Az „ősi Székesfehérvár” pontos helyével kapcsolatban az interneten fellelhető csoportok között is megoszlanak a vélemények: van, aki szerint a Holdvilág-árokban, mások szerint a mai Budakeszi mellett kell keresni az igazi Alba Regiát. A „Pilis-hívők” szerint a Dunakanyar és környéke erdő borította területei jól védhetők voltak a középkorban, ezért kellett itt lenniük az uradalmi központoknak, így Fehérvárnak, Ős-Budának, sőt Veszprémnek is, és nem a mai helyükön. 

A világhálón több olyan blogot találni, amelyek a korabeli metszeteket elemezve próbálják alátámasztani a fenti vélekedéseket. Azok például, akik szerint a Stuhlweissenburg vagy az Alba Regale feliratú középkori városábrázolások nem a ma ismert Székesfehérvárt, hanem a valahol a Pilisben egykorvolt települést ábrázolják, gyakran hozzák fel érvként, hogy a legtöbb metszeten hegyek láthatók a háttérben. 

Márpedig, érvelnek, a mai Székesfehérvár környezetében nincsenek ilyen magaslatok, a Vértes vagy a Bakony 25–30 kilométerre van a Mezőföldön fekvő várostól.

Van-e, lehet-e valóságalapja ezeknek a teóriáknak? Egyáltalán miért lett ilyen „divatos” elutasítani a tudományos tényeket? – tettük fel a kérdést dr. Szabados Györgynek, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum történész tanácsadójának, egyszersmind a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történészének, valamint dr. Szücsi Frigyesnek, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum régészének.

A Holdvilág-árok mélyéből nem lehetett volna egy államot irányítani

„Ha ránézünk a Kárpát-medence természetföldrajzi térképére, látható, hogy a ma ismert Székesfehérvár geopolitikai szempontból kiváló helyen van. A Kárpát-medence két irányba nyitott igazán: egyrészt ott, ahol befolyik a Duna, illetve ahol a területről távozik. Annak idején, amikor a hadi mozgásokat jelentősen meghatározta a természetföldrajzi környezet, ez a két irány volt a legfontosabb. Székesfehérvár térségéből lehetett igazán rálátni a korszak politikaformáló mozgásaira: a Móri-árkon keresztül ki lehetett jutni Győrhöz, ahol a Duna megérkezik, de rá lehetett látni a Strata Hungarorumra, azaz a Magyarok útjára is, amit a magyar lovasok délnyugatnak indulva használtak az itáliai hadjáratok alkalmával. A jó fekvésnek köszönhetően a Bizánccal kapcsolatos politikát is kiválóan lehetett innen irányítani. Mindezt már Árpád nagyfejedelem is felismerte, aki első pannóniai szállását a Székesfehérvár melletti Noé-hegyen ütötte fel, ami a mai Kisfaluddal azonosítható” – foglalja össze a választás okait Szabados György történész. 

„Az ős-pilisi hívek arra nem gondolnak, hogy egy államot nem lehet lelogisztikázni a Holdvilág-árok mélyéről! 

A Magyar Királyság szárazföldi gócpontja kétségtelenül Székesfehérvár városa volt, a Duna vonalára felfűzött gócpont pedig Esztergom, Visegrád és Buda. 

Természetesen ezeknek is megvolt a maguk jelentősége, a vízi útvonalak ellenőrzése. Ez a felállás a Magyar Nagyfejedelemség idejétől kezdve nagyon sokáig megőrződött” –  teszi hozzá a szakértő. Majd rámutat arra is, hogy egy újkori metszet helyesen ábrázolja a Szűz Mária Bazilika (1000 és 1527 között koronázó templom) építményét olyan aszimmetrikus módon, hogy a szemből nézve jobb oldali (délnyugati) tornya magasabb volt a bal oldalinál (északnyugatinál): a 15. században a délnyugati tornyot ugyanis jelentősen megmagasították.

„Azt már az első évfolyamos régészhallgatók is tudják, hogy ha egy valamikori települést szeretnének azonosítani, akkor a helyszínen cseréptöredékeket kell találni. Ugyanis a cserép volt »a kor műanyaga«: minden háztartásban ott volt. Ehhez képest tudomásom szerint a Holdvilág-árokban nem találtak zsákszámra középkori kerámiatöredékeket” – emeli ki Szücsi Frigyes.

Hol vannak a Pilisben mocsarak?

Iskolai tanulmányainkból sokan emlékezhetünk rá, hogy Székesfehérvár azért is épült oda, ahova, mert a mocsaras területet kiválóan lehetett védeni. De mit gondol erről a történész?

„Önmagában a mocsár nem lett volna elég védelmi erő, de megteremtett egy olyan alapot, amit az akkori emberek okossága, rátermettsége jól védhető központtá alakított. Nem véletlen, hogy a tatárjárás idején sem Székesfehérvár, sem Esztergom várát nem tudták bevenni a mongolok. 

Szent István, I. András király és öccse, I. Béla mind-mind katonai zsenik voltak, kiválóan érezték a természetföldrajz adta lehetőségeket. 

És egyébként hol vannak azok a pilisi mocsarak, amiken a korabeli krónikák tanúsága szerint a támadóknak egy éjszakán át tartott az átkelés?” – teszi fel a kérdést Szabados György, aki szerint az interneten a „valódi” Fehérvár helyéről kinyilatkozást tevőknek nincs szakirányú végzettségük.

Hogy mi motiválja őket, azt nehéz megmondani, de a „titkos tanokkal” könnyen szerzett népszerűség biztosan ilyen tényező lehet a hasonló „kutatások” közzétételére. Ahogy Szabados fogalmaz: sajnos látható, hogy a hülyeség áramlását a szó szoros értelmében globálissá lehet tenni. Az pedig különösen felháborító, hogy a Pilis-hívők szerint gyakorlatilag minden régész, művészettörténész, történész – világnézetüktől, politikai beállítottságuktól függetlenül – a magyar nemzetet eláruló történelemhamisító. 

Kép

Kép forrása: Wikipedia

Székesfehérvár 1601-es térképe, a Theartrum Europaeum 1667-es kiadásában

A mai Fehérvár és az 1154-es világtérkép

Szücsi Frigyes, aki a középkori Székesfehérvárt minden bizonnyal legjobban ismerő Siklósi Gyula régészprofesszor tanítványa, elsőként éppen a már elhunyt példaképe érveit hozza fel. Ezek szerint a mai „Fehérvár-tagadók” elfelejtenek megemlékezni al Idriszi marokkói herceg 1154-ben készült világtérképéről, melyen csak egy Fehérvár (Belgraba) látható, ráadásul az is a mai helyén. A Duna mellett viszont egy sem. Ugyancsak tény, hogy a mai helyén ábrázolta Fehérvárt Albareal néven katalán világatlaszában Abraham Cresques is 1375-ben. 

Alba Real az 1490-ben, Alba Regale az 1514-28 között, Alba Regalis az 1626-ban, Stuhlweisenburg pedig az 1709-ben készített térképeken ugyancsak a mai helyén tűnik fel.  

„A városok ábrázolásánál elsősorban magára a városképre helyezték a hangsúlyt a középkori metszetek készítői, a hátteret viszont nagyon sokszor a fantáziájuk alapján rajzolták meg. Gyakori volt, hogy a készítők valójában nem is jártak az adott városban: általában egy utazó által lerajzolt, majd Nyugat-Európába került vázlat alapján készült a legtöbb korabeli városkép” – mondja Szücsi Frigyes, hozzátéve, hogy – amennyiben nem takarja ki egy magasabb ház – ma is látszanak Székesfehérvárról a Vértes vagy a Bakony vonulatai. Hogy aztán a metszeten ezeket a hegyeket mekkorára rajzolta meg a helyismerettel nem rendelkező valaki, arra végképp nem lehet alapozni.

Szabados György kedvence pedig az a metszet, amelyen többek között olvasható a Vaczon földrajzi név, amit a Pilis-hívek Vácként azonosítanak, pedig ez valójában a Bakony. Szintén szerepel a metszeten a Budai és Palotai kapu megnevezés is, márpedig ezek csak Székesfehérváron voltak, logikusan az egyik kapu Várpalota, a másik pedig Buda felé nézett. A rajzon látható Sarwitz kifejezés pedig a ma is létező Sárvíz vízfolyást jelöli, amit ugyancsak nehezen lehet a Dunával azonosítani.

Feheruuaru rea meneh hodu utu rea

A Pilis-hívők szerint a Tihanyi apátság alapító okiratában (1055) szereplő Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azaz a Fehérvárra menő hadiútra utaló mondattöredék nem a mai Fehérvárról szól. Az idézett mondatban ugyanis Fehérvár megnevezése előtt Kesztölc is szerepel: inde ad castelic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea. Ez a Kesztölcről Fehérvárra vezető hadiutat jelenti, márpedig Kesztölc ott van a Pilis mellett.

A fenti érvelés ott bicsaklik meg, hogy Tolna vármegyében is volt egy Kesztölc nevű jelentős mezőváros, amely ma már megbízhatóan be van azonosítva. Ez a sárközi Kesztölc jelentősebb település volt a középkorban, mint a szintén Árpád-kori alapítású Komárom-Esztergom vármegyei Kesztölc. 

Nyilvánvaló, hogy egy alapítólevélben is nagyobb valószínűséggel erre a településre hivatkoznak: ezt a Kesztölcöt még a Képes Krónika is említi, amikor Salamon király Szekszárdról jövet ott üti fel a táborát.

Kép

Fotó: Házi Péter

„Minden települést a maga korában való jelentőségén kell figyelembe venni. Erre a legkirívóbb példa Kalocsa, ami ma egy kedves kisváros, a 11. században viszont – kellőképpen vitatott módon – a fiatal Magyar Királyság második főegyházmegyéjének központja volt” – világítja meg a hátteret Szabados György. 

Man in Black, avagy emlékezettörlő középkori ügynökök

„Végignézve a témával foglalkozó blogokat, közösségi oldalakat, úgy tűnik, a Fehérvár-tagadók többsége szerint a történelem meghamisítása a Habsburgok bűne, ők voltak azok, akik lerombolták az eredeti Székesfehérvárt, eltörölve annak minden nyomát, emlékét, majd a mai mezőföldi várost tették meg Székes-fehérvárnak. Ezzel az a nagy bajom, hogy teljesen ostobának nézik a 18–19. századi őseinket: azt feltételezik, hogy rendtől és rangtól függetlenül az egész társadalom elfelejtette, hol volt az egykori koronázóváros, az Árpád-kori szakrális központ. A szájhagyomány azonban nem így működik, rendkívül szívósan emlékezik a valóság elemeire! Nem lehet 10–20, de még 100–200 év alatt sem egy ilyen fontos városnak az emlékét eltüntetni, legyen bármekkora politikai nyomás is erre. Ehhez az kellett volna, hogy a Habsburgok a Man in Black-filmekben látható emlékezettörlő neutralizálóval körbejárva az összes paraszt és nemes emlékezetét kitöröljék” – hozza az abszurd hasonlatot Szücsi Frigyes, akinek a legutóbbi felfedezése gyönyörűen példázza a néphagyomány erejét.

Itt a bizonyíték: igaz lehet Szent István ezeréves legendája

Egy legenda szerint – amelyet Wilibald móri kapucinus atya a 17. század végén jegyezett le – Szent István kápolnát alapított a Fehérvárhoz közeli Bodajkon, ahová Imre herceggel csónakkal jártak ki imádkozni. A bodajki Kálvária felújítása során került sor a kápolna feltételezhető helyének környékén ásatásra, amely során Szücsiék 2022-ben egy olyan középkori temetőt találtak, amely a sírok elhelyezkedése és melléklet nélkülisége alapján egyértelműen egy valamikori templom körül alakult ki. 

Az egyik itt talált csontleletet radiokarbon kormeghatározásnak vetették alá, s az eredmény minden várakozást felülmúlt: a vizsgált személy 95,4%-os valószínűséggel 994 és 1028 között hunyt el, tehát Szent István király kortársaként élt. 

Ez alapján kimondható, hogy Szent István korában itt már egy templomnak kellett állnia, ami igazolja az ezeréves legendát. Márpedig a Pilisből igen nehezen tudott volna elcsónakázni ide Szent Imre és Szent István…

Kép

A bodajki Kálvária-dombon már Szent István király idejében temetkeztek a hagyomány szerint általa alapított templom körül, ahová Fehérvárról csónakkal járt ki imádkozni (fotó: Szent István Király Múzeum)

Már 1015-ben városfal állhatott a mai Székesfehérvár védelmére

„Mivel Székesfehérvár egy ingoványos terület határára épült, a fal alapozásához szükség volt egy gerendákból, földből, kőből álló teherelosztó szerkezetre, amire aztán a fal támaszkodhatott. A mai Jókai utcában, majd később a Nemzeti Emlékhely területén is megtaláltuk a városfalat tartó fagerendákat, s ez a mi nagy szerencsénk, ugyanis a faanyagokat a dendrokronológia, azaz a fák évgyűrűjeinek mintázatát vizsgáló tudomány segítségével évre pontosan tudjuk keltezni” – magyarázza Szücsi Frigyes. 

Az évgyűrűk vastagsága összefügg az adott év csapadékmennyiségével és a napsütéses órák számával, így, ha kellő mennyiségű famintánk van, az azokból vett évgyűrűsor átfedésekbe hozható más fadarabokkal, és egy folytonos, nagyon messzire mutató időrendi sorozatot lehet alkotni. Mindezt kiegészítik a radiokarbon vizsgálatok, amelyek során a faanyag több részéről vesznek mintákat, így az ezek vizsgálata által kiadott időintervallumok ugyancsak segítik a kormeghatározást.

„Ezen vizsgálatok alapján azt ma már egészen bizonyosan kijelenthetjük – mondja a régész –, hogy a székesfehérvári várfal első építési periódusa a XI. századra tehető. 

A legelső sáncfal szerkezetéhez szükséges fákat ugyanis 1014 ősze és 1015 tavasza között vágták ki, a néhány évtizeddel későbbi, kővel történt megerősítés alapozásához használt fákat pedig 1049 ősze és 1050 tavasza között. 

A kérdés inkább csak az, hogy az egész mai belvárost körbeölelték-e már ekkor a védművek, vagy csak a város északi felét” – foglalja össze a felfedezést lényegét a szakember. Ha az egész szárazulatot fal vette körbe, akkor 17 hektáros, ha csak a város északi részét, ahonnan a jelenlegi bizonyítékok vannak, akkor pedig egy legalább 11 hektáros területről beszélhetünk, ami a legnagyobb kora Árpád-kori település. Ez a méret már önmagában kifejezheti egy település rangját, szerepét az akkori magyar királyságban.

Wathay várkapitány vízfestménye és a régészek szerencséje

Wathay Ferenc, aki 1601-ben a törököktől már visszafoglalt Székesfehérvárt védelmezte, egy vízfestményt is készített az 1601–1602. évi erődítési munkálatok során átalakított védművekről. Ezen a festményen látszik az új, északi úgynevezett Budai-kapuhoz vezető fapilléres híd, amelynek tartószerkezetét ugyancsak Szücsi Frigyes vezetésével találták meg: a dendokronológiai vizsgálatok itt is igazolták, hogy a szerkezethez beépített fákat 1061 és 1602 között vágták ki. Kell-e ennél több bizonyosság Székesfehérvár történelmének valódiságára?

Megtalálták Mátyás király maradványait Fehérváron?

Beszélgetésünket követően jelent meg a hír, miszerint elkészült az egykori koronázóbazilika romjainál, a déli mellékhajóban még 2002-ben talált koponya grafikus arcrekonstrukciója.  A folyamatot több lépésben végezték el a szakemberek: antropológiai elemzésre alapozással, a lágy szövetek és arcvonások rekonstrukciójával, valamint a haj, az arcszőrzet és egyéb külső jegyek meghatározásával. A férfi a vizsgálatok szerint 43–47 évesen hunyhatott el, s Gábor Emese képzőművész, arcrekonstrukció-specialista figyelmét az keltette fel a kutatások során, hogy a szóban forgó koponya morfológiai szempontból sok hasonlóságot mutat Corvin János 2021-ben, a horvátországi Lepoglaván feltárt koponyájával. 

Az összehasonlító elemzések alapján valószínűsíthető, hogy a koponya Mátyás királyé lehetett, a bizonyossághoz azonban archeogenetikai vizsgálatokra van szükség.

Árpádok és Hunyadiak

Az Árpád-ház férfi tagjaira jellemző DNS-t 2018-ban azonosította az Országos Onkológiai Intézet vezette nemzetközi kutatócsoport, majd 2021-ben a lepoglavai feltárásnak köszönhetően sikerült azonosítani Corvin János és kisfia, Corvin Kristóf csontjaiból a Hunyadi-ház férfi ágának DNS-profilját. Ez azért is fontos, mert ennek segítségével a székesfehérvári osszáriumban (csontkamrában) nyugvó Mátyás király maradványait is azonosítani lehet. A kérdés innen már csak az, miért temették volna el Hunyadi Mátyást egy jelentéktelen kisvárosban, úgy, hogy tudjuk: a holtestét Bécsből szállították Székesfehérvárra? Illetve 1848-ban hogyan kerülhettek elő a székesfehérvári Szűz Mária Bazilika romjai közül egy Árpád-kori koronás királyi házaspár, III. Béla és Antiochiai Anna földi maradványai?

Megrendített, hogy éppen most beszélgetünk, egy nappal édesanyád temetése után.

Ezzel együtt most nem a mély gyászomból beszélek, mivel körforgásban látom az életet. Szeretnék úgy élni, hogy ez a hétköznapjaimban is testet ölthessen, és másoknak is példa lehessen az, ahogyan dolgozom és élek. Anyukámnak tegnap gyönyörű temetése volt, ez inkább felszabadított. Az ő élete a jókedvről, a humorról szólt, nekem most nem gyászom, hanem csodaszép emlékeim vannak. 

Az élet és a halál kérdése régóta foglalkoztat. Tavaly a társulatommal Körforgás címmel készítettem egy darabot a Nemzeti Táncszínházban, amelyben én játszom az anyát, és a kisebbik fiam is szerepel benne. A művészi térben is megjelenik a születés. Az előadás során a már felnőtt fiam szerepét egy idősebb táncos veszi át, aki a darab szerint meghal. 

Az élet és a halál természetes folyamata ott van a szemem előtt, talán ezért sem vagyok megrendülve. 

A szeretet megmaradt, azt nem lehet eltemetni. Ebből és az emlékeimből fog most összeállni az új darabom, az Egy gésa emlékiratai. Annak megtapasztalása, ahogyan édesanyám az utóbbi fél évben a betegsége alatt fokozatosan leépült, ahogyan ápoltam – formálódik bennem előadássá, amit az ő emlékének ajánlok. A felkérés már hamarabb történt. Amikor igent mondtam rá, még nem tudtam, hogy ez a darab számomra erről fog szólni. Ahogyan 2019 végén a keresztapám, Mozsonyi Albert emlékére is készítettem egy előadást Nyaralás címmel. Ő volt a balettmesterem, valójában miatta lettem táncos, az az előadás a legmélyebb hála kifejezése is volt. Ez lesz a mostani is. 

Vajon mit ad a hála gesztusa a nézőknek?

Igazán hitelesen csak a saját életemről tudok beszélni, és remélem, hogy ez másokat is felszabadít egy természetesebb, félelem nélküli létezésre. A keleti kultúrában egészen másként tekintenek a halálra is, nem tabusítják, ahogyan mi. Az elmúlt fél év során megváltozott a viszonyom a betegséghez. Lényegessé vált a kérdés, hogy a hiányállapotra összpontosítunk-e vagy a szeretetkapcsolatra. Szükségünk volt erre a minősített időre, amelyet együtt töltöttünk. De leginkább a szeretetre, amely nem tűri a félelmet. 

Jól emlékszem, hogy a hozzáállásod a félelemhez már a koronavírus időszaka alatt megváltozott? 

Akkor volt időm szembenézni önmagammal. Az embereknek borzasztó kevés idejük van önismerettel foglalkozni a mindennapos megfelelés mókuskerekében. Sokan még a családi életet is eszerint élik. Például a gyerek feleljen meg az oktatási rendszernek, de sokak számára az egyetlen cél az anyagi világban való létezés, ami szerintem törékeny illúzió. Amikor meghalunk, nem viszünk magunkkal semmit. Az emberek mégis képesek ölni, becsmérelni egymást. Mintha az általános cél a globális zűrzavarkeltés volna. A Táncművészeti Egyetemen a koreográfus tanítványaimat óvva intem attól, hogy a divat után menjenek. Lehet, hogy többen azt gondolják, én könnyen beszélek, hiszen amikor a pályámat kezdtem, lehetőségem volt kísérletezni, és inkább utánam jöttek, minthogy én álltam volna be a fősodorba, bár mindig igyekeztek valamilyen keretbe beleilleszteni, mert az biztonságot ad a kívülállóknak. 

De azért, hogy a saját életemben szabad lehessek, meg kellett dolgoznom. Ez nem megy magától, és nem is vagyok az út végén. 

Útkeresőnek tartom magam a művészetemben, a mai napig megvan bennem a kíváncsiság, a nyitottság. A korom ellenére. 

Fotó: Horváth Judit

A Bohóc kerestetik előadáson Yvette és Vati Tamás

Gondot okoz a korod?

Nem. Nyitottabb és érzékenyebb vagyok, mint húszévesen, miközben persze a testem változik. De nem véletlen, hogy a példaképem Pina Bausch, aki idősen is táncolt, ahogyan a nagy butoh táncosok is. Természetesen fontos olyat csinálni, ami az embernek még jól áll, azzal a tudással kell élni, ami most van. 

Együtt táncolsz a fiaddal a Körforgásban, végigkíséred a felnövéstörténetét, ahogyan elkísérted édesanyádat az útja végéig. Mindez lehet a te személyes felnövéstörténeted is…

Mirkóval, a kisebbik fiammal táncolunk együtt, és ennek megvan a szépsége. Ő most koreográfus szeretne lenni, tegnap Babits Mihály versét, az Esti kérdést mondta el édesanyám ravatalánál. Ahogyan erről beszélek, látom, hogy minden mindennel összefügg. 

A tanítás arról szól, hogy másokat felemeljek, ugyanakkor most nagyon keményen tanulom és gyakorlom az elengedést. Arra, hogy hogyan jó valakit elengedni, nincs tankönyv. A saját felnövéstörténetemben biztosan mérföldkő az édesanyám elengedése, új korszak jön, amikor már nem vagyok többé valakinek a lánya, miközben anyaként feladatom, hogy elengedjem a fiaimat. Csodálatos, hogy mennyi mindent lehet megtanulni még ötven fölött! 

Anyukámtól nagyon jó útravaló volt, hogy nem szégyenített meg, a fiamtól a jelenlétet tanulom. A kiüresedést. 

Kép

Fotó: Horváth Judit

A Körforgás című darabban: Hasznos Dóra, Hortobágyi Brigitta, Yvette és fia, Iványi Mirkó

Úgy érted, hogy a színpadon nem gondolsz semmire?

A sugallatokra figyelek. Minél csendesebb, minél alázatosabb vagyok, annál világosabban kapok képeket. Tegnap a sírnál felolvastam azt a levelet, amelyet édesanyámnak írtam, hogy küldjön majd képet a mennyei buliról, hogy megmutathassam az embereknek. Azt szeretném megmutatni az előadásban, hogy az idős gésa, aki már felkelni sem tud, szépen vissza fog fiatalodni a lelkén keresztül. 

Fordított történetmesélésre készülök, a mű belül formálódik, hogy tükröt tarthassak a rohanó világnak. 

Az Egy gésa emlékirataiban az elcsendesedést keresem. Óriási zaj van, és az emberek elvesznek az értéktelen dolgok között, mint a féltékenység, a pénz, a félelem és a harag. 

A pályádon is jelen volt a féltékenység, a rivalizálás. Hogyan nézel most minderre? 

A pályám során sok mindent át kellett már értékelnem. Azt, amit korábban kudarcnak éltem meg, most tanításnak, lépcsőfoknak látom. Szerintem a féltékenység mindig valamilyen hiányállapotból fakad. Akinek nincs hiányállapota, nem rivalizál. Nagyon inspirál a keleti színház, amelyben a nő-színészek nem beesnek a színházba fél órával a kezdés előtt, hanem az egész napjuk már az előadásról szól. Ülnek szemben a tükörrel, szembesülnek önmagukkal. Beszórják egymást sóval, ezzel megtisztítják egymást, aztán felveszik a maszkot. 

Ahhoz, hogy fel tudj venni egy szerepet, tisztában kell lenned önmagaddal. A hiányállapot azért jöhet létre, mert sokszor kényszerűségből átugrunk bizonyos lépéseket, pedig azok is hozzátartoznak ahhoz az úthoz, amelyen teljesen egészében mindenkinek végig kellene haladnia. Azt gondolom, hogy az anyukám emlékére készülő előadás az ilyen típusú felelősségvállalásról is fog szólni. Végül is bátorságpróba minden egyes darab, amit csinálok. 

Egy gésa emlékiratai – 2025. május 9., 19:30 Nemzeti Táncszínház

Támogatott tartalom

Hetven évig hallgatott az egyetlen túlélő

Már javában zajlott a II. világháború, amikor 1941 telén egy 24 éves titkárnő menekülni kényszerült szülei lebombázott berlini lakásából. Férjét két éve nem látta, besorozták a háborúba, ő pedig anyósa otthonában keresett menedéket a kelet-porosz Gross-Partsch nevű faluban, amit ma a lengyelországi Parcz településként ismerünk. Zöld környezet, nagy kert fogadta, remélte, hogy a háború borzalmaiból békére lelhet. Akkor még nem tudta, hogy tőlük kevesebb mint három kilométerre van a Farkasverem, németül Wolfsschanze – a titkos hely, amit Adolf Hitler a keleti front főhadiszállásának választott. 

Az egykori fiatal titkárnő, Margot Wölk már több mint tíz éve nincs köztünk, ám 2012-ben, hetven év hallgatás után, 95 évesen megtörte a csendet: elmesélte, milyen élete volt Adolf Hitler ételkóstolóinak. 

„Csak el akartam mondani, mi történt ott. Hitler nagyon visszataszító ember volt, egy disznó” – fogalmazott. 

Hogyan állt Hitler szolgálatába egy 24 éves berlini titkárnő?

„Alig érkeztem meg, amikor az SS megjelent az ajtóban, és azt követelte: >>Gyere velünk!<<” Őt és a többi fiatal nőt a közeli Krausendorf laktanyájába vitték, ahol szakácsok készítették a Führer fogásait. Miközben az egész országban élelmiszerhiány volt, az emberek liszttel kevert margarint kentek a kenyerükre, és küzdöttek azért, hogy egy kis kávéhoz jussanak, Margot Wölk és tizennégy társa elé a legdrágább zöldségeket tették. Fehér spárga hámozva, párolva, mártással tálalva, úgy, ahogy a németek hagyományosan fogyasztják. Ráadásul valódi vajjal, ami a háború idején igazi luxusnak számított. 

„Az étel jó volt – nagyon jó. De nem tudtuk élvezni"

Soha nem kaptak húst, mert Hitler vegetáriánus volt. A második világháború végére már csak burgonyapürét és levest fogyasztott. Nem valószínű, hogy egész életében, de a harmincas évektől Hitler valóban nem evett húst. Egyrészt krónikus puffadással és székrekedéssel küzdött, és abban bízott, hogy a húsmentes étrend enyhíti a tüneteit. Másrészt kedvelte az állatokat, harmadrészt rémtetteit eltitkolva a német nép előtt egy humánus ember képét igyekeztek kialakítani róla, aki nem eszik húst, nem dohányzik, és nem iszik alkoholt.

A diktátor rettegett attól, hogy megmérgezik a szövetségesek, és pletykák is terjedtek ennek veszélyéről.

A kiszolgáló személyzet zöldségekkel, szószokkal, tésztaételekkel és egzotikus gyümölcsökkel töltötte meg a tálakat, az előkóstoló nőknek egy nagy faasztallal ellátott helyiségben kellett végigkóstolni azokat, kényszerből. Végig halálfélelemmel küzdöttek, hiszen bármelyik falat az utolsó lehetett volna számukra. 

„Az étel jó volt – nagyon jó. De nem tudtuk élvezni” – emlékezett vissza Wölk. Miután a nők megerősítették, hogy az étel biztonságos, az SS tagjai ládákban vitték azt a főhadiszállásra. Az ennivaló akkor számított biztonságosnak, ha 45 perc elteltével sem jelentkeztek tünetek. A nők a feladatukat nem utasíthatták vissza, a parancsmegtagadás akár halálbüntetéssel is járhatott volna. 

 „Margot, kelj fel!” Minden reggel 8 órakor az SS rázta fel őt álmából, a katonák az ablaka alatt kiabáltak. Úgy vált a diktátor segítőjévé, hogy elítélte a nácizmust: nem volt hajlandó csatlakozni a Hitlerjugend lányváltozatához, a Német Lányok Ligájához, apját pedig korábban azért hurcolták el, mert nem akart a náci párt tagjává válni.

Kép

Margot Wölk időskorában – Forrás: Profimedia – Red Dot

Soha nem találkoztak személyesen

Aztán elérkezett 1944. július 20. Néhány katona meghívta a környékbeli nőket egy filmre, amelyet a főhadiszállás közelében lévő sátorban vetítettek. Fapadokon ültek a nézők, ám hirtelen bombarobbanás szakította meg a filmvetítést. 

„Leestünk a padokról, és hallottam, hogy valaki azt kiabálja: Hitler meghalt!” – mesélte Margot Wölk. 

A Valkűr-hadművelet

Több mint negyvenszer próbáltak merényletet elkövetni Hitler ellen, mind közül a Valkűr-hadművelet a legismertebb. Ekkor Claus von Stauffenberg gróf, a Wehrmacht ezredese vezetésével kíséreltek meg bombamerényletet Adolf Hitler ellen. A Valkűr-hadműveletnek keresztelt puccskísérlet keretében a bőröndbe rejtett bombát von Stauffenberg egy tanácskozáson a Führer közelében helyezte el, majd egy előre megbeszélt telefonhívás ürügyén elhagyta a betonbunkert, ahol a tanácskozás folyt. A bőröndöt időközben arrébb helyezték, így az időzített bomba nem ölte meg Hitlert. 

A Führernek mindkét dobhártyája beszakadt, lábából közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, a nadrágja szétszakadt, de maradandó károsodást nem szenvedett. Három katonatiszt és egy gyorsíró azonban életét vesztette. Az összeesküvőket letartóztatták és kivégezték, többeket közülük különös kegyetlenséggel. Összességében több mint hétezer embert tartóztatott le a Gestapo, akik közül csaknem ötezret ki is végeztek.

Ezt követően a nácik szigorították a biztonsági intézkedéseket a Farkasverem körül, és az ételkóstolók már nem élhettek ott. Ehelyett egy közeli üres iskolában helyezték el őket. „Úgy őriztek minket, mint a ketrecbe zárt állatokat” – fogalmazott Wölk, aki két és fél évig szolgálta a diktátort, de valójában sohasem látta őt, csak a németjuhász kutyájával találkozott.

Kép

Wölk egy régi fotón mutatja a Farkasverem felé vezető utat – Forrás: Profimedia – Red Dot

Földi pokol Berlinben 

A biztonsági intézkedések ellenére egy SS-tiszt létrán keresztül bejutott a fiatal nő szobájába, és meggyalázta. Később, amikor a szovjet hadsereg már csak néhány kilométerre volt attól, hogy elérje a főhadiszállást, egy hadnagy félrevonta Margot-ot. „Menj, tűnj el innen!” – mondta neki. 

Segített feljuttatni egy Berlinbe tartó vonatra, ezzel megmentette az életét, ugyanis a háború után kiderült, az összes többi ételkóstolóval végzett az érkező Vörös Hadsereg. 

Másodszor egy berlini orvosnak köszönhette az életét, aki befogadta, majd, amikor az SS-katonák a szökevény után kutattak, hazudott nekik, így továbbálltak. 

Berlin 1945 májusában kapitulált, de ezzel a háborús horror nem ért véget Wölk számára. Az SS-katonáktól megmenekült, az előrenyomuló szovjet hadseregtől azonban nem. Két hétig fogva tartották és bántalmazták. „Nem akartam tovább élni” – emlékezett vissza erre a pokoli időszakra egy interjúban. 

A II. világháború végeztével egy férfi kopogtatott Margot ajtaján: mindössze 45 kilót nyomott, és kötést viselt a fején. Először fel sem ismerte, hogy a háborút és a szovjet hadifogolytábort megjárt férje, Karl áll az ajtóban. Több mint harminc évig, férje haláláig együtt éltek.

Hitler előkóstolóinak története sokáig ismeretlen maradt – ha Margot Wölk nem áll a nyilvánosság elé, talán ma sem tudnánk róluk semmit. Az asszony hosszú ideig bele sem akart gondolni, nem is beszélt arról, mi történt Gross-Partsch-ban. Múltja ellenére próbált boldog lenni, soha nem veszítette el a humorát. 

95. születésnapja alkalmából egy újságíró felkereste, ekkor döntött úgy, hogy megtöri a csendet. 

2014 áprilisában bekövetkezett haláláig sok interjút adott. 

A farkas asztalánál

Hitler előkóstolóinak történetéből könyv és film is készült. Rosella Postorino díjnyertes A farkas asztalánál című regényében Margot Wölkről mintázta a főszereplőt. A könyv alapján olasz-belga-svájci koprodukcióban Le assaggiatrici (A kóstolók) címmel filmet is forgattak, amit idén márciusban mutattak be. 

„Hitler nem ment tengeralattjáróval Argentínába”

Adolf Hitler nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. április 30-án öngyilkosságot követett el a berlini Führerbunkerben: ő maga pisztollyal, míg felesége, Eva Braun ciánkapszulával vetett véget életének. A náci Németország vezérét és feleségét egy bombatölcsérben temették el. A szovjetek később összesen tíz emberi holttestet találtak, ezeket Magdeburgba vitték, ahol ismét nyugalomra helyezték őket, ám 1970-ben valamennyit exhumálták, és a csontokat elhamvasztották. 

Hitler halála napjainkig foglalkoztatja a tudományt és a közvéleményt. Fogorvosa, Hugo Blaschke vizsgálata során arra jutott, hogy a Magdeburgba szállított koponyák közül egy a Führeré. Francia tudósok is megállapították a diktátor fogazatának és protézisének vizsgálatából, hogy valóban meghalt 1945-ben. „Nem ment tengeralattjáróval Argentínába, sem egy eldugott bázisra az Antarktiszon, sem a Holdra” – mondta ironikusan egy orvosszakértő, amikor 2018-ban beszámolt kutatási eredményeikről. 

Az amerikai hírszerzés (CIA) emberei azonban úgy vélték, Adolf Hitler nem halt meg, hanem Dél-Amerikába emigrált. Meg voltak győződve arról, hogy a diktátor az 1950-es években még életben volt, csak megváltoztatta a nevét. 

Állítólag Kolumbiában találtak egy fényképet, amelyen egy férfi látható, aki hasonlít a Führerre. 

Eközben Javier Milei argentin elnök a közelmúltban elrendelte, hogy kormánya oldja fel a titkosítás alól a II. világháború után az országban menedéket kereső és védelmet élvező nácikra vonatkozó összes dokumentumot. Argentína ugyanis hírhedt búvóhelye volt a náci párt egykori tagjainak. Az ügynökök szerint Hitler titkos búvóhelye La Falda egyik gyógyszállójában lehetett, a szálloda tulajdonosai – Walter és Ida Eichhorn – a náci párt elkötelezett támogatói, és a diktátor barátai voltak.

Akar róla beszélni?

Ahogy a terapeuta megismerkedik a költő addigi életét összefoglaló dokumentumokkal, a nézőben is felidéződhetnek a középiskolás tanulmányai a hányattatott sorsú művészről. Talán egy kicsit didaktikusnak tűnik, ahogy elénk tárják József Attila jól ismert gyermekéveit: a nevelőszülőknél töltött időt, az apa eltűnését és az édesanya korai elvesztését. Ugyanakkor evidenciának hat a felismerés: a fantasztikus költemények megszületése kényszerűen összefügg a művész gyötrelmes és fájdalmas korai tapasztalataival. 

Kívülállóként, s 2025-ben a film nézőjeként azon sem csodálkozunk, hogy a nélkülözéssel, szenvedéssel teli gyermekkor már fiatal felnőttkorban komoly mentális és pszichés problémákat okoz.

Ugyanakkor az elénk tárt bejegyzésekben nemcsak személyes gondolatok és érzések, hanem ezeknél meglepőbb szövegek is megjelennek: erotikus, sőt inkább pornográf naplóbejegyzések, részletesen taglalt szexuális tartalommal. A harmincas években járunk, ám az iskolázott, Németországban pszichoanalitikusnak tanult fiatal terapeutának a szeme sem rebben. 

A film helyszíne szinte végig a terápiás tér: a freudi analízishez használt jellegzetes kanapé, a fotel és az asztal háromszögében történik a cselekmény. Bár a lélekgyógyász és a költő ismerkedése, így maga a film eleje is vontatott, a kezdeti esetlegesség — főképp a későbbi zaklatott eseményekkel összevetve — leginkább eszköz annak szemléltetésére, milyen bonyolult és komplex folyamat a terapeuta–kliens viszony kiépülése, az ehhez nélkülözhetetlen bizalom megszületése. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Rózsa Film

Sikere az őrületében is rejlett

Bár lehetne nyomasztó, hogy mintha egy kamaradarabot látnánk, nem mozdulunk ki a kissé fullasztó, szűk térből, a hatás elvitathatatlan: tökéletesen érzékeljük a körbe-körbe járó gondolataival, démonaival küzdő páciens egyre inkább beszűkült tudatát és a terapeuta kétségbeesett küzdelmét is. A cselekmény csak Gyömrői oldalán lép ki a terápiás helyszínből, őt látjuk a lakás más helyiségeiben, még a szabadban sétálva is, ami szimbolikus jelentőségűvé válik.

József Attilát a való életben nem, csak az elméjén keresztül látjuk más helyszínen: a tudatalattiból előhívott képeket a Gellért-hegy alatti víztározó lenyűgöző terében jelenítették meg. 

Monumentális, kifejező képek segítségével férünk hozzá — a klienssel együtt — lelke legmélyének elrejtett, elfojtott tartalmaihoz. Az ébredő összefüggések hozhatnak új érzéseket, megkönnyebbülést, mutathatnak utat a jövőbe. De előfordul, hogy nem ez történik. Ráadásul mi van, ha pont az őrület kell ahhoz, hogy valaki alkotni tudjon? Ahogy József Attila pontosan tudja, és ki is mondja magáról: a világ nem őt szereti, hanem azt, ahogy a fájdalmát, a sérüléseit megmutatja magából.

„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik” – írja magáról a költő.

Több mint terápia

A víztározóban felvett jelenetben a József Attilát megformáló Sütő András félig meztelen: egy átlagosan táplált, már-már izmos férfit látunk. Ez zavarónak hat a bennünk élő képpel és a filmben is bemutatott, anyagiakban szűkölködő alakkal összevetve, akit inkább soványnak, cingárnak képzelünk. Mindez talán felróható a fim készítőinek, ugyanakkor a Gyömrői Editet alakító Michl Juli tökéletes választásnak bizonyul, még azt is pontosan értjük a szép nőt látva, miért kezd hozzá vonzódni a költő mint férfi. 

Emellett egy magabiztos, sugárzó intellektusú terapeutával ismerkedünk meg, aki akkor is nőies marad, amikor három méltatlanul viselkedő férfit utasít ki a szobából. Magabiztosság süt abból a mondatából is, amikor kijelenti: nem fél a költőtől, pedig később valóban fizikai veszélybe kerül általa. Végig tökéletesen tartja a professzionális analízis kereteit, de mint minden jó szakember, sok kétely is ébred benne. 

Többször felveti, nem biztos abban, hogy a pszichoanalízis segíthet a költőnek: talán nem mindenkinek való a terápia, mondja. 

Ráadásul József Attila pontosan tájékozott a pszichológia, filozófia világában, nagy hőfokú, intellektuális vitáikban képzett, egyenrangú partnerként vesz részt. Az analízis célja viszont nem a különböző elméletek ütköztetése és az azokról folytatandó elméleti eszmecsere, hanem a kliens tudatalattijához való hozzáférés. A szakember — felismerve korlátait, az eset bonyolultságát — új módszert is kipróbál. A hagyományos terápián túllép rendhagyó ötletével: megosztja a költővel saját gondolatait, verseit, ettől reméli, hogy hidat építhet kettejük között. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Rózsa Film

Majdnem szerelem volt

Egy ponton optimisták lehetünk: a terápiás folyamatban megkezdődik a Mama elvesztésének fájdalmával, a tőle érkező folyamatos elutasítással és az ebből eredő állandó szeretethiánnyal való szembenézés. De a kliens minden démonával már nem tud megküzdeni, főleg, ha azok mellé új is érkezik. A költő állapota egyre rosszabb: ő maga már nem ismeri fel, hogy a Gyömrői Edit iránt ébredő romantikus, egyre hevesebb vonzódása valószínűleg nem igazi. A mélylélektan viszontáttétel néven ismeri a jelenséget, amikor a kliens a terapeutára vetíti a máshoz fűződő érzéseit. József Attila maga szerelemnek hiszi, annak is éli meg. 

Nagyon fáj című versében — amit a nőnek ír — a visszautasítás miatti keserűsége is erősen érezhető:

„Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat, 

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor! 

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.”

A film nem csak József Attila egyre jobban eluralkodó neurózisát ábrázolja érzékenyen, hanem a szakember aggodalmát és szakmai vergődését is, hiszen Gyömrői Edit a terápia alatt szenved saját tehetetlenségétől. 

Nem ő az oka vagy az indítéka József Attila végzetes tettének, hiszen a férfit valószínűleg senki sem tudta volna megmenteni. 

A tudomány csak jóval később érti meg és fedi fel a költő valódi diagnózisát. Mégis: ami a terápia során történik, nagy hatással van mindkettőjükre.

Az alacsony költségvetésű, állami támogatás nélkül készült független filmet stílszerűen a költészet napjához közel mutatták be, s az hiteles kordokumentumokon alapul. Rózsa Gábor írta és rendezte, Michl Juli egyúttal a film vágója is. Vezető operatőr: Garai Gábor, látványtervezők: Gergely Andrea és Gergely Barbara, zeneszerző: Erős Márton. 

A film trailere itt érhető el.

„Elérkezett a nap, amelyre együtt vártunk. Megcsináltuk. Ma elértük a kampány célját” – amikor Ágoston apukája a napokban megosztotta Facebook-oldalán a jó hírt, egyszerre lélegzett fel az ország: megtettük, ami tőlünk telt. Egy kisbaba gyógyulásának reménye nemzeti minimum lett a magyarok számára, az eltérő világnézeteket félretéve, a különbségeket áthidalva, egymást támogatva, bíztatva egy emberként állt egy jó ügy mögé Magyarország.  

Ágoston esete jól példázza, mi mindenre lennénk képesek, ha az erőforrásainkat pusztítás helyett építésre használnánk.

 Reménykeltő pillanat ez mindannyiunk számára, különösen most, hogy ilyen nehéz év áll előttünk. Nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy választási évben drasztikusan megnő a személyeskedő, sértő tartalmak aránya a közösségi médiában, és az álhírek és félinformációk is gyorsabban terjednek. Az uniós országokban végzett összehasonlító elemzések alapján pedig az is megállapítható, hogy minél közelebb van a választás időpontja, annál többen élnek ellenségképző, félelemkeltő narratívákkal – politikai oldaltól függetlenül. 

Egy gonosz komment olyan, mint a vírus

Szakértők szerint a közösségi média hatékonyabbá teszi a gyűlöletkeltő tartalmak és a bántó megjegyzések terjedését, ezzel tovább mélyítve az emberek közötti árkokat. Lynne Tirrell A Connecticuti Egyetem filozófia professzora dolgozta ki azt a modellt, amely a vírusátadáshoz hasonlítja a toxikus hozzászólások terjedésének mechanizmusát. A modell figyelembe veszi az átadás módját, az emberek érzékenységét a mérgező viselkedésre, valamint a dózis és a pusztítás mértékét is. Demon Centola szociológus úgy véli, amikor szembe találjuk magunkat egy viselkedési formával, döntési helyzetbe is kerülünk: elfogadjuk vagy helytelenítjük, amit tapasztalunk? 

A döntés azonban nem magától értetődő, hanem egy összetett és érzelmekkel teli folyamat eredménye, amiben gyakran támaszkodunk a környezetünk reakcióira. Hogyan reagál a többi ember? Ők mit tartanak elfogadhatónak, követendőnek? 

Tudjuk, hogy a közösségi média jutalmazza az agresszív megnyilvánulásokat, a felháborodást az egyszerű információcserével, kompromisszumkereséssel szemben. Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy még egy olyan sértő és trágár hozzászólás is milyen sok lájkot tud hozni, aminek semmilyen valóságtartalma nincs, az internetes közösség ennek ellenére pozitív megerősítésben részesíti a kommentelőt. Ahogy Johnatan Haidt és Tobias Rose-Stockwell fogalmazott A közösségi háló sötét pszichológiája című tanulmányában: a social média a kommunikációt gladiátorküzdelemmé változtatja, és a felhasználókat arra ösztönzi, hogy a közönségnek produkálják magukat, hiszen az emberek „vért és konfliktust” szeretnének ma is látni, éppen úgy, ahogy régen a Colosseumban. Gondoljunk például a pattogatott kukoricás gifekre és az „én csak hozzászólásokat olvasni jöttem” mémekre, amelyek rendszeresen felbukkannak egy-egy élesebb kommentháborúban. 

A kutatók szerint ez azért is jó hasonlat, mert „ha ráébredünk arra, hogy mi vagyunk a gladiátorok, akiket becsaltak az arénába, akkor meg is tagadhatjuk a küzdelmet.” 

A kedvesség is lehet ragályos 

Ágoston példája megmutatta, hogy nincs minden veszve, képesek vagyunk egymásra találni egy nagyobb jó érdekében, és bizony a kedvesség, a pozitív hozzáállás is lehet „ragályos” – ahogy a Képmásban bemutatott élettörténetek is bizonyítják. 

A különbségek áthidalásához még csak nem is kell feláldozzuk saját értékeinket, vagy elfogadnunk egy másik ember helytelen viselkedését. A hídépítés sokkal inkább arról szól, hogy nem dehumanizálom a másikat, csak azért, mert nem értek vele egyet, és senkit nem tekintek kevésbé méltónak az életre azért, mert másképp látja a világot. 

Ennek alapfeltétele, hogy meglássam azt, hogy a másik személynek vagy csoportnak is megvannak a maga értékei, szükségletei. Ha ez sikerül, akkor az áthidalás célja már nem a „térítés” és meggyőzés, hanem a megértés lesz.

 Ehhez „intellektuális alázatra” van szükség, vagyis annak beismerésére, hogy nem tudhatjuk mindenre a választ, nem lehet mindig mindenben igazunk, és nem csak a mi véleményünk számít. 

A hídépítéshez nem kell mindig elsöprő változásokban gondolkodni, sokszor az is elég, ha kis lépésekben, fokozatosan közeledünk egymás felé. Maradjunk kíváncsiak a másik életére, örömeire és küzdelmeire! Minden híd – legyen az bármilyen kicsi is – megerősíti a társadalom szövetét egy olyan korszakban, melyben a közösségek felaprózódásának fenyegetését mindenkinek érdemes komolyan venni.

Az egész világon láthatjuk, hogyan bomlanak fel azok a csoportok, amelyekben a tisztelet és a jóindulat háttérbe szorul. Lesz, akinek a szekértábor logika és a gyalázkodás rövid távon örömet okoz majd és sikereket fog hozni, de a szétforgácsolódás hosszú távon az egész nemzetet meggyengíti. Ezért jut fontos szerep azoknak a hídépítőknek, akik felismerik, hogy az egymással való kapcsolat megőrzése és a párbeszéd fontosabb néhány lájk bezsebelésénél. 

Mert az igazi győzelem nem az, ha sikerül egy másik ember fölé kerekedni, hanem ha képesek vagyunk egymásért küzdeni, közösen elérni valamit.  

Amikor úgy érezzük, hogy túl hangosan szólnak a megosztó, bántó szavak, érdemes arra gondolnunk, hogy mindig van választásunk, dönthetünk úgyis, hogy nem hagyjuk magunkat „becsalni az arénába”. És ha elég sokan választjuk ezt az utat, valódi változást érhetünk el, élhetőbb világot hagyva a gyerekeinkre, unokáinkra.  

A hídépítés nemcsak társadalmi feladat, hanem keresztény küldetés is. "Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek."

Májusban a hónap témája: hídépítők.

A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták tökéletes választást jelentenek azoknak, akik gyors és egészséges ételt keresnek. Legyen szó egy sietős ebédről, egy snack-ről nap közben, vagy akár egy fárasztó nap utáni vacsoráról, amikor nincs kedvünk főzni – ezek a saláták minden alkalomra kitűnő megoldást jelentenek. A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták különleges ízvilágát a prémium minőségű tonhal és a válogatott zöldségek harmonikus kombinációja adja. A termékek egyes változatai hüvelyesekkel, kuszkusszal vagy rizzsel gazdagítottak, így még táplálóbbá válnak, tökéletesen illeszkedve a modern, egészségtudatos táplálkozási igényekhez.

Magas fehérjetartalmuk mellett vitaminokat, ásványi anyagokat és omega-3 zsírsavakat tartalmaznak – ezek az összetevők kiemelten fontosak a szervezet optimális működése szempontjából.

• Omega-3 zsírsavak: támogatják a szív és az agy egészségét, valamint javítják a bőr állapotát.
• Fehérjék: elengedhetetlenek az izomregenerációhoz és az izomtömeg fenntartásához.
• Vitaminok és ásványi anyagok: hozzájárulnak az immunrendszer erősítéséhez, támogatják az anyagcserét és energiát adnak. 

Kép

A Rio Mare Insalatissime tonhalsaláták önmagukban is ízletesek, de számos étel tökéletes alapjaként is megállják a helyüket. Fogyaszthatjuk friss zöldségsalátával, pizzatészta feltétjeként, vagy akár szendvicsbe töltve.

A praktikus, könnyen nyitható, tálkás kiszerelés lehetővé teszi a közvetlen fogyasztást, miközben hosszú ideig megőrzi a frissességet, az ízeket és a tápanyagtartalmat – ráadásul hűtést sem igényel. A saláták szobahőmérsékleten is tárolhatók, így praktikus megoldást jelentenek otthonra, a munkahelyre, utazáshoz vagy akár egy piknikhez is. Egyedül a közvetlen napfénytől kell őket óvni.

Insalatissime Spring – az olasz tavasz íze egy salátában

A Rio Mare újdonsága, az Insalatissime Spring a mediterrán frissesség esszenciája: zsenge spárga, édes zöldborsó, aranyló sárgarépa és egy csipetnyi olasz citrom harmóniája ötvöződik a prémium Rio Mare tonhallal.

Az olaszok jól tudják: a minőségi alapanyagok adják az ízek lelkét – és most Ön is átélheti ezt az élményt, akár egy valódi utazás formájában. A Rio Mare nyereményjátékban való részvételhez csupán annyit kell tennie, hogy vásárol legalább egy Rio Mare terméket, regisztrál a www.riomare.hu weboldalon, és máris esélyt kap a nyereményre. A nyereményjáték 2025. április 28. és május 31. között zajlik.

A nyeremények:

• 5 x hosszú hétvége Olaszországban, 500 000 Ft értékben
• 50 x Rio Mare termékcsomag, 30 000 Ft értékben

A játék részletei és a szabályzat megtalálhatók a www.riomare.hu/nyeremenyjatek oldalon.

Élvezze az olasz életérzést – minden falat Insalatissime frissességgel és egészséggel teli, és közelebb hozva a napfényes Itália hangulatát!

Támogatott tartalom.

A szépirodalom mindig szigorúan jelen idejű, a mindenkori olvasóhoz szól, és van aktuális mondanivalója. Azt is mondhatnánk, hogy a mindenkori társadalom tükre. Ugyanakkor paradox módon soha nemcsak a jelenkoron alapszik, hanem irodalmi, történeti hagyományokra épül, mintegy folytonosságot és örök kapcsot képezve letűnt korok és eljövendő idők nagy alkotásai között.

Ha csak a magyar irodalomra gondolunk, akkor is gyakran botlunk intertextualitásokba, parafrázisba, allúzióba, a modernizmussal egyidejűleg pedig egyre népszerűbbé vált a klasszikusok feltámasztása, újjáélesztése. Egy hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor az ókorban egy-egy papirusz palimpszesztté vált: elegendő üres papirusz hiányában gondosan lekaparták az ott szereplő szövegeket, hogy helyébe újakat lehessen írni, és kutatók, tudósok csupán évszázadok múltán vették észre, hogy a fennmaradt szöveg mögött hajdanán egy másik mű is meglapult. 

Így tesznek a modern, a kortárs szerzők is: az örök klasszikusokat újraolvasva az eredeti szöveg mögé éreznek egy eddig még meg nem született művet.

Márai Sándor: Béke Ithakában

„A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék is: feszültséget ad az életnek…”

Márai Sándor hangja összetéveszthetetlen egyediséget mutat, ugyanakkor pontosan tudjuk róla, milyen nagy imitátor volt – gondoljunk csak a Szindbád hazamegy című kisregényére, amelyben Krúdy Gyula életművét eleveníti fel, megpróbálva betölteni azt az űrt, amelyet a nagy prózaíró maga után hagyott.

Annak ellenére, hogy Krúdy mind korban, mind stílusban közel állt a szerzőhöz, Márainak sokkal távolabbi korszakok felelevenítése sem jelentett gondot. A Béke Ithakában például a homéroszi eposzt, az Odüsszeiát kívánja folytatni. Bár az eposz az utolsó énekkel, a békekötés jelenetével látszólag lezárul, Márai mégis maga mondja, hogy „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését. A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még egy új utakat jósol az eposz.”

Márai tehát azt az idillt számolja fel, amely az eposz végével egyidejűleg születne meg. Mindezt három különböző hangot megszólaltatva teszi – Penelopé, Télemkhos és Télogonos hangján. Ez a három elbeszélő – Odüsszeusz felesége és két fia – a legfontosabb emberek a hős hajós életében, akik a bolyongás idején vágyják, hogy a hős visszatérjen, vagy titkon arról álmodoznak, hogy (újra) megismerik azt az ember, akit az idő elvett tőlük.

Mind Penelopé, mind Télemakhos és Télogonos hosszú éveken át építgeti magában azt a férj- és apaképet, amelyet viszont szeretnének látni a visszatérő harcosban. 

Az újbóli találkozás, az isteni és emberi sorsok végzetes egymásba fonódása azonban pont ezeket az ikonokat zúzza porrá, tragédiává formálva az eposzi idillt. A repetitív lezárás pedig csak ezt a tragikumot erősíti, hiszen a hős számára legfontosabb személyek mind így zárják le elbeszéléseiket: „De a valóságban nem tudhatom, hogy milyen volt.” Visszafordíthatatlanná téve az eltávolodást, az egymástól való elfejlődést.

Abdulrazak Gurnah: Paradicsom

„–A szépség legbelül rejtőzik, a lélekben – szónokolta Khalil. – Nem csak a felszínen.”

Az ószövetségi József története nem csak a bibliai hagyományban él – bár kissé más formában, de –, a Koránban is megtalálni ezt a történetet, amelyet a világon szinte mindenki ismer. Nem véletlen, hogy az idők során François Pascal Gerardtól kezdve Thomas Mannon át Andrew Lloyd Webberig már számtalan művész megfestette, újraírta vagy megénekelte ezt a történetet.

Az egyik legújabb parafrázis a friss Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah tollából született, aki a Paradicsom című posztkoloniális regényében írta újra József, egészen pontosan Yusuf történetét. A cselekmény mögött egy komplex bibliai motivikus háló húzódik meg, ugyanis Yusuf útját megismerve az olvasó egyszerre fedezheti fel benne a paradicsomi állapot utáni hajszát, majd a végső kiűzetést és káini vétket, ugyanakkor felsejlik az álomlátó, bölcs József rabszolgasága, felemelkedése és megkísértése is.

Mindez a XX. század eleji Afrikában játszódik egy gyarmatosított területen, ahol a nép belső viszályai és az európai fölény egyszerre mérgezi a társadalmat. Egy ilyen közegben követhetjük végig Yusuf férfivá válásának történetét, akit szülei kénytelenek rabszolgasorba bocsátani. 

Egy néhol meseszerű, néhol kíméletlen beavatástörténetnek lehetünk tanúi egy etnikailag rendkívül színes közegben. 

Akárcsak egy népmesében, itt is megjelennek a jóságos segítők, a gonosz útonállók, amulettek és talizmánok, jótevők és köpönyegforgatók – mindezek váltakozva követik egymást Yusuf útja során, egyszerre megidézve paradicsomi és pokolbéli állapotokat.

Kemény István: Lovag Dulcinea

„Nem vagyok női Don Quijote

Nem a női Don Quijote vagyok

Én Lovag Dulcinea vagyok.”

E három sorban összesűrűsödik Kemény István különös erejű könyvének lényege: önazonosság, mítosz és újramesélés. A Lovag Dulcinea nem egyszerűen átirat, hanem Cervantes klasszikusának posztmodern, XXI. századi párbeszéde. A közismert pikareszk regényben Cervantes megálmodta Don Quijote képzelt szerelmét, Kemény István pedig megfestette róla a már felskiccelt vázlatot – mindezt egy műfajváltással és néhány XXI. századi eszközzel. Ez a kötet úgy hajol meg az irodalmi hagyomány előtt, hogy közben új értelmezési horizontokat nyit.

Kemény bravúros műfajváltással dolgozik: prózavers, filmszerű szerkesztés, hangváltások – mintha forgatókönyvet olvasnánk egy nagy sikerű, folytatásért kiáltó belső filmhez, amelynek főszereplője egy idealizált múzsa helyett maga Dulcinea, aki most már nem álomkép, hanem cselekvő, szuverén alak. 

A nő, aki nem a lovag álma, hanem maga a lovag.

Ugyanakkor Dulcinea sem jöhetne létre egy délceg krónikás – Kemény István – nélkül, aki legújabb kötetével saját magát sodorja „a költészet peremére”. A Lovag Dulcinea nemcsak arra hivatott, hogy megírja egy XVII. századi képzelt hősnő forgatókönyvszerű krónikáját, hanem egyidejűleg reflektál a jelenkori társadalomra, A demencia társadalma című hosszúversével egyszersmind megkoronázva ezt a versfolyamot.

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért

„Arra gondoltam hogy végignézted ahogy testem // lassan kipárolog a füzetből Kipárolog a versekből És kissé // különös volt hogy verseim akkor váltak láthatóvá ha testem már // elpárolgott belőlük”

Gyakran sopánkodunk, hogy irodalmi panteonunk ékességei olyan korán itthagyták a földi létet, félbeszakítva ezzel munkásságukat is. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett volna a Petőfi-életmű, ha nem a harctéren vész oda a költő, hanem az öregkor szólítja el az ágyból, párnák közül. Hasonlóképp József Attila, Szerb Antal vagy éppen Radnóti Miklós életútja. 

Tragikus haláluk nemcsak egy-egy lánglelkű géniusz elveszítésének a gyászát hordozza magában, hanem az elszalasztott, meg nem született életműdarabkák tragikumát is.

De mi lenne, hogyha egy költő beszélhetne hozzánk a túlvilágról? Erre tesz kísérletet a kortárs román líra egyik legmerészebb alakja, Radu Vancu, akinek legújabb kötete már magyar nyelven is olvasható André Ferenc kiváló fordításában.

Radu Vancu kötete – a Kaddis Radnóti Miklósért – valahol ott kezdődik el, ahol a Bori notesz félbeszakad, de a szabályos Radnóti-féle hexameterek helyett egy sokkal szabadabb, személyesebb hang szólal meg, bensőséges monológot intézve Gyarmati Fanni irányába; ezáltal nem csupán transzcendentális távlatokba emelve a hitvesi lírát, hanem emléket állítva Gyarmati Fanni síron túli hűségének is. Mindeközben két lírai én váltakozik a kötet egésze során: egy a Radnótit imitáló hang, aki a tömegsírból intézi hozzánk verseit, és egy, a szerzőt imitáló lírai hang, aki ars poétikusan az írás mikéntjéről, a körülményekről, a költő és költő közötti kapcsolatról beszél.

A csapat 2024. február 24-én kelt útra és november 18-án érkezett haza. A kalandot természetesen a szülők álmodták meg. A világjáróként ismert családfő, Tulit Zsombor egy évekkel korábbi Afrika-túra során fogalmazta meg inkább csak magának: „Ide minden székely gyermeket el kéne hozni, mert az Afrika-képünk köszönőviszonyban sincs a valósággal.” Az alapötlet az volt, hogy megkerülik a Földet, mindez azonban két kiskamasszal túl nagy kihívásnak bizonyult, ezért ezt az első tervet elvetették. 

„Egyrészt az egész rohanás lett volna, ráadásul autót tengeren szállíttatni nagyon drága, és félő volt, hogy késve vagy egyáltalán nem érkezik meg a hónapokra az otthonunkat biztosító jármű. Az lett volna az alvás, a tisztálkodás, a főzés, a gyerekeknek pedig a tanulás színhelye. Nekünk pedig, míg a jármű a tengeren utazik, repülnünk kellett volna, és tudtuk, hogy ez újabb extraköltség” – számolt be a kezdeti elgondolásokról Tulit Éva. Végül teljes egészében szárazföldi út lett a tervekből. Eredetileg tizenkét hónaposnak indult a nagy kaland, de a gyerekek érdeke ezt is felülírta. Eszter és Gergő amint szembesült azzal, hogy az egyéves távollét tanévismétléssel jár, hallani sem akartak arról, hogy elveszítsék osztálytársaikat.

Gyerekprogramok

A programot a gyerekekre szabták. Az indulást megelőző év során filmeket néztek a tervezett országokról. 

Éva az útra sok könyvet pakolt, Gárdonyi-regényeket, Kőrösi Csoma-könyveket, George Durrell írásait, amely nyomán Eszter és Gergő bogárgyűjteményt is készített, növényeket préseltek. 

Anyjuk szerint a Gárdonyi-regények, A láthatatlan ember, az Egri csillagok is olyan hátteret jelentettek, amellyel azonosulni tudtak az út során. 

Kép

Fotó forrása: Tulit család

A Sepsiszentgyörgyről induló, a csíksomlyói Szűzanyához is betérő túra első országa Bulgária volt, majd Törökország következett, aztán Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Omán, onnan az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, majd ismét Szaúd-Arábia. Ismét Kuvait, Irak, Irán, majd Afganisztán. Onnan megpróbálkoztak átkelni Üzbegisztánba, de a megcélzott határátkelőt csak üzbégek és afgánok használhatták. Így Tádzsikisztánból mentek át Üzbegisztánba, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, onnan Oroszország következett, majd Mongólia, az ország északi részén át vissza Oroszország. Onnan pedig már hazafelé indultak: közben fel északra, Murmanszkba is elmentek, majd Lettországon, Fehéroroszországon, Litvánián, Lengyelországon, Szlovákián át érkeztek Magyarországra. 

Eszter és Gergő úti élményeit multikommunikációs naplók őrzik, amelyeket menet közben, nem kötelező napi penzumként írtak és rajzoltak, leginkább akkor, ha különösen megfogta őket egy hely. „Az efezusi metropolisz leírása is benne van – olyan elemekkel, amelyek alapján később is eszembe jusson a hely –, de az egyik karavánszerájról azt írtam például, hogy ott apának egy órán át kellett szerelnie az autót. Volt velünk egy kis matricanyomtató is, a különböző országokat elhagyva az ott készült fotókból nyomtattunk hat képet, azokat is beragasztottuk” – meséli Eszter.

A fociról bebizonyosodott, hogy értékes „valuta”. Szinte valamennyi megállás és várakozás során előkerültek a kellékek, húsz négyzetméternyi betonfelület bárhol akadt, kifeszítették a zsineget, kezdődhetett a lábteniszparti apa és fia között. 

Ha pálya is volt, Eszter is sokszor beszállt a passzolgatásba, perceken belül össze is gyűlt két csapatra való gyerek. A rögtönzött meccsek többnyire békésen, a sportszerűség határain belül zajlottak, ha meg ellenségeskedést érzékeltek, sipirc az autóhoz. Ilyen esetekben Eszter magára öltötte a nagy nővér szerepét, és indult menteni az öccsét. Messi vagy Ronaldo neve azonban majd minden esetben közös nevezőt jelentett – és nem csak a gyerekek számára. Egy nyögvenyelősen zajló határátkelésénél Gergő egyszer csak szétnyitotta a kabátját, alatta az egyik térségbeli csapat meze, amelyet ajándékba kapott valakitől. Ezek után senkit sem érdekelt, hogy apának van-e útlevele, rendben van-e minden papírja.

A cikk folytatása  a Képmás magazin legfrissebb, 2025. májusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

Az egyszerű megoldástól a trendi termékig

Az első, mai értelemben vett „igazi” kaparós sorsjegy az amerikai Massachusetts államban jelent meg 1973-ban. Ezeken a nyeremény a kaparófelület eltávolítása után volt látható. Magyarországon akkoriban még a borítékos sorsjegyek voltak forgalomban, csak 1992-ben jelentek meg a korszerűbb és biztonságosabb kaparós változatok a Szerencsejáték Rt. kínálatában. A Gyors Lutri 1992 januárjában került a piacra húsz­forintos áron, és az év végére majdnem tízmillió darab fogyott el belőle. Ezt követte 1995-ben a Black Jack, amely szintén hatalmas sikert könyvelhetett el. 

A papíralapú sorsjegyek ma már állandó és időszakos sorsjegyekből állnak. Előbbiek évek óta sikeresek a játékosok körében, ezért folyamatosan elérhetők: ilyen a Black Jack (1995 óta), a Fáraók Kincse (1999 óta), a Szuper Bankó (2007 óta), a Buksza (2011 óta), az Astro (2003 óta), a Szuper Black Jack (2014 óta), valamint a Kaszinó (2018 óta). Az időszakos kínálathoz tartozó papíralapú sorsjegyeket az év során jellemzően havonta-kéthavonta vezetik be.

A kínálatot folyamatosan színesítik a sorsjegy-technológiai újítások, a speciális alapanyagok (például érdes felületű, holografikus, fémes hatású) alkalmazása és a megújult kivitelezésű (kinyitható, ablakos, formára vágott, illatos) darabok forgalomba hozatala. 

A nemzeti lottótársaságnál volt elsőként elérhető a világon a perforáció mentén nyitható ablakos sorsjegy, a 2011-ben megjelent Buksza.

A sorsjegyújdonságokat a nemzetközi trendek, ötletek tanulmányozásával, valamint a játékosok körében végzett kutatások nyomán fejlesztik.

Támogató sorsjegyek

Magyarországon az 1967-ben megjelent gyűrűzárral ellátott borítékos sorsjegyek már támogató funkcióval is bírtak, számos jó ügyet szolgáltak: rászorulókat, betegeket támogattak a befolyt pénzből, vagy épp egy, az ország számára kiemelten fontos ügyet oldottak meg a bevételből. Például az 1967-ben kibocsátott Olimpia borítékos sorsjegy bevétele a magyar csapat mexikói játékokon való részvételét támogatta. 

Az elmúlt évtizedekben számos sorsjegyhez kapcsolódott támogatás. 2000-ben az Egri vár nevű sorsjeggyel közvetve támogatni lehetett a XIII. században épült vár rekonstrukciós munkálatait. A 2010-es Állatvilág – WWF kaparósokkal a WWF természetvédelmi szervezet tevékenységéhez járulhattak hozzá a vásárlók. 2011-től 2014-ig a Boldog karácsonyt! sorsjegysorozat bevételének egy részéből a súlyos betegségben szenvedő gyermekek Bátor Táborát támogatták az emberek, 2012-ben az Állati Sztárok sorsjeggyel pedig a Tappancs Állatvédő Alapítványt és a Misina Természet- és Állatvédő Egyesületet, majd egy évvel később a hazai természetvédelem részesülhetett az Állati Párok – WWF bevételéből. A 2014-es évben az ország egyik legkedveltebb turisztikai célpontja, a Balaton került sorsjegyre, megvásárlásával a játékosok a Siketvakok Országos Egyesületének tevékenységét támogatták. A következő évben a Házi kedvenc sorsjegy népszerűségének a Derecskei Állatbarátok és Bottyán Equus Hungária Ló- és Kutyaotthon is örülhetett. 

Ma az egyik talán legismertebb, szezonális sorsjegy a nemzeti lottótársaság kínálatában 2017 óta elérhető, időszakosan megjelenő Nagykarácsony sorsjegy. 

A kaparós bevételének egy részéből a vállalat az elmúlt nyolc évben harminchárom úgynevezett inkluzív játszóteret épített az ország különböző pontjain. 

A befogadó játszóterek építése nem önmagáért való, közvetve a fogyatékossággal élők társadalmi beilleszkedésének támogatására is szolgál.

A nemzeti lottótársaság 2025-ös sorsjegykibocsátásában idén újabb támogató kaparós jelent meg. Áprilisi újdonság az a sorsjegypár, amelyhez a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal együttműködésben jó ügy kapcsolódik. A két vállalat együttműködése nem új keletű, a nemzeti lottótársaság az elmúlt tizenhárom évben számos módon támogatta a Segélyszervezet munkáját. A Szerencsejáték Zrt. és a Segélyszervezet 2024-ben egy hosszabb távú, stratégiai szerződést is kötött egymással, melynek része volt a „közös” sorsjegy kibocsátásának terve is.

A sorsjegy az Ökumenikus Segélyszervezet Kapaszkodó programját támogatja, a bevétel egy részéből gyermekfejlesztő és terápiás központok épülnek országszerte a következő években. 

Támogatott tartalom