Szülőség: az elveszett én nyomában – Deliága Éva segít megérteni, mi történik velünk

Szülőként már nem ugyanazok vagyunk?

A szülővé válás identitásunk átalakulásával is együtt jár: a korábban aktív tulajdonságaink – például a spontaneitás, a humor vagy a kreativitás – gyakran háttérbe szorulnak, mivel a szülői szerep első időszaka erőteljesen a fizikai és érzelmi gondoskodás köré szerveződik. Ennek következtében nagy valószínűséggel azok a tulajdonságok, amelyekre a szülő korábban, mint identitásának alapköveire tekintett, tartósan szunnyadó állapotba kerülnek.

 „Ez az identitásváltozás nagyon mély, és nem minden aspektusa pozitív. Szülőként néha úgy érezhetjük, besokalltunk, túlaggódó »paramamik« vagy »parapapik« lettünk, és valóban, a felelősségek, vállalások beszűkítik a komfortzónát. 

A játékosság, a gondtalan lazaság, a kalandvágy, illetve ezek gyakorlati megvalósulásai szinte teljesen eltűnnek a mindennapokból, és ezt sok szülő veszteségként éli meg.

Egy tizenéves gyerek anyukája fogalmazta meg találóan: »A gyerekem nem tudja, ki is vagyok valójában. Ő azt az énemet látja, aki türelmetlen, felemeli a hangját, és gyakran ideges. Holott én nem ilyennek ismerem magam, de ezt csinálom már 16 éve, és a gyerekeim számára ez a valóság«” – meséli a szakember, hangsúlyozva, hogy ez egyáltalán nem egyedi eset. 

Deliága Éva szerint egyre gyakoribb, hogy a szülők – különösen az anyák – önmarcangoló gondolatokkal küzdenek, így például azzal, hogy „nem vagyok elég jó anya”. Ezek a belső narratívák nem csupán pillanatnyi kételyek, idővel mélyebb, identitásszintű kétségekké, önbizalomhiányos állapottá válnak. Az új, szülői énállapot és a korábbi énkép közötti eltérés pedig sokaknál identitáskrízist idéz elő, amelynek feldolgozása időt, tudatosságot és gyakran támogatást is igényel.

Intergenerációs tudásátadás – Miért nem működik?

A szülőséggel kapcsolatos információk átadása gyakran a családon belül is akadályokba ütközik – ennek egyik fő oka a generációk közötti szakadék a nevelési elvek terén. A mai szülők és az őket felnevelő generáció között jelentős szemléletváltás történt, amely nemcsak a gyakorlati módszerekben, hanem az alapvető értékekben is megmutatkozik. Míg korábban a fegyelem, az engedelmesség és a strukturált, hierarchikus családmodell volt a domináns, addig napjainkban az érzelmi biztonság, a válaszkészség és a gyermek egyéni szükségleteinek figyelembevétele került előtérbe. 

Ez a szemléleti különbség megnehezíti az intergenerációs tudásátadást, mert a korábbi minták gyakran nem illeszkednek a mai kihívásokhoz. 

Amikor mi voltunk gyerekek – a ’70-es, ’80-as években – az volt az ajánlás, hogy a babát háromóránként kell etetni, ha sír, hagyni kell, hadd erősödjön a tüdeje. Akkoriban a szülői megérzések elnyomása teljesen elfogadott volt. Ezzel szemben a mai nevelési gyakorlat célja egy meleg, érzelmileg biztonságos, intim szülő–gyermek kapcsolat kialakítása, amelyben a gyermek megtapasztalja, hogy a szükségleteire kiszámítható módon válasz érkezik. Igaz, ennek ára van: a szülő az, aki háttérbe szorítja saját igényeit, és éjjel-nappal készenlétben áll, hogy azonnal reagáljon a gyermeke jelzéseire.

„Alapvetően üdvözlendő irányváltás, hogy a mai nevelési gyakorlatban egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyermek érzelmi szükségleteinek felismerése és tiszteletben tartása. Ugyanakkor fontos látni, hogy a szüleink – a maguk korában, a rendelkezésre álló tudás és társadalmi normák mentén – szintén a legjobbat akarták. Egyszerűen más volt a szemlélet, a prioritások és az eszköztár” – világít rá a generációs különbségekre a szakember.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Örök készenlét

A szülővé válás egyik legnehezebb aspektusa a saját belső ritmus elvesztése. A gyermekgondozás a nap 24 órájában készenlétet igényel, amely felülírja a felnőtt természetes szükségleteit. Nem akkor alszunk, eszünk vagy iszunk meg egy kávét, amikor a szervezetünk igényelné, hanem akkor, amikor a helyzet azt lehetővé teszi. Ez a ritmuskiesés önmagában is megterhelő, de gyakran társul mellé a kontrollvesztés élménye is. 

A szülői szerepvállalás során sokan szeretnék azt hinni, hogy kézben tartják az eseményeket – ám a valóság ezzel gyakran élesen szembemegy. 

Előfordul, hogy az úszni nem tudó gyermek minden előzmény nélkül a strandon belelép egy mélyvizű medencébe, holott korábban tartotta a távolságot, vagy egy ötéves konnektorba nyúl, annak ellenére, hogy sosem mutatott érdeklődést iránta. 

Ezek a tapasztalatok erőteljes pszichés megterhelést jelentenek, mert alapjaiban kérdőjelezik meg a biztonságérzetet, és felerősítik a szülői felelősség szorongáskeltő dimenzióit. 

Az is hatalmas kihívás a szülők számára, hogy a kisgyermekek idegrendszere fejlődésük korai szakaszában még éretlen és instabil, ami gyakori, intenzív érzelmi kilengésekkel jár. Ezek az érzelmi hullámzások – a hirtelen sírás, dühkitörés, elkeseredés, majd hirtelen öröm, kacagás – egy felnőtt, szabályozottabb idegrendszer számára rendkívül nehezen követhetők. A szülők gyakran számolnak be arról, hogy ez az állandó felfokozottság kimerítő, és folyamatos készenléti állapotot idéz elő, nem csupán fizikai, hanem jelentős idegrendszeri és érzelmi megterhelést is jelent. A szülői szerep érzelmi intenzitása ráadásul visszahat magára a szülőre is. 

Deliága Éva gyermekpszichológus – Fotó: Falus Kriszta

A szakember szerint megfigyelhető, hogy a szülők saját érzelmi reakciói is szélsőségesebbé válnak: olyan intenzív dühöt élhetnek meg a gyermekük iránt, amilyet korábban más emberrel szemben soha. Ez a düh azonban nem a szeretet hiányából fakad – épp ellenkezőleg. Általában a negatív megtapasztalások – a frusztráció, az ingerültség, a kontrollvesztés – jelennek meg indulati formában. És mindeközben jelen van az érzelmek másik pólusa is: a szülő senkivel kapcsolatban nem él meg olyan mély szeretetet, gyengédséget és elszakíthatatlan köteléket, mint a saját gyermekével. 

Amíg valaki nem éli meg a szülői szerepet, addig kívülről, elméleti alapon könnyen hoz ítéleteket mások nevelési döntéseiről: „Én biztosan nem altatnám a gyereket a szülői ágyban”, „Hároméves gyerek mellé háziállatot? Kizárt!” 

A szülői lét komplexitása, a mindennapi döntéshelyzetek sokfélesége és a gyermek egyéni szükségletei azonban gyakran felülírják a korábbi, elméletben lefektetett elveket. 

Ahogy egy találó mondás fogalmaz: „Régebben voltak elveim, aztán megszülettek a gyerekeim.” 

A szülői tapasztalatok megosztása kapcsán ritkán esik szó arról, hogy a pozitív élmények átadása mennyire nehéz. Kihívást jelent megfogalmazni, miért éri meg a gyereknevelés – hogy a fáradtság, a lemondás és a hétköznapi küzdelmek ellenére mi ad értelmet és örömöt ebben a szerepben.

„A panaszkodás gyakran egyfajta társas kapcsolódási forma, különösen olyan társadalmi közegben, ahol a pozitív élmények megosztása könnyen félreérthető: kérkedésnek, elbizakodottságnak, dicsekvésnek tűnhet. Különösen jellemző ez a magyar kulturális környezetre, ahol a »jön még derűre ború« gondolkodásmód mélyen beágyazódott a kollektív tudatba. Ez a minta a szülői kommunikációban is visszaköszön. Gyakran csak a nehézségek kerülnek felszínre: a szülői kialvatlanság, a gyermeki hiszti, a soha el nem múlni látszó fáradtság. A pozitív élmények – a kötődés mélysége, a hétköznapi örömök, az intimitás pillanatai – viszont háttérben maradnak. Mert nagyon nehéz a szeretetről beszélni.  Ezek a tapasztalatok ugyanis túlmutatnak a racionálisan közvetíthető tartalmakon: az érzelmi jelenlét, az összetartozás olyan minőséget képviselnek, amely nehezen verbalizálható, mégis alapvető része a szülői élményvilágnak” – magyarázza a szakember.

A szülői lét komplex, intenzív és sokrétű érzelmi terep, ahol a nehézségek mellett – vagy épp azokkal együtt – jelen van egy rendkívüli mélységű érzelmi kötődés is. Csak éppen ezekről beszélni nemcsak nehezebb, hanem bátorságot is igényel. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Neked mi a szuperképességed?

A szülővé válás során számos olyan helyzet adódik, amely próbára teszi az ember fizikai, érzelmi és mentális kapacitásait – egyúttal újfajta önismeretet is hoz. Ezekben a pillanatokban gyakran kiderül, mire is vagyunk valójában képesek. 

Például amikor a gyermek biztonsága forog kockán, és a szülő reflexei olyan gyorsan működnek, hogy saját maga is meglepődik. Sokaknál egyfajta „hatodik érzék” is megjelenik – a szülő gyakran már akkor látja a veszélyt, amikor az még meg sem történt. 

A gyermek felvesz egy botot – és az anyuka vagy apuka már tudja: két percen belül ebből probléma lehet. Ezek az anticipációs képességek észrevétlenül fejlődnek ki, és a mindennapi működés részévé válnak. 

„A fizikai teljesítőképesség határai is elmozdulnak. Én magam is cipeltem már nyolc szatyrot, egy kismotort meg gyereket egyszerre az Oktogontól a Kodály köröndig. Elbírok húsz kilót? Normál esetben nem. De akkor nem volt választásom. Az ilyen helyzetek a szülői szerep részei. Az ember akkor is mozdul, visz, tart, figyel, ha közben fáradt, kimerült, vagy úgy érzi, már nincs több tartaléka. Éjszakákon át ébren maradni, döntéseket hozni másodpercek alatt – mind olyan dolgok, amelyekre sokan a szülői lét előtt nem gondolták volna, hogy képesek. És talán éppen ez az egyik legnagyobb ereje a szülői tapasztalatnak: feltárja az erőforrásokat, kitágítja az önhatárokat, és olyan belső tartalékokat mozdít meg, amelyek létezéséről korábban nem is volt tudomásunk” – világít rá a szakember arra a szupererőre, amit a szülőség hoz magával.

Sokak számára akkor kezdenek értelmet nyerni azok a mondatok, amiket harminc évvel ezelőtt hallottak a szüleiktől, amikor ők maguk is szülővé válnak. Ez a fajta perspektívaváltás pedig döbbenetes. Míg gyerekként például mámorító várakozással számoltuk vissza a napokat a vakáció kezdetéig, addig szülőként az az első gondolatunk: hogyan fogjuk ezt a több mint két hónapot megoldani? Mert szülőként már tudjuk, milyen emberfeletti kitartás és találékonyság kell a nyári szünet megszervezéséhez. 

Sokszor csupán abból meríthetünk erőt, hogy tudjuk, amit most terhelésként élünk meg, az a gyerekeinknek a gyerekkoruk.

Van-e tanulság?

A legfontosabb tanulság az, hogy nem lehet mindenre felkészülni. Mert a szülőség nemcsak fizikai és érzelmi kihívás, hanem mélyen személyes tapasztalat. Mindenkinek más a nehéz, épp ezért az igazi felismerések gyakran csak útközben jönnek. A mai szülőknek nagyon is szükségük lenne támogatásra – itt és most, a jelenben. Leginkább a kortársaiktól, azoktól, akik hasonló élethelyzetben vannak, és valóban értik, milyen kihívásokat jelent ma gyereket nevelni. 

Mert a generációk közötti kommunikáció egyre nehezebbé válik: a világ, amelyben az előző generáció nevelte a gyerekeit – azaz bennünket –, gyökeresen eltér attól, amit mi most szülőként megélünk. Nemcsak a módszerek változtak meg, hanem a világ keretrendszere is teljesen átalakult. Ezért lenne fontos, hogy a nagyszülői generáció részéről megjelenjen a bizalom: egy mai szülő épp úgy jól akarja csinálni, ahogy őket is ez a cél vezérelte. 

Van még egy fontos tanulság: talán azért nem tudtunk minderről, mert van, amit valóban nem lehet teljesen átadni. Lehet, hogy a környezetünk nem akart elriasztani, vagy nem találta a megfelelő szavakat – de az is lehet, hogy egyszerűen nem voltunk abban az életszakaszban, amikor be tudtuk volna fogadni ezeket az információkat. És talán nem is az a kérdés, hogy hiba volt-e, hogy nem készítettek fel bennünket, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges-e erre felkészülni.