„Mindig utolsóként hagytuk abba a táncot” – Egy gyimesi özvegyasszony gondolatai az élet örömeiről és nehézségeiről

Nehéz idők, erős emberek

Tankó Jutka néni élete nagy részét az Erdélyben található Gyimesfelsőlokon töltötte. Szépkorú dédnagymamaként még mindig abban a házban él, amit férjével közösen építettek azon a telken, amelyet édesapja ajándékozott neki. Kislányként megélte a második világháború viszontagságait, élt menekültként az erdő sűrűjében, majd fiatal nőként férjhez szökött. Egyszerűség és jóság árad belőle, miközben elmélyedve horgol a lámpa fényénél, és közben felidézi élete mérföldköveit.

Tankó Jutka erdélyi asszony
Tankó Jutka – Fotó: Sikó-Tankó Evelin

Gyimesfelsőlokon született és járt iskolába, majd Csíkszeredában végezte el a középiskolát. A lehetőség megadatott neki, így elvégzett egy tanítóképzőt is, bízva egy élhetőbb jövőben. „Akkoriban nem volt gyakori, hogy paraszti családok gyerekei továbbtanulnak, ezért mindig hálás voltam a szüleimnek, mert azokban az időkben a mindennapi megélhetés is komoly gondot okozott. A szüleim egyszerű, csendes emberek voltak, akiket mindig tiszteltem” – mondja az özvegyasszony, aki szépkora és egészségügyi gondjai ellenére csipkét horgol, olvas, és igyekszik segíteni a családjának, amely igencsak népes.

Az iskola és a tanítóképző elvégzése után egy könyvelési tanfolyamon is részt vett, s hosszas mérlegelés után végül a könyvelő szakmát választotta. „Hárman voltunk testvérek. Én voltam a középső, s az egyetlen lány a családban. Édesanyám, Erzsébet tisztviselőként dolgozott, édesapám, Gyula pedig otthon volt, végezte az állattartással járó feladatokat, a ház körüli teendőket” – emlékszik Jutka néni, aki szerint az akkori helyzethez képest családja jómódban élt. Mint mondta, akkor nem volt igény ilyen sok mindenre, mint ma, ő mégis úgy tartja, az átlagosnál jobban ment a soruk. Testvéreivel együtt mindhárman kijárták az iskolát, majd szakmát választottak, és aszerint dolgoztak. Vagyis volt pénz mindenre, amire kellett.

Jutka néni mosolyogva és szeretettel gondol vissza gyermekkorára és leányéletére, ami felhőtlen és gondtalan volt.

Mivel tanult, nem kellett sok fizikai munkát végeznie, főleg, hogy két fiútestvér mellett nőtt fel. „Szénacsináláskor kellett néha segíteni édesapánknak, de ez nem volt megterhelő. Nekem inkább az volt a dolgom, hogy szorgalmasan tanuljak, és így munkához jussak” – teszi hozzá.

Kép
erdélyi lány régen
A fiatal Jutkáról készült színezett fotó – Forrás: Sikó-Tankó Evelin

Háborús idők

1939-ben kitört a második világháború, amikor Tankó Jutka nyolcéves kislány volt még, s jól emlékszik arra, hogy a frontvonal Gyimesfelsőlokon vonult keresztül, épp ott, ahol Jutka néni és a családja is élt. Mint mondja, „nagy rangú tisztek mentek házról házra, és mindenkit elhajtottak a faluból. Fel kellett menni az erdőbe, hiszen életveszélyes lett volna ott maradni.” Két hetet töltöttek ott egy kis faházban, majd átmentek Ugrapatakára (kis település a Gyimesek mellett – a szerk.).

„A mi házunkkal szemben lévő domboldalon még egy épület volt, ahol szintén menekültek laktak. Volt ott egy család és velük egy négyéves kislány, sőt még a falu papja is. Oda bizony ledobtak egy bombát.

Átszaladtunk segíteni nekik a robbanás után, mert szerencsénkre minket nem ért támadás, de mire odaértünk, a kislány már kilehelte a lelkét, és a papunk is éppen csak megúszta.

Erre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, hiszen gyerekként még félelmetesebbnek tűnt minden. Sokat imádkoztunk, és reménykedtünk abban, hogy nem esik bajunk” – meséli Jutka néni. A lövöldözés, a sikolyok és a bombázás folyamatos volt akkoriban, de jobb híján hozzá kellett szokniuk a helyzethez.

A bombázások nyomán a családi házuk megrongálódott, így nem volt alkalmas arra, hogy a katonák és tisztek elfoglalják. Amikor pedig hazatérhettek, ők sem tudtak visszaköltözni. Szomszédoknál laktak, vagy csűrökben. Jutka néni édesanyja családfenntartóként azon dolgozott, hogy lakhatóvá tegye a régi házat, hiszen mindeközben az édesapa hadifogságba került egy teljes évre. „Édesapám 1945-ben tudott hazajönni, amikor a háború véget ért. Addig magunkban voltunk, és hol a szomszédoknál, hol egy-egy csűrben kaptunk szállást. Nem tiltották meg ugyan a hatóságok, hogy az emberek szabadon járjanak-keljenek, de nem is kellett, hiszen akkor vonultak vissza az oroszok, és veszélyes lett volna védtelenül mászkálni. Édesanyám pont várandós volt az öcsémmel” – eleveníti fel az idős asszony a régmúlt idők nehéz terheit. Hogy könnyebben boldoguljanak, nagymamája átgyalogolt hozzájuk, és magával vitte őt egy évre Csíkszékre. Ott is járt iskolába, majd, amikor édesapja hazaérkezett, ő is hazatért. Jutka néni azt is elmesélte, hogy a legidősebb unokája gyermekként a gyimesi Tatros partján játszva a háború idejéből megmaradt aknákat talált a vízben.

Vőlegényétől tiltották, férjhez kellett szöknie

Leánykora egyszerűen, csendben telt. Szeretett könyvelést tanulni, szerette a matematikát, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a négy lánya közül kettő is tanárnőként dolgozik. Azért a szórakozásra is adódott néha alkalom. „Amikor én voltam fiatal, nem volt olyan sok lehetőségünk a szórakozásra. Táncos estekre a hajadon leányok csak anyai kísérettel mehettek. Ott táncoltunk, beszélgettünk és ismerkedtünk. Moziba nem tudtunk járni, mert Gyimesben nem volt, de néha megnéztünk egy-egy színházi előadást a kultúrotthonban” – mondja Jutka néni.

„A férjemmel, Péterrel Gyimesfelsőlokon ismerkedtem meg. Én 22, ő pedig 26 éves volt, amikor összeházasodtunk. Ennek igen érdekes története van” – kezdi a beszámolót nevetve a dédnagymama. Mint mondja, lakodalmuk igen nagy eseménynek számított, hiszen Jutka néninek férjhez kellett szöknie.

A szülei ugyanis tiltották szíve választottjától, mert szegényebb családból származott.

„A férjem édesapja beteg ember volt, így nem tudta biztosítani a gyerekeinek a továbbtanulás lehetőségét. Nyolcan voltak testvérek, és nehezen boldogultak, kemény volt a sorsuk” – meséli. Mivel elszökött, nem az apai házbók kérték ki a menyasszonyt, hanem a nagybátyjától, és nem is vehetett fel fehér ruhát. A lakodalmi ebédet a saját udvarukon fogyasztották el, ahol szakácsnő főzte-sütötte az ételt. Jutka néni szülei nem is vettek részt a ceremónián.

„Voltam annyira makacs, hogy nem kértem tőlük bocsánatot, nem is akartam találkozni velük. Az esküvőt szeptemberben tartottuk, majd ugyanebben az évben a karácsonyi misén találkoztam a templomban a bátyámmal. Ő megpróbált rávenni, hogy találkozzam a szüleimmel. Akkor már féltem attól, hogy a szemük elé kerüljek, de végül is hazamentem. Pétert mindennél jobban szerettem, és még a szüleimmel való kapcsolatot is feláldoztam volna azért, hogy vele lehessek” – mondja könnyes szemmel. Az édesapja könnyebben engedett, nem tartott sokáig haragot, az édesanyja azonban dacosabb volt. A békülés jegyében később kaptak egy darab földet az út mentén, hogy építhessenek házat, és gazdálkodni tudjanak. A béke lassan helyreállt, és már senki sem emlegette fel a szökést. Mindenki örült annak, hogy a fiatalok elkezdték saját, közös életüket.

Kép
erdélyi család régen
Jutka és Péter egyik gyermekükkel – Fotó forrása: Sikó-Tankó Evelin

„A férjem mindig dolgos, pontos ember volt. Asztalosként dolgozott, de később elvégzett egy villanyszerelő iskolát, hogy legyen szakma a kezében. Én tudom, hogy mivel csak nyolc osztályt végzett az iskolában, ette a fene, hogy legyen papírja arról, hogy tanult ember. Ez amolyan férfias büszkeség volt a részéről.

A ház, amit együtt építettünk, még ma is áll, én most is ott lakom” – fűzi hozzá a gyimesi asszony.

Akkoriban sem volt egyszerű házat építeni, hiszen kevés volt az építőanyag, és az is drága. A faluban élő cigányok készítették el a házhoz való vályogtéglát, és a család tagjai hordták a szükséges földet hozzá. A ház ma már közel hatvanéves, de még mindig stabil

Csíkszékkel ellentétben a gyimesi területeket nem kollektivizálták a kommunizmus idején, hiszen a meredek dombok miatt nem tudták volna hatékonyan megművelni. Jutka néni édesanyja viszont csíkszenttamási születésű volt, így tőlük kisajátított az állam a kollektív számára több száz hektárnyi földet, amelyből a mai napig is csak tízet tudtak visszaszerezni.

Mindig utolsóként hagyták abba a táncot

„Életem eddigi 86 évében volt minden: jó és rossz is. Ma sem tudom elképzelni, hogy csak jó legyen, mert akkor talán értékelni sem tudnám mindazt, amit adott a Jóisten. A családommal együtt mindig szerettünk szórakozni, mulatni. Élveztük az életet, és ha probléma adódott, megpróbáltuk azt megoldani. Emlékszem, akárhol voltunk mulatságban, mindig utolsóként hagytuk abba a táncot. S mindig mondtam Péternek is, hogy ne csak együtt táncoljunk, hanem másokkal is, így sosem volt köztünk féltékenység” – meséli mosolyogva Jutka néni.

Az idős asszony könnyedén beszél a családalapítás nehézségeiről, pedig a négy lányuk megszületéséhez vezető út nem volt egyszerű.

Sok fájdalommal és küszködéssel néztek szembe, amíg megszületett első gyermekük. Akkor az édesanya már harmincéves volt. Ma már nyolc unokának és három dédunokának örvendezhet.

„Mindig szerettem az életemet, ez ma is így van. Sok nehézséget adott a Jóisten, de kétszer annyi örömet, s mindenért hálás vagyok. Bármi történt, abból tanultam. Két nagy lecke volt életemben, az egyik, amikor elveszítettem a szüleimet, és aztán idős koromban a férjemet. Mindennap hiányoznak” – mondja könnyes szemmel.

Kép
erdélyi családi kép
Jutka és családja – Fotó: Sikó-Tankó Evelin

Ma már a családjának örül a legjobban, és igyekszik aktív életet élni az egészségügyi problémái ellenére. Szeret főzni, olvasni, s bár a szeme nem a régi, sokat horgol terítőt, kézimunkát. „Legalább marad valami a családomnak tőlem, ami rám emlékezteti őket. Életem legboldogabb napja az volt, amikor a lányaim megszülettek, úgy vélem, ez a legnagyobb érték az életben. Ma olyan nagyok az igények a mindennapokban, ha munkáról, ha családról van szó, hogy nem is csodálkozom a sok őrültségen, amit hallok-látok. Mi sokkal egyszerűbben éltünk, persze a világ változásaival a társadalom is folyamatosan változik, ez már csak így van” – zárja gondolatait Tankó Jutka néni, aki szerint meg lehet elégedni az egyszerűbb élettel anélkül is, hogy az ember irigykedne másokra.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti