Ahhoz, hogy egészben láthassuk a történetedet, térjünk vissza egészen a kamaszkorodig, addig a kérdésig, hogy miért éppen a pszichológia szakot választottad.
Már a gimnáziumban észrevettem, hogy fontosak számomra az emberi kapcsolatok, szerettem megnyitni olyanokat, akik zárkózottabbak, és a barátaim is gyakran hangoztatták, hogy jó velem beszélgetni. Lételemem volt ez, olyannyira, hogy a bulikban gyakran elvonultam másokkal társalogni, és érdekelt az önismeret is. Pszichológiát már a középiskolában is tanultam egy tantárgycsoport részeként, ezért tudtam, hogy tetszene az irány. Mivel úgy éreztem, jót tenne egy kis önállóság és egy Budapesthez képest személyesebb város, a Pécsi Tudományegyetemre adtam be a jelentkezésemet.
Hogyan vált az alkotás is az életed részévé?
Egészen kis koromtól kezdve a része volt. A szüleim kreatív személyek, édesapám eredetileg fényképész, édesanyám szintén alkotó szellemiség, sok szakmát kipróbáltak, szerettek új dolgokat tanulni. Ez nekünk a húgommal gyerekként jó minta volt. Imádtunk rajzolni, mindent lerajzoltunk, én emellett kézműves szakkörökre, rajzversenyekre jártam, és szerencsém volt az iskolámmal is. A Karinthy Frigyes Gimnáziumban tanultam, ahol figyeltek arra a tanárok, mi lappang a diákokban, és segítettek is ennek teret adni.
Ez tetszett, főleg, mert a szüleink nevelési elve is az volt, hogy azt erősítették, amiben jók vagyunk. Hagytak választani, a saját fejünk után menni, kibontakozni.
Nem éreztem, hogy kiemelkedően tehetséges lennék a művészi pályához, a pszichológia szakon sokkal inkább a helyemen voltam. Aztán a végéhez közeledve elbizonytalanodtam, a kórházi és különféle intézményi gyakorlatok megkérdőjelezték, hogy biztosan nekem való-e ez a pálya.
Hogyan jutottál túl a kétségeken?
Tele volt a fejem kérdésekkel, amelyekre úgy próbáltam választ találni, hogy egy szemeszterre Portugáliába utaztam ösztöndíjjal. Vonzott a déli ország nem túl szabályozott világa, a színes csempék, a mentalitás. Kreatív közegnek éltem meg, és pont erre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan tovább. Korábban egy önismereti kurzuson valaki azt mondta, össze fogom tudni kötni az alkotást az emberekkel való foglalkozással, és ott, Lisszabonban megjelent ehhez egy vízió a fejemben. Megálmodtam egy olyan helyet, ahová bárki betérhet azért, hogy felviduljon, kicsit megnyugodjon, inspiráló energiákat kapjon, töltekezzen. Egyfajta mentális wellness színekkel és alkotással – ezt képzeltem el. Sokakat láttam már akkor is fásultságba süllyedni, és azt gondoltam, ezzel tudnék valami újat adni.
Sokan nem mernek hozzálátni álmaik megvalósításához, neked hogyan sikerült mindez?
Az egyetem befejezése után asszisztensként dolgoztam egy szexológus doktornő mellett, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy hosszú távon erről szóljanak a mindennapjaim. Bécsben meglátogattam egy barátnőmet, ő elvitt egy kerámiafestő helyre, amely elképesztően hasonlított arra, amit megálmodtam. Miután hazajöttem, egyfolytában erről beszéltem a családomnak, és végül ők is azt mondták, érdemes lenne ezzel a vággyal valamit kezdeni. Semmi tőkém nem volt, a szüleim viszont mindig is támogattak, amiért nagyon hálás vagyok. Nekik köszönhetően volt egy kis lakásunk a húgommal, és ha jól emlékszem, édesanyám vetette fel a kölcsön lehetőségét.
Végül 2008-ban egy jelzáloghitelből indult el a budapesti MadeByYou kerámiafestő műhely.
Nagyon meg akartam valósítani az álmom, és volt egy alapvető önbizalmam, világba vetett hitem, hogy a dolgok jól fognak alakulni. Hatalmas felelősséget vettem a nyakamba 27 évesen. Szó szerint, mert miután aláírtam a hitelpapírokat, pár napra teljesen beállt a nyakam. Sok akadállyal kellett megküzdenem, főleg a legelején, de rengeteg segítséget kaptam a családomtól, barátoktól, és elkezdtem tanulni is, ugyanis semmilyen vállalkozói tapasztalatom nem volt. Az elmúlt másfél évtizedben tanultam marketingről, cégvezetésről, pénzügyekről, üzleti tervekről, önismeretről. Amikor nehézségeim voltak, vagy valami nem működött, mindig az hozta el a megoldást, ha befelé néztem. Azt gondolom, rendben kell lennünk ahhoz, hogy jó vezetők, jó munkatársak, jó szülők, jó barátok tudjunk lenni, ezért is különösen fontos az önismeret.
Szép fokozatosan minden kialakult, körülbelül 10 év elteltével elmondhattam, hogy biztos lábakon állunk, idén pedig már a műhely 15. születésnapját ünnepeljük.
Mit ad neked az alkotás?
Magát a folyamatot szeretem, mert kikapcsol, feltölt, és előhozza azokat a gondolatokat, amelyek egyébként nem kerülnének felszínre. Ilyenkor nem verbális válaszokat kapunk magunktól, magunkról. Van egy kérdésfelvetés, és arra olyan megoldások jöhetnek színekkel, formákkal, amik előtte heteken, hónapokon, akár éveken keresztül nem, mert hiába agyaltunk rajta, túlságosan megragadtunk gondolati szinten. Ha az ilyen megtorpanásokba belevisszük az alkotást – és ehhez nem kell semmilyen művészi adottság –, akkor másfajta tartalmak jelenhetnek meg.
Főként olyan emberekkel találkozol a munkád során, akiknek a rajzolás, festés nem aktívan az életük része. Hogy látod, mekkora örömöt, felszabadultságot okoz ez az alkotótevékenység?
Van egyfajta varázsa az alkotással való időtöltésnek, és sokan jelzik vissza azt, hogy fogalmuk sem volt, hogy ez ilyen ellazítóan hat. Egy rohanós nap után jó a fajsúlyosabb dolgok helyett olyanokra koncentrálni, hogy milyen színnel fessünk, milyen vonalakat húzzunk. Ez annyira leszűkíti a fókuszt, hogy tényleg nincs idő azon elmélkedni, mi bosszantott fel aznap, mit kell még este megcsinálni. Vannak, akiket megcsap ennek a szele, és szinte függővé válnak, mások azt mondják: „most csak magam miatt jöttem, magamnak alkotok”. Nehéz időszakban kifejezetten pozitívan hat ez a fajta kikapcsolódás.
Magadra is alkalmazod?
Nehezen viseltem a pandémiát, amikor bezártságban éltünk, és minden bizonytalan volt. Elkezdtem hát kollázsokat csinálni, mindenféle számomra fontos szavakat vagdostam ki papírból, olyanokat, amikre építhetem a jövőt. Szóval igen, alkalmazom, és abszolút élem, hogy ha nem vagyunk jól, ha szeretnénk önmagunkkal kapcsolódni, érdemes alkotnunk.
Ez nem a végeredményről szól, nem kell mesterművet létrehozni, egyszerűen csak elővenni egy ceruzát, tollat, papírt, firkálni, írni, gyurmázni, agyagozni, bármit.
A hétköznapokban is gyakran merülsz el ilyen tevékenységekben?
Szeretek kerámiára, vászonra festeni, néha rajzolok, üvegékszert készítek, attól függ, mire van időm. Gyakran kísérletezek új technikákkal, amit aztán igyekszem összetársítani a pszichológiával, ezt a szakmát sosem hagytam el fejben. Sok feladatot találok ki, például amikor egy-egy alkotós önismereti tréningre készülök.
A gyerekeid is nyitottak a kreatív dolgokra?
A kisfiam, aki másfél éves, kifejezetten kéri, hogy „zajzoljunk”. A lányom már tizenegy, ő talán kicsit későn találta meg az örömöt ebben, de nagyra értékelem, ha alkot. Van az előszobánkban egy falrész, oda rakjuk ki a műveket, ez a mi kis kiállításunk. Egyébként nem erőltetem rá egyikükre sem ezeket a tevékenységeket, tudom, hogy nem mindenkinek akkora örömforrás, mint nekem.
Személyes kikapcsolódásra jut időd?
Többnyire akkor, amikor mindenki alszik. Késő este, éjszaka van énidőm, és ilyenkor jönnek a gondolatok. Nem választom teljesen külön a munkámat és a magánéletemet.
A hétköznapokban egyensúlyozom a sokféle életterületem között, de szerintem más anyukák is ezt csinálják, pörgetjük a tányérokat, keressük a tíz perceket is, amikor el lehet intézni dolgokat.
Előfordul, hogy elfáradok, és kicsit leeresztek, de ezek a periódusok nem szoktak sokáig tartani.
Mi segít ilyenkor?
Valójában az, amikor elengedem a kontrollt, és tudatosan nem akarok mindent megcsinálni. Nagyon felszabadító, amikor újra és újra rájövök, hogy nem dől össze a világ, ha másnapra hagyok valamit. Ezen a ponton leülök a gyerekekkel rajzolni, legózni, vagy amihez éppen kedvük van, ez nekem is segít kilépni a mókuskerékből. Az első helyen most az áll az életemben, hogy számukra jelen legyek, jól érezzük magunkat együtt, hisz ez fog megmaradni bennük.
Mit kívánsz magadnak a jövőre?
Úgy érzem, most jön az aranykora annak, amit huszonévesen megálmodtam. Van még tervem bőven, de ami a legfontosabb, hogy megmutathassam, mekkora öröm és erő rejlik az alkotófolyamatokban, ami sokkal több mindent mozgat meg, mint elsőre gondolnánk. Ezt szeretném eljuttatni az emberekhez, ugyanis ha ebben sikerélményük van, akkor lehet, hogy az élet más területén is belevágnak valami olyanba, amihez korábban nem volt merszük.
