A természet által alkotott feladvány első darabkáját i.e. 1550-ben az egyiptomi Ebers-papiruszban találjuk, ahol feljegyezték a legszembetűnőbb tüneteket (az olthatatlan szomjúságot és a gyakori vizelési ingert), és legalább annyira kellemetlen módot javasoltak a betegség kezelésére, mint a huszadik században.

Csontból, gabonából és földből készített főzetet itattak a betegekkel, de természetesen így is rövid időn belül kómába estek, majd meghaltak.

A betegség első elnevezése és viszonylag pontos tünetleírása a kappadókiai Areatus görög orvostól származik, aki megfigyelései alapján a diabetes, vagyis „átfolyás” nevet adta a tünetegyüttesnek. Az ókori indiai orvosoknak már annyival több elképzelésük volt a diabetesről, hogy kitapasztalták, a betegek vizelete édes – igen, megkóstolták –, viszont azt feltételezték, a vese rossz működése idézi elő a betegek gyors halálát (pár hónap alatt felemésztette magát a szervezetük). A legközelebbi kirakósdarabkát a 18. században találjuk, amikor egy Matthew Dobson nevű orvos rájött, hogy a diabeteses betegek vizelete azért édes, mert cukrot tartalmaz, innen kapta a betegség a diabetes mellitus, vagyis „mézédes” nevet. 

Az isteni sugallat

Az első „telefonos segítséget” Frederick Banting kapta az első világháború után, aki nem találta a helyét a családja által neki szánt egyházi pályán, ezért átment az orvosi egyetemre. A háború alatt Torontóban az orvosképzést lerövidítették, mivel a fronton olyan gyorsan fogyott az egészségügyi személyzet, mint a katonák. Banting a sebészetben tudott nagy segítségére lenni az akkori kanadai és francia hadállománynak. Mint sokakén, az ő lelki egészségén is nyomot hagyott a háború, és Banting nagyon nehéz természetűvé vált, ma már azt mondanánk, hogy poszttraumás stressz szindrómával küzdött. A háború után nem tudott sebészként elhelyezkedni, ezért a Torontói Egyetemen vállalt előadói állást, ahol az anyagcseréről és a szénhidrát-feldolgozásáról kellett értekeznie.

Olvasott egy tanulmányt a diabetes mellitusról, és annyira megragadta őt ennek a rejtélyes kórnak a leírása, hogy egész éjszaka félálomban azon gondolkodott, hogyan lehetne kivonni a szervezetből azt az anyagot, amely visszafordíthatóvá tudná tenni a tüneteket (sok ivás, gyakori vizelési inger, majd a sok evés ellenére is rohamos fogyás, végül kóma és halál).

Álmában megkapta a választ. Visszaemlékezések szerint ez után az éjszaka után annyira biztosan tudta, hogy fel fogja fedezni ezt az anyagot, hogy nagy elszántan még labort is igényelt az egyetem egyik professzorától, John James MacLeodtól, aki viszont nem sok reményt fűzött a kísérletekhez, mert már tudta, hogy rengeteg kutató hosszú évek óta sikertelenül keresi a válaszokat. Mégis biztosított számára néhány kutyát, akik hasnyálmirigyével elkezdhették a kísérletezést, és két asszisztenst: Charles Bestet és Clark Noble-t, akik orvostanhallgatók voltak az egyetemen.

Kép

Frederick Banting (jobbra) és Charles Best – Forrás: Picryl

A kezdetek

Időközben egy másik fronton is súgott a természet: Paul Langerhans német patológus rájött, hogy a hasnyálmirigy bizonyos sejtcsoportjai különböznek a többitől, és már azt is tudták abban a korban, hogy ez a szerv felelős az emésztési nedvek termeléséért. De ő is csak addig jutott, hogy azóta is Langerhans-szigetek néven emlegetjük a hasnyálmirigy inzulintermelő β-sejtjeit, habár a funkciójukról elképzelése sem volt.

Kép

Paul Langerhans – Forrás: Wikipedia

Mindeközben Torontóban a nehéz természetű Banting néhány kutyával ígéretes eredményeket ért el. Először sikerült az állatoknál mesterséges módon előállítani a diabetest olyan módon, hogy kioperálták a hasnyálmirigyüket. Ebből hosszú, kudarcokkal teli évek alatt végül is sikerült kinyerni valamiféle nedvet, amely először nem volt hatásos, mert nem tudták vegytisztává tenni az inzulint a járulékos nedvektől. Akkor már az egész világ feszülten várta a felfedezést.

Nem lelhetünk fel pontos információkat a 19. századi diabeteses betegek számáról, mert a lakosság alsó szegmenseiben élő családokhoz a fizikai és a szellemi elkülönülés miatt gyakran nem is jutott el semmiféle információ a betegség tüneteit illetően.

Egyszerűen fél éven belül csontsoványra fogytak a gyermekek, majd meghaltak.
A tehetősebb családok gyermekei számára volt lehetőség orvosi ellátásra, ám ezek nagyon csekély sikerrel kecsegtettek, valójában inkább a halál időpontjának néhány hónappal való kitolását tudták csak megcélozni. Ezt az időszakot a diabetes szempontjából „Allen éveiként” is emlegetik Dr. Frederick Allen amerikai orvos után, aki kidolgozta a koplalókúra gyakorlatát, amely során előfordult, hogy a páciens éhen halt. Thea Cooper és Arthur Ainsberg Áttörés című könyvében a diabetestől szenvedő Elizabeth szülei aggodalmára, miszerint a lányuk akár bele is halhat a kúrába, Dr. Allen így felel: „úgyis halál vár rá.”
A diéta napi 400 kalóriát engedélyezett, kizárólag háromszor megfőzött és átöblített zöldséget, kevés tojást és tejszínt tartalmazott. A kenyér és minden szénhidrátban gazdag étel halálos méreg volt a betegek számára. A könyv valós események alapján íródott, szereplői történelmi személyek, és rengeteg írásos forrásból merítettek a szerzők, hogy az inzulin felfedezésének összes aspektusát a lehető leghitelesebben tudják átadni.
Ebből ismerhetjük meg a kis Elizabethet, aki 1918-ban, tizenegy éves korában betegedett meg: miután túlélte a spanyolnáthát, egyre súlyosbodó diabeteses tünetei maradtak vissza. Elizabeth édesapja, Charles Evans Hughes amerikai képviselő volt, aki az elnökségért is indult. A tény, hogy egy befolyásos politikus családja is érintett a betegségben, tette viszonylag gyorsan szélesebb körben is ismertté a diabetest és az inzulint.

Ugyanis Elizabeth lesz majd az első amerikai, aki részesülhet a csodaszerből, amikor a kanadaiak rájönnek, hogyan lehet kivonni a tiszta inzulint a hasnyálmirigy-váladékból.

Diadal

Sokak szerint a kulcsember a történetben az egyik asszisztens, Collip, aki saját szava járása szerint „fürdőszoba-kémiájával” sikeresen elkülönítette a vegytiszta inzulint 1922 tavaszán. Ezután a kutató-négyesfogat (Banting, a papból lett orvos, MacLeod, a professzor és az orvostanhallgatók, Best és Collip) be is adta az első adagot egy kanadai származású, 14 éves kisfiúnak, aki akkor már a halálán volt. Sikeres volt az injektálás, ami akkoriban nem volt egyszerű folyamat: akár harminc percig is eltarthatott, mire a fecskendőből az összes inzulin a beteg szervezetébe jutott. A fiú felébredt a kómából, és evett: az eredmény világhírt és Nobel-díjat ígért a felfedezőknek.

Kép

Banting és Best – Forrás: Picryl

Miután publikálták a nagyszerű eredményt, az anyag eljutott Amerikába is, amelyet az akkor már halálközeli állapotban lévő Elizabeth is megkapott, és a segítségével 74 éves koráig élhetett. Nem mindenki örült a felfedezésnek, hiszen sok érdek fűződött a betegek „megtartásához”.
„A diagnosztizált betegek száma remek táptalajként szolgált az egyre szaporodó diéták, gyógymódok és reményteli kúrák terjedéséhez, melyekkel gátlástalan opportunisták, kufárok és önjelölt gyógyítók házaltak. A zabkúrát, a zöldségkúrát, a burgonyaterápiát, (…), az avas húst, a lovaglókúrát, sőt, még az ópiumfogyasztást is úgy állították be, mint a gyerekkori diabetes csodagyógymódját” – írják az Áttörés című könyvben. A valódi terápia felfedezői Nobel-díjat kaptak, ám a mai szabály akkor is érvényben volt: egy témában maximum hárman kaphatják meg a díjat. Banting annyira alázatos ember volt, hogy amikor megtudta, hogy MacLeod a másik jelölt, vissza akart lépni, de a torontóiak nyomására, hogy végre kapjon már egy kanadai tudós is Nobel-díjat, elfogadta a jelölést.

A díjátadó ünnepély után a pénzösszeget megosztották a négyesfogat tajai között, az inzulin szabadalmát pedig 1 dollárért adták el, mondván az inzulin mindenkié.

Napjainkban

Banting korában az inzulint a vágóhidakról származó sertés- és szarvasmarha-hasnyálmirigyekből vonták ki, de sajnos rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a világ összes szarvasmarhája sem lenne elég arra, hogy az összes rászoruló beteg napi inzulinbevitelét éveken keresztül fedezni tudják. A tömeges előállítás újabb kihívást jelentett, amelyre ismét hosszú évtizedes kutatások után a géntechnológia adta meg a választ. Ma a humán inzulint közönséges bélbaktériumokkal állíttatják elő, amelyeknek a megváltozott működését a rekombinációs géntechnológia segítségével érik el. Így az inzulint korlátlan mennyiségben elő tudjuk állítani, és Magyarországon ingyenesen hozzáférhető minden cukorbeteg számára. Vannak azonban olyan elmaradottabb országok, főként Afrikában, ahol még mindig nehezen érhető el, és Amerikában is komoly pénzeket kell fizetni a gyógyszerért (a Bíbor szívek című Netflix-filmben is megjelenik ez a probléma). Jelenleg több alapítvány is azon fáradozik hazánkban, hogy megkönnyítse a cukorbeteg gyermekek és családjaik életét, illetve tevékenységükkel igyekeznek minél szélesebb körben edukálni a társadalmat a cukorbetegség tüneteiről, így elkerülve a betegek részéről a katasztrofizálást, és elérni, hogy az emberek empátiával és elfogadással forduljanak a diabéteszesek felé.

Források:

• Egy Csepp Figyelem Alapítvány
• Thea Cooper – Arthur Ainsberg: Áttörés – Az inzulin felfedezésének kalandos története
• Szurikáta Alapítvány a diabéteszes gyermekekért
• Dr. Körner Anna: 100 éves az inzulin

A történet 

Deák Kristóf Az unoka című filmje arra késztet minket, hogy leporoljuk a gyerekkori emlékeinket, és felidézzük, milyen volt, amikor még a nagyszüleink voltak a világ legklasszabb és legbölcsebb emberei, akik türelmes szeretettel viseltettek irántunk még azokban a helyzetekben is, amikor a szüleink már ránk dörrentek volna, hogy elég legyen. 
Rudi felnőttkorában is kivételes kapcsolatot ápol a nagyapjával. Rendszeresen találkoznak, telefonon beszélnek, tudják egymás életének ügyes-bajos dolgait, és egyetértenek abban, hogy az életükben nincs nagy baj, csak sok kicsi. 
Egy napon azonban, amikor Rudi éppen dolgozik, a nagyapja aljas csalás áldozata lesz. Az öregúr ugyanis egy váratlan telefonhívást kap. A vonal másik végén a hang tapasztalt rendőrnek adja ki magát, és arról informálja az idős férfit, hogy az unokája súlyos közlekedési balesetet szenvedett, állapota kritikus, de a legnagyobb baj az, hogy egyúttal ő az okozója is a karambolnak. Az ismeretlen megoldást is kínál, elmondja, hogy egy tekintélyes összeggel elejét lehet venni annak, hogy Rudi börtönbe kerüljön. Az aggódó nagyapa minden félretett pénzét összeszedi, hogy odaadhassa a szélhámosoknak. 
Később egészséges unokája láttán a felismerés és a szégyen annyira letaglózza, hogy infarktussal kórházba kerül, ahol hosszas lábadozásra kényszerül. Rudit majd szétfeszíti a tehetetlen düh, és a rendőrség tessék-lássék hozzáállását látva, egyedül próbálja meg felgöngyölíteni az ügyet. 

A hiszékenység mögött 

Az idős emberek helyzetéről egyre több kiemelkedő alkotás készül, amelyek társadalmi és közösségi szempontból is igen fontosak. Míg a régi időkben a fiatalok nagymértékben támaszkodtak az idősek bölcsességére és tanácsaira, manapság a gyorsan változó világ, az egyre nagyobb mennyiségben ránk zúduló információhalmaz miatt a fiatalabb generáció gyakran érzi úgy, hogy nincs már mit tanulnia felmenőitől. 
Ezzel párhuzamosan az időskorúak tekintélye is csökken, a társadalom és olykor a család is koloncként és megoldandó problémaként tekint rájuk, ők pedig értéktelennek és feleslegesnek kezdik érezni magukat. Deák Kristóf filmje azért is különleges, mert érzékenyen reflektál az idős emberek szempontjaira, miközben egy olyan problémát mutat be, ami évente körülbelül 40-50 ezer előrehaladott korban lévő embert érint hazánkban. Vajon melyek azok a tényezők, melyek hozzájárulnak az idősek átverésekkel szembeni sérülékenységéhez? 
A történet jól megmutatja, hogy akármilyen briliáns elmék vagyunk is fiatalkorunkban, idős emberként igencsak beszűkülhet a világ, ha nem rendelkezünk megfelelő társas támogatással. A fiatal, dolgozó emberek mindig csak rohannak, így legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudnak idős rokonaikkal annyi időt eltölteni, mint szeretnének. 

Balázs Katalin és Bene Ágnes tanulmányukban leírják, hogy a hiszékenység hátterében az is állhat, hogy az idősödéssel csökken a dopamin- és a szerotoninszint, ami negatívan befolyásolja az információ feldolgozását és a munkamemória kapacitását.

Mindez szerepet játszik abban, hogy az időskorúak a kommunikáció során nehezebben szűrik ki a fontos információkat, és kevésbé pontosan emlékeznek bizonyos részletekre. A meggyőzési helyzetekben legnehezebben a középkorúak befolyásolhatók, legkönnyebben pedig a fiatalok és az idősek, ami összefüggésben lehet azzal, hogy a kritikus gondolkodás képessége még nem fejlődött ki, vagy már nem annyira aktív. 
Ezért van az, hogy a csalók rendre az időseket pécézik ki, kihasználva barátságos, jóhiszemű, már-már gyermekien naiv természetüket, bele sem gondolva abba, mekkora fájdalmat, traumát képesek okozni a viselkedésükkel. Mintha a szemükben az idős emberek annyira láthatatlanok lennének, hogy még az érzések is elkerülik őket. 
Az idősebb emberek ráadásul olyan korban nőttek fel, ahol a kimondott szónak súlya volt, miközben a megromlott érzékszervi funkcióik is hátráltatják a csalás kiszűrését.

Az unokázós csalás esetében az idős ember újra hasznosnak érezheti magát, megélheti, hogy segíthet azoknak, akik a legfontosabbak számára, és ez az érzés felülír minden óvatosságot. 

Láthatjuk azt is, hogy a társadalom egy része mégis az időseket hibáztatja azért, mert csalók áldozatául estek. Ez összefüggésben lehet a Robert Neil Butler által megalkotott ageizmus fogalmával, amely az idős emberek sztereotip megítélését, illetve diszkriminációját jelenti csupán azért, mert idősek: „az idősek olyan kategóriát képviselnek, amely szenilis, rigid a gondolkodásban és viselkedésben, régi divatú erkölcsiségben és készségekben, … a fiatalok számára megengedi, hogy az időseket tőlük különbözőnek tekintsék, ami elvezethet ahhoz, hogy ne emberi lényként azonosítsák őket”. 
Ilyen gazdasági diszkrimináció, amikor csalók és kereskedők kihasználják a nyugdíjas emberek bizalmát, hogy becsapják őket. Mostani történetünk arra is rámutat, hogy ezt nem csak az illegálisan szerveződő csalók teszik meg. Rudi munkahelye is hasonlóan működik: egy call centerben az ügyes eladók mindenféle hatékony kommunikációs trükkel és technikával méregdrága termékek megvásárlására veszik rá a telefonvonal másik végén lévő idős embereket. 
A megelőzéshez elengedhetetlen a társadalmi összefogás és az idősekkel való törődés. Jó, ha tudjuk, hogy minden rendőrkapitányságon tevékenykedik áldozatsegítéssel foglalkozó rendőr, akivel oldott légkörben, eljárási kötöttségektől mentesen beszélgethetnek, és útbaigazítást kérhetnek. Amennyiben valaki bűncselekmény áldozatává válik, fontos, hogy azonnal értesítse a rendőrséget (a 107-es vagy a 112-es segélyhívó számon), és forduljon segítségért az Áldozatsegítő Szolgálathoz, amelynek van ingyenesen hívható zöldszáma: 06-80-225-225. 

Miért van szükség a kontroll érzésére? 

A történetben látjuk, hogy az idős embereket mennyire megviseli, hogy csalás áldozatává váltak. Egy közös csoportban próbálják feldolgozni az őket ért traumát, hogy sokuknak semmilyen társas védőhálója nincs, gyermekeikre nem számíthatnak, az igazságszolgáltatást pedig nem érdekli túlzottan az őket ért sérelem. 
Ugyanakkor az áldozattá válás érinti mindazokat a pozitív illúziókat, amelyek mérsékelt használata hozzájárul az egészséges megküzdés és az adaptív megküzdés fenntartásához is. Taylor szerint három fő területen alkalmazzuk ezeket a „kreatív öncsalásokat”. 
Az első az illuzórikusan pozitív énkép, amikor másoknál jobbnak látjuk magunkat. Az áldozatok azonban szégyent és tehetetlenségérzést élnek meg, ami negatívan hat az önbecsülésükre is. A második az illuzórikusan optimista jövőkép, amikor úgy hisszük, hogy a negatív események jobban elkerülnek bennünket, mint másokat. A harmadik pedig a kontroll illúziója, amikor a valóságosnál nagyobb mértékben gondoljuk azt, hogy meg tudjuk változtatni a környezetünket, és befolyásolni tudjuk a rajtunk kívül álló eseményeket. Amikor becsapnak bennünket, mindezek összedőlnek, így alapvető igényünk van arra, hogy helyreállítsuk az önbecsülésünket, reményünket és az énhatékonyság érzését.

A kutatások szerint azok az áldozatok képesek ellenállni a stressznek, akiket nagyfokú szociabilitás, problémafókuszú aktív megküzdési stílus, valamint az a mély meggyőződés jellemez, hogy képesek a saját sorsuk irányítására. Izgalmas tény, hogy mindez nemcsak az áldozatokat érinti, hanem a közvetlen környezetükre is hatással van, így nem csodálkozhatunk azon, hogy Rudi kezébe veszi a sorsuk irányítását.

Ezáltal ugyanis megélheti az önbecsülésének a növekedését, a jövő helyreállításának reményét és a kontrollt is, amelyeknek már a puszta illúziója is hatékonyan segíti a stresszel való megküzdést. Természetesen a saját sérülékenységünkkel való szembesülés nem jogosít fel arra, hogy teret engedjünk a tehetetlen dühnek, ami bennünk tombol. Léteznek olyan megoldások, amelyek nem lépik át az erkölcsi határokat, mégis gyógyítanak minket és a környezetünket is. Végül Rudinak is sikerül megtalálnia ezt az utat. 

Krízis, ami segít felnőni 

Az igazság és a kontroll helyreállítása egyben Rudi felnövekedéstörténete is. Megtanul kiállni magáért, és harcolni mindazért, amiben hisz. Szembesülnie kell azzal az élethelyzettel, amikor a szerepek megfordulnak, és a nagypapa helyette kerül gyerekszerepbe, neki kell bölcs belátással gondoskodnia róla, ahogy korábban róla gondoskodtak. A tehetetlen düh olyan cselekedetekre sarkallja, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartott, és átszínezi benne a jóról és a rosszról alkotott képzeteket. Valódi felnőtt élete talán csak most kezdődik el, és fontos leckét kap arról is, hogy milyen könnyű hibázni, és mennyivel nehezebb helyrehozni azt. Útja során nemcsak a saját korlátaival és dilemmáival küzd meg, hanem olyan családi titokra is fényt derít, amelyek feldolgozása hozzásegíti, hogy ő maga már ne vigye tovább a felmenői hibáit és bűneit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tíz éve dédelgetett terv valósult meg

„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a Telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” 1893. február 15-én az ötödik kerületből, a Magyar utcai stúdióállomásról ezekkel a szavakkal köszöntötték a hallgatókat.

A Telefonhírmondó elindulásával több mint tíz éve dédelgetett álma valósult meg Puskás Tivadarnak. A feltaláló már 1881-ben a párizsi világkiállításon egy olyan operaelőadást látott, ahol mikrofonnal oldották meg az előadás felvételét, így képesek voltak átjátszani azt egy másik terembe. Ennek a mintájára egy évvel később Budapesten ő is ugyanezt valósította meg Erkel Ferenc Hunyadi László című operájával, amelyet az Operaházból a Vigadó egyik termébe tudták átvezetni. A hangátjátszás technikája tehát már több mint tíz évvel a Telefonhírmondó létrehozása előtt ismert volt. Mindeközben a világlátott mérnök-feltaláló öccsével, Puskás Ferenc hadmérnökkel közösen létrehozta Budapesten a Telefonközpontot, amely fontos előfutára a „beszélő újságnak”, hiszen a központ létesítésével megkezdődött a budapesti vezetékhálózat kiépítése.

„A kezdet kezdetén a kormányzat számára problémát jelentett, hogy a korabeli szigorú sajtótörvény nem vonatkozott a Telefonhírmondóra. Aggódtak, mi történik, ha olyan hírek mennek ki, amelyek stratégiai, külpolitikai, belpolitikai szempontból ellenőrizetlenek” – magyarázza Borhegyi Péter, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. Puskás Tivadar már nem érte meg, hogy a Telefonhírmondó hivatalos engedélyt kapjon, ugyanis az indulás után egy hónappal, 1893. március 16-án, 49 éves korában elhunyt.

Legenda, de akár igaz is lehetett, hogy saját találmánya közölte Puskás Tivadar halálhírét.

A két szolgáltatás – a Telefonközpont és a Telefonhírmondó – Puskás haláláig együtt működött, azt követően azonban elkezdődött a különválasztásuk.

Kép

Puskás Tivadar – Forrás: Wikipedia

18 forintba került a beszélő újság

Híreket, majd a budapesti, a bécsi, a londoni és a New York-i tőzsde árfolyamait mondták be folyamatosan – ami a nagypolgárságnak volt érdekes és fontos –, utána pedig újságcikkeket szemléztek, utóbbi miatt nevezték el a szolgáltatást beszélő újságnak.

Először a már meglévő telefonvezetéken keresztül ment a hírszolgáltatás. Akinek volt telefon-előfizetése, felvette a telefonját, és a füléhez illesztve meghallgathatta a híreket. Több tucat ember dolgozott hírszerkesztőként és szállította az adásba a híreket. A befutó információkat – amiket naponta többször is frissítettek – be kellett mutatni a rendőrségnek, illetve a megfelelő kormányzati szerveknek. Idegennyelvi leckéket is adtak, egyfajta Telefonhírmondó-nyelvtanfolyam volt ez. Először német, majd angol, francia és olasz nyelvoktató adássávok is voltak félórás keretekben.

„A telefontulajdonosok felhívhatták a Telefonhírmondót. Ilyenkor nem a Telefonközpontba, a telefonos kisasszonyokhoz kapcsolták be az illetőt, hanem egy másik jelzésre híreket hallgathatott. A műsorújság alapján tudták az előfizetők, hogy éppen milyen műsorok következnek” – mondja a történész.

Az első adást még csak huszonöt előfizető hallgathatta, de a következő években függetlenedett a Telefonközponttól a Telefonhírmondó, és új, önálló drótvezetékrendszer épült ki. Az előfizetők száma növekedett, ugyanis olcsó volt az előfizetés, megcélozták a nem vagyonos társadalmi rétegeket is.

Az előfizetési díj tizedannyiba került, mint a telefonszolgáltatásé: körülbelül 10 kilogramm cukor árát, 18 forintot, később koronát kellett fizetni érte egy évre.  

„Ez nem azt jelenti, hogy a munkás rétegek tömegesen is ezt hallgatták, de próbálták elérni, hogy ne csak a budapesti nagypolgárság krémje és az arisztokrácia vehesse igénybe” – fogalmaz Borhegyi Péter.

Idővel 1200 kilométer hosszú drótvezetékrendszer épült ki. Akkorra már bővült az adás is: irodalmi esteket, felolvasásokat, kamarai rendezvényeket, hangversenyeket, operaközvetítéseket is adtak. Az egész kulturális szolgáltatássá bővült.
A Telefonhírmondó készülékeit a polgári lakások belső szobáiban helyezték el. Két hallgatókészüléket kell elképzelni egyszerű fatáblára behelyezve. Az emberek már nemcsak a színházban kiöltözve, hanem otthon a fotelben ülve is hallgathatták az előadásokat.

Kép

Fotó forrása: Wikipédia

Ferenc József is kipróbálhatta

Az igazi nagy ugrást és reklámot az 1896-os Millennium jelentette, amikor is Magyarország fennállásának ezredik évfordulója alkalmából országszerte ünnepségeket tartottak. A Telefonhírmondónak is volt pavilonja, aminek köszönhetően Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodója is hallgathatott rajta keresztül híreket.

„Az a kultúra, amely a Millennium környékén elkezdett kialakulni, egy régi-új társadalmi réteget, az iparosodás korszakának polgárságát hozta létre. Az ő soraikban a Telefonhírmondó a kulturális tájékozódás velejárója volt. Színházba, operába természetesen továbbra is jártak az emberek, de kulturális eseménnyé vált, hogy leültek otthon, és meghallgatták a Telefonhírmondó adását.

Az információéhség a polgárosodás velejárója volt. A budapesti művelt rétegek között téma volt, hogy mit hallottak a Telefonhírmondóban.

De nem számított úri divatnak, mert az előfizetést nemcsak a nagyon vagyonos emberek engedhették meg maguknak” – hangsúlyozza Borhegyi Péter.

Miért nem jutott a határokon túlra?

1894 őszén Popper István mérnök vásárolta meg és alakította részvénytársasággá a Telefonhírmondót, amely mindvégig csak Budapesten működött, a vidéki vezetékhálózat kiépítése soha nem valósult meg.
„Meg merem kockáztatni, hogy Puskás Tivadarnak voltak ilyen tervei. A történelmi Magyarország keretében gondolkodva ez akár több vidéki nagyváros, így például Szeged, Debrecen, Temesvár, Kassa vagy Kolozsvár esetében valósulhatott volna meg, és előtte a telefonvezeték-rendszert ki kellett volna építeni” – fogalmaz a történész.

Puskás halálával annak a lehetősége is elveszett, hogy kilépjen Magyarországról a találmánya. „Mivel világlátott, vállalkozó szellemű ember volt, biztos, hogy kivitte volna Magyarországról – ahogy a korabeli lapok emlegették – ezt a világcsodát. Puskás Coloradóban aranybányát nyitott, dolgozott Edisonnál, az amerikai feltaláló megbízottjaként részt vett a párizsi Telefonközpont létesítésében.”
 

„A Telefonhírmondó 1893 és 1896 között biztos, hogy népszerűvé vált volna az európai városokban, sőt mivel amerikai kapcsolatai is voltak, valószínűleg az Egyesült Államokban is” – véli a Rubicon munkatársa.

Ugyanakkor 1911-ben New Jersey-ben indult egy másik rövid életű adás, amely sokban másolta Puskás Telefonhírmondóját.

Kép

Popper István – Fotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság

A rádióval párhuzamosan működött

Az első világháborúban is szűrték, cenzúrázták a Telefonhírmondó híreit, csak a cenzúrázott hadisajtó hírei mehettek le rajta. 1915-16 táján csökkent az előfizetők száma, hiszen a háború a középosztály lassú süllyedését, elszegényedését hozta.

Utána, a ‘20-as években újra népszerűvé vált, mivel a bethleni konszolidációban a gazdaság fellendülését kihasználva tudták bővíteni a szolgáltatást. Nevezetes, hogy 1923-ban óriási hóvihar volt Budapesten, ami tönkretette a vezetékeket, ezért pár hétig nem volt adás, de egyébként is folyamatosan nehézségeket okozott a vezetékrendszer karbantartása.

Amikor 1925. december 1-jén a Magyar Rádió megkezdte a sugárzását, Puskás cégének jogutódja indította be az adást. A műsorszerkesztők, a bemondók is ugyanazok voltak, s a második világháborúig párhuzamosan működött a rádióadás és a Telefonhírmondó.

Az 1944-45-ös budapesti ostrom alatt azonban szétlőtték a vezetékeket, amiket később már nem is állítottak helyre.

Addigra igazából már csökkent a Telefonhírmondó jelentősége is. 

A sors nem volt kegyes Puskáshoz

De mit tekinthetünk a Telefonhírmondó fénykorának? A történész hangsúlyozza, a hírek, a sajtótermékekkel szembeni verseny szempontjából az 1893 utáni évek voltak a meghatározók. Viszont, ha az előfizetők számát nézzük, az 1920-as évek is tekinthetők fénykornak, akkor 7-8 ezer volt az előfizetők száma (a kb. 900 ezer fős fővárosi lélekszámhoz képest).

„Korunkban a gyorsaság nemcsak ott fontos, ahol közvetlen érdeklődési körünket érinti, hanem szükséges, hogy értesülve legyünk a világ minden táján történt eseményekről, a legnagyobb gyorsasággal. Ehhez pedig a mai újságok nem elég gyorsak” – fogalmazott egyszer Puskás Tivadar. Ilyen értelemben pedig a Telefonhírmondó a modern, elektronikus média ősének számít.

A korszakban évről évre rengeteg új találmány jelent meg. Edisontól (a mikrofon és a fonográf megalkotója) kezdve Bell-en (a telefon kitalálója) át minden feltaláló folyamatosan fejlesztett. „A Puskás-féle találmány ebbe a sorba beleillett, de a sors nem adta meg neki, hogy az ötletét kibontakoztathassa” – szögezi le a történész.

Edison 1911-ben, a feltaláló-mérnök halála után 18 évvel Magyarországon járt. Egy olyan emlékérmet adott át Puskás utódainak, amely kapcsán Puskás Tivadart a Telefonközpont ötletének felvetőjeként emlegette. „Ezen a tudománytörténészek vitatkoznak, mert a Telefonközpontot nem feltétlenül kötjük egy az egyben Puskás Tivadar nevéhez. De mégiscsak annak a megnyilvánulása ez, hogy Edison tisztelte Puskást, jó kapcsolatban voltak, és halála után is tisztelettel emlékezett vissza rá” – jegyzi meg Borhegyi Péter.

„Mindegy, hogy miben leljük örömünket, a közös családi futásban, a sakkban vagy akár az olyan magányos tevékenységekben, mint az olvasás vagy a zenélés, fontos, hogy időt szánjunk az élvezetes pillanatokra. Ha tárgyak helyett emlékezetes élményekre költjük a pénzt, sokkal mélyebb örömöt fogunk átélni – ez az öröm a boldogító élvezet, ami hosszan tartó hatást képes gyakorolni az élettel kapcsolatos elégedettségünkre.”

Nehéz kezdetek

Csíkszentmihályi 1934-ben született az akkor Olaszországhoz tartozó Fiume városában, ahol az édesapja, Csíkszentmihályi Alfréd (született Hausenblasz Alfréd) diplomáciai szolgálatát töltötte. Alfréd balassagyarmati születésű, római katolikus, özvegy férfi volt, akinek első neje hosszú betegség után hunyt el két fiúgyermeket, Károlyt és Móricot hátrahagyva.

Édesanyja Jankovich Edith, aki Rozsnyóról származott, evangélikus vallású volt, és a társadalom befolyásos nemesi, hivatalnoki rétegéből származott. Férjével 1932. március 7-én keltek egybe Budapesten. Mihály volt a pár első gyermeke.

Már tízéves korában kénytelen volt szembenézni az élet negatív oldalával, hiszen 1944-ben el kellett menekülniük egész családjával Velencébe. Nem sokkal később Rómába költöztek, ahol 14 éves korától alkalmi munkákat vállalt, hogy besegítsen a családi költségvetésbe. Közben a Torquato Tasso Klasszikus Gimnáziumba járt, és már ekkor érdeklődést mutatott a lélek működése iránt.

Gyermekkorában Rómában többször találkozott az Aranycsapat tagjaival, Puskás Ferenccel, Hidegkuti Nándorral és Kocsis Sándorral, mivel édesapjának volt egy Piccolo Budapest nevű vendéglője a Trevi-kút mellett, ahová a focisták rendszeresen benéztek.

Ugyanakkor gyermekként nem voltak barátai, és iskolába sem szeretett járni. Számtalan munkát kipróbált: filmplakátokat festett, tudósítóként dolgozott, fordító volt egy római fogászati klinikán, de cserkészvezetőnek is beállt.

A nehéz időkben fogolytáborba is került. Ott ismerte fel azt, hogy a rossz körülményeket segít átvészelni, ha belefeledkezünk egy tevékenységbe. A fogolytáborban sakkozni tanult, és rájött, hogy játék közben képes kizárni a külvilágot, és kizárólag a játék folyamatára koncentrálni.

16 évesen Svájcba utazott, ahol egy síközpontban keresett szórakozási lehetőséget. Egy ingyenes előadást választott, ahol repülő csészealjakról, az ég titokzatos jeleiről beszélt az előadó. Mint kiderült, ő nem volt más, mint Carl Gustav Jung, aki ekkortájt a második világháború okozta traumákról tartott előadásokat. Nagy hatással volt a fiatal Csíkszentmihályira. „Gyerekként, a háborúban valami borzasztóan rosszat láttam abban, ahogy a felnőttek – azok a felnőtt emberek, akikben megbíztam – szervezték a gondolkodásukat. Próbáltam találni egy jobb rendszert, hogy rendbe tegyem az életemet. Úgy tűnt, hogy Jung sikeresen próbál foglalkozni az emberi megtapasztalás néhány pozitív aspektusával."

Miután tanulmányozta Jung és Freud munkásságát, úgy döntött, szerencsét próbál, és pszichológiát fog tanulni az Egyesült Államokban. Ekkor mindössze 22 éves volt. Az egyetem mellett egy szállodában dolgozott, hogy meglegyen a kenyérrevaló. Azonban egyáltalán nem tetszett neki az, amit eleinte tanítottak neki, így végül átjelentkezett a Chicagói Egyetemre, amely az USA 10 legjobb felsőoktatási intézményének egyike volt.

Itt is szerezte meg diplomáját 1960-ban, majd a doktori fokozatát 1965-ben.

Később pedig még a pszichológia tanszék vezetője is lett.

Kép

Csíkszentmihályi Mihály és Oláh Attila pszichológus – Forrás: Wikipedia

Kutatni a boldogságot

„A boldogság nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk, és nem kapcsolatos a szerencsével vagy a véletlennel. Nem vásárolható meg pénzen, nem szerezhető meg hatalommal. Nem a külső eseményektől függ, inkább attól, hogyan értelmezzük azokat mi magunk. A boldogság valójában olyan állapot, amelyre fel kell készülni, és mindenkinek magának kell ápolnia és óvnia."

A sok negatív élménye után egy utat látott: kutatni azt, mit is jelent a boldogság, és hogyan érhetjük el. Korai tapasztalatai és későbbi tanulmányai oda vezették, hogy felfedezzen egy különleges területet. Úgy gondolta, hogy az ember akkor érzi magát igazán boldognak, ha elmélyülhet valamiben. Ez volt a flowélmény, erőfeszítés nélküli mozgás, folyó áramlás. Az a jelenség, amikor teljesen feloldódunk egy tevékenységben, lebegünk benne, és örömöt érzünk, legyen szó a sakkról, a festésről vagy a sportról. Ilyenkor maga a tevékenység válik fontossá, önmagáért csináljuk, vagyis autotelikus élménnyé válik.

„A flow az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk, pusztán magáért.”

Azt is mondta, hogy „A flow soha nem lehet a cél – csak eredmény lehet.”

A flow eléréséhez nem elég, ha passzív befogadók vagyunk, tennünk kell érte, hogy létrejöjjön.

Olyan tevékenységekben tapasztaljuk meg, amikor szükségünk van minden erőnkre és koncentrációnkra, hogy elérjük a célunkat.
De mi kell még a flow eléréséhez? Csíkszentmihályi így válaszol:

„A nyitottság mindenképpen az egyik olyan képesség, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a flow-t és ezzel együtt az örömöt is, és a világhoz játékosan tudjunk viszonyulni. A másik képesség az, hogy összpontosítani tudjuk a figyelmünket. Önbizalom és koncentráció – ha a kettő közül az egyik hiányzik, nem fogsz tudni játékosan viszonyulni a világhoz"

Ugyancsak a kutatótól tudjuk, hogy „Paradox módon akkor tanuljuk meg, hogyan legyünk többek annál, mint amik addig voltunk, amikor szabadon cselekszünk, a cselekvés kedvéért, és nem felsőbbrendű célok érdekében. "

Kutatásait, elméletét 1991-ben jelentette meg Flow – The Psychology of Optimal Experience címmel. A könyv és az elmélet hamar sikert aratott, a tudós végérvényesen beírta magát a pszichológia tudományának történetébe. A könyvet magyarra Legéndyné Szabó Edit fordította 1997-ben Flow – Az áramlat (A tökéletes élmény pszichológiája) címmel, és az Akadémiai Kiadónál jelent meg.

Utolsó évek

Csíkszentmihályi 1999-től haláláig a kaliforniai Claremont Graduate Egyetem professzora volt. Itt indította el a Quality of Life Research Centert, vagyis az Életminőség Kutatóközpontot, amely nagyrészt korábbi diákjaiból állt, és ahol rengeteg nemzetből érkeztek tanulók posztdoktori kutatásokat végezni.

„1999-ben úgy döntöttem, hogy visszavonulok a Chicagói Egyetemről, és melegebb éghajlatra költözöm, amit a feleségem a sok évtizedes kemény chicagói tél után határozottan kedvelt.”

60 évig volt szerető férje Isabella Selegának, akit 1961-ben vett feleségül. Két gyermekük született, Mark és Christopher, akik szintén a tudományos pályát választották.

2011-ben Széchenyi-díjat kapott, 2012-ben szülővárosa, Fiume egyeteme díszdoktorrá avatta. 2014-ben Los Angelesben átvette a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, 2015-ben Prima Primissima díjat kapott. Élete utolsó napjait családja körében töltötte kaliforniai otthonukban. 2021. október 20-án hunyt el, 87 éves korában.

Felhasznált irodalom:

• https://www.facebook.com/mihaly.csikszentmihalyi
• https://www2.open.ac.uk/openlearn/CHIPs/data/accessibility/nodes/230.html
• https://forbes.hu/legyel-jobb/edesapamnak-volt-egy-vendegloje-a-trevi-kut-mellett-a-piccolo-budapest-ilyen-volt-csikszentmihalyi-mihaly/
• https://mandiner.hu/cikk/20180705_csikszentmihalyi_mihaly_a_magyarsagom_szamomra_olyan_mint_halnak_a_viz

1. Görcsösen szorítja a karom. Furcsa, ferde tartásban hajlok felé, pedig nem támaszkodik rám. Valamiért úgy gondoltam, amikor elindultunk, hogy így kényelmes neki, de a lapockám alatt már beállt a görcs a hátamba, ezért óvatosan kiegyenesedek. Észreveszi. „Nehéz vagyok?” „Nem, dehogy.” Ritmustalanul haladunk, míg ő kettőt billen egyik lábáról a másikra, egyet lépek és várok.

Mindig aprókat lépett, sokszor rám szólt kamaszkoromban, hogy egy nő nem lép ekkorákat.

Nem szoktam le erről. Feljajdul. Kérdezem, fáj-e valami, de sejtem, hogy csak megszokásból jajgat. „Nehéz már nekem ez az egész” – mondja. Messzinek tűnik a kapu, és aztán még a két emelet. Szégyenkezve igyekszem fékezni magamban a türelmetlenség harci dobját, nehezemre esik ez az araszolgatás, a beszédemet is akaratlanul lelassítom, pedig arra nincs is semmi szükség. Érdeklődöm, nem kell-e vásárolni valamit, mondja, hogy nem, de én elkezdem sorolni: „Almát? Tej van elég?” Tudom, hogy van, tegnap vettünk, de nem akarom hallani a szuszogást, a nyögést, nem akarok belenyugodni, hogy az én mosolygós, tündöklően okos, fürge és népszerű anyukám, aki matematikakönyveket és verseket írt, a tanári és a szülinapi zsúrok mókamestere lépéstől lépésig, mozdulattól mozdulatig él. Nem akarom megérteni, hogy azért ilyen hosszú ez a 100 méter, mert nincs már hova sietni.

2. Guggol a csiga mellett. „Menjünk, kérlek. Nem fog kibújni, biztos megijedt”, „De énekelek neki!”, „Már énekeltél.” Lebiggyed a szája: „Akkor vegyél fel!” Kezemben a tízkilós szatyor meg a kismotor. Meghallom, hogy már a szomszéd utcában van a kukásautó is, az garantáltan 10 perc, földbe gyökerezett lábakkal. Muszáj valahogy kimozdítanom a csigavárásból. „Gyere, te leszel a másik bevásárlószatyrom, fogd meg a kezem, és elmondjuk, mi mindent pakolunk beléd.” Felcsillan a szeme, „almát, sárgarépát, virslit”, és lassan elindul, „fagyit, cukros csokit”, bátorodik fel, majd emeli a tétet: „egy helikoptert, amelyiknek forog a ventilátora”, „egy Balatont”, „egy elefánt agyarát, meg az ormányát, ami kilóg a szatyorból”, nagyokat nevetünk, és pici lábai ilyenkor kicsit jobban szaporázzák.

Bepakolja a világot megfontolás és hasznosság nélkül. Egészen máshogy, mint ahogy én az előbb a szupermarketben, ahol bezzeg fékezhetetlenül ide-oda rohangált a polcok között.

Aztán persze a végére csak a kacagás marad, és egy lépést sem tesz, kénytelen vagyok hát véget vetni a mókának, és alattomosan megzsarolni, hogy ha ilyen fáradt, nem megyünk a játszótérre. Nem akarom megérteni, hogy nincs hova sietni. 

Ez az írás  a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Még terhesen sem hittem el, hogy várva várt gyermekünk érkezése jobban be fog zárni a lakásunkba, mint a covidkarantén. Persze lehet, hogy van, aki ügyesebb nálam, s tud úgy igény szerint szoptatni és naponta enyhén változó napirendet követni, hogy télvíz idején is jön-megy a babával. Nekem ez nem sikerült. És bár minden nagyon jól alakult, megúsztuk a gyermekágy összes várható nehézségét, de valahogy csak a lakás falain belül működtünk zökkenőmentesen. Babakocsiban sírt, s ha másfél óránál tovább kellett hordoznom, akkor én sírtam a medencekörnyéki fájdalomtól.

Mivel a kislányom egyelőre valamilyen különleges érzék következtében csak akkor aludt napközben három órákat, ha a lakás falain belül tartózkodtam, és egy órát (sem), ha az alattunk lévő sétálóutcán nyugiban meg szerettem volna inni egy kávét, tizenkét hetes koráig ennél messzebbre nemigen merészkedem.

Nagyival leegyeztetve izgatottan vártam az első hosszabb (háromórás) ki- és elmozdulásomat.

Mondanám, hogy aludni is alig tudtam éjszaka az izgatottságtól, ha hagyott volna a gyerek ugyebár. Délelőtt még minden a terv szerint alakult, játszottunk egy nagyot, elaltattam, az instrukciókat idegesítően sokszor elskandáltam, édesanyám pedig annyiszor mondta, hogy én csak legyek nyugodt, és engedjem el magam, hogy kezdtem rájönni, valószínűleg elég kötött lehetek idegileg. De mégis nagyon el akartam menni, úgy éreztem, megérdemlem, hogy a kedvenc turkálómban először vegyek a gyermekemnek ruhát azóta, hogy megszületett, azóta, hogy ismerem. A turkáló fél óra autózásra van tőlünk, én négy hónapja nem vezettem autót, de hát, mi történhetne, majd nagyon figyelek.

Boldog voltam. Friss anyukaként vágyunk arra, hogy a régi életünkbe kicsit visszacsöppenjünk: úgy akartam suhanni magabiztosan, mint szülés előtt, de azzal a boldogsággal és megelégedettséggel telve, ami azóta folyamatosan bennem van. Szabadságélményre vágytam, és ezt az autóvezetés meg is tudja adni. Felszabadultságomba azonban elég hamar bosszankodás vegyült: a volán mögé ülve szembesültem vele, hogy a férjem (már megint) olyan erősre húzta a kormányzárat, hogy nem fogom tudni kioldani. Miközben a kormánnyal küszködtem, folyamatosan egy háromórás időkeret éppen a kukába pergő másodpercei lebegtek előttem, és a helyzetet csak súlyosbította a fenyegetés: mi van, ha még azt is meg kell várnom, hogy a férjem leérjen a távol parkoló kocsihoz. Abban a pillanatban vettem csak észre, ahogy pár perc szenvedés után végre megmozdult a slusszkulcs a zárban, hogy nem igazán látok ki a kocsiból, mert a hátsó ülésen kölcsön babacuccok sorakoznak.

Már így is késésben vagyok, nem baj, ha nem látok hátra, tolatni úgy sem fogok, gondolta ekkor az idióta agyféltekém.

Elindultam. Közlekedés közben kicsit elvártam volna, hogy autóvezető társaim a piros lámpáknál elismerően bólintsanak a friss, de már kiszabadulni képes anyának, aki szuperül szült, és életben tart egy majdnem három hónapos csecsemőt. De senkit nem érdekeltem. Egészen addig, amíg a babaillatfelhő agyam el nem homályosítá, és tolatni nem kezdtem a világ legtermészetesebb módján, mert most az egyszer persze nem volt hely a turkáló előtti parkolóban. Folyamatosan járt a fejem jobbra-balra, figyeltem a többi parkoló autót a visszapillantóban, és gyökkettővel, nem is, inkább eggyel mentem. Mégis…

Sosem fogom elfelejteni azt a mély megdöbbenést, ahogy egy századmásodperc alatt valami megállít a tolatásban, majd a hátsó szélvédőt szilánkosra töri.

Na, most már egy páran valóban felfigyeltek rá, hogy miket tud ez a nő(ci)!

Szerencsémre nem egy másik autónak mentem neki. A később felkeresett autószerelő műhely női (!) vezetőjének hangjából csak úgy sugárzott az együttérzés a telefonban: igen, ismerem a kocsitokat, az a kombi, alacsony padlós ráadásul, abból egy nő egyszerűen nem tud kilátni… Biztos te is egy tűzcsapnak mentél neki, ugye, szegény?

Nem, én nem – mondtam, én egy fát nem vettem észre!!! Egy FÁT! Pont ott volt ugyanis a már említett doboz a kocsiban, az takarta ki, de teljesen. Hát, ilyen ez. Amikor a babaillat ködfelhőt képez az agyon, és nem hagyja a fogaskerekeket forogni.

Végül egy-két telefonhívás után beálltam a parkolóba, áprilisi szellő fújdogált az üveg nélküli kocsiban, és kezdtem magam összeszedni, mert a férjem sem harapta le a fejem, csak felvilágosított, hogy a javítás nem ötvenezer lesz, ahogy én gyorsan meggugliztam. Ekkor realizáltam, hogy még két óra hátravan a kimenőmből, nehogy már feleslegesen törjem össze az autót, én bizony bemegyek turkálni.

A két kiló csodás babaruhát aztán nem kis teljesítmény volt üvegszilánkmentes területre pakolni az autóban.

Pár napig eléggé szomorú voltam, nem voltam így magam alatt, amióta gyerekem volt. Kiderült, hogy a kocsi teljes hátsó elemét ki kell cseréni, nagy szerencsénkre legalább egy bontóból sikerült szerezni egyet. Nagyon nem volt olcsó, mondanom sem kell. (Itt köszönöm meg az égnek, hogy az autónk már nagykorú, lehet, hogy nem ülnék többet autóba, ha egy új autót török szét!)

Az volt a legérdekesebb, hogy úgy éreztem, mindenki máshogy állt az esethez, mintha ez a kislányom születése előtt történt volna. Milyen jó, hogy nem ült benn Bori, mondták azonnal.  Persze én azt gondolom, ha őt is vittem volna, több ponton máshogy alakult volna a történet, de ez valójában már mindegy is.

Az autószerelő műhely vezetője írt egy együttérző emailt, aminek a veleje az volt, hogy egy három hónapos csecsemő életben tartása, a szoptatás és a szülés sokkal nagyobb szó, mint ha valaki kiválóan tud tolatni. Hirtelen még egy óriási hiba is más megvilágításba került, „csak” azért, mert az a gyönyörű csecsemő ott szuszogott a lakásunkban. Magamra sem haragudhattam annyira, mint régen hasonló helyzetekben, mert nem hagyhattam, hogy magam alá temessenek a rossz érzések, és ennek a kislányom lássa kárát.

Milyen érdekes, hogy az új szerepem ilyen hamar ennyire beleszól még egy trauma feldolgozásába is!

Azt hiszem, ez a védőháló lett az igazi jutalom, nem a volán mögött musicalfilmesen tapsoló emberek.

Mikor és hogyan derült ki a negyedik gyermeketek betegsége?

Klári: A tizenkettedik heti ultrahangon észrevettem, hogy másabb a kép, mint az előző babáink esetében. Az orvos is hosszasan hallgatott, majd mondta: baj van. 9,4 mm volt a nyaki redő, ami 2–3 mm között a normális.

A későbbi vizsgálatok során kiderült: Máriának súlyos szívbetegsége és más szervi eltérései is voltak.

A vizsgálat előtt a házas közösségünkben az abortusz volt a téma. Ez az alkalom is megerősített: mindkettőnk számára szent és sérthetetlen a megfogant élet.

Máté: Ebben a megdöbbentő helyzetben Klárival összenéztünk, és nem volt kérdés a hogyan tovább.

Mi volt a legnehezebb a vizsgálatok során? Kaptatok segítséget?

Klári: Az első eredmények Down-szindrómára utaltak, és lehetőségünk volt felkeresni Steinbach Évát, a Down Dada Segítő Szolgálat vezetőjét.  Bár csakhamar kiderült, nem ezzel állunk szemben, ő mégis orvosokkal kötött össze, és emellett lelkileg is támogatott.

Beteg magzat esetén megterhelő helyzetben vannak az orvosok és a szülők is. Nagyon nehéz elfogadni a száraz tényeket, amikor ott a pocakodban a gyermeked, és aggódsz érte. Ez óriási lelki próba volt. Mindig úgy léptem be a vizsgálóterembe, hogy előre mondtam: megtartjuk. Bár volt ellenpélda is, de ebből fakadóan többször leomlott az orvosokban egy fal, és kedvesebbek lettek.

Máté:

Az egészségügyben azt tapasztaltam, hogy ha az élet mellett döntesz, ezt nem egyszer, nagyon sokszor ki kell mondani – így van kitalálva a rendszer.

Minden új orvosnál ki kellett mondani, hogy mi kitartunk a döntésünk mellett. Ez lelkileg mindig próbára tett.

Mire számíthattatok: mennyi ideig lehet köztetek Mária?

Klári: A tizenkettedik ultrahangon világosan tisztázták, hogy a huszadik hétig el szokott dőlni: életben marad-e a magzat, vagy sem. Mária viszont természetes úton világra tudott jönni. A vártnál sokkal jobb állapotban volt, és felvetődött, hogy nem biztos, hogy azonnal műteni kellene.

Máté: Nem volt konkrét várható élettartam. Mindig vizsgálattól vizsgálatig láttunk előre. A diagnózisok az aktuális helyzetre vonatkoztak, sosem a végső kimenetelre. A sikeres műtét után – ami végül nyolcnapos korában volt – arra számítottunk, még sokáig velünk marad.

Milyen érzésekkel készültetek a szülésre?

Klári: Bennem különösen erős volt a vágy, hogy a karjaimban tarthassam Máriát, hiszen ki tudja, tarthatom-e még. Amikor megtudtuk, hogy beteg, csak ezt kértem a Jóistentől, és megadta.

Mária esetében többet kellett harcolnunk azért, hogy természetes úton születhessen. A kórházi csomagban magunkkal vittünk szentelt vizet is. Így a születést követően Máté megkeresztelhette.

Máté: Látnunk kell a pozitívumot: a születésekor jobb állapotban volt, mint amire számítottak az orvosok.

Ezért, és mert természetes úton született, volt tíz perc „aranyóránk” – ez óriási ajándék.

Hogyan fogadták a nagyobbak, hogy a testvérük súlyos beteg?

Klári: A helyzetből fakadó bizonytalanságunkat nem éreztethettük velük, hiszen az akkor hat, négy, illetve két és fél éves gyerekeinknek különösen nagy szükségük volt a szülői támogatásunkra. Csak annyit mondtunk, Máriának több vizsgálatra lesz szüksége, imádkozzunk érte. Mária szeptember 4-én született, és az őszi szünetre mentünk haza, így volt egy meghitt időszak, amikor mindenki összeszokhatott.

Máté: Az iskola- és óvodakezdés sűrűjében arra is koncentráltunk, hogy a nagyobbaknak a körülményekhez képest zökkenőmentesen induljon az év. A gyerekek még nagyobb izgalommal várták a találkozást, mint korábban, hiszen sok idő telt el a születés és a hazajövetel között.

Kép

Klári Máriával – A fotó Tejfel Klára és Máté tulajdona

A világ Jézus születésére készült, ti pedig akkor veszítették el Máriát.

Klári: Egy szombati nap volt, amikor teljes szívvel éreztem, szeretem Máriát úgy, ahogy van. Hiszen a mindennapokban nem annyira az érzelmekkel tudtunk foglalkozni, hanem Mária gondozásának és a család ellátásának kihívásaival. Másnap hajnalban, advent harmadik vasárnapján, azaz örömvasárnap hajnalban Mária elhunyt.

Máté: Azon a szombati napon, mivel nem dolgoztam, a szokásosnál több időt lehettem Máriával. Őt ölelve nekem is volt egy kegyelmi pillanat, amikor nemcsak a teendőket láttam vele kapcsolatban, hanem ahogy rám mosolygott, éreztem az őszinte, mély szeretetet. Talán ez volt a rövidke földi életének célja: megtapasztalni a mély szeretetet.

Mi segített a gyászfeldolgozásban? A gyermekeiteknek hogyan tudtatok segíteni?

Klári: A mindennapok sűrűjében hajlamosak vagyunk elfeledni, Isten mennyire a tenyerén hordoz minket. Abban az évben egy mesesorozat volt az adventi kalendáriumban – nem mi állítottuk össze, de Isten gondoskodását éreztük ebben is.

Mária temetése napján egy rosszcsont angyalról szólt a mese, akit leküld a Jóisten a földre, hogy jót tegyen. Egy szegény házban lát három kisgyermeket, akiken megesik a szíve, és visz nekik egy karácsonyfát.

Amikor Máté a mesét olvasta, a gyerekeink ösztönösen kijavították a szereplők nevét a saját és Mária nevére. Ők fogalmazták meg, hogy „Mária mostantól angyal“.

Máté: Hatalmas kegyelem volt még karácsony előtt eltemetni Máriát. Karácsony után nehéz lett volna a családunknak szembenézni a temetéssel. A szünetben bezárkóztunk, és csak magunk voltunk.

Mit tanultatok magatokról és a családotokról, az életről, amíg Mária veletek volt?

Klári: Nehéz időszak volt, amikor vizsgálatokról vizsgálatokra jártunk, plusz jött a műtét is. Ma is megerősít, hogy ezt annak idején végigvittük. Isten nélkül nem sikerült volna. Lehetőséget adott ez az idő arra, hogy a gyermekeinknek őszintén meg tudjuk mutatni: bármilyenek, elfogadjuk és szeretjük őket úgy, ahogy vannak, és bármikor harcolnánk értük.

Máté: Speciális ellátás kellett Máriának, ez is lekötött, de mellette még ott volt a három nagyobb gyermekünk és a munka, nem sokat aludtunk. Beosztottuk Klárival az éjszakai keléseket, rengeteget logisztikáztunk. Akkoriban nem tűnt fel ez a megterhelés – ezt az imák hatásának tudom be. Manapság, ha valami váratlant kell megoldani, néha elszégyellem magam, hogy azóta „visszalustultunk“.

Amikor igent mondtunk Máriára, nem tudtuk, mi vár ránk. De a szilárd döntésünkért megkaptuk Istentől a kegyelmeket, amik átsegítettek a nehézségeken. Vele olyasmit is el merünk vállalni, ami előre kivitelezhetetlennek tűnik.

Kép

Máté és Mária – A fotó Tejfel Klára és Máté tulajdona

Miért vagytok hálásak ebből az időszakból?

Klári:

Egy pap mondta egyszer: „Nem igaz a mondás, hogy a Jóisten annyit rak rád, amennyit elbírsz. Hanem annyit rak rád, amennyit Vele elbírsz.”

Máté mellettem állt, volt egy támogató családos és plébániai közösség, akik imával kísértek. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen védőhálónk volt, viszont igazi hősöknek tekintem azokat, akik ilyen háttér nélkül is helyt tudnak állni. Hálás vagyok a lelki adoptálást végző csoportokért, mert ők névtelenül imádkoznak minden megfogant életért, így azokért is, akik esetleg távol állnak Istentől, vagy nincs ilyen támogató hátterük.

Máté: Isten többet ad, mint amit magadtól elbírnál, de Vele együtt vinni tudod a terheket.

Aztán a sebekből új élet fakadt... Hogyan tudtatok felállni?

Klári: Amikor a következő babánkkal újra el kellett menni a rutinvizsgálatokra, szembesültem a korábbi traumáimmal.

Többen mondták, hogy Mária maga helyett, vigasztalásként küldte a kistestvérét. Ez mindig zavart, és nem tudok vele azonosulni. Matyi nem egy „pótlék, vigasztaló“, ő önálló ember. Ő nem egy újabb negyedik, hanem ő az ötödik gyermekünk.

Máté:

A vágyat, hogy még legyen gyermekünk, még Mária életében belénk ültette a Jóisten, bár ezt csak később vallottuk be egymásnak.

Az akkori házasság hetén alkalmunk volt eljutni Fatimába. Ott igazán egymásra és a Jóistenre tudtuk szánni az időt. Ez az út is megerősített: egyben van a családunk. Ekkoriban tudtuk meg azt is, hogy Klári újra várandós.

Hogy vagytok manapság?

Klári: Amikor kitört a háború, azt éreztem, valahogy támogatnom kell a gyermekeimet a feldolgozásban. Ezt mondtam: „Ti már megtapasztaltátok a legrosszabbat, elvesztettétek a testvéreteket, akit nagyon szerettetek. Ennél sokkal rosszabbat a háború sem tud hozni.”  Megtapasztaltuk, hogy a nehézségekben és életünk sötétségeiben is velünk van Isten. Ez hatalmas kapaszkodó, még ha emberileg néha lázadunk is. Ezt a gyermekeink is megértették és megnyugodtak.

Máté: Istennek szüksége van az akaratára kimondott igenünkre – tiszteletben tartja a választásunkat –, ezt Mária élete is bizonyítja. Ha nehézségek jönnek, számtalanszor erőt merítünk abból, hogy milyen kegyelmeket tapasztaltunk meg Mária kapcsán.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta. 

Járatlan utakon

A kiránduló osztályhoz képest mindig átellenben haladni. Lakásfelújításkor saját kijáratot kérni (és kapni) a háztetőre, szülői cenzúra elől párna alá rejteni A sátán kutyáját, nyolc évig várni csökönyösen a trombitatanulásra, lányként férfi védőszentet választani bérmálkozáskor. Csinálni, amit mások nem csinálnak – ez lehetett a mottója Takács Boglárka gyermekkorának. A három testvér legkisebbje büszkén és megrögzötten volt különc. „A makacsságom miatt sokszor a hülyeségig vittem a lázadást. Kamaszkoromban annál is tovább. De akkor értékesebbnek éreztem magam attól, hogy különbözöm. Azt gondoltam, úgy jegyeznek meg, akkor szeretnek majd, ha kilógok a sorból. Csak mostanában kezdem felfedezni, mekkora érték az, hogy egyformák is vagyunk” – mondja a huszonkét éves lány.
A közösségi lét – még a családjában is – sokáig jelentett kihívást a véleményét gond nélkül, az érzelmeit viszont nehézkesen kifejező Bogi számára. „Féltem a sebezhetőségtől, de ma már törekszem megnyílni, mert megéri sebezhetőnek lenni: csak így lehet igazán, mélységünkben kapcsolódni másokhoz.” Bogi zenében és irodalomban volt otthon igazán, talán mert a szimfóniák és regények, etűdök és versek világában könnyebben bukkant „hasonszőrű” alakokra. Egy dolgozatában Gavroche-t, a zsivány, de hűséges utcagyereket választotta alteregónak A nyomorultakból, és szívébe zárta A Karamazov testvérek Kolja Kraszotkinját, a fiút, aki nagyzolásból a vonat alá feküdt, később viszont gondoskodott egy kenyérdarabba rejtett gombostűvel megsebzett kutyáról. Bogi a művészetekben a gazemberek rejtett jóságán túl a maga nyelvét és mondandóját is megtalálta: ma a legígéretesebb fiatal magyar költők egyike, verseit rangos szépirodalmi folyóiratok közlik, és a trombitálás is az élete fontos része maradt. Minden bizonnyal ő ma az egyetlen magyar–trombita szakon tanuló egyetemi hallgató az országban.
Az önkéntességre Bogit mégsem elsősorban a számkivetettség iránti empátiája vezette. „Iszonyúan bántotta az igazságérzetemet, hogy én sokkal többet kaptam, mint mások. Istenre is haragudtam ezért. Miért kaptam többet? Akkor jöttem rá, amikor egyszer nem úgy tettem fel a kérdést, hogy mi okból, hanem hogy mi célból: azért, hogy adjak belőle. A »több« alatt nem elsősorban anyagi bőséget értek, hanem azt, hogy még a legrosszabb időszakomban is mindig volt valaki mellettem, aki becsült, akitől szeretetet és figyelmet kaptam. Ezt a gazdagságot akartam továbbadni. Tudtam, hogy olyan embereknek akarok segíteni kapcsolódni a bennük lévő jóhoz, akiknek ezt sose tanították, vagy akiknek sosem mutatták meg, mennyi jó van bennük.”

„Láttam az embert a mélyben, és hittem”

Boginak van egy bordó inge, mostanra nagyjából négyszáz aláírás van rajta: tíz éve gyűjti rá azok szignóját, akikkel közelebbről megismerkedik. Hajléktalan emberek is aláírták – meglepődve talán a bohém ötleten, vagy még inkább a közvetlenségen, amivel „rendes polgárok” ritkán viseltetnek feléjük. Persze nem mintha Bogi „rendes polgárnak” vallaná magát.
A szociológiai kutatások szerint az emberek szívesebben segítik azokat, akiket nem tartanak hibásnak az állapotukért (idősek, betegek), mint mondjuk a szabadult fogvatartottakat vagy a hajléktalanokat. Bogi valószínűleg lemaradt a kutatások eredményéről. „Először egy kórházban vállaltam önkéntességet, beteg gyerekeknek olvastam mesét. Nem tudom miért, de nagyon rosszul éltem meg, nekem idegen volt, nekik kínos élmény, nem is jelentkeztem több alkalomra. Amikor viszont évek múlva börtönbeli levelezőszolgálatot, majd később a Szent Egyed Közösségben utcai szolgálatot vállaltam, rögtön otthonosan éreztem magam.

Valahogy jobban szót értek a rabokkal és a hajléktalanokkal, van bennük valami, ami bennem is megvan. Nem gondolom például, hogy a mások bűnei meg az én bűneim különböznének az övéiktől, csak hát ők »nagyban« csinálták.

Pilinszky mondta róluk, hogy ők a bűn balekjai. Egy elkövetőt mindig jobban sajnálok, mint egy áldozatot, mert én bűnösként mindig nyomorultabbul éreztem magam, mint áldozatként.”
Az olasz gyökerű katolikus lelkiségi mozgalom, a Comunità di Sant'Egidio magyarországi közösségéhez, a budapesti Szent Egyed közösséghez csatlakozott tehát másfél éve Bogi, akikkel szerdánként jár ki az utcára. Hajléktalan embereknek visznek ételt, italt, meleg holmit, beszélgetnek velük, és ha kérik, segítik őket az ügyeik intézésében. De Bogi szerint nem ez a legfontosabb dolguk: 
„Szerintem éppen azoknak van a legnagyobb szükségük a segítségre, akik tehetnek az állapotukról. Sokuk tudna javítani a helyzetén, de nem teszi, mert nem tudja vagy nem hiszi el, hogy van lehetősége, vagy hogy képes rá. A Máltai Szeretetszolgálat egyik kiadványában olvastam, hogy nem azt kell megmutatni nekik, hogyan tegyenek magukért, hanem mindenekelőtt képessé kell tenni őket akarni. Azok küzdenek a legnagyobb akadállyal, akik nem tudnak akarni – és engem ennek a leküzdése érdekel, sokkal jobban, mint a segítségnyújtás anyagi oldala.”
Bogi hevesen tiltakozik, ha a szolgálatát szociális munkának nevezik. Nem szeretne később sem hivatásszerűen foglalkozni hajléktalanokkal, mert személyes emberi kapcsolata van velük, és nem tud feladatként tekinteni rájuk. Az intézmények szükségességét elismeri, de ódzkodik tőlük: „Intézményes keretek között csak intézményi szinten kerülhet kapcsolatba két ember, és olyankor nem emberként, hanem adott szerepkörből kommunikálnak egymással. Így könnyebben tekintik egymást csak egy eszköznek vagy számnak, ráadásul nem szükségletekben, hanem hatáskörökben gondolkodnak. Én nem akarom így tenni, amit teszek.”

Átírni a befejezést

Utcai jelenléte kapcsán Boginak sosem jut eszébe a megmentés kifejezés. „Nem gondolom, hogy azért szorul valaki megmentésre, mert hajléktalan. Azt sem, hogy egy emberi élet akkor van »megmentve«, ha rendelkezik olyan hétköznapi javakkal, mint ruha, ház, munkahely. Bennem akkor indul be a »juttassuk őt el A-ból B-be« program, amikor a másik fél jelzi, hogy van igénye erre.”
Bogi szépírói pályafutását viszont rögtön egy mentőakcióval indította. Gyerekfejjel kezébe került Svend Fleuron A vörös banda című műve, amely egy rókacsalád történetét meséli el – és amelynek a végén egyetlen kivétellel az egész alom elpusztul. Bogit annyira megrázta ez a befejezés, hogy ceruzát ragadott, és új lezárást írt a regényhez: az összes rókát megmentette, ráadásul mindegyiküket másként.
„A Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy hatalmas szíve van” – a nekrológ kezdődik így, amelyet Bogi Scooter becenevű hajléktalan barátja búcsúztatására írt néhány hónappal a megismerkedésük után. 
Ebben a cikkben részletesen elmeséli, hányszor kellett kórházról kórházra, rendelőről rendelőre tolnia kerekesszékes barátját, hány órát várt vele a sokszor ki sem érkező mentőkre, amíg a lábujj-amputáció során keletkezett, elhanyagolt sebét végül ellátták valahol. Bogi nem tágított Scooter mellől akkor sem, amikor lárvák és darazsak lepték be a lábát, nem hagyta el, amíg aludt vagy józanodott, és ott volt akkor is, amikor Scooter – kínkeserves küzdelem árán, de kórházi ágyon – végül elhunyt. „Egy darabig még szólongatott, hogy »Bogi!«, és ha kérdeztem: »Igen?«, akkor: »Jó…« Aztán csak nézett rám. […] És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy mellette lehettem, hogy én kísérhettem el.”
Scooteré volt az első utcai sors, aminek Bogi – jelenlétével és a törődés járatlan útjainak konok taposásával – öntudatlanul is átírta a befejezését. Legalábbis azt, ami emberileg átírható volt benne.
Halált életté nincs, magányt összetartozássá írni van hatalmunk.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A színházi, filmes díszlet, az interaktív videóinstallációk egy-egy terem központi elemeiként a korabeli képzőművészeti alkotásokkal együtt összművészeti, performansz jelleget adnak a tárlatnak, mellyel erősen eltérnek egy hagyományos kiállítás látványától.

A kiállítás egyik szenzációjaként, Petőfi eredeti kéziratai, könyvei és a korszak grafikái, valamint a költő relikviái folyamatosan forgó rendszerben tekinthetők meg.

A kiállítás célja, hogy Petőfi szoborrá merevedett alakja helyett a csaknem feledésbe merült, sokhangú életműre irányítsa a figyelmet, amelynek kivételes gazdagságát általában nincs módja az oktatásnak kellően hangsúlyozni, és ezzel új megvilágításba helyezze magát a történeti személyt. A tárlat Petőfi olyan szövegeit idézi, melyek találkozási pontokat nyújtanak a mai kor látogatójának.

Kép

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

A központi hatáselem a meglepetés, a váratlanság, ami Petőfi poétikájának szövegszervező ereje. A költő „tabudöntögető” gesztusait, melyek korának közvéleményét megbotránkoztatták, mai kontextusban értelmezi újra. A fergeteges szövegű paródiák, az (ön)ironikus próza, és az eleve játékosnak szánt versszövegek gyűjteménye a Petőfi-életmű eddig kevésbé feltűnő humorát mutatja be. 

A látvány és a multimédiás pontok szorosan összefűzve jelennek meg a kiállítás képzőművészeti és tárgyi elemeivel. A kiállítás számos közgyűjtemény anyagából választott, többek között a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, az egri Dobó István Vármúzeum és más intézmények raktáraiban rejtőzött műkincsek szakszerű restaurálás után kerültek méltó helyükre tárlatunkban.

Támogatott tartalom

Hogyan látja Jancsi és Juliska történetét 15 állami gondoskodásban nevelkedett fiatal a 21. században?

Az ART-RAVALÓ szociális-művészeti projekt az Európai Bűnmegelőzési Konferencián a legjobb kelet-közép-európai projekt elismerést kapta, európai összesítésben a negyedik helyen.

Schermann Márta rendező, a projekt szakmai vezetője hetedik éve foglalkozik állami gondoskodásban felnőtt fiatal felnőttekkel, akik az ART-RAVALÓ keretein belül a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával egyéves komplex ingyenes képzésben vehetnek részt, amely a művészeti képzés mellett pályaorientációs, életvezetési, élménypedagógiai és egyéb területeket is lefed, elősegítve ezzel társadalmi beilleszkedésüket és önálló életük megkezdését.

„Jancsi és Juliska történetét mindenki ismeri. Favágó, kavicsok, mézeskalács, boszorkány, kemence. Juli és Janika története nagyon hasonló, mégis teljesen más.

Mi történhet ma két gyerekkel, ha a szüleik nem képesek gondoskodni róluk, és hirtelen magukra maradnak a világban?

Kiben bízhatnak, kiben nem? Kitől számíthatnak segítségre? Ki a boszorkány és mi a kemence? Mire képesek a szülők, hogy visszakapják a gyerekeiket?” A Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál ART-RAVALÓ nemzetközi díjnyertes projektjének fiatal felnőttei ezekre a kérdésekre keresik a választ február 24-25-26-án 19.00 órai kezdettel a Kesztyűgyár Közösségi Házban.

“JULI:    Jaj ne, anya, el ne kezdd, hogy neked milyen rohadt nehéz minden! Tudod, miért gyógyszerezel? Mert gyáva vagy, azért! Sokkal könnyebb kiütni magad! Neked nehéz? Titeket elviselni, az a nehéz!
ANYA:   Nem kötelező. El lehet menni.”
(részlet a darabból)

Az előadásokról további információ található az ART-RAVALÓ weboldalán.

A Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál bemutatja:

ART-RAVALÓ: TESTVÉREK
Bemutató: 2023. február 24. péntek, 19 óra
További előadások:
2023. február 25. szombat, 19 óra
2023. február 26. vasárnap, 19 óra
Helyszín: Kesztyűgyár Közösségi Ház, Budapest, Mátyás tér 15, 1084

Szereplők: Gácsi Nelli Noémi, Hegedűs Mónika, Katona Renátó, Mezei Alex, Molnár Gabriella, Muha Gergő, Tóth Klaudia, Tölcsér Zalán, Váradi Márió, Vidák RamónaÍró: Hárs Anna
Koreográfus: Góbi Rita
Zeneszerző: Darázs Ádám, DJ Panda
Világítástervező: Payer Ferenc
Technika: Di Pol Tamás
Látványtervező: a másik Kiss Gabriella
Hangfelvétel: Csürös Ede, Schermann Márta
Grafika: Sztranyák Zsófia
Rendezőasszisztens: Szücs Gréta
Színházi nevelési szakember: Romankovics Edit
Rendező: Schermann Márta
Koprodukciós Partner: MU Színház
Partnerek és támogatók: Belügyminisztérium, Kesztyűgyár Közösségi Ház, MU Színház, Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács, Nemzeti Kulturális Alap