Erdélyben lett fotós a vagány szegedi lányból – Z generációs utazás a lángostól a zakuszkáig

Mennyire csinálsz most mást ahhoz képest, amit gyerekként elképzeltél magadról?

Jelenleg a Székelyhon, Székely Sport, Liget, Krónika, Nőileg portáloknak készítek fotós, videós anyagokat kulturális, közéleti és sporteseményekről, na meg a csodás erdélyi természetről. Ahhoz képest, hogy gyerekként, miután megtanultam biciklizni, postás akartam lenni…

Végül is a képeiddel ugyanúgy üzeneteket közvetítesz, mintha postásnak álltál volna.

Általános iskola végére azért körvonalazódott, hogy a médiában dolgoznék, nem véletlenül végeztem erre specializálódott gimnáziumot. Amikor meglett az első telefonom, ami már jó minőségű képeket csinált, imádtam kimenni virágokat, állatokat, tájakat fotózni. A suliban minden évben volt kiállítás a diákok fotóiból, azon rendre szerepeltek a képeim.

Jól tudom, hogy a jövőd legfontosabb kérdése egy strandon dőlt el?

Érettségi után nem volt elég pontszámom a szegedi média szakhoz, úgy tűnt, egy évet ki kell hagynom. Két barátnőmmel strandoltam együtt augusztus végén, akik Erdélybe készültek továbbtanulni. Ettünk egy lángost, közben felvetették, nem lenne-e kedvem velük tartani. Gyorsan tájékozódtam a szakokról, majd rávágtam: miért ne?! 

Otthon kétféle reakciót kaptam az ötletre: miért nem szóltam hamarabb, illetve próbáljam meg, nincs veszítenivaló! 

Hirtelen kellett sok papírt beszereznem, románra fordíttatnom, bizniszeltem a fordítóval, hogy eleget fizetek, csak csinálja meg három nap alatt. Versenyt futottam az idővel, s felvettek. A szüleim már egy héttel tanévkezdés előtt kiraktak Csíkszeredában az egyetemen, én meg csak lestem.

Milyenek voltak az első benyomások?

A kollégiumban eleinte „barchobáztam”, hogy mit szeretnének közölni a többiek, annyi volt a különböző székely vagy románból átvett kifejezés. Néztek rám, hogyhogy nem értem, hogy a murok a répa, a pix a golyóstoll, a vineta meg a padlizsán, bár ezen még ők is vitáztak, mert egyeseknek vinete. Amikor kérték, hogy húzzam le a kalorifert, nem sejtettem, hogy a fűtőtestre gondolnak. Kérdezte a szobatársam, hozzon-e a kollégiumba lapítót, amiről később kiderült, hogy vágódeszka. Először húsklopfolóra vagy kalapácsra gondoltam, s nem fért a fejembe, miért akar a kollégiumba kalapácsot hozni.

Mi volt az általános reakció, amikor valaki megtudta, hogy Szegedről érkeztél?

Az első kérdés mindig az volt, hogy „cserediák vagy?” Amikor mondtam, hogy nem, akkor meg az, hogy miért jöttem. Mert általában erdélyiek járnak magyarországi egyetemre, nem fordítva. Aztán érdeklődtek, jól érzem-e itt magam. A barátnőmmel, akivel egy osztályból érkeztünk, megfogadtuk, nem áruljuk el rögtön Szegedet, ám az első órán a tanár mindenkit megkért, mutatkozzon be, úgyhogy hamar lelőtte a poént. De a tanárok részéről sem ért soha különös bánásmód, csak az számított nekik, ki mennyire akar tanulni, nyitott-e a fejlődésre.

Szerinted miben különböznek az erdélyi emberek az anyaországiaktól?

Visszafogottabbak, szerényebbek. Van véleményük, de kezdetben hallgatagok, csak miután jobban megismernek, nyílnak meg és mondják el azt. Több területen is másképp állnak az élethez. Az ételeknél ragaszkodnak a természetes alapanyagokhoz, amiket nem boltban vesznek, hanem a piacon, vagy megtermelik őket. 

Például amikor eljön a szezonja, én még nem láttam családot, aki ne készítene zakuszkát, de ugyanígy vannak a padlizsánkrémmel is. 

Gyógyító praktikákat is ismernek, elterjedt például a fenyőrügyszirup, ami csillapítja többek közt a köhögést. Csíkszereda környékén a sport is elterjedtebb, mint otthon: rengetegen fociznak, síelnek, korcsolyáznak, túráznak.

Kép

Fanni munka közben – Fotó: Halmágyi Zsolt

Kommunikáció és közkapcsolatok szakon végeztél alap- és mesterképzést. Hat éve élsz Csíkszeredában, másfél éve dolgozol fotósként. Ütköztél ezalatt olyan nehézségbe, amire nem számítottál?

A román nyelvtudás hiányába. Mert bár Csíkszereda lakossága nagy százalékban még mindig magyar, vannak hivatalok, boltok, ahol vegyesen dolgoznak magyar és román anyanyelvűek. Amikor úgy léptem be valahová, hogy épp román nyelvű ember volt az ügyfélszolgálaton vagy a kasszánál, nem mindig sikerült zöldágra vergődnöm. Egy fesztiválon is önkénteskedtem, ahol egy gyerekprogramon különböző asztaloknál készítettek a gyerekek játékokat. Egy anyuka kérdezett tőlem valamit románul, amit nem értettem, de bájosan mosolyogva bólogattam. Később kiderült, ezzel beleegyeztem, hogy mindhárom gyerekének segítek elkészíteni a játékot…

Amikor nyaranta vagy karácsonykor hazamész Szegedre, a család tapasztal rajtad bármilyen változást?

Azt, hogy erdélyiesen beszélek – úgyhogy néha visszakérdeznek. Amikor a bátyám megkért, hogy keressek meg neki egy képet, s én jeleztem, hogy nem „kapom”, időbe telt tisztáznunk, ez Erdélyben annyit tesz: nem találom.

Hiányzik otthonról bármi? Ahogy mondjuk az Angliában élő magyaroknak a túrórudi.

Erdélyben legfeljebb kisebb a választék. Túrórudiból sincs annyiféle, mint otthon, vagy csak szezonálisan lehet kapni, aztán az emberek vadásszák azt, amelyik ízlett. Viszont egy otthoni kiló kenyér árából itt tömör pityókás (krumplis) házikenyeret kapok. Egyébként is nagyra becsülik a kistermelőktől érkező házi termékeket, és azokon tényleg látszik, hogy nem egy gyártósoron készültek.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz munkát találnod?

Már a mesterképzés alatt keresgéltem, és el is kezdtem dolgozni, miután a Székelyhonhoz beadott önéletrajzom kapcsán behívtak interjúra. Újságírás és fotóriporterkedés közül választhattam, s mivel vonzott a képi világ, utóbbi mellett voksoltam. Volt saját fényképezőm, amit jól ismertem, a kollégám pedig bevezetett a sajtófotózás és a szerkesztőprogramok világába. Főleg terepen dolgozom, reggelente kapom meg, melyik kolléga cikkéhez hova kell mennem aznap fotózni. Csíkszeredában vannak a közéleti és a kulturális események, a környező településekre pedig főleg a sport miatt járunk. 

A körzeti focibajnokságban mindig elkapom a szurkolók ízes beszólásait, például, amikor azt kívánják a bírónak, hogy „hulljon el az egész hajad!” A tájszólások alapján már azt is tudom, ki melyik régióból érkezett.

Gyerekként mit gondoltál Erdélyről, és ahhoz viszonyítva milyenek a felnőttkori élmények?

Történelemórán Erdélyt főleg Trianon kapcsán emlegettük, így a gyerekek fejében az állt össze, hogy lakik itt sok magyar, akiket elcsatoltak Magyarországtól, és az együttélésük a román nemzetiségűekkel szomorúnak hangzott. Később több fotót, videót is láttam különböző erdélyi eseményekről, az Ezer Székely Leány Napjáról vagy a Csíksomlyói búcsúról, ahol az emberek többsége székely népviseletben volt. Ez is összeforrt a fejemben velük, aztán amikor kijöttem, megláttam, hogy itt mindenki ugyanúgy él, mint Magyarországon! Ugyanúgy nevetnek és örülnek, nem székely népviseletben ülnek és búsulnak egész nap.

Kép

Fanni szerelme, az erdélyi táj (a képen Úz-völgye) – Fotó: Borbély Fanni

Sőt, adott esetben jobban is tudnak örülni, nem?

Talán pont azért, mert nap mint nap szembesülnek a kisebbségi létből adódó nehézségekkel, s próbálnak elvonatkoztatni attól, amire nincs ráhatásuk. Felengedni a negatív érzésekből, felszabadultan örülni annak, amit a pillanat a család és a barátok körében ad nekik. Az is lényeges, hogy sosem volt konfliktusom román nemzetiségű emberrel sem – együtt élünk egy kisebb városban, nincs miért bántsuk egymást. Legfeljebb a sportban tapasztalom egy-egy döntő mérkőzésen, hogy a szurkoló szeretné megmutatni, hogy „ez az ő országa”. Ott azért előjönnek indulatok a szurkolás hevében, de a hétköznapokban nem jellemző az ilyesmi.

Szegénységet mennyire tapasztalsz, illetve fotósként hogyan fogad téged a hétköznapi ember?

A szegénység térségfüggő is, de a városokban nem szembetűnő. Vannak persze falvak, községek, ahol nincs mindenhol internet, vagy nem mindenki csatlakozik a vízhálózatra. De nincs olyan látványos szegénység, ahogy Magyarországon sokan tévesen elképzelik. Az emberek ezzel együtt inkább szégyellősek, mintsem szeretnének szerepelni. Ha előre megbeszélt interjúról van szó, természetesen odaállnak, segítőkészek, minden rendben működik. Ám ha az utca emberével készítenék videót, mindig azzal fogadnak, hogy „elmondom én a véleményem, csak ne videózzon, ne készítsen fotót, ha lehet!”

Összességében meg tudod fogalmazni, mi az, amit Erdély adott és ad neked?

Izgalmas gasztronómiát és a tájak szépségét biztosan, hiszen szegedi lányként az Alföldön nem sok hegyet láttam a környezetemben. Itt, ha csak kisétálok a város szélére, már körbevesznek. A Békás-szoros, a Gyilkos-tó vagy a Szent Anna-tó környékéről nem is beszélve. A másik az emberek vendégszeretete. Itt minden beszélgetés úgy ér véget, hogy tartjuk a kapcsolatot, mikor iszunk meg egy újabb kávét. Otthonról olyan emlékeim vannak, hogy a hétköznapi szívességekért sok esetben fizetséget vártak mások, vagy felhozták később, hogy bezzeg én akkor segítettem neked. 

Itt ez kölcsönösen, magától alakul, a segítségnek nincs pénzvonzata. Az emberek érzik, hogy ő is ott volt nekem, most én is ott leszek neki.

Akkor másnak is javaslod, hogy bátran vágjon bele egy hasonló kalandba, mert ha úgy áll hozzá, számára is lehet Erdély a lehetőségek földje?

Nem tudom, más fiatalnak mennyire vannak konkrét céljai, amiket mindenképp úgy szeretne megvalósítani, ahogy kitűzte őket, és hogy ilyen esetben hogyan alakulhat az élete. Nekem minden spontán történt, nem volt erőltetett elképzelésem, sem hatalmas elvárásaim, és ez a vagányság jófele vitt. Talán az is a titka volt, hogy amit hozott az élet, azt fogadtam. Persze ahogy hat évvel ezelőtt egy hirtelen ötlet folytán indultam neki, nem tudhatom, hány olyan strandolásom és lángosozásom lesz még a jövőben, amikor kipattan valami a fejemből, és megvalósítom. Úgyhogy az is rejtély, hová vezet még az utam, de az biztos, hogy nagyon jól érzem magam, szeretek ebben a közösségben élni, egyelőre a lehető legjobb helyen vagyok.