Az 1205 és 1235 között uralkodó II. András alakja máig megosztja a kutatókat és a történelem iránt érdeklődőket. Az Aranybullát kiadó, számos reformot bevezető uralkodó keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, életének épített, maradandó emlékeit azonban ma már nehezen lehet fellelni, sőt sírjának helye is ismeretlen.

Néhány éve azonban magyar régészek és történészek a király nyomába eredtek.

„2011-ben, a szíriai Margatban merült fel az ötlet, hogy ha már ásatásokat végzünk a II. András által meglátogatott keresztes lovagvárakban, érdemes lenne megkeresni a király sírját is” – mondta Major Balázs régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének vezetője.

A szakemberek azzal számoltak, hogy II. Andrást második felesége, Jolánta mellé temethették. A források szerint Jolánta sírja a ciszterci rend egyik legfontosabb magyarországi központjában, Egresen volt. A település ma is létezik, a magyar-román határ közelében, a Maros romániai oldalán fekszik – az egykori monostornak azonban nyoma sem volt akkor, amikor a régészcsapat először járt Egresen.

Kép

A II. András sírját kutató régészek Egresen – Forrás: Salt Communications

A szakemberek a radarfelvételek alapján szinte azonnal rátaláltak az egykori építmény helyére. A monostort a tatárok feldúlták, és bár a templomot később kibővítették és átalakították, az idők során teljesen elpusztult. Az a két síremlék is a rombolás áldozatául esett, amelynek alapjaira az egykori bazilika központi helyén bukkantak rá a régészek. Elhelyezkedésük alapján valószínűsítik, hogy ezeken feküdhetett az a két kőszarkofág, amelybe a királyi párt temették.

Feltártak olyan vörösmárvány faragványokat is, amelyekről feltételezhető, hogy a királyi síremlékekhez tartozhattak.

Az ásatást – amely az Árpád-ház Program keretében valósult meg – a Jolánta Kulturális Egyesület koordinálta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézete a temesvári Bánsági Nemzeti Múzeum régészeti osztályával működött együtt, Daniela Tănase és Major Balázs régészek vezetésével.

A Salt Communications Kft. ismeretterjesztő filmjét – amely a Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Jolánta Kulturális Egyesület szakmai közreműködésével készült – a Duna az Aranybulla emléknapjához kapcsolódóan április 22-én, 15:58-tól mutatja be.

Alább Az elveszett király című film trailere:

Nem fér bele csak azért, mert még gyerek!

„Az ilyen esetek megtörténtéhez két dolog szükséges: egy nagyon komoly feszültség, valamint az, hogy az illető nem tanulta meg, hogyan lehet ezt szociálisan elfogadott utakon levezetni. A 7 és 12 éves kor közötti gyerekek már pontosan tisztában vannak azzal, hogy fájdalmat okoznak az állatoknak, ezért sem nevezhető normálisnak, ha mégis bántják őket. Természetes kíváncsiság egy ideig magyarázhatja, ha meghúzkodja a gyermek a cica farkát, de a szándékos durvaság bizony intő jel lehet, hogy valami nincs rendben a lelkével. Az állatbántalmazás fakadhat például alacsony önértékelésből, barátok hiányából, de elképzelhető, hogy valamiért ijesztő a gyerek számára az állat, vagy negatív élmény érte vele kapcsolatban. Előfordulhat, hogy egy csoport hatására kínoznak vagy ölnek meg állatot, vagy, hogy a gyerek azt a példát követi, amit a szüleitől lát, tehát a családnak és a közegnek, ahonnan ezek a fiatalok jönnek, nagyon nagy a felelőssége.

Az állatbántalmazás utalhat arra is, hogy a fiatal olyan családban él, ahol frusztráció vagy bántalmazás éri.

Ilyenkor úgy dolgozza fel áldozatszerepét, hogy egy gyengébb lényre vetíti fájdalmát, aki felett uralkodhat. Korábbi tanulmányok bizonyították is, hogy az állatbántalmazó gyerekek harmada szexuálisan vagy fizikálisan bántalmazott volt” – mondja Bujdosó Karolina pszichológus, aki szerint egyre több a fiatalkorú bűnelkövető. 

Hogyan akadályozhatom meg, hogy a gyerek állatot kínozzon?

A kommunikáció és az érzékenyítés kulcsfontosságú. Meg kell értetni a gyerekkel, hogy fájdalmat okozni rossz. Egy egészséges értékrendszerrel bíró szülőnek – vagy, ha a szülő szintén bántalmazó, akkor az iskolának – azonnal lépnie kell, ha azt látja, hogy a gyerek annak ellenére agresszív az állatokkal, hogy már többször elmondták neki, ezt nem szabad. Már csak azért is, mert ha nem állítjuk le időben, a későbbiekben akár emberbántalmazásra is sor kerülhet. Ezt támasztja alá J. M. Macdonald  gyilkos hármas jelzőrendszere. A pszichiáter három jellegzetességet írt le, amelyekből kettő jelenléte már arra utal, hogy a vizsgált illető nagymértékben agresszív, és szadista hajlamokkal rendelkezik. Az egyik ilyen fontos jel az állandó tűzgyújtogatás, a második az ötéves kor feletti rendszeres ágybavizelés, a harmadik pedig az állatkínzás. Azok a gyerekek, akik állatkínzásra vetemednek, nem érzik át a dolog súlyát, de ettől még az állatkínzás bűn, jár érte a büntetés.

Az új Btk. szerint már 12 éves kortól rács mögé kerülhet az elkövető.

Azok pedig, akik a közösségi portálokon ilyen jellegű fényképeket vagy videókat tesznek közzé önmagukról és a megkínzott állatról, s azt állítják, hogy ezt ők követték el, az állatkínzás vétségét a nagy nyilvánosság előtt elismerik.

Kép

Fotó: Pexels/Berkay Mavral

Szívvel-lélekkel dolgoznak az állatokért

Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosa és állategészségügyi igazgatója bő egy éve az alábbiakat nyilatkozta a Képmásnak:

„Fontos, hogy a gyerekek minél korábban tanuljanak az állatokról, a velük való kontaktusteremtésről, s hogy megértessük velük, hogy az állatoknak is idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak. Ha kiskorban megmutatjuk nekik, hogyan kell megfogni egy nyuszit, hogyan célszerű megsimogatni egy cicát, akkor, úgy vélem, elkerülhetők a balesetek. Érdemes szülői felügyelettel vagy olyasvalakivel megközelíteni egy állatot, aki jól ismeri azt. Zoológus kollégák szerveznek nálunk állatismereti és állatsimogató programokat.”

Érzékenyítő programokat többek között a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány, a HEROSZ Fehérvári Állatotthon és a Noé Állatotthon is tart. Schneider Kinga, a Noé Állatotthon munkatársa és az Állatvédők Érdekvédelmi Szakmai Szövetségének szóvivője szinte minden nyilatkozatában hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy az emberek felelősen gondolkozzanak a természetről és az állatokról, s hogy maguk az állatvédők kedvesen, türelemmel, de határozottan és hatékonyan változtassák meg felnőttek és gyerekek viszonyát a környezetükhöz, az állataikhoz.

A Noé Állatotthon 2004 óta vezet edukációs és érzékenyítő céllal Állatvédelmi Oktató Programot, amelynek részeként általános és középiskolás csoportokhoz iskolanapokra, osztályfőnöki órákra látogatnak el.

Láthatjuk, hogy programból akad bőven, s hogy számos szakember és intézmény dolgozik szívvel-lélekkel az ügyért. Egyesek a szabadidejükből áldoznak (akár teljesen ingyen) arra, hogy a jövő generációjának olyan üzenetet adhassanak át, amely megalapozhatja a következő évtizedek ember–állat, illetve ember–természet harmóniáját.

A Btk 244. §-a szerint az követ el állatkínzást, aki gerinces állatot indokolatlanul bánt, vagy olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy az állatnak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza. Bűncselekményt követ el az is, aki megszabadul a veszélyes állatától, aki tartósan éhezteti, vagy aki erőszakos ráhatást gyakorol az állatra akár úgy is, hogy az az állatnak testi sérülést nem okoz. Az emberiség az állatvilággal szimbiózisban létezik, az nélkülözhetetlen számára, ezért egyik alapvető kötelessége az állatvilág védelme. Erre tekintettel a bűncselekmény védett jogi tárgya az állatok észszerű védelméhez, kíméletéhez fűződő társadalmi érdek.

Az utóbbi időkben többször is elképedtem, mennyire érett, hatásos filmek kerülnek ki első filmes rendezők keze alól. Ilyen boldog meglepetést okozott például tavaly Fazekas Máté Bence „Kilakoltatás” című filmje, legutóbb pedig Szövényi-Lux Balázs első filmje, „Az első kettő”, amely nemrég nyerte el a legjobb európai független drámai játékfilm díját Párizsban. Most pedig itt van ez a csodálatos alkotás, Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje, amely máris nemzetközi és magyar filmfesztiválok díjait hozta el.

A franciaországi Arrasban a legjobb rendezés és a legjobb ifjúsági film díjával ismerték el, a főszereplő Román Katalin pedig a törökországi Boszporusz Filmfesztiválon – élete első nagyjátékfilm-főszerepével – elnyerte a legjobb színésznő díját. Magyarországi premierjén, a 2022-es miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztivál erős nemzetközi mezőnyében a fesztivál nagydíját nyerte el – és a sort még folytathatnánk.

A szakma képviselőit és a más nyelvű közönséget is magával ragadta az az elemi erő és életösztön, amit a főszereplő alakja és sorsa hordoz. Zsófi, a kamaszlány gyereket vár egy futó szexuális kapcsolatból. A gyerek apja egyszer-kétszer feltűnik a filmben, felszínesen érdekli Zsófi sorsa, de kettejük találkozásainak gesztusnyelve a „kár volt”, „érzelmi pótlék volt” jelentést sugározza. Zsófi kemény jellemű, konok akaratú lány, egyáltalán nem az elhamarkodott döntések embere, ezért is tragikus ennek a „gyengeségének” a hosszú távú következménye. Pontosan tudja, hogy örökölt sorsából, a panelnyomorból, amelybe az őket otthagyó apja és infantilis, zugivó anyja kényszerítette, csak saját erejéből tud kiemelkedni. Az egyetlen, szűk menekülési útvonal pedig az asztalitenisz-versenyek, a versenysport világába belépve adódik számára. Az ígéretesnek induló sportkarrierjébe ront bele a terhesség, a gyermek. A megtartás-elvetetés dilemmája lezajlott már a film cselekménye előtt, mi már a szüléséhez közeledő Zsófival találkozunk, aki úgy dönt, hogy örökbe adja születendő gyermekét. Azt a kisbabát, aki alig látszik rajta, és aki elbújik, amikor ultrahangon vizsgálják.

A film gondolati-lelki centruma maga az örökbeadás, pontosabban az a szüléskor kezdődő hat hét, amely során a szülő nő még meggondolhatja magát, és visszakérheti gyermekét.

Végig feszülten, együttérzéssel követjük Zsófit konok elhatározásában, amely egyaránt ébreszt tiszteletet és szánalmat. Kezdetben elzárkózik attól, hogy bármilyen kapcsolatot teremtsen gyermekével, de nem számít rá, nem tud felkészülni arra, hogy a szülés utáni hat hét a lelki tusa, a kíváncsiság és az ösztönök összjátékának sűrű időszaka lesz számára. Így már képtelen megállni, hogy ne nézze meg legalább a gyermekét.

A film forgatókönyve pszichológiai szempontból is megalapozott. A „parentifikált gyermek” tipikus esetét mutatja be, amikor a gyermek szülői szerepbe kényszerül a szülőként hasznavehetetlen felnőttek között, vagyis gyermeki lelkéhez mérten hatalmas felelősséget, nem neki való szerepet kell vinnie a saját családjában. A reziliencia példája is Zsófi, a nagylány, akit családi környezete arra predesztinál, hogy ő is eltűnjön a felszínes értékek, a szenvedélybetegség, a megalázó párkapcsolatok és a nyomor mocsarában, de ő küzd, és szeretne kikerülni ebből a helyzetből. A szülés után megpróbál úgy tenni, mintha kiradírozhatná életéből a történteket, mintha becsaphatná a testét és a lelkét. De rá kell döbbennie, hogy amin átment, az már kitörölhetetlen.

Főnyeremény volt Román Katalin megtalálása Zsófi szerepére.

Háromszor utasították el a felvételin a Színművészeti Egyetemről, legutóbb épp akkor, amikor a „Hat hét” című film főszerepét játszotta.

Ő úgy véli, nyersessége és kiforratlansága hozzájárult, hogy megkapta ezt a szerepet. Megtanult pingpongozni is a szerep kedvéért, előfordult, hogy napi hat órát is edzett. A film kilencven százalékában feszülten, dühösen, elkeseredetten megy valamilyen cél felé, és csak rövid időre tud enyhülni. Az ő nagy érzelmi töltésű alakítását kiválóan egészíti ki vagy épp ellenpontozza a többi szereplő. Közülük is kimagaslik mind jelentőségében, mind művészi megformáltságában az örökbe fogadó anya szerepében Balsai Móni, aki csodálatosan hozza a régóta gyermekre vágyó, sok-sok megalázó, meddő várakozással teli percet átélt nőt, akinek élete legnagyobb álma valósul meg, amikor a kisbabát karjába veszi. Járó Zsuzsanna nagyszerűen alakítja Zsófi esendő édesanyját, aki egyedülállóként heroikus erőfeszítéssel próbálja tisztességesen nevelni két lányát, miközben folyton szembesülnie kell saját alkalmatlanságával.

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Román Katalin így vélekedett a film üzenetéről a fidelio.hu-n megjelent interjúban: „Egy anyának óriási fájdalom odaadni a gyerekét valaki másnak, viszont sokszor ez a legfelelősebb döntés, amit csak meghozhat. Zsófi esete is ilyen. A nők megsegítése még mindig túl sokszor szorul háttérbe. De ha beszélünk róla, például egy ilyen filmmel – ami egyébként baromi nehezen került be a mozikba –, akkor talán elindul valami.”

Mi, nézők kiváltságosnak érezhetjük magunkat, hogy láthatunk egy ilyen nagyszerű filmet. Bárcsak filmklubok, beszélgetős vagy vitaestek is vetítenék még évekig, a közbeszéd szintjén tartva ezt a sajátos élethelyzetet és döntési kényszert, amelyet olyan nagy megjelenítőerővel ábrázol ez a film.

Mert a fájdalom – akár abortuszról, akár lemondásról van szó – ott munkál anyákban és egykori gyerekekben, sokkal több emberben, mint gondolnánk.

„Voltak olyan idős nénik – mesélte Román Katalin az interjúban a közönségtalálkozókról –, akik a végén sírva jöttek oda hozzám, megöleltek, megköszönték, és elmondták, hogy őket örökbe fogadták, ezért más szemmel nézték a filmet. Iszonyú jó érzés, hogy tetszik az embereknek. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja érinteni őket.”

Hiszel abban, hogy a fának lelke van?

Igen. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az ember jól bánik a fával, azt a fa meghálálja. Ha egy fát kivágnak, de nem megfelelő körülmények között tárolják, vagy rosszul szárítják, széjjelreped, vagyis érezteti, hogy nem bántak jól vele. De ha a kezdetektől alázattal, gondoskodással és szakszerűen fordulunk hozzá, akkor bármit, de tényleg szinte bármit alkothatunk belőle, és az alkotásunk időtálló marad.

Mikor kezdtél el érdeklődni a famegmunkálás iránt, és mi az, ami lenyűgöz benne?

Hat-hétéves korom óta érdekel ez a világ. Amikor hazajöttem a suliból, mindig nekiálltam valamit alkotni. Kaptam reszelőt, kalapácsot, csiszolópapírt, és volt egy kis asztalom is.

Eleinte csak anyukámnak és az ismerőseimnek készítettem ékszeres dobozt, telefontartót, karkötőket, az általános iskola elvégzését követően pedig már teljesen egyértelmű volt, hogy a faiparban szeretnék dolgozni.

Olyannyira vágytam rá, hogy csak egyetlen iskolát, a Veszprémi Táncsics Mihály Szakiskolát jelöltem meg, ahová fel is vettek. Idővel egyre gyakorlottabb lettem, folyamatosan fejlesztgettem az eszközeimet, végül már a konyhánkat is én terveztem, készítettem. S hogy mi az, ami lenyűgöz ebben a hivatásban? Maga a fa mint alapanyag. Szeretem beszívni az illatát, hosszan gyönyörködöm az erezetében. Minden fafajta kedves a szívemnek, de a tölgyet, a kőrist, a diófát mindennél jobban kedvelem. A családomban mindenki kétkezi munkát végez: édesapám autószerelő, nagypapám fémesztergályos mesterként dolgozott, a nagyobbik öcsém cukrász, a kisebbik pedig már elvégezte az asztalos iskolát.

Négy éve Kazanyban a szakmák világbajnokságán (WorldSkills) aranyérmet szereztél, emelve ezzel hazánk nívóját és hírnevét. Mi történt, történik veled azóta?

Nagy álmom, hogy létrehozzam a saját vállalkozásomat. Nagyon szeretem Magyarországot, itthon szeretnék boldogulni, és úgy gondolom, ha valaki jó a szakmájában, az megtalálja a számításait. A verseny után annál a cégnél maradtam, ahol a szakmát tanultam, közben folyamatosan fejlesztem az itthoni műhelyemet, szélesítem a vevőkört, hogy mire megnyílik a vállalkozásom, már minden feltétel adott legyen.

Kép

Fotó: WorldSkills

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a WorldSkills olyan, mint az olimpia, hiszen az ember hosszú hónapokig készül rá, edz, tökéletesíti a technikáját.

Ez pontosan így van. Még a világverseny előtt, 2016-ban megnyertem a Szakma Sztárja versenyt is, aminek az volt az egyik jutalma, hogy kiutazhattam Svédországba megnézni a göteborgi EuroSkills-t. Aztán 2019-ben összesen 24 magyar versenyző érkezett a Worldskills-re 22 különböző szakmából, szellemi és fizikai foglalkozásúak vegyesen.

A világversenyre közel egy éven át heti öt napban, napi 8–12 órában készültünk a BKSZC Kaesz Gyula Faipari Technikum és Szakképző Iskolában.

Három hónappal a verseny előtt derült ki, hogy mi lesz a feladat. A részt vevő országok tervei közül szavazással választották ki azt az ír tervezésű bárszekrényt, amelyen harminc százalékot módosítottak. A felkészülésemben Fekete Zoltán szakértő, asztalosmester segített – három terméket gyakoroltunk be, és mi is mindig változtattunk rajta, hogy élesben semmi ne érjen váratlanul.

Négy nap alatt raktad össze a bútort, összesen 21,5 órád volt rá. Le a kalappal! Az mennyire fontos számodra, hogy egyedi alkotások kerüljenek ki a kezeid közül?

A fürdőszobabútortól kezdve a konyhabútoron, a faburkolaton át a lépcsőkig mindenben arra törekszem, hogy minőségi, praktikus és különleges munka kerüljön ki a kezeim közül. Sosem készítek két ugyanolyan darabot, pont ez a csodálatos az egészben, ezt élvezem a legjobban! Nagyon örülök, hogy a világban egyre nagyobb az érdeklődés az egyediség és a kézműves termékek iránt, legyen szó öltözködésről, lakberendezésről vagy ékszerekről.

Melyik munkád volt eddig a legemlékezetesebb?

Tanulókoromban készítettem egy bükkfa furnéros konyhabútorral egybeépített mosókonyhát, amit a mai eszemmel is nagy kihívásnak gondolok.

Nagyon sokat dolgoztam minden egyes részletén. Ugyanilyen emlékezetes számomra az a gyaluformájú rövidital-kínáló szett, amellyel a szakoktatóimat leptem meg végzősként.

Kép

Fotó: Simon Krisztián

A magam nevében is beszélek, amikor azt mondom, hogy a felsőoktatási intézmények ontják magukból a diplomásokat, de pont ezek a diplomások aztán lefagynak, ha valamit barkácsolni kell otthon – rögtön szakemberért kiáltunk. Úgy érzem, te nem is bántad meg, hogy nem mentél egyetemre...

A tanáraim fogták is a fejüket, amikor megtudták! Csakhogy én egyáltalán nem tudtam volna elképzelni magam, amint egy irodában ülök naphosszat a laptop előtt. Ezt ma is elképzelhetetlennek tartom. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a szakképzési centrumok sokat tesznek azért – digitális eszközöket érintő beruházásokkal is –, hogy minél többen kedvet kapjanak a szakmák elsajátításához. És igenis kellenek a kreatív, elhivatott, egyediségre törekvő szakemberek hazánkban! A WorldSkills megnyerése óta minden évben zsűritagként veszek részt az előválogatókon, és egyre ügyesebb fiatalokat látok, ami az utánpótlás szempontjából nagyon megnyugtató.

Napjaid legnagyobb részét a gyalupad mellett töltöd. Nem érzed néha magányosnak magad?

Ellenkezőleg: nyugalmat ad, hogy hallom a gép monoton zaját, és közben kavarognak a fejemben az ötletek. A munka számomra énidő is.

Magyar László 1818-ban Szombathelyen látta meg a napvilágot. Törvénytelen, házasságon kívül született gyermek volt, és a fiatalkoráról, családi körülményeiről bizonytalan ismereteink vannak. Annyi bizonyos, hogy édesapja Magyar Imre volt, a csáktornyai Festetics uradalom gazdatisztje, aki születése után nem vette nevére a gyermeket, rövidesen pedig Délvidékre, a távoli Szabadkára költözött, Öttömösön birtokot vásárolt, idővel nemességet nyert. A kisfiút Horváth László néven anyakönyvezték édesanyja, Horváth Anna után, aki azonban néhány év múlva meghalt, a fiú nevelését a nagymamára hagyva. Nagy szegénységben éltek, egy idő után az apa mégis átvette gyermeke nevelését. Dunaföldváron, rokonoknál helyezte el, ahol kisiskoláit is végezte, és végre a nevére vette, így a középiskolát már Magyar Lászlóként végezte Kalocsán és Szabadkán, és az utóbbi városban érettségizett 1836-ban. Apja őt is gazdatisztnek szánta, bár az ifjú már ekkor a tengerészéletről ábrándozott.

Néhány évet Pesten töltött, talán még az egyetem előadásaira is bejárt, bár hallgatója nem volt. Apja jóvoltából 1840-től gazdasági gyakornok, majd ispán volt az Orczyak uradalmában, alighanem apja akaratának engedelmeskedve. A kitörési pontot az jelentette számára, amikor Fiume kormányzója felhívást tett közzé azzal a céllal, hogy minél több magyar fiatalt toborozzon a tengerész pálya számára. Magyar 1841-ben Fiumébe ment, ahol a következő két évben elvégezte a tengerészeti iskolát, és

1843-ban az osztrák tengerészet tisztjévé avatták. Ez azonban nem elégítette ki kalandvágyát, kilépett a flotta kötelékéből, és egy osztrák postahajón Brazíliába, Bahia kikötőjébe ment, hazáját pedig ezután soha többé nem látta.

Kalandokon át

Egymást követően több árut, alkalmanként rabszolgákat is szállító spanyol hajóra szegődött el, bejárta a karibi térséget. Havannában kitanulta a navigáció technikáit, eljutott Afrikába, Guinea és Szenegál kikötőibe is. Alaposan elsajátítva a hajósmesterség fortélyait, következő útjára már hajóstisztként indult, a kapitány halála miatt pedig át is kellett vennie a hajó vezetését. Megfordult Szumátra, Jáva szigetén és Madagaszkáron. Betegség miatt néhány hónapot Afrika déli csücskén, a Jóreménység fokánál kellett töltenie, majd visszatért Brazíliába, ezúttal Rio de Janeiróba. Útja innen valamikor 1845-ben egy ott élő magyar kereskedő ajánlólevelével az ekkor még önálló tartományokból álló Argentínába, Manuel Rosas diktátor La Plata államába vezetett, amely ekkor éppen hadban állt Brazília, Uruguay és néhány másik argentin tartomány hadaival és flottáival. A diktátor kinevezte flottahadnaggyá, így hajóra szállt. Ám La Plata flottája vereséget szenvedett a francia és angol hajók által támogatott brazil és uruguayi flottától. Fogságba esett, a hadbíróság halálra ítélte, csak egy francia tiszt közbenjárásának köszönhette, hogy megmenekült.

Visszatért Rióba, a kontinens belsejébe teendő felfedezőút tervét dédelgetve. Anyagi támogatásért a Magyar Tudós Társasághoz fordult. Terveit és 12 000 forint támogatást kérő levelét a testület előtt maga Széchenyi István ismertette, de mivel idehaza teljesen ismeretlennek számított, elutasították. Terve, hogy bejárja Paraguay és az Andok vidékét, Peru inka földjeit, meg az ekkor még teljesen ismeretlen brazíliai Minas Gerais és Matto Grosso ősvadonát, kútba esett.

Helyette Afrikába hajózott, a mai Nigéria délkeleti csücskében fekvő Kalabari királyságban szállt partra. Elvállalta a helyi uralkodó flottájának vezetését, és ekkor kezdte meg a Kongó torkolata körüli vidék felderítését, felhajózott a folyón az első vízesésig, és eljutott Bomába, a rabszolgakereskedelem központjába is, ahol veszélybe is került, mert angol kémnek nézték.

A Guineai-öböl egészségtelen éghajlata miatt 1848-ban továbbindult délre, Angola Benguela nevű kikötőjében szállt partra. Ekkor már egyértelműen az Afrika-kutató szándék vezette. Egy karavánhoz csatlakozva az ország belsejébe indult, eljutott a közép-angolai Bihé királyságba, amelynek uralkodója szívesen fogadta az európait, támogatta utazási terveit, kísérőket adott mellé, sőt kegye jeléül lányát is hozzáadta, akitől Magyar Lászlónak gyermekei is születtek. 

Afrika belsejében

Ettől kezdve már módszeres kutatómunkát végzett. Térképeket készített, leírta az általa felkeresett vidékeket, naplójában beszámolt az ott élő népekről, törzsekről, azok nyelvéről, kultúrájáról, társadalmi viszonyairól, de nem feledkezett meg a régió növény- és állatvilágáról, természeti értékeiről sem. Felismerte, hogy az afrikai kultúrákat csak belülről lehet hűen tanulmányozni, a kutatónak be kell illeszkednie ebbe a világba. Naplójában így vallott erről: „Afrika belsejét beutazhatni csak oly formán remélyhetném azt jó sikerrel tehetni, ha előbb mondom leend, magamnak a lakosok nyelvében és szokásaiban elegendő esmertséget szerezni, mely nélkül nem tartám a feladatot kivinni.” Amennyire lehetett, asszimilálódott környezetéhez, megtanulta az ottani nyelveket, megismerte a szokásokat, sikerült elfogadtatnia magát a helyiekkel.

1852-ben apósa, Bihé uralkodója támogatásával, népes kísérettel nagy expedícióra indult, bejárta a Cubango folyó medencéjét, az Okavangó régiót, első európaiként találkozott az ott élő pigmeus törzsekkel. Készült egy másik találkozásra is, a híres utazóval, David Livingstonnal, ám elkerülték egymást. 1855-ben már a Zambézi vidékét kutatta, ahol egy támadás során megsebesült.

37 éves kora ellenére ekkor már testileg megtört, megviselt ember volt, amiről a kiadásra szánt naplójához csatolt levelében így írt a Magyar Tudományos Akadémiának: „A forró éghajlat és a sok keservekkel vegyített életmód testi erőimet, mint gondolom, nem észrevehetőleg koptatta meg, és bár külsőmön annak nagyon kitűnő jeleit viselem és mint hajam nagyobbára őszültek, beesett, naptul pörkölt orczám, a fiatalkor vonzó ékeiből kivezettetve, egészen aggott korra mutatnak.” A kiadásra szánt végleges kézirat akkor készült, amikor visszatért Bihébe. Nem adta át eredményeit sem az angoloknak, sem a portugáloknak, mert azt vallotta: „Én mindig szent kötelességemnek tartottam édes Hazám javát és dicsét a tőlem telhető módra előmozdítani.” Itthon a napló, benne térképvázlatokkal, természeti megfigyelésekkel, a helyi törzsek értékes néprajzi leírásával Magyar László délafrikai utazásai címmel jelent meg 1859-ben. Az Akadémia az előző évben levelező tagjává választotta, ezek a jó hírek azonban csak három évvel később jutottak el hozzá. Közben élete kedvezőtlen fordulatot vett. Apósát lázadók meg­gyilkolták, menekülnie kellett Bihéből. Választott otthonát elhagyva, visszatért a tengerpartra, Benguelába.

Afrikai utazásairól beszámoló könyve második és harmadik kötetén dolgozott, ezért csak kisebb utazásokra vállalkozott a környéken. Egészségi állapota is romlott, szervezetét felőrölte az európaiak számára nehezen viselhető klíma.

A halál is itt érte, Ponto do Cujóban, negyvenhat esztendősen, 1864-ben. Itthon az Akadémia erről értesülve bizottságot alakított Hunfalvy János vezetésével hagyatéka megszerzésére, és emlékülésen méltatták felfedezői munkáját. A hagyaték megszerzésének ügye igen vontatottan haladt a helyi portugál hatóságok nemtörődömsége miatt, és azzal zárult, hogy a naplóit, útinaplója kéziratának második és harmadik részét, valamint a könyveit őrző ládák Benguelában egy tűzvészben megsemmisültek. Korábbi, megjelent műve mellett már csupán emlékezete maradt az utókorra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A király kihirdette volna, hogy annak adja a lánya kezét, fele királyságával együtt, aki megtalálja a betegsége ellenszerét, de a kis királylány még csak négyéves volt, így nem tehettek mást, felkapták, és bevitték a legközelebbi kórházba. 
A királyné benyúlt a zsebébe: a legszebb kavicsok lapultak benne, amiket a lányával gyűjtöttek. Simák voltak, laposak és színesek. Akkor is ezeket a kavicsokat szorongatta fél kezével, amikor az orvos tőmondatokban adta az utasításokat, és az akkor már fuldokló kis testbe oxigént pumpáltak. Nem vette észre, anyuka, hogy nem kap levegőt a gyermek? – kérdezte az orvos. Persze, hogy fáj a hasa, hiszen egy napja próbálja a levegőt préselni.

A királynő próbálta értelmezni a röpködő kifejezéseket, bronchitis, kilencvenet szaturál, szteroidos kúp, hörgőtágító, nézte a lányát, a mindössze tizenhárom kilós kis test kiterítve az asztalon, és érezte, hogy a színes kavicsok lyukat vájnak a zsebébe, olyan nehezek. 

Olyan vagy, mint egy sárkány, simogatta meg a legkisebb királylány füstölgő fejét két nappal később, amikor a kórházi ágyon inhaláltak. De én nem akarok sárkány lenni, görbült le a legkisebb királylány szája. A kezében az oklevelet szorongatta, amit az érkezésük estéjén kapott hősies viselkedéséért. Igazad van, te inkább az vagy, aki legyőzi a sárkányt is, felelte a királyné, és látta maga előtt a kislányt, ahogy rezzenéstelen arccal tűri, hogy vért vegyenek tőle és behelyezzék a branült. 
Aztán a királyné a korábbi veszekedéseikre gondolt. Amikor a kis királylány rosszalkodott, nem evett rendesen vagy nem akart aludni, ő meg hangosabban szólt rá. Kinyitom az ablakot, mert elfogyott itt a levegő, lépett a fal mellé. A hűvös levegővel együtt sűrű cigarettafüst áramlott be. Összekeveredett az inhalátor gőzével, együtt hömpölyögtek a plafon felé. A királyné becsukta az ablakot. Milyen nehezek lehetnek vajon a sóbálvánnyá változtatott, célba nem ért mesehősök? Akik nem találták meg az összes elgurult gyöngyöt, vagy nem tudtak megfelelni a három feltett kérdésre. Megtapogatta a zsebében a köveket. Jó lenne egyszerűen kacsázni velük egy kifeszített víztükrön. Elengedni mindent, ami az anyaságban nehéz. Felelősséget. Rossz döntéseket. Vitákat. A félelmet azoktól a dolgoktól, amikbe nincs beleszólásod. Akkor sem, ha éppen te vagy a királyné. Aztán visszanézett a lányára, akinek az arca eltűnt a porlasztott víz mögött. Gyere, nézegessük meg őket, szedte ki az összes színes, lapos követ, és egymás mellé helyezte őket a fehér kórházi paplanra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A 19. századi festményeken a hölgyek gyönyörű ruhakölteményekben pompáznak, élénk színű anyagokból készült ruhákat viselnek, bonyolult hímzések borítják öltözetüket, és széles karimájú tollas kalapokat hordanak. A farmerek és edzőcipők századának leányai irigyen gondolhatnak az előző korok gyönyörű ruháira, amelyek eleganciája és szépsége a mai öltözködésből szinte teljesen kiveszett. Azonban a ruhakölteményeknek volt egy sötétebb oldala is. Ezek a gyönyörű ruhák egy olyan korban készültek, amikor az ipari forradalom találmányai váltak a ruhaipar elsődleges eszközeivé, de ezekkel a találmányokkal még nem párosult megfelelő tudás.

Számtalan olyan anyagot használtak például a ruhák anyagainak kezelésére, színezésére, amelyek mérgezők voltak, leginkább a készítők, de akár a ruhákat viselők számára is.

Az új anyagokkal való kísérletezés ahhoz is vezetett, hogy bizonyos ruhafajták könnyen éghetővé váltak, ami szörnyű balesetekhez vezetett. Egyes divatok pedig másként voltak veszélyesek viselőjükre, a lábat torzító, mindkét lábra azonos formájú cipellőktől a munkáslányok által is viselt krinolinig, ami beakadt a gépekbe. A divat történetének erről a sötét, kevéssé ismert oldaláról szól Alison Matthews David kanadai történész Fashion Victims: The Dangers of Dress Past and Present (A divat áldozatai: A ruhák veszélyei a múltban és a jelenben) című könyve.

Mérgező öltözetek

A viktoriánus öltözködés kötelező része volt a kalap. A 19. században különösen nagy divat volt szinte komikusan magas és nagy méretű, filc anyagú cilinderek viselése. Ezek a kalapok általában nyúlszőrből készültek, amelynek a kezeléséhez higanyt használtak. „A higany szó szerint beleivódott a divatos kalapok szálaiba” – írja Alison Matthews David. A kalaposok sokszor nem viseltek kesztyűt, így a mérgező anyag közvetlenül bejuthatott a szervezetükbe.

A higanykoncentráció a mai napig olyan magas néhány kalapban, hogy az angol múzeumokban védőborító alatt tartják őket, hogy ne veszélyeztessék a kutatók egészségét.

Bár a viselőt a kalap belső borítása megvédte a magas higanytartalomtól, a készítőket lassan mérgezte a higany, amely sokuk korai halálához is vezetett. Matthews David szerint mivel a viselőjére nem volt veszélyes a filckalap, közel két évszázadon át nem szüntették be a higany használatát, annak ellenére sem, hogy tisztába voltak a negatív hatásaival. Ugyanakkor nem csak a kalapok tartalmaztak mérgező anyagot.

Kép

Viktoriánus kori divat egy korabeli metszeten

A viktoriánus kort gyakran pasztellszínekben ábrázolják a filmeken, azonban a valóságban a nők a szivárvány minden színét hordták. Ebben az időszakban kezdtek el kísérletezni a kémikusok a különböző színek megalkotásával. A kísérletek során viszont mérgező anyagokat is gyakran használtak, hogy minél élénkebb és szebb színt alkothassanak. Az egyik ilyen mérgező szín a zöld volt, amelyet a réz és az arzén-trioxid keverékéből állítottak elő. Nemcsak ruhák színezéséhez, hanem tapéták és játékok festéséhez is használták az arzénos zöldet, és közel 80 év kellett hozzá, hogy kivonják a használatból. Az arzénos zöldet kitaláló 18. századi kémikus maga is mérgezésben halt meg. Matthews David leírja, hogy tesztelt több 19. századi zöld ruhadarabot, amelyekben a mai napig magas arzénkoncentráció található. A hölgyek a több rétegnyi alsónemű miatt biztonságban tudhatták magukat az arzén mérgező hatásaitól, az arzénos zöld festék azonban különösen népszerű volt a kor divatos művirág fejdíszein. A fejdíszkészítő lányok közvetlenül érintkeztek a mérgező anyaggal, és több ilyen munkáslány halála bekerült az újságokba is.

1861-ben egy 19 éves virágkészítő mérgezést kapott az arzénos festéktől, még a szeme fehérje is zölddé vált, és szörnyű kínok között halt meg.

A kalapkészítőkével ellentétben ez és több hasonló eset nagy felháborodáshoz vezetett, és a hölgyek mellőzni kezdték az arzénos zöld szín használatát.

Kép

Viktoriánus kori divat egy korabeli metszeten

„Egy pillanat alatt lángba borult”

1844-ben a londoni Drury Lane-i színházban Clara Webster balett-táncosnő tütüje egy előadás közben váratlanul lángra kapott. A fiatal lány szoknyája túl közel került a színpadon elhelyezett egyik gázlámpa lángjához, és a ruháját elborította a tűz. Bár a jelenet egy hárem fürdőjében játszódott, egy csepp víz sem volt a színpadon, a többi táncos pedig tehetetlen volt, mivel tudták, a tűz átterjedhet az ő ruhájukra is. Mire megérkezett a segítség, Clara Webster olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy később meghalt. Az eset nem volt egyedi, a színházakban gyakran történtek hasonló balesetek. A nyílt kandallótűz miatt előfordult, hogy a hölgyek ruhája meggyulladt, azonban az anyagtól függött, hogy csak apró égésfolt maradt a ruhán, vagy a viselő életébe került a baleset. Az ilyen esetek ihlethették meg Charles Dickenst is, akinek Miss Havisham karaktere a Szép remények című könyvben hasonló sorsra jut, miután hosszú évek óta hordott menyasszonyi ruhája meggyullad. A tragédiákért a tüll volt a felelős, ez a könnyed anyag, amelyből tütük és báli ruhák is készültek. A tüll, amit ekkor már gyári módon állítottak elő, rendkívül népszerű anyag volt, és gyakran keményítővel kezelték, ami még gyúlékonyabbá tette az anyagot.

Az ilyen balesetek ellenére a balett-táncosok ragaszkodtak a könnyed és szép tütükhöz, annak ellenére, hogy tudtak róla, ha a láng elkapja a ruhát, egy pillanat alatt ők is lángba borulhatnak.

Nemcsak a színpadi fellépők voltak kitéve az ilyen baleseteknek. A 19. század közepén a hölgyek elkezdtek a szoknya alatt krinolint hordani, amit abroncsszoknyának is neveznek. Ez a szerkezet az 1850-es, ‘60-as években jött divatba, és a munkáslányoktól kezdve az előkelő hölgyeken át mindenki hordta. Az amerikai polgárháború idején játszódó filmekben gyakran látni ezt a szokatlan viseletet. A probléma az volt, hogy ha a ruha lángra kapott, a fémszerkezet bezárta a tüzet a szoknya alá. Oscar Wilde két féltestvére így vesztette életét egy bálon: a fiatalabb táncba menet túl közel került a tűzhöz, és lángra kapott a szoknyája, a nővére pedig megpróbált segíteni rajta, de rá is átterjedtek a lángok. Miután nem érkezett megfelelő segítség, mindkét lány meghalt. Az ilyen esetek annyira gyakoriak voltak, hogy karikatúrák tömegei születtek a témában. A gyakori balesetek persze arra indították a korabeli ruhakészítőket, hogy „tűzállóvá” tegyék az anyagokat. Hogy milyen nagy volt a veszély, arról Festetics Mária grófnő naplója is árulkodik: beszámol egy esetről, amikor egy hercegné féltékenységből majdnem meggyújtotta petróleumlámpával a grófnő szoknyáját, és az epizód nagy ijedtséget okozott.

Kép

Clara Webster egy korabeli metszeten

Betegségeket is hoztak a ruhák

Nemcsak a méreg és a tűz tette veszélyessé a ruhákat, hanem komoly problémát jelentettek a ruhákon keresztül terjedő betegségek is. A viktoriánus korban a nőktől elvárták a földet seprő szoknyát, annak ellenére, hogy így a város minden mocska ráragadt a ruha aljára. Bár a század közepén már megjelentek a teóriák a kórokozók és a betegségek összefüggéséről, ekkor még nem tudták bizonyítani ezt.

A témában horrorisztikus történetek is születtek: Nathaniel Hawthorne amerikai író Lady Eleanore köpenye című novellájában például egy felfuvalkodott nő báli köpenye járványt hoz a városba.

A 19. századi öltözködés veszélyei gyakran a szabályozás és a tudás hiányából fakadtak. Ráadásul, ha a veszély elsősorban a munkásokat érintette, akkor nem is siettek megváltoztatni a gyakorlatot. Bár ma már nem kell félni, hogy lángra lobban a hölgyek báli ruhája, és nem mérgezi a fiatal lányokat az arzénos fejdísz, továbbra is vannak áldozatai a divatiparnak. A fejlődő országok gyáraiban továbbra is embertelen körülmények között készítik a ruhákat, és gyakoriak a tűzesetek, az omlások is. Bár a gyönyörű hímzéseket mosás után lekopó feliratokra cserélték, s a lábra szabott báli cipő helyett is műanyag magassarkúval kell beérni, a gyártás veszélyei máig sem múltak el.

Forrás: Alison Matthews David: Fashion Victims – The Dangers of Dress Past and Present, Bloomsbury, 2022

A zenei tehetségetek elég hamar megmutatkozott, s mindketten korán rátaláltatok a hangszereitekre. Egy laikus azt hiheti, hogy ahol a szülők zenélnek, ott a gyerekek is zenei pályára mennek. Nálatok ez evidens volt?

Balázs: Szüleink nem ragaszkodtak hozzá, sőt azt mondták, a zenei pálya sokszor kiszámíthatatlan, legyünk nyitottak más hivatás felé is. De elég korán kiderült, hogy van affinitásunk a zenéhez, és jó a ritmusérzékünk. Talán mert akarva-akaratlanul is a nevelésünk része volt a zenei képzés.

Benjámin: A szüleink mindketten fuvolaművészek, emellett édesapánk zongorán és orgonán is játszik, és a fuvolatanítás mellett kántorként szolgál a zuglói Regnum Marianum Plébánián.

Balázs: Visszatekintve azt mondhatom – és szerintem Beni is így van ezzel –, hogy szerencsések vagyunk, hogy a zenetanulás a mindennapjaink része lehetett.

Függetlenül attól, hogy a gyerek később erre a pályára megy-e, a zene az egyik legsokoldalúbb módja a nevelésnek.

Fejleszti a szépérzéket, a motorikát, fegyelemre tanít, egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre.

Benjámin: Én először zongorázni tanultam, majd miután a Szent István Zeneházban részt vettem egy hangszerválasztón, s kipróbáltam a fagottot, végérvényesen elköteleződtem mellette. Az ottani tanár mondta, hogy rögtön fel is venne a Szent István Király Zeneművészeti Alapfokú Művészetoktatási Iskolába. Később már zeneiskolai versenyeken indultam.

Két öcsétek van, Benedek és Dániel. Ők is zenei pályára készülnek?

Balázs: Tanultak ők is zenét, játszottak zongorán és csellón, de őket jelenleg más dolgok érdeklik. Lehet, hogy ez még változni fog, ki tudja.

Gyerekként milyen érzés volt sok ember előtt színpadra állni? Izgultatok?

Balázs: Persze! Az izgalom sosem múló dolog, de az ember a javára tudja fordítani. 

A trükköm az, hogy megpróbálok nem harcolni ellene, mert annál inkább elhatalmasodik, inkább elfogadom, és hagyom, hogy az adrenalin valami olyat hozzon ki belőlem, ami megmozgatja a közönséget. Nyolcévesen vettem részt először zenei versenyen, mindenféle elvárás nélkül, és meglepetésemre megnyertem. Ez meghatározó élmény volt, nagy löketet adott, és ettől kezdve komolyodott a dolog, az első alkalmat több napi gyakorlás, újabb versenyek követték.

Benjámin:

Sokan azt gondolják, a színpadra lépés előtti izgalom eltűnik, amint az ember kellő rutint szerez, de ez nagyon nem igaz.

Sőt az évekkel csak rosszabbodik... Nem kellemes ez a felfokozott állapot, de én valahol élvezem, mert akkor teljesítek a legjobban, ha van bennem egy egészséges izgalom.

Kép

Dolfin Benjámin - Fotó: Frank Bloedhorn

Otthon kizárólag klasszikus zenét hallgattatok?

Balázs: Igen, kizárólag. Meg emlékszem, rengeteg Kalákát. Nagyon megfogott, amikor Gryllus Vilmost láttam csellózni, a családi fáma szerint ez után a koncert után döntöttem el, hogy csellózni akarok.

A pop teljesen ki is maradt az életetekből?

Balázs: Én bevallom, elég műveletlen vagyok ilyen téren, néha azért meghallgatok egy-két számot, mert érdekel, de főleg jazzt választok, ha valami másra vágyom, mint a klasszikus zene.

Benjámin: Nekem a jazz nagy kedvencem, de szeretem a popot is, mindenevő vagyok.

„A jó és minőségi zenét csepegtették belénk, vagyis a legjobb lett az alap. Talán ezért is van az, hogy a lelkem és minden idegsejtem tiltakozik a primitív elektromos effektek és a popzene ellen” – mondta nekem egy zenei rendezvény után Bogányi Gergely zongoraművész. Ti hogyan gondolkodtok a többi zenei műfajról?

Benjámin: Nem teljesen értek egyet azzal, hogy például a popzene kevésbé értékes, mint a klasszikus. Persze a klasszikus zenének van egy magas színvonala, szerkezetileg is nagyon komplex, de szerintem minden zenében van érzelem, tartalom, mindegyik egyfajta művészeti megnyilvánulás, és értékkel bír.

Balázs: Abban egyetértek Benivel, hogy a popzene is az életről, az érzelmekről szól, de a klasszikus zene kétségkívül komplexebb, mélyebbre nyúlik, és nagyobb a formáló ereje, viszont idő kell, míg az embert „megszólítja”, átjárja. Ha belegondolunk, Bach korában az emberek a kantátákat és a passiókat hallgatták rendszeresen, persze legtöbbször nem is voltak tudatában, micsoda remekműveknek a fültanúi. A legtöbben a filmek esetében sem tucatfilmekre, hanem Bergman filmjeire ültek be. A mai világ nem ezt támogatja – minden gyorsan, azonnal kell, sokkal nagyobb a kereslet a felszínesebb, gyorsabb megoldásokra.

A mai fiatal zenészgeneráció koncertjei ezekben a „gyorsan élő” fiatalokban kell, hogy felkeltsék az érdeklődést a komolyzene iránt.

A saját koncertműsoraim megtervezésénél is ez a szempont vezérel.

Kép

Dolfin Balázs – Fotó: Emmer László

A komolyzenei koncerteken és a televíziós tehetségkutató műsorokban is egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a szerkesztők a látványra. Nem ritka a vetítés, a showelem, a ruhák pedig kifutókon is megállnák a helyüket. A fiatalok becsalogatásának talán ez is egy fontos komponense lehet.

Balázs: Szerintem ez a közösségi média hatására alakult így, ott ugyanis nagyon fontos a látvány, hiszen a gyors görgetés közben az emberek figyelmét másodpercek alatt kell megragadni. Hogy a női előadók ruhatervezőkkel állnak össze, az valóban újkeletű, de, ha a látvány nem öncélú, nem csúszik el a balansz, és nem csupán azért ül be valaki egy klasszikus zenei koncertre, hogy a rövid szoknyát viselő előadóművész hölgy lábát nézze, akkor ezzel semmi gond nincsen.

Egy lakatlan szigeten kinek a zeneműveit hallgatnátok a legszívesebben?

Benjámin: Beethoventől a Pastoralt, Bach orgonaműveit és Brahms szimfóniáit.

Balázs: A német romantika és a 20. századi zeneszerzők közül bárkitől szívesen hallgatnék bármit, az orosz zenét mostanában kifejezetten szeretem, nagy kedvencem például Sosztakovics. Vagy ott van a csodálatos vonósnégyes irodalom, illetve Beethoven zongoraszonátái, Bach pedig örök szerelem.

Húsvétkor és más családi ünnepeken bizonyára kihasználjátok, hogy együtt zenélhettek...

Balázs: Most illúzióromboló leszek: örülünk, ha ilyenkor csend van. (nevet) Fagottra, csellóra és zongorára egyébként sincs túl sok zenemű. Nehezen sikerül megvalósítani, hogy mindenki együtt legyen, de ha mégis, akkor csak örülünk egymásnak, beszélgetünk, társasjátékozunk, vagy meglátogatjuk a nagyszülőket. Mostanában többször szervezünk közösen házi koncertet a nappalinkba, ahol persze együtt is játszunk néha.

Benjámin: Azért karácsonykor szoktunk közösen énekelni.

Balázs: Igen, ez hagyomány, édesapánk kísér zongorán.

A hölgyeknek imponál, ha megtudják, hogy magas szinten foglalkoztok zenével?

Balázs: Nekem eddig csak zenész barátnőim voltak, vagyis fogalmam sincs, hogyan reagálnának erre azok a hölgyek, akiknek más a hivatásuk. Zenei körökben mozgok és dolgozom, nem is nagyon tudnék máshol ismerkedni. Benivel már más a helyzet, ő szeret eljárni mindenfelé.

Benjámin: De nekem sem voltak még „civil” barátnőim.

A zenélés, a zenészlét imponáló tud lenni, de talán az elhivatottság az igazán vonzó egy nőnek, érintse az az élet bármely területét.

Na, és a befektetett munka, amit az ember beletesz abba, ami a szenvedélye.

Fotók: Éder Vera/Miskolci Nemzeti Színház

Épp csak felocsúdtunk a világjárvány, majd a háború kitörése okozta sokkból, most pedig a gazdasági válság hatásait próbáljuk kivédeni életünkben. Ezen a nehezített terepen kell együtt léteznünk olyan „hétköznapi” kihívásokkal, mint a munkahelyi nyomás, családi konfliktusok, a gyermeknevelés vagy a váratlan döntéshelyzetek sora. Magunkon is tapasztalhatjuk, hogy a felgyorsult mindennapok taposómalmából egyre nehezebb kiszakadni, talán épp ezért is vágyunk egyre inkább a minőségi énidőre.

Kiváló lehetőséget teremt mindehhez egy jól megtervezett zarándoklat, ami nem csak egy egyszerű túra vagy fizikai próbatétel lehet: egy ilyen út, ha akarjuk és engedjük, befelé is vezethet valódi önmagunk, más emberek és Isten felé.

A zarándokút életünk allegóriájaként is értelmezhető, hiszen földi létünk „vándorútja” során is egyfolytában kanyarokkal, elágazásokkal, hegyekkel vagy épp völgyekkel találjuk szembe magunkat. Ugyanezt élhetjük át „kicsiben” egy zarándokutat bejárva, vagy arra rácsatlakozva, létezésünk mélyebb értelmét kutatva.

Zarándokolni ráadásul itthon is kiválóan lehet, a hazai „terep” számtalan lehetőséget, szebbnél szebb útvonalat és történelmi kegyhelyet kínál a vándoroknak. Ismerkedjünk meg a legszebb és legismertebb hazai zarándokútvonalakkal, töltsük meg tartalommal a tavaszi, ébredő természetben töltött időt a magyar útvonalak egyikén! Összeállításunkkal ehhez adunk segítséget a különböző útvonalak ismertetésével, a teljesség igénye nélkül.

1. Szent Jakab zarándokút

Indulj el, hogy megérkezhess! A Camino de Santiago zarándokút magyarországi szakaszának bejárásához két hivatalos kiindulópontot és útvonalat is választhatsz. Az alapút Budapestről, a Nulla kilométerkőtől indul, és mintegy 200 kilométer után ér a több mint 800 éves, gyönyörű, román kori lébényi Szent Jakab-templomhoz, amely régi korok zarándokútjainak is fontos állomása, megállóhelye volt. A magyarországi Szent Jakab zarándokút bencés kolostorokat összekötő ága, a Camino Benedictus pedig a tihanyi bencés apátságtól indul, és mintegy 170 kilométer után ér a lébényi templomhoz. Innen akár folytathatod utadat Szlovákia és Ausztria felé, akár egészen Santiago de Composteláig. Az útvonalakról, gyakorlati és lelki felkészülésről, egyéb részletekről a Szent Jakab út honlapján tájékozódhatunk.

https://www.szentjakabut.hu/

2. Magyar Zarándokút

A Magyar Zarándokút hazai szent helyeket érintve Esztergomból vezet Máriagyűdre. Különböző történelmi utakat (római út, Árpád-kori utak, jeruzsálemi zarándokút, keresztes hadjáratok útja, Szent Jakab-út stb.) fedve, érintve halad északról déli irányba.

Országhatártól országhatárig szeli át hazánkat a Pilisen, a Kiskunsági Nemzeti Parkon és a Mecseken átvezetve. A zarándokút teljes hossza mintegy 431 kilométer, kitérőkkel együtt viszont közel 600 kilométer is lehet.

Az útvonal hosszának fele hegyvidék, fele pedig alföldi sík terep. Bejárását a szervezők március végétől november közepéig javasolják, és szerintük minimum 16 napot igényel. Kényelmesebb tempó és kitérők esetén a teljesítéséhez 18–24 nap szükséges. A zarándokszállásokat a lehetőségekhez mérten kedvezményesen is igénybe lehet venni, ehhez azonban zarándokútlevelet kell kiváltani. További részletekért, tudnivalóért érdemes felkeresi a Magyar Zarándokút honlapját.

https://magyarzarandokut.hu

3. Mária-út

A Mária-út nem kimondottan egy útvonal, inkább egy teljes úthálózat, amely a Közép-Európában fellelhető Mária-kegyhelyeket fűzi össze. Kelet-nyugati tengelye az ausztriai Mariazelltől az erdélyi Csíksomlyóig vezet, emellett egy észak–déli útvonala is létezik; a kettő együtt egy Közép-Európán átívelő keresztet „formál”. A teljes út hossza körülbelül 1400 kilométer, amit a szervezők szerint gyalogosan 60 nap alatt lehet bejárni. A Mária-út kialakítása még ma is folyamatban van, és újabb szakaszok kerülnek fel a térképre, hogy minél teljesebb legyen a zarándokhelyek listája. Hazai szakaszába – amely népünk Máriához kötődő szent helyeit csatolja be az európai útvonalba – többek közt Máriagyűdöt és Máriapócsot is bekapcsolták a szervezők. Honlapjukon interaktív zarándoktérképpel, útvonalleírásokkal, kegyhelyek és szállások listájával segítenek saját zarándokutunk egyéni megtervezésében.

www.mariaut.hu

Kép

Zarándokok a máriapócsi kegytemplomnál – Fotó: nyirgorkat.hu

4. Gyöngyök útja – Via Margaritarum

Mindnyájan úton vagyunk – szól a jelmondat. A Gyöngyök útja lelki ívét a szervezők leírása szerint az útvonalon található történelmi és szent helyek, valamint Az élet gyöngyei elnevezésű elmélkedési füzér adják. A teljes, 760 kilométer hosszú út a 2006-ban nemzeti szentéllyé nyilvánított Mátraverebély-Szentkutat és Mariazellt köti össze, a Budapestről Mátraverebélyre vezető, közel 180 kilométeres útvonal pedig önálló zarándokutat képez.

A középkori Magyarország olyan kiemelkedő városait fűzi össze, mint Buda, Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém.

A honlapon praktikus tanácsok mellett lelki útravalót is találunk.

https://www.gyongyokutja.hu/

Kép

Mátraverebély-Szentkút, Nagyboldogasszony-templom – Forrás: Wikipédia

5. Szent Erzsébet-út

Bár Szent Erzsébet tisztelete az eltelt évszázadokban is sokakat összekötött, ez a valóságban is létező, kijelölt útvonal 2007 óta járható be az újkori zarándokok számára. Az út öt szakaszból áll; kiindulópontja Sárospatak, ahol Árpád-házi Szent Erzsébet született. Majd Bodrogolaszi, Komlóska, Erdőhorváti, Regéc, Telkibánya, Hollóháza és Füzér érintésével a zarándokok az országhatáron átlépve, Alsómislyén és Koksóbaksán keresztül érkeznek meg a végcélhoz, a kassai dómhoz. Az ötnapos zarándoklat hagyományosan a pünkösdhétfői szentmisét követő áldással indul. Útvonalak, történelmi áttekintés és egyéb általános tudnivalók a honlapon olvashatók.

https://www.szenterzsebetut.hu/

Kép

Komlóska, a Szent Erzsébet út egyik állomása – Fotó: Csongor Andrea

6. Szent Márton-út

Az Európa Tanács 2005-ben a Szombathelytől Tours-ig vezető útvonalat Európai Kulturális Útvonallá nyilvánította, hogy bemutassa Európa legnépszerűbb szentje, Szent Márton életét és kultuszának kiemelkedő emlékeit. Szent Márton életét csodák és gyógyulások kísérték, illetve fontos hittérítő munkát is végzett. A Szent Márton-út két csomópont köré szerveződik, ezek egyike Szombathely (az egykori Savaria), ahol Szent Márton született, a másik pedig egykori püspöki székhelye, Tours, ahol a sírja is található. A fő útvonal Magyarországot, Szlovéniát, Olaszországot és Franciaországot érinti, de több európai országba is vezetnek leágazásai. Az útvonal hazai szakasza Szombathelytől Kercaszomorig tart, teljes hossza 700 kilométer, amelyből a főútvonal mindössze 100 kilométer. Az egyes útvonalak részéletes leírását, híreket és aktualitásokat a honlapon találunk.

https://www.viasanctimartini.eu/

7. Középkori templomok útja

A Középkori templomok útja a Kárpát-medence északkeleti régióin, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye, Partium és Kárpátalja tájain vezet át, e térségek egyedülálló művészettörténeti értéket jelentő középkori templomait összefűzve. Bár a teljes útvonal kárpátaljai és máramarosi helyszíneket is érint, a legtöbb látnivaló Magyarországon van.

A Felső-Tisza-vidék a középkori templomok földje, Magyarország középkori egyházi emlékekben egyik leggazdagabb tája, ahol a gótika és a reformáció egyedi kulturális örökséget hagyott az utókorra.

Csaroda, Lónya, Csengersima, Sonkád, Nyírbátor vagy Csenger középkori templomai egytől egyig a magyar művészettörténet kiemelkedő emlékei. Az útvonal honlapján egyebek mellett rendkívül részletes leírásokat találunk az egyes templomokról, kolostorokról, falvakra lebontva.

www.templomut.hu