Megnőtt az esetszám

A bőrrák a leggyakoribb daganatos betegség, két típusa van: a melanóma és a nem melanóma típusú bőrrák. Ez utóbbi két leggyakoribb formája a bazálsejtes karcinóma és a laphámrák, ezek a melanómánál sokkal kisebb eséllyel okoznak áttéteket. Magyarországon tíz év alatt másfélszeresére nőtt a melanómás esetek száma, pedig ha korai stádiumban felfedezik az elváltozást, 99 százalékban gyógyítható. De sajnos minden harmadik melanómás beteg több mint egy évet vár, mielőtt a gyanús bőrelváltozással orvoshoz fordul. 

Magyarországon évente nagyjából 2500 embernél diagnosztizálnak melanómát, és közel négyszázan halnak meg a betegség szövődményeiben.

Mire figyeljünk? 

A melanómák 70 százaléka eleve rosszindulatú daganatként jelenik meg a bőrön, és csak 30 százalékuk alakul ki már meglévő anyajegyből. Ha egy anyajegy nagyon eltér a többitől, az azonnali figyelmeztetés – egy „rút kiskacsa”. Színe, alakja vagy mérete megváltozik, aszimmetrikus, egyik része kiemelkedik, viszket, nem gyógyuló sebet képez – ezek mind-mind figyelmeztető jelek. 

A melanómás esetek több mint háromnegyedéért az UV-sugárzás felel. A fényvédelem szabályainak betartása (UVA- és UVB-védelmet egyszerre nyújtó 50 faktoros fényvédő krém, megfelelő ruházat, déli nap és szolárium mellőzése), a napégés kerülése, a havonta végzett önellenőrzés és az évenkénti, bőrgyógyászati melanómaszűrés a megelőzés fontos része. 

„Megéreztem, hogy nem vagyok sebezhetetlen”

Zsuzsanna – akinek nevét kérésére megváltoztattuk – a harmincas évei közepén járt, amikor kiderült, melanómája van. 

„Az egész családunkban mindenkinek sok anyajegye van, de valamiért a szüleim nem tartották fontosnak, hogy ezzel komolyabban foglalkozzunk. Különböző daganatos megbetegedések voltak a rokonságban, de bőrrák nem. 2017-ben a bal combomon észrevettem egy anyajegyet, ami furcsán nézett ki, nagyobb, amorfabb volt, mint a többi. Évente jártam anyajegyszűrésre a helyi kerületi szakrendelőbe Budapesten. Aztán 2022-ben már gyanús volt, hogy ez az anyajegy nagyon nem normálisan néz ki. Akkor egy idős bőrgyógyász néni végignézett, de azt írta a papíromra, hogy nincsen semmi gond” – kezdi. 

Mint később kiderült az idős szakorvos már nem látott jól, félrediagnosztizálta Zsuzsannát. 

„Végül 2023 tavaszán elmentem egy másik kerület szakrendelőjébe, ahol egy szuper lelkiismeretes doktornő meglátta a hüvelykujj-köröm méretű anyajegyet és hátrahőkölt. Közölte, hogy holnapután hajnalban jelentkezzek a Mária utcai bőrklinikán, ahol majd összeül az onko-team. Azt se tudtam, mit mondjak. Korábban a rákról azt gondoltam, hogy abba mások belehalnak. Mások, és velem ez nem történhet meg. Akkor először megéreztem, hogy nem vagyok sebezhetetlen. Míg az ember fiatal, jár futni, kirándulni, nincs olyan élménye, hogy a teste ne az akarata szerint cselekedne” – idézi fel. 

Téves diagnózistól a gyógyulásig

A fiatal nő hangsúlyozza, a téves diagnózis öt év elvesztegetett időt jelentett számára. Egy orvosi szakvélemény nem elég. Ha valami gyanús, akkor az orvosi nyugtatás ellenére is lehet másod-, harmadvéleményt kérni. Hiszen mindenki saját maga ismeri a testét. „Nekem ez mentette meg az életemet” – mondja. 

A klinikán gyors és fájdalommentes sebészeti műtét során eltávolították az anyajegyet, majd egy hét múlva a szövettanból kiderült, valóban rosszindulatú melanómáról van szó, aminek 0,738 mm a behatolása a sejtmélységbe. Ez azért fontos, mert 0,8 mm a határ, ott már kiveszik a melanómához tartozó úgynevezett sentinel nyirokcsomókat, mert a nyirokáttét a leggyakoribb. Az említett határt nem érte el, mégis azt tanácsolták az orvosok, hogy a biztonság kedvéért vegyék ki pár nyirokcsomóját.

„Szerencsém volt, vagy a Jóisten kegyelme, hogy nem volt nyirokáttét. Örülnöm kellett volna, hogy makkegészségesek a nyirokcsomóim, de megviselt, hogy már soha nem kerülnek vissza a testembe. Nem tudják szolgálni az egészségemet.”

Összesen három műtét és rendszeres, háromhavi kontrollok után Zsuzsi ma már tünetmentes, egy combján lévő mélyedés emlékezteti a betegségére. 

„Minden hibát elkövettem. Azok közé tartoztam, akik nem foglalkoztak a fényvédelemmel, szerettem napozni, lesülni, leégni, nem használtam naptejet –gyerekkorom óta így viszonyultam a naphoz. Nem hallottam a szülőktől, nagyszülőktől, hogy ez mennyire veszélyes. A betegségem óta persze figyelek, UV-szűrős fölsőt hordok, déli napra nem megyek ki, mindenhol bekenem magam, még a fülemet is. A melanóma nagyon gyorsan ad áttétet, alattomos betegség, mert nem vagy tőle rosszul. Hallottam olyan fiatalról, aki elhanyagolta a melanómáját és két hónap alatt elvitte a rák” – figyelmeztet. 

Missziója lett, hogy mindenkinek mondja, járjon anyajegyszűrésre. Érintettként pedig különösen ajánlja, hogy mindenki töltse le az emdee Bőr mobilalkalmazást, erről lesz szó a cikk következő részében.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Két egyetem közös projektje

A Stanford Egyetem kutatói 2017-ben egy különleges kutatást publikáltak a Nature magazinban. „A bőrrákok bőrgyógyász szintű osztályozása mély neurális hálózatokkal” című munkájukban arra jutottak, hogy a mesterséges intelligencia (AI) pontosabban képes felismerni fotók alapján a különböző bőrelváltozásokat, mint maguk a bőrgyógyászok. 

Eredményük Ulbert Attila, az ELTE volt informatikus kutatója figyelmét is felkeltette, akinek a családjában több érintett is volt. „Felvetődött bennem, hogy a saját végzettségemmel hogyan javíthatnám a rosszindulatú bőrelvátozások felismerését. Arra gondoltam, hogy a stanfordos AI köré építek egy Androidos alkalmazást, és így majd Magyarországon is lehet használni. Azonban kiderült, hogy a stanfordos AI nem elérhető. Miért ne csináljunk akkor itthon egy hasonlót?” – meséli a kezdetekről. Így indult az emdee Skin (emdee Bőr) mobilalkalmazás története. 

Ulbert Attiláék felkeresték a Semmelweis Egyetem Bőr-, Nemikórtani és Bőronkológiai Klinikáját, Sárdy Miklós professzor, az intézmény akkori vezetője lelkesen csatlakozott a kezdeményezésükhöz. Miért keresték fel az orvosi egyetemet? 

Azért, mert rengeteg melanómáról és különböző bőrelváltozásokról készült képre volt szükségük, amiket páciensekről távolítottak el a klinikán. Ez alapján tudták ugyanis az algoritmust tanítani. 

A folyamat nehezebben ment, mint gondolták. Körülbelül két évbe telt, mire két orvostanhallgató lánynak köszönhetően sikerült összegyűjteni és felcímkézni a fotókat.

„Képenként meg kellett mondani, hogy melyik mit ábrázol. Ami egy orvosnak egyértelmű, azt az algoritmusnak meg kellett tanítani. Melyik melanóma, melyik egy egyszerű anyajegy vagy más bőrelváltozás” – magyarázza. 

Ulbert Attila egy távközlési nagyvállalatnál dolgozik, korábban az ELTE Informatikai Karán szerzett doktori fokozatot. Projektjéhez szintén multicégeknél dolgozó informatikus barátai is csatlakoztak, és a mai napig lelkesedésből vesznek részt benne. Szívügyük az emdee Bőr, mert a társadalom számára hasznos projekttel foglalkozhatnak, miközben közvetlenül az embereken segítenek. 

Pár másodperc alatt visszajelez

Az emdee Bőr mobilalkalmazás lényege, hogy a páciensek lefotózhatják a bőrükön megfigyelt elváltozásokat vagy a már régóta meglévő anyajegyeket, és az applikációnak elküldött kép alapján néhány másodperc alatt visszajelzést kapnak, mikor szükséges orvoshoz fordulni. A mobilalkalmazás ingyenesen használható, és ma már nemcsak Android készülékeken, hanem iPhone-on is elérhető. 

Az alkalmazásban kétfajta mesterséges intelligencia van: az egyik, ami az átlag felhasználók által készített normál képeket értékeli, a másik pedig egy dermatoszkópos bőrelváltozás-detektor. Utóbbi pontosabb, és dermatoszkóppal (bőrre helyezhető mikroszkóp, speciális diagnosztikai módszer a bőrgyógyászatban) rendelkező orvosoknak nagyon hasznos lehet. 

A normál képeket értékelő mesterséges intelligencia kilenc kategóriát (például anyajegy, melanóma, basalioma, vírusos szemölcsök) ismer. Ha felfedez egy bőrelváltozást, bekategorizálja alacsony, közepes vagy magas rizikójúra. Ez alapján ad tanácsot: magasnál azt, hogy ne húzza-halassza a páciens, hanem azonnal menjen el orvoshoz. De alacsonynál sem mondja azt, hogy felesleges orvoshoz fordulni. Nem váltja ki a szakorvost, hanem a szűrésben segít. 
„Ha az applikáció felfedez egy melanómát, egy megbízhatóságot is közöl, ami annak a függvénye, hogy mennyire volt éles és nagy a fotó.” 

„Ha öt képből ötre azt mondaná, hogy melanóma, akkor én most azonnal felállnék, rohannék a bőrgyógyászhoz és ott ülnék, amíg meg nem vizsgál” – szemlélteti az ötletgazda. 

„Nemrég egy felhasználó visszajelzett, hogy talált egy rosszindulatú elváltozást az alkalmazás az édesanyján. Elment bőrgyógyászhoz, leszedték, és minden jól alakult. Hasonló történt az én édesanyámmal is” – mondja Ulbert Attila. 

Folyamatosan fejlesztik az applikációt, mert sokan panaszkodnak például a fotók minőségére. „Mindenki azt mondja, hogy nagyon jó képeket lehet már csinálni az okostelefonokkal. A Notre Dame-ról igen, de egy 5 centire lévő bőrelváltozásról nem. Azon dolgozunk, hogy a lehető legélesebb legyen, ezáltal a fals negatív eredményeket is igyekszünk kiküszöbölni” – fogalmaz. 

„Ez nem olyan, mint a fogkefe, hogy naponta kell használni, hanem olyan, mint a fogorvos, hogy évente legalább egyszer érdemes felkeresni. Néhány havonta fotózzuk le a gyanúsnak vélt bőrelváltozásokat” – tanácsolja az informatikus szakember. 

Átszűrni az egész országot? 

Május első hetében, amikor ez az interjú készült, már közel 44 ezren használták az emdee Bőr mobilapplikációt, de mint az ötletgazda elmondta, pár másodpercenként jönnek az új felhasználók, akik számára örökre ingyenes marad az alkalmazás. 

„Mi így vállaltuk, két magyar egyetem csinálta a magyar emberek bőrének fotóiból. Hogy kérhetnénk ezért pénzt? Ez számunkra morális kérdés” – szögezi le. 

A projektben részt vevő szakértők úgy tudják, orvosok is használják az emdee Bőr applikációt, például másoddiagnózisra. A saját történetéről beszámoló Zsuzsanna is elmondta, hogy az őt helyesen diagnosztizáló bőrgyógyász is rendszeres felhasználó. 

Budapesten egy kerületi szűrőprogramban már most is használják az alkalmazást, de a jövőben az egész országra kiterjesztenék ezt. Ulbert Attila hangsúlyozza, létezhet szemben és fejbőrön is melanóma, amit az AI nem lát, tehát teljesen felszámolni ezt a daganatos megbetegedést nem reális cél, viszont évente az egész országot ingyenesen át lehetne szűrni. Az lenne a cél, hogy akkor menjenek az emberek bőrgyógyászhoz, amikor az applikáció valami veszélyeset talál.

„Azt gondolom, hogy így a melanómakérdést – ami egy potenciálisan halálos betegség – zárójelbe lehetne tenni, drasztikusan csökkennének az esetszámok. Hosszú távon ide szeretnénk eljutni” – teszi hozzá. 

FRISSÍTÉS! Ulbert Attila cikkünk megjelenése után jelezte: a nem várt érdeklődés következtében a tesztelői kvóta betelt, már nem lehet letölteni az appot a végleges változat megjelenéséig. „Most dolgozunk az ELTE-vel, hogy minél hamarabb elérjük ezt a pontot” – informálta a kepmas.hu-t.

Az a válaszom még épp átment, hogy „De”, meg az is, hogy „Majd jelezd, ha véget ért, mert itt nem biztos, hogy eljut hozzám az infó”. Ugyanis azonnal tudatosult bennem, hogy ha a málaga-külvárosi sötét hűtők híre már Magyarországra is odaért, akkor itt valami nemzetközi történés van. A következő célom így az lett, hogy visszajussak a Málaga túlsó végén található szállásomra, hiszen az andalúziai kirándulásom kellős közepéhez közelítettem. Az egyetlen laza napomon, amikor nem más városokat jártam sűrű csillagtúraterv szerint, hanem a bázisom közelében tartottam „pihenőhétfőt”. Milyen jó, mert különben vagy egy másik településen ragadtam volna, vagy valahol félúton, a semmi közepén egy vonaton, hiszen, mint nemsoká megtudtam, a légi és a vasúti közlekedés is teljesen megbénult.

Mézédes sajtos tallér fahéjas gyertyával

A helyijáratok szerencsére közlekedtek, ám a szállásom felé tartó buszokon – át kellett szállnom, ezért mintegy másfél órát zötyögtem – internetem már nem volt, az utolsó hír, amit olvastam, ennyit közölt: „Spanyolország döntő részét áramszünet sújtja, a háttérben cybertámadást valószínűsítenek”. Lassan délután négy is elmúlt, mikor a bérelt Airbnb-szobám közelébe érve bevásárolni terveztem az előttem álló várhatóan hosszú, sötét éjszakára.

Meghökkentett, ahogy a busz ablakán át megláttam, hogy az élelmiszerboltok előtt százméteres sorok kígyóznak, azaz pánikvásárlás kezdődött, mint néhány éve a világjárvány idején.

Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem még komolyabban venni a helyzetet.

A találékonyság nem ismer határokat: az egyik szupermarket előtti sorba beállva jót derültem azon, hogy a helyi lottótársaság mozgóárusai kitelepültek a boltok elé, ahol az emberek összetorlódtak, és azzal a szlogennel árusítottak sorsjegyeket, hogy ha most, ebben a világvége-helyzetben vásároltok, biztosan nyerni fogtok! Közben a boltba bejutni vágyók ismerősöktől származó telefonos pletykákra hivatkozva azt terjesztették, hogy valóban cybertámadás történt, amelyben fél Európa, többek közt Portugália, Olaszország, Franciaország, Németország is érintett, talán kitört a harmadik világháború. Ez volt az utolsó infómorzsa, ami az áramszünet okáról eljutott hozzám, így még kevésbé vidáman tértem be a boltba, ahol a vizespolcokat és a pékárus részleget addigra a tömeg teljesen kifosztotta.

Ügyeltem rá, hogy – sokakkal ellentétben – ne essek pánikba, így legfeljebb huszonöt euró elköltését engedélyeztem magamnak. Azt is csak arra tekintettel, hogy a jól értesültek azt rebesgették, akár egy hétbe is telhet, amíg visszaáll az összes szolgáltatás. Akkor pedig pár konzerv, üdítő, rágcsálnivaló az életben maradáshoz és – a legfontosabb – egy csomag karácsonyi illatgyertya a világításhoz jól jöhet, gondoltam.

Ezeket sikeresen be is szereztem, s mivel kártyával már nem mindenhol lehetett fizetni, a megmaradt száz euró készpénzemet gondosan őriztem (még) nehezebb időkre.

Aztán morogtam egy sort azon, hogy az édesszájú andalúzok a csomagolt zsemlét meg a sajtos tallért – 18% sajttartalommal – is agyoncukrozzák. Mit nem adtam volna inkább egy kis sós ízért, de aznap este legfeljebb a tengert nyalogathattam, mert az éttermek lehúzták a rólót, a boltnál egy újabb sort meg nem álltam volna ki.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Túlélőcsomag, amit szerzőnk a szálláson, biztos, ami biztos, a következő vendégnek is otthagyott

Legfeljebb háborúra ébredünk

Még jó, hogy három telefon is volt nálam (egy magán, egy céges és egy régi tartalék), mind félig telt akksival, de kikapcsoltam őket, hiszen beláthatatlan volt, mikor lehet legközelebb tölteni, maguk a készülékek pedig még sok mindenben segíthettek: zseblámpa, segélyhívás, pontos idő – mert óra hiányában ezt sem tudtam, a modern világ átka. A képernyők kiiktatásától időtlenné vált az este, a nap és a hold állásából tájékozódtam. A naplementét a tengerparton élveztem – sokadmagammal, mert főleg a fiatalok többsége sétára, sportolásra (strandröplabda, futás, foci, kosárlabda az iskolai pályákon) használta ki a kütyümentes időt. A parton ülve azt az almatortaszeletet majszoltam el, amit előző nap csak azért vettem meg egy cukrászdában, mert a pultos hölgy olyan bájos segítőkészséggel magyarázta el spanyolul, melyik süti mit tartalmaz, hogy képtelen voltam tőle üres kézzel távozni, pedig egyik se tetszett igazán. A hűtő a szálláson meg leolvadt, onnan az ilyesmiket „ki kellett enni”.

Visszaérve a lakásba szerencsére továbbra sem voltam egyedül, egy fiatal pár – Elena és Alejandro – látott vendégül, akik egy imádnivaló, bociszemű kutyával, Limával és két gyönyörű macskával éltek együtt.

Ők sötétedéskor még el kellett, hogy sétáljanak jó messzire, Alejandro édesanyjához, akivel nem sikerült kapcsolatba lépniük a „blackout” alatt, azt sem tudták, jól van-e.

Közben a kocsmák előtt pohár borral a kezükben diskurálók is hazamentek, az addig nyüzsgő városra vaksötétség, egyszersmind hihetetlen csönd ereszkedett, az autóforgalom is szinte teljesen leállt. Egy-egy ablakban vagy erkélyen pislákolt csak karácsonyi izzósor vagy más alternatív fényforrás. Hírhez továbbra sem jutottam sem arról, mi történik velünk, sem arról, mi zajlik közben a világban, valóban kitört-e bármilyen háború, teljes elszigeteltségben lebegtem. Gyakorlati dolgok aggasztottak: vajon helyreáll-e a közlekedés, eljutok-e másfél nap múlva Granadába a következő lefoglalt szállásomra, s onnan három nappal később a repülőtérre és haza. Vissza tudok-e térni a szabadságból a munkába.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Négylábú őrangyal, örök cinkosok

Az élet leegyszerűsödött, hiszen a sötétben már olvasnom sem volt mit, körülöttem minden készülék kikapcsolva, esti tea szóba se jöhetett, hisz nem volt mivel vizet forralni, Alejandróék a hűtő tartalmát igyekeztek – Limával közösen – elpusztítani, az otthoniakkal nem tudtam kommunikálni. Reméltem, hogy nem aggódják túl magukat miattam, és hogy Magyarországot nem érte el hasonló zűr. Egy kicsit attól tartottam még, hogy ha újraindul minden, majd nyilatkoznom kell a médiában az átéltekről. Felidéztem magamban, hogy jártam Texasban özönvíz előtt, Kaliforniában erdőtűz után, hepatitis-járvány idején, Szicíliában vasúti sztrájk alatt, ragadtam napokra Toszkánában repülőtörlés miatt, és Párizsban is sétáltam olyan helyen, ahol egy héttel később terrortámadás történt.

De a legfurább utazási élményem ez a láthatatlan, hallhatatlan, csak érezhető Málaga lett ezen a különös éjjelen, amikor megállt az idő, elapadt minden hírforrás a világból – én voltam csupán, az élményeim és a város.

Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba, fél füllel hallva a macskamancsok topogását kintről.

Hajnali fél ötkor ébredtem újratöltött lélekkel, akkor már pislákolt néhány utcalámpa, s bekapcsolva a telefont másodpercekre netet is leltem rajta – így végre tudtam üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben velem –, áram azonban továbbra sem volt a lakásban. A következő ébredésre, reggel nyolc körülre az is visszatért. Ezt onnan tudtam, hogy a szemembe világított a konnektorba jelzőfénynek bedugott fényképezőtöltő. A büszkeség fényét vetette rám, amiért ilyen higgadtan helytálltam egy idegen ország sokkja közepette. A világhálón aztán meglepve – és megnyugodva – tapasztaltam, hogy nemhogy semmilyen háború nem tört ki Európában, de Magyarországon a kutya sem foglalkozik az esettel (nem úgy, mint nálunk Lima, aki éjjel úgy őrizte a szobámat, hogy kilépve majd keresztülestem rajta), a megszokott kerékvágásban pötyög az élet. Újabb tanulság: mindenki ingerküszöbét csak az őt személyesen érintő események érik el. Nem kell hát nyilatkoznom a sajtóban, mehetek kirándulni!

Mentem is, mint a szél. A bizonytalan idejű Málagába záródás azt a jóféle szabadságvágyat váltotta ki belőlem, hogy a konzervreggeli után az első buszra felszálltam, bárhova indult is. Az úti cél így terven felül Estepona lett, ahol olyan lendülettel suhantam a mesebeli utcákon, hogy meg sem álltam még aznap délután Marbelláig, azaz két újabb várost is felfedeztem. Másnapra, amikor pedig Granadába kellett továbbállnom, a vasúti közlekedés is helyreállt, noha biztonságból előre vettem jegyet buszra és vonatra is. Alejandróéknál pedig hagytam egy kis túlélőcsomagot a következő vendégnek, biztos, ami biztos. A hazajutással sem volt gond, és az egész andalúziai útra pazar élményként emlékszem, bár megosztani nyilván lehetetlen, amit átéltem, azokkal, akik nem jártak hasonló cipőben.

Bevallom: vettem egy sorsjegyet is, de nem nyertem vele, annak a bő húsz órának a tapasztalataival annál többet.

Tán kellett ez a kis áramszünet, na meg az a cinkosság, amit a helyiekkel érzek azóta, hogy ily módon részese lehettem a történelmüknek. A többi pedig, ami Málagában történt – Málagában is marad.

„Valóra válnak bennük az álmaim”
„Szórakoztat”
„Sokat tanulok belőle”
„Ötleteket ad”
„Szárnyalhat a képzeletem”

Mosolyogva nézem a tablót, amit a gyerekek készítettek arról, mit ad nekik az olvasás. A könyvekkel kapcsolatos gondolataikat színes papírokra írták, és a tantermük ajtajára ragasztották – ezeket a szövegbuborékokat olvasgatom, amíg az igazgatónőre várok.

„A közösség, az érzések és az olvasás csodája”

Nagy nap a mai az Óbudai Nagy László Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában: minden tanuló és munkatárs az Olvasd át az éjszakát rendezvényre készül, amelyet idén az iskola névadójának 100. születésnapja alkalmából szerveztek. Az első „ottalvós” estet 15 éve tartották meg, az ötletgazda Nagy Lászlóné volt, aki azt is javasolta, hogy az esemény időpontja igazodjon a költészet napjához. Az idei esemény főszervezői az iskola pedagógusai, Vass Mária és Lőrincz Eszter voltak. 

Ezeken az estéken a gyerekek a pedagógusok által irányított olvasásnépszerűsítő programokon vesznek részt – kvízek, bemutatók, csokikeresés és más szórakoztató programok várnak rájuk –, de a legnagyobb élményt mégis az jelenti, hogy a nap végén bekuckózhatnak a saját tantermükbe, a hálózsákok között olvasni.

„Van, ahol a tanító néni olvas fel, főleg az elsősöknek, akik még nem ismernek minden betűt. A nagyobbak viszont már a saját kedvenceiket hozzák, és előfordul, hogy valaki szó szerint végigolvassa az éjszakát, ezt külön oklevéllel jutalmazzuk” – meséli Jordánné Tóth Magdolna igazgató. – Csodálatos érzés, amikor végigmegyek az állomásokon, és a gyerekek integetnek, mosolyognak, ujjonganak. 

Ez egy meghitt és bensőséges esemény, amely arra is jó, hogy a gyerekekben tudatosuljon: a tanító néni is ugyanolyan ember, aki papucsban csoszog ki a mosdóba. 

Ezeken a napokon olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Sokan szerelemprojektként tekintenek az eseményre, Gabi nénivel az élen, aki az egészet kitalálta. Ilyenkor rengeteget dolgozunk, és sokan úgy érezzük, hogy alig bírjuk energiával. Aztán elég egy pillantást vetni a gyerekekre, és máris feltöltődünk. Mert ez tényleg csoda: a közösség, az érzések, a költészet, az olvasás csodája” – lelkendezik Magdi néni.

Az igazgatónő szerint az iskola akkor lehet valóban vonzó hely, ha korszerű módszerekkel, játékosan, a gyerekek életkori sajátosságait figyelembe véve tanítanak. Ő 1990 óta oktat itt, de a kötődése még régebbi: ő maga is idejárt, még csak második osztályos volt, amikor az iskola megnyitotta kapuit, igazgatóként pedig három éve vezeti az intézményt.

Magdi néni abba is beavat, hogy az alsó tagozatosok általában 10–11 óráig bírják a pörgést, éjfél és egy között már szinte mindenki nyugovóra tér. Mivel közös térben alszanak, ilyenkor az alkalmazkodást is gyakorolják: „Figyelembe kell vennem, hogy a másik már alszik, az egyik csak fénynél tud elaludni, a másik sötétben, és van, aki horkol, így afféle összecsiszolódási tréning is ez” – jegyzi meg. 

Drónok, Ruminik és a világ legjobb napja

Az első programhoz az udvaron gyülekezünk: a diákok madártávlatból is jól látható 100-ast formálnak – a nullába én is beállok – miközben együtt szavaljuk Nagy László Repülő című költeményét. Mindeközben egy tanuló drónfelvételt készít a performanszról.

„Sok YouTube-videót csinálok, már háromezer plusz követőm van” – meséli büszkén, amikor megszólítom. Elismerően bólintok, hiszen nem minden kütyüzés romboló hatású, a mai gyerekek számára a filmezés például jó formája az önkifejezésnek, és ki tudja, akár a jövő generáció Yann Arthus-Bertrandja is itt állhat előttem.

Amikor könyvekről kérdezem, nem csillog különösebben a szeme – de azért Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című művét kiemeli, bizonyítva, hogy a Grundon kötött barátságok valóban örök életűek. 

A folyosóra visszatérve a kacagva rohangáló gyerekeket figyelem, akik kezükben könyveket lóbálnak: Rumini, Alsógatyás kapitány, Szimat, Harry Potter és Ropi mosolyognak rám legtöbbször a borítóról, kirajzolva a korosztályban dívó aktuális trendeket (Az én zsebemben Vibók Ildi egyik mókás kötete lapul.) 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Az osztályok állomásról állomásra járnak, miközben a pizzafutár hatalmas tornyokban hozza a vacsorát. Amíg a dobozokat pakolja, a gyerekek nevetve gyűlnek körém, kézről kézre adják a mikrofont:

„Egy csomó könyvet bemutattak, és volt, amelyikbe bele is olvashattunk”, „Nekem a kedvenc könyvem a Szimat naplója meg az Alsógatyás kapitány, aki mindig azt énekli, amikor szuperhőssé változik, hogy „tralala!”, „Ez a világ legjobb napja, van pizza, olvasunk, és az iskolában alszunk” – lelkendeznek.

A falatozás után irány a focipálya, ahol zseblámpával kell megkeresni az elrejtett csokifigurákat. Amíg kint vannak a gyerekek, felkeresek egy másik osztályt, ahol a tanítónő rögtön meg is jegyzi:

„A kortárs regényeket egyértelműen jobban szeretik, mint ami az olvasókönyvben van. Szerintem minden olyan esemény jó, ami kiszakítja őket a hétköznapokból. Ezért is szerveztünk korábban télűző kiszebábégetést” – mondja Hermann Brigi. 

„Pedagógusként mindig feladatunknak éreztük, hogy arra ösztönözzük a gyerekeket, hogy a szabadidejüket értelmesen töltsék el. 

Még a digitális világ betörése előtt a természet felfedezésére, a társaságkeresésre, a kézügyesség fejlesztésére inspiráltuk őket, és persze arra, hogy olvassanak. Most viszont hatalmas területet ragadott ki az érdeklődésükből a digitalizáció. 

Ezért is próbáltam a családban kicsit visszatartani ezt a folyamatot, az egész környezetemben igyekeztem tompítani a rossz hatásokat” – ezt már az egyik főszervező, Lőrincz Eszter teszi hozzá, aki 2001 óta tanít.

Tündérkönyvtárosok az olvasásnépszerűsítés szolgálatában

A megkérdezett pedagógusok egytől-egyig arról számolnak be, hogy sokkal nehezebb ma egy gyereket könyvszerető embernek nevelni, mint 15 évvel ezelőtt, annyira leural mindent a képernyő. De nemcsak a gyerekek, hanem a szülők életében is, pedig a példamutatás az örömolvasás egyik legfontosabb alappillére. Robert Escarpit irodalomszociológus szerint: „Az olvasóvá válás kérdése az iskolába járás előtt dől el.” Ezt támasztja alá Sámuelné Ábrahám Mónika is, aki Olvasásra születni című tanulmányában így ír:

„A gyerekek olvasási kedve leginkább a szülői házban látott minták átadása révén alakul ki. De nem elég a példamutatás – szükség van tudatos szülői törekvésekre is: meseolvasásra, könyvajándékozásra, folyóirat-vásárlásra, rendszeres könyvtárlátogatásra.”

Ezt szem előtt tartva az óbudai iskola pedagógusai rendszeresen szerveznek könyvtárlátogatásokat. Az sem véletlen, hogy az ottalvós este egyik sztárvendége egy igazi „tündérkönyvtáros”, Reményi Annamária, aki Bosnyák Viktória Tündérboszorkány című könyvéből kiindulva a gyerekek szavazatai alapján érdemelte ki ezt a címet több más kollégájával együtt. 

Annamari a tornateremben várja a kicsiket: kreatív olvasókvízt tart, mely során ismert és kedvelt történetekhez kötődő találós kérdéseket kell megfejteni a győzelemért. A gyerekek izgatottan jelentkeznek, miközben pontokat gyűjtenek osztályuknak.

„Fontos, hogy a pedagógusok és könyvtárosok, akik bevezetik a gyerekeket az olvasás világába, hitelesek legyenek. Emellett a könyvtárban sokat teszünk azért, hogy az intézményt ne csak kölcsönzésre használják a gyerekek, hanem szeressenek ott időt tölteni, hogy azt érezzék, ez egy olyan hely, ahol odafigyelnek rájuk” – mondja a tündérkönyvtáros.

Tinikorban a legnehezebb megtartani a figyelmüket

Annamari bizakodva tapasztalja, hogy az olvasás a képernyőzés ellenére is reneszánszát éli, az emberek továbbra is vágynak a jó történetekre. Ugyanakkor tizenéves korban gyakran megfigyelhető, hogy még az is lecseréli a könyveket a mobilra, aki korábban falta őket.

„A kamaszkorban sajnos ez egy tendencia, a gyerekek tényleg kevesebbet olvasnak, aminek számos oka van. A képernyő mellett az iskolaváltás is ilyen, sokkal több mindennek kell megfelelni egy középiskolában, mint az általánosban, ilyenkor az úgynevezett extenzív olvasás – amikor a saját örömünkre olvasunk – háttérbe szorulhat. 

Fontos, hogy a gyerekek járjanak könyvtárba, mert annak olyan atmoszférája van, amit nem lehet mással összehasonítani. Az sem utolsó szempont, hogy a kölcsönzés a mai napig a legolcsóbb rekreációs lehetőségek közé tartozik. 

Emellett érdemes felkeresni a különböző tematikus blogokat, például a kuckokonyvtarblog.hu-t, amit a Covid alatt indított a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Itt tematikák és korosztályok szerint is ajánlunk könyveket, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót” – tanácsolja a tündérkönyvtáros. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A könyvek nem csupán a múlt lenyomatait gyűjtik egybe, hanem a jelen és a jövő lehetőségeit is. Az óbudai iskola olvasásnépszerűsítő éjszakája olyan élményt nyújt a gyerekeknek, amely túlmutat azon, hogy álmosan piszkálgatják az olvasókönyvüket, és bekezdéseket olvasnak fel a Kincskereső kisködmönből. Ezek az élmények arról szólnak, hogy léteznek olyan történetek, amelyekbe beleélhetjük magunkat, amelyeken nevetünk, amelyekről szívesen kérdezünk, beszélgetünk vagy vitatkozunk – és közben észrevétlenül örömolvasókká válunk. 

Praktikus tippek az örömolvasó gyerekekért:

Praktikus tippek az örömolvasó gyerekekért:
1. Mutass példát az olvasással!
2. Csinálj könyvklubbot a gyerekkel (vagy csináljanak a gyerekek közösen)! Legyen az olvasás közös pozitív élmény sok beszélgetéssel! Ha ugyanazt a könyvet olvassátok, meg tudjátok beszélni, kinek ki a kedvenc karaktere, melyik a legizgalmasabb fejezet, vagy mi az, ami nem tetszett.
3. Engedd választani a saját érdeklődési köre szerint! Ne hülyeségezd le, amit kiválaszt! Ha nem tetszik neked, beszélgessetek arról, ő miért éppen azt szeretné!
4. Adj pozitív visszajelzést az olvasásra, például úgy, hogy „de jó látni, hogy ennyire elmélyedtél ebben a történetben!”
5. Ne alkalmazd az olvasást büntetésként vagy oldalra leosztott kötelező feladatként!
6. Utóbbi kamaszkorban különösen fontos! Inkább válassz egy népszerű könyvet, és lóbáld meg előtte azzal a szöveggel, hogy „mostanában sokan szeretik ezt a könyvet, kíváncsi vagyok, hogy Neked bejön-e!”
7. A kritika is olvasói aktivitás! Ha nem tetszett neki a Vörös és fekete, vagy nem szólítja meg Petőfi költészete, engedd, hogy reflektáljon, vitatkozzon a könyvvel!
8. Ne félj a nehéz témáktól – de mindig legyél ott neki egy jó beszélgetésre!

Ülök a szőnyegen, puha csaliton éhes farkas. Kérdezni akarlak, vagy válaszokat ejteni el? Lesben a szőnyegen. Úgy nézek rád, mintha nyomoznék utánad. Ha nem mutatod, hát előcsalogatom, ha nem mondod, hát kiszagolom, ha nem üzened, hát kiderítem, ha nem adod, hát elveszem, ha nem ontod, kiszippantom, kifaggatlak-kiszaggatlak, de nem. Nem.

Ülök a szőnyegen, míg helyet nem foglal bennem a szándék, hogy valóban kérdezzelek. Ülök a szőnyegen, mint ottfelejtett építőelem. 

Mint aki építőkockára lépve felszisszen, olyan hirtelen és olyan halk nesszel rándulok össze: megriadok a gondolattól, hogy – mint a Duplo és más gyártó kockái – illeszkedni nem fogunk sosem.

Ülök a szőnyegen, mint portás, akit tudomásul vesznek, de nem mesélnek neki, ülök, mint szigorú portás, a kijárat előtt visszafordítom a szökevény könnyeket meg a simlis kérdéseket, sunnyogna a ki vagy, mi bánt, mit ebédeltél, kit ültettek melléd, mitől ijedtél meg, hogyan lendült be végül az a roller, miért éppen az a baglyos mese tetszik, kinek a figyelmére vágysz, hány hangszer után telik meg szerinted a horgosi csárda, mire gondolsz tulajdonképpen mise közben, van-e bibid, amit nem vettem észre, miről álmodsz, emlékszel-e Istenre, elég vagyok-e neked, hányas lesz majd a lábad, amikor utoljára engeded megpuszilni, meg a többi gazfickó. 

Ülünk a szőnyegen, mintázatokra nehezedünk és panelek közül válogatunk, egyikünk sem tud még igazán felelni. Te nekem, én érted.

Úgy szeretnék ülni a szőnyegen, veled, a kockák között, mint aki nem építeni, hanem épülni szeretne. Fürkésző csendben várni a válaszaid helyett azt, ahogy felkacagsz, amikor a magam tornyát mégis sikerül végre ledöntenem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kik a megváltozott munkaképességű munkavállalók?

Nem minden fogyatékossággal élő ember megváltozott munkaképességű, és nem minden megváltozott munkaképességű ember fogyatékossággal élő. Vannak, akik valamilyen tartós betegséggel élnek (diabétesz vagy magas vérnyomás), esetleg balesetből kifolyólag lettek megváltozott munkaképességűek. Ugyanakkor nem minden fogyatékosság számít ide, a fogyatékosság súlyosságától is függ, hogy valaki megkapja-e a minősítést vagy sem.

Jelenleg milyen esélyük van a munkavállalásra?

A legutóbbi évek statisztikai adatai Magyarországon azt mutatják, hogy 40–60% között, átlagosan 50% körül van azoknak a megváltozott munkaképességű embereknek a száma, akik találtak munkát. Ez jóval alacsonyabb arány, mint az átlag népesség foglalkoztatási rátája, ami 75%-os. A korábbi évekhez képest viszont nőtt a foglalkoztatottak aránya, mert 10 éve még csak 20% volt.

A munkaerő-piaci lehetőségeik behatároltak, nekik több okból is sokkal nehezebb munkát találniuk. 

Egyrészt, mert sokuknak az iskolai végzettsége is alacsonyabb, mivel már az oktatási rendszerbe sem tudtak olyan esélyekkel bekapcsolódni, mint egészséges társaik. 

Jellemző az is, hogy kevesebben vannak köztük, akik idegen nyelveket beszélnek. A másik ok az, hogy nekik olyan speciális jellemzőik vannak, amiket figyelembe kellene venni ahhoz, hogy hosszú távon foglalkoztathassák őket, például: nem bírnak olyan terheket viselni, amiket egy 8–10 órás munkarend elvár, ezért a legtöbben csak részmunkaidőben tudnak dolgozni. Sajnos azonban Magyarországon kevés a részmunkaidős állás.

Az is nehezítő tényező, hogy sokuknak az a meggyőződése, úgysem tudnak labdába rúgni egy egészséges jelölttel szemben, így nem is mernek jelentkezni a végzettségüknek megfelelő állásra. Hozzánk viszont mernek jelentkezni, mi pedig segítjük őket tovább a munkaerőpiac felé.

Milyen munkakörökben szokták őket alkalmazni?

Ez a fogyatékosság típusától is függ. Nekünk sok értelmileg akadályozott, illetve autizmusban érintett ügyfelünk van, akik többsége valami egyszerű, könnyű, betanított fizikai munkát tud ellátni, amiből viszont egyre kevesebb érhető el. Az összes többi megváltozott munkaképességű álláskereső (ráktúlélő, diabéteszes stb.) számára, akiknek magasabb a végzettségük, már nincsenek tipikus munkakörök, ők sokféle munkát el tudnak végezni. A home office, az otthonról végezhető munka – ahol számítógépet kell használni – megkönnyíti a mozgáskorlátozott emberek helyzetét, akiknek így nem kell naponta közlekedniük. A digitalizációval, a technológia fejlődésével egyre több fogyatékossággal élő ember tud tehát elhelyezkedni. 

A munkavégzés persze sokkal többről is szól, mint a fizetés: emberi kapcsolatokról, közösséghez tartozásról. 

Lehetnek ők teljes értékű, a többiekkel egyenrangú munkavállalók?

Igen, ha megtalálják a helyüket, és beilleszkednek, a megváltozott munkaképességű emberek is százszázalékos munkát tudnak végezni. Eleve azért jött létre a Salva Vita Alapítvány, mert azt gondoltuk, hogy ők értékes emberek, képesek dolgozni. 32 évvel ezelőtt, amikor létrejött az alapítvány, csak külföldön láttuk, hogy ez működik, itthon még nem. A célunk, hogy ügyfeleink értékteremtő munkáját elismerjék, segély helyett saját jövedelemből éljenek, ők is keressenek annyi bért, mint az ugyanolyan munkakörben dolgozó társaik. A munkáltatóik pedig értékes, megbízható, lojális munkaerőhöz jussanak.

Először értelmileg akadályozott és autizmussal élő emberekkel kezdtünk el dolgozni, aztán az évek során a szolgáltatásainkat kiterjesztettük minden fogyatékossági csoportra. Hozzánk olyanok fordulnak, akik nagyon elszántak, szeretnének dolgozni, de sok negatív tapasztalatuk, félelmük van, sok visszautasítást kaptak, mire hozzánk eljutnak.

Kép

Vég Katalin – Foto forrása: Salva Vita Alapítvány

Bárki fordulhat önökhöz? Milyen programban vehetnek részt az érintettek?

Igen, bárki, nincsen sem életkori, sem fogyatékosságbeli megkötés. A hozzánk fordulók részére személyre szabott segítséget nyújtunk. Felkészítjük őket a munkába állásra, végigkísérjük az útjukat a pályaorientációtól kezdve az önéletrajzíráson át a munkahelyi beilleszkedésig, sőt azon túl is. Elkísérjük őket az állásinterjúra, a betanításra is, tehát egy nagyon biztonságos folyamatban minden lépésnél ott vagyunk mellettük. 

Első lépésben alapos felmérést végzünk a jelentkezőről, amely során pontos képet kapunk az illető képességeiről, igényeiről, majd közösen megkeressük a neki megfelelő munkakört. 

Munkapróbára is kivisszük egy napra egy normál munkahelyre, ahol jó visszajelzést kapunk arról, hogy milyen képességét lehet érdemes esetleg fejleszteni. 

Akár évekkel később is visszajöhetnek hozzánk az ügyfeleink, ha segítségre van szükségük. Kétheti rendszerességgel tartunk klubokat, mert ez egy közösség is, egy biztos pont az életükben.

Jellemzően milyen készségeket szükséges fejleszteniük?

Főleg a kommunikációs és a szociális készséget. Hozzánk sok olyan fiatal érkezik, aki évek óta otthon ül a laptopja előtt, ez jelenti számára a külvilágot. Már az is kihívás, hogy ide eljöjjön. Valaki hónapokig nem volt hajlandó megszólalni, most már megszólal, barátai vannak. Nagyon fontos, hogy legyenek kapcsolatai, és tudjon kommunikálni másokkal, sőt a digitális készségekben is fejlődniük kell. Az alapoktól indulunk, például megtanulják használni a Google-térképet, megterveznek egy útvonalat tömegközlekedéssel. Önkéntesek szoktak jönni cégektől, akik alapszintű digitális készségfejlesztést tartanak. Digitális önvédelmet is tanítunk, hiszen a social médiát mindenki használja, ők is ki vannak téve az ezzel kapcsolatos veszélyeknek. Ezen kívül foglalkozunk a barátság, a párkapcsolat témájával, ami szintén mindenkit érint. Az önbizalom, önértékelés is hangsúlyos terület.

Mit tudnak tenni, hogy erősödjön az önbizalmuk? 

Legalább olyan fontos az, hogy elhiggyék magukról, képesek az adott feladatot megcsinálni, mint az egyéb képességek fejlesztése. 

Egy munkahely segít a fiataloknak abban, hogy értékesnek érezzék magukat. Megerősíti az önbecsülésüket az, amikor hasznos munkát végeznek és jövedelemre tesznek szert. A munkában nincs helye a sajnálatnak, ott a hátrányos helyzetű dolgozó is egyenértékű lehet.

A munkáltatókat hogyan támogatja az alapítvány? Milyen tudást, hozzáállást igényel a speciális igényű dolgozók foglalkoztatása?

A cégeket támogatjuk a befogadó munkakörnyezet kialakításában tanácsadással, szolgáltatásokkal, tréningekkel, vállalati rendezvényekkel, munkaerő közvetítésével, kiadványokkal. A cégeket a nulladik lépéstől végigkísérjük, onnantól kezdve, hogy auditot készítünk a munkahelyről. Ez egy pillanatfelvétel, amelyben megnézzük, a munkahelyen adottak-e a feltételek fizikailag és a „fejekben” is a befogadáshoz. 

Utána szükség szerint szemléletformáló programokat tartunk, például arról, hogyan működik úgy a diszkrimináció, hogy akár észre sem vesszük, mert egyszerűen erre vagyunk szocializálva. Egyáltalán felismerjük-e, hogy egy dolog a másik félnek nem jó vagy őt akadályozza valamiben? Erre felhívjuk a figyelmet interaktív, játékos, könnyen emészthető tréningek formájában úgy, hogy az egyik tréner valamilyen fogyatékossággal élő személy. Már az maga egy szemléletformálás, hogy bejön egy vak tréner, és ő tartja a tréninget. 

Úgy tapasztaljuk, a személyes találkozás tudja legjobban rombolni az előítéleteket, pótolni az információhiányt. 

A legfontosabb, hogy mindig kérdezzük meg a fogyatékossággal élő személyt, hogy van-e szüksége segítségre, és ha igen, akkor hogyan tudunk neki segíteni. 

Ezt ne mi döntsük el, majd ő meg fogja mondani. Vannak kis füzeteink, videóink, amikben viccesen bemutatjuk ezeket a helyzeteket, és használjuk a cégek esetében a szemléletformálásnál.

Az akadálymentesítés kialakítását is segítjük, megmutatjuk, mire van szükség az egyes fogyatékossági csoportok számára (pl. siketnek, vaknak, autistának). Tanácsot tudunk adni arra vonatkozóan, hogy milyen eszközöket szerezzenek be, vagy milyen részletekre figyeljenek.

Jelen vagyunk az interjún, a betanításon, illetve modellként működnek a kollégáink, akik odamennek mentorálni az ügyfeleinket. Ők mutatják meg, hogyan kell kommunikálni, együttműködni velük, szóval a gyakorlatban tanítást alkalmazzuk. A cégek később is fordulhatnak hozzánk, gyakorlatilag élethosszig követjük az ügyfeleinket.

Kép

Fotó forrása: Salva Vita Alapítvány

A cégeknek miért éri meg őket alkalmazni? 

Szerintem azért, mert jól felkészített, értékes munkaerőt találhatnak, aki nagyon lojális lesz. A megváltozott munkaképességű munkatársak megbízhatók, motiváltak. Gazdasági szempontból a legnagyobb előny, hogy a cégnek nem kell rehabilitációs hozzájárulást és szociális hozzájárulási adót fizetni, ha megfelelő létszámban alkalmaz megváltozott munkaképességű munkavállalókat. A foglalkoztatásuk mindkét fél érdekét szolgálja, sőt társadalmi szinten is megéri foglalkoztatni őket, mert ez a munkaerőhiányt is enyhíti.

Milyen hatással vannak a szervezetre?

A pénzbeli előnyök mellett a számokkal nem mérhető pozitívumok is fontosak. 

Több cégtől azt hallottuk, hogy e kollégák valahogy megváltoztatják a belső kultúrát. Az a tény, hogy jelen van egy fogyatékossággal élő ember, aki lelkesen dolgozik, az egész közösségre hatással van.

Jobb lesz a légkör a cégnél, mert felébred az emberekben a segítő szemlélet, az empátia. Volt olyan partnerünk, aki egy értelmileg akadályozott fiatalembert vett fel, utána hónapok múlva visszajött és elmesélte, hogy berakta ezt a fiatalembert egy csoportba, és az a csoport olyan jól kezdett el működni néhány hét alatt, hogy azt tervezi, a fiút átrakja más közösségekbe is, hogy az összes csoportot átalakítsa. 

Hogyan boldogulnak a mindennapi életben? Az önálló életvitel kialakításában is segít az alapítvány?

Nagyon sokat számít a munkavállalás, a megszerzett tapasztalat. Ha valaki munkavállaló lesz, az évek során sok olyan képessége fejlődik, amik egyébként az önálló életvitelhez kellenek. Azt látjuk, hogy a legtöbbjüknek (főleg az értelmileg akadályozott, autista fiataloknak) valamiféle támogatásra lesz szükségük egész életükben. Sok mindenben fejlődnek, de valószínűleg nem fognak tudni 100%-ig mindent önállóan megoldani.

Egy viszonylag új igény jelent meg néhány éve az ügyfeleinknél, mivel felnőtt egy olyan generáció, akik már évek, évtizedek óta dolgoznak. Több ügyfelünk is van, akiknek már meghaltak a szüleik, és ők önállóan szeretnének boldogulni. Nem szeretnének intézménybe menni, ugyanakkor az önálló élethez szükségük van valamennyi támogatásra. Ebben várnak tőlünk segítséget. 

Most azon dolgozunk, hogy finanszírozást és támogatókat találjunk ehhez az önálló életvitel programhoz. Olcsóbb is, ha nem kell fenntartani egy intézményt, hanem mindenki a saját lakásában lakik, az ismerős közegében, lakókörnyezetében marad, és nem kerül el az ország másik végébe, egy intézménybe. 

Elég, ha egy segítő személy hetente néhányszor beszélget vele, segít néhány dolgot elintézni neki, és így önállóan élhet egy kis segítséggel. 

Úgy látom, a hozzáállást tekintve sok minden változott az elmúlt harminc évben. A cégek, az átlagos és a fogyatékos emberek is nyitottabbak, utóbbiak sincsenek annyira bezárkózva. De van még feladatunk bőven.

Adód egy százalékával most te is támogathatod  A Salva Vita Alapítványt. https://salvavita.hu/egyszazalek/ 
Adószám: 18057409-2-43

Tizenkét év hosszú idő. Mi történt azóta, és hogyan tekintetek vissza a kezdeti időkre? 

T.M.: Annak idején egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az előadás ilyen hosszú életű lesz. Janikovszky Éva születésnapján, április 23-án mutattuk be a budapesti Katona József Színházban, és eszembe sem jutott, hogy ez lesz a szakmai pályafutásom legmeghatározóbb alkotása. Pedig a premieren már lehetett érezni, hogy valamit nagyon eltaláltunk és megtaláltunk vele: sikerült azt a bizonyos, hamisíthatatlan Janikovszky-féle életérzést, látásmódot, humort és stílust új életre keltenünk. 

H.L.: Én is jól emlékszem, hogy már az első próbákon éreztem, mennyire különleges ez a darab, és meglepett, milyen közel áll hozzám a szöveg. Az első előadás után az is jól látszott, hogy a közönség is nagyon szereti – ám akkor még nem sejtettem, hogy ez egy hosszú távú projekt kezdete lesz.

Horváth Lili a kezdetektől az előadás szereplője. Mit jelent számotokra ez a különösen hosszú távú munkakapcsolat?

T.M.: Lilivel a Színművészeti Főiskolán ismerkedtünk meg: ő negyedéves volt, amikor én elsős, és abszolút nem gondoltam arra, hogy az életünk ennyire szorosan összefonódik majd. Azt hiszem, a jó viszonyunk fenntartásában mindkét oldalról rengeteg erőfeszítés van, miközben ez az egész egy hatalmas ajándék, áldás nekünk. Mindig számíthatunk egymásra! 

Engem abszolút lenyűgöz és elvarázsol, ahogy színészileg képes újra és újra megújulni a szerepében, mert tudom, micsoda komoly kihívás ez. 

Könnyed eleganciával és nagy nyitottsággal kezeli a folyamatosan változó, váltakozó színpadi partnereit is az előadásban. Az eltelt idő alatt persze ő is tizenkét évvel idősebb lett, de ezek a női Janikovszky-karakterek már a premieren is tökéletesen illettek hozzá – és ma is ugyanolyan erős bennük!

H.L.: Emlékszem, mielőtt elmentem szülni a harmadik gyerekemmel, Móni meghívott a produkcióba más színésznőket is, és mivel addig csak én játszottam az egyik szerepet, ott motoszkált bennem a gondolat, talán lecserél. Ekkor érkezett meg Kovács Patrícia, majd Pikali Gerda és Kovács Vanda, s én rájöttem, valójában nagyon jó, hogy nem mindig ugyanaz a két ember játszik együtt ebben az előadásban.  Nagyon értékes számomra, hogy ilyen hosszú idő óta tudtunk együtt dolgozni – sőt, szerintem barátok is lettünk! Természetesen nálunk is voltak hullámvölgyek ebben a sokrétű kapcsolatban, de soha nem volt köztünk olyan komoly vita, nem volt olyan töréspont, amikor azt éreztem volna, kész, itt a vége – pedig tizenkét év már jelentős idő mindkettőnk életében!

Kép

A darab egy korábbi plakátja

Mi minden történt azóta, hogy 12 évvel ezelőtt először játszottál a darabban? 

H.L.: Fiatal, naiv kislányként emlékszem vissza az akkori önmagamra, és csak most tudom, látom, érzem, milyen sokat számít tizenkét év szakmai tapasztalata. Szerencsére ezt a bölcsességet már bele tudom tenni az aktuális fellépéseinkbe. Amikor anno először ismerkedtem a Janikovszky-monológokkal, azt hiszem, alapvetően színészileg oldottam meg az életre keltésüket, de ma már a saját élettapasztalataimból is sokkal többet belerakok. Az alakításaim így váltak egyre gazdagabbá, mélyebbé, miközben sokat tanultam, gyakoroltam improvizálni, hiszen számos kollégával szerepelek együtt ennek az előadásnak a különböző szereposztásaiban. Úgy érzem, színészként és emberként egyaránt rengeteget tanultam ebből a produkcióból az elmúlt évek során.

Láttok-e valamilyen különbséget abban, hogyan értékelték régebben és értékelik ma Janikovszky Éva műveit?

T.M.: Évának hatalmas rajongótábora van a mai napig, ami a nézőtéren is érződik egy-egy este során. Akik ismerik és szeretik az írásait, az első perctől könnyen kapcsolódnak, gyorsan ráhangolódnak az előadásunkra. Örömmel fedezik fel, milyen időtlen és mély mondanivalója van ezeknek a szövegeknek. Tény, hogy az úgynevezett Janikovszky-féle humor megértéséhez és élvezetéhez komolyabb élettapasztalat és több ránc szükséges… Épp ezért tudom, hogy mi alapvetően a 35–40 év felettiekhez szóló produkció vagyunk!

H.L.: Annak ellenére, hogy ezek a szövegek a hetvenes években születtek, a mai napig meglepően aktuálisak: a Janikovszky-féle retró helyzetekben sokan felismerik magukat! 

Sokszor látjuk-halljuk, ahogy a nézőtéren nevetve mondják a nézők egymásnak: „Na látod, te is pont ilyen vagy…!” Színészként ez nagyon jó érzés! 

Azt hiszem, az emberi viszonyok, kapcsolatok alapvetően nem változnak – csak a világ körülöttünk: a technika, a tempó ugyan más lett, de az, ahogyan viszonyulunk egymáshoz, alig változott...

Kép

Janikovszky Éva 1962-ben – Forrás: Fortepan/ Hunyady József

Móni, ha újrakezdhetnéd ezt a 12 évet, mit csinálnál másképp?

T.M.: A produkciónkkal továbbra is elégedett vagyok, úgy érzem, semmit nem csinálnék másképp. Van egy sajátságos világa és egy természetes fejlődési folyamata, amihez a szereplők organikusan csatlakoztak az elmúlt évek során. Ha valamiben mégis változhatnék visszamenőleg, akkor jobb lett volna hamarabb felismernem, hogy én nem csak a dramaturgja és a rendezője, de a producere és a menedzsere is leszek ennek az előadásnak. Vagyis minimum „négy-az-egyben” vagyok! Az első három évben ezt sajnos nem tudatosítottam magamban, így sok energiát és időt vesztegettem el. Szóval ha egy varázslatnak köszönhetően újrakezdhetném az elmúlt 12 évünket, akkor már első pillanattól kezdve tudatosan foglalkoznék a menedzsment-feladatokkal a művészeti alkotófolyamatok mellett. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb felismerés a harmadik évben fogalmazódott meg bennem: ha én nem állok bele teljes erővel ebbe az egészbe, senki más nem fogja tolni helyettem ezt a szekeret. Viszont amint eldöntöttem, hogy teljes felelősséget vállalok érte, minden megváltozott: az előadás nemcsak művészileg fejlődött, de egy jól menedzselt produkcióvá is vált.

Mi a legfontosabb üzenete számotokra ennek a tizenkét évnek?

H.L.: Számomra az egyik legfontosabb dolog, hogy egy előadást folyamatosan frissen kell tartani. Nem lehet évekig ugyanazt csinálni, mert a közönség igényei is változnak. Frissnek, naprakésznek kell lenni, és ehhez elengedhetetlen, hogy a színész mindig új impulzusokat kapjon. Ezt a szemléletet a színházi szakmán kívül is hasznosítom, ezért nagyon hálás vagyok ennek az előadásnak.

T.M.: Az egyik fontos tanulság számomra, hogy az elköteleződésben elsősorban saját magamért vagyok felelős – azért, hogy képes vagyok-e újra és újra megújulni benne, és megtalálni az értelmét annak, aminek odaszenteltem magam. Ennek az elköteleződésnek és lojalitásnak legalább annyi nehézsége van, mint szépsége. 

Megtanultam, hogy ha valami mellett hosszú időn át kitartóan és mélyen elköteleződöm, olyan rétegeit fedezhetem fel, amelyekről a kezdeti időszakban még fogalmam sem volt. 

Úgy is mondhatnám, ezek az IDŐ és a TÖRŐDÉS valutái a kezemben!

A másik fontos felismerésem, hogy miközben 38 évesen úgy gondoltam, Janikovszky hősei és hősnői, valamint az ő mindennapos konfliktusaik tőlem távol állnak, 50 évesen gyakorlatilag minden monológban magamra ismerek. Hiába hittem kezdetben, hogy ezek a helyzetek és érzelmek nem kapcsolódnak közvetlenül hozzám, csupán művészileg érdekes számomra megmutatni őket – most, 2025-ben már tudom, hogy minden egyes jelenetünkben benne vagyok. Rájöttem, már nem tudom azt mondani, hogy mindez „nem én vagyok”. A saját előadásom ennyire közel került hozzám.

Elvileg mindenki tudja magáról, mi az, amin változtatnia kellene a napjaiban ahhoz, hogy egészségesebb, eredményesebb, hatékonyabb legyen. Ám a változtatás, az új szokások beiktatása általában nehezen megy: az ember elkezd valamit, aztán abbahagyja, mert fárasztó odafigyelni, így könnyen visszatérhetnek a régi, rögzült szokások. Ennek elkerülésében segít néhány jó ötlettel, gyakorlati tanáccsal Saller Szilvia business management coach, tréner, aki szerint dinamikusan változó világunkban olyan gyorsan történnek az események, hogy érthető módon ragaszkodunk egy-egy jól beidegződött viselkedési mintához, reagáláshoz. 

„Az automatikusan lefutó programjaink a mindennapos feladataink elvégzését és a problémáink gyors megoldását is szolgálják. A szokások olyan automatikus viselkedések, amelyek meghatározott körülmények között, ismétlődően végrehajtódnak. Ezért sokszor észre sem vesszük a reakcióinkat, nem tudatosul bennünk a szokásaink ránk és a környezetünkre irányuló hatása. Az agyunk amellett, hogy folyamatosan tanul, számtalan szokásmintázatot tárol, és ha szükséges, a másodperc töredéke alatt a segítségünkre siet, amikor gyorsan kell reagálni. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol minden ébredéssel újra kell mindent – mozogni, étkezni, közlekedni, írni-olvasni – tanulni! 

A kialakult szokásaink szó szerint életmentők lehetnek, és nagymértékben hozzájárulnak a szervezetünk optimális energia-egyensúlyához. Bizonyos körülmények közt viszont már azt érzékelhetjük, idejétmúlt szokásaink falakat húznak fel, korlátoznak, tartós stresszt okoznak. 

Ez kihatással lesz többek között a fizikai-szellemi-érzelmi állapotunkra, társas kapcsolatainkra és az önértékelésünkre. 

Egyfajta kibillenésként élhetjük meg, versenyt futunk az idővel vagy éppen lehangolttá válunk. A testünk jelez tünetekkel, betegségekkel, azt üzeni: itt az idő a változásra! A korlátozó szokások átalakítása és az új szokások kialakítása kulcsfontosságú az egészség és a sikeres életvitel szempontjából. Ezért nagyon hasznos megismerni és feltérképezni a szokásmintázatainkat, majd megérteni, melyek azok, amelyek támogatják a törekvéseinket, és melyek gördítenek akadályokat a céljaink elérése elé” – fogalmaz Szilvia, aki gyakorlati tippeket is ad.

Először a korlátozó szokásokat kell meghatározni: ilyen lehet például a túl sok kütyüzés, a közösségi oldalak pörgetése vagy a túlzásba vitt tévézés, a pótcselekvések különböző fajtái. Utána át lehet térni az időmenedzselésre, vagyis meg kell határozni, mi az, ami elsődlegesen fontos, és mi az, ami halasztható, vagyis priorizálni kell a dolgokat. Továbbá azt is érdemes megnézni, mit kell személyesen intéznünk, és mi az, amit más úton – telefonon, e-mailben – is meg tudunk oldani. 

Ha valaki tudja magáról, hogy késős típus, és szeretne tenni ellene, akkor emlékeztetőt állíthat be a telefonján. Illetve meg kell figyelni, mik azok a tevékenységek, amelyek időeltöltésre csábítanak és elterelik a figyelmet arról, hogy indulni kellene. 

Ha ezeket a szokásokat, tevékenységeket tudatosítjuk, akkor el is tudjuk kerülni őket a későbbiekben. Az időmenedzselés így is működhet, valamint az is fontos, hogy ne bonyolódjunk bele egyszerre több dologba, főleg, ha indulnunk kell. Vegyük észre, hogy a kezünkben van az irányítás, az elménket képesek vagyunk uralni, hívja fel a figyelmet Szilvia. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A hatékonyságot azzal is növelhetjük, ha időablakokat jelölünk ki, vagyis meghatározzuk a nap során a kritikus feladatokat, úgynevezett időblokkokat. Ezek azok, amelyekre nagyon oda kell figyelni, ám nem biztos, hogy mindennap van ilyen. Például, ha egy sportoló tudja, hogy adott napon versenye van, akkor arra kell koncentrálnia, tehát az lehet egy időblokk. Ezen belül tudatosítani kell magában a feladatot, ami miatt el kell kerülnie az elterelődéseket. A kritikus feladatoknál ki kell kapcsolni a zavaró eszközöket a fókuszálás érdekében. 

A feladatok priorizálásánál lehet feladatlistát írni, és be lehet vezetni azt a módszert, hogy meghatározzuk, mi valóban nagyon fontos és sürgős. Ez az, amit biztosan meg kell csinálni, a többi ügy, tennivaló úgymond átütemezhető, vagy megoldja magát. Ha például valami sürgős, de nem fontos, hogy mi magunk végezzük el a feladatot, akkor azt lehet delegálni. A fontos, de nem sürgős ügy, feladat elnapolható, később is elvégezhető. Ha valami se nem sürgős, se nem fontos, akkor azt valóban egyszerűbb másra bízni. 

Csak azt oldjuk meg személyesen és gyorsan, ami kiemelten fontos és sürgős! 

Az öngondoskodás része az, hogy hagyjunk magunknak időt a pihenésre, ugyanakkor a kikapcsolódás olyan formájára is, ami mások társaságában történik. A mentális egészség megőrzése érdekében mindkettő fontos. 

A jobb időbeosztás, a gyakorlatiasabb életvitel mellett törekedhetünk arra, hogy valamilyen fizikai jellegű, a testet érintő változtatást is véghez vigyünk. Itt is különféle módszerek, trükkök vannak, hívja fel a figyelmet Szilvia. Az első és legfontosabb, hogy meghatározzuk magát a célt, és megértsük, miért fontos számunkra az elérése. Ha például valaki rendszeresebben szeretne edzeni, akkor először is át kell látnia, hogy ennek nem csupán az lesz az előnye, hogy vékonyabb, fittebb lehet, hanem az egész életmódja egészségesebbé válhat. Nagyobb esélye lesz a betegségek elkerülésére, biokémiai szinten hat rá a gyakoribb testmozgás. Azt kell észrevenni, hogy komplex rendszerről van szó, nem csupán arról, hogy a külsőnk vonzóbb lehet!

Először tehát fontos megnézni, hogy mit szeretnénk elérni, majd az ehhez szükséges lépéseket kell meghatározni. Nem érdemes rögtön nagy dolgokat, hosszú edzéseket, nehéz súlyokat, jelentősebb távokat, nagy számú ismétléseket bevállalni, hanem kisebb lépésekkel is haladhatunk. Ezáltal jobban bírhatjuk a terhelést, nem megy el hamar a kedvünk. 

Kereshetünk magunknak társaságot, például egy könnyű sétába bevonhatunk barátot, ismerőst, olyan valakit, aki hasonló célért küzd. 

Jó tudni, hogy minél többet gyakorolunk és programozzuk a célt, a lépéseket, az agy szerkezete annál inkább átalakul a helyes irányba (ezt nevezik neuroplaszticitásnak).

A programba, a változásba beépíthetjük a jutalmazást is, ami ösztönzőleg hathat a folyamatra. Illetve érdemes nyomon követni, honnan indultunk, és hol tartunk, milyen állomásokon mentünk keresztül az adott időszakig. 

Aki ezeket a lépéseket, módszereket betartja, az nagyobb eséllyel lesz sikeres, várhatóan végig tudja vinni az edzésprogramot, akár a teljes életmódváltoztatást. A sikertelenség oka Szilvia szerint rendszerint az, hogy elfogy a lelkesedés, kevés az ismétlésszám, így az agyban nem alakulnak ki új támogató mintázatok, a testben zajló folyamatok nem változnak. Felerősödnek a korlátozó hiedelmek és a stressz által kiváltott automatikus reakciók, amelyek gátolják az átalakulást.  

Ha sikerült elérni a vágyott célt, a rendszeres testmozgást, az ideális, egészséges testsúly beállítását, akkor a megőrzésre is gondot kell fordítani. Ebben szintén kérhetünk segítséget, visszajelzést, vagy magunkat is motiválhatjuk a rólunk készült régi és friss fotókkal. A lényeg, hogy az új rutin épüljön be, legyen tartós. Ennek érdekében a környezetet is ajánlott megváltoztatni, például ki lehet alakítani otthoni edzéskörnyezetet, vizualizálni a vágyott célt motivációs képekkel, idézetekkel a falon vagy az eszközök képernyőjén, az asztalon.

A legenda szerint (lásd keretes írásunkat) Kalocsáról került Andocsra a templom és a benne található Mária-szobor. A feljegyzések szerint a kegyszobrot 1747 óta öltöztetik a csodatévő Szűzanyának adományozott ruhákkal. Az igazolhatóan legrégebbi darabot Széchenyi Katalin grófnő adományozta az új templom felszentelésekor 1747-ben, sajnos ez a ruha mára elveszett. Így a ma is látható legrégebbi öltözet 1852-ben készült, ez Tallián Boronkay Cecília adománya. Azóta közel négyszáz palást gyűlt össze a parókián kialakított háromtermes Mária Ruhák Múzeumában, és a ruhácskák száma folyamatosan nő.

Angyalok mentette kegyhely

A legenda szerint 1520 körül egy éjjel angyalok emelték a magasba a kalocsai gótikus kegykápolnát a benne található csodatévő Mária-szoborral együtt, hogy az épületet megszentségteleníteni készülő török elől egy kis andocsi dombra menekítsék. Bár a török Somogyba is elért, a csodás hírű andocsi templomot soha nem bántotta. Búcsújáróhelyként a jezsuiták tették ismertté 1640-től, a 18. század elejétől pedig ferencesek vették birtokba a kegyhelyet és építették fel mellette a rendházat. Ugyanebben az időszakban emeltek a – szentéllyé vált – korábbi kegykápolna elé barokk stílusban templomot, amelyet 1747-ben szenteltek fel.

Érdekes, de arról – jelenlegi tudásunk szerint – nincs hiteles adat, ki és mikor készítette a szobrot, tudjuk meg Nyéky Kálmán plébánostól, aki leszögezi: szeretné, ha a jövőben legalább az kiderülne, honnan származik a szobor faanyaga, ennek érdekében lépéseket kíván tenni. 

Az atya bevezet bennünket a múzeumba. Elmondja, hogy a külföldi adományozók leggyakrabban a környékről kivándorolt magyarok, illetve leszármazottaik, de az andocsi Mária-szobor mára világhírűvé vált. 

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy érkezett már ruha Lengyelországból, Ausztriából, Írországból, az Egyesült Államokból, Mexikóból, Venezuelából, sőt még Tibetből is. Utóbbi buddhista ruha volt, mielőtt Andocsra került. 

A Szűzanya a legtöbbször „összeöltözik” a pappal, tehát a liturgia színének megfelelő öltözetet kap. A most magunk mögött hagyott nagyböjtben lila, év közben zöld, az egyes ünnepekre fehér vagy kék színű ruhába öltöztetik, pünkösdkor pirosba. Ezek mellett vannak arany és fekete gyászruhái is. A legnagyobb számban kalocsai mintás ruha gyűlt össze, a legenda alapján talán nem véletlenül. Korábban, amikor kalocsai búcsúsok érkeztek Andocsra, kalocsai mintás ruhába öltöztették a Mária-szobrot. A több száz ruha közül a plébános Nyéky Kálmán és néhány falubeli nyugdíjas hölgy választja ki, melyik palástot helyezzék a szoborra. 

Átlagosan kéthetente cserélik a Madonna ruháját, de a karácsonyi időszakban a templomban fölállított fenyőfák miatt nem kap új öltözetet. A ruhacsere karácsonytól függetlenül sem egyszerű feladat, hiszen ilyenkor mindent le és vissza kell pakolni az oltár körül, arról nem is beszélve, hogy a szobor a magasban található, csak speciális létrával lehet elérni. A procedúra nagyjából egy-másfél órát vesz igénybe.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Bazilika tele titokkal

Hogy jobban megértsük, mit jelenthet a híveknek a Madonnát öltöztetni, számára ruhát adományozni, a parókiáról a bazilikába sétálunk. „A templomban nagyon sok titok van elrejtve” – mondja Nyéky Kálmán atya. A Szűzanya ruhái ezek közül csak egy misztériumot jelentenek, annak ellenére, hogy a Madonnának közel négyszáz ruhája van. Ezek az „apróságok” meg tudják érinteni a hívek lelkét – igaz, a mai embernek egyfajta nyitottságra is szüksége van ahhoz, hogy rá tudjon csatlakozni, s el tudja fogadni: nem kap meg egy információt azonnal úgy, mint amikor az internetet böngészi. 

„Szeretik az emberek a kissé titokzatos dolgokat, amikor összefüggéseket kell felfedezni, és úgy lehet célt érni – például a ma divatos szabadulószobákban, azzal a különbséggel, hogy Andocs nem szabadulószoba, hanem igazi mentsvár” – hangsúlyozza az atya. 

Nyéky Kálmán néhány példát is mutat. Az egyik mellékoltárhoz érve elmondja: a festményen látható szentet onnan ismerhetjük fel, hogy egy kiskutya fekszik a lábánál. Hogy kerül a kutya a szentek közé? A kutya Szent Rókus legendájához köthető. A négylábú úgy menti meg Rókus életét, hogy kenyeret visz neki, amikor kiközösítik a betegsége miatt. „A történet kifejezi, hogy mi is léphetünk azok felé, akiknek szüksége van a segítségünkre. Nagy felismerés sokak számára, amikor rádöbbennek: nem kell Dél-Amerikáig utazni, hogy találkozzunk a szegénységgel, hiszen a közvetlen környezetünkben is élhetnek olyanok, akiknek nagyon nagy szüksége lehet a személyes támaszunkra” – magyarázza a plébános. 

Az egyes oltárok fölött különböző címerek láthatók, annak megfelelően, melyik nemesi család adományozta az oltárképet. A heraldikán szintén el lehet és érdemes is gondolkodni, így például azon, miként változott az idők folyamán a Lengyel család címerében látható egyszarvú ló unikornissá.

Elvesztett gyermekek angyaltestben

A bazilika szentélye késő gótikus stílusban épült, Kálmán atya meg szokta kérni a látogatókat, nézzék meg részletesen a mennyezetet, és mondják el, mire ihleti őket a látvány. A legkülönbözőbb benyomásokról számolnak be a hívek: van, aki hálót lát benne, amit a Feljebbvaló vet ki ránk, hogy megmentsen bennünket. Más két fát, a jó és a rossz tudás fáját véli felfedezni, s lombjaik egybefonódnak. Metszetükből fakad egy „új szövetség”. 

Megint más hívő úgy érzékeli: a pillérek mintha a semmiben lebegnének, de van, aki egy nagy halat fedez fel, amiben mind benne vagyunk, miközben érkezik a segítség Mária és a szentek képében, akik megmentenek minket a halál torkából. 

A főoltáron kék és rózsaszín angyalkák is megjelennek, akik sokak számára azokat a kisgyermekeket jelenítik meg, akiket a szüleik elveszítettek. Száz évvel ezelőttig magától értetődő valóságnak számított, hogy az Andocsra érkezők közül – az akkori közegészségügyi viszonyok miatt – sokan vesztették már el gyermeküket, és vigasztalásért esedeztek. 

„Kérdés, mit mond mindez ma a híveknek, hiszen Istennek hála ma már kevés gyermeket veszítünk el csecsemőkorban gyermekbetegségek miatt. Ugyanakkor a magzati veszteség nem csekély, vagyis az angyalkáknak nagyon is itt van a helyük. Miközben a megpróbáltatást kiállt szülők megsimogatják kicsiny, kopott szárnyaikat, a korábbi jelentéstartalom aktuálissá válik számukra, és Szent II. János Pál pápa gondolatait felidézve azt mondhatják: gyermekük már az Úrban van. Azaz itt összeér ég és föld, mindemellett mi is hidat képezhetünk az isteni és a jelenlegi világ között” – fejti ki az atya. 

Úgy véli, a templomba lépőkre komoly hatást gyakorolnak a festmények, szobrok, formák, általuk elevenen hat ránk az evangélium. Így függ össze a hagyomány, azaz a szoboröltöztetés a jelennel, és azt is felfedezhetjük, mi a jelentősége. „A magam krisztocentrikus értelmezése szerint a Szűzanya kezében tartott kis Jézus mezítelen. Őt (is) fölöltöztetjük, s hozzá öltözik Szűz Mária. Mindebben mi, emberek nyújtunk segítséget” – világít rá Nyéky Kálmán. 

Hozzáteszi: az, hogy mi adunk ruhát a gyermek Jézusra, utal arra, hogy a földi életben segíthetünk a rászorulókon, akiknek nem jut betevő falatra, ruhára. A Gondviselés rajtunk keresztül működhet, erre mindannyian meghívást kaphatunk.

„Sírva jöttünk hozzád, özvegyek és árvák”

Sokak számára, még így sem mindig egyértelmű, mi annak a lelkiségnek az üzente, ami a szobor öltöztetésében ölt testet. Számukra is világossá kell tenni, fogalmaz a plébános, hogy Andocson nem csupán egy népszokásról van szó, hanem arról, hogy a hívek az élet legkülönbözőbb területein tudtak odafordulni Máriához. Nem pusztán kérnek valamit (csodálatos gyógyulást, gyermekáldást, megmenekülést egy veszélyes helyzetből), és boldogok, ha megkapják, majd hálát adnak, ami manifesztálódik az ajándékozott ruha képében. Ennél sokkal többről van szó. 

E tényre a legrégebbi ruha, Tallián Boronkay Cecília adománya a bizonyság. A nemes asszony ugyanis vallásos lelkületéből fakadóan készíttetett ruhát, és azt kérte a Szent Szűztől: emlékezzen meg róla végső óráján. Más azért hozott ruhát Máriának, mert nagyon nagy fájdalom érte. Nyéky Kálmán ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor egy csángó búcsús érkezett Andocsra, aki így énekelt: „sírva jöttünk hozzád, özvegyek és árvák, és itt vigaszt találtunk”.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Megint mások még azelőtt hoznak ruhát a Szűzanyának, hogy kérnének valamit, hitük szerint így lehetnek biztosak abban, hogy meghallgatásra találnak. Még akkor is, ha nem pont úgy teljesül a kívánságuk, ahogy várták. Akadnak, akik szeretnék Andocson hagyni korábbi fájdalmaikat, például a válást elszenvedettek, vagy gyermeküket özvegységükben egyedül nevelők. Előfordult, hogy gyermekeik nevét is belehímezték a ruhába. 

A ruhák hátuljába, belsejébe gyakran hímeznek imádságot (olykor családi fényképet is elhelyeznek), mert azt szeretnék, ha mindig közel lehetnének a Szűzanyához. 

Vagyis a szoboröltöztetés nem pusztán egy szokás, az aktus az emberről szól, aki imádságában közel szeretne kerülni Istenhez és az édesanyjához, hogy bizonyos lehessen benne: biztos pártfogójuk van Mária személyében Isten előtt. 

A hívek közül sokan szeretnék azt is, ha Szűz Mária hasonló lenne hozzájuk: amikor Andocsra viszik a saját népviseletük alapján készített ruhácskákat, igazából magukat viszik a szoborhoz, mert azt szeretnék, ha az ő viseletük a Szűzanyáé lenne és viszont. „Szűz Mária, s így az ölében tartott Jézus magára veszi a mostani emberségünket, amit kifejez egy-egy ruha. Így próbálunk közelebb kerülni Istenhez” – világít rá a plébános. 

Az atya mindazoknak ajánlja az andocsi látogatást, akik szívesen időznének csöndben, mert mint mondja, a templomban különleges, kevés helyen megtapasztalható mély csönd uralkodik. Ahogy fogalmaz: itt Isten csöndje van, ami felel az ember csöndjére. A csenden keresztül felfedezhetjük a liturgia szépségét, valamint azt, hogy Isten meghívott bennünket a vele való teljes közösségre. 

A templomban a Mária-szobor fölötti ablakon reggel süt be a nap, így a szó szoros érelmében találkozhatunk a Napbaöltözött Asszonnyal. 

„Életünk végén mindannyiunkra ez vár, amikor belépünk az Istennel való teljes közösségbe, az Ő ragyogásába, ahogy Szűz Máriával is történt” – mondja útravalóul Nyéky Kálmán atya a templomból kifelé tartva. 

Mit jelent ma a búcsú?

A búcsús lelkület a legtöbb embernek csupán az emlékében él: milyen volt, amikor processzióval az egyik faluból a másikba vonultak az emberek zászlók alatt, gyalog vagy lovasszekérrel, mondja Kálmán atya. Ezzel együtt sokan még ma is gyalog közelítik meg a kegyhelyet a közeli vagy akár távolabbi falvakból, esetleg a települést is érintő piros túra útvonalán. Mások kerékpárral érkeznek, hiszen a Balaton biciklivel nem nagy távolság, igaz, egyes zarándokok akár hetven kilométert is tekernek, hogy Andocsra látogassanak. Persze a legtöbben autóbusszal érkezenek, egy-egy település, városrész vagy plébánia szervezésében. Nagy hatást gyakorol a hívekre, ha közösen tudnak nekivágni az útnak, és lelkileg feltöltődnek. Érkezzenek bárhogyan, felejthetetlen élmény lesz számukra az andocsi zarándoklat. Mint például annak a depressziótól szenvedő német férfinak, aki Santiago de Compostelából indulva egész Európát átbiciklizve jutott Andocsra, s útközben felkeresett minden nagyobb Mária-kegyhelyet. Az út jelentette számára a gyógyulást. 

A két színész 1985-ben találkozott, amikor a Családi kötelék című sorozatban egymás szerelmét játszották. Noha a szerepre Fox választotta Tracy Pollant, a színésznő nem volt elragadtatva filmbeli partnere hozzáállásától: „Nagyon beképzelt volt. Vicces, de beképzelt” – emlékezett vissza. A férfi ugyanakkor titokzatosnak tartotta a nőt, mert gyakran ült egyedül, a gondolataiba merülve a forgatások szüneteiben. „Nem akarom zavarni, de nagyon szeretném tudni, hogy mire gondol” – mondta ekkoriban Fox egy stábtagnak. A mélyebb ismerkedésre azonban két évet kellett várni, ekkor szerepeltek ismét közösen egy filmben. Hét hónappal később már el is jegyezték egymást. „A legnehezebb az volt, hogy kitaláljam, mikor házasodjunk össze, és aztán kitaláljam, hogyan ne tudjon róla senki más” – mesélte Fox. 

Merthogy a pár hiába szeretett volna zártkörű eseményt, a férfi ekkorra már olyan nagy sztár volt, hogy nem tudtak elbújni a paparazzók elől, akik helikopterekkel repkedtek a lagzi színhelyéül szolgáló birtok felett. 

A következő évben Pollan várandós lett első fiukkal, Fox pedig alig várta, hogy apa legyen, és összes szabadidejét gyermeknevelési könyvek olvasásával töltötte. 

Woody Harrelson nyilatkozta akkoriban, hogy Fox „mindig arról beszélt, hogy gyereke lesz, és hogy mennyire izgatott. Tudtam, hogy nagyszerű apa lesz, mert csak erre tudott gondolni. Minden órában ez foglalkoztatta.” Látszólag tehát minden jól alakult: szép családi élet, hatalmas filmszínészi karrier. (A művész ekkor már túl volt a Vissza a jövőbe-trilógia óriási sikerén is.) 

Kép

A pár 1989-ben – Forrás: Profimedia – Red Dot

Ami mindent megváltoztatott

Michael J. Fox csupán 30 éves volt, amikor a Doc Hollywood című film forgatásán furcsa dolgot tapasztalt: a bal kisujja váratlanul remegni kezdett. Vizsgálatok során kiderült, Parkinson-kórja van. A színész nagyon hálás feleségének, amiért elfogadta őt ezzel együtt: „fogalmam sem volt, mire számíthatok, és ő sem. De jóban-rosszban, betegségben kitartott mellettem. [...] Bármikor meg lehetett volna bocsátani neki, hogy azt mondja, ki akarok lépni. De ő nem ezt tette.” Pedig a központi idegrendszert érintő gyógyíthatatlan kór mellett egy másik árnnyal is meg kellett küzdeniük. Fox ugyanis diagnózisa után az alkoholba menekült. Nagyjából egy éven át mindennap ivott, mígnem felesége hatására elkezdett terápiára járni, és apró lépésekkel újjáépítette magát. Ismét forgatni kezdett, ebben az időszakban készült például a Szenzációs recepciós és a Szerelem a Fehér Házban. 

Négy évvel a mindent megváltoztató diagnózis után pedig megszülettek ikerlányaik. A külvilág a pár küzdelmeiből nem tudott semmit, a színész ugyanis hét évig titkolta a betegségét. 

Ekkorra fáradt bele az állandó újságírói zaklatásba, ezért végül a nyilvánosság elé tárta állapotát. Rengeteg támogató és bátorító üzenetet kapott. „Nagy meglepetés volt számomra, hogy az emberek úgy reagáltak, ahogy reagáltak” – emlékezett vissza a színész, aki megragadta ezt a lehetőséget, és létrehozta a Michael J. Fox Alapítványt a Parkinson-kór kutatásáért. Látszólag tehát ismét minden rendben volt, megtanultak együtt élni a betegséggel. Sőt, 2001-ben a család egy újabb lánygyermeknek örülhetett. 

Kép

Képkocka a Szerelem a Fehér Házban című filmből

A gödör alján

2018 azonban ismét óriási küzdelmeket hozott Foxnak. Meg kellett műteni a gerincét, hogy eltávolítsanak egy jóindulatú daganatot, amely gyorsan nőtt, és szörnyű fájdalmat okozott az egész testében. A műtét után újra kellett tanulnia járni, de szépen javult az állapota, még egy rövid filmszerepet is elvállalt. A forgatás előtt azonban váratlanul elesett, és eltört a karja. „Ez volt egyértelműen a legsötétebb pillanatom – mondta később Fox a People magazinnak. – Egyszerűen eltörtem. A konyhámban a falnak támaszkodtam, vártam a mentőre, és úgy éreztem, ennél mélyebbre nem juthatok. Ekkor kérdőjeleztem meg mindent. Mintha azt mondtam volna, nem tudom ezt fényesre festeni. Nincs ennek semmi jó oldala. Csak sajnálat és fájdalom.” 

Családja támogatásával aztán ezen a sötét időszakon is túljutott. 

„Az életem most nyugodt, és valójában nagyon jól érzem magam – mondja Fox, hozzátéve, hogy szereti az életét. – Szeretek a családommal lenni. Szeretek Tracyvel lenni. Szeretem, hogy nem csinálok sok haszontalan dolgot, amiket korábban csináltam, mert nincs rá energiám vagy időm.” Ma már örül, hogy ezen a sok megpróbáltatáson túljutott, mert általuk olyan dolgokra jött rá, amikre sokan csak életük végén szoktak. Ráadásul sosem volt egyedül, a családja mindig mellette állt. „Tracy és a gyerekek csodálatosak. Tudom, hogy ez unalmasan hangzik, úgy hangzik, mint egy tündérmese, de már vagy 30 éve vagyunk házasok, szóval valamit csak kitaláltunk” – összegzett 2022-ben Fox. 

Kép

Ikerlányaikkal 2023-ban – Forrás: Profimedia

A mindennapok

S hogy mi lehet az a valami? Tracy Pollan szerint fontos, hogy mindennap találnak sztorit, amin együtt nevethetnek, emellett „tényleg figyelünk egymásra, ott vagyunk egymásnak, amikor szükségünk van a másikra”, hozzátéve, hogy „aztán teret is adunk egymásnak, amikor arra van szükség.” 

A színésznő szerint elengedhetetlen, hogy mindig jót feltételezzünk a másikról. Pollan még ma is úgy véli, hogy férje „az egyik legkedvesebb ember”, akivel valaha találkozott, aki „előbb gondol másokra, mint magára.” 

Fox pedig így jellemzi feleségét: „Tracy mindent megad a családunknak, amire szükségünk van. Minden jó a családunkban, minden jó, amit teszünk, tőle származik. [...] Először is férjnek, apának és barátnak érzem magam, és aztán csak valahol messze a sor végén, valakinek, aki Parkinson-kóros.” 

Miután mind a négy gyermekük felnőtt, a házaspár eladta otthonát, és közös utazással tölti az idejét. 2023-ban a színész életéről forgatott film, a Still: A Michael J. Fox Story elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját a National Board of Review gáláján. Ám ennél is nagyobb siker az, hogy Tracy és Michael nem tökéletesre szerkesztett képeken szeretik egymást, hanem a mindennapokban. A remegő végtagok, az orvosi vizsgálatok, a jó napok és a nagyon nehezek közepette is.

Az eseményre látogatók a  StyleMentor csapata által gondosan kiválogatott, márkás, pre-loved darabokból válogathatnak, és egy jó ügyet is támogathatnak.

Időpont: 2025. május 23-24.
Helyszín: Kult7 (K11 Művészeti és Kulturális Központ) Showroom – 1075 Budapest, Király u. 11.
A Pop-Up Store nyitvatartása:
• 2025. május 23. – 12:00 - 19:00
• 2025. május 24. – 10:00 - 16:00

A belépés ingyenes, de a korlátozott férőhely miatt regisztrációhoz kötött, jelentkezni ide kattintva lehetséges.

A befolyt adományok összege teljes egészében a Budapesti Módszertani Szociális Központ munkáját támogatja. A vásár bevételéből bántalmazott, hajléktalanságba sodródott nők számára biztosítanak valódi támogatást: szakembereket, közösséget, mentális és fizikai gyógyulási lehetőséget. A szervezők célja, hogy a traumát átélt nők esélyt kapjanak az újrakezdésre, és elkerüljék az újbóli áldozattá válást.
A jótékonysági esemény szakmai partnere a Mentés Másként Alapítvány. 

További részletek itt.