Noha gondolatolvasó és fordítógép a Főnökhöz és az idegesítő Helénkéhez még nem létezik, a tudomány és a kommunikáció segít a munkavállalók megértésében, a motivációk és szándékok feltérképezésében. A magyar tulajdonú Lounge Group, az egyik vezető hazai kommunikációs vállalat most felméri és átvilágítja a hazai munkaerőpiacot egy összetett vizsgálat keretében. Felmérik, hogy a dolgozók mennyire lelik örömüket a munkában: kedvelik-e a motiváló feladatokat, hogyan állnak a felelősségvállalással és a szabályok betartásával. De az is kiderül majd a kutatásból, hogy milyen juttatásokat és kényelmi intézkedéseket részesítenek előnyben az emberek, amikor a munka és a magánélet egyensúlyáról van szó. Választ kaphatunk arra is, hogyan jönnek ki az emberek a főnökükkel és munkatársaikkal, vagy éppen mit tesznek, amikor sérelem éri őket.

A felmérés persze nem önmagáért való. A szakemberek az eredmények birtokában valódi segítséget nyújtanak majd a munkavállalóknak, valamint a hazai kis-, közép- és nagyvállalatoknak is. Így végső soron mindenki jól jár majd, hiszen a visszajelzések beépülnek a gyakorlatba – és végül mindannyian jobban megértjük majd egymást. Igen, még Helénkével is.

Az online kutatásban a legkülönbözőbb végzettségű és hátterű emberek véleményét kívánják megismerni, hogy a Kollégramm később képes legyen jó megoldással szolgálni a lehető legtöbb munkahelyi helyzetre.

Véleménye értékes hozzájárulás a kutatás sikeréhez. Töltse ki a kérdőívet most, és 20 perc múlva nemcsak saját magát, de kollégáit is jobban megértheti.

A felmérés ide kattintva érhető el.

Támogatott tartalom

Kit tekinthetünk tehetséges gyermeknek? Melyek a tehetség kritériumai?

A tehetséget sokszor a képességgel azonosítják, ám sokkal inkább fejlődési potenciált, lehetőséget jelent. Olyan belső hajtóerő, amely már kisgyermekkorban arra ösztönzi az embert, hogy fejlődjön, többet akarjon elérni, változást idézzen elő maga körül. A tehetséges személy nem azt mérlegeli, hogy meg lehet-e valósítani valamit, hanem hogy hogyan. Másképp működik, mint a társai, önálló, öntörvényű, és a saját útját járja. Azt is véghezviszi, amire mások azt mondják, lehetetlen, mert ott van benne a belső hajtóerő. Ám tehetségesnek lenni nem is olyan egyszerű dolog, mint sokan gondolják, mert a tehetség egyfajta deviancia, amely rengeteg küszködéssel jár mind a gyermek, mind a szülők számára, és komoly lelkierőt igényel tőlük.

A tehetséggondozás fő feladata, hogy ezt a belső hajtóerőt segítse kibontakozni, és jó irányba terelje, ugyanis a tehetséges ember mindenképp fog valamit tenni, csak az a kérdés, hogy a társadalomért vagy ellene.

Ezek szerint nem igaz a mondás, hogy minden gyermek tehetséges valamiben?

Ha így volna, nem lenne értelme a tehetség szót használni. A populáció 20–25 százaléka rendelkezik valamilyen mértékben ezzel a személyiségjeggyel, belső hajtóerővel. A többi gyermeknek is vannak jó képességei, de attól még nem számítanak tehetségesnek. A család és a környezet feladata, hogy ha valamiben ez megmutatkozik, akkor abban támogassa a gyermeket. Ha nem, akkor ahhoz segítse hozzá, hogy megtalálja azt, amiben jó. Nem kell feltétlen tehetségutat kívánni a gyermeknek, mert az igencsak rögös és áldozatokkal teli, de lehetőséget kell nyújtani neki a saját útja megtalálásához.

Minek van nagyobb szerepe a tehetség kibontakozásában, a genetikai adottságnak vagy a környezeti hatásoknak?

Nem úgy születik a gyermek, hogy már tehetséges. Hanem azzal a lehetőséggel, belső hajtóerővel jön a világra, hogy azzá válhat a környezettel, világgal való interakciójának köszönhetően. Ezért óriási felelőssége van a szülőknek, pedagógusoknak abban, hogy olyan környezetet biztosítsanak a gyermek számára, amelyben ki tud bontakozni a tehetség. Fontos kiemelni, hogy a hátrányos helyzetű családokban ugyanannyi ilyen hajlamú gyermek születik, csak nekik kevesebb a lehetőségük a fejlődésre, mert nem kapják meg azokat az ingereket, amelyekre szükségük lenne.

Mi történik ezekkel a gyermekekkel, akikben ott van a belső hajtóerő, de nincs mellettük támogató környezet?

A belső hajtóerő olyan, mint egy természeti erő. Ha a környezet nem képes megerősíteni, táplálni, akkor óriási feszültség alakul ki a gyermekben, amely önpusztító tevékenységhez vagy antiszociális magatartáshoz vezethet. Jó példák erre a nagy maffiózók, akik a bennük lakozó hajtóerőt a társadalom javára is fordíthatták volna, ha kaptak volna hozzá gyermekkorban megfelelő támogatást. Épp ezért a tehetséggondozás nem úri huncutság, hanem a társadalom védelmét is szolgálja.

Az óvodák, iskolák, sőt az egész társadalom szomjazza a tehetségeseket, szeretnek velük kérkedni, ám mindazt, ami ezzel a devianciával járhat, sokan nehezen tolerálják, és gyakran problémásnak titulálják ezeket a gyerekeket.   

Ahogyan már említettem, a tehetséges gyermekek nem úgy működnek, mint a többiek. Jellemző rájuk az eltérő idegrendszeri fejlődés, amely hiperaktivitással, figyelemzavarral, tanulási vagy autizmus spektrumzavarral is párosulhat. Ám a tehetséges gyermekek is igen sokfélék.

Vannak az úgynevezett megtartó tehetségek, akik magukba szívják, fenntartják, illetve továbbfejlesztik azt a tudást, kultúrát, amelyet a más típusú tehetségek létrehoznak.

Nekik kevésbé vannak viselkedésbeli problémáik. Ők az iskolák, tehetséggondozó programok, tanulmányi versenyek nagyszerű alanyai. Velük ellentétben az alkotó tehetségek deviánsak, egészen másképp fejlődnek, és más utat járnak be, mint a többiek, ők a „furi” gyerekek. Sokszor nehéz kijönni velük és megérteni őket, állandó problémájuk van a beilleszkedéssel, mégis valami egészen újat, nagyszerűt képesek alkotni, amely alapjaiban változtatja meg a kultúrát, a világot. Belőlük bármi lehet attól függően, hogy mekkora és milyen támogatást kapnak tehetségük kibontakozásához. 

Van helyük ezeknek a gyermekeknek a normál oktatási rendszerben?

Manapság már alig van gyermek, akinek megfelelő a jelenlegi oktatás. Különösen a fiúk vannak nehéz helyzetben, akik kevésbé konformok, mint a lányok. Az a módszer, hogy átadjuk a tananyagot, majd számonkérjük a diákoktól, hogy megtanulták-e, nem működik. A mai gyerekeket rengeteg inger éri, ami zavarja az idegrendszerük fejlődését, ezért tapasztalatalapú tanulásra és minél több mozgásra lenne szükségük. Csinálniuk kell valamit, mert ha csak ülnek és hallgatnak, szétesik a figyelmük. Gyakori a tehetséggondozásban, hogy összeválogatnak hasonló képességű tehetséges gyermekeket, hogy szárnyaljanak, de lehet, hogy nem ez történik, inkább szétszedik egymást, mert eltérő a fejlődésük és a típusuk. Nem vagyok a kiválogatás híve, de támogatom a gazdagító programokat, amelyek keretében a tehetséges gyermekek, akik egyébként normál iskolába járnak, heti egy-két nap találkozhatnak: kiélhetik magukat a hasonlók között, és olyan dolgokkal foglalkozhatnak, amelyek érdeklik őket. Az ilyen „alkotó napok” alkalmával a tehetséges gyermek kevesebb feszültséget él meg, és az osztálya is fellélegezhet, tulajdonképpen mindenki nyer vele. Fontosnak tartom azt is, hogy minél több szabadidőt biztosítsunk nekik, hogy önmaguk lehessenek, és a saját módjukon fejlődhessenek.

Kép

Fotó: Gyarmathy Éva

Hogyan neveljük gyermekeinket, hogy a „furi” gyerekeket ne közösítsék ki az osztályból, hanem elfogadják különcségüket?

Értessük meg velük, hogy különbözőek vagyunk, van, aki ebben jó, van, aki abban. Ezért is előnyös, ha átlagos osztályba járnak a tehetségesek is, mert így mindenki megéli a természetes sokféleséget. Az iskolában minél több olyan csapatfeladatot kell végeztetni a gyermekekkel, amelyekben megtapasztalják a különbözőség előnyeit, és azt, hogy együtt lehetnek sikeresek. Ilyenkor jobban megismerik egymást, és megértik például, hogy miért jó, ha valaki lassabb, ugyanakkor pontos és precíz.

Milyen idős korban mutatkozik meg, hogy valaki tehetséges?

Már nagyon korán észre lehet venni, ha egy gyermek gyorsabban fejlődik, mint a többi. Ám annak ellenére, hogy valakinek a képességei gyorsabban fejlődnek, nem feltétlen akar többet elérni. Az ilyen gyermeknek viszonylag könnyű élete lesz, mert félgőzzel is érvényesülni tud. A másik típusú tehetséges gyermek mindig többet akar, és többet is tesz, le sem lehet állítani. Az ő szülei szoktak mentegetőzni, hogy nem én tanítottam meg kétévesen olvasni, nem én meséltem neki ilyen dolgokról, magától tette. Mivel ő sokban különbözik a többiektől, és nehezebben illeszkedik be, óriási odafigyelésre van szüksége.

Több lehetőséget kell felkínálni neki, és be kell vonni a felnőtt tevékenységekbe, hogy megtalálja, mi érdekli. Azt, hogy valaki kiemelkedő tehetség, nem kell vizsgálni, anélkül is látható.

Arra kell odafigyelni, vannak-e részképességbeli eltérései, amelyek akadályt jelenthetnek. Ha például egy óvodás gyerek már a szorzással foglalkozik, nem kell tesztelni, hogy elég okos-e, inkább azt kell megnézni, hogy rendben van-e a mozgása, nincs-e lemaradása más területen.

Tudatosítani kell a gyermekben, ha tehetséges?

Egy gyermeknek sem teszünk jót, ha ráakasztjuk a tehetség címkét. Nem kell túldicsérni, hogy milyen tehetséges, okos, ügyes, mert annak fordított hatása lehet. Az erőfeszítéseit ismerjük el, és pozitív megerősítést adjunk neki: „Ha odateszed magad, csodákra vagy képes! Érdemes időt szánnod rá, mert képes vagy rá!”, vagy „Annyi energia van benned, nézzük meg, mit érdemes vele kezdeni!” Rendkívül fontos, mit tükrözünk neki vissza: ha azt, hogy csodabogár, akkor annak fogja látni magát. Míg ha azt, hogy teljesen természetes, hogy más dolog foglalkoztatja, mint a többieket, és ő autonóm lény, aki képes arra, hogy fejlődjön, megváltoztasson dolgokat maga körül, akkor össze fogja tudni egyeztetni vágyait a világgal, és boldog ember lesz.

Az életben kevés olyan szerelem van, mint amit akkor, vele megéltem. Alig öt napja ismertem, mégis közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit. Őt és a szerelmet Franciaországban, egy nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség vendégei között ismertem meg. A lány amerikai volt, egy európai utazáson vett részt, én szervező voltam. Hat napot töltöttünk egy helyen, utána ment is vissza Amerikába. Ez alatt az idő alatt egyetlen hosszabb délután volt a miénk, amikor átmentünk a szomszéd faluba. Itt ért a felismerés: 26 éves vagyok, és eddig a pillanatig nem volt igazi viszontszeretési élményem. Ő volt az első, aki mellett éreztem, nem kell másnak mutatnom magam, máshogy viselkednem, megfelelnem és bizonyítanom. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.

A hat nap alatt mindössze kétszer öleltük meg egymást, semmi más nem történt közöttünk.

Mégis tudtam, amikor esténként elmentünk aludni, ki-ki a maga szállására: egyre jobban kötődünk egymáshoz. Lassacskán olyan voltam, mint egy félrészeg.
Nekem a szerelem intenzív önmagunkra ébredést, önmagunkkal való találkozást jelent, amiben tisztán meg tud jelenni az egyén legbelsőbb lénye. A szerelem feltárulkozás, amely az ember legmélyebb rétegéig hatol. Széthasítja a védőhálóinkat, és az ember sugárzó lényét teszi láthatóvá, miközben a legmélyebb sérüléseinket okozza. Ehhez az egyszerre teremtő és pusztító érzéshez kötődnek legbrutálisabb sebeink és legszebb élményeink. A szerelmes, vagy épp szerelmét elvesztő ember írja a legjobb, legnagyobb erejű verseket, szövegeket, hiszen annyira telített és a hétköznapokon túlmutató érzést él meg. Egy valóság fölötti valóságot érzékelünk, amikor szerelmesek vagyunk.
Felfoghatatlan, fullasztó volt az érzés, amikor felszállt a buszra, és a kanyar mögött eltűnt, hogy két nap múlva Los Angelesben legyen. Addig a pillanatig soha nem akartam Amerikába utazni, de akkor tudtam, bizony fogok, mert nem lehet ezt az érzést csak így elengedni. Addig az élet azt tanította meg nekem, hogy mindenkit el lehet engedni, nem szabad senkihez sem túlságosan ragaszkodni. De őt nem engedtem el, és ő sem engem. Hónapokig leveleztünk. Az első leveleinkből kiderült, mindketten ugyanazt érezzük. Két és fél évig voltunk együtt távkapcsolatban, három hónapot én éltem Los Angelesben, három hónapot pedig ő Magyarországon.
A kapcsolatunk legelejéből, a gyors, kényszerből történő elválás gyötrelméből született meg a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválon duplán díjazott Katapult. Első nagyjátékfilmem, Az első kettő a kapcsolat utolsó, hektikus napját mutatja be a fővárosi valóság és az álom határán egyensúlyozva.

A kezdet és a vég – mindkét tapasztalat több volt számomra, mint amit egy ember elvisel.

Nem tudtam nem írni erről az érzésről, szem előtt tartva végig, hogy védjem őt, a megélt szerelmet, aminek valósága és mulandósága is csak a miénk.

Kép

Az első kettő című film plakátja

Rendező vagyok, régi vágású, a szakmáját hivatásaként művelő filmrendező. Nekem gyerekkorom óta dolgom van a filmmel. És mint sok alkotó, úgy én is abban hiszek, hogy csak abból tudsz adni, arról tudsz beszélni, amit megtapasztaltál, amit ismersz. Régebben kifejezetten féltem megmutatni magam, de a mentorom Skóciában azt mondta: „Akkor lesznek jó filmjeid, ha nem takargatod tovább magad. El kell menned a szakadék széléig, de csak addig, míg le nem zuhansz. A legszélén kell billegni, ez a művészet.”
Filmrendező – a fogalommal ötévesen ismerkedtem meg, anyukámnak köszönhetően. Már akkor láttam magamban történeteket, karaktereket, de mivel akkor még nem tudtam írni, lerajzoltam őket, és anyukámat kértem meg, írja föléjük, mit mondanak. A szüleim meséltek nekem először nagy rendezőkről, Bergmanról, Felliniről, Spielbergről, apa magyarázta, mitől zseniális egy film, az időzítés, a feszültségteremtés, a karakterek. Egy ilyen beszélgetésnél jelentettem ki, filmrendező leszek. A családom kezdetben szórakoztatónak találta rendezői ambícióimat, majd elkezdtek félteni ettől a világtól. Azt látták, hogy ez egy bizonytalan szakma, ami sok lemondással jár. Egy családi ismerősünknek, Dér András filmrendezőnek mutatták meg az általam tizenévesként leforgatott Harry Potter-filmadaptációt, amit a húgommal együtt készítettem. Megkérdezték tőle a szüleim, hogy mit gondol a filmemről, a rendezőségről, s ő így felelt: „Ha valaki ennyire szereti a szakmáját már gyerekként, akkor nem szabad lebeszélni róla.”

Értettem a szüleim aggodalmát. Nálunk az volt a felfogás, hogy a művészet örömforrás, nélkülözhetetlen a léleknek, de elengedhetetlen mellette egy biztos munka. A nagyszüleim templomba járó emberek voltak a kommunizmus alatt, többek között emiatt is bélyegezték őket megbízhatatlannak. Hátrányból indultak, így azt élték meg, mindig kétszer olyan jónak kell lenniük, mint a környezetüknek, hogy mindenért meg kell küzdeniük – én ezt hozom otthonról.

Fotók: archív, Csaba Hart

Úgy érzem, nekik is tartozom azzal, hogy bármihez kezdek, azt maximális erőbedobással csinálom. A siker nem jön könnyen, ha könnyen jön, nem igazi siker.
A forgatások során is ezért nem adtam fel soha, mert ha azt éreztem, ennyi, vége, rájöttem, nem küzdöttem eléggé.
Abban az évben, amikor érettségiztem, nem volt felvételi a Filmművészeti Egyetemre, mert akkoriban még csak három-négyévente indult rendezői osztály. Többen javasolták, hogy a Pázmány jó alapot fog adni a filmrendezői szakhoz – és tény, intellektuális közege sokat nyitott rajtam a világ felé. Filmes óráink teret adtak, hogy kipróbálhassam magam. 2013-ban diplomáztam a Pázmányon, utána kétszer próbáltam bekerülni a Filmművészetire, sikertelenül. Egy ideig egy kulturális televízió szerkesztőségében dolgoztam, szerettem a közeget, de éreztem, nem nekem való. Az, hogy kimegyek az utcára egy kamerával interjúzni, nagyon más, mint amit én szeretnék.
Lépnem kellett valamerre. Megnéztem, hol van Európában olyan filmes képzés, ami nem tízmillió forint per év, ami angol nyelvű, színvonalas, és jó egyetemi háttere van, nem „csak” egy filmiskola. Végül Skóciában tanultam tovább, ahol a filmrendezői képzés az Edinburgh-i Egyetem része volt. Amikor kezemben tartottam a diplomámat, ürességet éreztem. Elfáradtam, és kilátástalan csend kongott bennem, nem láttam a továbbvezető utat.
Franciaországba mentem három hónapra önkénteskedni. Adtam magamnak három hónapnyi gondolkodási időt, hogy eldöntsem, merre tovább. 26 évesen életútválságba kerültem, holott egész addig biztos voltam abban, hogy filmrendező leszek. Volt egy lelki vezetőm, akivel sokat beszélgettem.

Gondolkodtam más hivatásokon is, még a papság is megfordult a fejemben. De a szerelemről nem tudtam lemondani. Az érzésről, amely mindkét filmemet ihlette.

A szerelemben, ami az alapélménye Az első kettőnek, benne volt az ökumenikus közösség varázsa. Ott olyanok voltunk, mint két ember a világ elején, akiket még nem kötöttek gúzsba elvek, elvárások, szokások. A film ezzel a gondolattal játszik el: mi lett volna, ha a film két szereplője lett volna az első két ember, akik szerelembe esnek a történelem kezdetén? A közösségben élve mindenkinek a legjobb verziója jelenik meg, ami nagy csapda is. Mert aztán hazamész, és betör a valóság, ami nemcsak a 10 ezer kilométer távolságot jelenti, hanem amit akkor is érzel, amikor melletted fekszik egy centire, és ott van köztetek az a megfoghatatlan távolság, amit a más kultúra, szocializáció, szokások és értékrendek teremtenek meg. Volt egy felszabadult nyarunk Magyarországon, ami a legerősebb inspirációja volt a filmemnek, amikor éreztük, hogy innen nem lehet visszatérni a levelezéshez, muszáj valami kamu papíralapú házasságot kötni, hogy legalább egy kontinensen lehessünk. Persze nem álltunk készen a házasságra, de a távolságtól szenvedtük a legtöbbet. A feszültségből fogant mindkét filmem, az egyik a találkozás, majd elválás érzéséből, a másik pedig abból a feszültségből, amikor rájössz, hogy a másikat el kell engedned mindkettőtök boldogsága érdekében. Mert túl nagy a távolság minden szinten, és nem tudjátok áthidalni. Ha fizikailag egy helyen vagytok, esetleg van idő és tér arra, hogy kidolgozzátok a kapcsolatotok stratégiáit arra az esetre is, ha teljesen eltérő a világnézetetek.

De az, hogy 10 ezer kilométer, 9 óra időeltolódás választ el, és közben még homlokegyenest mást is gondoltok a világról – a kettő együtt nem volt leküzdhető számunkra.

Többé nem szeretnék távkapcsolatba kezdeni. Banális példa, de nekem az kell, hogy le tudjak ülni valakivel együtt megnézni egy filmet, nem online, egyidőben elindítani, ahol néha azt kéri a másik: „Álljunk meg egy pillanatra, tekerjünk vissza, mert kimentem inni, vagy bejött valaki”. Nekem fontos, hogy ez egy valódi, közös élmény legyen. Hogy tényleg ott legyen velem a másik.

Kép

Fotó: Csaba Hart

Akkoriban a nagy tüzet kerestem, megtaláltam, és örökké hálás leszek érte, hogy megélhettem, de ma már nem erre a nagy lángra van szükségem. Elcsendesedett bennem valami: a békét keresem mostanában. Ez a szerelem formált a legtöbbet a személyiségemen, általa sokkal inkább értem magamat, azt, hogy mi a fontos nekem. Most, amikor ott álltam a Puskin moziban a filmem plakátja előtt, nem volt meg bennem az az eufórikus érzés, amit hittem, hogy érezni fogok. Talán akkor jön majd el a beteljesülés élménye, ha szembenézek a közönséggel a mozi nagytermében.
Az első kettő fekete-fehér film – ennek volt technikai meg emberi oka is. Technikailag az, hogy mikroköltségvetésből, hektikus körülmények között forgatva – belekalkulálva például, hogy éppen milyen az idő, milyenek a fények – fekete-fehérben sokkal inkább egységesíteni lehet a film világát, mint színesben. Emberileg azért lett fekete-fehér, mert nekem az a tapasztalatom, hogy amikor visszaemlékezem az utolsó napra, az iszonyú csupasz élmény. Nincsenek színek egy ilyen napon, eltompul az ember érzékelése.

Amikor ott vagy a másik mellett, és tudod, hogy el fogod veszíteni, ott nem maradnak meg a színemlékek. Ott csak érzetekre, mozdulatokra, arcokra emlékszel. És a fájdalomra.

A kín fekete-fehér. Mert akkor nem kívül, hanem belül élsz. Amit ez a két fiatal szerelmes átél, ott minden bináris: igen vagy nem? Együtt leszünk holnap vagy sem? Felszállsz a gépre vagy mégsem? Ezek igenek vagy nemek. Tiszta döntési helyzet. Életem legnagyobb vesztesége, életem legnagyobb élménye: amikor szeretni tudtam. És ahogy Weöres Sándor írja: „Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.”

A történetet Kosztin Emese írta Szövényi-Lux Balázs emlékei alapján.

Az óvodai-iskolai szociális segítők – becézett formában „iskovisok” – kilétét még némi titok övezi. Foglalkozásokat tartanak, de nem tanórát. Segítenek az önismeretben, pályaválasztásban, felismerik a bántalmazás mintázatát, és érzékenyítik a gyerekeket, pedagógusokat és a szülőket az elfogadásra, vagyis olyan óvodai és iskolai problémákban segítenek, amelyek nem tanulmányi természetűek. Nem oktatnak, sokkal inkább kérdeznek és meghallgatnak. Mariann iskolai szociális segítőként hozzászokott ahhoz, hogy kreatív megoldásokat használjon a konfliktushelyzetekben. Rugalmasságát abban is próbára teheti, hogy egyre több magyarul nem tudó gyermek kerül be az intézményekbe: kínai, vietnami, ukrán, török, örmény gyerekek, akik, ha hétfőn megérkeznek az országba, kedden már az iskolapadban ülnek.

Milyen jellemző helyzetekben kérik a segítségeteket a pedagógusok?

Tipikus terület lehet az osztályösszevonáskor keletkező feszültség. Ilyenkor előfordul, hogy a szülők el akarják vinni a gyereküket, mert nem akarnak a szerintük rossz magaviseletű „maradék” diákokkal elegyedni. Ezt mi megpróbáljuk feloldani az osztályfőnökkel. Egy másik terület az osztályban kialakuló bántalmazás esete, még inkább a megelőzése… Ezzel főleg a pedagógus találkozik, mi tematikus foglalkozásokat tudunk bevinni az osztályokba, és egyénileg is foglalkozunk gyerekekkel. Próbálunk megküzdési módokat tanítani, határtartást, mentális önvédelmet.

Feladatunk a veszélyeztetettséget észlelni és észleltetni, a jelzőrendszer működését fenntartani. Rengeteg elhanyagolt gyerek van, sok diáknak pszichológust kell keresni, nem ritkák az iskolában fellépő pánikrohamok.

A falcolás, önsértő kísérletek, öngyilkossági próbálkozások is megjelentek, ezért szülői fórumokat kell tartanunk, hogy a szülők felismerjék a jeleket. Beszélni kell arról, hogy ha otthon egész délután sír a gyerek, akkor érdemes pszichológushoz fordulni. Szülői értekezleteken arról beszélgetünk a szülőkkel, hogy hogyan beszélgessenek a gyerekeikkel, mert esetleg bántalmazás folyik az osztályban, ami mindenkit érint… Igyekszünk mindenkit beemelni a közösségbe, így a mi tevékenységünk célcsoportjába tartoznak a magyarul nem tudó diákok is.

Úgy hangzik, mintha partizánok lennétek, akiket hirtelen ledobtak a szemben álló fél vonalai mögé. Hogyan fogadtak titeket az iskolák?

Hat intézmény tartozik hozzám, négy iskola és két óvoda, és nem volt mindegyikben egyforma a fogadtatásom. Az egyik iskolámban az igazgató fogadott, mindenkinek bemutatott, és ebben az intézményben mindig érzem is a hasznát a munkámnak. Van olyan iskola, ahol most sincs állandó asztalom. Az egyik iskolában – ahol egyébként már beszéltem a feladataimról az évnyitó értekezleten – megkérdezték tőlem a tanáriban, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. Van, ahol elárasztanak a kérdésekkel és kérésekkel, máshol nem keresnek a tanárok, ugyanis sajnos az a tapasztalatuk, hogy jeleznek a gyermekvédelemnek, de később nem kapnak visszajelzést arról, hogy mi történt az ügyben, nem látnak haladást.

Hogyan találkoztál a külföldi anyanyelvű gyerekek sajátos helyzetével?

Ősszel kezdtem beszélgetni egy elsős tanítóval, aki elmondta, hogy „magyar mint idegen nyelv” végzettsége is van, és nehezen győzi a munkát az osztálya mellett. Két kínai gyermekkel is foglalkozik, és kérdezte, hogy ebben tudunk-e segíteni. Végül úgy alakult, hogy az egész feladatot átvettem tőle egy munkatársammal. Nem nevezzük ezt „magyarnyelv-tanításnak”, hanem integrációs segítő munkának, így belefér a tevékenységi körömbe. Már második éve csinálom.

A magyarul nem beszélő diákok ügye határterület valahol a pedagógus és a szociális munkás hatásköre között.

A törvény szerint a külföldi anyanyelvű gyereket is be kell íratni valamelyik köznevelési intézménybe. Létezik egy kidolgozott útmutató erre a helyzetre, de nincsenek meg az útmutatás betartásához szükséges feltételek. A saját tapasztalatom az, hogy a pedagógusok nem kapnak erre felkészítést, és nincs meg az utazó tanár sem, aki beszélné a gyerek anyanyelvét, és ismerné az szülőhazája kulturális jellegzetességeit, gondolkodásmódját. Az lenne mindenki számára a jó, ha nem egyszerűen beolvasztanánk a gyereket a többségi kultúrába, hanem azt kellene elérni, hogy ő is a maga értékeivel gazdagítsa az összképet. Vagyis az identitása ne vesszen el, hanem formálódjon, szélesedjen.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash

Mivel találkozik például egy kínai gyerek, aki egy szép hétfői napon belép a kapun, öt magyar szót tudva…

Sokszor annyit sem tud. Hogy melyik osztályba kerül, arról az intézményvezető dönt, általában eggyel alacsonyabb osztályban kezd, mint az életkora szerinti lenne. Neki még meg kell tanulnia írni, olvasni, tehát egyik osztályban sem ért egy szót sem. A kínai kislány, akivel foglalkozom, a kora szerint hetedikes lenne, és most ötödikbe jár, neki ez is feszültség, testileg is érettebb az osztálytársainál. Az sem kidolgozott kérdés, hogy mikor kezdik el osztályozni őket. Bizonytalan, esetfüggő a gyerekek kezelése, viszont egyre többen jönnek Kínából, Vietnamból, Ukrajnából, hetente találok olyan új gyerekeket, akikre nem készülnek fel a tanárok. Ilyenkor olyan játékokat viszek be ezekbe az osztályokba, amelyekben nem kell beszélni, például együtt készítünk címert az osztálynak, vagy kártyaalapú játékokat játszunk, ügyességi játékokat, versenyeket, vakvezetést, bizalmi játékokat.

Egy ötödikes gyerek ilyen szavakat hall az órán, hogy ősközösség meg marokkő…

Ezek a gyerekek nem tudnak lépést tartani a tantárgyi követelményekkel. Többnyire a szülők sem tanulnak meg magyarul, nem is tudnak segíteni a gyereknek. Egy kolléganőm élt Japánban, s anyaként ott ült egész nap a fia mellett az iskolában, mint egy árnyékpedagógus, és fordított neki, érzelmileg támogatta.

Itt gazdátlan a feladat?

A gyerekek ki is használják néha, hogy nem értik a nyelvet, és meg sem próbálnak bármit csinálni az iskolában. Ezen a motiválatlanságon a magyar pszichológus sem tudna segíteni, mert nem értik egymás nyelvét… Megy a jelzés a családsegítőbe, de ők sem tudnak kínai pszichológust találni. Online terápia sem jöhet szóba, mert a kínai kultúrának ez nem része, vagy nem fogadja el a család.
A gyereknek pedig nemcsak arra lenne szüksége, hogy megtanuljon magyarul, hanem identitást kellene építeni vele, támogatni, hogy megőrizze magát, ugyanakkor fel tudja dolgozni az őt érő kultúrsokkot.
Tavasszal ül a padjában, és nyuszit meg tojásokat színezget anélkül, hogy ismerné ennek bármi hagyományát, hátterét. Alig értenek valamit, és közben egy száraz tananyagot kellene megtanulniuk. Lehet, hogy a szülőt nem is érdekli a magyar iskola, mert a gyerek amúgy is a családi vállalkozásban fog dolgozni a saját nyelvi közegében. Azok a külföldiek, akik kereskedelmi célokkal jönnek hozzánk, nem is mindig igénylik a nyelvismeretet. Kőbányán egész kínai negyed van, és sokan szinte magukkal hozták az országukat is.

Lehet, hogy nem véletlenül lett a tiéd ez a feladat. Lehet, hogy neked kell kialakítanod majd a protokollt?

Nem kiforrott még számomra, hogy hol van ebben a feladatom. Odáig már eljutottam, hogy vettem egy kínai-magyar szótárt, és azon gondolkodom, elkezdek kínaiul tanulni. Szerintem az osztályt nagyon fel kellene készíteni a befogadásra. Kellene egy pár óra, amíg bemutatják, hogy honnan jött az új tanuló, kivetíteni a térképet, bemutatni a kultúrát. Taníthatna játékokat az ő országából, hozhatna izgalmas új hagyományokat, akár szavakat is. Ez a bemutatkozó rész lehetne az iskolai szociális segítő munkájának a része is. Volt, hogy ukrán gyerek fogadásához két nagy plakátot készítettünk az osztállyal, így vártuk őket. Ebben meg tudom találni a magam szerepét.

Az online ügyintézés számos olyan kedvező jellemzővel rendelkezik, amelyek miatt mindenkinek érdemes kipróbálnia: bárhonnan és bármikor elérhető már egy okostelefonnal is, ezért a felhasználó lényegében ott és akkor végezheti el rezsiügyekkel kapcsolatos teendőit, ahol és amikor az számára a legalkalmasabb.

Az MVM Next által folyamatosan fejlesztett, gyors és hatékony online ügyintézési felületek egyszerűen, minimális digitális jártassággal is jól használhatók, igénybevételükkel bárki kiaknázhatja az általuk nyújtott kedvező lehetőségeket.

Az átlátható, felhasználóbarát kezelőfelületen néhány lépésben, gördülékenyen végezhetők el a földgáz- és villanyszámlával kapcsolatos teendők, miközben a személyes adatok védelme is garantált.

Ezzel együtt a tapasztalatok szerint továbbra is akadnak ügyfelek, akiket visszatart az elektronikus ügyfélszolgálati rendszer kipróbálásától, hogy attól tartanak, használata túlságosan bonyolult.

Bátorításukra az MVM Next mostantól rövid, közérthető kisfilmekben is szemlélteti a leggyakoribb ügyek elintézésének folyamatát. Az egyes ügytípusokhoz tartozó oldalakon megtekinthető videók végigvezetik a felhasználót az eljáráson, lépésről lépésre pontosan bemutatják annak mozzanatait: hova (és milyen sorrendben) kattintva tud regisztrálni, diktálni és értesítést kérni, a számlázási mód megváltoztatását és a jelleggörbe átállítását igényelni, az éves fogyasztást lekérdezni, illetve részletfizetést kérni.

Az MVM Next az online felületek átláthatóságát és kezelhetőségét elősegítő új tartalmakkal is arra kívánja biztatni valamennyi ügyfelét, hogy kockázat nélkül tegyenek egy kísérletet az elektronikus ügyintézéssel, ezzel ugyanis csak nyerhetnek. A felhasználóknak a rendszer által kínált szolgáltatások és funkciók bővülő köre áll rendelkezésükre, melyek komfortos és időtakarékos megoldást nyújtva könnyíthetik meg a folyamatot, ezért mindenkinek érdemes regisztrálni, és megtapasztalni az online ügyintézés előnyeit.

A könnyű használhatóságot és a megbízható működést a csatlakozott ügyfelek nagy száma is igazolja, hiszen a digitális számlaügyintézési szolgáltatásokra már közel másfél millió regisztrált felhasználó támaszkodik.

Támogatott tartalom

A lányom mosolya VIP-belépő. Ha a karomban viszem, a kigyúrt smasszer csak a lányomat látja lebegni, bárgyún elmosolyodik, és félreáll, mintha én nem is léteznék. Bent úgy gyűlnek körénk a dúsgazdag cégvezérek, tudósok és befolyásos politikusok, mint az apró bogarak a fény köré, hogy hívják, mennyi idős, jajjj, ugye a kezükbe vehetik. 
A lányom mosolya Nobel-díjas pszichológiai módszer. Amióta felfedezték, elég a falakra vetíteni egy intézményben, és az összes mentális betegség elmúlik, mintha nem is lett volna, az épület kiürül, a korábban depressziós, traumatizált, különböző személyiségzavarokkal küzdő emberek aktív, boldog tagjai lesznek a társadalomnak. 

A lányom mosolya háborús eszköz. Magángéppel visszük a béketárgyalásra az anyjával együtt, útközben eszik és alszik egyet, így az ellenséges tábornokok lefegyverezve gügyögnek a jóllakott mosoly láttán, kérni sem kell, önként ajánlják fel a békét, akár teljesen ingyen is. 

A lányom mosolya a környékünkön sokszorosára emelte a termékenységi rátát. Teljesen mindegy, hogy szerelmes fiatalok, kiégett, válófélben lévő negyvenesek vagy két teljesen idegen férfi és nő hajol fölé egyszerre, mert ha közvetlenül utána egymás szemébe néznek, abból egészen biztos, hogy előbb-utóbb gyerekük születik. 
A lányom mosolya erőmű. Először egy város áramellátását kapcsolják a sugárzó arcocskára, aztán az országét, végül pedig egész Európa a cuki kis grübedlikből meríti a fűtéshez szükséges megújuló energiát. Sorban állnak a cégek, hogy minden pénzüket a legújabb találmányba fektethessék, naponta ezernyi játék érkezik a küszöbünkre, és etetik, itatják, csak el ne fáradjanak a kis arcizmai, könyörög hozzánk a fél világ, mert akkor megfagyunk. 
A lányom mosolya gazdasági tényező. Kiplakátolják a köztereken, és sokkal felszabadultabban, kreatív ötletekkel előrukkolva érkeznek a munkába az emberek, segítőkészen dolgoznak együtt, a pletykálkodás, a munkakerülés drasztikusan csökken, akiknek odarakják a képét az asztalára, azok haza sem akarnak menni az irodából, az állam­adósság csökken, a GDP a többszörösére nő. 

A lányom mosolya életcél. Munkahelyet váltunk, másik városba költözünk, elköltjük minden pénzünket, hitelt veszünk fel, nappal megfeszülünk a munkában, éjszaka virrasztunk, lemondunk a szabadidőről, a nyaralásról, és mindez bőven megéri, ha ott van a mosoly a végén. 

A lányom mosolya megállíthatatlan vírus. Nincs ellene oltás, és nem nagyon lehet kigyógyulni belőle, felszállok a buszra maszk és napszemüveg nélkül, és szándékosan továbbadom, kapják csak el nyugodtan, és vigyorogjanak bárgyún, boldogan, igen, odáig jutott a világ, hogy szerintem ezt minden egyes ember megérdemli. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

From Scratch (Nulláról kezdve)

Ha valaki már látta a Netflix From Scratch azaz Nulláról kezdve című minisorozatát, tudja, ez az alkotás nem a dolce far niente-ről szól, hiába indul a történet a csodálatos Firenzében. A sorozat a színésznőként ismert Tembi Locke „From Scratch: A Memoir of Love, Sicily and Finding Home” című emlékiratai alapján készült, de nem egy az egyben Tembi és férje, Rosario „Saro” Gullo története, hanem csupán ihletül szolgált Amy és Lino sztorijához. Amy Texasban nevelkedett, de kenyai ősökkel rendelkező lány, aki félbehagyva jogi tanulmányait Toszkánába utazik, hogy művészetet tanuljon. Itt ismerkedik meg Linóval, a séffel, aki először a főztjével veszi le a lábáról a lányt. Egyik család sem nézi igazán jó szemmel a románcot, de amíg a texasi família végül befogadja a szicíliai Linót, a férfi családja inkább kitagadja őt, mintsem, hogy elfogadjon egy „fekete, amerikai, nem katolikus” menyet.

A két fiatal szerelme két olyan világ találkozása, amelyeknek látszólag nincsen közös metszete, ám az összekapcsolódás a családi szeretet által mégis lehetségessé válik.

Bár a történet alapvetően a két főhős egymásra találásáról, szerelméről, életük olykor boldog, máskor tragikus fordulatairól szól, a központi téma mégsem ez, hanem azoknak az emberi interakcióknak, lelki folyamatoknak az ábrázolása, amiktől egy idegen ismerőssé válik egy másik kultúrában, ahogyan elfogadják és befogadják őt. Tembi Locke élete bizonyíték arra – és ezt a sorozat gyönyörűen bemutatja –, hogy a család nem kizárólag vérségi kötelék, hanem a szeretet és egymás mellé állás példája is, ami döntés kérdése. A filmsorozatból az első képkockák alapján akár egy szokványos amerikaias szerelmi románc is kibontakozhatott volna, ám szerencsére nem így történik: ahogy haladunk előre a történetben, az úgy válik egyre komplexebbé és mélyebbé, jótékonyan felszaggatva olyan sebeket is az emberben, amelyeknek jót tesz a gyógyító sírás és emlékezés.

Kép

A Nulláról kezdve című film plakátja – Forrás: Netflix

Nyugaton a helyzet változatlan

A német pacifista szerző, Erich Maria Remarque regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan 1929-ben jelent meg először. Az író saját első világháborús élményei nyomán írta meg elemi erővel ható művét, amelynek címe egy korabeli újságcikkre utalt. A regény a Netflix jóvoltából harmadszor is filmes adaptációt kapott Edward Berger rendező munkája nyomán.

A film egy fiatal német katona, Paul Bäumer történetét meséli el az első világháború nyugati frontján. Az újonc barátaival együtt lelkesen vonul be a seregbe, hogy reményei szerint könnyű és dicsőséges győzelmet harcoljon ki hazája számára. Illúziói viszont hamar szertefoszlanak, amikor megtapasztalja a lövészárokharcok sokkoló valóságát. Ekkor még reméli, hogy egy napon békében hazatérhet. Ám ahogy peregnek a képkockák, úgy lesz egyre kilátástalanabb a helyzet, és felvetődik bennünk a kérdés, hogy még ha élve haza is térnek a katonák, képesek lesznek-e valaha normális életet élni...

Kép

Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből

Az új feldolgozásban van egy plusz hozzáadott szál: az 1918 novemberében a compiegne-i erdőben kötött fegyverszünet körülményeinek bemutatása. Ennek fő célja, hogy betekintést engedjen a hadigépezet kulisszatitkaiba akkorról, amikor a háború már csupán egy önmagát gerjesztő mészárszék volt. Ennek megértése által válik igazán fájdalmassá, amint szemünk láttára hullanak el sorban a film hősei (akik közül sokan még csak nem is nagykorúak).

A film nézése közben végig az motoszkált a fejemben: vajon hány feldolgozás kell még a Nyugaton a helyzet változatlanból, hogy az emberiség végre tanuljon a saját történelméből?

Faraway

A Faraway (Messzeség) egy hamisítatlan „feelgood” vígjáték (ugyancsak a Netflixen tekinthető meg) amolyan fáradt, semmittevős estékre. Mindenkinek ajánlom, aki megható, kedves és igazán emberi történetre vágyik, gyönyörű helyszínnel – egy horvátországi szigettel – a háttérben. A főszereplő Zeynep megfáradt családanya, aki egy nap szomorú hírt kap: meghalt az édesanyja. Az asszony a férjét kéri meg, hogy olvassa fel a temetésen az általa megírt szöveget – amire ő fájdalmában nem képes –, ám a férfi elfeledkezik róla, és nem jelenik meg a szertartáson. Zeynep teljesen összeomlik, és szinte elmenekül az otthoni környezetből. El akar távolodni mindattól, ami a müncheni életét jelenti: a monoton hétköznapoktól, a téli szürkeségtől, a gyásztól és a csalódásoktól. Autóba ül, és meg sem áll, amíg arra a kis horvát szigetre nem ér, ahol elhunyt édesanyja öröksége várja. Zeynep története innen indul.

A müncheni szürkeséget csupa szín – mélykék, türkiz, zöld és narancssárga – váltja fel, és ahogy a környezete, úgy a megfáradt nő is kivirágzik, szép lassan újra megtalálja önmagát. Zeynep története megérintett: én is éreztem a fájdalmát, majd ébredő erejét, tettvágyát, finoman bimbózó boldogságát is. Együtt nevettem és sírtam vele, megmosolyogtam a vicces és kedves emberi történeteket. A filmtől ne várjunk csodát, de a végére érve úgy érezhetjük, végül mindig helyreáll a rend, és igenis szép a világ.

Brooklyn

Egy fiatal ír lány, Eilis az ötvenes évek elején az óhazából kivándorol Amerikába, ahol a honvágy leküzdése után rátalál a szerelem is. Ám a brooklyni idillt megzavarja Eilis testvérének a halála. A lány kénytelen hazatérni Írországba, ahol a sors nehéz döntési helyzet elé állítja. A film egy lány felnőtté válásának története: Eilis ártatlan, gátlásos kislányként érkezik Amerikába, és magabiztos nőként tér vissza szülőföldjére, amelyet már teljesen más perspektívából – az Amerikából hazatért díváéból – lát.
Távolléte alatt nem Írország változott meg, hanem ő maga.
De vajon hogyan dönt, amikor élete válaszút elé érkezik: visszatér Amerikába, vagy marad az óhazában? A Brooklyn szívszorító, egyben megmosolyogtató film, jó értelemben véve egyszerű, egyenes vonalú, következetes. A jobbik énünkhöz szól, együttérzést és reményt ébreszt. Olyan alkotás, amelyet szívesen megmutatunk a barátnőknek, az anyukánknak és a nagylányunknak is.

Kép

Jelenet a Brooklyn című filmből

Az ember, akit Ovénak hívnak

A Fredrik Backman 2012-ben megjelent nagy sikerű regénye alapján készült film minden idők harmadik legsikeresebb svéd mozija lett. A történet elején egy megkeseredett férfit látunk, Ovét, aki feladatának érzi, hogy a lakóparkban, ahol él, szigorú rendet tartson. Semmi nem kerülheti el a figyelmét: aki nem tartja be a szabályokat, annak bizony keményen beolvas, legyen az szomszéd vagy akár egy gyanútlan látogató. Ove egy igazi zsörtölődő öregember, a legrosszabb fajta, aki mindennel és mindenkivel kötekedik, és ezzel halálra idegesíti a környék összes lakóját. Mindeközben végtelenül magányos, mióta szeretett felesége, Sonja elhunyt, ráadásul még az állásából is nyugdíjazták.

Ove viselkedése kifejezetten zavaró, és egyre kíváncsibbá válunk, vajon milyen események láncolata tette őt ilyen morózus vénemberré.

A magyarázat a jelen eseményfonalába helyenként emlékezés formájában beékelt múltbeli történések felidézésével rajzolódik ki, és ahogy haladunk előre az időben, úgy bontakozik ki Ove fejlődéstörténete, amelyen keresztül fokozatosan megértjük, miért viselkedik gorombán és távolságtartóan az emberekkel.

Kép

Jelenet Az ember akit Ovénak hívnak című filmből

A film vezérfonala az új szomszédokkal való kapcsolatának kibontakozását követi végig, akik – élükön az édesanyával – lebontják a falat, amit az érezni már semmit nem akaró öregember hosszú évek alatt maga köré emelt. A film egyszerre drámai és komikus, miközben a múlt megríkat, a jelen inkább megnevettet bennünket. A végére persze mindannyian megszeretjük ezt a habókos, rengeteg fájdalmat magával cipelő öregurat, és teljesen megértjük, miért vált olyanná, amilyen.

Porcelánfestőből óvónő 

Végül is egyértelműnek tűnik a dolog, a generációról generációra öröklődő kézművestudás, a kreatív környezet, a saját úton haladás, az önállóság. Ugyanakkor mégsem az, hiszen a nagymama, Németh Kálmánné Felkai Julianna, Juci néni még elsősorban óvónőként tevékenykedett, és hobbiszinten maradt meg számára a kézműveskedés, az alkotás. Lánya, Németh Orsolya szintén óvónő volt egy ideig, ám alkotói énje pár év után felülkerekedett, és elősegítette az önálló vállalkozóvá válást. S hogy teljes legyen a kép, felnőve „kis” Orsi, vagyis Tárnok Orsolya is édesanyja példáját követi: a családi vállalkozásba beszállva maga is ékszerkészítő lett. Így a két Orsi több éve együtt dolgozik, egyedi ékszereiknek országszerte, sőt az országhatárokon túl is hírük van. 

Miközben már a húsvétra készülve ülünk az Orsik műhelyként is funkcionáló, otthonos nappalijában (ahol az állatbarát család kutyái, cicái is szívesen tartózkodnak, és még halak is vannak), a nyolcvanas éveiben járó, remek formában lévő Juci nénitől megtudom: mindig is ügyesen rajzolt, az óvónőképzőben pedig remek tanártól tanulhatott. A diplomázás után azonban nem tudott óvónőként elhelyezkedni, ezért másfél év alatt kitanulta a porcelánfestő szakmát Herenden, hogy a gyárban dolgozhasson. Nagyon megszerette ottani munkahelyét, örömmel festette az aprólékos mintákat, különösen a népszerű Viktória-mintát. Ám három év után már hiányzott neki a család, testvére pedig talált neki óvónői állást Kalocsán. Így Juci néni otthagyta a porcelángyárat, és teljes állásban kisgyerekekkel foglalkozott, később Székesfehérvárra került. Kreativitását ezután óvónőként teljesítette ki, hiszen a kicsikkel is sokat tudott rajzolni, rajzoltatni, valamint ötletes apróságokat készíteni. Ma is szívesen és élénken emlékszik az ügyes gyerekekre.

Imádott óvónő lenni, jegyzi meg, és ezt a szemében látható csillogás is megerősíti.  

Örökölt hivatás, Orsiékszer 

„Nagy” Orsi édesanyja mellett már gyermekként elsajátította a kreativitást, hiszen ez a hozzáállás és környezet vette körül. Sokszor látta, Juci néni hogyan ügyködik az óvodai díszítéseken vagy a lakás csinosításán. Mint fogalmaz, nagyon „motivált” gyermek volt, hiszen még az apai nagymamája is festőként tevékenykedett. Így testvérével sok olyan játékot kapott, amit ez a nagymama készített. Örökölte tehát azt a szemléletmódot, hogy bármit meg lehet valósítani, amit szeretnél, csak ki kell találni, hogyan. Sokkal kreatívabbnak kellett lenni, mint most, hiszen nem állt rendelkezésre annyi remek alapanyag, mint manapság, nem voltak például hobbiboltok. Orsi mindig barkácsolt: volt textiles és papíros zsákja, megtanult rendszerezni, és a kézimunkázást is elleste anyukájától. Varrt, kalocsai mintákat hímzett. Rajzolt is, szerinte nem különösebben jól, ugyanakkor fantáziadúsan. Erre is tanította Juci néni, megmutatta a herendi mintákat, könnyebb fogásokat is megtanított neki. És persze, mindig volt otthon gyönyörű, egyedileg festett tojás, amelyekről többen a mai napig is azt hiszik első ránézésre: matrica van rajtuk… 

Az ékszerkészítés is korán, már tízévesen elkezdődött: Orsi égethető gyurmából formálta a fülbevalókat, nyakláncokat, maga találta ki a módszert. Volt is rá igény a barátnők körében, akkor azonban még más irányba indult: ő is az óvónői pálya mellett döntött. Szüleire mindig példaképként tekintett, így a hivatásválasztásban édesanyját akarta követni. Igaz, mondták neki, hogy jelentkezzen képzőművészeti iskolába, ám ő hárított, valahogy érezte, hogy ebben a saját útját akarja járni. Ugyanakkor nagyon szeretett gyerekekkel foglalkozni, ezért sem volt lemondás számára, hogy az óvónőképzőbe menjen, aztán óvónőként kezdjen dolgozni. Pár évig volt az óvodában, ám közben egyre komolyabban készítette az ékszereket. Maga találta ki a formákat, azt, hogyan kell rögzíteni őket, drótokat hajlított, és minden egyebet is maga csinált.

Hamarosan a kézműves oldala került előtérbe, és harmincévesen eldöntötte: ezzel akar foglalkozni, ékszereket szeretne alkotni.

Létrehozta az Orsiékszer márkát, amely mára széles körben ismertté vált, és egyértelműen felismerhetők a jellegzetességei. „Az ötletelés, a formák, a színek kitalálása ma is az egyik legjobb része a munkának” – mondja. Ami kicsit hiányzik, az a gyerekekkel foglalkozás, de sokszor fordulnak meg náluk vendég gyerkőcök, akikre vigyázni kell. Workshopokat pedig felnőtteknek tartanak, mert élmény másoknak segíteni abban, hogy saját ékszerük legyen. 

Kép

Orsiékszer - Kép: orsiekszer.hu, Képmás-kollázs

Egymást is inspirálják 

Orsi ugyan a saját útját szereti járni, ám idővel eldöntötte: kitanulja az ötvös szakmát, egyrészt azért, hogy végzettsége legyen, másrészt, hogy megismerje a hivatalosan elismert szakmai fogásokat. Esti képzésre járt, legfőképp alázatot és precizitást tanult. A képzés arra is jó volt, hogy „kis” Orsi is eldöntse: édesanyja nyomdokaiba lép, komolyan belevág az ékszerkészítésbe, szintén megszerzi az ötvös-aranyműves végzettséget. Persze – emlékszik vissza – az ő gyerekkora is kezdettől fogva kreatív környezetben telt a mamának és anyukájának köszönhetően. Szinte egész nap bütykölt valamit, ő is megtanult varrni, hímezni. Ékszereket is hamar elkezdett készíteni, de az első komoly, saját fejlesztésű példányt 12 évesen alkotta meg, ez egy gyűrűs karkötő volt. Édesanyja ekkor szinte látta lelki szemeivel, hogyan áll össze az ékszer lánya fejében, mi hogyan kapcsolódik, alakul. Ő egyébként sosem erőltette azt, hogy Orsi is ékszerezzen – rábízta, mit szeretne csinálni. Vásárokba sem vitte magával, csak ha a lánya akart menni. Azt azonban elmondta neki, amikor 13 éves volt: mindenképp továbbadja a tudást, ha neki, akkor neki, ha ő nem szeretné, akkor másnak.  

A kisebb Orsi ezt tudomásul vette, de még nem döntött. Csak sokszor ott sündörgött anyukája körül, besegített a vásároknál, tanulgatta a saját üzlet alapjait, aztán viszont a műszaki pályát célozta meg a felsőoktatásban. Egy évet végzett el, amikor egyszer csak rájött: igazából ékszerekkel szeretne foglalkozni. Anyukája még élénken emlékszik erre a pillanatra, örült, viszont kikötötte: meg kell tanulni az alapokat. És ekkor, anyukája után Orsi is beiratkozott az ötvös-aranyműves képzésre. Körülbelül tíz évvel ezelőtt végeztek, azóta ketten vannak a családi vállalkozásban. Nélkülözhetetlen támogatójuk az idősebbik Orsi férje, Sárdi István, aki régóta mellettük van, és segítette a vállalkozóvá válás lépéseit. 

A két Orsi közösen ötletel a mintákon, formákon, amelyekhez a család állatai ugyanolyan ihletforrásként szolgálnak, mint a kertben található növények. Ugyanakkor népi minták – tulipán, szűr – is megjelennek az ékszereken.

Fontos a humor, egy-egy figurát szeretnek viccesen, ironikusan ábrázolni. Ezek az ékszerek igencsak tükrözik az Orsikat, olyanok, mint ők: egyediek, szépek, olykor szabálytalanok és sokszor vidámak. A nagymama pedig örömmel nézi ezt a kiteljesedést, ami őt is újra és újra inspirálja. Például a gyönyörű húsvéti tojások festésére vagy a bútorfestésre, ami az utóbbi időszak hobbija lett. 

Jók az információim, hogy most, amikor az esti órákban hívlak, mínusz nyolc fok van Asztanában?

A telefonom mínusz kilencet mutat, de nem kell csodálkozni, ez a második leghidegebb főváros a világon Ulánbátor után. Decembertől március elejéig normálisnak számít a nappali mínusz 15–20, de mínusz 35 is volt egy hétig. Ez a hely másképp hideg, mint Oroszország, mert a sztyeppén van. Nincs gátja a szélnek, fúj is állandóan, emiatt kellemetlenebbnek érezni a hideget, mint az Urál tövében. Amikor jöttem, másfél éve október elején már hártyásak voltak a pocsolyák, novemberben a szövetkabátot le kellett cserélnem bokáig érő pehelykabátra. Átmeneti évszak sem nagyon van: a fák levelei ősszel lehullanak, másnaptól tél van, tavasszal pedig elolvad a hó, s hirtelen lesz nagyon meleg. De olyankor is érdemes magamnál tartani egy kardigánt, mert szél vagy eső esetén gyorsan eshet a hőmérséklet.

Mi alapozta meg benned azt az erős érdeklődést e vidék iránt, hogy az időjárási nehézségekkel is dacolva egyszer csak kiköltözz dolgozni?

Magyar–finnugor szakos hallgató voltam az ELTE-n, és különféle finnugor nyelveket tanultam, többek közt udmurtot. Az Udmurt Köztársaság egy terület Oroszországon belül, ahol működnek felsőoktatási intézmények magyarországi kapcsolatokkal.

Már az egyetem alatt szerettem volna mielőbb finnugorokkal találkozni, és a finnen kívül más finnugor kultúrákat is megismerni, így nyaranta részt vettem Izsevszkben az Udmurt Állami Egyetem nyelv és kultúra kurzusán.

Amikor pedig 2014-ben megpályáztam egy kinti magyartanári pozíciót, elnyertem. Magyart mint idegen nyelvet kellett tanítanom, de nyelvészeti, nyelvtörténeti és országismereti órákat is tartottam. Akkor erre a feladatra – a korábbi Balassi Intézeten keresztül – már csaknem 30 éve alkalmaztak ott magyarokat.

Kép

Fotó: Sziráki Zsófia

Szóval az ELTE és Kazahsztán között az Udmurt Állami Egyetem és Udmurtia volt fontos állomás. Kik tanultak ott magyarul?

A diákjaim udmurttanárnak készültek, és emellé szakpárnak oroszt, angolt, németet, finnt vagy magyart választhattak, mikor melyik indult. Valakit az vonzott, hogy megismerjen egy másik finnugor nyelvet, más meg külföldön tervezett továbbtanulni, és – ezt már a mostani állomáshelyemre, Kazahsztánra is értem – a magyar ösztöndíjlehetőségek jók. Akár országok közötti kulturális vagy más együttműködési területen is el lehet helyezkedni később ezzel a nyelvtudással. A hallgatók között eddig nem volt, aki konkrétan magyar gyökerekkel bírt volna, de civilben Oroszországban, majd Kazahsztánban is ismertem meg olyat, akinek a nagypapája vagy a dédnagypapája magyar volt.

Négy tanévet töltöttél Izsevszkben, majd Asztanában folytattad. Hol volt könnyebb beilleszkedned?

Az udmurtoknál, ahol egyrészt előtte egyetemistaként is jártam, másrészt ott egy évtizedek óta működő magyaroktatásba kerültem bele, a hagyományokat csak folytatnom kellett. Mindenki tudta, hogy minden évben tartunk például karácsonyi vagy március 15-i ünnepséget. Asztanában azonban, ahová már magyar mint idegen nyelv szakos tanári diplomával a tarsolyomban, a Külügyminisztérium egyik főosztályán keresztül pályáztam, én vagyok az első, aki a választható nyelvek közé frissen bekerült magyart oktatja, ráadásul egyelőre fakultatív jelleggel. Emellett van az egyetemen egy „Uráli és altaji nyelvek és kultúrák kapcsolatai” nevű kurzusom is, valamint szóképzés órám. Most tizenöt diák jár hozzám, de hamarosan új csoportok is indulnak.

Magyarország minden évben 250 ösztöndíjas helyet kínál kazahsztáni diákoknak, amelyekre négy-ötszörös túljelentkezés szokott lenni, és aki megkapja az értesítést, hogy szeptembertől Magyarországon tanulhat, az máris jöhet hozzám nyárig afféle utazás előtti gyorstalpalóra.

Asztanában rajtuk kívül kik a diákjaid?

Akárcsak Oroszországban, itt is tizenegy osztályos az oktatás, így a hozzám kerülők némelyike még nincs tizennyolc éves. Jellemzően valamelyik nyelv az alapszakjuk, volt például, aki angolul és csehül tanult az egyetemen, s ezek mellé még egy közép-európai nyelvet is ismerni akart. Vannak nemzetközi kapcsolatok szakosok, akiknél extrának számít, ha valami nem szokványos ismeretet tudnak felmutatni, de egy fizika szakos lány is jár hozzám, aki a mesterszakot már Magyarországon végezné. A turizmus szakos hallgatómnak pedig a diplomamunkájába a segítségemmel a Terror Háza, a Sziklakórház és a Recski munkatábor is bekerül, ami itt szintén kuriózum lesz. A legjobb a diákjaimban, hogy mindenre vevők, amit kitalálok, könnyű velük dolgozni. Az L.N. Gumiljov Eurázsiai Nemzeti Egyetem, ahol oktatok, egy 13 ezer fős egyetem, és akik hozzám járnak, büszkék rá, hogy egy különleges dolgot – magyart – tanulhatnak. Bár magyar mint idegennyelvből vannak nagyon jó nyomtatott tananyagok, de szerintem alig akad tanár, aki ne gyártana folyamatosan saját feladatokat is. A diákok mindig észreveszik, ha direkt rájuk szabok egy-egy feladatot, felhasználom a korábban tőlük hallott információkat, és ezt mindig külön meg is köszönik, ami nagyon jó érzés. Élvezik azt is, hogy nem csak hagyományos, frontális módszerekkel oktatok.

Kép

Fotó: Sziráki Zsófia

Ilyenek a diákjaid, de milyenek általánosságban a benyomásaid alapján a kazah emberek? És hogyan viszonyulnak a magyarokhoz?

Szerintem egy kicsit kemények, mondjuk az időjárási körülményeiket tekintve nem csodálom. Talán egymással is szigorúak, bár ha megismernek, alacsonyabbak lesznek az őket körülvevő falak. De nem nyílnak meg teljesen másoknak, mindenki felé van bennük egy távolságtartás. A család viszont fontos nekik, a legtöbben legalább három gyermeket nevelnek. Általában a nagyszülők is aktívan részt vesznek az unokák életében, amíg a szülők dolgoznak, estig ők vigyáznak rájuk. Az pedig érezhető, hogy kedvelik a magyarokat, így én is élvezem a vendégszeretetüket.

A taxiban, a buszon, a boltban vagy az egyetemen is, aki megtudja, hogy én vagyok a magyartanár, általában a kunokat emlegeti.

A magyar nyelv elsajátításában, csakúgy, mint az udmurt diákok, nagyon ügyesek, de ennek nem a rokonság az oka, hanem az, hogy mindegyik nyelv agglutináló, azaz hasonlóan működik, a szótövekhez toldalékokat kapcsol. Igyekszem a hallgatókat bátorítani, kazah példákkal is illusztrálni a magyar nyelvtant, ami így már nem is tűnik olyan földönkívülinek.

Milyen programok szervezésében veszel részt, amelyek a nyelvünk mellett a magyar kultúrát is megismertetik a kazahokkal?

A programszervezésbe is úgy vágtam bele, ahogy előtte Izsevszkben láttam, és igyekszem itt is kialakítani a tradíciókat. Tartottunk Márton-napot libaételekkel, karácsonyi bulit énekléssel, volt kvízjáték, megemlékeztünk március 15-ről. Lesz népviselet napja, amikor magyar népviseleteket próbálhatnak fel a diákok, a magyar nyelv napján pedig előadást tartottam, sőt egy kulturális fesztiválon már saját magyar standunk is volt. A költészet napján részt veszünk egy online versmaratonon is, amely során a diákjaim a saját anyanyelvükön is felolvassák egy-egy magyar vers fordítását, majd a magyar eredetit is. Április közepén jön otthonról egy népzenész, Debreczeni-Kis Helga, aki népi hangszereken ad koncertet, és előadást is tart. De a magyar nagykövetséggel közösen Orosz István grafikus kiállítását is sikerült már elhoznunk a Kazah Nemzeti Múzeumba, illetve létrehoztunk egy klubot a Magyarországon tanult kazahoknak, annak a megnyitóján is volt táncház, koncert.

Milyennek találod a várost, Asztanát?

Az Isim folyó egyik partján áll a régi része, többnyire a szocializmus idejéből származó házakkal. A másik part az új rész, amit akkor kezdtek építeni-fejleszteni, amikor 1997-ben Asztana lett Almati helyett a főváros. Épült egy csomó felhőkarcoló, bár én csak egy tizennégy emeletesben lakom. Ezen a részen 25 évesnél régebbi épület nemigen van, viszont nekem Asztanából hiányzik egy kicsit a történelem. Ez egy kisváros volt, amit mesterségesen duzzasztottak nagyvárossá, míg Almati egy történelmi város, a kettő ég és föld. Ide mindenki azért jön, hogy dolgozzon, hiszen sokkal jobbak a lehetőségek, de nincs nagy közösségi élet. Hokimeccsekre járnak az emberek, és télen a folyó jegén is ezt játsszák. A bárokban pedig karaokézni és vízipipázni szeretnek a kazahok és az oroszok is. Amit élvezek: kazah és orosz nyelven is van színház, a kazah nyelvű operáik például nagyon tetszenek. A nyelvet tanár segítségével egyre jobban elsajátítom – értékelik is, bár a gyorsaság kedvéért sokszor oroszra váltanak, pedig én szeretném a kazahot is gyakorolni.

Van olyan helyi ételspecialitás, amit az elmúlt másfél év alatt megszerettél?

Finom a lóhús, a szupermarketek hentespultjaiban is árulják, és ez a hagyományos ünnepi ételeiknek is a része.

Akár szalámi vagy frissen töltött vastagkolbász is kapható belőle. Nemzeti ételük, a besbarmak olyan, mint nálunk a lebbencstészta, csak hússal, hagymával pakolják meg. A mi húslevesünkhöz hasonló levesüket is szeretem, a birka is mindennapos, és kumiszt is szoktunk inni. Ennek egy másik verziója tevetejből készül. A térség az alma őshazája is, és Üzbegisztánból olcsó, nagy szemű, finom szőlő érkezik. A boltban sertéshúst nehezebb találni, de ennek vallási oka van.

Az, hogy a többség muzulmán vallású, mennyire érezhető a mindennapokban?

Kazahsztán teljes vallásszabadságot hirdet, járt itt Ferenc pápa, van római katolikus templom, és a világvallások képviselői is szoktak itt találkozni. Én vállalom, hogy római katolikus vagyok, karácsonyra szereztem fenyőfát is, a templomba is eljárok főleg ünnepek környékén. Húsvéti összejövetelt is tartok a diákokkal, igaz, ez még a ramadán idején lesz, de megtaláljuk a módját. Alapvetően nyitottság, érdeklődés jellemzi az embereket.

Kép

Sziráki Zsófia Almati városában – Forrás: Sziráki Zsófia

Mik a terveid a közeljövőre?

A második évemet töltöm itt, és a pozíciót újabb egy évre elnyertem. A számomra nagyon zavaró szelet leszámítva jól érzem itt magam. Szeretném felfedezni az országot, mert eddig a szabadidőmben a nagy távolságok és a szegényes tömegközlekedés miatt nem sok vidéki látnivalóhoz jutottam el. Egy pár száz kilométerre lévő hegyes-tavas nemzeti parkban jártam, illetve Dél-Kazahsztánban kirándulni, de mivel Közép-Ázsia a tulipán őshazája is, szeretnék például a sztyeppe közepén lévő egyik nagy tulipánmezőhöz is elmenni. Ezekből több tíz különböző fajta van, amelyekhez hatalmas, soknapos körutazásokat szerveznek, de én egyfélével is be fogom érni.

Izsevszk és Asztana között: Zirc
Zsófi 2018 és 2021 között itthon tartózkodott, és részt vett Zircen a Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház új, állandó kiállításának létrehozásában, amely Reguly Antal 19. századi kutató munkásságát mutatja be az utazásain keresztül. A „Regulyversum – mindent Regulyról” című kiállítás, amely hagyományos és digitális, interaktív eszközökkel is közelebb hozza az emberekhez – különösen az iskoláskorúakhoz – a Reguly által is kutatott uráli népek nyelvét és kultúráját, 2022-ben elnyerte Az év kiállítása díjat.

Amikor egyeztettük az interjú időpontját, említetted, hogy mostanában sok a sajtómegkeresésed. Húsvét előtt mindig ez a jellemző?

Igen, de év közben is sokan keresnek, például karácsonykor, ami nagyon furcsa. A házasság hetén is adtam interjúkat, most pedig összegyűjtötték az ország hetvenéveseit: a legnagyobb tudósokat, művészeket. Könyv jelenik meg rólunk az utókor számára, amelyben én is benne leszek. 2018-ban készítettem a Magyar Nemzet Tojását, akkor különösen sok interjúm volt, de egyértelműen a Világunk Tojása a legsikeresebb.

Ami idén készült el, pár hete mutattad be a nagyközönségnek. Beszélünk majd róla, de először arra vagyok kíváncsi, mikor festetted az első tojásodat.

Harminckét évvel ezelőtt. Hetvenéves vagyok, tehát már akkor sem voltam fiatal, amikor belekezdtem. Érdekes, mert nem a tojás volt az első alkotásom a népművészetben. Először a falpingálást csináltam, szépítgettem a lakásunkat, ahol az előszobában felül egy üres fal volt, és szerettem volna oda színes virágokat. Egy hatalmas lapra ráfestettem őket. Hazajött a férjem, és mondta, hogy ez olyan gyönyörű, fel is festhetném a falra. Ezután kezdtem tojásra is virágokat festeni.

Gyermekkorodban nem volt szokás a családodban a tojásfestés?

Egy kamrában laktam, ahol se kémény, se ablak nem volt. Ruhástul feküdtem az ágyban, mert befagyott a víz. A szegények között is a legszegényebb voltam, kiközösítettek az osztálytársaim, nem játszottak velem. Ma meg autogramot kérnek tőlem az utcán, és velem akarnak fényképezkedni.

Gyerekként nem tudtam, hogy van karácsony, de azt sem, hogy van húsvét.

Ma pedig országszerte a „tojásdíszítés királynőjének” neveznek. Márciusban mutattad be a Világunk Tojását. Milyen minták szerepelnek rajta, és miért kapta ezt a nevet?

Három év alatt készült el, maratott és olajjal festett technikát használtam hozzá. Negyven híresség szerepel rajta, köztük Gagarin, Stephen Hawking, Newton, Teréz anya, Mahatma Gandhi, Jézus… Találhatók rajta építmények és természeti csodák is. A legkimagaslóbb építmények, amiket az ember valaha létrehozott: például a Taj Mahal, a Moai szobrok, Petra Jordániából, a Megváltó Krisztus szobra Rio de Janeiróból… Ez az egyetlen huszadik századi építmény, amely bekerült a világ hét csodája közé. A Világunk Tojása összefogja a világ nyolcmilliárd emberét, mert összetartó erővel bír, és mert a témája egyetemes, hiszen rólunk, emberekről szól. Mindenki talál olyan motívumot, amit ismer vagy maga is használ. Rajta van a világ tizennégy legnagyobb vallása. A két nagy világvallást, a kereszténységet és az iszlámot az emberiség fele, négymilliárd ember gyakorolja. A tojás tehát hatalmas tudásanyagot közvetít rólunk, emberekről – embereknek. Tükröt tart elénk. 

Mit jelent pontosan, hogy tükröt tart elénk?

A Világunk Tojásának üzenete az, hogy segítsük egymást, és féltve őrizzük a bolygónkat. Az ember csodákra képes, mégis a legkártékonyabb élőlény a földön, mert kiirtja saját magát. Azért, mert imádja a pénzt, és a saját élvezeteit hajszolja. Alázattal kellene lennünk a természet felé, és segíteni kéne egymást. Az ember alig ismeri azt a boldogságot, hogy milyen az embertársunk arca, amikor segítünk neki. Hívnak zsűrizni iskolákba, ahol a tanári kar kiválasztja nekem a legszebb tojásokat. Én meg ilyenkor mondom, hogy inkább a tizenkettedik legyen az első. Mindig elcsodálkoznak, hogy az nem is olyan szép, miért pont az? Én meg mondom, hogy azért, mert üzenete van, és ez a legfontosabb!

A Világunk Tojásának is van üzenete, az volt vele a célom, hogy legyen egyetlen olyan egyetemes alkotás a földön, amely a világ minden egyes emberéhez szól.

A tojáson nemcsak pozitív, hanem negatív személyiségek arcképei, alakzatok, fogalmak is megjelennek.

Igen, a háború, a terrorizmus, a gyilkosság, az éhezés, a természeti csapások vagy a környezetszennyezés, a járványok. Vegyük észre, hogy a természet játékszerei vagyunk: kicsik vagyunk a természet erőihez képest. A Világunk Tojása felhívja a figyelmet arra is, hogy nincs másik élhető bolygó az univerzumban. Véleményem szerint, ha lenne, azt is tönkretenné az ember! Vallom, hogy bár a természetet és az egészségünket ingyen kaptuk, de büntetlenül nem lehet rongálni egyiket sem!

Kép

A Világunk tojása – Fotó: Gábris Elek

Dubajban 2009-ben a világ öt legjobb tojásdíszítője közé, Európában pedig a legjobb tojásdíszítőnek választottak, de sok más díjban is részesültél az évek során. Melyik kitüntetésedre vagy a legbüszkébb?

Erdélyben lovaggá ütöttek, a nemzeti önazonosságunk védelmezőjeként ismertek el. Legnagyobb büszkeségem egy plakett, amit a férjem, Zsigó József csináltatott nekem: az van ráírva, hogy 46 évnyi házasság után ő úgy gondolja, én egy „csodalény” vagyok.

Nemcsak tyúktojásra dolgozol. A Világunk Tojása strucctojásra készült...

Minden tojást ki tudok cifrázni, bármilyen legyen is az. A legnagyobb tojás a világon a strucctojás. Japán kutatók megállapították, hogy 100 millió évig képes megmaradni egy tojáshéj, nem létezik más ilyen tartós anyag. Hét világszínvonalú alkotásom van, ezek közül a Világunk Tojása (2023), a Magyar Nemzet Tojása (2018) és a Beszélő Tojás (2019) felbecsülhetetlen értékűek. És van még egy tervben.

Erről lehet már beszélni?

Ezt nem fogom megcsinálni egészen addig, amíg a munkáim a helyükre nem kerülnek. Hetvenéves vagyok, és szeretném biztos helyen tudni az alkotásaimat. Ez egyelőre nincs meg. Szeretném, ha valaki, akár egy befektető megvenné, vagy egy város elvinné a kiállításomat turisztikai céllal. Jó lenne, ha egy nagyobb múzeumba kerülhetnének, vagy egy művészetkedvelő politikus felkarolná az ügyüket. A Világunk Tojása által az egész magyarságnak hírnevet szereztem a világban. Sok művészt akkor becsültek meg, amikor már meghalt, remélem, velem nem így lesz. Amíg dolgozom, addig nincs baj, de a nyugdíjam 74 ezer forint, és ki tudja, hova veti még az embert a sors.

Mit jelképez számodra a tojás?

Tojással a kezemben szeretnék meghalni, azért, mert ez az újjászületés jelképe.

Több mint ötezer motívumot ismersz. Van kedvenced?

Nincs, mindet szeretem, és sokszor rögtönzök. Közel harminc díszítési móddal dolgozom, ebből kettő kicsit nehezebben megy. Például faragni nehéz a tojást, ezért nagyon kell vigyázni vele. A patkolás könnyű, de ha úgy tesszük föl a patkót, hogy a tojáshéjon nincs patkószeg, akkor már nem egyszerű. A Világunk Tojása az ötlettől a megvalósításig három év alatt készült el: fél év alatt feltettem a motívumokat, viszont az anyaggyűjtés óriási munkát igényelt, az két és fél évig tartott. Sokan azt is mondják, hogy ez a legek tojása. Mások úgy gondolják, hogy világszimbólum, és enciklopédikus tudást ad az emberiség életéről.

Hol lehet megtekinteni?

Egyelőre – míg a végleges tulajdonosát meg nem találja – a kiállításomban lehet megnézni. A múzeum látogatói azt szokták mondani, hogy nemcsak a szem, de a szív is szép, felejthetetlen élményben részesül általa.

Kép

Zsigóné Kati Dubajban, ahol 2009-ben a világ 5 legjobb tojásdíszítője közé választották – Fotó: Gábris Elek

Aki most, nagyhéten próbálkozna meg a tojásfestéssel, annak mit tanácsolsz, hogyan kezdjen neki?

Főzzék meg a tojást, legyen tiszta a héja. Vegyenek vízfestéket, és rajzoljanak rá – mindegy, milyen színnel – egy karikát, ez lesz a föld. Középre tegyenek egy pontocskát. A régiek azt mondták, ott lakik a Jóisten. Északi, déli, keleti, nyugati irányba tegyenek egy-egy vonalat a karikára. A vonalak végére pedig tegyenek egy-egy kacskaringót, majd apró pontokat. Ez azt jelképezi, hogy újrateremtettük a világmindenséget, körbejártuk a földet. Megrajzoltuk a napot, ami az életet adja nekünk. A pici pontok a magokat jelképezik, amiket tavasszal elvetnek a földbe.

A tojásdíszítés mellett nyolc művészeti ággal, többek közt olajfestményekkel, hímzéssel, üvegfestéssel is foglalkozol. Hogy jut minderre időd?

Ezt szinte mindenki megkérdezi. (nevet) Valahogy nagyon gyorsan dolgozom. Van egy nagy álmom: egy hatalmas stadionban szeretném tanítani a magyar embereket a húsvét örömére, és együtt tojást festenénk. Ma már nem igazán tartják ezt a hagyományt, ezért országszerte tanítok, előadásokat tartok, terjesztem a magyar népművészetet több mint harminc éve. Akkor dolgozom, amikor ihletet kapok, és amikor alkotok, nagyon boldog vagyok, legszívesebben becsöngetnék minden házba, és mindenkinek személyesen kívánnám, hogy legyen szép napja.

Engem az anyukám sosem ölelt meg, ilyenkor én megölelnék minden embert.

A kecskeméti kiállítás előzetes bejelentkezés után tekinthető meg.
Bővebb információk: http://www.zsigonekati.com/