Elragadó vármegye, hátrányos helyzet

Az Adománytaxi ötlete több mint hét évvel ezelőtt született meg, a 2015-ös menekültválság idején a fővárosban létrejött hatalmas civil összefogás nyomán. Az Adománytaxi összeköti a budapestiek segítő szándékát az ország legrászorultabb kistelepüléseivel. Azóta a szervezet már kiterjedt hálózattal rendelkezik, több mint száz településre vitt adományként háztartási eszközöket, ágyneműt, használt bútort és egyebeket.

„Ahhoz, hogy fenntarthatóan működhessünk, a pályázatokon, magánadományokon, SZJA 1%-okon túl saját bevételekre, saját vállalkozási lábra is szükségünk van. Ezért egy olyan, kimondottan cégeknek szóló szolgáltatást szeretnénk elindítani, amely ötvözni tudja a csapatépítést és a társadalmi érzékenyítést, s valódi társadalmi haszonnal bír mind a szervezet, mind az általunk támogatott közösségek szempontjából” – tudom meg az útra készülve Horn Tamástól, az alapítvány vezetőjétől, alapítójától.

Február elején utazunk, így a mikszáthi rózsaszín kép és virágillat helyett csípős hideg, az út mentén hó helyett zúzmara fogad.

Az viszont valóban elragadó látvány, ahogy a 21-es főúton utazva Hatvan után először meglátjuk a Mátra és a Cserhát vonulatait.

Célállomásunk a vármegyeközponttól, Salgótarjántól mindössze 15 kilométerre fekszik, Budapest felől érkezve a sámsonházai elágazásnál kell balra letérnünk. Az elágazóhoz érve már messziről látszik hazánk második legnagyobb buddhista sztúpája és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpavilon.

Lucfalvára beérve az útmenti táblán a „Lucfalva, Lucin” felirat ékeskedik. Nem csoda, ebben a 640 fős zsákfaluban Mária Terézia óta egészen a múlt század végéig a szlovák telepesek voltak többségben. A hagyomány szerint a vidék már az Árpád-korban is lakott volt, a környékbeli falvak Sámson, a hírhedt rablóvezér három gyermeke – Sámson, Márk és Lúcia – után kapták a nevüket. Így alakultak ki egymás szomszédságában Sámsonháza, Márkháza és Lucfalva községek.
Érdekesség, hogy Márkházán kiváló minőségű, a fővárosi szórakozóhelyek itallapján is megtalálható pálinka készül. Látjuk is a pálinkafőzde üzemét, ahogy elhaladunk mellette.

De vissza Lucfalvához, ahol az 1910-es népszámlálás még 90 százalékos szlovák többséget mutatott, mára viszont a szlovák ajkú népesség 25 százalékra olvadt! Ahogy vendéglátónk, Oláh Brigitta beszámolójából kiderül, a tót atyafiak helyett a roma lakosság került abszolút többségbe.
„Közel 70 százalék a romák aránya Lucfalván, amely halmozottan hátrányos helyzetű falu, egyike vagyunk a Felzárkózó Települések Programban részt vevő önkormányzatoknak.”

Kép

Fotó: Vass István

Okos vásár a közösségért

Brigi vezeti a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZE) lucfalvai Jelenlét Pontját, egyben ő az Adománytaxi helyi partnere is. Munkáját további két szociális dolgozó és két családmentor kolléga segíti. (Azzal, hogyan valósul meg a Jelenlét Program a Borsod vármegyei Arlón, egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk.) Nógrád az ország második legkisebb területű és a legalacsonyabb lakosságszámú vármegyéje. A területén relatíve sok (15) leszakadó (vagy felzárkózó, nézőpont kérdése) település található. Ezzel összefüggésben Görbeországban több egyházi karitatív szervezet felzárkóztató programja (a katolikus Szent Ferenc Alapítvány mellett a baptistáké és a Hit Gyülekezetének roma missziója) is jelen van.

Mivel az önkéntesek és a helyiek gyorsan és precízen kipakolnak, nem marad idő a további eszmecserére, kezdődik a vásár! A fővárosban gyűjtött bőkezű adományokból lehet válogatni. A használt, de megkímélt állapotú holmik között éppúgy akad meleg téli kabát, mint márkás farmer. A közösségi ház másik taktusában két televízió és egyéb elektrotechnikai eszközök – még egy beépíthető mikrohullámú sütő is – gazdára várnak. Akárcsak az ágyneműk és cipők, hiszen ezek iránt mindig nagy a kereslet az alapítvány által támogatott közösségekben.

„A közösségi piac az Adománytaxi Alapítvány innovatív módszere a helyi közösségek támogatására. A piacokon jelképes összegekért (50–100 forint) juthatnak hozzá a közösség tagjai az értékes adományokhoz.

A befolyt összeget minden esetben a hátrányos helyzetű közösségbe forgatjuk vissza; volt, ahol így jutottak el a falu gyerekei életükben először az állatkertbe, vagy a nyári táborban ebből támogatták az étkezésüket.

A módszer fontos eleme, hogy aki az adományból részesül, az vásárlóként tekinthet magára, és nem segélyként éli meg a tárgyakhoz való hozzájutást” – foglalja össze a vásár fontosságát az alapítvány programvezetője, Mátrai Ildikó. 

Kép

Kép: Vass István

Lucfalvára jókor érkeztünk, a hónap elején vagyunk, ilyenkor hozza a postás a különböző juttatásokat (nyugdíj, családi pótlék, esetleg szociális segély), van miből vásárolni. Mielőtt azt gondolnánk, a jelenlévők most el is szórják az összes pénzüket, a Jelenlét Pontot vezető hölgy megnyugtat: „A lakosság elkezdte megtanulni, hogy be kell osztania ezt a kis jövedelmét.”  A hitelbe történő vásárlás – ha nehezen is, de – kezd kikopni. „Megesik, hogy egyesek bepróbálkoznak, nem lehet-e hitelbe vásárolni a közösségi piacon. Ebben viszont szigorúak vagyunk, ezeket a kéréseket elutasítjuk, mert az a célunk, hogy erősítsük az emberek pénzügyi tudatosságát” – jelenti ki Brigi.

A vásárban látni romákat, nem romákat vegyesen, hiába, a szegénység sehol sem etnikumspecifikus. Bár a legkisebbek is találhatnak értékes trófeákat az adományjátékok között, a taxisok csapata rájuk külön is odafigyel. Színes gyöngyök, gumikarkötők és színeznivalók várnak a kis lurkókra a gyereksarokban, ahol nagyon hamar feloldódnak, láthatóan élvezik a lehetőséget.

Már csak ezeknek a kicsiknek az őszinte mosolyáért is megérte eljönni!

Látogatóban egy családnál

Közben a másfél órásra tervezett piac lassan lecseng. A Jelenlét Pont vezetője csillogó szemmel konstatálja a végelszámolás után a befolyt összeget: „Ebből ki tudjuk hozni a jövő héten tartandó farsang büféköltségeit, sőt egy-két kisebb tombolanyereményre is telni fog” – lelkendezik. A program végén a falu helyzetéről érdeklődöm az egyik MMSZE dolgozótól: „Lucfalván vannak páran, akiknek krízishelyzetben kellett segítenünk, nekik a lakhatásukat kellett megoldanunk, ugyanis nagyon sok itt az életveszélyes vályogépület. Ami pozitívum: a faluban a férfiak közül szinte mindenki dolgozik. Persze nem helyben, mert itt csak közmunka van, ezért sokan járnak a fővárosba, de olyan is akad, aki a Nyírségbe ingázik napi szinten.”

Összepakolás után a program szerint helyi családlátogatás következik. Két családnak is hoztunk élelmiszeradományt, az egyik a Zbajlik utcában lakik, odafelé egy kisebb dombra kell felkapaszkodunk, ahol szabadon kószáló ebek csaholása fogad.

Az itteni házaknál hiánycikk a kerítés, a legtöbb épület csak félig van befejezve. Van, ahol a vakolat, és van, ahol még az ablakok is hiányoznak.

A portákat mindenféle lom és kacat csúfítja.
Ezeknek a házaknak a nagy része a helyiek szava járása szerint szocpolra (vagyis CSOK támogatással) épült. A Jelenlét Ponton dolgozók sokat segítenek a tulajoknak a felújítási munkálatokra nyújtott állami támogatás megigénylésében.

Kép

Kép: Vass István

A kutyák végül beengednek, le is telepszünk a feltűnően tiszta konyhában. Ebben a családban nyolcan élnek körülbelül 80 négyzetméteren, a szülők mellett négy lány és két fiú. „Összesen heten vannak a gyerekeim, igazából két lányom már elkelt, az egyikük a szomszéd faluba ment férjhez, a másik Bátonyterenyére” – kezdi családja bemutatását az anya. Érezni hangjában a büszkeséget, amikor arról beszél, bár neki nincs meg a nyolc osztálya, a gyerekei mind rendelkeznek szakmával. Az anya közmunkás, fűtőként dolgozik a helyi óvodában. Bár hétvége van, a családfőt nem találjuk otthon, épp vesszőket gyűjt, ugyanis mellékállásban vesszőfonással foglalatoskodik.

Mutatják is legutóbbi munkáját, egy szép kenyértartó kosarat. Vera, az egyik önkéntes, meg is jegyzi, ha lehet, szeretne rendelni belőle.

Hazautazás előtt Brigi és csapata ínycsiklandóan finom lecsós tésztával és ízletes kávéval vár minket a Jelenlét Házban. A laktató ebéd után elbúcsúzunk a lucfalvaiaktól és Nógrádtól, amely a hivatalos imázsfilmje szerint megannyi természeti és épített csodájával visszavár.

Aki pénzadománnyal támogatná az Adománytaxi működését, itt teheti meg.
A honlapjukon további információk találhatók az egyéb támogatási (önkéntes munka, tárgyi adományozás) lehetőségekről.

„Nálunk nem eszköz a kutya, hanem társ. A meghosszabbított jobb kezünk”

Ezt Turi László, Smile gazdája, az Életjel Mentőcsoport elnöke mondja, aki annak idején egy kisállatpiacon látta meg a kutyust egy ketrecbe zárva. „Amikor megláttam, egyből azt mondtam, velem kell jönnie. Régi álmom volt ugyanis, hogy legyen egy kedves kis tacskóm. Már Smile előtt is mentőkutyáztam, így nem volt kérdés, hogy ő is ezt a szakmát fogja választani.

Én Lehoczki Lászlónak, a miskolci Spider Speciális Mentőcsoport vezetőjének voltam a tanítványa, Smile-t pedig az ő híres mentőkutyája, Mancs tanította meg a hivatás fortélyaira.

Meg is van az élő-, a halott- és a vízihullakereső vizsgája, vagyis minden területen helytáll, ráadásul megszereztük a Nemzeti Mentőkutyás Minősítést is, ami azt jelenti, hogy Smile hivatalosan is bevethető az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság kérésére.”

László elárulta, hogy egy kutyáról hathónapos teszten derül ki, alkalmas lesz-e erre a munkára. Ha igen, akkor folytatódik az oktatása, és másfél-kétéves korától kezdve jönnek sorban az egymásra épülő vizsgák. „Ha a gyakorlatok során motiválni akarom, nem jutalomfalatot adok neki, hanem dicséretet és a kedvenc kis gumielefántját. Évek óta megvan neki, rengeteget nyüstöli. Szerencsére egyáltalán nem érzékeny a zajokra, simán végigalussza a repülőutakat.

2016-ban a földrengés sújtotta Ecuadorban kutattunk túlélők után a romok között, a csapatunk a négylábú kollégák segítségével tizenhárom embert talált meg.

A mi felelősségünk, hogy vissza tudjuk hívni és ki tudjuk menteni őket, ha baj van.”

Kép

Fotó: Életjel Mentőcsoport

A törökországi bevetés

„Törökországban, a földrengés sújtotta területeken Smile feladata elsősorban a romokon való keresés volt. Méretéből adódóan a kisebb, szűkebb helyeken alkalmaztuk őt, illetve ott vetettük be, ahol kis területekre kellett koncentrálni. Egy leomlott négyszintes lakóházat vizsgált át például, és talált is embereket. Ha élőt talál, ugatással jelez, ha halottat, akkor lefekszik.”

Mentőkutya, ha épp nem dolgozik

Smile elég gyorsan kipiheni a munkával járó fáradalmakat, stabil idegrendszerének köszönhetően. Nem jár sem pszichológushoz, sem wellnessezni, úgy él, mint bármelyik másik kutya. Étel tekintetében sem válogatós – örömmel fogyaszt el bármit, amit a gazditól kap. Nyugdíjba vonulását egyáltalán nem tervezi, ha rajta és a gazdáján múlik, még sokáig a kutatásnak, a mentésnek fogja szentelni a napjait, na, meg persze a családjának. Merthogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban él tacskószíve választottjával, és többszörös apuka. „Egy héttel az után születtek meg a kölykei, hogy hazaértünk Törökországból. Már nagyon vártuk őket” – árulja el zárásképp László.

Nem kézilabdával a kezedben születtél, és egy interjúban azt mondtad, a gyerekeket nem is kellene 9-10 éves kor előtt élvonalban sportoltatni. De hogyan lett a tízéves lányból hét év alatt szinte világklasszis?  

A nővérem kezdett el előbb kézilabdázni, aki 3 évvel idősebb nálam. Rám a későbbi nevelőedzőm figyelt föl a panel bérházak közötti játszótéren, ahol fociztam. Gondolta, ha ügyesen bánok a labdával, akár kézilabdás is válhat belőlem. Én meg mentem a nővérem után kézilabdázni, mert általában azt csináltam, amit ő. Negyedikes voltam, amikor indult egy kézilabdaosztály az általánosban egy fiú- meg egy lánycsapattal, így gyűjtötték össze a tehetséges gyerekeket, ott már azért keményen ment a testnevelés. 

Akkoriban már átélted, milyen érzés szurkolni egy csapatnak? 

Kézilabdacsapatnak nem. Nem emlékszem, hogy akkoriban lettem volna kézilabdapályán vagy -csarnokban. A nagypapám viszont sokszor kivitt ide, a Győri ETO Stadionba focimeccsre, de hát az teljesen más. Akkor még nem gondoltam rá, milyen lenne, ha egyszer majd nekem tapsolnának.

Amikor komolyabban kézilabdáztam, és kezdtem kijárni mérkőzésekre még a régi csarnokba – a Magvassy Mihály Sportcsarnok, kétezres volt, de az csurig –, én nem is a meccset néztem, hanem az embereket. Úristen, gondoltam, de jó azoknak, akik ott vannak a pályán, és ennyi ember tapsol nekik! Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy egyszer nekem is fognak tapsolni. 

Emlékszel is az első alkalomra, amikor ez megvalósult? 

Igen. Amikor elkezdtünk kézilabdázni, az iskolai csapattal már nagyon fiatalon sokat utaztunk, a szülők jöttek velünk. Kiutaztunk Svédországba, ahol bejutottunk a döntőbe. Ott játszottam először igazi csarnokban. Addig csak tornatermekben, füvön, focipályán, betonon. Olaszországban például az utca közepére festettek fel egy kézilabdapályát. Aki bejutott a döntőbe, annak az is volt a nagy nyereménye, hogy egy igazi csarnokban játszhatott, ahova tényleg elmentek az emberek szurkolni. Az hihetetlen volt! Magával ragadott, meg is nyertük a döntőt szerencsére. Nekünk nagyon jó testnevelő tanáraink voltak, azzal a kézilabdaosztályos csapattal, mi szinte mindent megnyertünk. 

Ugyanúgy tudtál koncentrálni játék közben? 

Igen, ez sosem okozott problémát. Azt mindig ki tudtam kapcsolni, hogy a közönség ne zavarjon meg a pályán.  

Aztán bekerültél egy másik csapatba 13-14 évesen… 

Akkor már itt az ETO-ban kézilabdáztam, de három-négy évvel idősebb korosztályú csapatban. Nagyon kemény tanulóidő volt. Ráadásul mindig vékony, törékeny alkat voltam. Sokat segítettek nekünk akkor az idősebbek, szép időszak volt, de azért nehéz volt a beilleszkedés. Adódott, hogy úgy mentem haza, hogy holnaptól nem megyek kézilabdázni, elég volt. Nagyon-nagyon elfáradtam fizikálisan, utólag visszagondolva szerintem mentálisan is. Akkor tizenöt éves lehettem. Emlékszem, az iskolába sem bírtam bemenni, annyira izomlázam volt. 

A gyermekedet megóvnád ettől? 

Azt szeretném, hogy a gyermekeim is átélhessék a versenysporttal együtt járó sikereket, hiszen ezek az érzések kivételesek és egy életre szólnak.

Azzal is tisztában vagyok, hogy egy versenysportolónak manapság már nem ugyanazon a megterhelésen kell keresztülverekednie magát, mint az én időmben, mert a mai fiatalok és szakembereik már teljesen más eszközöket használnak. A mi időnkre jellemző mennyiségi szemléletet sokkal inkább felváltotta a minőségi munkamódszer. Mindent egybevéve azonban nem bánnám, ha a kisfiaimból versenysportoló válna, de ha egyéb irányba kanyarodik az életük, azt is maximálisan támogatni fogjuk.  

Mitől jó egy csapat? 

Felnőtt fejjel és a pályafutásom után úgy látom, mi mindig próbáltunk nagyon jó közösséggé kovácsolódni. Engem az sem zavart, ha valaki visszahúzódó alkat, ha a pályán tudott harcolni a másikért. Nem attól váltunk sikeressé, hogy mindig együtt voltunk, mert egy profi élsportoló egyébként is szó szerint éjjel-nappal együtt van a csapattal. Fejben kell mindig tudatosítani, hogy mi egy célért vagyunk együtt. 

Mit tehet ezért egy csapatkapitány? 

Nagyon sokat. Egy csapatkapitányon nagy a felelősség. Egyrészt rá figyel mindenki, ezért a példamutatás az alap. Nem árt, ha még jól is játszik, mert az a többieket is húzza felfelé. A pályán kívül is, és az öltözőben is nagyon sokat tehet, programokat is meg tud szervezni. Most már vannak pszichológusok meg coachok, akik csapatépítő programokat szerveznek, de a mi időnkben ilyen nem volt. Az edzőnk volt a pszichológusunk, és nekünk, csapatkapitányoknak kellett a közösséget jobbá tenni, és karakteres játékosokat alakítani a csapattagokból. Nekem a legeslegfontosabb mindig az volt, hogy élvezzük a pályán azt, amit csinálunk. A klub fiataljain ma is rajta tartom a szemem, mert azt szeretném látni, hogy amit csinálnak a pályán, azt élvezzék is. Rengeteget edzenek, ami bizony nagyon-nagyon sok lemondással jár, és abban a döntő kétszer hatvan percben a legtöbbet kell kiadniuk magukból.

Én azt szeretem látni, ha a gyerekek mosolyognak a pályán. Ekkor a közönség is élvezi azt, amit lát, és nem csak azért tapsol, mert nyertünk valahány góllal. 

Nálad ezt díjazta is a szurkolótábor, ahogy azt is, hogy mindig hűséges voltál a csapatodhoz. Nem egyszer választottak meg a világbajnokság legjobb játékosának, rendszeresen szerepeltél a góllövő lista élén. Meg sem fordult a fejedben, hogy igent mondj egy jó ajánlatra? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Lett is volna lehetőségem elmenni Győrből, de én itt kezdtem sportolni, ez volt az életem, itt akartam sikeres lenni, nem kiigazolni Dániába vagy Spanyolországba, ahol már egy profi csapatban szerepelhetek, és lehet, hogy egyszerűbb lenne. Én azonban a Győrrel akartam sikereket elérni. Szerencsére minden feltétel adott volt, a város mindig támogatta a klubot, olyan körülmények között kézilabdázhattunk, edzhettünk, ami segített céljaink megvalósításában. Ha azonban nem lett volna itt a csapat, hiába akartam volna itt maradni.  

Mondhatjuk, hogy az első igazán visszautasíthatatlan ajánlat a család volt? 

Igen. Nem titok, hogy a válogatottat végül ezért mondtam vissza. Amikor a kisfiam megszületett, csecsemőként még itt hagytam az apukájára vagy a mamának. Aztán az egyik világverseny előtt három hetet edzőtáborban töltöttünk, ő már beszélt, és azt mondta: „Anya, miért hagytál itt engem?” Ez nagyon szíven ütött, és nem volt kérdés, hogy őt választom. Pedig előtte mindenem a kézilabda volt, olyan szinten, hogy az iskolát is félretettem. A középiskolát is jóval később végeztem el, igaz, hogy utána beiratkoztam az egyetemre. Egyébként most megint járok egyetemre, kereskedelem és marketing szakra. Szóval mindenem a kézilabda volt, és amikor megszületett a kisfiam, a család az első helyre került.

Én is sokkal felelősségteljesebb lettem, a pályán is, és a pályán kívül is.

Nyugodtabb, átgondoltabb, eltűnt a szeleburdi énem. A csapattársaim iránt is nagyobb felelősséget éreztem. Edzések után pedig rohantam haza, csak fölkaptam a kabátot, hogy minél több időt tölthessek a kisfiammal.  

Meg is sérültél… 

Meg. Az nagyon rosszkor jött, de nem baj, mert szerencsére fel tudtam belőle épülni, és szerencsére a pályán tudtam befejezni a karrierem, úgyhogy ez is nagyon-­nagyon jót tett a lelkemnek. 

Kép

Görbicz Anita Kép: EmmerLászló

Akinek a kézilabda az élete, hogy jön le a „szerről”? 

Voltak, akik felrótták, hogy miért nem a csúcson hagytam abba. De én nem is akartam abbahagyni a csúcson, nem akartam azt az érzést, hogy még lehet, lenne bennem még egy év. Most éreztem azt, hogy az utazásokba, edzésekbe, mérkőzésekbe nem tudok már annyit beletenni. Nekem ez akkora megnyugvást adott. Tudtam, furcsa lesz, amikor majd nem indulok az alapozásra a többiekkel, de közben tudom, hogy együtt tudok lenni a családommal, és az többet ér. Nagyon nehéz egy profi sportolónak megtalálnia a pályafutása után, hogy mihez kezdjen. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy maradni tudtam a kézilabdában, egy olyan komoly klub elnökeként, ahol végig játszottam.

Jelenleg a fő feladatom az utánpótlás, jó érzés és kihívás is egyben, hogy a fiatalokkal tudok foglalkozni, de edző például nem lennék, kétgyermekes anyaként nem szeretném a hétvégéket meccseken tölteni.  

A fiúk édesapja is sportoló, Vincze Ottó labdarúgó. Milyen szülők lennétek a lelátóról? 

A nagyobbik fiammal már járunk hétvégente, focizik. Nehéz sportolóként végighallgatni a szülőket a lelátón. Mi azt gondoljuk, ha már odavisszük a gyereket, az edzőre bízzuk, ami ott történik. Sok szülő még edzésen is beszólogat, és mondja a gyerekének, mit csináljon… 

Nagyon nagy ünnepléseket éltél meg a pályán. Ottó ott kérte meg a kezedet, a búcsúztatásod pazar volt… 

A klubnak köszönhetően nagyon szép búcsúztatóm volt. Nem is tudtam róla azon kívül, hogy tudtam, ez az utolsó meccsem, de erre nem számítottam. Az, hogy visszavonták a mezemet… ilyen még előtte nem fordult elő. Talán a legnagyobb boldogság az volt, hogy a kisfiam, Boldizsár és a keresztfiam, Noel végezte el a kezdődobást a mérkőzésen. Noellel szoros a kapcsolatunk, amikor kicsi volt, a testvéremmel rendszeresen szurkoltak a meccseken, tulajdonképpen a kézilabdapálya szélén nőtt fel. Emellett természetesen már édesanyaként azt megélni, hogy a kisfiam is szurkolhatott nekem egy BL-győzelem megszerzéséért, hihetetlen érzés. Azért az mindent megért, hogy ő ott volt és látott. 

Hogy lettél a 13-as? 

Péntek 13-án születtem, így adta magát, hogy ez legyen a mezszámom.  

Most nemcsak anyaként, elnökként is feladatod lesz ezeknek az ünnepi pillanatoknak a háttérmunkája. 

Igen. Csaknem harminc, sportban eltöltött év után kellett rájönnöm, hogy milyen hatalmas munka folyik a háttérben, mennyi mindennek kell klappolni ahhoz, hogy a játékosok ott a pályán csak egyetlen mérkőzést is játszhassanak, működjön az egész létesítmény, maga a klub, a pénzügyi feltételek, a szervezés, a marketing. Sportigazgatónak készültem, az elnöki pozíció hirtelen adódó lehetőség volt, nem hiszem, hogy sokan visszautasították volna.

Hatalmas megtiszteltetés, hogy szeretett klubomat irányíthatom, hogy részem lehet abban, hogy a lányoknak meglegyenek a feltételeik ahhoz, hogy jó teljesítményt nyújtsanak.

Napról napra jobb akarok ebben is lenni, ahogy sportolóként is tettem. Itt is van csapatom, nagyon sokat segítenek a munkatársaim, a kollégák. Csapatban gondolkodom, nem egyszemélyes vezetőként. Természetesen a döntéseket én hozom meg. Főleg az utánpótlásban nagy változást hoztunk tavaly nyár óta, és bízom abban, hogy 2-3 éven belül megmutatkozik minden szinten a fáradozásunk, de büszkeséggel tölt el, hogy eddig pozitívak az eredmények, és ez boldoggá tesz. 

Hogy jellemeznéd Görbicz Anita játékost? 

Harcos és egyéniség. Ezt hiányolom a mai fiatalokban, és talán a mostani kézilabdában is; az egyéniségeket.  Meg akarom találni az okát, miért volt régen több. 

Ez azért fontos, hogy a közönséget szórakoztassa, vagy azért, hogy egy picit a játékostársakat is felrázza, emlékeztesse a játék örömére? 

Mind a kettő. Vezetői szemszögből is egyéniségekkel tudom kihozni a szurkolókat a nézőtérre. Most a Covid, a válságok, a háború, a drágaság miatt sajnos veszítettünk a szurkolóinkból, és talán el is kényeztettük egy kicsit őket azzal, hogy folyamatosan nyertünk. Pedig ha olyan hangulat van a lelátón, amilyennel minket olyan sokszor megajándékoztak, az hatalmas löketet tud adni egy sportolónak, egy csapatnak.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Egy színház életében mindig ünnep az újabb bemutató, kiváltképpen egy ünnepi, centenáriumi évadban” – mondta el a darabhoz kapcsolódó sajtóeseményén Kiss-B. Atilla főigazgató, aki kiemelte, hogy az ünneplés mellett nem feledkezhetünk meg azokról az embertársainkról sem, akik most nagy megpróbáltatásoknak vannak kitéve. „Egyik irányban a földrengések sorozata, másik irányban a háború borzalmai teszik lehetetlenné emberek életét. Lelki-szellemi táplálékra márpedig szükség van, akárcsak a testire. A 100 esztendős Operettszínházban a szabadságharc és forradalom 175. évfordulóján bízom benne, hogy az operett kedélyes eleganciájával, vagy elegáns kedélyességével sikerül méltó emléket állítani hőseinknek, ezúttal kiváltképpen a női hősöknek.”

Lebstück Mária férfiként, férfiúi egyenruhában, kezében fegyverrel harcolt a szabadságért, de, mint látni fogjuk az előadásban, asszonyok női ruhában is teljesítettek komoly szolgálatot, vállaltak komoly kockázatot a hazáért.

10 évvel a nagyoperett keletkezése és bemutatója előtt Hegyaljai Kiss Géza újságíró 1932-ben egy újpesti régi temetőben felfigyelt egy sírkő feliratára, melyre Lebstück Mária huszárfőhadnagy életének és halálának adatai voltak rögzítve. A hősnő honvéd felkeltette az újságíró érdeklődését, ezért felkutatta és megszerezte az emlékiratait, valamint fényképét. Kutatásainak eredményét az Új időkben publikálta, írása szerint „csodálatos erélyesség, határozottság, bátorság és kitartás emelte ezt a nőt, mint katonát feljebbvalói előtt egyre magasabbra. Bár horvát szülőföldjén jómód és becsülés lett volna a sorsa, a magyar földön kívánt élni és meghalni” – idézte a korabeli cikket Kiss-B. Atilla.

A bátor főhadnagy alakját az operett mellett novella is őrzi, Jókai Mór A női honvédhadnagy című esszéjét ezúttal Dézsy Szabó Gábor előadásában hallhatták a jelenlévők. Az esszé előadása mellé Kiss-Balbinat Ádám hegedűjátékával nyújtott hangulati aláfestést, akinek a harctéren és minden helyszínen előforduló cigányprímás szerepe jut majd az előadásban.

Megelevenedett az 1848-as forradalom és szabadságharc az Operettszínházban

A sajtóeseményen a Mária főhadnagy emblematikus dalai – az Epedőn, remegőn nézem magát, az Én mától kezdve csak terólad álmodom, az A bugaci határon, valamint a Vértől pirosló ősi kard – is elhangzottak a darabban szereplő művészek tolmácsolásában. Az Operettszínház sajtóeseményén tiszteletét tette Dr. Szarka Gábor, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kancellárja, valamint Szabó Zoltán campus igazgató, kancellárhelyettes is.

A színház előcsarnokában kiállításra kerültek az 1848-as forradalom és szabadságharchoz köthető tárgyak, eszközök, fegyverek, jelezvén, hogy a készülő produkció egyben főhajtás is a nemzet életében oly fontos történelmi esemény 175. évfordulója alkalmából. A kiállított darabok a Hadtörténeti Intézet és Múzeum felajánlása nyomán voltak megtekinthetőek a színházban.
Díszőrséget állt Honvéd Zrínyi Sportegyesület Katonai Lovas Szakosztályának két tagja, Nyári Tibor honvédelmi alkalmazott, valamint Rózsa Attila honvédelmi alkalmazott, hadtörténész, akik a 11. székely határőrezred egyenruháját és felszerelését viselték és mutatták be a sajtóeseményen megjelenteknek.

Kép

Fotó: Juhász Éva

A magyar nők is kivették a részüket a háborúkból

Dr. Töll László ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka elmondta, hogy „a történelem során az erős nőket – például Rozgonyi Cicellét, Kanizsai Dorottyát, Szilágyi Erzsébetet, vagy éppen Zrínyi Ilonát – mindig is tisztelet övezte. Ebbe a sorba állt be az operettben megénekelt Mária főhadnagy (…) A magyar nők kivették a részüket a háborúinkból. Amiket ugyan elsősorban a férfiak vívtak, de a nők ott álltak mellettük.”

A mai kornak is megvannak a női tisztjei, Faragó Fanny – Faragó András színművész lánya-, a Magyar Honvédség toborzókampányának egyik „arca” hamarosan hadnagy lesz. „Ha kérdezhetnék valamit Máriától, az lenne, hogy miből merítette az erőt, illetve, hogy honnan volt ekkora hazaszeretete” – mondta Fanny, akihez csatlakozva Pálinkás Szilveszter főhadnagy (aki szintén a Magyar Honvédség toborzókampányának arca) egy gyakorlati kérdéssel csatlakozott: „Mária vajon hogyan tartotta edzésben magát, hogy a társai ne jöhessenek rá, hogy nő?”

Homonnay Zsolt ez utóbbi kérdést részben meg tudta válaszolni, mondván a főhadnagy nem volt törékeny alkat, így működhetett az álca.

Kép

Fotó: Juhász Éva

Összeköti az akkor élt emberek lelkét a maiakéval

Homonnay Zsolt beszélt a készülő előadás koncepciójáról is, leginkább a forradalom és szabadságharc szakrális jellegét emelve ki. Rendezésének egyik fontos gondolata, hogy a történetet átélhetővé tegye a nézők számára.

„Annyira jelen idejű és szakrális a történelmi esemény, hogy iszonyatosan nagy hatása van a mára, az ember gondolkodására, a lelki működésére”

– mondta, hozzátéve, hogy azt az emberi hidat szerette volna megtalálni, amely összeköti az akkor élt alakok lelkét a maiakkal. „A mámort, az eufóriát, a diadal pillanatait nem történelmi visszatekintésből, nem muzeális érdeklődésből nézzük, hanem épphogy az emberi sorsokat, életek fordulópontjait, lelki változásokat, gondolkodásra mért hatásukat, illetve ezek kiteljesedését szeretnénk érzékelhetővé tenni. Ez a jelmezekben és díszletekben is megjelenik. Azt gondolom, hogy amikor nagyon nagy dolgok történtek, azok nem pusztán emlékek, hanem valamik, amiknek a lángját visszük tovább.”

Ezen gondolatok mentén alkotta meg Túri Erzsébet a díszletterveket, valamint Berzsenyi Krisztina a jelmezeket. A képi világot kettősség jellemzi, csakúgy, mint a ’48-as forradalom és szabadságharc lobogóját, melynek egyik oldalát a magyar címer, másik oldalán pedig Szűz Mária képe díszítette. Az operettben is kontrasztban áll az arisztokrata csillogás a véres harcmezővel, amely egyúttal a kitörést és a szabadságot is jelenti Máriának. „Ő azt a szabadságot választja, amely minden ember lelkét szabaddá teszi” – mondta Túri Erzsébet a címszereplőről. A díszletben szereplő elemek utalnak Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára is, hiszen a zászlóra a címer és Szűz Mária mellett a Nemzeti dal, valamint a Csatadal is felkerült. „Ez a mű számunkra is a szabadságot és szerelmet jelképezi” – zárta gondolatait a Mária főhadnagyról a díszlettervező.

Berzsenyi Krisztina jelmezei is illeszkednek ezekhez az elképzelésekhez, a ruhák színvilága a tűz és víz ellentétpárt idézi meg. A magyar szereplők kosztümjei meleg, vöröses tónust kaptak, míg a bécsi világban a kék dominál. „A darabban a jelenidejűséget keressük, én ezt a ruhákban úgy próbáltam megvalósítani, hogy a hagyományos magyar viseletek élővé váljanak” – mondta a jelmeztervező, aki a mindennapokban is szívügyének tekinti, hogy ezek a régi formák a mai viselet részévé válhassanak.

Az előadás címszerepében hármas szereposztásban Kiss Diána, Lévai Enikő és Széles Flóra látható, míg Jancsó Bálintként György-Rózsa Sándor, Sándor Péter és Laki Péter lép színpadra.

A darab teljes szereposztása az Operettszínház honlapján érhető el.

Támogatott tartalom

Akkor sem, ha elhagyott a feleségem, kirúgtak az állásomból, három éve nem aludtam egyben öt órát, éhes vagyok, indulnunk kell, ő meg arra sem képes, hogy felvegye a cipőjét. Akkor sem, ha szánt szándékkal keresztbe tesz, odapisil a nappali közepére, a földhöz vág egy tányért, kiszórja a kukából a szemetet. Akkor sem, ha mindeközben látom, hogy ez nemcsak gyerekes játék, hanem élvezi, hogy rossz lehet, kifejezetten keresi ezeket a helyzeteket. Akkor sem, ha nekem soha nem engedtek meg ilyesmit, így vagy úgy, de kontrolláltak, rákényszerítettek, hogy viselkedjek, és lehet, hogy nekik volt igazuk. Akkor sem, ha önmagamat látom benne, a gyerekkori frusztrációmat, a felnőttkori kudarcaimat, és egyikkel se tudok mit kezdeni. 
Akkor sem, ha egy belső hang erre utasít, és mondhatnék rá nemet, de olyan erős, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Akkor sem, ha a látóköröm beszűkült, és az a tenyérnyi hely nekem most az egész világ, mint vörös posztó a feldühített bikának.

Akkor sem, ha az indulat úgy érkezett meg belém, mint egy fékezhetetlen cunami, amely évezredek óta, generációról generációra áradva pusztít.

Akkor sem, ha erről én egyáltalán nem tehetek, mert az emberi természet ilyen, az egész valahol Ádámnál és Évánál kezdődött. Akkor sem, ha villámhárító vagyok, és a feszültséget egyedül így tudnám leföldelni. Akkor sem, ha úgy érzem, ezzel egy fájó sebet tapasztanék be az életemen. Akkor sem, ha hullámtörőnek lenni idegőrlő, fájdalmas és emberfeletti türelmet igényel. Akkor sem, ha egyébként jó apa vagyok, szeretetteljes, megértő, és tettem elég energiát a kapcsolatunkba.
Akkor sem, ha később meg fogom bocsátani magamnak. Akkor sem, ha megpróbálom majd jóvátenni, és valószínűleg ő is meg fog bocsátani nekem. Akkor sem, ha egyszerűen muszáj, mert lehet, hogy csak ebből tanulna. Akkor sem, ha pisztolyt tartanak a fejemhez, ha ott áll előttem, és felemeltem a kezem, vagy már el is indítottam a mozdulatot, nem, én akkor sem ütöm meg a fiamat. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Fülöp Irénke néni 1944 februárjában született Csíkmadarason, egy hatgyerekes család ötödik gyermekeként. „Egyszerű kis tornácos házat képzeljünk el, ahol a kályhában ropog a tűz, s ahol a gyerekek padágyban (padláda, amely az ülés és az elülső oldalfal, vagy az ülés és a támla lenyitásával éjszakára ággyá alakítható – a szerk.) alszanak – kezdte gondolatait a 79 éves nagymama, akinek a szülei, Szőcs Albert és Anna földművelő emberek voltak, akik mezőgazdasággal és állattartással keresték a kenyerüket. – Édesanyám mindannyiunkat otthon szült meg, akkor nem volt kórház. Volt egy bába a faluban, az járt házról házra, és segített, amit tudott. A szüleim csendes emberek voltak, épp csak annyit beszéltek, amennyit muszáj volt, de mindig nagy tisztelettel közeledtünk feléjük, és támaszkodhattunk arra a tudásra, amit átadtak nekünk” – tette hozzá Irénke néni könnyes szemekkel.

Bár nem éltek nagyon nehéz sorban nagycsaládként sem, azért nem mindig volt könnyű a boldogulás.

Már gyerekként sokat segítettek a ház körül a szülőknek, s édesanyja még a hajából is adott el, hogy legyen pénz élelemre.

Akkoriban nem volt lehetőség a továbbtanulásra, főleg a paraszti családok körében, így igyekeztek összehozni a hasznosat a kellemessel. A fiatal leányok és legények szolgálni mentek, szakmát tanultak, és egy kis pénzt kerestek. Irénke néni hat osztályt járt ki az iskolában, és már 13 évesen elment otthonról egy magyar családhoz, ahol vezette a háztartást, és vigyázott a gyerekekre.

A főnököt gazdának hívták, a munkát szolgálatnak

Irénke néni közel nyolc évig szolgált, először Maroshévízen, majd Sepsiszentgyörgyön. Ezután Brassóba került egy román orvos családjához, akik később, hazatérése után sokszor meglátogatták. „Mindenhol megbecsültek, ha román, ha magyar családnál voltam. A brassói családot különösképp szerettem. A gazdám, mert akkoriban így hívtuk őket, a kisebbik fiamnak még munkát is szerzett. Nem féltem, hogy menni kellett, hisz nem volt mitől. Vigyáztak rám, és tiszteletben tartottak. Emlékszem, Irinusnak szólítottak. Asszonyommal együtt főztünk, én vasaltam, takarítottam, és a gyerekeket vittem zongora- vagy angolórára. Nem éreztem sosem, hogy kevesebb lennék, mert magyar vagyok” – mondta Irénke néni, amikor a kisebbségi létről kérdeztük.

A négyunokás nagymama ebben az időben ismerte meg a férjét, Feri bácsit, aki most töltötte be 81. életévét, és akkoriban kőművesinas volt a városban. Munkájáért egy rend ruhát, egy pár bakancsot kapott, emellett fizették az ellátását. Néha még zsebpénzt is kaptak, amit szabadnapjaikon költöttek el a városban, mozira vagy kirándulásra a környező vidéken. A pár Brassóban ismerkedett meg, majd 1963-ban Feri bácsit két évre elvitték katonának Nagyváradra, aztán Dorohojra, ahol tűzoltó katonaként szolgált. 1965-ben tértek haza mindketten Csíkdánfalvára, ezután került sor az esküvőjükre.

Kép

Hivatalos katonafotó Feri bácsiról – Fotó: Kajtár Orsolya

Mindketten a második világháború idején születtek. Feri bácsi elmondása szerint még kisbaba volt, amikor a családja a támadások idején felmenekült az erdőbe, ahol kis házikókban, tanyákon húzták meg magukat. Fiatalként nem volt egyéb szórakozásuk, mint a séta, a túrázás, na meg az ének és a tánc, ami a mai napig lélekben fiatalon tartja őket. „Felnőve sem akartunk többet, mint ami megadatott akkor.

Elégedettek voltunk azzal, ami volt, és hála a szüleinknek reálisan láttuk az életet. Boldoggá tett az, hogy megismertük egymást, és hogy dolgozhattunk.

Ma már sokkal több mindenre van igény, nem is csodálkozom azon, amit néha látok, hiszen az ember nem arra lett kitalálva, hogy ennyi terhet cipeljen a vállán egy életen keresztül” – fűzte hozzá Irénke néni, miközben megkavarta a fortyogó levest a tűzhelyen.

Kép

Irénke néni kürtőskalácsot süt – Fotó: Kajtár Orsolya

A menyasszonynak díszes hajtű dukált

1965-ben házasodtak össze, Szent András havában, és Csíkdánfalván éltek, akkor még az öreg szülőkkel egy házban. Nem tartottak nagy lakodalmat, csupán egy kis összejövetelt, ahol a szűk család volt jelen. Nem volt fehér ruha vagy menyasszonyi csokor, mégis elfért a boldogság egy kis szobában. A menyasszony egy pár, kövekkel kirakott hajtűt kapott ajándékba a vőlegényétől, és arany gyűrűt, amelyet a mai napig őriznek. Bár hordani már nem tudják, ezek a tárgyak fontos eszmei értékkel bírnak.

A ház és a terület, ahol jelenleg is élnek, már 1779-ben a család tulajdonában állt. Feri bácsi nagyapja épített oda először, vagyis a családi birtok közel kétszáz éves. Korábban iskola üzemelt a területen, amiről írásos bizonyítékok is vannak. „A kisebbik fiam, Ödön néhány éve felújította a padlást, és talált egy régi oszlopot a ház szerkezetében, amelybe bele van vésve az 1779-es szám. A régi házat a nagyszülők halála után lebontottuk, és újat építettünk helyette, ami nem volt könnyű feladat. A férjem a szomszédok segítségével hozott földet az erdőről, az udvaron gyúrtuk meg ketten a téglának való anyagot, és itt, helyben égettük ki. Fa kellett a tüzeléshez, és pontosan 14 ezer darab tégla készült el a házhoz. Én is vetettem (nedves agyagból kézi erővel formálta – a szerk.) a téglát a szomszédasszonyokkal együtt, hiszen akkor a kalákázás tartotta fenn az embereket.

Segítettünk egymásnak, amit csak lehetett, nem néztük, kinek van több vagy kevesebb pénze.

A házat, vagyis egy szobát benne két hónap alatt készítettünk el annyira, hogy be tudtunk költözni” – mesélte Irénke néni, miközben elővette a régi fotóalbumokat.

Kép

Hatvanesztendős aranygyűrűk – Fotó: Kajtár Orsolya

Ezután vezették be Romániában a kommunizmust, Irénke néni pedig a kollektívában (a termelőszövetkezet romániai megfelelője) kezdett dolgozni, de Feri bácsinak rendes, állami munkahelye volt az építőiparban mint kőműves, hiszen inasként jól kitanulta a szakmát. A kollektív rendszerben erdőt tisztítottak, kerti munkákat végeztek, aratni jártak, kévét kötöttek vagy krumplit szedtek. Ezért egy kevéske pénzt kaptak és mellé járulékot, mint gabona, zöldség, marhahús. Ebben az időszakban mindent önkényesen államosítottak, így Feri bácsiék birtokait, mezőgazdasági eszközeit és lovait is. Mindez szomorúan hangzik, mégsem tudtak egyetlen emléket sem felidézni, amikor a románok rosszul bántak volna velük, vagy elnyomták volna őket. Tudták, hogy így vagy úgy boldogulni kell, nem igazán számított, ki milyen nemzetiségű, hiszen a felsorolt szabályok a román állampolgárokra is vonatkoztak. A legnehezebb az volt, hogy kevés élelmet lehetett kapni, és azért is fél napokat kellett sorban állni.

Ha valaki húst akart venni, elment egészen Brassóig vagy Bukarestig, hogy olcsóbban megkapja.

„A családunk volt a legnagyobb kincsünk”

„Aztán megszülettek a gyerekeink, Józsi és Ödi. A feleségem szőtt itthon vagy tizenkét évig, aztán felvették az állami szövödébe, ahol ugyanennyi évet dolgozott. A Ceaușescu-rendszerben kevés volt a pénz, de az igények is kisebbek voltak. Nekem jó munkahelyem volt, és az inasként eltöltött évek alatt olyan sok ruhát, ellátmányt kaptam a gazdámtól, amit még évekig használhattam. Az állami munkahelyemen kívül itthon is elvállaltam ezt-azt. Ödön fiam is kitanulta a mesterséget, és a mai napig készít síremlékeket, kifarag márványtáblákat, kemencéket” – mesélte Feri bácsi.

Akkor voltak a legszomorúbbak, ha valamit nem tudtak megadni a családjuknak, hiszen mindig ezt tartották a legnagyobb kincsnek az életükben. Az idős házaspárnak négy unokája és két dédunokája van, akik mindennél többet jelentenek számukra. „Én hamar eljöttem nyugdíjba, hogy segíthessek a menyemnek a gyereknevelésben. A háztartás és a kerti munkák mellett nagyon sokat vigyáztam az unokáimra. Visszanézve tudom, hogy képesek voltunk a két kezünkkel megteremteni azt, ami kellett a boldoguláshoz. Állatot tartottunk, zöldséget, élelmet termesztettünk a kertben, építőanyagot készítettünk. Ma mindez készen megkapható, mégis mintha nehezebben boldogulnának az emberek, vagy egyszerűen csak nem tudják értékelni, mert nem kell harcolniuk, küzdeniük érte” – jegyezte meg Irénke néni.

Kép

Elballagott a család legfiatalabb tagja – Fotó: Kajtár Orsolya

Van, amin nem lehet változtatni

Amikor arról kérdeztük őket, mikor voltak a legboldogabbak, mindketten azt a pillanatot idézték fel, amikor megszülettek a gyerekeik. „Büszkék vagyunk rájuk és egy kicsit magunkra is, mert mindent megtettünk értük. A család és amit meg tudtunk csinálni a két kezünkkel, az tesz a legboldogabbá minket. Megöregedtünk, de azért még dolgozunk, ellátjuk az állatokat, fát hordunk és vacsorát csinálunk. Minden télen levágjuk a disznót, év közben a csirkéket, és amennyire a derekunk engedi, veteményezünk a kertben” – mosolyog Irénke néni, akin bár meglátszanak az évek, az is egyértelmű, hogy mindig szerette az életet. A szüleiktől kapott értékeket igyekeztek a családban továbbadni: azt, hogy a gyerekek bízzanak magukban és a Jóistenben.

Úgy vélik, ami ma hiányzik, de bennük még megvolt: a bizalom.

„Minden mindig úgy lesz, ahogy kell, hogy legyen. Az ember megteszi, amit tud, és ha ennél többet nem lehet, akkor el kell fogadni. Hiába háborgunk és veszekszünk, attól semmi nem lesz jobb. Van, amin nem lehet változtatni, és ebbe bele kell nyugodni. Elnézem néha az unokáimat, hogy milyen gyorsan élnek és gondolkodnak. Mindig van valami dolguk, céljuk, és mégis alig van idő valamire, ami tényleg fontos. Meg kell tanulni lelassulni, élvezni a mosogatást, a főzést és a tényleges időtöltést a családdal. Később úgyis csak ez fog számítani” – mondta Irénke néni, aki szerint az élet úgy is szép, ha valaki nem akar eljutni sehová, csak úgy él. Az egyszerű életnek is megvan a maga szépsége, amiről az emberek gyakran elfeledkeznek.

Ugron Zsolna: „A mindent felforgató szabadságvágy, amely Petőfit jellemezte, lenyűgöző”

Személyesen neked mit jelent Petőfi személye és munkássága?

Korábban nem volt hozzá az átlagosnál szorosabb személyes kötődésem, szemben például Arany Jánossal, aki fontos része volt az életemnek, édesapám ugyanis nagyon nagyra tartotta, ezért már gyerekkoromban sok Arany-verssel találkoztam. Petőfiről általánosabb benyomásom volt, ám az, hogy elkezdtem az életművével szakmailag több oldalról is foglalkozni, nagy felismeréseket hozott. Pont az Arany Jánossal váltott levelei okozták az első „aha-élményt”, mert rácsodálkoztam, Petőfinek milyen elképesztően fergeteges humora volt!

A friss előadásnak az is a célja, hogy sok olyan fiatalnak felhívja a figyelmét Petőfire, akikben eddig szintén csak általánosabb kép élt a költőről. Neked milyen új benyomásaid születtek még róla?

Az új benyomásaim egy része kiderülhet a darabból, amelybe próbáltam az említett Petőfi-képemet beépíteni. A költőről jobbára a híres dagerrotípiát és festményeket ismerünk, amelyeken jó svádájú fiatalembernek tűnik, hogy a nagymamám szavaival éljek. De a kortárs leírásokból az is kiderül, hogy nem volt azért nagyon impozáns megjelenésű, például beszédhibával is küzdött. Tehát nem az a típus, akit egyből kiszúrnánk a tömegben, mégis néhány év leforgása alatt ő lett az aktuális sztár, akinek a kegyeit keresték a szerkesztők, a kiadók, vagy akit fáklyás menettel fogadtak, amikor Felvidékre utazott. Azt a kifejezést egy kicsit már el is használtuk, hogy ő volt kora első rocksztárja, így inkább azt mondom:

Ünnepelt értelmiségi volt már életében is, ami rendkívüli teljesítmény. A szenvedély, az életakarat és a mindent felforgató szabadságvágy pedig, ami jellemezte, lenyűgöző.

Mely szempontok szerint fogtál neki a darab megírásának?

Adott volt kilenc megzenésített vers, én próbáltam köréjük olyan narratívát írni, amely felfejti, honnan voltak meg Petőfiben a fenti tulajdonságok. A „szabadság, szerelem” költői hitvallásból indultam ki, és azt akartam megfogni, hogyan írt végül mindent felül a szabadság az életében. Hiszen istennőnek nevezi, szent világszabadságnak, szinte mindenek fölé pozícionálja, ugyanakkor érdekes, mindez hogyan viszonyul a szerelemhez, amely a másik elemi érzését jelentette. Az életrajzából és a költészetéből is kiderül, hogy állandóan szerelmes volt. Mi lehetett ennek az eredője? Arra jutottam, önmagánál és Szendrey Júliánál kevesen tudnának erről közelebbit mondani, így elkezdtem a szövegeikkel dolgozni, de Ady Endre is nagy segítségemre volt. Ady ugyanis írt egy tanulmányt azzal a címmel, hogy „Petőfi nem alkuszik”. Ezzel a kijelentéssel is indul egyébként a darab. Ady nagyon lecsupaszítja Petőfit, de talán épp ettől jelenik meg a lényeg...

És nyilván a nő, a feleség, azaz Szendrey Júlia szempontja is különösen érdekes...

Tőle ismerünk verseket, naplórészleteket, közéleti írásokat, de vajon mit gondol arról, Petőfi hogyan érthette azt, hogy a szabadság neki még a szerelemnél is fontosabb? Vagyis, hogy az életét a szerelméért, de a szerelmét a szabadságért feláldozza. Van Szendrey Júliának egy erre rímelő válasza, valójában egy röpirat, s én ezeket a darabkákat igyekeztem az előadásban összeilleszteni.

A versfeldolgozások milyen hatással voltak rád?

A művészek szabad kezet kaptak, volt egy Petőfi-verslista, amelyből választhattak, de ez igen bő lista volt. Szabadon értelmezhették a szövegeket és valósíthatták meg a videoklipes elképzelésüket is. Az általuk hozott anyagból dolgoztam tehát, de nagyszerűek lettek a dalok, és minden szempontból – műfajilag, hangzásilag – sokszínűek is. Klassz, hogy ilyen sokféle szemszögből rá lehet nézni Petőfi költészetére! Az pedig döbbenetes, hogy szinte bármilyen műfajban, hangulattal, zenei ízléssel nyúltak hozzá a felkért előadók az alapművekhez, hihetetlenül működtek a versek dalszövegekként is.

Ezek szerint mondhatjuk, hogy Petőfi ma dalszövegíróként is helytállna?

Régi kérdés, hol ér véget a dalszövegíró, és hol kezdődik a költő, gondoljunk csak Bereményi Gézára vagy Bob Dylanre, aki irodalmi Nobel-díjat kapott. Én ezt a magam részéről úgy válaszolom meg, hogy nincs egyértelmű határvonal.

Petőfi ma talán dalszövegíró lenne, vagy költő is és dalszövegíró is.

Neked mennyire volt otthonos az a terep, hogy elsősorban középiskolásokhoz szól az előadás?

A gyermekeim közül a kisebbik jövőre lesz középiskolás, a nagyobbik lányom pedig már most harmadikos. Ennek a tapasztalatnak a birtokában bölcsen kijelenthetem, hogy nem feltétlenül beszélem a középiskolások nyelvét (nevet), de igyekeztem olyan szöveget írni, amelyet azért ők is – legalább – elfogadhatónak találnak. Nem akartam különösebben tesztelni rajtuk az elkészült sorokat, annak viszont nagyon örülnék, ha másokkal együtt ők is eljönnének a március 15-i bemutatóra.

Azt meg tudtad már fejteni, hogy mit üzenhet Petőfi a mai fiataloknak?

Nem tudhatom, kinek mit üzen, de azt biztosan szerettem volna, hogy ebből az előadásból ne csak megértsék, hanem át is érezzék a fiatalok, mit jelentett Petőfinek a szabadság és a szerelem. Sőt, hogy egy kicsit azt is érezzék, az életben az öt legfontosabb dolog között ez a kettő biztosan ott van.

Kép

Az előadás plakátja

Dánielfy Gergő: „A párhuzam Jézus Krisztussal a »Nem ért engem a világ« címből adta magát”

Mi jut eszedbe Petőfiről?

Petőfi a nép hangja, ami az egyik legfontosabb jelző egy művész életében. Sok mindenki megértette és tudott vele azonosulni, ami óriási tehetséget – és kreativitást – jelent. Mert sokan lehetnek zsenik a világunkban, csak egy részük eltűnik, mivel nem tudja érvényesíteni a gondolatait, Petőfi viszont tudta. És szerintem a Kertész Imre Intézet remekül fogta meg, hogy csináljunk a verseiből dalokat, mert így sokkal közelebb lehet őt hozni a fiatalabb generációhoz is. Nagyon jó nem egy tankönyvből, hanem élő dalokban megmutatni Petőfit, örülök, hogy részt vehettem benne.

A dalodból azt érzem, azonosulni tudtál az alapul szolgáló Petőfi-verssel. Netán van benned és a költőben valami közös?

Nekem eredetileg József Attila a favoritom, nála érzem azt, hogy a szó jó értelmében pont olyan nyomorult lelkileg, mint én, s így mindent meg tudok vele vagy általa érteni. Petőfihez forradalmi téren egy kicsit még érnem kell, jobban beleásnom magam a hétköznapi történésekbe. Bár a világ annyira felgyorsult, hogy ha úgy törődnék azzal, ami körülöttem zajlik, ahogyan ő tette, talán még jobban megbolondulnék, mint most. Ha Petőfi ma élne, biztos, hogy enyhén szólva bosszankodna.

Kép

Dánielfy Gergő – Forrás: Kertész Imre Intézet

Honnan jött a videóklipbe a merész Petőfi–Jézus Krisztus párhuzam?

A párhuzam a „Nem ért engem a világ” címből adta magát, ahogy Munkácsy Mihály „Ecce Homo” című festménye is beleillett a képbe. A klipet Szemán Dávid rendezte, Somogyvári Dani volt a mix-master, én írtam a dalt, meg hozzá egy plusz szövegrészt, a „Hazám, hazám, édes hazám...” kezdetűt. S hogy mitől aktuális mindez a mai világban?

Egy ember éneke hogy lehet kétféle, ahogy Petőfi írta? Úgy, hogy folyamatosan egymás ellen megyünk, nem tudjuk megérteni a másik gondolatát, szinte abból táplálkozunk, hogy egymásra zúdítjuk a negatív energiáinkat.

Ez szerintem nemcsak a társadalom hibája, hanem a felgyorsult világé is. Nem lehet normálisan egymás mellett élni, ahogy Krisztust sem értették meg anno. Inkább felmentettek egy gyilkost, és keresztre feszítettek egy olyan embert, aki csak annyit mondott, hogy „én vagyok Isten fia”. Ma hányan mondják azt – sarkítva persze –, hogy ők Isten fiai? Hányan mutatják, hogy én vagyok az „atyaúristen”, mert negyvenmilliós kocsival járok, szórom a pénzt, hány dal szól arról, mi mindent megtehetek, hány nővel voltam? Ezek a trendek. Annak viszont örülök, hogy minderre egy modern és menő produkcióban hívhatjuk fel a figyelmet.

Így lehet közös élményünk a szabadság és a szerelem
Az előadás hamarosan országjáró körútra is indul a „Petőfi 200 – Közös jó a szabadság” című programsorozat keretében, amit a Nemzeti Kulturális Alap – Petőfi 200 Ideiglenes Kollégium támogat. A „Szabadság, szerelem – Petőfi 200” című, egyórás színdarab két szereposztással készül. A narrátorok szerepét Bánovits Vivianne /Katona Kinga, illetve Berecz István/Szabó Sebestyén László Junior Príma-díjas, Petőfi Sándor szerepét Zámbori Soma /Berettyán Nándor Jászai Mari-díjas színművészek játsszák. A dalokból válogatáslemez készül, amely március 15-én jelenik meg digitális terjesztésben a Kertész Imre Intézet gondozásában. A Petőfi-versmegzenésítések klipjei pedig már elérhetők a Kertész Imre Intézet YouTube-csatornáján.
Az előadás budapesti bemutatója 2023. március 15-én 15 és 17 órától látható a Hagyományok Házában. A rendezvények ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. A 17 órás előadásra még lehetséges a regisztráció az alábbi címen: [email protected].

Hogyan kezdtél el közgazdászként a babajelnyelvvel foglalkozni?

A saját gyermekemmel szerettem volna kommunikálni, aki akkor még pici baba volt. 2012-ben az első gyermekem már kétéves elmúlt, amikor az egyetemi szaktársam megkeresett, és elmesélte, hogy a másfél-kétéves gyermekével jelelnek, és hogy ez milyen jó móka, mennyire megkönnyíti a hétköznapokat. Engem is érdekelni kezdett a dolog. A második gyermekemmel, Izabellával hat hónapos korában kezdtünk jelek útján tereferélni. 

A magyar jelnyelvet használtad, amit siket emberek számára alakítottak ki?

Nem egészen.

Amerikában az 1980-as évek elején jöttek rá, hogy a kisgyermekekkel mennyire kiterjedten lehet így kommunikálni, hogy milyen komoly eszköz áll a rendelkezésükre abban, hogy kifejezzék magukat, mielőtt elkezdenek beszélni.

Minden országnak van kidolgozott jelnyelve, de a gyerekek kézügyességének szintje még nem elég ehhez, szükség van a jelek egyszerűsítésére. Én a magyar adaptációt készítettem el, és a gyerekek kézügyességére leegyszerűsített jelkészletet dolgoztam ki. Ez csak egy szelete a munkásságomnak. A kézjeles kommunikáció mára már korosztályfüggetlen módszerré vált, azért hoztam létre, mert az évek alatt rájöttem, hogy a jelelést nem csak a babáknál lehet haszonnal alkalmazni. 

A gesztusaink ősiek, megkerülhetetlenek. Ha egyedül vagyunk, akkor is gesztikulálunk, ha például telefonon beszélünk.

Az emberi fejlődés során a szóbeliséget jóval megelőzte a mozdulatokkal való kommunikáció. Ez ősibb, zsigeribb igény, mint a beszéd. A nonverbális jeleket többnyire nem tudatosan hozzuk létre, és nem tudatosan dekódoljuk őket. Egy átlagos kommunikációs szituációban a nem szóbeli–szóbeli közlés aránya 65-35 százalék. Egy érzelmileg telített szituációban ez az arány még inkább eltolódik a nonverbális irányába. Ha érzelmileg érintve vagyunk, rögtön gesztusokhoz nyúlunk, ezen a módon közlékenyebbé is válunk. Egyszer, amikor Izabella kislányom bántotta Rebeka nővérét, nem volt hajlandó bocsánatot kérni tőle, de amikor kértem, hogy ezt jelelve tegye, pár másodperc múlva már mutatta is a bocsánatkérés jelét.

Kíváncsi voltál, milyen titkai vannak Izabellának?

Izgalmasnak találtam, hogy miképpen jöhet létre ez a párbeszéd, hogy tényleg működőképes lehet-e. Alig vártam, hogy az első jelet megformálja. Rájöttem, hogy a gyerekek akkor is motiváltak a kommunikációra, amikor még nem tudnak beszélni, és szinte szívják magukba a jeleket. Sokan a baba sírásának jellegéből is tudják, hogy milyen kérést közvetít, de a babajelnyelv ehhez a megértéshez még hozzájárul. Volt olyan tanítványom, aki azért szerette volna megtanulni a kézjeleket, mert a fia nem tudta elmondani, hogy a füle fáj, és a késői ellátás miatt átszakadt a dobhártyája.

A baba tudja jelezni kezeivel a fájdalmat, és azt is, hogy hol fáj. Ha a fia tudta volna jelezni a fülfájást, talán elkerülhető lett volna a nagyobb baj.

Ha a szülő és gyermeke jeleket használ egymás között, az nagyfokú figyelmet igényel. Ilyenkor a gyermek minden rezdülését figyeli a szülő, hogy nem jeleket küld-e a baba, ezért szorosabb lesz a kapcsolat. A gyerekre fordított figyelem mindig megtérül, ők csak szívják magukba a figyelmet, és tudásba, motiváltságba, örömbe forgatják.

Olyan anyukáknak, akik kissé jobban tartanak attól, hogy a megszületendő babával teljes lesz-e az összhang, a kézjelek használata segítség lehet-e ahhoz, hogy a gyermek igényeit jobban felismerjék?

Már az is jó visszajelzés lehet, ha a baba megerősíti az anya feltételezését arról, hogy milyen igénye van: éhes-e vagy szomjas, mit kér a polcról... Az anya önértékelése is erősödik, ha látja, hogy jól észleli a baba igényét.

Megalkottál egy kézjeles kommunikációs rendszert, amit eredetileg babáknak hoztál létre, később viszont megkésett beszédfejlődésű gyerekek, stroke-on átesett betegek, nem beszélő autista, mutista gyerekek számára is eszköz lett. Ők hogyan kerültek képbe?

Megkésett beszédfejlődéssel először egy szülőpár keresett meg. Számukra nagy megkönnyebbülés volt, hogy találtak egy csatornát, amelyen át megértethették magukat a gyerekkel. Fontos tudni, hogy 65 százalékos területet hagyunk kommunikáció hiányában parlagon az agyunkban, ahová pedig ültethetnénk, és azt művelhetnénk, virágoztathatnánk. Ezt a potenciált kár nem kihasználni, és a nemzetközi szakirodalomban egységes a nézet, hogy ezzel ártani nem lehet. A megkésett beszédfejlődésű gyerekek már eleve szoktak jeleket használni, ezekre lehet építeni, és így nem megy át az életük folyamatos frusztrációba, amikor az óvodás gyermek körül már mindenki beszél, ő pedig egyedül és meg nem értetten ücsörög a sarokban.

Ha megtanítjuk jelelni, mi lesz a motivációja arra, hogy beszéljen? Nem dolgozunk így ellene?

Ha meglátunk egy gyermeket, aki elkezdett mászni, nem az jut eszünkbe, hogy „Uramisten, most, hogy már tud helyet változtatni, nem akar majd járni tanulni…”?

A gyerekek utánoznak, és amíg hangzó beszéd veszi körül őket, érdeklődni fognak a szavak iránt, és támogató közegben tovább fognak fejlődni.

Milyen frusztrációt okoz gyerekben, felnőttben – akármilyen állapottal küzd is az illető –, ha nem tudja magát megértetni?

Az autizmus például rengeteg arcot ölthet, és én abban hiszek, hogy egyéni módon kell viszonyulnunk hozzájuk. Ha például az autista személyt rendkívüli mértékben zavarják a zajok, akkor a folyamatos beszéddel nem érhetünk célt nála. Ha meghallgatja az információt, csak nem válaszol, akkor más a helyzet, akkor erre építeni lehet. Ha valaki nem tudja kifejezni magát, ráadásul menekül a zajok elől, akkor ez óriási frusztráció, sokszor ezért is válnak erőszakossá a meg nem értettséggel küzdők. Egy ovis csoport számukra maga a káosz. Kanadában bevett szokás, hogy autizmus esetén a jelelés egy terápiás eszköz, mert ez lehet a csendes kommunikálás. Egyszerűen fogalmazva, ha a gyerek nem beszél, csak a jelek maradnak.

Kép

Fotó: Puskás Krisztina Katalin

Az emberek közötti konfliktusok oka is főképp az, hogy nem értik meg egymást…

A jelek tulajdonképpen a kölcsönös megértés kincsei. Olyan leegyszerűsített információcsomagok, amiket mindenki ugyanúgy ért. A beszédben sok olyan fogalom van, amiket nem egyformán értelmezünk, a jelek viszont egyértelműek. A jel azt fejezi ki, ami. A jelek nagy része ikonikus, tehát ahogy megmutatom, azonnal lehet tudni, hogy mi az: közös evolúciós tudásra alapoznak. A babáknak is van saját testbeszédük. Kézzel-lábbal kommunikálnak, bólogatnak, szipognak, cuppognak, a szájukat nyalogatják, négykézláb cicát jelenítenek meg. A jelek egy része magától értetődik. Ez a bizonyosság segít létrehozni a közös hullámhosszt, ami megnyugtató és egyben gyönyörű együttműködés is.

A stroke-on átesett betegeket is sokszor ingerlékennyé teszi, hogy bár a fejükben megvan a teljes mondat, nem tudják azt kifejezni.

Ez bődületesen nehéz lehet, hiszen ők elvesztették a már meglévő képességüket.

A jelelés lehet az eszköz arra, hogy a beszélés újratanulásáig a beteg kifejezhesse magát, bár a stroke esetében sérülhet a kéz finommozgása is, és a jelelés sem mindig megoldható. A test egyik oldala azért általában működik.

Mi történik jeleléskor az agyban?

Az emberi agyban a száj és a kezek rendelkeznek a legnagyobb számú mozgásszabályozó agykérgi idegsejttel. Az én módszerem nemcsak a kezeket mozgatja meg, hanem a szemet és a szájat is, a jelet pedig a szó kimondása kíséri. Azok az idegsejtek, amelyek egyszerre sülnek ki, kapcsolódnak egymással, tehát a technika által elég nagy agyi területet mozgatunk meg. Azt gondolom, ezek nemcsak összeadódnak, hanem hatványozódnak. A jelelés a képzeletet is mozgósítja, hiszen egy nem jelenlévő dolgot kell elképzelni, az érzelmek közvetítésében pedig sokkal erősebb, mint a szavak. A verbalitás lehet érzelemmentes, de a nonverbális kommunikáció sosem. A beszéddel megteheted, hogy egyik füleden be, a másikon ki, de a jelekkel szemben nem alakul ki hozzászokás. Jelek esetén belénk kódolt az, hogy ha mozgás van a térben, arra odafigyelünk. Ha nem tettük volna évezredeken át, elkapott volna minket a kardfogú tigris.

A babajelnyelv hány jelből áll?

Nincs felső határ. Amíg eleinte egy-két jelet használ a baba, addig több mindenre utal vele, mint a beszédnél is.

Egy idő után elkezdődik a felfutási időszak, és egyéves korukra 30–40 jelet tudnak a gyerekek. Ezt követően nagyjából 100–120 jelet sajátíthat el a gyerek, mire beszélni kezd.

Milyen különleges helyzetekben lehet még a jelelést alkalmazni?

Tömeggel együtt jelelni – nekem ez nagy vágyam. Egy könnyűzenei koncerten a refrént össze lehetne kötni három kézjellel – ez nem azonos a jelnyelvi tolmácsolással –, és együtt mozogva annyi érzelmet szabadítanánk fel az énekkel, a mozgással együtt, hogy az katartikus lenne. Szeretném, ha ez az irány megjelenne a könnyűzenében. Csak pár jel a dalban olyan közösségi élményt indítana el, amelyből sokáig lehetne táplálkozni.

Neked hogy néz ki egy napod, mennyi jel fér bele?

Részmunkaidőben dolgozom egy óvodában, ahol a saját módszeremmel fejlesztek. Van a csapatomban ADHD-s, megkésett beszédfejlődésű, autista, dadogó és viselkedészavaros gyermek is. Online is oktatok kisbabás szülőket babajelnyelvre, illetve megkerestek stroke-on átesett betegek hozzátartozói is, velük is foglalkozom. Náluk az az izgalmas, hogy alig mozgó kézre is van tananyagom. Oktatok személyesen is, gyógypedagógiai intézményekben, szakszolgálatoknál, óvodában, bölcsődékben, iskolákban, valamint az elmúlt években öt hazai egyetemen prezentáltam a módszerem meghívott előadóként. Most az egyik egyetemmel karöltve egy kutatást koordinálok értelmileg akadályozott gyerekek felmérésében. Évek óta duruzsolom, hogy a rendszer nem bír el ennyi problémás gyerekkel, másfél éve kezdenek figyelni rám, ma már kutatásokhoz hívnak, figyelik a módszeremet, „kézenfekvő” megoldásaimat.

Forrás:
Kozma Krisztina: A jelnyelvi fejlődés kezdeti szakaszai siket és halló gyermekeknél

Zsófi sokáig szenvedett amiatt, hogy nincs semmiféle kapcsolata biológiai apjával. Édesanyja és később nevelőapja is biztatták, hogy keresse fel őt, de ő makacsul ellentmondott. Az volt az álláspontja, hogy az apja felnőtt, neki kell megkeresnie őt, nem pedig fordítva. Ezt már egészen kicsiként, hatévesen megfogalmazta magában. Nem tudja, hogyan jutott ilyen érv akkor az eszébe, mindenesetre elég korán megmutatkoztak rajta a határozottság jelei.

„Férfi mintát a nagypapámtól és a nevelőapámtól kaptam; utóbbi hétéves koromban jött az életembe. Mindketten támogattak és szerettek engem, nem volt hiányom semmiből, mégis hiányzott a vér szerinti apám. Azt vettem észre magamon, hogy barátilag könnyen kapcsolódom az emberekhez, de nőként fiúkhoz, férfiakhoz nem.”

„Az áttörést a pszichodráma-foglalkozások hozták meg számomra, ezek hatására kerestem meg az apámat.”

23 évesen találkozott először édesapjával

Zsófi szerint a pszichodrámacsoportban, ahol nemcsak saját, de mások élettörténeteiben is meglátta magát, lassan és észrevétlenül fejtődtek le róla a külső héjak. A magáról alkotott képe alapjaiban megremegett, mégis végigvitte a folyamatot, kijárta az alkalmakat. Igaz, ebben egy szimpatikus fiú is a segítségére volt, aki végig mellette állt, támogatta őt. Ekkor, 23 évesen döntötte el, hogy felveszi a kapcsolatot biológiai apjával.

„Sokáig halogattam, hogy írjak neki. Amikor végre rászántam magam, gyorsan meg is jött tőle a válasz. Nem sokkal később kijelöltük a találkozónk időpontját. Erre külön készültem: elképzeltem a találkozást, és lejátszottam fejben a beszélgetésünket. Nem tudtam, hogy néz ki, ezért próbáltam elképzelni őt. Döbbenetes pillanat volt, amikor először a szemébe néztem. Nekem színváltós szemem van, a szürkétől a világoskéken át a zöldig bármilyen lehet, attól függ, hogy esik rá a fény.

Apámnak is pont ilyen a szeme – addig hasonlót sem láttam másnál.

Ekkor tulajdonképpen magamra néztem az apám szemén keresztül.”

Zsófi a találkozó előtt előre lefektette a szabályokat, és ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket az apja betartsa. Megmondta neki, hogy ha például az édesanyjáról rosszat mond, nem beszél vele többet. Ezt az apja tudomásul is vette. Mindketten nagyon zavarban voltak első alkalommal, de szerencsére a közös ebéd és az azt követő kirándulás ennek ellenére is jól sikerült.

Feltörő érzések, gyakori pánikrohamok

Az, hogy találkozhatott vér szerinti apjával, Zsófi számára pozitív trauma volt, de mivel rengeteg minden más is történt életének ebben az időszakában – egyetemi vizsgái voltak, a nagypapája kórházba került –, úrrá lett rajta a szorongásos pánikbetegség. Úgy érezte, minden érzés, amit addig magában eltemetett, feltört belőle, mint egy vulkán.

„Egyik éjjel nagyon rosszul lettem, nem is tudom, hogy maradtam életben. Azt éreztem, hogy szűkül a tér, miközben tolt valami kifelé. A gond az volt, hogy a harmadik emeleten laktam, ahonnan két úton lehet távozni: az ablakon és az ajtón. Borzalmas, abszurd és szürreális vívódás feszített.”

„Felhívtam anyukámat azzal, hogy nem vagyok jól, közben pedig mantraszerűen mondogattam magamnak, hogy nekem a lépcsőn kell lemennem.”

Zsófi végül nem engedett a bizarr érzésnek, lement a lépcsőn, sétált egy nagyot a környéken, majd hajnalban hazavonatozott a szüleihez. Onnantól kezdve jelentkeztek fizikai panaszai is, gyomorproblémák és alvászavar formájában. A második nagy pánikrohama nagypapája halála előtt történt – akkor könnyebbedett meg, amikor hajnalban végleg elment a nagypapája. Anélkül, hogy a szülei elmondták volna neki a hírt, ő már elment fekete ruhákat vásárolni magának, mert megérezte, mi történt. Azt mondja, a szeretet közöttük mindig is szavak nélkül kommunikált.

„Édesanyám szerette volna, ha a pánikrohamok miatt pszichiáterhez megyek, de nem akartam gyógyszert szedni, úgy éreztem, nincs rá szükségem, ezért inkább pszichológushoz fordultam. Mellette gyógynövényalapú gyógyszert szedtem, hogy tudjak aludni. A legnagyobb megváltás számomra mégis a meditáció, a jóga és az egyéb sportok voltak, ezek nagyon sokat segítettek abban, hogy leküzdjem a pánikot.”

Kép

Fotó: Kelemen Veronika

Édesapja megismerésével új élet kezdődött

Zsófi állapotának okát magzatkori tapasztalataira vezeti vissza, amikor megfogalmazódott benne a kérdés, hogy valóban élnie kell-e, hiszen anyukája nehéz helyzetbe került, egyedül maradt, frissdiplomásként pedig éppen munkát keresett. Az új élet Zsófi számára akkor kezdődött el, amikor végre megismerte az apját.

Akkortól érezte azt, hogy ő egész ember, és alkalma nyílt begyógyítani a régi sebeket.

„Már nem beszélek apámmal, mert megszegte a szabályokat. Ennek ellenére nagyon hálás vagyok neki, mert megmutatta az árnyékomat, a gyengeségeimet, azt a lehetséges állapotot, amelybe akkor kerülhetek, ha nem nézek szembe önmagammal és az élet kihívásaival. De szeretem a tőle örökölt tulajdonságaimat, a jó emlékezőtehetséget és a beszélőkémet is. Sokat imádkozom érte, hogy Isten mindig nézzen rá, és szeresse, mert sokszor magányos.”

Zsófi, bár egyke, mégis hat „testvére” van. Ő az egyetlen gyermeke az édesanyjának, viszont az élet fordulatai révén egy féltestvére, valamint öt, lényegében testvéri szinten kapcsolódó családtagja van. Igazi mozaikcsalád az övék, de Zsófi nagyon szereti, hogy ilyen sokféle ember van körülötte. Mindenkit a testvérének tekint, és mindenkivel jó kapcsolatot ápol.

Kép

Fotó: Kelemen Veronika

Missziója lett a női minőség megélése

A férfiakkal való viszonya is sokat változott az évek alatt. Egy szenvedős szakítás után elkezdtek bejönni az életébe azok az emberek, akik női önsegítő körökbe invitálták őt. Missziójává vált, hogy női minőségét kikerekítse és megélje. Mivel nagyon nehezen viselte és fogadta másoktól az érintést, beiratkozott egy párcserés salsatanfolyamra is, ami elmondása szerint rengeteget dobott a nőiességén, ma már nem ódzkodik a fizikai kontaktustól.

„Rendszeresen mozgok, diétázom, légtornázom, relaxálok – mindez sokat segített abban, hogy magamra találjak. De ott van nekem az írás is, ami olyan számomra, mint a levegővétel.

13 éves korom óta vezetek naplót, most pedig azt tervezem, hogy kiadom a regényemet.

Ebben leírtam olyan dolgokat is, amiket vagy nem tudtak a rokonaim, vagy évtizedekig nem beszéltek róluk. Nagypapámnak is emléket szeretnék állítani.”

Zsófi nemrég töltötte be a 32. évét, és ahogy korábban, most is rengeteg mindennel foglalkozik. A nemzetközi tanulmányok szakot a kommunikációs szakkal párhuzamosan végezte el, a jogi tanulmányok befejezését követően pedig szeretne ügyvédjelölt lenni. Beiratkozott iskolai mediátor képzésre is, mert a gyermekekkel való kapcsolódás is kiemelt téma számára. Azt mondja, sok diplomája van, de szerinte nem a papírok, hanem az emberi tulajdonságok számítanak, és az, hogy tudja-e valaki teljes szívvel csinálni azt, amit szeret.

„Ha valaki megkérdezi tőlem, mit csinálok, azt válaszolom, hogy az emberek lelkével foglalkozom. Szeretek adni, szépet teremteni, hidakat építeni akár íróként, akár ügyvédjelöltként, szinte minden minőségemben. Engem az érdekel, hogy gazdagítsa az embert az adott tevékenység, kerüljön közelebb magához, oldódjon meg a problémája. Az a célom, hogy ebben segítsek másoknak is, engem ez éltet.”

„Mindjárt elérjük Hollókőt, onnan már nincs messze” – mondja Laci, miközben a fotós cuccai nagyot ugranak hátul az egyik huppanónál. Egy puha, mintás pulcsiban terpeszkedem az anyósülésen, könyökömet a peremnek támasztva bámulok ki az ablakon. Nagyot sóhajtok, élvezem, ahogy a napsugarak körbeszaladják az arcomat, miközben kanyarodunk az úton.

„Szép ez a palóc falu” – nyugtázom nemsokára elismerően, miután elhagyjuk a Rimóc táblát, majd elmegyünk a templom, a kisbolt és a vadiúj sportcsarnok mellett. „Még egy villácska is van itt. Mint egy hacienda. Eszméletlen” – mutatok ki az ablakon, azon gondolkodva, hogy jó helyen járunk-e. „Ez lesz az” – mondja Laci, miközben elfogy alólunk a betonút, és megérkezünk a telepre, amely nagyjából száz családnak ad otthont.

A házak kisebbek, öregebbek, mint az utca elején lévők, több otthonról már félig (vagy egészen) lehullott a vakolat. Hat-nyolc gyerek sétálgat az út szélén fiatal, alig felnőtt asszonyok társaságában, akik közül az egyik babakocsit tol maga előtt.

Egy kutya már messziről kiszúrja az autónkat, és vadul csaholva közelít felénk, jelezve, hogy ez nem a mi területünk. Talán minden kocsit ugyanígy megugat, de az is lehet, hogy jó érzékkel kiszúrja az idegeneket. „Pedig békével jöttünk” – mormolom az orrom alá, miközben hátrahagyjuk a mérges ebet.

„Zöld az erdő, zöld a hegy is”

Úti célunk, a rimóci Máltai Jelenlét Ház előtt férfiak és asszonyok gyülekeznek. Nagy mosollyal köszöntjük őket, és afelől érdeklődünk, merre találjuk Lórántot. „Hátul van a Főnök” – igazítanak útba, és rövidesen meg is látjuk Lórit nagy piros máltais kabátban, ahogy éppen az egyik munkásnak magyaráz valamit a földről. Int nekünk, megveregeti a másik ember vállát, majd beinvitál minket az irodájába. Berna teával és rágcsálnivalóval kínál minket. A gyönyörű, hosszú fekete hajú asszony a szomszédban lakik, a kezdetektől fogva részt vesz a munkában, és nagyon szeret itt dolgozni, látszik, hogy ért az emberek nyelvén.

Lóri elmeséli, hogy ezt az épületet a Máltai Szeretetszolgálat vásárolta meg, és nemcsak a munkatársak vannak folyamatosan jelen, hanem a hely mosási, fürdési lehetőséget is biztosít a lakók számára. Tél van, ilyenkor még kopár a táj, de tavasszal újra kizöldül a domboldal, ahol minden nap huszonegyen dolgoznak, a terményekből pedig jórészt adomány lesz. „Névre szóló parcelláink vannak” – avat be minket Lóri, felhívva a figyelmet arra, hogy ezzel a módszerrel könnyebben értik meg az emberek a felelősséget, és szerethetővé válik számukra az, amit csinálnak. Lemorzsolódás persze mindig van, de az is elmondható, hogy Rimócon mára kialakult a közfoglalkoztatottak között egy erős „mag”, amelynek tagjai odafigyelnek egymásra.

Kép

Fotó: Katona László

A versenyszférából a Máltai Szeretetszolgálathoz

A koordinátor három éve erősíti a máltaiak csapatát. Előző munkahelyén, Szécsényben ügyvezetőként dolgozott, és mivel a cég tevékenységében egyre inkább perifériára szorult a mezőgazdaság, amit Lóri annyira szeret, inkább úgy döntött, hogy vált.

Mielőtt átvette az irányítást, a mintegy félhektárnyi föld elhagyatott terület volt, azóta viszont a munkások szorgalmának köszönhetően többek között káposzta, répa, hagyma, petrezselyem, paprika, paradicsom terem rajta.

„Ezt bárki meg tudja csinálni. A cél az, hogy próbálják hozzásegíteni magukat az önfenntartáshoz. A Máltai Szeretetszolgálat egyik legfontosabb alapelve az, hogy úgy adunk, hogy közben a másik is munkát tesz bele. Amikor ide kerültünk, megkérdeztük a szegregátum lakóit, hogy megtudjuk, vajon miből adódik a legtöbb problémájuk” – magyarázza Lóri a diagnózisalapú felzárkóztatás első lépését.

Hamar kiderült, hogy Rimócon a legnagyobb problémát a foglalkoztatás, egészen pontosan annak hiánya jelenti. Az itt élők egy részének nincs általános iskolai végzettsége, ami a gyári munkánál is alapkövetelmény. A felnőttképzéssel kapcsolatban is készítettek felmérést, és az is világossá vált, hogy lenne igény a továbbtanulásra, de a szervezés hosszú, bonyodalmas és költséges folyamat, mert olyan logisztikai kérdésekre is ki kell terjednie, mint például az utaztatás. Amikor a munkája elvégzéséhez szükséges bizalomról kérdezem, Lóri megerősíti bennünk azt, amit korábban is sejtettünk: a kapcsolatépítési folyamatot nem lehet szavakkal leírni, hiszen nincs jól bevált receptje. Őt sem ismerte korábban senki, de a nyitottságának és a jó szándékának köszönhetően ma már bármelyik házba beengedik.

Vége az ebédszünetnek, egyre többen érkeznek meg a házhoz, és beszélgetésbe elegyednek egymással. A „Főnököt” tényleg elfogadják, sőt szeretik! Ez egyből szembetűnik egy hozzám hasonló kívülállónak. A mai feladat az, hogy a virágföldből szabályos kockákat készítsenek, amikbe hagymamagot vetnek majd.

„Ma már a gépek csinálnak mindent, ezért nincs munkánk”

Miközben a lányok gyúrják a földet, odalépek két szimpatikus sráchoz, hogy arról faggassam őket, milyen itt az élet. „Három gyerekem van, és már régóta itt élünk. Nem rossz a társaság. Most kezdtem csak, de azt látom, hogy nagyon együttműködő mindenki. Azelőtt az építőiparban dolgoztam, zsaluzást csináltam, de nem mindig volt munka” – magyarázza a fiatal férfi, akit a közösségben mindenki Kongónak vagy Konginak hív. Ezt a becenevet gyerekkorában adták neki, mert nagyon szeretett mászni.  

Egy idősebb férfi is csatlakozik a társaságunkhoz. Kornéllal és a lányával már korábban találkoztunk a hegy tetején, amikor Lóri körbevezetett minket a szegregátumban. A lelkesedése teljesen átragad rám, elönti a szívemet melegséggel, ahogy magyaráz. „Én ott laktam szemben – mutat a kopár domboldalra –, anyuék ott laktak, csak aztán befolyt a víz, el kellett költözni.

Sokan itt születtünk Rimócon valamelyik házban, én ott szemben, öt kilóval! Az öregek sajnos már mind kihaltak.

Amikor gyerek voltam, még nem voltak gépek, csak petrencék meg kaszák. Ma már a gép csinál mindent, ezért nincs munkánk… – mondja Kornél, majd visszatér a hagymaültetéshez.  

Miközben tovább kérdezgetem a férfiakat, találunk valami közöset magunkban: kiderül, hogy mind a hárman kedveljük a zenét, sőt Kongó és én énekelni is szeretünk. „Énekeljen nekünk! Szép hangja van? Na, miért rázza a fejét, szégyellős? Milyen zenéket tud? Csóré Bélát ismeri?” – kérdezi a 20 éves Peti, aki azt mondja, ez az első állása, és szeret itt lenni, mert nem rossz a munka, és a főnök is „jó fej”. „Nem ismerem Csóré Bélát, de biztos meghallgatom majd” – fogadkozom a társaságnak.

Bemegyek a házba, hogy a leüljek egy kicsit, és belekortyoljak a kedvesen kínált forró italba. Ahogy beszélgetünk, rögtön világos lesz számomra, hogy legalább olyan kíváncsiak rám, mint amennyire én rájuk. Honnan ered a nevem? Mivel foglalkozom? Találkozhattunk-e korábban? Nagy örömmel és kíváncsisággal beszélgetek velük, hallgatom őket, miközben egy kedves lánytól kapott gyümölcsös cukorkát forgatok a számban. A rimóci romungró közösség tagjai nagyon érdekes pidzsin nyelvet beszélnek, vagyis a cigány szavakat keverik a magyarral. A kedves asszonyt, aki mellettem ül, megkérem, hogy nekem is tanítson valamit, így végre megtudom például, mit jelent az, hogy „Dikh!” (Nézd!)

A jelenlétbe sok minden beletartozik

„A lényeg a folyamatos kapcsolattartás. Mi nem egy hivatal, iroda vagy ügyfélszolgálat vagyunk. Ha épp reggelizem, és valaki bejön ide, hogy baj van, mert mondjuk az ÉMÁSZ levelet küldött, akkor azt akkor és ott kell elolvasni. A munka jó alkalom arra, hogy megkérdezzem őket, hogy vannak, mi újság a gyerekekkel, vagy épp mi foglalkoztatja őket az életben. Eddig a legnagyobb változás talán a tartozások terén következett be. Sokan tartoznak, a közüzemi számlák és az áruhitelek is problémát jelentenek, sokszor fenyegetik őket végrehajtással.

Mi segítünk értelmezni a leveleket, megfogalmazni a válaszokat, a kollégánk konzultációt biztosít, és szépen elkezdték törleszteni az adósságaikat. Ez nagyon jó dolog!

De arról is örömmel számolhatok be, hogy nemrég két fiatal fiút el tudtam vinni magammal Szécsénybe aranykalászos gazda tanfolyamra, ami új esélyt adhat nekik a boldoguláshoz” – meséli Lóri, akinek saját bevallása szerint van két vesszőparipája: az egyik a gasztronómiai szegénységből való kitörés, vagyis a rendszeres, többoldalú étkezés beépítése az életükbe, a másik a dohányzással való szakítás kérdése.

A máltaiak munkatársának mindig van valami jó ötlete, tele van tervekkel, a legfontosabbakat kinyomtatja és kifüggeszti maga elé, hogy a célok szó szerint a szeme előtt lebegjenek. „Most megvásároltunk egy területet, ahová ökológiai birtokot tervezünk. Ez olyan önfenntartó hely lehetne, ahol mélymulcsos növénytermesztés zajlik, ahol nem használunk vegyszereket, és ha a zöldségfeldolgozót is sikerülne felépíteni, teljes munkaidőben tudnánk foglalkoztatni embereket” – avat be minket a tervekbe.

Amikor a Jelenlét díjról kérdezem, Lóri szerényen elmosolyodik. „Persze, ha az ember kap ilyen impulzusokat a munkahelyétől, vagy amikor egy értekezleten azt mondják, hogy jó irányba haladunk, vannak eredményeink, az tud motiváló lenni. De az is egyfajta elismerés, amikor azt látom, hogy a dolgozók szívesen jönnek ide, szeretnek itt dolgozni” – fűzi hozzá.

Kép

Fotó: Katona László

A rimóciak élete azért nem játék és mese: aki nem adja bele a szívét-lelkét a programba, az nem számíthat rugalmasságra, és bizony akad ilyen ember. „Nem lehet sokáig elnézni, ha valaki nem akar itt lenni, mert betelik a pohár.”

„Azért is fontos betartatni a fegyelmet, a munkarendet, mert itt mindenki egyforma bért kap. Nem tehetem meg, hogy mindent megengedek, mert azzal semmibe veszem azokat, akik rendesen csinálják, és ők nem ezt érdemlik” – hangsúlyozza a koordinátor.

A jelenlétbe az úgynevezett kiskert program is beletartozik, ami arról szól, hogy amit a közfoglalkoztatási programban megtanulnak az emberek, azt a saját portájuknál is tudják hasznosítani, hogy otthon is tudjanak termelni.

„Ha valakinél tíz éve nem volt fölásva a kert, vagy ahol kertről sem tudunk beszélni, csak udvarról, megkérjük, hogy ásson fel egy kis darabot, aztán megyünk segíteni a rotációs kapával, vetőmaggal, de fontos, hogy vállaljon munkát, felelősséget, és annak fejében tudunk mi segítséget nyújtani” – magyarázza Lóri.

Több falubeli is büszkén mutatja a házánál, hogy s mint lesz idén a kiskert, terveznek, mert már alig várják, hogy szebbre csinálják, mint tavaly. Mivel gondozni kell, a kert hosszabb távú elköteleződést igényel, ami nem megy mindenkinek.

A ház mellett továbbra is javában zajlanak a télvégi munkálatok, egyre szebb sorokban állnak a kis földkockák, amikből hamarosan hagymák fognak kinőni. Valaki hangosan énekelni kezdi, hogy „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”, én pedig csatlakozom a kórushoz, miközben Peti és Kongó felé sandítok, hallják-e, hogy végül mégiscsak dalra fakadtam a kedvükért.

A búcsú ideje, a viszontlátás ígérete

„Ugye jót írsz majd rólunk?” – kérdezi Fukó, akivel korábban a konyhában társalogtam a romungró és az oláh cigányok közötti kulturális különbségekről. Rámosolygok, és megveregetem a vállát. Lórival együtt a kerítésnél sorakozik fel a csapat, lelkesen integetnek, és mi is nagyon reménykedünk a viszontlátásban. Miközben kikanyarodunk a faluból, a kocsiban beírom a keresési kulcsszót, és a telefonom rövidesen ki is dobja a találatot:

„Cigányok közt élek. Ott van nekem a hazám. Ott, ahol a babámnak hangja száll” – dalolja a muzsikus. Elmosolyodom, és arra gondolok, vajon mit fognak szólni, amikor tavasszal úgy jövök vissza Rimócra, hogy a legendás Csóré Béla dalait fogom énekelni a palánták között.