„A szívem is kacag, amikor együtt ülünk asztalhoz” – A szépkorú Jolán néni életbölcsességei a határon túlról
„A mi időnkben nem így volt” – mondogatják a nagyszülők, mi pedig annyiban hagyjuk a dolgot, mert ami régen volt, az már elmúlt. Fiatalként úgy tekintünk az idősek történeteire, mint csinos kis anekdotákra, a sorok között olvasva mégis sok hasonlóságot fedezhetünk fel múlt és jelen között. Hiszen a kisebbségi élet, a boldogulás ma is ugyanolyan nehéz Erdélyben, mint régen, csak épp más keretek között. „Talán egyszerűbb volt” – kezdte gondolatait Márton Jolán néni, aki fiatalkoráról mesélt, s arról, hogy miként élte meg az élet nehézségeit akkoriban, amikor Székelyföldön még a falnak is füle volt.
Jolán néni nemrégiben töltötte be 72. életévét, és egy erdélyi kis falucskában él. Hosszú ideje már, hogy megözvegyült, mégis mindig talál magának valami tennivalót, és a maga módján élvezi az életet. Állatokat tart, önkéntesként dolgozik egy helyi rádiónál, és utazik, amikor csak teheti. Szülei egyszerű, dolgozó emberek voltak Csíkszenttamáson, így keresték a kenyerüket, de Jolán néni szerint sosem szenvedtek hiányt semmiben. Volt mit enni, volt tető a fejük felett, jártak iskolába. A nehézségek ellenére húgával együtt felnőve szórakoztak is, járták a vidéket. Gyerekkorukban megtanulták a nagyszülőktől, szülőktől mindazt, ami szükséges volt az élethez.
„A fizetésemnek mindig örültem, akármilyen kicsi volt”
A román kommunista rendszerben volt fiatalasszony és édesanya, és csak nyolc osztályt járt ki az iskolában, mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy boldoguljon. Alig 14 évesen már Bukarestben dolgozott, s hazakerülve a csíkszeredai fémfeldolgozóban kapott munkát mint gyorsíró. Ez többnyire azt jelentette, hogy szerződéseket gépeltek be, ami sok munkával járt. „Egy idős, román férfi tanított meg gyorsírni, akkoriban ilyen szakmák is voltak. Nem bántak rosszul velem, de azért mégsem voltak olyan kedvesek velünk, mint a román kollégákkal.”
„A fizetésemnek mindig örültem, akármilyen kicsi volt, és örültem, hogy van munka. A magyar barátnőimmel moziba jártunk, sétáltunk, énekeltünk a parkban, és Elvis Presley-t hallgattunk” – mondta az özvegyasszony.
Kollektívban (a termelőszövetkezet romániai megfelelőjében) sosem dolgozott, de munka bőven akadt, még ha nem is volt egyszerű a helyzete kisebbségben élő magyarként. A román nyelv megtanulása nem volt kérdés, hiszen azzal lehetett érvényesülni. Jolán néni úgy gondolja, ez ma sincs másként, bár az embereknek több a választási lehetőségük. „Az ember jó dolgában megbolondul, s én úgy látom, ma ez történik. Túl sok mindent kell érteni. Baj és gond régen is volt, de egyszerűbben gondolkoztunk, s nekem ez hiányzik.”
Az idős asszony mindig úgy érezte, hogy a munkáját megbecsülték, habár sosem törekedett karrierépítésre. Mint mondta, a Ceauşescu-rendszer elnyomását mindig érezték, ők ebben élték a mindennapokat. Édesanyját több ízben megverték a rendőrségen, mert arany ékszerrel kereskedett. „Mindegy volt, hogy mit beszéltünk, ha a rendszer akarta, ellenünk fordította a saját szavainkat, így nagyon óvatosnak kellett lenni. Folyamatosan lehallgattak mindenkit, és nem lehetett tudni, hogy melyik szomszéd a besúgó.
A lányom férjét nem egyszer vitték be a csendőrök, és megverték gumibottal azért, mert a magyar himnuszt énekelte az utcán.
Ezek mind-mind az akkori rendszer elleni megmozdulások voltak, csak úgy diszkréten” – mondta Jolán néni. Hozzátette, most már tudja, hogy a román vezetőség azért volt ilyen szigorú, mert féltek a székelység lázadásától.
Lányként hosszú haj, asszonyként konty dukált
Jolán néni minden múltbéli témánál az egyszerűséget és egyenességet emelte ki. „A házasságkötés ma már nagy cécóval jár, arról nem is beszélve, hogy mi mindenen mennek keresztül a fiatal felnőttek, amíg eljutnak odáig, hogy párt találjanak magunknak, hogy egyáltalán elfogadják az elköteleződést” – mondta. Szerinte régen ez is egyszerűbb volt: megismerkedtek, udvaroltak egymásnak, és nem vártak éveket az esküvővel. Nem a bizonytalanság és menekülés jellemezte a kapcsolatokat, hanem a hűség és elfogadás, hiszen, ha kiválasztottak valakit, azzal leélték az életüket. „Nem váltunk el egymástól, ha kellett, ha nem. Nekifogtunk, és útközben tanultunk meg mindent. Nem azt akarom mondani, hogy régen jobb volt, csak egyszerűbb és egyenesebb” – tette hozzá.
Szerinte a felgyorsult világ miatt a kapcsolattartás személytelenebb lett, vagy ahogy ő fogalmazott, átláthatatlanabb. „A sok kütyü miatt egyszerűbb elmenekülni, nem kell felelősséget vállalni, nem kell a másik szemébe nézni, ha valami rosszul alakul. Mi ifjúsági esteket szerveztünk, télen szoknyában szánkóztunk, bálba jártunk, de olyan is megesett, hogy mi, lányok karon fogtuk egymást, és énekeltünk az utcán. A fiatalok és a gyerekek persze nem tehetnek arról, hogy ebbe a világba születtek, ahogy mi sem tehettünk semmit: amit a Jóisten ad, azt kell elfogadni és csinálni, mert ez az élet rendje.”
Ennek ellenére úgy véli, azért ma is sok az összetartó közösség, csak nem pont úgy, ahogy az neki természetes, hiszen minden más, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az intimitás kérdéskörét nyitottuk meg, Jolánka néni úgy ítélte meg: a lehetőségek növekedésével arányosan az erkölcsök fellazultak, aminek megvan a maga előnye, de a hátránya is.
Hittünk, és a gyermekáldást nem terveztük
„A férjem és köztem kilenc év van. Alig egy évet jártunk jegyben, és utána összeházasodtunk, majd hamar jött az első gyerek. Nem vártunk, nem terveztük, mégis volt idő az ismerkedésre, vagy ha mégsem, akkor időközben alakult ki minden.
Más volt az értékrendünk, mint a mai fiataloknak, mert nekem mindig is az volt a célom, hogy családom legyen, hogy a gyerekeimből jó embereket neveljek.
Ma többnyire csak egy gyereket terveznek a fiatalok. Hosszú ideig udvarolnak, és szerintem könnyebben feladják. Minden más, tényleg minden, és ez a magánéletre is kihat” – tette hozzá Jolán néni.
Ő maga is beköttette otthonába az internetet, és tabletet használ, így tartja a kapcsolatot a messze lakó családtagokkal, vagy éppen zenét hallgat. Másra, mint mondta, nincs szüksége, a telefonja afféle mamatelefon, amelyen még mindig rajta van a piros és zöld gomb, hogy eligazodhasson.
Jolán néninek egy lánya és egy fia született, akik közel laknak hozzá. Négy unokája és két dédunokája van. Gyakran szerveznek családi összejöveteleket, ahol mindig a nagymama főz: tyúkhúslevest, töltelékes káposztát, és mindig kerül az asztalra diós vagy mákos tekercs. „Ez a család kedvenc menüje, és én akkor vagyok a legboldogabb, amikor adhatok nekik valamit. Amikor együtt ülünk asztalhoz egy-egy ünnep alkalmával, akkor nekem a szívem is kacag. Elég hangos család vagyunk, mindenki érvényesülni akar, s nem szokott elmaradni az éneklés sem az asztal körül. Ilyenkor vagyok felhőtlenül boldog, mert tudom, bármit is mérjen rám a Jóisten, nem vagyok egyedül. A család a legszebb dolog a világon” – mondta az idős hölgy, letörölve a könnyeit.
Nem hiába mondják, hogy makacs a székely ember
A jövőt illetően úgy véli, sokat számít egy ember életében a nevelés, és az, hogy a gyerek mennyire bízik meg a saját szüleiben, milyen mértékben támaszkodik rájuk. Mint mondta, sosem gondolkozott azon, hogy tökéletes édesanya volt-e, mert legjobb tudása és hite szerint nevelte a gyerekeit.
„Az én fiatalkoromban nem tudtam rákeresni az interneten dolgokra, hanem hittem a szüleimnek. Bíztam a tudásban, amit átadtak nekem, bár igaz, hogy akkor nem lehetett olyan könnyen összezavarni az embereket ezzel meg azzal.”
Nem hiába mondják, hogy makacs a székely ember” – mondta mosolyogva Jolán néni, aki azt is hozzátette: neki élete legnagyobb boldogsága ma is a családja, s legfőképp a gyermekei.
De örült akkor is, amikor táncolhatott, énekelt, vagy szénacsinálás közben evett egy jó sült szalonnát a fa árnyékában.
„Minden életkornak megvan a maga gondolkodásmódja, a maga betegsége, s ezekkel együtt kell tudni élni. Alkalmazkodni kell a helyzethez. De szükség van a hitre, a bizalomra és az egyszerűségre. Ha túl sokat markolunk, keveset fogunk, és az se baj, ha valami nem sikerül. Én mindig úgy gondolok vissza, hogy szerettem az életet, és elégedett voltam” – zárta gondolatait Jolán néni, aki szerint nincs olyan nagy különbség unoka és nagyszülő között, mint azt hiszik az emberek, s ha kicsit beszélgetnek egymással, azzal segíthetnek egymásnak, hogy jobban megértsék egymás világát.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Ilyen lehetett a rabszolgapiac a gyarmatokon” – Gyula bácsi eleven emlékei a kitelepítésről
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
