A tépelődő író, a kőbányai focista és más szerepek – Interjú Regős Mátyással

– A Tiki háttérhelyszíne Kőbánya, ahol magad is felnőttél; polgári, vallásos családban.
– Magunk is éreztük az éles kontrasztot a kőbányai általános iskola és az otthonunk világa között, de megtanultunk jól lavírozni ezek között.

– Voltak ennek fájdalmas részei?
– Nem mondanám fájdalmasnak, esetleg oknak a szorongásra. Az iskolai közegben jobbára értelmezhetetlen tevékenység volt a templomba járás is, de a ministránsi gyakorlat végképp. Annyira nyomasztó lett volna felvállalni, hogy erről az ember inkább nem beszélt.

Ha egy gyerek azt érzi, hogy nem mutatkozhat meg teljes valójában, az szorongó érzés – ugyanakkor nyilván ennek a fordítottja is igaz volt, hogy a kőbányai külvárosi kultúrát beszivárogtatni a családunk életébe sem volt üdvözölt cselekedet.

Volt olyan időszak is, amikor az osztálytársaimmal előszeretettel éltünk a trágárság adta lehetőségekkel, sőt fürdőztünk benne, bár gyanítom, hogy ez általános kamasz attitűd azért. Mindenesetre nálam ez okozott plusz szorongást, hogy nem tudtam egészen eldönteni, melyik vagyok én – hol vagyok igazán önmagam. Az iskolában, ahol egy ösztönösebb lényem van jelen, akinek csak okosan el kell kerülnie néhány témát, vagy otthon a szerető családi környezetben, ahol kontrollt gyakorolok magam fölött. Tízévesen, ha valaki egy családi portrét készített volna rólunk, vagy az osztályunkról készített volna egy tanulmányt, teljesen más képet kapott volna rólam.

– Felnőttként tapasztaltál ilyen kettősséget magadon?
– Ez elkerülhetetlen, de azáltal, hogy reflektálttá válik, lehetőségként jelenik meg számomra. A futballpályán focista lehetek – annak is elég közönséges, agresszív, győzni akaró –, de apaként vagy barátként nem ilyen vagyok. Természetes, hogy különböző szerepekben különböző álarcaink vannak, és az nagyon izgalmas tud lenni, ha az ember ezekkel tudatosan játszik. Gyerekkoromban nem mertem volna megcsinálni, de most boldogan szórakoztatom vagy épp hozom zavarba a környezetemet ezzel.

– Mondj egy példát!
– Irodalmi körben, ahol mindenki az írói álarcát hordja, nagyon szép tud lenni, ha a kőbányai focista megjelenik. Ha ezzel szórakozom, mindig öniróniával teszem, nem hergelek magam ellen embereket.

– Neked milyen az írói álarcod?
– Nem szeretek kinyilatkoztató lenni, úgyhogy tépelődő, bizonytalan figura az írói énem, főleg az alkotására nézve. Mondom ezt úgy, hogy örömmel szólalok fel a művészi álszerénységgel szemben, mert meg tud őrjíteni, amikor alkotó emberek úgy hivatkoznak a saját munkájukra, hogy „ez most így sikerült...” Ha valaki ezen a bolygón jó esetben tudatosan és ereje teljében eltöltött negyven-ötven évéből az írásra szánja az összeset, az eleve bizonyos értelemben futóbolondnak minősül, de ha még nem is hisz ebben, az minimum szomorú. Jobb esetben pózer, vagy rajta van a „szerény író” álarca. Ha valaki nem hajlandó teljes mellszélességgel felvállalni akár azt a keveset, amit csinál, az számomra hiteltelen mint alkotó.

Pilinszkynek sincs vaskos életműve, de amit megírt, azok mögé odaállt. Ha valaki ír, azért vállalja a felelősséget.

Ez tartozik az írói álarcomhoz; nyilván az ember viszonyítja magát sokakhoz, de szeretném magam az alapján megítélni, hogy mit gondolok az aktuális eszköztáramról és felkészültségemről, és szeretnék megtenni mindent annak érdekében, hogy ezt valahogy fokozni is tudjam majd. 

– Többek közt az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának vagy pályakezdő ösztöndíjasa. Ez a kezdeményezés erősen negatív felhangok mentén indult. Rád ez hogy hatott?
– Az indulást követő második évben jelentkeztem, ez már önmagában válasz, de akkor a közbeszédben már nem volt aktualitása. 

– A tépelődő alkatoddal akár azon is tépelődhettél volna, hogy fogsz megállni ezzel a „hendikeppel” írói közegben.
– A véleményformálók véleményén kevésbé szoktam tépelődni. Az Előretolt Helyőrség ösztöndíjasaként, Móricz-ösztöndíjasként azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy legjobb képességeim szerint teljesítek-e, és hogyan élek a belém vetett bizalommal. Ha valakit érdekel, szívesen megmutatom, hogy ezekhez az ösztöndíjakhoz milyen művek kötődnek – és lehet mondani rájuk, hogy nem sikerültek, vagy nem tetszenek, de azt nehezen lehetne, hogy nincs bennük munka.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

 
– Mit adott az alkotáshoz való hozzáálláshoz, vagy akár a hétköznapjaidhoz az akadémia?
– A saját korosztályomból válogatott írói közegbe kerültem, kölcsönösen hatottunk egymásra, és ez nagyon sokat adott. A mai napig foglalkozunk egymás szövegeivel.

Mentorként Sántha Attila költő törődött velem, aztán Horváth László Imre – ezek a beszélgetések éveket spóroltak nekem. Az első kötetem (Patyik Fedon élete) lehet, hogy szóról szóra ugyanígy jelent volna meg, csak két-három évvel később.

Az idő nem mellékes tényező, és az ebből a műnemből és közlésmódból való elmozdulás lehetősége így sokkal hamarabb felvetődött.

– Azt mondod, hogy a második kötet az elsőhöz képest továbblépés, bár az alapanyaga ugyanaz: a gyerekkor. Volt előtted olvasó az írás közben?
– A Tikit ifjúsági regénynek kategorizálták, ami örvendetes új távlatot nyitott a könyvnek, bár erre nem gondoltam, amikor írtam. Már jártam vele középiskolákban, mindegyik találkozás jó élmény volt. Van a könyvben trágárság, de ezzel csak a realitáshoz kapcsolódom, nem célzottan a fiatalokhoz. Jobban érdekeltek a narráció függőbeszéd-szerű részei, ahol a narrátor a fantáziáján belül kitér jobbra vagy balra, elmond egy kis történetet, amire később visszautal – és ezek a belső monológok eléggé szerteágazóak, vibrálóak –, emiatt találhatja meg a fiatalokat, akiknek egy magyaróra elég ingerszegény tud lenni, ahogy egy irodalmi mű is.

– Az irodalomnak szerinted mi a haszna?
– Az írásnak kétségtelen a haszna az alkotó számára. Az olvasónak azonosulási lehetőséget, támaszt és orvosságot nyújt az élete során, mert a fikcióban valahogy fel lehet oldani a bennünk lévő feszültséget.

Nem akarok okoskodni, de én úgy tartom, hogy mindezen túl van transzcendens értelme is. Radnóti szinte élete utolsó pillanatáig verset írt – gyanítom, hogy nem gondolta, hogy azokat a szövegeket valaha emberek fogják olvasni. Ezt a tényt úgy fordítom meg, hogy ha nem is olvasta volna soha senki, akkor sem hiszem, hogy ne lett volna Radnóti személyén kívüli értelme annak, hogy ezek a versek megszülettek.

– Magyar–hittanár szakon végeztél. Miért ez volt a választásod?
– Ez prózaibb dolog, kellett szakpár a magyar mellé, az érdeklődésem viszont erre az egyre szűkült. De nem tagadom, hogy ettől saját hitéleti megújulást, szupervíziót is vártam, ezt az áttörést azonban nem hozta meg. Mégis ezen a területen érzem azt, hogy szilárdan tudok képviselni egy álláspontot – számomra ez a hittan terén is a kérdezés. Térítési ambícióim sosem voltak, de hogy a saját létezésünkre vonatkozó kérdéseket fel kell vetni a kamaszoknak, abban biztos vagyok. Az a tapasztalatom a saját korosztályomban is, hogy bizonyos kérdések nem merülnek fel. Óriási lehetőség a fiatalokból álláspontok és meggyőződések ütköztetését kicsikarni provokatív kérdések felvetésével, hogy negyvenéves koruk előtt kezdjenek rákérdezni a saját létükre.

– A halállal való szembesítés elég provokatív – akár az élettől, akár egy regénytől. Neked vannak válaszaid? 
– Személyes hitem lehet ezzel kapcsolatban, ami adott esetben lehet erős, kevésbé erős vagy nem létező, de attól függetlenül, hogy épp bizonytalan vagy ingadozó a hitem, és nincs kiforrott válaszom, ezeket a kérdéseket fel kell tenni. Számomra ez természetes a létezésünk törvényei és keretei alapján.

– A házasság és a gyerekvállalás nem rémisztő feladat egy kezdő író számára?
– Épp a házasságom támogatta a nagyobb munkák létrejöttét. Evidencia volt számomra, hogy a gyerekvállalás életmódváltással is jár; polgáribbá vált az életem, és a rendezettség a prózaírást segíti. Az igényeimből le kellett adnom, de rájöhettem, hogy ezek az igények nem feltétlenül voltak valósak. Például, hogy csönd kell az íráshoz és megfelelő helyszín... A Patyik Fedon kéziratát nappal a teraszon, éjszaka a fürdőszoba kövén írtam, de erre már most jó emlékezni, húsz év múlva meg különösen az lesz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>