Magas, csinos, vagány nő vár a megbeszélt találkozóhelyen. Hosszú haja rakoncátlan lófarokban, élénk, jegesen kékeszöld szemében mintha a tenger tükröződne végtelen szabadsággal párosulva. Szegedi Annamari, vagyis Panka laza, kedves személyiség, ugyanakkor határozott is, aki egy ideje bátran mond nemet azokra a dolgokra, amelyekről úgy gondolja: már nem szolgálják őt. Mint kiderült, gyerekként is elég karakán volt, és az ételkészítéshez való hozzáállása igen korán kialakult. Nyolcévesen ugyanis eldöntötte: nem eszik húst, és ez lényegében azóta változatlan. Ezért lett vegán séf, igaz, ő maga nem tartja ezt a fajta szigorú diétát, „csak” vegetáriánus.

Emlékszel arra, miért határoztad el gyerekként, hogy nem eszel húst?

Olvastam egy könyvet A neveletlen hercegnő naplója címmel, amelyben a főszereplő vegetáriánus volt. Az író nagyon egyszerűen közvetíti a dilemmát: miért is eszünk meg más élőlényeket? Én ezen már akkor mélyen elgondolkodtam, sokat olvastam, és nagyon tudtam azonosulni ezzel az állásponttal. Onnantól nem voltam hajlandó húst enni, és ezt lényegében a szüleim is elfogadták. Persze nyilván nem volt mindig minden húsmentes, de nekem igyekeztek úgy tálalni. Például sajtos tésztát a bolognai helyett…

Tizenévesen kezdtél sütni-főzni, majd a dietetika mellett döntöttél továbbtanuláskor – miért?

Kamaszként volt egy törés a családi életünkben, ami miatt tulajdonképpen 12 évre beleragadtam egy evészavaros állapotba.

Ma már – hosszú terápiás út után – tudom, hogy ez egyfajta tagadás volt bennem azon helyzetek iránt, amelyekkel nem értettem egyet. Éppen ezért idővel megtanultam nemet mondani és kilépni az olyan szituációkból, amelyek nem szolgálnak engem.

Időközben azonban, talán az evészavar kompenzálásaként is, nagyon megszerettem a sütést – már tizenévesen komoly tortákat gyártottam –, és szívesen főztem másoknak. A szüleim egyértelműen azt várták tőlem, hogy szerezzek diplomát, ezért a dietetika jó iránynak tűnt. A terv szerint annak elvégzése után Franciaországba mentem volna cukrászképzésre. Beiratkoztam először a SOTE-ra, ám az első év után valahogy nem azt tanították, amit vártam, ráadásul a második évtől tankonyhára kellett menni. Ott pedig muszáj volt hússal is dolgozni, és bennem akkor eldőlt: ez nem megy, ezért kiiratkoztam az egyetemről. Elég nagy törés volt, akkor csak azt éreztem: el akarok menni messzire. Ekkor kezdődtek az utazások, először tanulás céljából, majd bébiszitterkedni mentem, hogy tapasztaljak.

Hova utaztál először?

Kitaláltam, hogy spanyol bölcsész leszek. Egy alapszintű tudással elkezdtem intenzív spanyol kurzusra járni, és elutaztam Peruba, majd Hollandiába. Önkéntes munkákat vállaltam gyerekekkel, de ez annyira nem vált be. Amikor hazajöttem, fél évet jártam spanyol szakra, ám rájöttem: számomra ennek túl sok haszna nem lesz. Ekkor érett meg bennem a gondolat: lehet, hogy nem is akarom én ezt a diplomásdit. Elkezdtem hát komolyabban főzni, illetve beiratkoztam egy egyéves gasztronómiai képzésre Budapesten egy magániskolába. Itt megvolt az a szabadságom, hogy eldöntsem, mivel nem akarok dolgozni, fókuszálhattam viszont arra, amihez értek és amiben hittem: a növényi alapú táplálkozásra. Közben elkezdtem dolgozni egy fővárosi étteremben is, nagy konyhán.

Kép

Fotók: Regina Roeder

Amikor már azért utaztál, hogy tapasztalatot szerezz a gasztronómiában, mely országokban jártál, és milyen élményeid vannak?

Körülbelül félévente mentem új helyre, így visszatértem például Srí Lankára, ahol annak idején tizenévesen apukámmal voltam. Oda nagyon szívesen mennék újra, sőt akár le is telepednék, ha úgy hozná az élet. Jártam még Spanyolországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban és Belgiumban.

Minden külföldi helyszínen, konyhán azt tapasztaltam meg, hogyan használják fel másképpen az akár nálunk is ismert alapanyagokat, s persze újakkal is megismerkedtem.

Az élmények? Peruba még önkéntes munkára mentem, egyrészt a nyelv miatt, másrészt mert abban a pillanatban nem találtam ennél távolabbi desztinációt. Fogadócsaládnál laktam, de amikor már nem éreztem jól magam, összepakoltam és elindultam. Egy helyi férfi segített ki szállással, ám hamarosan onnan is el kellett mennem, végül a repülő indulásáig hátralévő pár napot egy helyi lánynál töltöttem, aki befogadott. Srí Lankán meg a repülőtérről a munkáltatómhoz utazva volt kalandom: simán beültem egy vadidegen férfi autójába, csak mert azt mondta, oda utazik, ahol engem várnak. Útközben kezdtem átérezni, hogy ez nagyon veszélyes, talán életemben nem féltem még annyira. Ám aztán szerencsére sértetlenül megérkeztem a célhoz, csak éppen a viteldíjat akarták eltúlozni az útitársaim…

Most hova készülsz dolgozni, és mit gondolsz, merre vezet tovább az utad?

Két éve elvégeztem a cukrászképzést OKJ-s tanfolyam keretében. Az elmúlt évben pedig úgy döntöttem, hogy újra beiratkozom levelezőn az egyetemre, és megszerzem a dietetikus végzettséget. Már másként állok az esetleges nehézségekhez: megtanultam, hogy semmi sem tökéletes, mindennek van megoldása, és hogy a tiszta kommunikáció kulcsfontosságú. Jelenleg Ausztriában dolgozom: egy kisebb szálloda vegán éttermében cukrászkodom, onnan járok majd vissza tanulni, vizsgázni. Az első napokon vagyok túl, és mivel ismét teljesen új környezetben, helyszínen találtam magam, eltartott pár napig, míg kitapasztaltam, mi hol található a konyhában, hogyan működnek a dolgok. Ez mindig nagyon izgalmas és pörgős. A jövőben szeretném a cukrászatot és a főzést kombinálni, de még nem tudom, hogy itthon vagy külföldön.

El tudod képzelni, hogy valamikor tartósan is letelepedj valahol?

Idővel igen, sőt szeretném is, de azt egyelőre nem látom, hogy hol. Jellemzően mindenhová egy hátizsákkal indulok el.

Ez egyrészt nagyon jó, mert szabadságérzést ad, a sok utazás, a váratlan helyzetek pedig rugalmassá, nyitottá tesznek, és rengeteg tapasztalatot adnak.

Másrészt viszont veszélyes is, mert bár mindenhol nagyon jó, bárhová megyek is, egy bizonyos mértékig mindig „kívülállónak” érzem magam. A tudat pedig, hogy minden hely és helyzet csak időszakos, teljesen ellehetetleníti az „otthonérzés” kialakulását.

Hegek, véres párna és bűntudat

„Számtalanszor elhatároztam már, hogy nem nyúlok az arcomhoz, a vége azonban mindig az lett, hogy úgy elintéztem magam, olyannyira véresre vakartam a pattanásaimat, hogy az utcára sem mertem kimenni. Órákon át piszkáltam a bőröm, csak akkor hagytam abba, amikor már korgott a gyomrom az éhségtől. Tízezreket költöttem a legkülönbözőbb pattanás elleni szerekre, kozmetikusra, bőrgyógyászra. Nem tudom, az megoldás lenne-e, ha nem néznék tükörbe túl hosszan. Próbáltam lekötni a kezem rajzolással, de nem segített sokat. Az esti órák a legrosszabbak: tévézés közben kezdem el kapirgálni az arcom, aztán persze rohanok a tükörhöz, hogy megnézzem, mit csináltam” – árulja el a reklámgrafikusként dolgozó, harmincas éveiben járó Márti.

„Nyaranta valamivel jobb szokott lenni a bőröm állapota, mert strandolok, barnulok, szépen letisztul róla minden.

Csakhogy ezen felbátorodva azt mondom magamban, hogy nem baj, most úgyis szép a bőröm, belefér egy kis nyomkodás. És itt rontom el, aztán nincs megállás.

Van, hogy háromnegyedes ujjú pólókat sem tudok felvenni, mert az alkarom is katasztrófa. Gondoltam már tetoválásokra is, de őszintén szólva, szerintem engem ez sem fog elriasztani” – mondja a 41 éves Dorina.

„Anyám gyerekkoromban azt mondta nekem: ha még egyszer meglátom, hogy a szádhoz emeled a kezed, szájba váglak. Megijedtem, és onnantól kezdve nem előtte tépkedtem a bőrt a számról. Gimnazistakoromban a fogaimmal belülről piszkáltam az alsó ajkam, és a hátam, a vállam is kapartam. Nem láttam más megoldást, mint hogy mindenhova stresszlabdát vigyek magammal. A kisfiam születése után lett jobb a helyzet: már nem gyilkolom szét magam, csak egy picit tépkedem a bőrt a számról. Régebben el se hittem volna, hogy lesz idő, amikor trikóban is kimehetek az emberek közé” – vallja be az 52 esztendős Krisztina.

Zsákutcába visz, ha csak a testi tünetet kezelik

 „A bőrtépkedés, bőrkaparászás egyfajta kényszercselekvés, pontosabban cselekvéssor, amit a beteg újra és újra szinte tudattalanul hajt végre.  Ha valamilyen akadályoztatás miatt nem fejezheti be, szorongás, idegesség tör rá” – írja blogjában a Western Suffolk Pszichológiai Tanácsadó Központ pszichológusa, Frederick Penzel, aki azt is hozzáteszi, hogy a baj alapvetően nem a bőr állapota, hiszen a bőrön rendszerint nem fedezhető fel semmiféle bőrpatológiai eltérés.

A bőrtüneteket a beteg produkálja, vagyis a baj maga az önagresszív tevékenység, amely érzelmileg megterhelő vagy stresszel teli helyzetekben jelentkezik.

„Pszichiátriai szempontból leginkább impulzuskontroll-zavarokról van szó. A tevékenység késztetésjellegű, feszültséggel jár, a cselekmény végrehajtása viszont kielégülést és oldódást eredményez, csökken a szorongás. A betegeknek általában nincs rálátásuk a saját pszichés problémájukra, így sok esetben csak a testi tünet kezelésébe fektetnek energiát, ám rendre zsákutcába jutnak. Van, aki sebhelyet, pattanást, heget vagy anyajegyet vakar el, nyomkod ki, és mindehhez csipeszt, ollót, tűt vagy a körmét használja. A betegek szeretnék elérni, hogy a bőr, a köröm, a haj rendezett, sima és tökéletes legyen. Órákat állnak a tükör előtt, keresgélve a legapróbb hibát, amit meg lehet szüntetni annak reményében, hogy elérjék a tökéletes eredményt. A dolog paradoxonja, hogy a végén minden próbálkozásuk ellenére rosszabbul néznek ki, krónikus sebek és hegek keletkeznek pont azon sérülések következtében, amiket maguknak okoznak” – állítja a szakember.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Tarolnak a „nyomkodós” videók a TikTokon

Egyre több olyan videó kerül fel a TikTokra, amelyekben pattanásokat, mitesszereket és cisztákat nyomkodnak ki, távolítanak el, miközben a folyamat minden részletét nyomon követheti a néző. A videók a bőrhiba bemutatásával kezdődnek, a nézőket a tályog/pattanás kiürülésének pillanata tartja izgalomban. Hogy miért élvezik egyesek az efféle látványt?
Korábbi kutatások eredményei szerint bizonyos negatív tartalmak aktivizálhatják az agy jutalmazási rendszerét, méghozzá ugyanazokat a jutalmazó agyi területeket aktiválják, mint a csokoládé vagy a drogok.

Ki lehet lépni az ördögi körből

„Előfordulhat, hogy a probléma megfogalmazása és átbeszélése már önmagában is segít a feloldásában, ha azonban a tünetek intenzívek, tartósan fennállnak, vagy nehezítik a hétköznapjainkat, feltétlenül forduljunk szakemberhez” – tanácsolja Dudás Lilla klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta.

„A gyógyításnál hatékony lehet a viselkedésterápia és a szokásmegváltoztató terápia is. Először a beteg megtanulja megfigyelni, hogy mik azok a helyzetek, események, amelyek kiváltják ezt a cselekvést nála, másodszor megtanulja, hogyan alkalmazzon helyettesítő viselkedést válaszként ezekre a helyzetekre és eseményekre. A viselkedéskorrigáló terápia feladatait naponta el kell végezni. Ugyanolyan automatikusnak kell lennie, mint a százszor, ezerszer ismételt kényszercselekvésnek. Erős akarat és kitartás kell az eredményhez, de korántsem lehetetlen kikerülni az ördögi körből” – zárja gondolatmenetét a szakértő.

További felhasznált irodalom:

Miklósi Mónika Fejlődési pszichopatológia (2015). In.: Balázs J. és Miklósi M. (szerk): A gyermek- és ifjúkor pszichés zavarainak tankönyve, Budapest: Semmelweis Kiadó, 5-10.

Miként tudsz ilyen elégedett lenni a helyzeteddel, és hitet sugározni a környezetedben? Mindig ilyen voltál?

Közel sem. Tízéves koromig nagyon sokszor lázadoztam a helyzetem miatt, csak nálam a „megszoksz vagy megszöksz”-ből az utóbbi nem jött szóba. Három ujjal nem nagyon vagy a magad ura, kiszolgáltatva fekszel, és próbálod jelezni, kommunikálni, hogy mire lenne szükséged. Majd vársz, vársz és vársz...

Hogyan kerültél ebbe a helyzetbe? Hiszen egészségesen születtél 1958. szeptember 13-án.

A Heine–Medin-kór, vagyis a járványos gyermekbénulás 1911-ről hullámokban már jelen volt Magyarországon, 1931-ben okozta az első nagy járványt. Sok megbetegedés történt 1954-ben is, bár ezt a politika sokáig igyekezett eltussolni. A legerőteljesebb hullám 1957-ben söpört végig, ami után már beindultak az oltások, de 1959-ben még egy hullám elért minket. A legnagyobb veszélyt az olyan kisgyerekekre jelentette, mint én is voltam. Szüleimnek is azt mondták az orvosok, hogy vállaljanak másik gyereket, mert én nem biztos, hogy megélem a holnapot. Az akkor használatos oltószert Jonas Salk fejlesztette ki, és Magyarországon sokáig nem lehetett beszerezni, emellett rémhírterjesztés miatt sokan féltek beoltatni a gyereküket, illetve ez a vakcina tényleg csak 70 százalékban nyújtott védettséget, azt is csak rövid ideig.

Én megkaptam az oltást, sajnos mégis beteg lettem.

Utánam már a Sabin-cseppet kapták, kapják többszöri ismétléssel, és azóta nincsenek ilyen megbetegedések.

Kép

Jobbra: Iván még egészséges négy hónapos babaként; balra lent: gyerekként édesapjával és nagymamájával
- A fotók Szánti Iván tulajdonai

Vagyis te vagy az utolsó, aki elkapta ezt a betegséget. Hogyan fogadtad el mindezt?

Kiskoromban nehezen, de mint mondtam, nem volt más lehetőségem. Ehhez jött még, hogy a szüleim a húgommal kimentek Amerikába szerencsét próbálni. Én pedig itt maradtam, sokáig reménykedve, hogy visszajönnek. A nagyapámék néha meglátogattak, de elég magányos voltam. Szerencsére volt egy szerzetes nővér, aki több plébánián is buzdított fiatalokat, hogy jöjjenek fel a Baba utcai intézménybe, ahol én is tartózkodtam a Heine–Medin kóros légzésbénultak között, akiket nem nagyon látogattak. Nekik köszönhetően nagyon sok barátom lett, és bár reformátusnak kereszteltek, általuk tértem meg, és lettem katolikus. Persze voltak, akik csak ideig-óráig jártak hozzánk, és elvesztésük, elmaradásuk fájt, de mindig jöttek újak. Rendszeresen járt hozzánk egy fiatal lány is, aki a hitről, a Bibliáról beszélt többünknek. Ő bátorított, hogy érettségi után menjek teológiára. A hitem sokat segített a veszteségek feldolgozásában.

Emlékszem, amikor megismertelek, és még többen voltatok a Baba utcában, olyan szép karácsonyi műsort tartottatok nekünk, ami sokszor megadta nekem a karácsonyi alaphangulatot.

Igen, én is szerettem. Sajnos sokan elmentek, meghaltak azóta. De aztán kezdtetek visszajárni a gyerekeitekkel pásztorjátékozni, énekelni. Mostanra már csak hárman vagyunk. Sajnos néhány éve elég hirtelen kiköltöztettek minket ide, a Korányiba (Országos Korányi Pulmonológiai Intézet – a szerk.), ami ugyan felújított épület, és szép erdős területen van, de mindentől távol. A kék buszokra az én nyújtott elektromos székemmel nem férek fel, mert bár alacsony padlójúak, túl szűk a mozgássérülteknek kijelölt hely. A Volánbusz pedig nem vesz fel, mondván, veszélyes, pedig már mindent megmozgattam. Az elektromos kocsimmal ezen az egyszer egysávos úton pedig még a rendőr is megbüntethet, ha feltartom a forgalmat, a kátyúkról és a büdösről nem is beszélve.

Az isteni Gondviselés azonban most is velem van: egy kedves baráti családtól kaptam kölcsön egy kerekesszéket is szállítani tudó kisbuszt. Csak sofőrt kell hozzá találnom, és bárhová eljutok.

Hová jutottál el mostanában?

Szilvásváradra, Nyíregyházára, Kerekire, Pátyra vasárnapi misékre, de Pesten belül is sokfelé jártam, járok.

Kép

A szerző nővérével és  Ivánnal a Baba utcában, nem sokkal megismerkedésük után; jobbra: a szerző gyerekei Ivánnal
- A fotók Fogarasiné Pusztai Virág tulajdonai

Szeptemberben voltál 64 éves. A kerekesszékes közlekedés és életmód milyen változásait élted meg a több mint fél évszázad alatt?

Ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam hagyni a Baba utcát, meg kellett tanulnom a „békalégzést”, vagyis nyelni a levegőt. Az első elektromos székemet 24 évesen kaptam, a maximális sebessége 6 kilométer per óra volt. Addig csak barátokkal tudtam kimozdulni, és bizony néha elég izzasztó volt nekik az emelkedőkön feltolni. A Baba utcai ház a szívemhez nőtt. A neve Járitz-villa, modern, Bauhaus stílusban épült még a második világháború alatt, de 1950-ben államosították, és a Szent János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályaként működött. Nagyon szerettem ott lakni, sok minden közel volt, önállóan is nekiindulhattam bevásárolni.

Hogyan intézted a bevásárlást?

Fejben átgondoltam, mit szeretnék venni, majd kitaláltam, hogy ezt melyik boltban tudom megtenni, és nekiindultam. Volt egy éles hangú dudám, amivel, ha elfoglalták a járdát, helyet kértem magamnak.

Igen, emlékszem, elég erős hangja volt. A boltba is ezzel kértél bebocsátást?

Nem, ott inkább megkértem egy járókelőt, hogy szóljon be.

Mert nem tudtál bejutni?

A nagyobb plázákba bejutottam, de az utcán levő kisboltokban sokszor van/volt lépcső, és ott szólni kellett. Ez nem okozott nekem gondot. Kérni a helyzetemből adódóan nagyon megtanultam, és általában szívesen segítettek. Aztán amikor a kért dolgokat kihozták, elmondtam, hol a pénz, és ők kivették az árát.

Ez elég bizalmi helyzet. Volt, hogy átvertek?

Sajnos igen.

Volt, hogy visszaéltek a helyzetemmel, és nem is ott vettem észre, hanem otthon, amikor már reklamálni sem tudtam visszamenni. De nem ez volt a jellemző.

Általában segítőkészek voltak az emberek.

Te hogyan élted meg az átverős helyzeteket?

Először haraggal, de aztán a hitem mindig hozzásegített a megbocsátáshoz.

Kép

Iván egy vastüdős barátjával és 50 évesen
- A fotók Szánti Iván tulajdonai

Milyen hobbijaid vagy feltöltődési lehetőségeid voltak?

A Baba utcában volt régen egy beteghordó bácsi, aki jól sakkozott. Már régen szerettem volna megtanulni sakkozni, ő pedig a szabadidejében szívesen foglalkozott velem. A hasamon játszottunk, és mindig mondtam, hogy mit lépjen helyettem. Később már számítógépen egyedül is tudtam gyakorolni. Így esett, hogy idővel versenyekre is elkezdtem járni.

Igen, sakkversenyekre néha mi is vittünk téged. Még mit szeretsz csinálni?

Utazni. Persze ez szervezést igényelt a részemről. Meg a segítőknek is én fizettem az útját, de nekem megérte. Már a ’70-es évektől utaztam: az első utam Ausztriába vitt, de jártam Medjugorjében, Csíksomlyón, Taizében, a Benelux-államokban, Németországban, Lengyelországban, Olaszországban. Ott, a dobozban találsz néhány képet is.

Bár nagyon nehéz életed volt, a hited segítségével mégis elégedett ember benyomását kelted, aki reményt tud adni másnak is. Boldog vagy?

Igen, boldog vagyok. Isten szemében minden emberi élet értékes, minden ember számít. Emlékszem, a megismerkedésünk kezdetén is beszélgettünk róla, hogy lehet, én kevesebb talentumot kaptam Istentől, de azt igyekeztem jól kamatoztatni, és másokkal is megosztani.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésének hallgatója.

Pannonhalma város köztemetőjének egy különleges szegletéről első látásra azt hihetnénk, hogy katonai temető, mert ahhoz hasonlatosan sorjáznak itt a sírok, az egyszerű kőkeresztek. Valóban „katonák” nyugszanak itt. Isten katonái, a szeretet fegyvereit halálukig hordozó szerzetesrendek tagjai, akik az 1950. évi feloszlatásukat követően megalázva, megkínozva, betegségektől gyötörten a főapátság épületében kialakított állami szociális otthonban leltek menedékre, majd ebben a temetőben végső nyughelyre. E sírok a tanúi annak, hogy a Pannonhalmán elhunyt szerzetesek számára még a hetvenes, nyolcvanas években sem adatott meg, hogy rendjük sírboltjában vagy rendházuk temetőjében leljenek végső nyugalomra.

Több mint ötszázan nyugszanak itt, a „helyhiány” okán gyakorta akár kettős sírban, egymásra temetve. Jezsuiták a legtöbben, de nagy számban találhatók itt az akkori kommunista hatalom által végleges megszüntetésre ítélt szerzetesrendek halottai is: szaléziak, domonkosok, premontreiek, pálosok, ciszterciek, verbiták.

Kép

A pannonhalmi száműzetésben elhunyt szerzetesek sírjai
- Kép: Krizsán Csaba, MTI

Hortobágyi T. Cirill főapát (egykori bencés diák) emlékeztetett rá, hogy az itt nyugvó szerzetesek egy olyan kor, egy olyan társadalmi berendezkedés tanúi, amely embereket vallásos hitük és meggyőződésük miatt nemkívánatosnak minősített. Beszédében kiemelte: „A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak a társadalom hasznára. Se szeri se száma a nővérek, a szerzetes testvérek és atyák, a direkt lelkipásztori munkán túllépő, a társadalom javára vállalt szolgálatának. Épp a szerzetesség sokrétű, nem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájára kiterjedő feladatvállalásának köszönhető, hogy az evangélium kovásza átjárta a társadalmat, és az evangélium értékrendje a társadalom minden szintjén gyökeret vert. És nem véletlen, hogy a vallás eltörlését a szerzetesség kiiktatásával kezdték. A vallást akarták megszüntetni, az Istenbe vetett hitet kitörölni, az egyházat megszüntetni.”

Az ünnepséget szervező Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Móczár Gábor (egykori piarista diák) ünnepi beszédében a jelképek fontosságára hívta fel a figyelmet: „Szükség van olyan jelzőfényekre, amelyek irányt mutatnak, amelyek kijelölik, merre kell – vagy épp ellenkezőleg, merre nem kell mennünk. Ilyen jelzőoszlop a mai naptól ennél a temetőnél elhelyezett parcellakő és márványtábla, mindazokra emlékezve és emlékeztetve, akiket ide száműztek az 1950-ben bevezetett rendelkezések. A több mint tízezer szerzetest érintő intézkedésre emlékeztető, előttünk álló mementók segítenek mély barázdákkal az emlékezetünkbe vésni, milyen is volt a kommunizmus igazi arca. Kegyetlen, istentelen és hitetlen. De álszent és álságos is, hiszen azt azért nem merték megtenni, hogy az összes szerzetesrend működését teljes mértékben betiltsák. Ennek köszönhetően maradt meg négy szerzetesrend: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a szegény iskolanővérek, akik igen korlátozott lehetőségekkel, két-két iskolával és rendházzal folytathatták működésüket. Istennek hála, mert így a mi generációinkból is lehettek olyan szerencsések, akik az 1950 és 1990 közötti időszakban katolikus középiskolai nevelést kaphattak.”

Kép

Felavatták a kommunizmus szerzetes áldozatainak emlékhelyét a pannonhalmi temetőben
- Kép: Krizsán Csaba, MTI

A parcellakő és emléktábla leleplezése után köré számtalan koszorút, az emlékezés és a hála virágait helyezték el az emlékezők az élénk, szinte tavaszi napsütésben. Az ünnepségen számos szerzetesrend képviselője mellett megjelentek a kormányzat, az egyházi, a társadalmi és a kulturális szervezetek képviselői, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, Szerzetesi Iskolák Diákjai Társasága, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének tagjai is.  Győr-Moson-Sopron Vármegyét kormányhivatalának igazgatója, dr. Kálmán János képviselte, aki beszédében párhuzamot vont a kommunista múlt és a jelenünk aggasztó eseményeivel: „Ma, amikor emlékeznünk kellene, ma, amikor a körülöttünk lévő világ, amelynek mi is a részei vagyunk, forr és remeg, a háború nem a Közel-Kelet vagy a fejletlennek mondott világ valósága, hanem a mi realitásunk is, figyelnünk is kell. Figyelnünk, hogy emlékezhessünk. Az embertelenség, a kegyetlenség, a bűn és az erkölcstelenség nemcsak a múlt náci és a kommunista rendszereinek az ismérve, hanem minden alapvető emberi jogot tiszteletben nem tartó rendszeré. Az előttünk álló személyes kihívások, a nemzetünk és az emberiség előtt álló sorskihívások elfogadásához azonban erős lélekre van szükség.” Kiemelte, hogy a kommunista időszak borzalmas öröksége éppen a lelkek szétrombolása volt. Tanulnunk kell tehát az előttünk járók jó és rossz példáiból, hogy erőt meríthessünk a jövőre, és tovább kell adnunk az utánunk jövőknek a saját élményeinket, emlékeinket, tapasztalatainkat, hogy ők is tudjanak ebből erőt meríteni.

A jó példák pedig azok a szerzetesek, akik a nyomorúságos körülmények között is példamutatásukkal maradtak hívő emberek. Még egy lehetetlen, száműzött helyzetben is a szellemüket fejleszteni, a tudásukat gyarapítani, a lelküket nemesíteni akarták, hogy ha lehetőség nyílik rá és még marad erejük, készek legyenek folytatni, készek legyenek Isten és az emberek szolgálatára.

Kép

A pannonhalmi temető szerzetesi sírhelyei
- Kép: Krizsán Csaba, MTI

Sajátos vigasz és egyfajta erkölcsi elégtétel volt a még életben maradottak számára, amikor 1996. szeptember 6-án II. János Pál pápa elsőként a Pannonhalmi Főapátság Szent Adalbert otthonát látogatta meg, ahol találkozott az idős, beteg szerzetesekkel. A rendházaikból elüldözött, sokat szenvedett páterek és nővérek ágyánál megjelent és áldást osztott. A Szentatya ekkor leszögezte: felbecsülhetetlen az emberi szenvedés értéke és az öregkor lelki gazdagsága.

A szenvedés, a megigazulás és az Istenbe vetett végtelen hit bizonyítéka az a kicsi pannonhalmi földdarab, amelyen most már egy parcellakő és emléktábla is áll sokat szenvedett szerzetestestvéreink emlékezetére.
Gondoljunk rájuk imáinkban!

Eltérő iskolarendszerek

Magyarországon a menedékkérő gyermekeknek a menedékkérelem benyújtásától kezdve joga van a közoktatáshoz, a menedékes státusz megszerzése után pedig minden gyermek tankötelessé válik. A kettős állampolgárságú menekült gyermekek szintúgy tankötelesek, papíron a lakóhelyhez tartozó körzetes iskola vagy óvoda köteles felvenni őket.

Magyarország és Ukrajna óvoda- és iskolarendszere között alapvető különbségek vannak. Ukrajnában nem kötelező az óvoda, nálunk viszont igen. Míg nálunk 12 évfolyam van, szomszédunkban 11 osztályra épül az iskolarendszer: 1–4. évfolyamig az elemi szintet, 5–9. osztályig az általános iskolai szintet és 10–12-ig a középiskolai szintet végzik el. A roma tanulók leggyakrabban a 9. osztályig folytatják tanulmányaikat Kárpátalján, azaz középfokú oktatásig már nagyon kevesen jutnak el.

Az Ukrajnából menekültek között vannak, akik csak átutaztak Magyarországon, vagy rövid időre maradnak itt, mert más országokban telepednek le.

A Kárpátaljáról érkező magyar ajkú roma családoknak azonban jellemzően egyrészt nincs lehetőségük vagy kapcsolati hálójuk továbbutazni, másrészt a többségüket ideköti, hogy a férfiak már a háború előtt is itt dolgoztak.

Hogyan élnek a romák Kárpátalján?

A romák száma Ukrajnában 200 és 400 ezer között mozog, a 2001. évi legutolsó cenzus szerint az ukrajnai romák több mint negyede (29,4 százaléka) kárpátaljai. Ők elsősorban magyar anyanyelvűek, az ukránt, az oroszt vagy a cigány nyelvet nem beszélik. A családok zöme a beregszászi, munkácsi, ungvári és huszti magyarlakta járásokban él úgynevezett „cigány táborokban”. Kárpátalja területén mintegy 120 cigány tábor található. Munkácson mintegy 7000, míg Beregszászon körülbelül 6000 roma él a város peremén. A táborok az infrastruktúrától (óvoda, iskola, templom, orvosi rendelő, bolt stb.) távol találhatók, sok esetben nincs vezetékes víz, gáz, csatorna, hulladékelszállítás és betonút.

Roma civil szervezetek becslései alapján az egész Ukrajna területén élő romák mindössze 38 százalékának van munkája. Az Ukrajnában élő romák legfőbb gazdasági stratégiája a munkacélú migráció belföldön, illetve a környező európai országokba. A kárpátaljai romák elsőszámú célországa Magyarország.

Iskolai hátránnyal érkeztek

A Romaversitas Alapítvány tavaly július és szeptember között készített kutatást a Magyarországra menekült romák között – Budapesten, Pest megyei településeken, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, Debrecenben, Fonyódon, Békésben és Győrben zajlott a kérdőíves felmérés, valamint több mint 160 interjú is készült.

A megkérdezettekkel érkezett gyermekek legtöbbje iskoláskorú, tehát az 1–4. elemi osztályokat vagy az 5–9. általános iskolai szintet végezte Kárpátalján a háború előtt. A 16 évesnél idősebb gyermekek az ideérkező családokban jelentősen kevesebben voltak, de közöttük elenyésző volt azoknak a száma, akik a középfokú tanulmányokat, tehát a 10. osztályt megkezdték volna. A kárpátaljai roma gyermekek eleve meglévő iskolai hátránnyal érkeznek.

Akik a 16. életévüket betöltötték, jellemzően már az ukrán oktatási rendszerben lemorzsolódtak, és mivel nálunk 16 év a tankötelezettségi korhatár, ők már itt sem kerülnek be a rendszerbe.

A kárpátaljai roma menekült családokra a társadalom hajlamos gazdasági bevándorlókként tekinteni, akik azért jöttek, hogy a jóléti szolgáltatásainkat igénybe vegyék. Pest megyében és Budapesten több figyelem irányul ezekre a családokra, vidéken viszont mindenféle szolgáltatás közül nekik jut a legrosszabb.
„Akik a háború első pár hónapjában érkeztek, azoknak jobb helyzete van, de akik ősztől érkeznek, rájuk már nem irányul össztársadalmi figyelem. Vakfolt, hogy hova kerülnek azok, akik most érkeznek a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra” – hangsúlyozza Fedorkó Boglárka, a Romaversitas Alapítvány ügyvezető igazgatója.

Élet a szállókon

A fővárosban a legtöbb menekült roma család tömegszállásokon lakik. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) a IX. és a X. kerületben működtet menekültszállókat, az egyik száz, a másik hatvan férőhelyes. Tavaly március végére, április elejére, aki tudott, az továbbment albérletekbe vagy Nyugat-Európába. Akik maradtak, azok a kárpátaljai magyar ajkú cigány családok. Szeptembertől mind a két szállásukról minden óvoda és iskolaköteles gyereket elhelyeztek intézményekben. Tatár Babett, a BMSZKI módszertani munkatársa arról beszélt, hogy szállón heti három alkalommal tanoda jellegű programot biztosítanak, mivel ezeknek a gyerekeknek elképesztően nagy a lemaradásuk a hazai oktatási rendszerben elvárt tudásszinthez és készségekhez képest.

Másrészt a gyerekek nemcsak lemaradással, de traumákkal is küzdenek. Akár órákon keresztül álltak a határon a hidegben, nem mertek kiállni a sorból, mert nem tudták, hogy akkor mi fog történni velük, visszaengedik-e őket a sorba. Nem volt náluk elegendő élelmiszer, meleg ruha. A családok egy része otthon maradt, akikkel napi szintű kapcsolatban vannak. Figyelik a híreket, és nem jó híreket kapnak.
 

„Úgy jöttek el otthonról, hogy mindenki azt gondolta – az ukrán ellátórendszer is –, hogy ez valami villámháború lesz” – összegez.

A férfiak régóta itt dolgoznak

„A kárpátaljai roma menekültek nem igazi menekültek – találkozunk a mindennapi ügyintézés során ezzel a megközelítéssel” – folytatja Székely András, aki szociális munkásként az egyik budapesti szállón dolgozik, és a Terre des hommes Vészhelyzeti Programjának csoportvezetője. A szállóikon élők közt vannak, akik szegregátumból, mások nagyvárosból vagy zsákfaluból érkeztek, minden család, minden sors más és más.

„Van, aki megtartó családból érkezett, ahol mindkét szülő igyekezett mindent megadni a gyermekeknek. De van olyan lakónk is, aki a háborúnak köszönhetően tudott kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. A férfi nem hagyhatta el az országot, a nő viszont el tudott jönni – mesél példákat. – Nálunk mindenki szeretne hazamenni, nem Magyarországon tervezik az életüket. Arra várnak, hogy a háborúnak vége legyen” – hangsúlyozza. 

Kép

A fotó tulajdonosa a Magyarországi Terre des hommes Alapítvány

Fontos kiemelni, hogy a kárpátaljai roma férfiak jó része már a háború előtt is itt dolgozott, sok olyan család van, akik nem, vagy alig éltek együtt korábban, mert a férfiak csak 3-4 hetente jártak haza. „Ezek a családok otthon megélték a kirekesztést azért, mert magyarok, és nem ukránok.

Aztán átjöttek a határon, ahol már nem magyarok, hanem cigányok, miközben a férfi családtagok már évek óta Magyarországon dolgoznak.

Itt pedig gyakran azt kapták, hogy ők ukránok, és mit keresnek itt” – fogalmaz Tatár Babett.

Továbbmenni, maradni, visszamenni?

Egy év után sokan lemondtak arról, hogy hazamenjenek. De tartós és folyamatos bizonytalanságban élnek: menni, maradni, visszamenni?

A fővárosi szállókon élők – akiknél az apa már a háború előtt hazánkban dolgozott –most azzal szembesülnek, hogy a korábban a budapesti építkezéseken megkeresett pénz jóval többet ért Kárpátalján. Ebből már itt nem lehet úgy eltartani egy családot, mint otthon. Akinek van szaktudása, és jobban keresett, voltak szakmai kapcsolatai, rendszeresen kifizették, az jó életszínvonalat tudott teremteni a családjának. 

„Van nálunk olyan család, ahol négy gyermek van, és Kárpátalján mindegyiküknek volt külön szobája. Most pedig egy szobában lakik az egész család. Nagyon egyértelműen látják, hogy olyan egzisztenciát, mint amit otthon tudtak teremteni, nem fognak tudni felépíteni Budapesten. Az albérletpiac számukra elérhetetlen: egy négygyerekes roma családnak senki nem ad ki Budapesten lakást” – magyarázza Székely András.

A vidéken élő menekülteknél ehhez képest vegyesebb a kép. Fedorkó Boglárka arról beszél, mivel Magyarországon szükség van a képzetlen munkaerőre, ha a menekült roma nők találnak munkát, látják, hogy tudnak függetlenedni, megtapasztalják a sikerélményt. Mások lesznek a női szerepek, mint Kárpátalján. Vannak sikeres családegyesítések, és egyre többen szeretnének itt maradni, azt látják, hogy sokkal jobb életük van, mint amilyen Kárpátalján volt, vagy ami valószínűleg az elkövetkező tíz évben várható.

„Mert ennek a háborúnak nem most lesz vége, és a helyreállítás sem tíz perc alatt fog megtörténni” – mondja az alapítvány vezetője.
 

Kapnak-e osztályzatot a menekült diákok?

Ukrajnában a romák között az iskolába járás nem olyan módon felfogott kötelezettség, mint nálunk. Az a tudat, hogy nekik mindenáron iskolába kell menni, a családoknak is új helyzet. A lemaradás miatt előfordul, hogy egy 13-14 éves kárpátaljai gyereknek nálunk első osztályba kellene járnia. „A gyerekek nagy része nincs azon a tudásszinten, amivel az életkorának megfelelő osztályba beiskolázható lenne. Nem tud magyarul írni, olvasni, még ha remekül beszél is” – mondja a BMSZKI munkatársa. Kiemeli, ezeknek a gyerekeknek kellene megérteniük olyan kifejezéseket, hogy „patyolattiszta” vagy „házsártos”, amiket sokszor egy magyar gyerek sem ért.

A fotó tulajdonosa a Magyarországi Terre des hommes Alapítvány

Mint mondja, a IX. kerületben jól sikerült a beiskoláztatás, szociális munkások kísérték a családokat reggelente az iskolába, mivel a nagyvárosi tömegközlekedés, az átszállások sokaknak nem jelentenek könnyű feladatot. A X. kerületben mindez nehezebben ment, de már mindennap járnak a gyerekek iskolába. Tanára és iskolája válogatja, osztályozzák-e őket. Van, akit nem osztályoznak jegyekkel az általános sztenderd szerint, hanem a saját képességei alapján.

„Nem tudok olyanról, hogy besétál két roma menekült szülő egy iskolába, és tárt karokkal várják őket. De a fizikai bántalmazástól kezdve odáig, hogy közösen mennek az állatkertbe, és az itteni gyerekek elmagyarázzák az állatok nevét a roma gyerekeknek, nagyon széles a spektrum” – meséli a Romaversitas Alapítvány elnöke a vidéki helyzetről. Hozzátette, vannak olyan családok, ahol szerhasználók a szülők, máshol komoly mentális problémákkal küzdenek, de a családok többsége motivált abban, hogy a gyerekének jobb élete legyen, mint neki.

A kiközösítés hatványozottan éri a roma származású menekült tanulókat, viszont más a helyzet az ukrán nemzetiségű nem roma gyerekeknél. Náluk az iskolában a közös nyelv hiánya jelenti a legnagyobb problémát.

„A magyar gyerek nem beszél ukránul, az ukrán gyerek nem beszél magyarul, az angolt – ami közvetítő nyelv lehetne – pedig egyik se beszéli igazán” – foglalja össze dr. Szalayné dr. Sándor Erzsébet, a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes. Hozzáteszi, a pedagógusoknak is nehéz helyzet, ha négy-öt-hat ukrán gyerek bekerül egy osztályba. Külön ukrán osztályt indítani pedig nem célravezető, mert izolálná a gyerekeket.

Sokakat nem lát a rendszer

Az uniós statisztika szerint Magyarországon kicsit több mint 33 ezer ukrán menekültet vettek nyilvántartásba, de nincs számadat arra vonatkozóan, hogy mennyi iskoláskorú menekült gyermek él nálunk.

Eközben az ukrán-magyar kettős állampolgárok nem számítanak menekültnek, róluk sem lehet tudni, hányan vannak, hányan jelennek meg az iskolarendszerben. A másik ilyen csoport a kísérő nélkül érkezett kiskorúaké. „Fel kellene deríteni, kik azok, akiket nem látunk. Ehhez az államra van szükség, ez központi feladat” – hangsúlyozza az ombudsmanhelyettes.

A legveszélyeztetettebb helyzetben azok a gyerekek vannak, akiket nem lát a rendszer. Szabolcsban például sokszor a már létező cigánytelepekre kerültek ezek a családok, ahol az írástudatlan roma lányoknak, nőknek valós fenyegetettség az emberkereskedelem, míg Borsodban leginkább egyházi szervezetek menekültszállásain élnek.

A kerekasztal résztvevői abban egyetértenek, hogy az önkormányzatoknak és az iskoláknak állami segítséget kellene nyújtani, többek közt fejlesztőpedagógusokra, pszichológusoka lenne szükség. „Ha egy gyerek pozitív élménnyel tud eljönni délután az iskolából, annak van egy nagyon erős megtartó ereje” – teszi hozzá Székely András.

Források:

• https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine
• https://www.consilium.europa.eu/hu/infographics/ukraine-refugees-eu/
• https://romaversitas.hu/ukrajnai-roma-gyerekek-inkluzioja/

Bálint: Ez a dedikálás egy irtózatosan hosszú turné utolsó állomásának volt a záró mozzanata – már tényleg nem tudtuk a saját nevünket sem…

– Ma este még koncertetek lesz. Mennyi időre van szükségetek a mentális ráhangolódáshoz?
Veronika: Rugalmasak vagyunk ebből a szempontból, nem gondolom, hogy ne tudnék akár egy pillanat alatt megérkezni a színpadon abba az állapotba, amiben keresztülengedem magamon a zenét.
Bálint: Játszani bármikor tudunk. Most itt vagyunk ugyan veletek beszélgetve, de egy órán belül útnak indulunk sofőr, tour-menedzser és technikus nélkül az ország másik végébe. Szerintem minél tapasztaltabb az ember, annál könnyebben tudja a figyelmét és energiáit egy irányba fókuszálni a nehezítő körülmények ellenére, hiszen maga az előadóművészet a pillanat megragadása. 
Veronika: Nem véletlenül a jazz a műfajunk, ami alapvetően a spontaneitásra és a folyamatos készenlétre épül a zenén belül. Persze azokat a dalokat játsszuk, amelyeket próbáltunk és jól begyakoroltunk – de mindketten olyan tudatállapotban játsszuk a jól begyakorolt dalokat, hogy bármikor bármi történhet. A jazzen keresztül arra kondicionáljuk magunkat, hogy meg tudjuk ragadni a váratlan lehetőségeket. 

– Ez lelki alkat kérdése?
Veronika, Bálint: Egészen biztosan. 

– A pályátok indulásakor lehetőségetek volt külön-külön meríteni két európai jazzhagyományból. Ez a két út két külön látást hozott számotokra, amelyekből a munkátok során létrejöhetett a közös hang?
Veronika: Brüsszelben a legfontosabb hatás számomra az avantgárd volt – bár korábban is hallgattam pszichedelikus zenéket, de a szabad improvizáció szeretete ott lett igazán markáns; kezdtem felismerni, hogy mennyi effektre alkalmas organikusan a hangom. Bálinton egyébként sokkal-sokkal erősebbnek érzem a New York-i szcénának a hatását, mint a skandináv vonalat. 
Bálint: Abszolút egyetértek. Azon mosolyodtam el magamban, hogy bár Oslóban számomra ugyanúgy a szabad zenéről szóló kurzusok jelentették az újdonságot, de ez nem feltétlenül jelenik meg egy az egyben a zenémben. Sokkal inkább az egyéni attitűdünktől függ, hogy a bennünket érő hatások hogyan titrálódnak. Veronikát azóta is különösen izgatja a szabad zene, rám viszont a mai napig az amerikai jazz van a legnagyobb hatással, skandináv hatás ide vagy oda. 
Veronika: Hogy igazat adjunk neked is, az amerikai és az európai jazz valóban két ellentétes és nagyon erős pólus, amelyeknek az együttes jelenléte igaz ránk. 

– Két világ találkozik abban a teljességben is, amit nő és férfi együttes jelenléte jelent a színpadon. Ennek kapcsán bennem az is felmerült, hogy akik ennyi ideig zenélnek, utaznak együtt, azok egy idő után akár össze is házasodhatnának… (hatalmas nevetés)
Veronika: Szerencsére nem ez történt.
Bálint: Az biztosan a végét jelentette volna a szakmai kapcsolatunknak. 
Veronika: Bár rengeteg érzelmet viszünk abba, amit csinálunk, és elképesztő bizalom van köztünk, de ezek egy barátságnak ugyanúgy a kulcsszavai. 

– Azért is izgalmas ez, mert nem mindenki alkalmas arra, hogy hosszú távon együtt zenéljen valaki mással. Mi a szakmai kapcsolatotok kulcsa?
Veronika: Bár a kapcsolat szakmai, nekünk is be kellett járni a különböző fázisait; meg kellett ismernünk egymást. Rengeteg stresszt élünk meg együtt, s annak ellenére, hogy ez legtöbbször pozitív előjelű, attól még az, ami. Bevett szokás, hogy Bálint hajnalban 3.45-kor vár a kapunál, és megyünk a reptérre – nyilván fáradtak és ingerlékenyek vagyunk, mint bárki más, de sikerült olyan stratégiákat kidolgozni, amelyekkel elhordozhatók ezek a helyzetek. Mindezen túl a feszültségeket egyikünk sem viszi bele a munkába: számunkra a színpad a tiszta bizalom helyszíne. 

Kép

Kép: Éder Vera

Bálint: Szenvedélyesen szeretjük a munkánkat, amibe mindketten komoly ambíciókkal tudjuk belevetni magunkat. Hálás vagyok Veronikának azért, mert nagyon sokszor élhettem meg vele a színpadon, hogy olyasmit találok meg magamban általa, amit egyedül nem látnék. Még mindig inspiráló együtt dolgozni – úgy élem meg, hogy amikor zenélünk, kinyitunk egy ajtót, és ami azon az ajtón keresztül jön, olyan minőség, mintha nem is én csinálnám. A szakmai tudásom és 25 év gyakorlása kell ahhoz, hogy képes legyek kinyitni az ajtót, de a számomra legemlékezetesebb pillanatokban azt élem meg, hogy csak a nézője vagyok annak, ami megszületik. Ez az, amiért igazán szeretek zenélni.
Veronika: Sokszor használjuk a beszéd hasonlatát, hogy megvilágítsuk: amit csinálunk a színpadon, az olyan érzés, mintha egy jót beszélgetnénk.

Ha csak egyedül szövöm a gondolataimat a szobában, akkor is szép köröket tudok lefutni, de ha van egy beszélgetőpartnerem, aki más perspektívát vet föl, az továbbviszi az én gondolataimat is egy másik szintre. A zenében ez nagyon sokszor megvalósul.

Ha én vagyok szólista szerepben, akkor is adhat Bálint olyan impulzusokat, amelyek hatására az én szólóm is teljesen átalakul – a jó zenei eszmecsere ilyen. 

– Alakítja a dalokat a találkozás is a közönséggel?
Veronika: Maximálisan számolunk a közönség hatásával, ezért is kezdjük csepegtetni az új dalokat már a lemezbemutató koncert előtt. Sokszor szembesültünk azzal, hogy amit kitaláltunk a próbateremben, az másként működött közönség előtt – nem feltétlenül jobban vagy rosszabbul, egész egyszerűen máshogy, mint ahogy arra számítottunk. A próbaterem dinamikája különbözik a színpadétól. Fontos megtapasztalni, hogy egyes dalok mit adnak a közönség előtt – nem beszélve arról, hogy mi magunk is más tudatállapotban vagyunk abban a helyzetben. A cél mindenhol ugyanaz: érzelmek és gondolatok vezérelte közös utazás. 

– A legutóbbi albumotok címe játék az időbeliséggel (About Time), ami utal az életetek egymást követő szakaszaira, de más is megjelenik benne…
Veronika: Különlegesnek éljük meg azt az élethelyzetet, amiben most vagyunk – nem titkolom, hogy nemrég betöltöttem a 40-et. Szakmai értelemben is fantasztikus, hogy még itt vannak velünk azok a mesterek, akiktől tanulhattunk és inspirálódhattunk általuk – ugyanakkor itt van az új generáció is, érett, saját hanggal. Fogalmazhatunk úgy, hogy ennek a közbeeső pozíciónak az áldása és lehetősége a miénk.

– Ki lehet számotokra mester? 
Bálint: Akinek a szemszögéből szívesen látnám a világot. Nagyon érdekelne például, hogyan dolgozik Hans Zimmer, aki korunk egyik leghíresebb filmzeneszerzője. Óriási Chick Corea-rajongó is vagyok – vele sajnos már semmi módon nem kerülhetek egy színpadra –, de napestig sorolhatnám, hogy kik azok a nagy művészek, akiknek a nézőpontja érdekel – nem azért, mert irigyen vizslatom a jobbat, hanem mert kíváncsian keresem a mást. Akár ugyanahhoz a célállomáshoz más útvonalon vihet el egy új attitűd, egy másfajta gondolkodás frissíteni tudja a saját kifejezésmódomat. A nagy mesterektől ezt tanuljuk, ahogyan jelen vannak az életünkben, akár felvételen, akár színpadon.
Veronika: Sokan hatnak és hatottak rám, de most Kéringer László tenor énekművészt hívom szívesen mesteremnek, akit két és fél évvel ezelőtt találtam a YouTube-on, így kezdtem tőle órákat venni. Hihetetlenül sokat segít a különleges zenei feladatok megoldásában és a hangom rugalmasan tartásában egyaránt. Olykor az a szerencse éri az embert, hogy aki rendkívüli módon inspirálja, aktuálisan elérhető. 

– Az albumotok címe About Time – szerintetek minek van itt az ideje 2022-ben?
Veronika: A közösségek megerősítése vált fontossá a számunkra. Évtizedek óta azt sulykolja belénk a média, hogy te vagy a fontos, magaddal törődj, az a fontos, hogy te mit csinálsz – ez egészen biztosan nem működő irány az emberiség jövője szempontjából. 
Bálint: Mindannyian valami nagyobb dolognak vagyunk részei – nevezhetjük ökoszisztémának; elengedhetetlen, hogy felelősséget vállaljunk érte. A felelősségvállalás nekem azt is jelenti, ha ma egy fát ültetek, nem feltétlenül ülök majd az árnyékában – de meg kell érteni, hogy ha nem teszem meg, nem lesz gyümölcse, virága és árnyéka sem most, sem ötven év múlva. Abban bízom, hogy ez az üzenet, ami a miénk is, minél többekhez eljut, felébresztve a felelősségvállalás készségét, akár a környezetünkről, az egészségünkről vagy a háborúról legyen szó. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Február 6-án hajnalban történt a pusztító földrengés Törökországban. Mikor kapott a HUNOR mentőegység riasztást, hogy indulni kell? Mennyi idő volt felkészülni?

Mindenki élte a saját életét, valaki szolgálatban volt. Én éppen úton voltam a bécsi reptérre, mert egy düsseldorfi, kutató-mentő eszközökkel kapcsolatos bemutatóra utaztam volna. Miközben Bécs felé mentem, több hívást kaptam, nézegettem a telefonomat, és 10 órakor már megjött a riasztás is SMS-ben, nagyon rövid időn belül eldőlt, hogy útnak indítanak minket. A BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (BM OKF) 80 HUNOR-tagot riasztott, hogy azonnal menjünk az állomáshelyünkre, délután 2-ig pedig várják a beérkezést a budapesti bázisra.

Mi az ENSZ különleges alakulatainak minősített mentőalakulata vagyunk. Az országok, amelyek hasonló mentőalakulattal rendelkeznek, ötévenkénti minősítés alkalmával regisztrálják be a saját mentőalakulatukat a nemzetközi szervezet alá. Amikor esemény van, az érintett ország jelzi ennek a szervezetnek, hogy szüksége van nemzetközi segítségre. Ha ez megtörténik, előáll egy standby állapot, amely a kijelölt mentőalakulatok készenléti állapotát jelenti.

Kint, Törökországban a kárterületen dolgozó mentőcsapat egyik vezetőjeként mi volt az ön feladata?

A HUNOR-tól 55 fő volt kint: törzs, koordináció, logisztika, művelet és egészségügyi személyzet, így áll össze a létszám. A kutatás-mentést két csapat, az „Alfa” és a „Bravo” végezte, ez kétszer 12 főből áll, az Alfának voltam én az irányítója. Tizenegy társam volt, mindenki hivatásos tűzoltó, valamint kutyás romkutatók és az OMSZ egészségügyi személyzete. Az Alfa és a Bravo 0-24 órában dolgozott.

Amikor február 7-én, kedden hajnalban kiértünk, aznap déltől az Alfa csapat már elkezdett dolgozni, míg a Bravo megépítette a tábort.

Nyolcórás váltásban dolgoztunk, ez így ment vasárnap délig.

Mik voltak az első benyomásai, amikor a helyszínre érkeztek? Hogyan képzelje el ezt innen egy magyar ember?

Miután leszálltunk a repülővel, még 200 kilométert utaztunk Antakyába, mert azokat a repülőtereket, amelyek a katasztrófa sújtotta zónában vannak, a földrengés mind széttépte, tönkretette, nem tudnak repülőket fogadni. Miután leszálltunk Adanában, csapatszállító busszal és négy teherautóval mentünk tovább. Hajnalban értünk a helyszínre, és ahogy közeledtünk, egyre dramatikusabb látvány fogadott minket. Azt hiszem, itt Magyarországon még senki nem találkozott ilyennel. Mintha háborúba mentél volna... Nagyon hasonlít ahhoz, amit most látunk a híradásokban Ukrajnáról: teljesen lebombázott házak, a földig pusztítva minden.

Tizenhét túlélőt mentett ki a HUNOR. Vissza tud emlékezni az első sikeres mentésre?

Mindegyik más történet, és egytől egyik nagyon szívszorító. Egy siker mindig jó érzéssel tölti el a csapatot, egy kicsit meg tudunk utána pihenni, ahogy némán nézzük, hogy a helyiek tapsolva elviszik az egészségügyi ellátó pontra a túlélőt. Úgy kell elképzelni, hogy több méter mélyről kell kikaparni valakit, beviszünk egy hordágyat, amin fixáljuk a sérültet.

Kézről kézre adva jutott ki a hordágy a szűk járatból, ami egy aggregátorral volt bevilágítva. Előfordult, hogy nyolc óra sem volt elég egy-egy személy kiemelésére: elkezdte az Alfa, aztán folytatta a Bravo, vagy fordítva.

Felszínre hoztuk az embereket, és átadtuk őket a török egészségügyi személyzetnek, utána általában nem is tudtuk, mi lett velük. Mindig kutyával voltunk kint a romokon, az ő megérzésükre hagyatkoztunk. Csak azokkal foglalkozunk, akiknek halljuk a hangját, illetve a kutya által jelzett élő emberekkel. Nekünk ez a munka arról szól, hogy minél több életet mentsünk meg.

Az első napokban még lehetett kiáltásokat hallani a romok alól?

Kint nem hallasz semmit, mert hangzavar van. Mennek a gépek, zajos a tömeg. Vannak olyan romok, amelyek járhatók, be tudtunk menni alagutakba, összedőlt épületszerkezetekbe. De még ott sem látsz semmit, mert vaksötét van. Ilyenkor beküldjük a kutyát, aki ha élő embert talál, felugatja. Aztán az adott területet vizsgáljuk át a műszereink segítségével túlélők után kutatva, figyelve, hogy van-e olyan járat, ahol folytatni lehet az ásást. Sok hordalékot kell vödrökben kézről kézre adva kihozni a felszínre. Abba az irányba mentünk, amerre a kutya jelzett, és mindig vittünk le a török mentőalakulat tagjai közül valakit, aki elkezdett törökül kiabálni, s ilyenkor előfordult, hogy a romok alól visszakiabált valaki.

A térségben folyamatosak az utórengések. A pihenőidőben azért tudtak aludni?

Az első utórengés ijesztő volt, mert sokan nem is éreztek még soha földrengést közülünk. Amikor első nap elkezdtük a munkát, pont lent voltunk a romok alatt, amikor jött ez a bizonyos első. Mindenki máshogy reagált erre, elég ijesztő volt.

Kb. négy másodpercig tartott, ilyenkor az a szabály, hogy ki kell jönni a romterületről, ellenőrizni kell, hogy megsérült-e közülünk valaki, illetve változott-e az épület szerkezete.

Az első három nap háromóránként volt ilyen utórengés, ha aludtál, akkor is fölébresztett. Ehhez annyira hozzá lehetett szokni, hogy a végére már tudtam, hogy ha bent vagyunk a romok alatt, egyszerűen nincs hová menekülni. Ilyenkor egymásra néztünk, megvártuk, amíg elmúlik, és dolgoztunk tovább.

A táborunk egy vendéglő zárt kertjében volt. A HUNOR önellátó, úgy mentünk ki, hogy vittük a sátrainkat, ágyainkat, hálózsákot, élelmiszert, gyógyszert, mindent. Nem szorultunk a helyiekre. Nincs olyan, hogy a két csapatból 24 ember pihen egyszerre, ezért amíg 12 fő pihent, a másik 12 dolgozott. A nyolcórás műszakváltás azt jelenti, hogy van, amikor nappal, van, amikor éjszaka dolgozol, tehát változik a napi ciklusunk. Erre ráállt a szervezetem, jó esetben hat órát is tudtam aludni. Éjszaka mínusz 6-7 fok volt, ami nem egyszerű, de kaptunk takarókat, aztán a logisztikusok révén fűtést is. Mátis Viktor nagykövet úr hozott nekünk egy nagy dízel aggregátort.

Hat napot töltöttek mentéssel. Mennyi ideig van reális esély túlélőket találni?

A mentés szempontjából az első négy nap – mi ezt száz órának hívjuk – kritikus. De ezt sok minden befolyásolja: ha mínusz 10 fok van, akkor hiába akarsz túlélőket találni, hiszen megfagynak első éjszaka. De ha valaki elzárt területen van, akkor jó eséllyel nem hűl ki. Nagyon sok minden befolyásolja a túlélést. Voltak szerencsés helyzetek, amikor egy-egy túlélőnek volt levegője, pokróca vagy vizes palackja.

Így simán elképzelhető, hogy akár tíz napig is túl lehet élni.

A török hatóságokkal milyen volt az együttműködés?

Hamar felfigyeltek ránk, elterjedt a híre a városban, hogy a magyarok hogyan dolgoznak. Nagyon számítottak ránk, mert látták, hogy profik vagyunk, profik a felszereléseink, nagy a tudásunk, sikeresek a kutyáink. Mi az Orontész folyótól északra lévő területen, egy főutcán dolgoztunk. Ott nem is találkoztunk más nemzetközi alakulattal, csak a törökökkel. A nagyon híressé vált Renaissance Residence épületromot kaptuk műveleti területnek, amely egy ezerfős luxusapartman-komplexum, rengeteg színész, sportoló és török híresség lakott ott. Az egész épület az oldalára dőlt. Sokat cikkeztek róla, hogy földrengésbiztosnak árulták ott a lakásokat... Az épület tulajdonosa és építészmérnöke meg akartak szökni az országból, ők voltak az elsők, akiket letartóztattak.

Török civil emberekkel, családokkal beszéltek?

Van egy műveletirányítási központunk, sok civil megkereste ezt a pontot, hogy segítsünk nekik. Tudták, hogy van két olyan műszerünk, amiket más alakulatoknál nem láttak. Az egyik egy száloptikás kamera, a másik egy akusztikus eszköz, amely nagyon érzékeny a hangokra. Kutyával meg ezzel a két műszerrel nagyon sok helyre elmentünk, ha valaki segítséget kért.

Több mint egy hete érkeztek haza. Inkább fizikális vagy mentális fáradtságot érez ilyenkor az ember?

Vasárnap délben közölték velünk az elöljáróink, hogy vége a műveletnek, tábort bontunk, és jön értünk a gép. Ilyenkor elengeded a stresszt, az összpontosítást, hirtelen megkönnyebbül az ember. Az összes olyan eszközt, amit hasznosítani tudnak a törökök, a sátrainkat, hálózsákokat, ivóvízkészletet, élelmiszert, mind otthagytuk nekik. Csak a mentőeszközöket és a felszerelést hoztuk el. Fontos volt, hogy a társaságból senki ne sérüljön meg, örültünk, hogy mindenki jól van. Amikor a stressz kimegy belőled, jön egy olyan érzés, hogy elájulsz a fáradtságtól. Azért is tekintünk vissza ilyen büszkén az elmúlt időszakra, mert sokan nem is tudtak eddig a HUNOR mentőalakulat létezéséről.

Nálunk mindenki hivatásos tűzoltó, mi nem civilek, és nem önkéntesek vagyunk. Mindenkinek kőkemény 20 év vagy még több tűzoltói tapasztalata van, az ország különböző pontjain szolgálatot teljesítő, legprofibb tűzoltók voltak kint.

Fizikálisan nagyon felborul az ember szervezetének működése. Körülbelül tíz órát voltunk fenn, utána öt-hat órát pihentünk. Amikor hazajöttünk, ez ugyanígy folyatódott, teljesen mindegy volt, hogy dél, este 8, vagy reggel 4 óra volt. Az első napokban előfordult, hogy aludtam négy órát, és kipattantam az ágyból hajnali 2-kor, mert pont úgy esett az alvásciklusom. Hétfőn hajnalban értünk haza, ez így ment csütörtökig. Aztán próbáltam visszatérni a rendes kerékvágásba, hogy este le kell feküdnöm, reggel meg felkelnem. Csütörtök este aludtam először hat órát folyamatosan.

Álmodik még utólag is egy tűzoltó a látottakról?

Én semmivel nem álmodtam, viszont a kutatás-mentés során éjszaka mindig egymás szemébe világítottunk fejlámpával, ami zavaró volt, ezért el kellett takarni a másik fejlámpáját. Amióta hazajöttünk, egyszer-kétszer fordult elő, hogy éjszaka olyan kép villant be, hogy valaki belevilágít a szemembe.

A látottak, az átélt események feldolgozásához kap a csapat valamilyen pszichológiai segítséget?

Igen, kötelezően megyünk rendkívüli pszichológiai szűrésre.

A hét elején újabb, 6,4-es földrengés volt Törökországban. Tartják a kapcsolatot a török kollégákkal?

Nem tartjuk, de ők ezekre az utórengésekre számítanak. Míg mi kint voltunk, szombaton este 8 óra után volt egy 4,3-as rengés, ami nem utórengésnek, hanem valódi földrengésnek számított. Pont az Alfa és a Bravo váltotta egymást a kárhelyszínen. Az utcán álltunk, és a műveleti munkát beszéltük át a török alakulatok vezetőivel, amikor a rengés jól megrázott minket.

Recsegett-ropogott a félig összedőlt épület, amely előtt álltunk. Hullottak le róla az épületdarabok, de szerencsére senki nem sérült meg.

Nagyon sok épület van, amiket tényleg csak egy hajszál tart, nem lehet csodálkozni, hogy a megrongálódott épületek később maguktól összedőlnek. A hatóságok senkit nem engednek vissza az otthonaikba, mindenki az utcán él, vagy az autóikban. A földrengésnél nagyon fontos, hogy mikor történik. A február 6-i rengés hajnalban volt, ezért követelt ennyi áldozatot, mert gyakorlatilag mindenki aludt. Álmukban érte őket, s ha ez délután történik, nem tartózkodtak volna annyian az otthonaikban.

A HUNOR volt már korábban ilyen éles bevetésen?

Ez volt az első. Voltunk már más eseményeknél – a 2013-as dunai árvíznél, a szerbiai árvíznél, a március 15-i hóhelyzetnél, gázrobbanásnál, házomlásnál is –, de földrengésnél még nem dolgoztunk. Tizenkét éve alapították a szervezetet, azóta rengeteg gyakorlaton vettünk részt. Minden évben van egy nemzetközi gyakorlat, ami hasonló, mint a törökországi helyzet, ezért ismertük egymást, tudtuk, hogy mindenki tapasztalt. Mindenki tudta a dolgát, erre készültünk tizenkét éve. Az alakulatunkat ötévente újra kell minősíttetni nemzetközi szakértőkkel, így mi már kétszer minősíttettünk városi nehéz kategóriájú, kutató-mentő alakulatként.

A közelmúltban a többi mentőegységhez hasonlóan a HUNOR mentőalakulat is járt a Sándor-palotában. Kitüntetést vehettek át?

Nem kitüntetést, hanem egy emléklapot kaptunk, amelyben gratuláltak a sikerekhez. Gesztus volt Novák Katalin köztársasági elnök asszony részéről, hogy vendégül látott minket.

A 2023. március 2-án kezdődő, egy hónapon át tartó grandiózus összművészeti esemény mintegy 70 kortárs művésszel és 70 ingyenes programmal várja az érdeklő­dő­ket a Pesti Vigadóban.

Az Essentia Artis a 2022-ben végzett MMA művészeti ösztöndíjasok zárókiállítása és programsorozata, amelyet első ízben 2023 márciusában rendeznek meg az MMA székháza, a Pesti Vigadó 6. emeleti kiállítóterében. A 2018-ban indult Művészeti Ösztöndíjprogramban az MMA minden évben 100, ötven évnél fiatalabb művésznek és művészetelméleti szakembernek nyújt három éven át havi ösztöndíjat azért, hogy a pályázatukban meghatározott művészeti vagy művészetelméleti célkitűzést megvalósíthassák.

Az esemény során az építészet, a film- és fotóművészet, az irodalom, az ipar- és tervezőművészet, a képzőművészet, a népművészet, a színház, a zene és a művészetelmélet területén tevékenykedő alkotók mutatkoznak be.

A 30 ösztöndíjas művész alkotásait felölelő tárlattal párhuzamosan négy tematikus nap, összesen 70 művész részvételével kínál közel 70 ingyenes és izgalmas programot minden korosztály számára. A legkisebbek éppúgy megtalálják a kapcsolódást a művészetek közvetítőivel, mint a szakmabeliek: többek közt workshopok, kerekasztal-beszélgetések, színházi produkciók, tárlatvezetések és koncertek várják a látogatókat egy teljes hónapon keresztül.

KIEMELT PROGRAMOK
A programokat központi gondolatokra épülő tematikus napok köré szervezi az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete az ösztöndíjasok, akadémikusok és más felkért közreműködő vendégek szereplésével. A „Tiszta forrásból" az „Őrizni, használni, teremteni", a „A közösség ereje" és a „Kultúra és innováció" című tematikus napok a Pesti Vigadó épületén belül a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon, a Makovecz teremben és a Díszteremben, valamint a 6. emeleti kiállítóterekben valósulnak meg.

IFJÚSÁGI RENDEZVÉNYEK
Az ifjabb korosztály márciusban húsz program közül is válogathat: többek közt mesemondás, filmvetítés, zenei társasjáték is várja őket a Duna-parti Tündérpalotában, emellett tizenkét alkalommal múzeumpedagógiai foglalkozásokat tart a Képező csapata, míg a Déryné Társulat négy ifjúsági előadására is lehet jelentkezni. A gyerekedukációs programokra elsősorban iskolai csoportok jelentkezését várják a szervezők.

Az esemény sajtótájékoztatóján dr. Richly Gábor, az MMA főtitkára hangsúlyozta, hogy az MMA több mint tíz évvel ezelőtt elsősorban közfeladatok ellátására, azaz a kortárs magyar művészeti élet támogatására jött létre. Hozzátette: az intézmény azóta is olyan szerteágazó eszközrendszert igyekszik kiépíteni, amivel különböző módon tudja segíteni a mai magyar művészeti életet. Mint kiemelte, ennek az eszközrendszernek az egyik eleme az úgynevezett művészi életpályamodell segítése – ösztöndíjak, oklevelek és díjak kidolgozása –, amelyek a pályakezdéstől egészen a nyugdíjas évekig biztosítják a magyar művészek megélhetését és segítik alkotómunkájukat. Ennek az életpályamodellnek az egyik eleme az a hároméves ösztöndíjrendszer, ami a legkülönbözőbb művészeti ágakban alkotó művészek és művészeti szakemberek számára ad lehetőséget, nemcsak anyagi támogatás, hanem közösségszervezés formájában.
Csáji László Koppány, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) igazgatója beszédében arra emlékeztetett, hogy már az 1992-ben megalakult MMA egyesület alapító tagjai is kezdetektől arra törekedtek, hogy a különböző művészeti ágak közösen alkossanak a felelős gondolkodás jegyében.
Doboviczki Attila művészettörténész, az Essentia Artis egyik kurátora pedig azt hangsúlyozta, hogy az „őrizni, használni, teremteni" arra utal, hogy a feltárt értékeket hogyan lehet a jövő számára mai eszközökkel, mai körülmények között alkalmazni.

Újra lehet pályázni 100 alkotónak

Az Essentia Artis kiállítással és programsorozattal párhuzamosan 2023. február 13. és március 27. között ismét lehet pályázni a 2023–2026-os időszakra szóló MMA Művészeti Ösztöndíjprogramra, amelynek szakmai lebonyolítója az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI). Minden olyan magyarországi adóazonosító jellel rendelkező természetes személy pályázhat, aki a támogatási időszak kezdetéig már betöltötte a 18., de még nem töltötte be az 50. életévét. Az ösztöndíjjal kapcsolatos további információk megtalálhatók az MMA MMKI honlapján. 

A 2023. március 2. – április 2. között zajló ESSENTIA ARTIS programjai ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. A programokra jelentkezők a tárlatot az esemény napján ingyenesen tekinthetik meg.

Részletes információ:  www.essentiaartis.hu

Nick Vujicic márciusban újra hazánkba látogat. Magyarországi tartózkodása idén is több napos. Előadássorozatának első állomásaként, 2023. március 11-én, szombaton, 19 órától az evangélium örömüzenetét fogja hirdetni a Papp László Arénában. A szombati program főszervezője az Ez az a nap!, amely a programot a Nem Adom Fel Alapítvánnyal közösen valósítja meg.

2023. március 13-án, hétfőn, délelőtt 11 órától a Nem Adom Fel Alapítvány meghívására szintén a Papp László Sportarénában tart előadást, általános és középiskolás diákok számára. A programra az iskolák tudnak jelentkezni.

Újdonságként ugyanezen a napon, azaz március 13-án, hétfőn, délután 14:30-tól Nick Vujicic az Egyetemistáknak külön tart előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem - Ludovika Arénájában.

A programra regisztráló egyetemistáknak lehetősége lesz előzetesen, tabuk nélkül megfogalmazott kérdéseket elküldeni az előadó számára, amelyeket Nick a helyszínen megválaszol.  

Bővebb információ az előadásról itt olvasható.

Az előadások a következő kérdésekkel foglalkoznak:

• Hogyan befolyásolhatod sorsod alakulását?
• Vállalod-e a felelősséget döntéseidért?
• Mi a motivációd?
• Hogyan hatsz a környezetedre?
• Lelki bántalmazás (kiber térben is)                                  

Emellett téma lesz a bullying és cyberbullying, amely nem ismeretlen a mai tinédzserek számára, hiszen csak a magyar tizenévesek 85 százaléka már legalább egyszer megtapasztalta az iskolai bántalmazást, ami gyakran az online térben is folytatódik a közösségi média felületein.

 „A bántalmazás, az erőszak mindig abból ered, hogy valaki azt hiszi, fontosabb a másiknál. Pedig minden ember egyformán értékes és nagyszerű, úgy, ahogy van” – mondja Nick Vujicic.

További információ a nemadomfel.hu és ezazanap.hu oldalakon.

Eddig álnéven írtál. Mi kellett ahhoz, hogy 44 évesen kibújj az „árnyékból”, megmutasd magad, és a saját neved alatt írj? Ráadásul önéletrajzi ihletésű regényt...

Negyvenéves lettem, és megtörtént velem a lehetetlen, ami csak a filmekben, vagy mindig valaki mással történik meg. Rám talált a szerelem, amiről már rég lemondtam, majd néhány hónapra rá mellrákos lettem. Amikor pedig végre láttam a fényt a gyógyulás útján, a társamnál diagnosztizáltak áttétes bőrrákot. Így kezdődött az út, amin járva az élet átformált, lecsupaszított, megrágott, majd kiköpött és önmagammá tett, azzá az Ágivá, aki ma vagyok.

Amíg mindez nem történt meg velem, Lana Millan néven írtam szórakoztató fantasy-regényeket. De ez a hang összeegyeztethetetlenné vált a mostanival. 

A Lana Millan-könyvek jellemzője a humor, a játék, a pörgős cselekmények váratlan fordulatai.
Amikor nekiálltam a Kárrendezésnek, még élt bennem a késztetés, hogy ez is álnéven jelenjen meg, de amint leírtam az első mondatot, üvöltött a papírról, hogy ez nem Lana Millan.
Mert ez nem fantasy, nem szórakoztató irodalom, nem kitalált történet. Ott van mögötte egy hús-vér ember, akivel mindez megtörtént. Többé nem bújhattam el. Nem tehettem meg. A főszereplő én vagyok, az én életem, az én utam.

A könyved egyik fele részletesen viszi végig a mellrák folyamatát, míg a másik inkább a kísérőhöz szól...

Missziómmá vált, hogy segítsem azokat, akik éppen benne vannak a betegségben, hogy elmondjam nekik, mi fog történni, mire számítsanak, illetve, hogy betekintést engedjek, és megszólítsam a másik oldalt is, ami szintén embert próbáló: a beteget kísérő oldalát. Mindkét oldal hullámvasút, amiről nem szállhatsz le, akkor sem, ha fulladozol, ha megtelsz, ha fel akarod adni. Iszonyú nehéz játék, aminek útközben ismered meg a szabályait.

Pörögnek az események, amiben a kezelés folyamata világos, de arra senkinek nincs ideje, hogy átvegye veled a lelki folyamatokat, azokat az addig ismeretlen érzéseket, amik ott rád zúdulnak. Emiatt írtam olyan részletesen a mellrákom tüneteiről, a felismeréstől kezdve a kezeléseken át egészen addig, hogy mit veszel be, mi fog történni, hogyan fogsz érezni, hol fogsz összeomlani. Mert nekem nagy segítség lett volna, ha tudom, mi vár rám, hogy normális mindaz, amit érzek, ha elfáradok és félek.

A kemoterápia előtt szóltak, hogy szinte biztos, hogy ki fog hullani a hajam, de abban reménykedtem, tévednek, mert van az a bizonyos egy százalék, akiknek nem hullik ki, és én talán pont abba az egy százalékba tartozom...

Majd, amikor tényleg megtörténik, és ott állsz kopaszon, akkor nem mondja el senki, mit fogsz érezni: hogy egyik napról a másikra megszűnsz nőnek lenni.

Ez egy döbbenetes, megrázó érzés. A mellrák pont a nőiséged közepébe mar. Kiharap belőled egy darabot onnan, ami az identitásod jelentős részét jelentette, és megfoszt sok minden mástól is. Ott maradsz pusztán mint ember. Ennyire soha nem voltam még csak ember, és nem nő.

Lélekre csupaszodtál...

Először emberré, majd lélekké. Amikor rájössz, hogy a saját tested sem a tiéd, csak ami bent vagy, kizárólag az lesz a fontos. Minden átértékelődik. Mindaz, amit magadról gondoltál, a szeretet fogalma, a szerelem mibenléte, a barátság ereje. Hirtelen ködfátyol nélkül, élesen látod, milyen munkában tudnál kiteljesedni, hol és miben akarsz vagy nem akarsz megfelelni, mi az, ami valóban számít.

Ezért is mondtad: nem számít, hogy késtem öt percet.

Mert ez nem fontos. Mottómmá vált a kérdés: mi az, ami számít? Mert biztos, hogy nem az, hogy te késtél, vagy, hogy én idetaláltam-e, hogy hiba nélküli-e a regényem. Ezek a dolgok rohadtul nem számítanak. Ami számít, az az, hogy tettem-e ma valami jót, tudtam-e kedves lenni másokhoz és magamhoz, hogy átöleltem-e azt, akit akartam, hogy felhívtam-e az apukámat, hogy szerettem-e a mai napomon bármit is, a reggeli fényeket, a virágot az út szélén... 

Kép

Ágnes gyerekként, jobbra édesapjával – Forrás: Vincze Ágnes

Hirtelen ködfátyol nélkül láttad önmagad. Miért kell ehhez, hogy valami megrázó történjen velünk? Miért lett a könyv címe Kárrendezés?

Kényelemben nem történik változás. Mozdulatlanságban nem történik előrelépés. Az élet, a körülmények és a tettek formálnak minket. A kárrendezés kifejezéssel leggyakrabban autó-, lakásbiztosítás kapcsán találkozunk, de a könyv ezt más megvilágításba helyezi. Az életben számos olyan érzelmi kár ér minket, amelyeket csak mi magunk rendezhetünk, ilyen a gyász, egy daganatos betegség. Azért adtam a könyvemnek a Kárrendezés címet, mert úgy éreztem, 180-nal száguldok egy négysávos autópályán, majd kisodródom, és frontálisan ütközöm a szembejövő autókkal.

Minden törik, szakad, lángol, és én egy felborult roncsból tápászkodom ki vérző fejjel, de élve. Felmérem a károkat. És próbálom áttekinteni, mit tudok megmenteni magamból, és mi az, amit muszáj elengednem.

Mit volt muszáj elengedned?

Volt ott minden a maximalizmustól a megfelelési és teljesítménykényszeren át, a „mit gondolnak rólam mások” félelmétől. Felismertem, hogy nem muszáj mindenáron erősnek mutatkoznom. Eleinte mindenképp tartani akartam magam, és titkolni a betegségem. Miután egy barátnőmnek elmondtam a telefonban a szövettan eredményét, annyira kiakadt, hogy szinte tapinthatóvá vált számomra a félelme, a halál szele. Egy ilyen reakció olyan, mintha megkapnád a diagnózist újra és újra. A főnökeim sóhajtásai, sajnálkozó pillantásai is mind azt üzenték, hogy az lesz a csoda, ha én ezt túlélem, és ez mind elvett az erőmből. Emiatt parókában, sminkben jártam dolgozni, és mindent megtettem, hogy semmit ne vegyenek észre abból, amin keresztülmegyek. Minél rosszabbul voltam, annál többet mosolyogtam. Ha megkérdezték, hogy vagyok, miért nem voltam két napig, tereltem, és ez végtelenül kifárasztott.

A mozgás mindig lételemem volt, még a második kezelés után is megpróbáltam elmenni futni, de ahogy haladtunk előre a kemoterápiában, egyre kimerültebb lettem. Volt, hogy már a karomat sem tudtam felemelni, elkezdtem magamat hibáztatni, azt gondoltam, gyenge vagyok. Idő kellett, mire rádöbbentem, márpedig ez ilyen, most ez van. Ha valamikor, akkor most lehetek gyenge.

A betegségem előtt végletekig perfekcionista voltam, a szöveget a korrektor után kétszer is átolvastam. Órákig köröztem az elküldés gomb felett. A magam elvárásainak is nehezen tudtam megfelelni, nyomasztottam magam. A Kárrendezést írva már nem akartam megfelelni senkinek, csak szerettem volna elmondani a történetem, hogy másoknak könnyebb legyen. Nem néztem meg a szerkesztett szöveget, nem kerestem a hibákat, elengedtem, nem volt jelentősége többé, hogy mikor, milyen szóval fejezem ki magam, a történet a lényeg, a mondanivaló: nem vagyunk egyedül. Már nem küzdök felesleges dolgokért.

Meg kellett tanulnom magamra figyelni, megteremteni a belső békémet és nem törődni azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. 

Amikor azt hittem, túl vagyok a nehezén, jött a párom diagnózisa, majd nem sokra rá a halála. Akkor már nem akartam mást, csak túlélni és egyben maradni.

Akkor minden leomlott. A világom atomjaira hullott.

Milyen életszakaszban ért téged a betegség híre?

Betöltve a negyvenet, a családalapítás lehetőségének utolsó pillanatában éreztem magam. Fásultan toporogtam az életemben, és vártam a csodát. Akkoriban az írásra fókuszáltam, abban akartam kiteljesedni. Elszántan dolgoztam a történeteken.

Ebbe a csendes elfogadásba érkezett meg a kapcsolat, amely olyan színt hozott az életembe, amiben azt hittem, többé nem lesz részem. Lemondtam a szerelemről, de jött és berobbant az életembe. Megerősített a saját utamban, támogatta az írást, az álmaimat. Ebbe hasított bele a mellrák. Emlékszem, zuhanyozás után testápolóztam magam, akkor akadt bele az ujjam a mellizomnál egy kemény, borsószem nagyságú göbbe, s később derült ki, hogy már volt egy áttéttem a nyirokcsomóban is. Sokkot éreztem, igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat, „biztos csak hormonális”, de növekedni kezdett. A párommal csak néhány hónapja ismertük egymást, felvetődött bennem, hogy ebbe nem rángatom bele, mert mi van, ha nem élem túl? Végül ő döntött helyettem, maradni akart.

Kép

Fotók: Hauk Ilona képe (balra) és Wesniczky Zsófia fotója

Emlékszel a konkrét pillanatra, amikor közölték veled a hírt?

Az irodában a mágnestáblára firkantott éves célkitűzéseket bámultam, miközben felhívtam a kezelőorvosomat a szövettan miatt. Az volt az első kérdése: „ül, mondhatom?” Onnantól kezdve nem hallottam semmit. Vagyis hallottam, de semmit sem fogtam fel belőle. Egy ideig még néztem a táblát a célkitűzésekkel, és azt gondoltam, az én céljaim itt és most megváltoztak. A testem visszament dolgozni, de lelkileg távol jártam. Sokáig csak tébláboltam, majd, mint egy felhő, kiúsztam az irodából. Nem voltam sehol. Légneművé váltam. Teljes filmszakadás. Két héttel később az onkológusnál sem fogtam fel, mi történik, csak miután megkérdezték, mikor kezdem a kemót, jöttem rá, hogy ez a valóság.

Majd az utolsó kezelésed után néhány hónappal kezdődtek a kedvesed tünetei…

Pedig akkor azt gondoltam, hogy ennyi rossz után kötelező, hogy jó dolgok történjenek. De az élet rám cáfolt. Ott álltam gyógyultan, újra sokkban, ezúttal a párom diagnózisával a kezemben. A beteg szerepéből hirtelen a támogató szerepében találtam magam. Fordult a kocka. Hirtelen neki lett szüksége rám. Emlékszem, amikor már nagyon beteg volt, és én mosdattam, masszíroztam a lábát, azt mondta, „nem voltam itt elégszer neked, amikor szükséged lett volna rám.”  

Ott és akkor értettük meg igazán egymást. Meglátva egymásban az embert, a lelket. Nem volt több játszma, leomlottak a falak. Csak két szempár volt, akik már mindent láttak a másikból.

Megváltozott benned a szerelemről való gondolkodás?

A régi romantikus énem a csodát látta a szerelemben, a fehér hintót és a gömbölyű hasamat. Ma már kötődésnek, intimitásnak és bizalomnak látom a szerelmet. Valahová, valakihez tartozásnak, amiben a legfontosabb a nyitottság és a kommunikáció, hogy el tudd mondani, amit érzel, amire vágysz.

Mi tartott meg belül végig?

Irdatlan élni akarás lüktet bennem. Végig arra fókuszáltam, hogy túl kell élnem. A mélypont a hatodik kezelés környékén volt, 2018 karácsonya után. Anyunak pont előtte volt stroke-ja, ami óriási stressz volt. Már nemcsak a saját életemet féltettem, hanem az övét is. Bejártam hozzá a kórházba, és lassacskán elfogyott minden tartalékom, lelkileg összeroppantam. Akkor találkoztam az onkopszichológussal, aki segített megérteni, min megyek keresztül. Ami még ezen is túltett, az a gyász utáni időszak volt. Ott el kellett döntenem: belepusztulok, vagy továbbmegyek. De úgy voltam vele, hogy ezért az életért én nagyon megküzdöttem, nekem ez jár. Még boldog akarok lenni, szeretném körbetekerni a Balatont, még dolgom van itt. Saját magamat bíztattam, hogy keljek fel, volt egy belső monológ – mert a depressziónak van egy szakasza, amikor meg akarod várni, hogy elfogyjon a levegő, és már nem akarsz felkelni sem –, és akkor hallgatnod kell arra a hangra, ami kirángat, csinálni kell és menni tovább. Van, hogy az élet történik veled, és nem te történsz az élettel. Ilyenkor csak annyit tehetsz, hogy elfogadod, felkelsz, és ha botladozva is, de mész tovább.

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

A régi éned függött a kapcsolattól, a mostani már nem függ senkitől.         

És semmitől. A Kárrendezés utolsó fejezetében van egy rész: a párom halála után néhány nappal vele álmodtam. Egy piacon voltunk, ahol mindenféle fura portékát árultak, az egyik standnál egy időgépet. Mondtam neki, vegyük meg, mert akkor visszamehetünk az időben, hogy megváltoztathassuk a múltat. Magához ölelt és azt mondta: „Minden úgy van jól, ahogy van.” Ez az álom emlékeztet arra, hogy ami már megtörtént, azon nem tudunk változtatni, ami ma van, ami most történik, azon még igen. És ez az, ami számít: az idő, a most pillanata, ami egyenlő a létezéssel.