Mi a közös Mátyás királyban és Tupac Shakurban? – Egy folklorista a „visszatérő hősök” nyomában

Miért van az embereknek igénye arra, hogy higgyenek a visszatérésben?

Archetipikus képzetről, elemi gondolatról van szó. A természetben megmutatkozik az elhalás és újjászületés, a régi emberek pedig éppen ennek alapján asszociáltak arra, hogy az emberrel is ugyanez történhet: meghal és újjászületik. Logikus, hogy ha az élet egy területén ez működik, akkor másutt is igaz, ezért jelent meg a népköltészetben és a hiedelmekben, vallásokban is. Természetes emberi remény, hogy a halál nem végleges, hogy létezik visszatérés és feltámadás. 

Mi a legkorábbi kultúrtörténeti adatunk erre?

Az igény arra, hogy az ember meghaladja a halált, már az ókori mitológiákban is tetten érhető. Az ógörögök hérosz-kultusza ráadásul tovább élt a kereszténységben is: a kereszténység katonaszentjeinek legendahagyománya oda nyúlik vissza. A népköltészetbeli, mondabeli megjelenés ennek a szerves folytatása.

Mint amilyen Szent László alakja és mondaköre?

Pontosan.

Mielőtt rátérnénk Szent Lászlóra, járjuk egy kicsit körül: miért volt szüksége erre egy közösségnek?

Sántha György a 20. század közepén írt arról, hogy az ókori Hellászon belül egy-egy tájegységnek, mikrorégiónak megvolt a maga hérosza, akinek kultusza főként a sírjához kötődött. Mind a bizánci, mind a nyugati kereszténységben ebből nőtt ki az ereklyekultusz: a szentek erejében hívő emberek a földi maradványokat olyan természetfeletti tulajdonságokkal ruházták föl – holtukban, de mégsem csak holtukban, hanem ereklyéik által jelenvaló valóságukban is –, hogy az élőkön képesek segíteni. 

A középkori Magyarországon három ilyen sírhely kiemelkedően népszerű volt: Szent Margité a Nyulak szigetén, Remete Szent Pálé Budaszentlőrincen, valamint Kapisztrán Szent Jánosé a szerémségi Újlakon.

A magyar mondahagyományban kikhez kötődik a visszatérő hős mondatípusa?

A legkorábbi előfordulást Csaba királyfi alakja kapcsán ismerjük: Anonymus, majd Kézai Simon is említi az erre vonatkozó szájhagyományt, amely a székelyek körében él: Csabát, Attila legkisebb fiát, aki a népével Görögországba menekült, a székelyek azóta is visszavárják. A történetben van azonban egy fura csavar. Egy korabeli proverbium szerepel a szövegben, ez pedig úgy szól: „úgy fogsz visszatérni, mint Csaba királyfi” – vagyis soha, sehogy. Az adat azért érdekes, mert bár a krónikás fogalmazásából egyértelműen kiolvasható a kételkedés, az idézett szólás kapcsán az is nyilvánvaló, hogy az akkor élt emberek egy része valóban várta Csaba királyfi visszatérését.

Kép

Fotó forrása: Magyar Zoltán

Kinél jelenik meg a mondatípus elsőként teljes formában?

Szent Lászlónál. Ő az, akihez ez a mondahagyomány kapcsolódik, és először a Nagy Lajos király koráról szóló gesztában jelenik meg, a 14. század közepén. A történet szerint 1345-ben Lackfi Endre székely ispán hadjáratot indít az Erdélybe betörő moldvai tatárok ellen, és az ütközetben már vesztésre állnak a magyarok, amikor az égen megjelenik egy lovas, és legyőzi a tatárokat. Gyönyörű, költői leágazása ennek az a mondai adalék, hogy egy tatár fogoly igazolta végül, hogy nem hús-vér ember győzedelmeskedett felettük, hanem az, akit a magyar katonák Lászlóként emlegettek. 

Arany János a Toldi estéje című elbeszélő költeménye betétjeként megírta nemcsak ezt a legendát, hanem a folytatását is, hogy a váradi székesegyházban Szent László sírjának őre három napon át nem találta a holttestet, majd mire újra előkerült, a teste meg volt izzadva. Ennek a történetnek a párhuzamait megtaláljuk az európai mondahagyományban, vagyis a mondatípus egész Európában ismert – éppen azért, mert a héroszkultuszból és a kereszténység katonaszentjeinek legendáiból táplálkozik. 

Azonban hungarikumnak is tekinthető, hogy e monda ennyire komplexen és gazdagon csak magyar nyelvterületen fordul elő.

Kihez kötődik még ilyen történettípus?

Több halhatatlan és visszatérő hős ismert a magyar mondahagyományban. Akiről a magyar folklórban a legtöbb történetet ismerjük, az Mátyás király: egyértelműen ő a legnépszerűbb történelmi szereplő a magyar folklór egészén belül is, mesék, mondák, anekdoták, szólások tapadnak az alakjához. Kimagaslóan a leggazdagabb. Hatszázféle típust ismerünk Mátyáshoz fűződően – akár véletlenszerűen, akár organikusan – ez olyan nagy szám, ami az egész európai folklórban példátlan. Mégis meglepő, de ő nem a magyar hagyományban vált halhatatlan vagy visszavárt hőssé, hanem a szlovénoknál. Náluk is nagyon népszerű hős, csak másként. Sokkal kevésbé „történelmi” és „emberi” az alakja.

Tudna példát mondani?

A szlovénoknál Mátyás például szembeszáll Istennel, vagy éppen tündérlányokkal van viszonya… És megjelenik egy olyan típusban is, amit a nemzetközi folklorisztikában Kyffhäuser-típusként emlegetünk. Eszerint Mátyás nem halt meg, hanem elvonult a seregével egy hegy belsejébe, és ott pihen katonáival együtt. Múlnak az évszázadok, szakálla háromszor, hétszer, kilencszer – szövegvariánstól függően – körbeéri már az asztalt, amely mellett alszik, és ha kilencedszer is körbetekeredik, akkor Mátyás felébred és visszatér, segít a népén, és megint eljön az aranykor. 

Ez a szlovén hagyományban egy elterjedt alaptörténet, és joggal feltételezhetjük, hogy a magyar nyelvterületen is ismerték a 16–17. században. A mondatípus a Kyffhäuser-hegységről kapta a nevét, nyugat-európai variánsokban egy ottani barlangban Rőtszakállú Frigyes várja így a visszatérést. 

A halhatatlan és visszavárt hős alakja egyébként aztán Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, sőt Rudolf trónörökös alakjával kapcsolatban is felbukkan a magyar néphagyományban.

Miért?

Mindannyian eltűntek. Rőtszakállú Frigyes nem tért vissza a szentföldi hadjáratból, II. Rákóczi Ferenc külhonba emigrált, Petőfi nyomtalanul eltűnt a segesvári ütközetben, Rudolfnak pedig – minthogy népszerű Habsburg volt – egyszerűen nem hitték el az újságokban megjelenő halálhírét. És van még egy tényező: ebben a korszakban, a 18–19. században beáll egy változás is a magyar folklórban. A korábbi évszázadokra jellemző mitikus és legendás elemek mind inkább kikerülnek a történetekből, a hős „realizálódik”. Már nem az égből várják vissza, mint Szent Lászlót vagy Csaba királyfit a csillagösvényen, hanem abban bíznak, hogy álruhában tér vissza. 

Számos ilyen történetet ismerünk, a leggyakoribb talán az, amikor a hős utólag lelepleződik. Ilyenkor inkognitóban bukkan fel, szállást és vacsorát kér egy szegény embertől, és reggel, miután eltávozott, a házigazda egy aranypénzt talál a vánkos alatt. Ebből tudja, hogy álruhában szállt meg náluk Rákóczi vagy éppen Rudolf királyfi. A hagyománykör ugyanekkor kiegészült álhősökkel is, akik valójában szélhámosok voltak, de próbáltak hasznot húzni abból, hogy az emberek visszavárják az igazi hőst.

Ez adatolható? Tényleg voltak ilyen álhősök?

Igen, periratokban és korabeli törvényszéki beszámolókban is olvashatunk róluk. A szájhagyományban pedig szintén számos előfordulásuk van.

Van 20–21. századi adat visszavárt hősre?

Nem igazán. A képzetkör kialakulásához évtizedekre van szükség, és ez az időtényező nem megspórolható. Másfelől viszont a 20. századra átalakult a világ, a tradicionális népi kultúra szétesett, de legalábbis erodálódott, legkésőbb a kollektivizálás és a hagyományos faluközösségek felbomlásával. Megszűnt a mondatermő közeg. 

Jóllehet a népi képzelet nem szűnik meg, és maga a monda műfaja sem szűnik meg, de már nem a falusi, egykori környezetében újul meg. A városi legendák vették át ezt a szerepet, és viszik tovább a hagyományos sémát, amit adaptálnak modern szereplőkre.

Például?

Jim Morrison, Elvis Presley, Tupac Shakur rajongói szintén nem hiszik el, hogy „hősük” meghalt, és az internetes bulvárban időről időre előbukkan, hogy várják a visszatérését.

Ez azt is jelenti, hogy mostanra kihaltak bizonyos folklórműfajok?

Részben igen. Tündérmese, legendamese, novellamese már alig gyűjthető. Az eredetmagyarázó mondák, teremtéstörténetek, bibliai apokrifek szintén már javarészt eltűntek. Az élő folklórból gyűjthető balladák sincsenek már. A mondák és mesék gyűjtése közben az utóbbi harminc évben már nekem is föl kellett „szántanom” a teljes magyar nyelvterületet. 

Igaz, a Kárpát-medence és Moldva különböző részein még tízezres nagyságban sikerült feljegyeznem a szájhagyományban öröklődött mondaszövegeket: például a Tornai-karsztvidéken, Szádelőben éppen Szent Lászlóról hallottam egy Kyffhäuster-típusú mondát. Az is szerencse, hogy én javarészt olyan idős emberekkel beszélgethettem, akik a kollektivizálás előtt nőttek föl, és hagyományos, organikus közegben tanulták el ezeket a történeteket. És ez a szüleik-nagyszüleik generációjától szervesen örökölt hagyomány még abszolút a 19–20. század népi kultúrája volt.

Fotó forrása: Magyar Zoltán

Hogyan kell elképzelnünk a gyűjtőútjait?

Nagyon fiatalon úgy mentem terepre, mint egy garabonciás diák: nem szerveztem túl, csak nekiindultam. 

Mindig kialakult a folytatás: vagy a kocsmában adtak egy jó tippet, vagy szekéren, vagy vonaton. Sokszor először a papokhoz állítottam be, de volt, hogy egy véletlenszerűen megszólított néni vagy bácsi volt éppen a falu legnagyobb történetmondója.

Innentől kezdve kézről kézre adtak, mert addigra már tudták, hogy mi érdekel. Mindezek a találkozások már csak azért is emlékezetesek voltak, mert nem csak folklór-adatközlőket ismertem meg a megkérdezettek személyében, hanem többnyire megkapó népi egyéniségeket is.

Hol és hogyan tudott Szent László-történeteket gyűjteni?

A témába még egyetemistaként szerettem bele, 1995-ben azzal az elhatározással vágtam neki a Kárpát-medencének, hogy Szent László-hagyományokat fogok gyűjteni. Erdélyben Torda vidékén, Felvidéken a Gömör–Tornai-karszt környékén, a Palócföldön és Gyimesben is színes történetekre bukkantam. Onnantól pedig nem volt megállás, hiszen feltételeztem, hogy ha ilyen jól lehet Szent László-mondákat gyűjteni, akkor biztos lehet mást is: és következtek a történeti mondák, a hiedelemmondák (a babonás történetek), majd a kimagasló tudású történetmesélők is, és mindezekből következően az egyéniségmonográfiák, tájegységmonográfiák és műfaji összegzések. Még egy kötetre való balladát is sikerült megörökítenem, de mindez alapvetően Szent Lászlótól indult.

És a mondáktól. Mit gondol, miért maradhatott fenn a monda, míg más műfajok szinte eltűntek?

Mert összefügg a földrajzi térrel és a történelemmel. A népi történelemszemlélet más, mint a modern – tanult – polgári: naivabb, szűkebb. Egy középkori vagy kora újkori ember történeti tudata, történeti látóhatára a településének, elsősorban szülőfalujának határáig terjedt, és ebbe gond nélkül beleférhetett, hogy Rákóczi együtt harcolt Mátyás királlyal, vagy hogy Petőfi és Mária Terézia találkozott egymással. 

Amit az ember helyhez tudott kötni, számára az vált történelemmé. Lehetett ilyen egy forrás, amelyet „a régiek” szerint Szent László fakasztott, vagy egy szikla, ahol megpihent Mátyás király, netán egy kocsma, ahol megszállt Petőfi. 

Hosszan sorolhatnám. A legkedvesebb emlékeim egyike, egyben a népi kultúra történelemszemléletének ragyogó bizonyítéka az az eset, amely Gyimesben történt velem az 1990-es években. Szent Lászlóról gyűjtöttem akkor is, gyalogszerrel baktatva az egyik völgyben, amikor egy idős néni ért be a szekerével. Maga mellé invitált, felültem, és beszédbe elegyedtünk. Persze faggatni kezdtem őt is Szent Lászlóról, hogy hallotta-e ezt vagy azt a történetet, mert azt beszélik, hogy Szent László király járt itt is a közeli hegyeken. A csángó néni bólogatott, majd kisvártatva megszólalt: „Igen, de mostanában nem járt erre.” Számára természetes, hogy a király járt azon a vidéken, az pedig már lényegtelen volt, hogy 20 éve vagy 800 éve történt mindez.