erre ő inspirálta barátját, még amikor fiatalon Londonban szobatársak voltak.

 A Vidal Sassoon márkát népszerűsítő kampány szlogenje ez volt: „Ha nem nézel ki jól, mi sem nézünk ki jól.” A termékek eladásai 1982-re meghaladták a 110 millió dolláros bevételt, amelynek 80 százaléka az USA-ból származott. Sassoon azonban hamarosan eladta üzleti érdekeltségeit, és vagyonából jótékonykodni kezdett. Az antiszemitizmust kutató központot alapított Jeruzsálemben, de aktív volt például a Katrina hurrikán utáni segélyakciók támogatásában is, illetve számos oktatási tevékenységet finanszírozott.

Kép

Vidal Sassoon 2001-ben – Forrás: Wikipedia

Élete utolsó két évtizedében Rhonda Holbrook divattervezővel élt, akit 1992-ben vett el. Ő volt a negyedik felesége Elaine Wood recepciós (1956–58), Beverly Adams színésznő (1967–1981), valamint Jeanette Hartford-Davis divatmodell (1983) után. Beverly Adams-szel egy fiuk és két lányuk született, egy fiút pedig örökbe fogadtak. Az idősebb lány, Catya halálát 2002-ben kábítószer okozta.

Vidal Sassoont 2009-ben II. Erzsébet királynő a Brit Birodalom Rendjének parancsnokává nevezte ki a Buckingham-palotában. 2011-ben kiderült, hogy már két éve leukémiával kezelik. A világszerte ismert fodrász-üzletember végül 2012 májusában hunyt el 84 évesen Los Angeles-i otthonában, a családtagjai körében. Nevét szalonjai és oktatási akadémiái ma is őrzik.

Források:

• https://29secrets.com/beauty/the-story-of-famed-hairdresser-vidal-sassoon/
• https://www.theguardian.com/fashion/2012/may/09/vidal-sassoon
• https://peoplepill.com/people/vidal-sassoon
• https://en.wikipedia.org/wiki/Vidal_Sassoon

Vajon a világutazói helyett miért az óvónői pályát választottad?

Gyermekkori álmom volt. Kislányként pár évig attól rettegtem, hogy a Bea névvel senki ember lánya nem lehet óvó néni, de anyukám egyszer hazahozta a barátnőjét, aki azt mondta nekem: „Bea néni vagyok, és óvónő.” Ezzel elhárult az utolsó akadály is előttem.

Ma már másmilyenek a csoportok, mint amikor először beléptél a terembe Bea néniként?

36 éve vagyok óvodapedagógus, Józsefvárosban dolgozom, egy teljesen hétköznapi óvodában. Számos nehézséggel vagy elakadással küzdő gyermekünk van, akik óvodásként sok esetben még nem kerültek be a fejlesztő rendszerbe, még nincs diagnózisuk, de nekem nem is ettől fő a fejem. Én hiszek a saját erőmben, és tudom, hogy a csoda ott van mindenkiben. Ha pedig ott van, elő is lehet hívni.

Úgy láttad, hogy új pedagógiai megközelítésre van szükség? Miben kellett változtatnod az eltelt években?

Tíz éve a csoportomban a gyerekek még mindent meg tudtak tanulni, látványosan, szinte akadályok nélkül haladhattunk az iskolaérettségig. Azután jöttek olyan kiscsoportosok, akikkel ugyanúgy foglalkoztam, mint az elmúlt években. Próbáltam velük a szokásos módon mesét dramatizálni, ők meg is nézték a bábokat, egyszer végig is hallgatták a mesét, de másodszorra már nem kötötte le a figyelmüket.

Nekik állandóan valami új kellett ahhoz, hogy motiválni tudjam őket.

Azt tapasztaltam, hogy a mostanában érkező gyerekek között többen még szinte bölcsődei szinten vannak, alig beszélnek. A szociális viselkedésükön is van mit fejleszteni, nem esznek önállóan, tehát messziről kell indulni. Sok az agresszív megnyilvánulás, hangoskodás, egyre emelkedik a zajszint, egyre hangosabbak a gyerekek. Nehezen viselik a korlátokat, szabályokat. Az, hogy némelyik gyerek agresszív az óvodában, ma egyáltalán nem ritkaság, hiszen a felnőttek világa is egyre inkább azzá vált. Innen kell az iskolaérettségig eljutni.

Kép

Fotó: Szabó Beatrix

Úgy látod, a késleltetés képessége szorult háttérbe?

Ha ezen annak az időnek az elviselését érted, amíg a gyermek megfogalmaz egy szükségletet, és arra választ, megoldást kap, és azt, hogy mintha a folyamat egyre keservesebbé válna, akkor igen, ezzel egyre több a probléma. Dackorszakkal érkeznek meg a gyerekek háromévesen, amikor ezen már rég túl kellene lenni.

Hogyan tud ezen segíteni a TSMT terápia, amit beépítettél az óvodai programodba? Hogy lehetséges tanulási, beszédfejlődési vagy viselkedési zavarokat a mozgás segítségével orvosolni?

A TSMT (Tervezett Szenzomotoros Tréning) az én gyerekeim számára kiscsoporttól teljesen ingyen elérhető az óvodámban. Három-négy évig hetente két alkalommal része az életüknek.

Én egy-egy téma köré rendezem a foglalkozásaimat, ami az egész napunkat átszövi.

A csoportos életünk része a mozgás és az ezen keresztül folyó fejlesztés, mert a mozgás csodálatos eszköz arra, hogy a gyermekek megismerjék a világot. Minden mozdulat információkat juttat az agyba, és minden tevékenységünk mozgás révén valósul meg. A beszéd vagy az írás is mozgás… Nálunk a mozgás sokszor nem külön elem, hanem magának a történetnek a része. Mi négykézláb fedezzük fel a jégtáblán heverésző fókákat, vagy sziklát mászunk azért, hogy benézhessünk egy vulkánba. Kúsztak már a gyerekek az oroszlánok mellett, nehogy észrevegyék őket, átmásznak egy-egy veszélyes alagúton, egyensúlyoznak a szakadék felett átívelő gerendán, és átbillennek az életet adó forrás fölött. Ennek eléréséhez olykor igazi szafarihangulatot teremtek.

Te az élményalapú fejlesztésben hiszel. Odautaztok képzeletben, tapasztaltok és megéltek?

Igen, ebben hiszek. Amikor érkezik egy kiscsoport, a kollégáimmal rászánjuk az időt arra, hogy a kicsik megismerjék a kereteket, szabályokat. Pár hét múlva már fantasztikus kalandok, csodálatos és örömteli utazások veszik kezdetüket. Az egyik izgalmas utazásunk egy nyár végi napon kezdődött, amikor Abdoul Camara és együttese ellátogatott a gyerekeinkhez, és sziporkázó szenegáli programban részesítették őket. Zenéltek, táncolni tanították az ovisokat, és általuk betekinthettünk a távoli ország lakóinak mindennapi életébe. Nem sokkal ezután magunk is elruccantunk Afrikába. Színes afrikai ékszereket készítettünk tésztából, amit együtt festettünk be. Medált hímeztünk hozzá, majd egy afrikai kunyhó építésébe kezdtünk, amelyben laktunk is. A babaszobánkat is meg kellett változtatnunk. Kialakítottunk egy afrikai belső teret, ahol volt tűzrakó hely – megismerve, hogy miért nem játszunk a tűzzel. Az ide vonatkozó fontos információk megértése után jöhetett a tégla, a fémrács és a farönk, s máris sülhettek az ízletes zöldségek és húsok. A szerepjátékainkban megjelenítettük ennek a tőlünk távol lévő földrésznek az életét, földre épített asztalon ettünk, az ételt a saját sütőnkben készítettük el. A gyerekek kendőben, magukra kötve hordozták a babákat.

Óceánparti hangulatot teremtettünk függőággyal, állatokkal, kagylókkal, varázshomokkal.

Mivel „utaztatok” oda?

Tanulmányoztuk a repülőkészítést. Óriás szárnyakat vágtunk, navigációt készítettünk, üléseket raktunk a gépünkbe. Megbeszéltük, hogyan kell viselkedni egy gépen, majd kezdődhetett a nagy kaland.

Kép

Afrikai életkép és jégkunyhóépítés – Forrás: Szabó Beatrix

Meddig „éltek” benne egy ilyen átfogó projektben?

Ha elutazunk valahová, ott is maradunk egy ideig, akár egy hónapig is. Ezekbe a projektekbe nagyon jól illeszkednek az óvodai programunk témái, csak így élménydúsabb az ismeretszerzés. Most építettünk egy óriási jégtörő hajót, és azzal utaztunk Grönlandra. Vastag jégtakaró veszi körül ezt a szigetet, akármikor nem lehet megközelíteni. Mi június óta – valójában két hete – Grönlandon élünk a Katicáimmal. Az egész csoportszobát fehér anyag borítja, jégcsapok lógnak mindenhol. A reggelinél minden expedíciótag maga készíti el, amit megeszik. Készülnek a kreatív alkotásaink: a jéghegy, a papírállatok, az Északisark-makettek. Katicáimmal tanulunk néhány szót is, amiket napközben használunk. Minden tevékenységünk a zord tájon zajlik, az ott élő állatokkal ismerkedünk, megmentjük a veszélyeztetett állatokat a műanyag szeméttől. Még maradunk itt egy darabig, jégkunyhót építünk, farkasokkal ismerkedünk, és megnézzük majd a sarki fényt, amit én is nagyon várok.

Meghívtok az utazásaitokra másokat is?

Az afrikai utazásunkon meglátogatott minket két afrikai kisfiú, a már említett zenész, Abdoul fiai. Ők a zene és a tánctanulás után együtt is fociztak velünk az udvaron. Meglepetésemre a Katicák teljesen spontán magyar néptáncokkal válaszoltak nekik, szavak nélkül hívták magukkal a vendégeket, és tanították őket a mi kultúránkra. Grönlandon pedig Kollár Lajos jön majd hozzánk, egy igazi grönlandi magyar expedíció egyik vezetője, aki sítalpon tett meg 700 kilométert a jégmezőn két társával. Ez meglepetés lesz.

Mesék segítségével utaztok?

Olyan meséket gyűjtök az utazások mellé, amelyek az adott helyhez kapcsolódnak, de mi nem mesevilágként éljük meg az utazásokat, hanem valóságként.

Kép

Utazás Grönlandra – Forrás: Szabó Beatrix

Hogyan készül el egy ilyen projekt?

Nagyon sok előkészülettel jár, gyűjtőmunkával, ismeretszerzéssel, kapcsolatépítéssel, de én nem szeretek unatkozni, így nekem is felfedezés és öröm a felkészülés. Jól össze tudom hangolni az óvodai tevékenységekkel.

Ha meg akarom tanítani a gyerekeknek a farkas tulajdonságait, akkor Grönlandon fogunk vele találkozni egy applikáció segítségével.

Nemrég, 2022-ben jelöltek a pedagógus Oscar-díjra, és el is nyerted...

A kerületünk óvodaigazgatója jelölt, de az egész szavazás titkos volt, csak később tudtam meg a jelölést. Igazán nagy megtiszteltetés volt! Több száz üzenetet kaptam a volt ovisaimtól, szülőktől és a barátaimtól, miután a videómat megnézték. Amikor áprilisban átvehettem az Oscar-díjat, és a díjátadón Nagy Ervin mellett álltam a színpadon, végigfutott előttem az elmúlt 35 év, a sok kalandunk, és biztos voltam abban, hogy senkivel nem cserélném el a munkámat, mert ez egy varázslat, amit mindennap át akarok élni. Boldog vagyok, mert tudom, hogy várnak még rám újabb utazások a földünk körül a legjobb útitársakkal, a gyerekekkel!

Utószó: „Jégen oson, hóban vág. / Füle szőrös, foga bárd. / Vonyítását meghallod, / jobb, ha elbújsz Grönlandon!”

Jolán néni nemrégiben töltötte be 72. életévét, és egy erdélyi kis falucskában él. Hosszú ideje már, hogy megözvegyült, mégis mindig talál magának valami tennivalót, és a maga módján élvezi az életet. Állatokat tart, önkéntesként dolgozik egy helyi rádiónál, és utazik, amikor csak teheti. Szülei egyszerű, dolgozó emberek voltak Csíkszenttamáson, így keresték a kenyerüket, de Jolán néni szerint sosem szenvedtek hiányt semmiben. Volt mit enni, volt tető a fejük felett, jártak iskolába. A nehézségek ellenére húgával együtt felnőve szórakoztak is, járták a vidéket. Gyerekkorukban megtanulták a nagyszülőktől, szülőktől mindazt, ami szükséges volt az élethez.

„A fizetésemnek mindig örültem, akármilyen kicsi volt”

A román kommunista rendszerben volt fiatalasszony és édesanya, és csak nyolc osztályt járt ki az iskolában, mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy boldoguljon. Alig 14 évesen már Bukarestben dolgozott, s hazakerülve a csíkszeredai fémfeldolgozóban kapott munkát mint gyorsíró. Ez többnyire azt jelentette, hogy szerződéseket gépeltek be, ami sok munkával járt. „Egy idős, román férfi tanított meg gyorsírni, akkoriban ilyen szakmák is voltak. Nem bántak rosszul velem, de azért mégsem voltak olyan kedvesek velünk, mint a román kollégákkal.”

„A fizetésemnek mindig örültem, akármilyen kicsi volt, és örültem, hogy van munka. A magyar barátnőimmel moziba jártunk, sétáltunk, énekeltünk a parkban, és Elvis Presley-t hallgattunk” – mondta az özvegyasszony.

Kollektívban (a termelőszövetkezet romániai megfelelőjében) sosem dolgozott, de munka bőven akadt, még ha nem is volt egyszerű a helyzete kisebbségben élő magyarként. A román nyelv megtanulása nem volt kérdés, hiszen azzal lehetett érvényesülni. Jolán néni úgy gondolja, ez ma sincs másként, bár az embereknek több a választási lehetőségük. „Az ember jó dolgában megbolondul, s én úgy látom, ma ez történik. Túl sok mindent kell érteni. Baj és gond régen is volt, de egyszerűbben gondolkoztunk, s nekem ez hiányzik.”

Kép

Képek Márton Jolán albumából – Fotó: Kajtár Orsolya

Az idős asszony mindig úgy érezte, hogy a munkáját megbecsülték, habár sosem törekedett karrierépítésre. Mint mondta, a Ceauşescu-rendszer elnyomását mindig érezték, ők ebben élték a mindennapokat. Édesanyját több ízben megverték a rendőrségen, mert arany ékszerrel kereskedett. „Mindegy volt, hogy mit beszéltünk, ha a rendszer akarta, ellenünk fordította a saját szavainkat, így nagyon óvatosnak kellett lenni. Folyamatosan lehallgattak mindenkit, és nem lehetett tudni, hogy melyik szomszéd a besúgó.

A lányom férjét nem egyszer vitték be a csendőrök, és megverték gumibottal azért, mert a magyar himnuszt énekelte az utcán.

Ezek mind-mind az akkori rendszer elleni megmozdulások voltak, csak úgy diszkréten” – mondta Jolán néni. Hozzátette, most már tudja, hogy a román vezetőség azért volt ilyen szigorú, mert féltek a székelység lázadásától.

Lányként hosszú haj, asszonyként konty dukált 

Jolán néni minden múltbéli témánál az egyszerűséget és egyenességet emelte ki. „A házasságkötés ma már nagy cécóval jár, arról nem is beszélve, hogy mi mindenen mennek keresztül a fiatal felnőttek, amíg eljutnak odáig, hogy párt találjanak magunknak, hogy egyáltalán elfogadják az elköteleződést” – mondta. Szerinte régen ez is egyszerűbb volt: megismerkedtek, udvaroltak egymásnak, és nem vártak éveket az esküvővel. Nem a bizonytalanság és menekülés jellemezte a kapcsolatokat, hanem a hűség és elfogadás, hiszen, ha kiválasztottak valakit, azzal leélték az életüket. „Nem váltunk el egymástól, ha kellett, ha nem. Nekifogtunk, és útközben tanultunk meg mindent. Nem azt akarom mondani, hogy régen jobb volt, csak egyszerűbb és egyenesebb” – tette hozzá.

Szerinte a felgyorsult világ miatt a kapcsolattartás személytelenebb lett, vagy ahogy ő fogalmazott, átláthatatlanabb. „A sok kütyü miatt egyszerűbb elmenekülni, nem kell felelősséget vállalni, nem kell a másik szemébe nézni, ha valami rosszul alakul. Mi ifjúsági esteket szerveztünk, télen szoknyában szánkóztunk, bálba jártunk, de olyan is megesett, hogy mi, lányok karon fogtuk egymást, és énekeltünk az utcán. A fiatalok és a gyerekek persze nem tehetnek arról, hogy ebbe a világba születtek, ahogy mi sem tehettünk semmit: amit a Jóisten ad, azt kell elfogadni és csinálni, mert ez az élet rendje.”

Ennek ellenére úgy véli, azért ma is sok az összetartó közösség, csak nem pont úgy, ahogy az neki természetes, hiszen minden más, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az intimitás kérdéskörét nyitottuk meg, Jolánka néni úgy ítélte meg: a lehetőségek növekedésével arányosan az erkölcsök fellazultak, aminek megvan a maga előnye, de a hátránya is.

Hittünk, és a gyermekáldást nem terveztük

„A férjem és köztem kilenc év van. Alig egy évet jártunk jegyben, és utána összeházasodtunk, majd hamar jött az első gyerek. Nem vártunk, nem terveztük, mégis volt idő az ismerkedésre, vagy ha mégsem, akkor időközben alakult ki minden.

Más volt az értékrendünk, mint a mai fiataloknak, mert nekem mindig is az volt a célom, hogy családom legyen, hogy a gyerekeimből jó embereket neveljek.

Ma többnyire csak egy gyereket terveznek a fiatalok. Hosszú ideig udvarolnak, és szerintem könnyebben feladják. Minden más, tényleg minden, és ez a magánéletre is kihat” – tette hozzá Jolán néni.

Kép

Márton Jolán családja egy régi képen – Fotó: Kajtár Orsolya

Ő maga is beköttette otthonába az internetet, és tabletet használ, így tartja a kapcsolatot a messze lakó családtagokkal, vagy éppen zenét hallgat. Másra, mint mondta, nincs szüksége, a telefonja afféle mamatelefon, amelyen még mindig rajta van a piros és zöld gomb, hogy eligazodhasson.

Jolán néninek egy lánya és egy fia született, akik közel laknak hozzá. Négy unokája és két dédunokája van. Gyakran szerveznek családi összejöveteleket, ahol mindig a nagymama főz: tyúkhúslevest, töltelékes káposztát, és mindig kerül az asztalra diós vagy mákos tekercs. „Ez a család kedvenc menüje, és én akkor vagyok a legboldogabb, amikor adhatok nekik valamit. Amikor együtt ülünk asztalhoz egy-egy ünnep alkalmával, akkor nekem a szívem is kacag. Elég hangos család vagyunk, mindenki érvényesülni akar, s nem szokott elmaradni az éneklés sem az asztal körül. Ilyenkor vagyok felhőtlenül boldog, mert tudom, bármit is mérjen rám a Jóisten, nem vagyok egyedül. A család a legszebb dolog a világon” – mondta az idős hölgy, letörölve a könnyeit.

Nem hiába mondják, hogy makacs a székely ember

A jövőt illetően úgy véli, sokat számít egy ember életében a nevelés, és az, hogy a gyerek mennyire bízik meg a saját szüleiben, milyen mértékben támaszkodik rájuk.  Mint mondta, sosem gondolkozott azon, hogy tökéletes édesanya volt-e, mert legjobb tudása és hite szerint nevelte a gyerekeit.

„Az én fiatalkoromban nem tudtam rákeresni az interneten dolgokra, hanem hittem a szüleimnek. Bíztam a tudásban, amit átadtak nekem, bár igaz, hogy akkor nem lehetett olyan könnyen összezavarni az embereket ezzel meg azzal.”

Nem hiába mondják, hogy makacs a székely ember” – mondta mosolyogva Jolán néni, aki azt is hozzátette: neki élete legnagyobb boldogsága ma is a családja, s legfőképp a gyermekei.

Kép

Fotók: Kajtár Orsolya

De örült akkor is, amikor táncolhatott, énekelt, vagy szénacsinálás közben evett egy jó sült szalonnát a fa árnyékában.
„Minden életkornak megvan a maga gondolkodásmódja, a maga betegsége, s ezekkel együtt kell tudni élni. Alkalmazkodni kell a helyzethez. De szükség van a hitre, a bizalomra és az egyszerűségre. Ha túl sokat markolunk, keveset fogunk, és az se baj, ha valami nem sikerül. Én mindig úgy gondolok vissza, hogy szerettem az életet, és elégedett voltam” – zárta gondolatait Jolán néni, aki szerint nincs olyan nagy különbség unoka és nagyszülő között, mint azt hiszik az emberek, s ha kicsit beszélgetnek egymással, azzal segíthetnek egymásnak, hogy jobban megértsék egymás világát.

Hogyan kezdtétek a barangolást?

Már az előtt, hogy megismertem a férjem, rengeteget túráztam, barangoltam belföldön. Aztán együtt, majd egy gyermekkel is sokat kirándultunk, de ahogy megszületett a második, már kevesebbet mentünk, annyira kimerültünk kezdő szülőkként két kicsi mellett. Mégis minden alkalmat, amikor elhagytuk Budapestet, kiszabadulásként éltünk meg. Rájöttünk, hogy nekünk az jelenti az igazi kikapcsolódást, ha elmegyünk otthonról, kint vagyunk a természetben, úgyhogy újra egyre többet mentünk immáron három gyermekkel. Minden egyes kimozdulás frissítést hozott az életembe, mindig előre vártam, készültem rá, izgultam, milyen lesz az idő. Maga a kirándulás is nagy élmény volt, majd a fotók feltöltése is a számítógépre, amikor minden egyes pillanatot újraéltem. Idővel elkezdtem lejegyezni az élményeinket, így született meg a blog, amely egy idő után szakmai oldallá alakult, ugyanis praktikus információkat is megosztok a követőimmel a barangolások során szerzett tapasztalatainkról: mit érdemes megnézni az adott helyen, mire figyeljenek, ha arra járnak, ajánlom-e kisgyerekekkel stb.

Hányan követik a blogod?

Kezdetben csak a saját ismerőseim és az ő barátaik követtek.

Ma már 3500-an olvassák rendszeresen a bejegyzéseimet. Ezt a számot organikusan értem el, anélkül, hogy pénzt áldoztunk volna rá.

Vannak családok, akik a blog alapján kirándulnak és szervezik a nyaralásukat. Szoktam is ismeretlenektől levelet kapni, hogy köszönik a tanácsaimat, minket követve járták be például Békés megyét – ez mindig nagy örömmel tölt el. 

Milyen gyakran utaztok?

Gyermekeink 5 és 15 év közöttiek. Mindegyikőjük sportol, zenél, Regnum közösségbe jár. Rengeteg programjuk van, amellyel össze kell hangolni a barangolásainkat, ezért törekszem jó előre beírni a szabad napokat, hétvégéket. Új vállalkozásommal kapcsolatban egyre többször hívnak bennünket szálláshelytesztelésre is, amely 2-3 havonta fér bele az időnkbe. Így előfordul, hogy több egymás utáni hétvégén is megyünk valahova, majd hetekig sehova, mert annyi programunk van, vagy betegek a gyerekek. Emiatt semmit sem ígérek az olvasóknak, hanem csak jelentkezem egy-egy bejegyzéssel. Egyedül a Barangoló Hírmagazin jelenik meg havi rendszereséggel, amelyben saját írásaim mellett szakembereket, olvasnivalókat, újdonságokat is ajánlok.

Hogyan választasz úti célt?

Folyamatosan figyelemmel kísérem a belföldi turisztikai honlapokat, Facebook-oldalakat. Tisztában vagyok azzal, épp milyen felújítások zajlanak, mit adtak át.

Ahogy elkészült a dégi Festetics- és a nádasdladányi Nádasdy-kastély, fel is kerekedtünk megnézni őket. A felújított zempléni várakat is az elsők között tekintettük meg egy tíznapos családi nyaralás keretében.

Elég komoly szakmai könyvtárral rendelkezem, abból is merítek ötletet, hiszen a nagy látnivalók nem változtak az évtizedek alatt. Mások blogját is szívesen olvasom, egyik nagy kedvencem Tenczer Gábor Szép kilátás! című blogja, ő már sok mindenben előttünk jár, mivel idősebbek a gyermekei, nagyobb túrákat is megtettek már. Ezenkívül rendszeres látogatója vagyok az Utazás kiállítás szakmai napjának, mindig rengeteg prospektussal térek haza. 

Mások az igényei egy öt és egy tizenöt évesnek, más érdekli őket. Hogyan tudjátok úgy alakítani a programot, hogy mindenki élvezze?

Ha kirándulunk, mindig olyan távot tervezek, amelyet a legkisebb is bír. Előre megnézem a szintkülönbséget, hogy tudjam, mi vár ránk. A blogomban is mindig megírom, hogy mik a tapasztalataink, ajánlom-e kisgyerekkel vagy sem. Amikor kicsink volt, elsősorban tanösvényeket jártunk be, vagy olyan körutakat tettünk a Pilisben, Börzsönyben, Mátrában vagy a Balaton-felvidéken, amelyet ő is könnyen tudott teljesíteni. Ha kastélyt, várat, látógatóközpontot tekintünk meg, mindig figyelek arra, hogy utána a legkisebbeknek is legyen érdekes program, vagy valami, ami őket is motiválja: játszóterezés, fagyizás vagy egy forró csoki, valami, ami nem túl drága, de vonzó számukra. Ha túrázunk, általában geocachingelünk is, az elrejtett ládák keresését mindenki élvezi.

Kép

A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona ​

Szoktak nyavalyogni a gyerekek, hogy „mikor érünk már oda, unalmas a kiállítás, fáradtak vagyunk, miért kell mindig menni” stb.?

Persze, hogy van nyavalygás. Nagyon tudják sajnáltatni magukat, hogy fáj a lábuk. Ezért túrázni szinte mindig másokkal, unokatesókkal, barátokkal megyünk. Amikor van velük egykorú társaság, eszükbe sem jut panaszkodni. Ha mégis, akkor különböző taktikákat vetünk be: „Következő pihenőnél megesszük a csokit, amit hoztunk! Az bonthatja ki, aki legelőször odaér!”

A férjemnek mindig remek ötletei vannak, hogyan haladjunk gyorsabban, például úgy rendez futóversenyt, hogy a legkisebb indulhat először.

Mindig arra biztatom az olvasókat, ha újak ebben, ne adják fel, lehet, hogy kezdetben nyafognak a gyerekek egy hosszabb táv vagy tárlatvezetés közben, de majd belenőnek.

Van kedvenc helyszíned?

Nagyon szeretem Esztergomot a hangulata, sokszínűsége, természethez való közelsége miatt, de közel áll a szívemhez Nyugat-Magyarország is, az Alpokalja és a Fertő-tó környéke. Amikor arra járunk, mindig arra gondolok, miért nem ide születtem, annyira otthon érzem magam. Szeretem a somogyi erdőket, amelyek Erdélyre emlékeztetnek, és a Zempléni-hegység érintetlen tájait. Mivel minden évben eltölthetünk egy hetet a rokonaink nyaralójában, Fonyód is a szívünk közepébe került.

Kép

Orsolya gyerekeivel Esztergomban – A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona

Gondolom, már rutinból pakolsz egy-egy kirándulásra.

Hétvégékre igen, de már csak a két kicsinek, a nagyok kikérik maguknak, ha belenyúlok a táskájukba. A kempingezés előtti pakolás azonban nekünk is stresszes. Ha itthon marad valami, az négy-öt napunkat keserítheti meg. Egyébként kempingezni már csak utánfutóval tudunk menni, de így is olcsóbban jövünk ki, mintha egy komolyabb szálláshelyre mennénk.

Van-e más célja is a blogodnak a kedvcsináláson kívül?

Próbálok másokat is ösztönözni arra, hogy induljanak el, és fedezzék fel hazánkat, amely rengeteg csodát rejt. A városban élők sokszor már el is felejtik, mennyire jó kint lenni a természetben. Nehezen is indulnak el gyerekekkel, főleg többel. Sok visszajelzést kapok az olvasóktól: „Ha ti képesek vagytok öt gyerekkel jönni-menni, akkor megpróbáljuk mi is hárommal!” Meg is szokták köszönni, hogy motiválom őket. Amikor szálláshelyekről írok, igyekszem az olvasókat jó tanácsokkal is ellátni, mire figyeljenek foglaláskor, mennyivel előbb keresgéljenek, ha jót szeretnének találni, ne júliusban keressenek augusztusra.

A nagycsaládosoknak érdemes még éberebbnek lenniük, és februárban foglalniuk, hogy megfizethető és jó helyen lévő szállást találjanak, ahonnan nagyszerű csillagtúrákat lehet tenni. 

Kempingtől a négycsillagos szállodáig sok helyen aludtunk már, mindegyikről le is írtam, hogy milyennek találtuk, mit tapasztaltunk. Ezt azért is teszem, hogy aki utánunk odamegy, semmin se lepődjön meg. Ha valamivel nem voltunk elégedettek, inkább csak annyit írok, hogy látok még fejlődési lehetőséget ezen a szálláshelyen.

A blogodon is mindig ilyen kedvesen fogalmazod meg a kritikát.

Magamból indulok ki, ha valaki másokról gyakran lebecsülően nyilatkozik, elmegy tőle a kedvem, de nem csak attól, amiről beszél, hanem az illetőtől is. Hiszek abban, hogy mindenki a lehető legjobb tudása szerint hozott létre egy szállást vagy egy látnivalót. Ez nem azt jelenti, hogy nem írom le, ha valami nem volt jó, hanem azt, hogy megpróbálom átkeretezni, azt megfogalmazni, hogy nekünk miért nem volt jó. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt tíz évben hány dolgot tartottam meg magamnak, mert ha leírom, ócsárlás lett volna. Ilyenkor inkább csak annyit jegyzek meg az írás végén, ha itt és itt jártok, ezt a programot nem ajánlom.

Kép

A fotó Kovács-Mihócza Orsolya tulajdona ​

Az új vállalkozásod, a Szállásműhely is a belföldi szálláshelyekhez kapcsolódik. Van még hova fejlődniük?

Rengeteg nagyon jó szálláshely van hazánkban. Én azoknak szeretnék segíteni a tanácsaimmal, akik fejlődni kívánnak vagy valamivel kitűnni, legyen szó magánszállásról, kis panzióról vagy négycsillagos szállodáról. Abban szeretném őket támogatni, amiben valóban szükségük van rám: van, akinek marketingben kell ötlet; van, akinek a honlap szövegének megfogalmazásában; van, akinek lakberendezésben. Ugyanis előfordul az is, hogy valaki ért a marketinghez, jól is fogalmaz, de nehézséget okoz annak eldöntése, milyen színű legyen a fal, és milyen bútorokkal rendezze be a szálláshelyet. Lakberendezőként ebben is tudok segítséget nyújtani. Egyébként családi házak, lakások kialakításában is adok tanácsot, most épp egy hétgyermekes családnak dolgozom, ez a szolgáltatásom a Fészekműhely nevet kapta.

Az a szemlélet, amit én viszek a lakberendezésbe, újdonság, ugyanis ritka az ötgyermekes szakember ezen a területen. 

Ebből is születik majd írás a Barangoló család bloghoz vagy a baba-mama klubos tapasztalataidról írt Klubdélelőtt című könyvedhez hasonlóan?

Könyvemet a plébániánkon működő baba-mama klub kilencéves vezetése során szerzett tapasztalataimból írtam. Amikor a legkisebb gyermekem is intézménybe kezdett járni, át akartam adni a klub vezetését másnak, ezért elkezdtem összeírni a gondolataimat, a metodikát, honnan jutottunk el hova, mi vált be, mi nem, mikre érdemes odafigyelni klubvezetés során, milyen gyümölcsei, hatásai lettek a klubnak a közösségre és az egyénekre nézve. Idővel rájöttem, hogy nemcsak azoknak lehet érdekes és hasznos a jegyzetem, akik engem követnek majd a plébánián, hanem azoknak is, akik bárhol baba-mama klubot vezetnek, vagy szeretnének egyet létrehozni. Könyvemben más klubvezetők, tagok is megszólaltak, bemutatták a saját klubjukat, meséltek tapasztalataikról, így sikerült komoly ötlettárral is gazdagítani az írást. Visszatérve a kérdésre: lehet, hogy egyszer majd a szálláshelyekről és a lakberendezésről is írok könyvet, már van egy hosszú tematikám, de a Barangoló család kapcsán is van egy mesekönyvötletem – talán nyáron neki is kezdek, amikor több időm lesz esténként.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

„…mondd el, mit tudsz magadról.
– Ó, arról nem érdemes beszélni, hogy én mit tudok magamról; de ha megengedné, hogy elmeséljem, mit képzelek magamról, az ezerszer érdekesebb lenne – mondta Anne lelkesen.
– Ábrándképekről hallani sem akarok. Tartsd magad a puszta tényekhez.”
(Anne otthonra talál)

A puszta tények valóban elszomorítóbbak a képzeletnél, hiszen Anne Shirley három hónapos kisbaba, amikor szülei betegségben meghalnak, ő pedig rokonok nélkül marad. Senkitől sem kap szeretetet, törődést egészen tizenegy éves koráig, amikor a Prince Edward-szigetre kerül egy idős testvérpár, Marilla és Matthew otthonába. Szeretetéhes, alultáplált, szinte már csúnyácska lány, korához képest keveset tanult. Szókimondó, meggondolatlan, állandóan kalamajkába kerül, mégis rabul ejti a környezetét, és mindenki megszereti – nemcsak Avonlea lakói, hanem a regény olvasói is.

Kilencéves voltam, amikor először olvastam a történetét.

Gyerekként tőle tanultam meg, hogy a képzeletünk erőt adhat a hétköznapokhoz, átsegíthet minket a legnehezebb pillanatokon, társunk lehet a magányban, de a környezetünk életét is színesebbé tehetjük vele.

Ő bátorított arra is, hogy meséket találjak ki, és merjek arról álmodozni, hogy felnőttként íróvá válhatok. Azóta is sokszor előveszem a róla szóló könyveket, és már nemcsak olvasóként, hanem ifjúsági könyvek szerzőjeként is próbálom megfejteni a titkot: miért van Anne Shirley-nek a mai napig ennyi rajongója szerte a világon?

A válasz valójában egyszerű és annyiféle, ahány olvasója van a regénynek. Anne alakjával könnyű azonosulni, hiszen, mint a legtöbb lány, Anne sem tipikus szépség, ő is rengeteget hibázik, gyakran bajba sodorja magát, de nagyon tud szeretni, és nagyon vágyik mások szeretetére. Akárhányszor újraolvasom a róla szóló regényeket, mindig meglep a bátorsága, nyíltsága, őszintesége. A története nemcsak egy menedék, ahová elvonulhatok pár órára a mai világ borzalmai elől, hanem olyasmi, amit magammal vihetek a jelenembe is. Anne ugyanis nem csupán hisz a hétköznapi apró varázslatokban, de meg is mutatja, hogyan lelhetünk rájuk. Az ő világában is van magány, erőszak, fájdalom, mégis sikerül felfedeznie és felerősítenie mindenben a szépet, a körülötte élőkben pedig mindig megtalálja a jót is – azzal, hogy bele tud helyezkedni a szemszögükbe, és együttérez velük. Fantáziájával, humorérzékével és optimizmusával nekünk is segít, hogy észrevegyük a szépet és a jót a saját környezetünkben – gondolom olvasóként, íróként pedig hozzáteszem: nagyon erős, szerethető karakterek születhetnek olyankor, amikor a szerző át tudja érezni a szereplője minden bánatát, vágyát, álmát.

Montgomery pedig biztosan át tudta érezni, hiszen Anne történetébe rengeteg saját élményét írta bele.

Kép

Lucy Maud Montgomery egy archív fotón

Szerető édesanya nélkül nőtt fel

Mindig fenntartásokkal lehet csak összehasonlítani egy szerző személyét az általa teremtett fiktív szereplővel, hiszen az alkotás olyan összetett, szinte megfoghatatlan folyamat, amit nem lehet elintézni annyival, hogy az író a saját életét vetette papírra. Tény azonban, hogy a szerzők gyakran merítenek élményeikből, és sokszor saját emlékeiket, érzéseiket, álmaikat, félelmeiket is beleszővik fiktív történeteikbe. Így volt ezzel Lucy Maud Montgomery is, aki Cliftonban, a Prince Edward-szigeten született 1874-ben, és hasonlóan Anne Shirley-hez korán elveszítette édesanyját. Montgomery még csak 21 hónapos volt, amikor anyja tuberkulózisban meghalt. Apja az anyai nagyszülőkre bízta kislányát, és Nyugat-Kanadába költözött, majd újraházasodott.

Lucy Maud Montgomery a Prince Edward-szigeten maradt és nőtt fel idős nagyszüleinél Cavendishben. Mint Anne Shirley, ő is a fantáziájában, a könyveiben, valamint a természet szépségeiben talált vigasztalást és társaságot. Nagyon szerette a szigetet és Cavendisht, és később regényeiben is megörökítette lakhelyét.

Vidéki tanítókisasszonyból írónő

Anne Shirley gyerekként iskolai barátnőivel meseklubot alapít, ahol egymásnak írnak és olvasnak fel történeteket. Montgomery szintén kiskorától írni kezdett, és arról álmodozott, hogy felnőttként író lesz. Kilencévesen már verseket költött és naplót vezetett.

Az írói karrierje azonban nem indult zökkenőmentesen, többször is elutasították alkotásait a magazinok.

Egy rövid ideig édesapjához költözött, ez idő alatt jelent meg első írása pár nappal a 16. születésnapja előtt. Ám még nagyon messze volt attól, hogy az alkotásból megélhessen. Honvágya támadt, és hiányoztak a szigeten élő szerettei, ezért visszaköltözött a Prince Edward-szigetre, és a tanári pályára kezdett készülni. A Prince of Wales Főiskolán végzett, majd a szigeten maradva több iskolában is tanított. Montgomery korának azon kevés női közé tartozott, akik felsőoktatásra is vágytak, és hamarosan az új-skóciai Halifax állambeli Dalhousie Egyetemre kezdett járni. Dalhousie-i tartózkodása alatt kapta meg az első honoráriumokat is az írásaiért – csakúgy, mint regényeiben Anne.

Anne Shirley szintén vidéki tanítókisasszonyként kezdi a felnőtt életét, miközben az egyetemről ábrándozik. Végül neki is valóra válik az álma, és az egyetemi évei alatt nyomtatásban megjelennek az első írásai, sőt már tiszteletdíjat is kap értük. Őrá azonban az egyetem végén a szerelem vár, míg Montgomerynek továbbra is a maga lábán kellett megállnia.

Kép

Az „Anne otthonra talál” könyv első kiadása

Elutasítások után hatalmas siker

Nagyapja halála után Montgomery visszatért Cavendishbe, hogy vigyázzon az egyedül maradt nagymamájára. A következő tizenhárom évben őt segítette, de ezalatt is írt, verseket, történeteket, sorozatokat küldött kanadai, brit és amerikai magazinoknak. Az elutasítások ellenére kezdett jó bevételhez jutni az alkotásaiból. „1899-ben 96,88 dollárt keresett – mai mércével mérve ez nem sok, de szép összeg a századfordulón. Írásából származó bevétele 1903-ban 500 dollárra nőtt” – írja az lmmontgomery.ca.

Montgomery 1905-ben fejezte be első regényét: az Anne of Green Gables-t (magyarul: Anne otthonra talál). A kéziratot több kiadónak is elküldte, de mindegyik elutasította. Ez annyira kedvét szegte, hogy eltette a művét, és csak később próbálkozott ismét a megjelentetésével. Másodszorra sikerrel járt, talált kiadót, és 1908-ban a könyvesboltokba került Anne Shirley története.

A könyv azonnal népszerű lett, megalapozta Montgomery hírnevét és írói karrierjét. Az 1908 júniusában kiadott könyv több mint 19 ezer példányban kelt el a megjelenést követő öt hónapban.

Az első évben 10-szer is újranyomták, és széles körű elismerést aratott – írja a www.thecanadianencyclopedia.ca. Montgomery hozzá is látott a folytatásokhoz, és megírta Anne tanítói és egyetemi éveit, szerelmét, házassága első éveit, gyermekei felnövését, sőt még az első világháború alatti éveket is.

Lelkészfeleségként is írt

Montgomery több családtagját elveszítette élete során, ahogy Anne is. Felnőttként a nagyszüleit, és édesanyaként egyik kisfiát is. Regényeiben gyakoriak azok a szereplők, akik kötelességüket teljesítve idős hozzátartozóik mellett maradnak, hogy őket ápolják, segítsék. Montgomery is csak nagymamája halála után házasodott össze jegyesével, Ewan Macdonald presbiteriánus lelkésszel. Az Ontario állambeli Leaskdale-ben telepedtek le, ahol Ewan lett az új lelkész. Montgomery segítette férjét a lelkipásztori feladataiban, nevelte fiaikat, vezette az otthonukat, de az írást sem hagyta abba, sőt, további sikerkönyvei születtek, valamint novellákat, versekeit is alkotott. Továbbra is naplót vezetett, és folyamatosan levelezett barátaival, rokonaival, rajongóival. Montgomery több helyen is élt családjával, mégis a Prince Edward-sziget maradt regényei fő helyszíne, majd itt is temették el 1942-ben, Cavendishben.

Kép

Lucy Maud Montgomery – Forrás: Picryl

Mit olvassunk még Montgomerytől?

Az Anne Shirley-könyvekből és Montgomery más regényeiből is árad a humora és természetszeretete. Sok-sok helyzetkomikumot teremt, megmutatva, hogy az életben a mulatságot is meg lehet találni.

Szeret anekdotázni, regényeiben temérdek vicces, meghökkentő történetet és mondást mesél el.

A természetről pedig olyan odaadással és átéléssel ír, hogy aki olvassa, azonnal a szabadba vágyik, és képes meglátni minden évszak szépségét és ajándékait.

Montgomerynek több könyve is megjelent magyarul. Közülük kiemelkedik A kék kastély, amely kevésbé nevezhető ifjúsági történetnek. Főszereplője a 29 éves Valancy, akinek életét teljesen megváltoztatja egy tévedés. Valójában nem is az élete változik, hanem ő maga alakul át, ahogy levedli korábbi félelmeit, és megismeri önmagát. Montgomery humora sziporkázik a regényben, és a tőle megszokott gyönyörű természetleírásokban sincs hiány. Aki szerette az Anne Shirley-könyveket, annak mindenképp ajánlott olvasmány!

Magyar rajongók

Az Anne otthonra talál című regényből számtalan színpadi és filmfeldolgozás, animáció és sorozat készült, de a Montgomery által teremtett világot láthatjuk a Váratlan utazás című kanadai sorozatban is, amelynek máig nagy rajongótábora van hazánkban. A Kozák Zsolt által létrehozott és vezetett honlapon, valamint a magyar Váratlan utazás Facebook-oldalon és csoportban nemcsak a sorozatról, de az írónőről is többet megtudhatunk, és eszmét cserélhetünk a többi hazai rajongóval.

Forrás:

• L. M. Montgomery: Anne otthonra talál, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997.
• https://avonlea.hu/guide/mk/maud
• https://lmmontgomery.ca/about/lmm/her-life
• https://www.thecanadianencyclopedia.ca/en/article/montgomery-lucy-maud