Amikor egy barátom meghívott a Radics Béla életútját feldolgozó, A megátkozott gitáros című film sajtóvetítésére, az első gondolatom az volt, hogy nekem, aki klasszikus „chopinista” családból származom, ahol meg sem említették a Gitárhős nevét, nincs sok értelme elmenni. De mivel az ars poétikám az, hogy „Mindenre mondj igent, ami ellen nem tudsz erős érveket felhozni!”, elfogadtam a meghívást. Nem vittem mást, csak a kíváncsiságomat, ami arra irányult, hogy 40 évvel a halála után, Y-generációsként meg tud-e szólítani Radics Béla, vagy sem. Már a kísérlet elején egyértelművé vált számomra, hogy a legendás zenész nemhogy megszólított, hanem a fülembe is ordított! 

„Apa, a zenét érezni kell, nem magyarázni” 

A filmben bepillantást nyerhetünk a rocklegenda gyerekkorába, azokba az ’50-es évekbe, amikor az angyalföldi munkáscsalád még együtt tekergette a Pacsirta rádiót, hogy legalább valamicskét megtudjon arról, hogy mi újság a „szabad Európában”, és összegyűlt a kis fekete-fehér tévé előtt a nappaliban. Erős jelenet, amikor látjuk a kis Bélát (Stépán-Kovács András "MISI"), ahogy először megérzi a gitározás iránti olthatatlan szomját, miközben a tévében a jégtáncosokat nézi, akik a fülbemászó Bill Haley & His Comets- slágerre, az 1955-ös Rock Around The Clock-ra korcsolyáznak. Ezt követően levakarhatatlanul könyörög – szintén zenész – apjának (Trill Zsolt), hogy ő is kaphasson egy ilyen izgalmas hangzású, pengetős hangszert, mutatva, hogy neki bizony nem hegedűs, hanem gitáros kezei vannak. Amikor végül megkapja a gitárt, recsegő lemezfelvételeket utánozva kezd Hendrixet játszani, autodidakta módon tanul zenélni. 

Kép

Kép: Miga Film Kft.

A filmben Radics perspektíváján keresztül megérezhetjük a rendszerváltás előtti időszak fojtogató légkörét, egy olyan világét, amelyben nem rendőrért, hanem a rendőr elől futottak az emberek.  

Béla fiatal felnőttként a Sakk-Matt nevű zenekarral ért el sikereket, aztán a Tűzkerékkel, és a Taurus-szal, végül a gitárgéniusz képtelen volt olyan kompromisszumokat kötni, ami a rendszerváltás előtt a zenekarok befutásának megkerülhetetlen feltétele volt, ezért az ünnepelt sztároknak kijáró lehetőségek elmaradtak (nem úgy azoknak, akik tudták, hogy kivel kell bratyizni, és képesek is voltak belemenni kisebb-nagyobb alkukba a nagylemezért). A felnőtt Radicsot játszó Rák Zoltán hitelesen hozza a legenda örömteli és szomorú pillanatait, ami nem egyszerű feladat, ha számításba vesszük, hogy a fél filmet át kell pengetni úgy, hogy azt a laikusok mellett a zenész nézők is elhiggyék. Mivel legendás rockerek életét látjuk megelevenedni, nem meglepő, hogy a filmben alkoholból és olyan ledér nőkből sincs hiány, akik képtelenek nemet mondani, ha meglátnak egy gitárt, dobot vagy hammondot.  

Izgalmas ugyanakkor, hogy a rockzenészekkel kapcsolatos ma is élő sztereotípiákkal szemben Radics művelt, könyvimádó ember volt, akit érdekeltek a művészetek, az irodalom és a filozófia. A bölcsesség és a szépség iránti megszállottsága visszatérő eleme a filmnek.  

Annak ellenére, hogy senki sem tudta utánozni amit csinált, élete utolsó szakaszában kiábrándultan, visszavonultan élt édesanyjával, egy szoba-konyhás kis lakásban. Állítólag csalódott abban, amilyen irányt a magyar könnyűzene vett, és ahogy a világ egyre inkább elüzletiesedett, a megalkuvást semmilyen mértékben nem tudta elfogadni.  

Sosem lehetünk bizonyosak afelől, hogy milyen démonok elől menekült, de az biztos, hogy az út, amit választott zsákutca volt: az alkohol pusztító hatását már nem lehetett megállítani, végül példaképe, Jimi Hendrix után ment, és alkoholbetegségével kapcsolatos szövődményekbe halt bele 1982 október 18-án.  

Legendás zenész, izgalmas filmes megvalósítás 

A Gitárkirály azonos című daláról elnevezett életrajzi alkotás Radics Béla életének „filmes patchwork-je.”  

Eddig inkább játékfilmes elemekkel átszőtt dokumentumfilmekkel találkozhattunk a moziban, Klacsán Gábor rendező viszont mindezt a fonákjára fordította, és úgy foltozta össze az emlékfoszlányokat. Az alkotásnak keretei és egymáson áttetsző rétegei vannak. Keretet ad például az a képzeletbeli tv-műsor, amiben a Gitárhős kortársai, barátai, kollégái szólalnak meg, ugyanakkor nagyon élvezhetővé, gördülékennyé teszik a történet befogadását a hol vicces, máskor szomorú jelenetek, amelyekbe ráadásul mindig történik valami váratlan, pont mint amikor a való életben a színpadon Radics a szájához emelte a gitárt, és a fogával kezdett el játszani. Van, hogy a semmiből besétál Dr. Csernus Imre pszichiáter a képbe, hogy elmondja, hogyan működik a tehetség fellobbanásának pszichológiája, vagy az önpusztítás folyamata. 

Így mondhatjuk, hogy nem csak abba kukkanthatunk bele, hogy mi történt Radiccsal, hanem abba is, hogy mi történt Radicsban, és ez a két egymáson mozgó réteg rajzolja ki a történetet azoknak az embereknek a segítségével, akik ott voltak, látták, hallották, ismerték őt.  

Kép

Kép: Miga Film Kft.

A képkockákon a magyar rockzenei élet hírességei is felbukkannak apróbb szerepekben, így tisztelegve a Gitárkirály emléke előtt. A film említésre méltó üde színfoltja az anyakönyve szerint brit származású, de magyar szívvel született, nagykövetet játszó Gav Duncan is, aki először mutatkozott be fikciós karakterként a moziban.   

A megátkozott gitáros készítői, és azok, akik közreműködtek benne ma is nagyon szeretik Radics Bélát: minden képkockában érezhetően ott van a szív, ami a hazai rockélet aranykoráért dobog.

Tiszteletük abból is látszik, hogy Béla előadásait nem szakítják meg úgy, ahogy azt más filmekben már megszoktuk, hanem a dalokat teljes hosszukban lejátsszák a jelenetekben (Alapi István zseniális gitárjátékának segítségével), ezúton is megismertetve a legenda munkásságát azokkal, akik – hozzám hasonlóan – a moziban találkoznak vele igazán először.  

Klacsán Gábor hamisítatlan művészi gondolkodással készítette el ezt a filmet, végig nagyon szép szimbólumokkal dolgozik, így a 100 percben bőven talál a néző magának fejtegetnivalót.  

Nem tudom, hogy akik Radics Béla minden lépését követték, akik azt hiszik, hogy jól ismerték őt, azoknak tetszeni fog-e ez a lenyomat a legendáról, de az biztos, hogy azok, akik korábban nem, vagy csak keveset hallottak róla, nem csupán megismerik, de el is ismerik őt negyven évvel a halála után. „Aki azért zenél, hogy sok pénzhez jusson vagy jó legyen a lányoknál, az nem igazi művész” – vallotta a Gitárkirály, aki igazi művészként költözött fel az égi színpadra.   

A megátkozott gitárost május 4-től országszerte vetítik a hazai mozikban.  

Árulás és felelősség

– Trilógiát emlegetett a regénnyel kapcsolatban, mégis egyetlen befejezett műveként definiálja. Hogyan értsük ezt?

– A trilógiáról nem olyan régen döntöttem, mert egy könyv számomra mindig felvet új feladatokat is. Az első ilyen egy rövidtörténet-gyűjtemény volna: legendáriuma azoknak a nőknek és férfiaknak, akiket az apám perében ítéltek el, és azoké a börtöntársaké, akik később folyamatosan látogatták ők. Ezek a bejelentetlen látogatások lenyűgöző pillanatok voltak: megjelentek nálunk nyolcan-tízen, és napokat ott töltve beszélgettek és örültek egymásnak az egykori fegyencek – én pedig kívülről figyeltem, hogy mennyire boldogok, mennyire szeretik egymást. Mintául a haszid történetek szolgálnának – enyhén ritualizált szövegek arról, hogy egyébként az ébredési mozgalmak strukturálisan mennyire hasonlítanak egymáshoz. Számomra azért épp a haszid mozgalom vált nagyon fontossá, mert édesapám az asztali beszélgetések folyamán felolvasta nekünk Martin Buber német nyelvű könyvéből a haszid történeteket, amelyek így ugyanolyan ismerősök lettek, mint a bibliai történetek.

– Azt mondta, hogy a lágerből tanulni a világot egy gyereknek nem rossz pozíció.

– Ezzel nem kívánom visszamenőleg igazolni a lágereket, inkább arra gondolok, hogy lehet jól kijönni ebből a helyzetből is. A lágert mint univerzális formáját az emberi létezésnek a XX. század tanította meg nekünk, és a lágerszituációkat folyamatosan megteremtjük magunknak a társadalomban, sőt a családban is. Tesszük ezt azért, mert egy lágerben igenis könnyen lehet tájékozódni – szigorúak a szabályok, a túlélésért van minden mozdulat, az ember tekintete is, az, ahogyan a dolgokra néz. Rendkívül kreatívak vagyunk abban, hogy megalkossuk a szabadság megvonásának, felszámolásának és az önfelszámolásnak a tereit. Minden felszámolás önfelszámolás is egyben, mutatja ezt a nyugati kultúra mostani állapota is. Nem lehet csak úgy kijelölni egy embercsoportot, és végrehajtani egy társadalmi eugenikát anélkül, hogy a civilizáció maga ne omlana össze ebben a kísérletben, márpedig ezt tettük a koncentrációs táborokban és a gulágokon.

– Gyerekként átélt egy narratívát, a gyerek valós idejű érzékelését a lágerszituációról, ezt a históriát immáron negyven éve meséli újra nekünk is, akik ahogy említette, ugyanúgy átélünk valamiféle lágerlétet. Van, amit még nem mondott el?

– Nem tudok másról beszélni, csak a szabadságvesztéseknek, a szabadság odaadásának a helyzeteiről. De a trilógia harmadik részéről még semmit nem tudok, csak a feladatot: van 1400 oldalnyi titkosszolgálati anyagom, megfigyelések és lehallgatások, sőt fényképek is, amivel biztosan kezdeni kell valamit. Ez inkább morális, etikai feladat, mint írói vagy esztétikai. Hiszen ahogyan a titkosszolgálati múltat kezeltük, az teljes kudarc. Nem is olyan régen szembesültem azzal a ténnyel, hogy fenntartások nélkül elfogadhatónak tartjuk, hogy egyesek úgy lettek besúgók, hogy megzsarolták őket, lásd Molnár Gál Péter esetét – és persze lehetne még mondani neveket. De közben Molnár Gál Péter ezen az alapon bejárta a világot, egy kultúra sztárjává lett, majd a politikai átrendeződést követően sem történt valójában semmi.

Ez annyit jelent, hogy fogalmunk sincs a valóságos szenvedéstörténetekről, és nem is akarunk velük szembenézni.

– Ön szerint a zsarolás nem lehet enyhítő körülmény?

– Az apámékat is megzsarolták, apámat hét gyerekkel zsarolták folyamatosan – a börtönben is. Azt mondták neki, ha a börtönközösség nyilvánossága elé kiáll, és elmondja, hogy a kommunista kísérlet bár ateista, de valamiképpen mégis az evangélium szociális beteljesítője, akkor a 22 évét azonnal tízre redukálják – amiből akkor már hatot letöltött. Az apám legjobb barátai, lelkészek, nem lelkészek, akiket vele együtt ítéltek el, azt mondták neki, hogy „nézd, Feri, mi tudjuk, hogy a szívedben nem tagadod meg a hitedet, nem tagadod meg az eddigi életutadat és Istent sem, de a gyermekeidért vállald ezt a színjátékot!”. Apám ezt nevezte a legnehezebb próbatételének a börtönben; nem az éhezést, a verést vagy az izolátort, mert a testi szenvedés körülményei között mindig önazonos tudott maradni. Hanem amikor a saját legközelebbi testvérei, barátai, akik készek voltak meghalni érte és viszont – és ez nem legenda! –, azok kérték, hogy vállalja a színlelt tagadást. Az apám egy nap haladékot kért, végigküzdötte az éjszakát, mint Jákób az angyallal, majd amikor másnap újra összegyűltek körülötte, azt felelte, hogy megvan a megoldás: „A gyermekeim érdekében nem teszem meg.”

Nagyon súlyos etikai terhe a magyar társadalomnak, hogy tulajdonképpen ünnepli a múlt rendszer besúgóit, akik vígan végigbokázták a nyolcvanas, majd a kilencvenes éveket, és azt hirdették, hogy nincs miért bocsánatot kérniük, mert a besúgásaikkal védték a besúgottakat.

– Hol van ebben az egyén felelőssége? Ez keresztény értelmiségi feladat? Ez név által kötelezett feladat? Hiszen a Visky név pusztán attól, hogy mindez, a börtön, a kitelepítés önökkel megtörtént, elvehetetlen plusz jelentéssel bír.

– Nem specifikusan keresztény értelmiségi feladat. Azért nem, mert ez össztársadalmi etikai feladat, ami tulajdonképpen mindenkit kötelez, tehát politikai feladat is. Én persze értelmiségi vagyok és író, történetesen hívő keresztény, ezek között a keretek közt gondolkodom és ezzel vagyok önazonos. Csak annyit tudok most, hogy el kell mondani ezt a történetet is, bár a hogyanra még nincsenek pontos válaszaim.

Kép

Fotó: Éder Vera

Találkozás Kalkuttai Teréz anyával

– Az írókban van bizonyos érzékenység az irodalmi közhangulat iránt – mire van szükségük az olvasó embereknek, melyik műnemben kell alkotni ahhoz, hogy valami sikeres legyen. Reflektál az olvasói közegre?

– Az alkotói vákuumok sorozataként fogom fel az írói mivoltomat, ugyanakkor sokműfajú szerző vagyok, és ez a felszínen tudott tartani valahogy. Minden évben húsvét és karácsony előtt időt hagyok magamnak egy egyhetes lelkigyakorlatra. Egyik évben így olvastam el több könyvet Kalkuttai Teréz anyától. Mindig jegyzetelek, amikor olvasok, így szinte észrevétlenül született meg január első hetére egy Teréz-dráma, ami A test történetei című sorozat egyik darabja lett. Saját lelkigyakorlatom részeként íródtak monológok, dialógus töredékek, gyónások. Nem darabot akartam írni, hanem mély és nagyon személyes dialógust folytattam Teréz anya sötétbe zuhanásaival, a nagyon is megszólító hitetlen, illetve depressziós korszakával. Írói szempontból mindig az történik, hogy megírom önmagamat valakinek a testében. Most már egészen jól vagyok, de kezeltek álmatlansággal, és nagyon súlyos depressziós korszakaim is voltak, amelyek most már nincsenek, mert nagyon tudatosan szembenézek velük, és az alkotás pörgő időszakaiban érzékelem a küszöböt, amit nem szabad átlépnem. Az én depresszióim olyanok voltak, hogy a zuhanásaimban nem érzékeltem, hogy kitárt karok várnak a mélyben, hanem végtelenítve éltem meg a lélek levegőtlenségeit. Most már nem ott tartok, de ezt nem fennhéjázva szeretném mondani, mert aki hasonlóval küzd, nekem mind testvérem.

– Ezeket a megéléseket alkotássá minősítette. Vagy krízisként definiálja ezt az időszakot?

– Kénytelen vagyok visszatérni egy korábban használt szóösszetételemhez, jelesül hogy én „a létezés szakmában vagyok érdekelt”, ami azt jelenti, hogy nem is annyira az irodalomban és nem is annyira a színházban „utazom”. Számomra egy kiállítás meglátogatása is a létezés szakmának a része, éppen így futottam bele Caravaggióba vagy Teréz anya történetébe, tehát olykor valóban sikerült a megszólíthatóság állapotában járnom a világban. Ezek nem krízisek, legalábbis nem mindegyik, hanem önfelismerések. Caravaggio történetében való elmélyülésben még radikálisabban át kell élnem azt, hogy a szentségnek semmi köze nincs a tisztasághoz. A szentség tulajdonképpen bátor belehajlás a világba.

Aki tiszta akar maradni, szent biztosan nem lehet.

A legkibírhatatlanabb szöveg, amit szent emberről, történetesen Isten fiáról írtak, az az, hogy „bűnné lett miérettünk” – mi pedig azt hisszük, hogy ez egy metafora. Ha ezt csupán teológiai tételmondatként olvassuk, az totális félreértése az Evangéliumnak. Önmagunk felmentése, hogy a világ felé forduljunk a mocskossá válás félelme nélkül – pedig inkább kellene félnünk attól, hogy tiszták maradunk, mert ha tiszták vagyunk, akkor tökéletesen megkerültük a megváltást. Nem jó megkerülni a megváltást. A megváltás szentté tesz, ami azt jelenti, hogy félelem nélkül élhetek a világban.

Kép

Fotó: Éder Vera

A szavak pontos értelmezésének fontossága

– Ahogy az igéhez hozzányúl, és átszövi vele a regényt, olyan határátlépés, ami egyes keresztény csoportok számára a blaszfémiát súrolhatja, könnyen juthat bárki arra a következtetésre, hogy nem tiszteli a szentet.

– Ez nem súrolja a blaszfémia határát, hanem maga a blaszfémia. De az említett keresztény csoportok megváltóját a blaszfémia vádjával ítélték halálra és végezték ki. Apámat a saját egyháza javaslatára szeparálta el a kommunista hatóság az egyháztól, mert blaszfémikusnak tűnt az a kijelentése, hogy egy ateista államtól ne fogadjunk el pénzt. Ezek az egyébként hívő és nagyon tiszta emberek pedig akörül a kérdés körül forogtak, hogy ha az állam nem tart fenn bennünket, miből fogunk megélni, és mi lesz az intézményeinkkel. Apám pedig azt mondta, hogy Jézus tanításai között arról nincsen szó, hogy az intézményeknek fent kellene maradniuk. „Vonuljunk a föld alá, és Isten eltart bennünket” – javasolta a lelkészi gyűlésen. Ez egy blaszfémikus kijelentés volt. Szerintem a kereszténység lényegéhez hozzátartozik a blaszfémia, a kereszténység történetét mint a blaszfémiák történetét is meg lehetne írni – a szentek története a blaszfémiák története.

– Botrányos dolgokat beszél, András.

– Én a valóságról beszélek. A valóság elhárításában lehet tollseprűszárnyas angyalkák közelében élni, de a kereszténységnek semmi köze a giccshez. Arra jutottam, hogy a valóság csak közösségi gyakorlatként rakható össze, amiből az is következik, hogy el kell tudnom fogadni a másik tőlem különböző valóságát, mert az ő percepciója is maga valóság.

– Azt hiszem, hogy a művei egyfajta fogalomtisztázási törekvésként is olvashatóak – legalábbis nekem könnyű az ön által teremtett „laboratóriumi” körülmények közt újravizsgálni a fogalmakat. Ahogy Teréz anya történetéhez hozzányúlt, mintha a szégyen nem is létezne.

– Azt hiszem, hogy az a szégyen, amiről beszél, abból az elgondolásból fakad, hogy az ember jó. Én ennek a téveszmének a terhétől megszabadultam. Az ember nem jó, és ha mondjuk a nyugati kultúra túljutna az önmaga jóságának a bálványozásán, talán a most dívó, pusztító bűntudat-kultúrának sem volna talaja.

A karácsony előtti gyűjtések idején feltöltjük a lelkünket egy egész éven át kitartó jósággal, és megy minden tovább a maga útján. Akkor volnánk jók, ha semmilyen módon nem fogadnánk el a háború logikáját, azaz a másik legyőzésének a démoni kényszerét, sem a magánéletünkben, sem a társadalmi életünkben.

A saját jóságom kinevetésében gyakorlom magam, mert hosszú évekig éltem a jóság görcsében. Jézus felszólított egy előtte álló jóság-példaképet, hogy ne mondja őt jónak. Mármint Jézust...! Nem akart belépni ebbe az emberi jóságklubba, mert ennek beteges győzelmi kényszer, és persze a vele járó vér, szenvedés az útja, azaz az örökös megszégyenítés- és megaláztatás-rítusok. Azért tudtam megírni ezt a regényt, és talán, nagy meglepetésemre, azért írtam boldog regényt, mert megszűntem félni a szavaktól. 

Ez az írás a Képmás magazin 2022/12-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. A háromévesek makacsságával néz föl rám, miután az új lakásuk pici udvarának kerítését többször körbejárta.

– Itt volt az az ajtó, a kerítésen. Ahol át lehet menni a ti kertetekbe, Nagyi.

– De hát a mi kertünk két utcával arrébb van. Nem lehet, hogy álmodtad?

– Nem, tényleg, mutatta, mutatta az a nő.

A sírás határán van, nem érti.

Eszembe jut egy mentő­ötlet, a képzeletbeli barátja, aki általában minden nehezebb kérdést vagy konfliktust magára vállal egy-egy történetben.

– Nem lehet, hogy Kali mutatta neked? – ölelem meg.

Gyanakodva néz rám, de aztán megenyhül:

– De lehet – mondja, vagy inkább Zoli – fűzi hozzá, hogy mégse legyen teljesen igazam. Zoli Kali testvére, csak a miheztartás végett.

Már az utcán bandukolunk, át a „Nagyi kertjébe”, ami, ha nem is egyajtónyira, de nagyon közel lesz. Ami egy közös társasházi kert, de kezdő nagyiként igyekeztünk a férjemmel kis édenné varázsolni, cseresznyefával, kis paradicsomokkal, fügével, hintával, homokozóval, elbújós akácbunkerrel. Talán ilyesmire számított, amikor mondták, hogy az új lakáshoz lesz közös kert, és amikor csak egy aprócska udvart látott kókadt bokrokkal, kellett egy magyarázat. Ha tehetném, hétvégeken összetákolnám azt az átjárót, elrejtve az akácfa alá.

2. – Te tudtad, hogy a házunk alatt vannak még szobák? – kérdezi búcsúzáskor. – Nem is értem, hogy hol volt eddig az az ajtó.

Megtorpanok. Egy órája itt vagyunk, és olyan volt, mint régen, nem mondott semmi furcsát, tudta, kik vagyunk.

– Hol van az az ajtó, Apu?

– Hát, itt – mutat maga köré.

– Melyik az?

Nagy szemei kicsit elhomályosodnak.

– Hát… mindegy. Majd legközelebb megmutatom, most már sötét van.

– Jó, majd legközelebb.

Megölelem, de mintha egy téli fagyott facsemetét ölelnék át, csak túl akar lenni rajta. Mindig is úgy adott puszit, hogy szinte fájt.

Ha megsimogatnám, idegesen elhajolna, ahogy mindig.

Pedig meg kellene találnom. Kell lennie egy ajtónak valahol. Most, amikor bezárul az, amelyik a művelt, okos, verset író, fordító és zenét szerző kutatóorvoshoz vezetett. Meg kell találnom az ajtót apámhoz. 

Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatában jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Semmelweis Egyetem szakemberei közel 27 ezer tanulmányból kiindulva összegezték a spermiumok örökítőanyagának károsodását okozó legveszélyesebb tényezőket.
A férfiak nemzőképessége az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent, hívják fel a figyelmet. A szakemberek azt várták, hogy a hímivarsejtek minősége 40 éves kor után kezd jelentősen romlani, ám az elemzés kimutatta, hogy 50 éves kortól emelkedhet a DNS-töredezettség meghatározó mértékben, átlagosan 12,58 százalékkal. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy érdemes halogatni a gyermekvállalást, hiszen egyéb fontos paraméterek romolhatnak a kor előrehaladtával, hangsúlyozza dr. Szabó Anett, PhD hallgató, a Semmelweis-es publikáció első szerzője.

A DNS-töredezettség vizsgálata 2021-ben került hivatalosan a nemzetközi irányelvek közé. Általában a 25 százalék alatti töredezettség tekinthető optimálisnak, e felett csökken a spontán fogamzás esélye, 50 százalékos érték fölött pedig a lombikprogram sikerének aránya is alacsonyabb.  

Korábbi kutatások szerint a nyugati, fejlett országokban hanyatlik a termékenységi arány: hatból egy pár küzd meddőségi problémákkal. Az okok sokfélék, de körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a férfiak és a nők között. Bár az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent a nem ismert eredetű meddőségek aránya, az esetek kb. 30 %-ában még mindig nem találják az okokat.

Károsan hat a spermiumok minőségére a környezetszennyezés, például a légszennyezés, a gyom- vagy rágcsálóírtószereknek való kitettség és bizonyos egészségügyi problémák is, mint a herevisszér-tágulat, a heretumor és a csökkent glukóztolerancia (a cukorháztartás zavarai).

Emellett bakteriális vagy más szexuális úton terjedő fertőzéseknél is kimutatható volt a DNS-fragmentáció növekedése, mutat rá a SOTE.

A szakemberek szerint a probléma megelőzése érdekében már a gyermektervezés időszakában érdemes az életmód-faktorokat optimalizálni, például letenni a cigarettát, rendszeres fizikai aktivitást folytatni, vagy egészségesebben táplálkozni.

Források:

• MTI
• https://semmelweis.hu/mediasarok/2023/04/25/hanyatlik-a-ferfi-nemzokepesseg-ezek-a-fo-rizikofaktorok-melyek-ronthatjak-a-spermiumok-funkciojat/

Orsit mindig is érdekelte a rendezvényszervezés: már egyetemistaként is ő volt az, aki fővárosi barátait elhívta, hogy a helyi kastélyban szilveszterezzenek. Később több történelmi témájú előadást is szervezett, majd Böjte Csabát és Pál Feri atyát is felkérte, hogy tartsanak előadást a városban. Sokakat megmozgatott az egyik helyi civil szervezettel közösen kivitelezett nagyszabású városismereti sétája is.

Az Élménybarangolásokat szerettei biztatására indította el két évvel ezelőtt. Párjával, Horváth Sándorral akkoriban, a koronavírus járvány idején kezdték gyakrabban járni a Gyömrő környéki erdőket.

„Egyre több emberrel találkoztunk arrafelé, viszont azt vettük észre, hogy a sűrű, sötét rengetegbe csak kevesen merészkednek, pedig sok csodát lehet látni beljebb sétálva is” – idézi fel Orsi.

A világjárvány nekik is nehézségeket okozott: az első kiránduláson az akkori törvényi előírás miatt még csak nyolcan vehettek részt. Ez nem szegte kedvüket: azóta már több mint egy tucat programon vannak túl, és egyre többen kezdenek érdeklődni a projekt iránt, amelynek Facebook-oldalát már több mint ezerötszázan követik.

Kép

Sanyi egy korábbi Élménybarangolások túra résztvevőivel – Fotó: Élménybarangolások/Büki Orsolya

Kőtojás az erdő közepén és hat szempár a sötétben

A meghirdetett kirándulások előtt mindig bejárják a kiszemelt területet. „Egyszer este indultunk útnak, és meglepetésünkre tehenekkel találkoztunk. Kiderült, hogy a mező tulajdonosa elkezdte legeltetésre használni a területét, ami korábban parlagon hevert, és a teheneket éjszakára is kint hagyta. Nagyot néztünk, amikor a fejlámpánk fénye hat mélázó szempárra vetődött. Nem tudom, ki volt jobban meglepve, ők vagy mi.”

Egyik kedvelt úti céljuk a szomszédos Péteri település erdei részén elterülő Óhegy. A környező erdőséghez több érdekes történet is kötődik: az egyik ilyen egy matuzsálem fa, a péteri hármas tölgy legendája. A monda szerint több mint száz éve egy tőről három fa sarjadt, amelyek közül egy villám pár éve kidöntötte a középsőt, a két szélső fa azonban azóta is tovább él.

Másik kedvenc helyük a Gyömrő és Mende határában elhelyezett Kőtojás, amely eredetileg nem itt, hanem az úgynevezett Túzberekben állt. Erre a helyre utal maga az alkotás is, amely a régen nagy számban ott élt túzok tojásának mintájára lett megformázva egy mészkőtömbből.

Az alkotás a nemrég elhunyt ifjabb Pál Mihály Munkácsy-díjas szobrászművész és testvére, Pál András munkája. „Az arra tévedők nem tudták, hogy kerül egy kőtojás a természetbe, ezért az alkotóval együttműködve felállítottunk egy táblát, amelyen annak rövid története olvasható – meséli Orsi. A Kőtojást kemény süttői mészkőből faragták. „A mészkőtömböt robbantással választották le a bánya kőfaláról, megmunkálása keményre edzett vas vésőkkel történt, és gépi csiszolással lett befejezve” – mondta el korábban Pál Mihály.

Kép

A Kőtojás – Fotó: Élménybarangolások/Büki Orsolya

Ínycsiklandó falatokkal motiválják a célba érést

Az Élménybarangolások csapata mindig valamilyen tematikára építi a programokat, így sosincs két egyforma túra. A programok során igyekeznek minél többet mesélni a meglátogatott vagy az út során érintett vidékekről, helyszínekről, hogy a résztvevők ne csak a gyönyörű látvánnyal – és jó pár kilométerrel – legyenek gazdagabbak, hanem történelmileg és helytörténetileg is tudják mihez kötni a látottakat. „Sok helyi meglepődött, amikor elmeséltük, hogy régen a Sóúton az Erdélyből Szolnokig felhajózott sót vitték a mi vidékünkön keresztül Pestre.”

„Azon is el szoktak csodálkozni, hogy a péteri Óhegyről tiszta időben egészen Százhalombattáig, a Kőtojás felé vezető útról pedig a Mátráig ellátni” – meséli a szervező.

Tartottak már gasztrotúrát is, amikor minden megállónál helyi vendéglátósok, termelők és borászok finomságai várták a résztvevőket. Máskor éjszakai túrát szerveztek: még világosban indultak el, majd együtt gyönyörködtek a naplementében, hogy aztán a csillagos égbolt alatt induljanak vissza a kiindulási pontra.

Kép

Fotó: Élménybarangolások/Büki Orsolya

Generációk találkozása

A kirándulásokon új barátságok is születtek, mert a túrákon lehetőség nyílik rá, hogy a különböző generációk jobban megismerjék egymást. „Az egyik túrára a kamaszkor küszöbén álló másodunokatestvérem is eljött, akivel csak évente egyszer, családi összejöveteleken szoktunk találkozni. Kicsit tartottam tőle, hogy lesz-e közös témánk, aztán végigbeszélgettük a túrát. Rájöttem, hogy sokkal érettebb a kortársainál” – osztja meg az egyik gyakori barangoló, Flóra.

Orsi az idősebb korosztályt is arra biztatja, hogy mozduljanak ki, csatlakozzanak valamilyen kirándulós csoporthoz. A 10–15 kilométeres táv számukra is kényelmesen teljesíthető. „Rengeteget nevettünk, észre sem vettük, hogy lesétáltunk 10 kilométert” – meséli egy másik résztvevő.

Orsi és Sanyi legközelebb, májusban egy futóversenyt szerveznek a környéken. A III. Erdőkerülő Terepfutó Verseny résztvevői négy távon, hat kategóriában mérettethetik meg magukat. A 10 évesektől a hatvan pluszosokig várják a futni vágyókat. A nevezési díjak egy részét a versenyzők által megszavazott szervezet, alapítvány részére utalják a szervezők. A futóversenyre április 30-ig várják a nevezéseket.
A futóversennyel egyidejűleg túrát is tartanak, így a család azon tagjai sem maradnak ki a programból, akik nem vállalkoznának futásra, de szeretnének kimozdulni.

Kép

Az Élménybarangolások kirándulások szervezői, Büki Orsolya és Horváth Sándor legközelebb jótékonysági futóversennyel készülnek – Fotó: Élménybarangolások/Büki Orsolya

„Tavasszal minden szebbé, jobbá, barátságosabbá válik, a természet és szerintem kicsit mi is” – mondja Orsi. – Programjainkkal arra szeretnénk rámutatni, hogy nem feltétlenül kell órákat utazni és nagy összegeket elkölteni ahhoz, hogy élményekhez jussunk. Menj ki a szabadba, hallgasd a madarak csicsergését, sétálj egyet a jó levegőn, vagy heveredj le egy pokrócra egy finomságokkal megpakolt kosár kíséretében, a lényeg, hogy ki tudj szakadni a hétköznapok rohanásából és „csak úgy” együtt legyél a szeretteiddel, barátokkal. Mi ehhez adunk lehetőséget az érdeklődőknek, akiktől mi is nagyon sok kedvességet és pozitív visszajelzést kapunk. Már ezért megérte belevágni!”

Egy társaság, amely saját értelmezést ad a tudománynak

De kik is a Szkeptikus Társaság tagjai? Nem tudjuk, mert nem publikus. Vezetőik kiléte viszont nyilvános, közöttük van diplomával nem rendelkező és magas tudományos fokozatú egyaránt, legismertebb „arcuk” pedig Vágó István volt televíziós vetélkedő-vezető (jelenleg ellenzéki politikai aktivista). Társadalmi tevékenységük leginkább arról ismert, hogy megpróbálják ellehetetleníteni az alternatív gyógymódok gyakorlását, de többször kerültek már szembe a tudományos élet vezetőivel is. Volt már csörtéjük a Magyar Tudományos Akadémia elnökével, amiért kinyilvánította istenhitét, majd a hagyományos kínai gyógyítás orvosi egyetemi támogatása elleni kampányukkal kivívták a Semmelweis Egyetem rektorának felháborodását és ellenvetéseit. Nincs újdonság tehát abban, hogy nagy társadalmi és szakmai presztízzsel rendelkező embereknek „mennek neki”.

Kicsoda Bagdy Emőke?

Aligha kell a kepmas.hu olvasóinak bemutatni a pszichológus professzort, aki korábban a nyomtatott Képmás címlapinterjújában, Képmás-esten és a méltó megöregedésről szóló Spiritusz-podcastben is szerepelt. Pályafutásáról legtöbbet talán ebben a 2020-as interjúban beszélt. Nem először kerül kereszttűzbe pszichológiai szakmai nézetei miatt. 2020-ban több mint ezer kollégája írta alá az avíttnak, tudománytalannak tartott nézetei elleni tiltakozást. Kiverte ugyanis a biztosítékot szakmája egyes köreiben az, hogy azt vallja: a kisgyermekeket meg kell erősíteni biológiai nemükkel megegyező identitásukban, nem szabad elbizonytalanítani őket pl. a másság iránt érzékenyítő mesékkel. „Harmonikus a fejlődés akkor, ha a biológiai nemhez adekvát szociális illeszkedik, megerősítve azt. Számomra az a kritika részéről a legfőbb kérdés, hogy amikor a népesség kilencven százalékában ez a biológiai és szociális nemi illeszkedés jellemző, és zavartalanul végbemegy, ez képviseli a többséget, miért oly fontos a kisebbségi folyamatokra érzékenyítés a meséken keresztül? Az átlagot akarják netán egyesek megváltoztatni? Tartsuk azt elsősorban fontosnak, ami keveseket érint? Vajon miért?” – tette fel a kérdést a Magyar Nemzetben megjelentetett állásfoglalásában. A Demokratának adott interjújában a 14–18 éves kor sérülékenységére is felhívta a figyelmet: „A 14–18 éves kor közötti idő a fiatal identitásépítésének időszaka. […] Bármely direkt vagy indirekt alattomos befolyásolás következményekhez vezet, a fejlődést megzavarja. Ha ezt a szabályt nem tiszteljük, akkor a gyermek »térítését«, érzékenyítését magát is pszichoszexuális erőszaktevésnek kell tartanunk.” Ugyanitt nem rejti véka alá, hogy veszélyesnek tartja az LMBTQ-mozgalmat: „Az LMBTQ-mozgalom messze több és veszélyesebb, mint a szexuális szabadságot és az eltérő utak normalitásba való befogadását kívánó kisebbség harcos megnyilvánulása. Egy új filozófia, életideológia kortese. […] Azt szeretnék, hogy ezt az új nevezéktant tegyük a tradicionális helyére, engedjük be az átlagos és többségi normák közé, vagyis a szexuális orientációs eltérések a normalitás tartományába kerüljenek. Az a nyomás, amelyet a többségre gyakorolnak, szinte ítélkezően kirekesztő erővel utasítja el a többségiek eredeti véleményét, akiket ráadásul megbélyegeznek, mások mellett homofób, rasszista címkével jelölnek meg.”

Azok a pszichológusok kezdeményezték szakmai ellehetetlenítését, akik a szexualitás és nemi identitás terén az új, ideológia- és politikavezérelt irányelveket fogadják el. A politikai ráhatás akkor kezdődött, amikor 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) direkt politikai nyomásra, kis többséggel úgy döntött, hogy a homoszexualitást leveszi a mentális zavarok listájáról. Ettől kezdve fokozatosan elvárt szakmai normává vált az élet- és magatartástudományok képviselői között, hogy a a különféle szexuális orientációkat csupán hétköznapi variánsoknak tekintsék, annak ellenére, hogy nem a természettudományos tapasztalatok felől, hanem az LMBTQ politikai törekvések felől támadt a kezdeményezés, és a szakmai érvek csak lekövették az ideológiai elvárást. Ma páriák lennének a saját szakmájukban azok a pszichológusok és pszichiáterek, akik a genderelméletnek megfelelően a szexuális irányultságok és nemi identitások legtöbbjének egyenrangúságát nem ismerik el, valamint az ezek megélését támogató segítségnyújtást sem tartják kizárólagosnak. A mainstream szakmai elveket megkérdőjelezők kenyérféltésből nem adhatnak hangot egyet nem értésüknek.

Bagdy Emőke tekintélyének nyomasztó terhe a kollégákon, bosszantó súlya a másként gondolkodókon

Végignéztem azt a 2020-as több mint ezer aláírást (akik között persze sok más szakmájú is volt), és két gondolat jutott eszembe: vajon a pszichológusok közül mennyien vannak, akik csak az akolszellem miatt vagy félelemből, a praktizálásuk ellehetetlenítése miatt írták alá? És vajon hányan vannak közöttük, akiknek teljes pályafutásuk során ez az aláírás lesz az egyetlen jelentős, szakmai nyomot hagyó tettük?

Nyomasztó súly lehet művelni ezt a szakmát egy olyan tekintély árnyékában, aki mindent elért hosszú élete során, amire egy mai pályakezdőnek nem sok esélye van. Hát még milyen bosszantó lehet azoknak a tőle nem sokkal fiatalabb pályatársaknak, akik egész életük során Bagdy Emőke lemaradó szakmai riválisai voltak. Az 1000 pszichológus petíciója felért egy negatív anya- vagy tanárkomplexustól szenvedő tanítvány szellemi gyilkosságkísérletével: megszabadulni a nyomasztó elődtől. És mekkora lehetett a csalódásuk, amiért az „eltüntetés” nem sikerült. Talán ezért is mutatkozott igény most egy újabb hasonló imázsromboló akcióra, amely a Szkeptikusok Társasága számára kétségtelenül jól jön a figyelemfelkeltés és ismertebbé válás szempontjából: két mondvacsinált „tudományos érvvel” kikezdeni Bagdy Emőke tudományos életművét. Pedig tudható, hogy a Laposföldnek nevezett citromdíj azokra szárad, akik – bár tagadott, de mégis egyértelmű ideológiai-politikai szándékkal – pécézték ki éppen őt. A díjra jelölésének indoka ez volt: „A szexuális fejlődéssel és a nemi szerepekkel kapcsolatos elavult, több évtizede meghaladott álláspont magabiztos és kitartó képviseletéért és ideológiai elköteleződésből fakadó rendszeres gendertagadó, homofób megnyilvánulásaiért, amelyeket gyakran fűszerez szabad megfogalmazású kvantumhalandzsával.” Még szerencse, hogy Bagdy Emőke példamutató mértéktartással minderre csak röviden reagált a mandinernek nyilatkozva, többek között ezzel a mondattal: „Tudomásul veszem, hogy izgatom a kedélyüket, viszont velük szemben én elfogadom más véleményét, nem ítélkezem.”

Az alkalmazáson a Magyar Katolikus Egyház hírei, eseményei, hasznos letölthető anyagai kapnak helyet, valamint tematikus menüpontjai is lesznek.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) megbízásából készült applikációt bárki letöltheti a Play áruházból (Android) és az App Store-ból (IOS).

A közelgő pápalátogatás hasznos tudnivalói is felkerültek az applikációba.

Az Események menüpont alatt megtalálhatók a pápalátogatás helyszínei, ahova útvonaltervező segíti az eljutást a résztvevőknek.
 A Liturgikus énekek menüpont pedig tartalmazza az Adoremus különszámát, a vasárnapi Kossuth téri ünnepi szentmise énekeit és liturgikus olvasmányait.

Az applikáció ugyanakkor a pápalátogatást követően is frissülni fog.

Miközben az MCC-s képzésről szóló beszélgetésre készülök, találok egy érdekes cikket, amelyben azt taglalják, hogy „csak 45 éves kora után lehet egy CEO igazából felelős vezető”. Amikor azonban megemlítem ezt a számot, a Vezetőképző Akadémia tanácsadója rögtön arra hívja fel a figyelmet, hogy először azt érdemes tisztázni, ki tekintünk vezetőnek manapság.

Az ügyvezető igazgatótól a véleményvezérig

„Nemcsak a CEO a vezető, hanem mindenki, akinek irányítási, vezetői feladatai vannak, éppen ezért nem csak vállalkozásban érdemes gondolkodni, hiszen akár a közösségi médiában népszerű véleményvezérek is lehetnek vezetők” – magyarázza Ludvig Orsolya, aki szerint a fogalom tisztázásánál a főnök és a vezető közötti különbséget is érdemes hangsúlyozni.

„Biztosan te is láttál már a közösségi médiában olyan mémet, amelyen van egy ember, aki áll és parancsolgat a csoportnak, ő a főnök.”

„Az igazi vezető pedig az, aki a csapat élére áll, és a projekteket is úgy vezeti, hogy közben ő is végig csapattag marad” – hívja fel a figyelmet a szakértő.

Arra a kérdésre pedig, hogy vezetőnek születni kell, vagy tanulás útján lehet elsajátítani a szükséges képességeket, Orsolya elmondja, hogy az adottságok és a képzettség egyaránt fontos ahhoz, hogy valaki jól tudja végezni ezt a munkát.

Önmagában az, hogy valaki az akadémián tanul, még nem jelenti azt, hogy a program végeztével rögtön beülhet egy közép- vagy felsővezetői pozícióba. „Inkább gyorsítósávként szoktuk emlegetni, ami lendületet ad ahhoz, hogy a fiatalok később hatékony vezetővé váljanak” – hangsúlyozza.

Kép

Fotó: Vezetőképző Akadémia

Tapasztalatszerzés tengeren innen és túl

Az ősszel induló egyéves képzés egy hónapos intenzív felkészítő szakasszal indul, ahol a cél a vezetői gondolkodás elsajátításának elengedhetetlen részét képező alapismeretek átadása. A következő hat hónap alatt a hallgatók tantermi és tantermen kívüli programok útján szereznek egyre mélyebb tudást a vezetői munka lényegéről. A kurzusok mellett tréningek, céges látogatások, projektfeladatok, exkluzív beszélgetések, tanulmányutak és közösségi programok váltják egymást.

A képzés nem titkolt célja, hogy a hallgatók ne csak tantermi körülmények között, hanem a munka világban is kipróbálhassák magukat.

A kiválasztott partnerszervezetek lehetőséget biztosítanak arra, hogy a Vezetőképző Akadémia hallgatói egyhetes látogatás keretében megismerhessék az adott céget, annak működési környezetét és módszereit. A képzés ideje alatt a hallgatók legalább egy hosszabb időtávú vállalati projektben is részt vesznek, elmélyítve a projektmenedzsmenthez szükséges készségeket, és aktívan is használva az ehhez szükséges eszköztárat. A fiatalok a képzési év során akár 6–8 vállalattal vagy szervezettel is megismerkedhetnek mélyebben, az egyéb látogatások keretében pedig mintegy száz szervezet működéséről szerezhetnek személyes tapasztalatot.

„Nemzetközileg is elismert professzorok, aktív vállalatvezetők jönnek hozzánk, a tanulmányutakkal pedig Belgiumba, az Amerikai Egyesült Államokba, Ázsiába, Dél-Afrikába lehet eljutni” – sorolja Orsolya. Az utazások alkalmával a fiatalok magyar vagy magyar vonatkozású szervezeteket látogatnak meg, ahol lehetőségük nyílik betekinteni azok működésébe, szervezeti felépítésébe, történetébe. A szakmai programok keretében a legmagasabb szintű döntéshozókkal, vezetőkkel, polgármesterekkel, tisztviselőkkel, tanácsadókkal történő beszélgetések nagyban támogatják a hallgatók világlátásának, személetmódjának bővítését.

Nemcsak tudást, közösséget is kapnak

A tanácsadó szerint az is előnyére válik a programnak, hogy általában nagyon különböző emberekből áll a résztvevők csapata, amely a program végére összetartó közösséggé kovácsolódik. „Mindenféle háttérrel, végzettséggel érkeznek hozzánk a fiatalok, ami azért is jó, mert így megtanulhatják azt, hogyan kell együttműködni más szakterületek képviselőivel.

Egy ilyen képzés az egész országnak fontos lehet, mert az onnan kikerült fiatalok a nemzetközi vérkeringésbe is jobban be tudnak kapcsolódni.

 Biztatjuk is arra a fiatalokat, hogy szerezzenek minél több tapasztalatot, aztán jöjjenek haza és kamatoztassák itthon” – teszi hozzá Orsolya.

Az, hogy Magyarországon képzett, jó vezetők tevékenykedjenek, tehát nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, sőt egyéni érdek is, hiszen ki ne akarná, hogy olyan ember jelölje ki számára az utat, aki nem hatalma fitogtatásával, hanem hozzáértéssel és odafigyeléssel viszonyul a munkavégzéshez, a munkavállalóhoz?

A 28 év alatti fiatalok jelentkezését április 30-ig várják a szervezők, a felvétel eredményéről várhatóan június közepén értesülnek a jelentkezők.
A Vezetőképző Akadémiáról és a felvételiről további részletek az intézmény honlapján találhatók: https://vezetokepzo.mcc.hu/

Hogy érzitek magatokat férjeddel és kislányoddal Marokkóban? Elképzelhetőnek tartod, hogy végleg kint maradtok?

Inkább csak megpróbálunk kétlaki életet élni, mert mindkét hazánk fontos számunkra. Nagy álmunk volt a férjemmel – és egyben zenésztársammal –, hogy éljünk Marokkóban is. Ennek oka elsősorban az, hogy itt él a családom másik fele. A marokkói rokonsággal szakaszos, vissza-visszatérő kapcsolatot ápoltunk, sokszor több év is eltelt a találkozásaink között. Úgy éreztük, eljött az ideje a szervesebb kapcsolódásnak. A család nagyobbik része csak arabul tud, én pedig sok mindent értek, de még nem tudok folyékonyan beszélni, ezért tanulom a nyelvet. Ez az egyik fő célom itt. A ramadán miatt az utóbbi hónapban megváltozott a mindennapi élet lüktetése: máskor zárnak a boltok, az emberek máskor fekszenek és dolgoznak, és természetesen böjtölnek, lelkileg is megtisztulnak. A kislányunk, Míra elég gyorsan beszokott a helyi óvodába, ismerkedik a szokásokkal, a helyiek temperamentumával, és szépen ragad rá az arab nyelv is.

Fontosnak tartom, hogy ő is megismerje a marokkói gyökereit, mert hiszem, hogy így alakulhat ki teljesebb identitása, énképe.

A férjem is úgy érzi magát itt, mint „hal a vízben”: élvezi ezt a belül-kívül napsütötte vidéket, kultúrát.

Édesapád volt marokkói származású. Hogyan ismerkedett meg magyar édesanyáddal?

Mindketten a Debreceni Egyetemre jártak, csak amíg apukám orvosira, addig anyukám matematika–fizika–francia szakra. Amíg apukám élt, folyamatosan tudtunk egymásról, és zeneszeretetével ő is bátorított az arab zenei világ felfedezésére.

Már gyerekként is zenei pályára vágytál?

Már kicsi koromban is zengett bennem a dal, lelkesen alkottam, produkciókkal leptem meg a családot. 12 éves koromtól jártam zeneiskolába, népi ének szakra Sáriné Szebenyi Judithoz, illetve népzenei versenyekre, de nem gondoltam, hogy ez akár a hivatásom is lehet. Valahogy akkoriban még inkább orvos szerettem volna lenni apukámhoz, nagybátyámhoz és nagypapámhoz hasonlóan. Sokszor játszottam orvosost, volt betegnaplóm, recepttömböm, pecsétem is! Debrecenben, a most 150 éves Fazekas Mihály Gimnáziumban biológia szakon érettségiztem, és szinte az utolsó pillanatban dőlt el, hogy a népzene lesz az utam. És tudod, mi a nagyszerű?

Hogy rájöttem, most pont az vagyok, amire vágytam.

Így is emberekkel foglalkozom, zenével igyekszem ápolni a lelkeket előadóként és tanárként is. Időközben elvégeztem egy art coaching képzést, ami még tovább lendít ezen az úton.

Ez izgalmasan hangzik! Mivel foglalkozik egy art coach? Hogy néz ki nálad egy ilyen foglalkozás?

Az art coach vagy az art coaching eszköztárát alkalmazó szakember a művészetek színes eszköztárán keresztül igyekszik felébreszteni a kliens alkotói energiáit, kreativitását, ezzel segítve őt önmaga mélyebb megismerése felé. Jelenleg „Nőj a fény felé!” hívószóval önismereti énekórákat tartok nőknek, amelyekben ötvözöm a Zeneakadémián való tanítással töltött hét évem bő tapasztalatát az art coaching eszköztárával.

Kép

Fotó: Koszora Andrea

Mennyire érzed magad biztonságban Marokkóban?

Sosem hittem, hogy ekkora biztonságban fogom magam itt érezni! Bárhol járjon is az ember, mindig fel kell készülnie a rosszabbik eshetőségre, de őszintén mondom, hogy nagyrészt pozitív tapasztalataim vannak.

Az utcán az emberek a Jóisten áldását kérik egymásra, teljesen mindegy, hogy ismerősök vagy sem.

Olyan érzésem van, mintha mindenki a rokonom lenne egy kicsit. Múltkor egy ismeretlen hölgy jött szembe velem, egy pillanatra megállt, rátette Míra lányom fejecskéjére a kezét, áldást kért rá, és ment tovább, mintha mi sem történt volna. Az edzőteremben sem volt ez másképp: egyszer elsőként érkeztünk a kislányommal, az utánunk jövő ismeretlen nők pedig sorra megpuszilták Mírát, és üdvözöltek engem, amíg vártuk, hogy beengedjenek.

Hogyan köszön vissza a marokkói származásod a személyiségedben? Gondolok itt például a jó értelemben vett temperamentumosságra.

Az életmódomban, a habitusomban, az ünnepekben és a látásmódomban is visszaköszön. A marokkói nők nagy lángon tudnak égni, nagyon kifinomultak, és – ezt nem tudom másképp megfogalmazni – van tartásuk. Érződik rajtuk az önbizalom, az erő. Sokat tanulok tőlük.

Legutóbb két évvel ezelőtt, az Átváltozás című lemezed kapcsán beszélgettünk – azóta napvilágot látott egy újabb, a Tőlem-Neked, ami már az ötödik a sorban, de első abban a tekintetben, hogy szólólemez. Különlegessége még, hogy török és magyar népdalokat tartalmaz, méghozzá nem is akármilyen formában…

Éreztem, hogy olyan lemeznek van itt az ideje, ami a két nép népzenéjét szervesebben kapcsolja össze, mint eddig bármelyik lemezem. A Tom-Tom Kiadó gondozásában megjelent Tőlem-Neked közismert magyar és török népdalokat tartalmaz, és minden dal kétféle feldolgozásban hallható. A műfordítás dr. Erdal Şalikoğluval való közös munkám eredménye. A lemez megjelenését az NKA Halmos Béla Program támogatta. Mindkét nemzet az eredeti nyelv mellett saját anyanyelvén is hallhatja – vagy éppen tanulhatja meg – a másik nép közismert népdalait, vagyis ez a lemez közel hozza a török közönséghez a magyar zenei hagyományt, és a magyar hallgatókhoz a török vokális zenei csemegéket.

A telt házas lemezbemutató a Yunus Emre Török Kulturális Intézetben volt, ahol mind a magyarok, mind a török meghívottak beleadták szívüket-lelküket a közös éneklésbe.

Kép

Fotó: Koszora Andrea

Magyar, török, berber, arab, radzsasztáni, hindi, urdu, kazah, azeri, perzsa nyelveken énekelsz, ami egészen elképesztő! Jómagam is tanulok törökül – igaz, most van egy kis lustasági szünetem –, így tudom, hogy a ragozás roppant logikus, a magyaréhoz nagyon hasonló. Te autodidakta módon vagy tanártól tanultad a török nyelvet?

Elsőként a Budapesten élő török barátnőimhez jártam gyakorolni, de nem a szó szoros értelmében vett magánórák keretében. Aztán alap török nyelvtudással, Erasmus-ösztöndíjjal kimehettem Isztambulba egy művészeti egyetemre, ahol a török népzene elméleti alapjait ismerhettem meg. Óriási élmény volt az ott töltött idő, mélyen megfogott a török világ, a zene, a tánc, az illatok, az egész kultúra, az emberek, a gondolkodásmód, a mentalitás. A török nyelvtudásom a hetek-hónapok múlásával hál’ Istennek rohamosan fejlődött, hiszen nagyrészt csak törökökkel érintkeztem, és közben már iskolai keretek között is tanulhattam a nyelvet. A negyedik hónap végén le is tettem a nyelvvizsgát.

Elismerésem! Képzeld, nem is olyan régen megjelent a kepmas-hu-n egy interjú dr. Bartha Júlia néprajzkutató-orientalistával, aki nagyon pozitívan beszélt a török nők helyzetéről, karrierútjáról. Az olvasókat meglehetősen felpaprikázta a cikk. Olyanokat kommenteltek a közösségi oldalon közzétett poszt alá, hogy „a török férfiak mellett a nő csak egy rabszolga; Törökországban a nők nem futhatnak be karriert, mert nem engedik nekik; elég ott tölteni huzamosabb időt, és az ember szembesül azzal, hogy nem olyan szép világ, mint ahogy a szakember beszél róla”. Te mit tapasztaltál a kintléted során? Nem lehet, hogy egyszerűen csak rossz a közel-keleti népek marketingje?

Nagyon veszélyesnek tartom a címkézést. Az arab és a török nép elképesztő kulturális értékeket hordoz, éppúgy, mint a magyarok.

A sztereotípiák akkor tudnak leomlani, ha lépéseket teszünk egymás felé.

Nem az az elsődleges, hogy szeressük egymást, hanem hogy megismerjük a másikat és a kultúráját. A megismerés után jöhet a második lépés, vagyis, hogy mélyebb szinteken is nyissunk egymás felé. Ha mindez megtörténik, akkor láthatjuk, hogy nem minden annyira fekete és fehér, ahogy elsőre gondoltuk.

Ismerős mondatok

„Most egy kicsit fájni fog.”
„Hogy vagyunk ma?”
„Először a beteg lábat lendítse előre!”
„Próbáljon meg lazítani!”
„Sajnos csak a műtét segít, kénytelenek leszünk megoperálni.”

Az idézett mondatok mindannyiunk számára ismerősek. Annyira megszoktuk, hogy talán bele sem gondolunk, nem ideális a szóválasztás ezekben az esetekben. Hatalmas súlya van ugyanis minden egyes szónak, a gesztusoknak, nonverbális jeleknek – legyen az sóhaj, homlokráncolás, lemondó mozdulat vagy biztató mosoly –, mindennek, ami kórházi, rendelői környezetben esik meg.

Hogy miért? Mert az említett helyzetekben – baleset, szülés, műtétre készülés alkalmával – lényegében módosult tudatállapotban vagyunk, amelyben különösen érzékenyek, fogékonyak vagyunk a kommunikációra, annak minden fajtájára. Módosult tudatállapotnak tekinthetünk életünkben minden olyan helyzetet, ami kizökkent bennünket a hétköznapi, racionális világunkból, például a szerelmi eufória, egy katartikus élmény átélése vagy az álmodás. Az egészségügyi helyzetekben a szorongás, aggodalom, stressz miatt beszűkül a tudat, és ez különleges dolgot tesz velünk: felnagyítódik, jelentőssé válik minden apró dolog, az is, hogyan szólnak hozzánk, hányszor nézi meg a leletet az orvos, sóhajt-e közben. Szubjektív észleléseink felnagyítódnak, az ember mindent magára vonatkoztat, és szinte szó szerint értelmez, ráadásul a lehető legnegatívabb értelemben. Minden közlés sokszoros hatással ér célba, egy átlagos tartalmú és jelentőségű mondat is szuggesztióként működik. Kiszolgáltatottak vagyunk, csak úgy repkednek fejünk felett a latin szakkifejezések, alkalmazkodni kell a kórház sajátos szabályaihoz, és extrém mértékű szorongást élhetünk át, miközben az egészségünk a tét. Éppen ezért nem mindegy, hogy kizárólag a betegségre, a lehetséges fájdalomra, a komplikációkra korlátozódik a kommunikáció, vagy szándékosan pozitív aspektusok is kerülnek bele.

Sok egészségügyben dolgozó szakember ma már tudatosan él különböző módszerekkel – például a pozitív szuggesztió technikájával.

Ez nemcsak megnyugtató a páciens számára, de egyértelműen igazolható a későbbi gyógyszerigényre, felépülésre, műtét közbeni paraméterekre gyakorolt kedvező hatása is.

Pozitív szuggesztió

„Sokféle módon segíthetünk, ha kellemetlen lesz önnek.”
„Hogy érzi magát? Ugye ma már jobb, mint tegnap?”
„Először a műtött/gyógyult lábbal dolgozunk!”
„Biztonságban van, helyezze magát kényelembe!”

„Szerencsére rendelkezésünkre áll olyan műtéti technika, amellyel a legsúlyosabb állapotú betegeken is tudunk segíteni.”
„Amennyiben a konzervatív kezelés nem hatékony, a műtét jelentheti a megoldást.”

A példákban említett, sokszor hallott mondatok elővételezik, feltételezik a fájdalmat, a tehetetlenséget, a kudarcot, és azt erősítik, a második csoport mondatai pedig pozitív kontextust teremtenek, és a biztató, támogató hangvétel mellett a kontrollérzés, a pozitív jövőkép és a biztonság van a fókuszban. A páciens így nem elszenvedő alanya egy általa nem befolyásolható, szorongáskeltő történésnek, hanem aktív, kompetens résztvevője, aki nem feltétlenül a nehézségekre koncentrál, hanem ugyanannak a dolognak a pozitív oldalát is érzékelheti.

„Őt mindenképp ki kell venni az ágyból, és lábra kell állítani” megfogalmazás tökéletes példája a páciens tárgyiasításának és passzív szerepbe kényszerítésének. Helyette a „Remélem, a következő napokban már a folyosón találkozunk!” közvetlen, biztató, támogató megfogalmazása ugyanannak a tartalomnak.

„Sikerült feltornázni a vérnyomását?” „Köhögjünk egyet!” – A személytelenség, a többes szám infantilizálja a beteget, fokozza a kiszolgáltatottság érzését. A közléseknek a pozitív szuggesztióval ellátott megfelelői az alábbiak: „A magasabb vérnyomás jelzi, hogy javul az állapota”, „A köhögéssel távozik a váladék, és ez megkönnyebbülést fog hozni, meglátja!”

A „minden rendben lesz” bevett, sokat használt kifejezésünk a másik ember megnyugtatására. Ugyanakkor egyikünk sem tudhatja biztosan, hogy minden rendben lesz, főleg nem egy operáció vagy egy súlyos betegség kezelése során.

A „biztonságban van”, „mindent megtesznek érte” „az orvosoknak nagyon sok a tapasztalata ezen a téren” sokkal hitelesebb és meggyőzőbb közlések. A műtét másnapján a „Milyen panaszai vannak?” és a „Mennyire fáj?” típusú kérdések szuggerálják a nehézségeket.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Profimedia

A gyerek is mindent hall

„Ez az eljárás fájdalommal jár, gyakran sírni szoktak a kisbabák” mondat sugallja a fájdalmat, amitől a szülő azonnal aggódni kezd, és ezt persze megérzi a gyerek is. A helyette alkalmazott „mindent megteszünk, hogy a kisbaba nyugodtan viselje” viszont átkeretezi a szituációt.

A beszűkült tudatállapot miatt a tagadó formula is ellentétes hatást vált ki. A „Ne aggódjon!” felszólításból a páciens csak azt hallja, hogy „aggódjon”. Gyerekek kezelése során szintén jól működnek a különböző kommunikációs praktikák, amelyek segítségével egy rémült, ellenálló gyerekből együttműködő válhat.

Csak a szülővel kommunikálni, átbeszélve a gyerek feje felett, biztosan nem jó stratégia egy feszült, stresszes helyzetben.

A gyerekek biztonságérzete ugyanúgy nő, ha kontroll alatt tarthatják a szituációt, és nem elszenvedői, hanem aktív közreműködői a történteknek. „Meg kell vizsgálnom a kezedet, segítesz nekem?” „Melyik ujjadat bökjük meg?” – A kérdésfeltevés nem hagy kétséget afelől, mi fog történni (vizsgálat, szúrás), és afelől sem, hogy az valóban megtörténik, de választási lehetőséget kínál, bevonja a gyermeket a folyamatba.

Az egyszerű fenyegetésnek („hordd a fűzőt/fogszabályzót, különben…”) semmilyen hosszú távú hatása nincs, de más nézőpontú megközelítéssel – „azért kell hordanod ezt az eszközt”, „az a kezelés célja”, „azt várjuk ettől…” – sokkal inkább megnyerhetők a gyerekek. „Ez a szúrás kell ahhoz, hogy ne fájjon a pocakod”, „Az infúzió abban segít, hogy jobban érezd magad”, „Amíg ezzel bekötöm a kezed, meséld el nekem” egyszerű formulák a kapcsolatfelvételre, a bizalom elnyerésére.

Mit tehetünk magunkért?

A paciens maga mit tehet ezekben a szituációkban? A tudatosság minden érzelmileg sebezhető helyzetben sokat segít. Jó eséllyel el fogunk gondolkozni, melyik szó, melyik mondat volt ránk a legerősebb hatással, mi zaklatott fel, melyik képet raktároztuk el magunkban, és ezekkel – ettől a pillanattól kezdve – módszeresen dolgozhatunk is, átkeretezhetjük őket. A rémisztő, sokkoló fantáziák helyett pozitívabbra, kedvezőbbre színezhetjük elképzeléseinket. A szuggesztiók egyben önszuggesztiók is, tehát mi magunk váltjuk valóra azt, amit a tudatunkba beengedünk: a műtőt biztonságos helynek képzeljük el, az operációtól nem rettegünk, hanem segítséget jelentő, gyógyulást hozó eljárásként gondolunk rá, és megoldásnak a problémánkra. A hit és bizalom kulcsfontosságú ilyenkor, ami nemcsak az orvosra terjed ki, hanem a kezelésre, a gyógyító eljárásra is, valamint arra, hogy mielőbb képesek leszünk felépülni, megküzdeni a ránk váró helyzettel. Nem próbálni kell tehát meggyógyulni, hanem valóban látni magunkat erősen, gyógyultan.

Számos kutatás bizonyította, hogy a különböző pozitív szuggesztiós technikák alkalmazása hatékony az egészségügy szinte minden területén: a sebészi beavatkozások előtt, a rehabilitáció időszakában és sürgősségi helyzetekben, illetve szülésnél is. Kedvezően hat a sebgyógyulásra, a műtét közbeni vérvesztés mennyiségére, a különböző kellemetlen eljárások elviselésére, és az ezekben való együttműködésre, a mellékhatások kiküszöbölésére. Emellett rendkívül fontos a szakember személyisége és kisugárzása is, hiszen ezekkel a kommunikációs hiányosságokat is lehet kompenzálni. Kitüntetett szerepe van a szakembereknek, segítőknek a krízishelyzetekben: ott lehetnek, és segíthetnek egy másik embernek, hatással lehetnek annak életére. Kevés ennél nagyobb lehetőség és felelősség van. 

A szerző pszichopedagógus, elvégezte a Szuggesztiók alkalmazása a szomatikus orvoslásban képzést (Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika, Magyar Hipnózis Egyesület).

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!