Éva, a fiatal roma szociális munkás kalandos útja Tatától Berlinig – „Embernek lenni minden körülmények között”
Ádám Éva fiatal nő, aki annyi megrendítő emberi sorsot látott már, hogy talán egy élet is kevés volna, hogy mindet elmesélje. Szociális munkásként és gyógypedagógusként elszánt hivatástudattal segít azokon, akikről sokan lemondtak. Dolgozott szenvedélybetegekkel, és roma származásúként évekig magyar roma prostituáltak segítője is volt Berlin legnyomasztóbb „piros lámpás” negyedében. Jelenleg Európa-szerte előadásokat tart iskolákban, hogy megismertesse a romák kultúráját és történelmét az ifjakkal. Évikét, ahogy a legtöbben szólítják, egész korán megtalálta a hivatása, de hatalmas utat tett meg Tatától, ahol felnőtt, Berlinig. Édesanyja egyedül nevelte nagyon szerény körülmények között, ám a megpróbáltatásokkal teli kezdet neki nem akadály volt, hanem katalizátor. Története azt üzeni: nem a körülmények határozzák meg, merre visz az utunk. De honnan merítette az erőt és a kitartást ahhoz, hogy olyan utat járjon be, amilyet előtte senki a családjában?
15 éve vagyunk barátok, a Tatai Református Gimnázium menzáján álltunk sorban, amikor ismeretlenül odaléptél hozzám, és megdicsérted a hajam. Mindenkihez van egy kedves szavad, és mindig figyelemmel, érdeklődéssel hallgatsz másokat. Honnan jön ez az érzékenység?
Ez egy lelki alkat, de rengeteget köszönhetek édesanyámnak, gyermekkorom példaképeinek és talán a megpróbáltatásoknak is. Édesanyám egyedül, egy takarítónői fizetésből nevelt fel egy egyszobás kicsi lakásban, mégis csodás gyerekkorom volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, bensőséges kapcsolatunk volt – és van a mai napig. Az iskolás évek a származásomra tett megjegyzések vagy a kiközösítés miatt nem voltak könnyűek; nem értettem, miért csinálják az osztálytársaim, hiszen otthon teljesen természetes volt, hogy mi romák vagyunk. Mindezek ellenére sem tartottam magam sosem áldozatnak.
Nem szeretem az áldozatszerepet, hiszen ezzel is erősödik az előítélet.
Ez a kezdet segített más perspektívát kialakítani, nagyon értékelem azt, amit kaptam édesanyámtól és mindent, amink volt.
A családodban te szereztél elsőként diplomát és nyelvvizsgát. Szociális munkás és gyógypedagógus vagy, felsőfokon beszélsz németül, angolul pedig középfokon. Mi motivált téged ebben?
Édesanyám támogatott és motivált, hogy tanuljak keményen, tűzzek ki célokat és érjem is el azokat. Számomra ő a legerősebb ember, hiszen feláldozta értem az egész életét, és megtesz most is mindent értem és a kisfiamért, hiszen kinn él velünk Berlinben. Egyedülálló anyuka vagyok én is, és édesanyám jelenléte rengeteget jelent. Nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül, hiszen még csak 15 éves volt, amikor teljesen árva lett. Emiatt nem tudott továbbtanulni, hiszen dolgoznia kellett, a kemény fizikai munkáktól pedig több krónikus betegsége is kialakult, amikkel a mai napig küzd. Egy takarítónői fizetésből nevelt fel, nekem mégis mindent megadott, sosem volt hiányérzetem.
Volt más példaképed is?
Édesanyám mellett olyan példaértékű, számomra igazi nagy emberek támogattak az utamon, mint dr. Kálmán Attila, a Tatai Református Gimnázium néhai alapítója és volt igazgatója, a bérmakeresztanyám vagy anyukám általános iskolai osztályfőnöke, Körmendi Iza néni, aki egész eddigi életünket végigkísérte és segítette. Nagyon sokat jelentett az ő jelenlétük és szeretetük. Dr. Kálmán Attila szavai a mai napig velem vannak, az ő jelmondata az volt, hogy „Soli Deo Gloria, mindenért Istené a dicsőség”. Ő eszerint élt. Nemcsak az igazgatóm, osztályfőnököm, tanítóm volt, hanem édesanyám után a legnagyobb példaképem is.
Számomra nagyon hiányoznak a mai világból az ilyen egyszerű, hétköznapi, mégis nagy emberek, akik világítanak a saját közösségükben.
Nem utolsósorban persze az Istenbe vetett hitem is nagy hajtóerő volt.
Hogyan találtál rá roma identitásodra?
A sok támogatás ellenére sokan éreztették azt, hogy más vagyok. A családomon kívül Tatán nem volt kapcsolatom romákkal. Ez a főiskolán változott meg. A nyolcadik kerületbe jártam, a Wesley János Lelkészképző Főiskolára, ahol több roma osztálytársam is volt. Azokban az években sok pályázatot elnyertem: a Roma Veritas, a Roma Education Fund, a Cinka Panna Roma Kulturális Egyesület ösztöndíjasa voltam. Kétszer kaptam köztársasági ösztöndíjat is, aminek semmi köze nem volt a romaságomhoz, hanem a jó tanulmányaimmal érdemeltem ki. Később elnyertem a CEU Roma English Language program ösztöndíját is, ahol az osztálytársaim mind román, bolgár és ukrán romák voltak. Nagyon meghatározó élményt jelentett ez a korszak az életemben, az identitásom megerősítésében. Életre szóló barátságokat kötöttem, és sok tudásra, tapasztalatra tettem szert. Többek között itt ismertem meg azt a lányt, aki később beajánlott Németország legnagyobb, prostituáltakat és drogfüggőket segítő szervezetéhez, a Drogennotdiensthez. Ez volt életem első teljes állású munkahelye, ahol magyar roma prostituáltakkal és drogfüggőkkel foglalkoztam.
Amikor évekkel ezelőtt meglátogattalak Berlinben, megmutattad a munkahelyed a piros lámpás negyedben. Számomra félelmetes volt, én a testi-lelki nyomort és a szívszorító női sorsokat láttam. Te pedig csillogó szemmel vittél körbe, mutattál be egy-egy kliensednek, érdeklődtél a hogylétük felől. Honnan jött ez a szenvedély, ez az elhívás, hogy azokon segíts, akik a legmélyebben vannak?
15 évesen talált meg a hivatásom. A némettanárnőmtől, Bagdán Esztertől kaptam meg Szűcs Teri Senki nincs itt véletlenül – lakók és munkatársak történetei a KIMM ráckeresztúri drogterápiás otthonból című könyvét. Súlyos drogfüggők felépüléstörténeteivel van tele, akik az istenhit és a terápia segítségével tiszták lettek. Nyolc évvel később a szakdolgozatomban is azt kutattam, hogyan segíti a mély istenhit a leszokást. A szociális munka mellett egy év németországi önkénteskedés hatására lettem gyógypedagógus, ahol fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkoztam.
Tényleg az a szenvedélyem, hogy embereken segítsek, és a lehető legtöbb lehetőséget kihasználtam már a tanulmányaim alatt is, hogy ehhez gyakorlati tudást szerezzek.
Voltam gyakornok a Merényi Gusztáv Kórház zárt osztályán, tanulhattam dr. Zacher Gábor mellett, önkénteskedtem több rehabon, női programokban és a Kékpont tűcseréjében is.
A pályafutásod kezdetén mégsem szenvedélybetegekkel foglalkoztál, hanem alacsony küszöbű ellátást biztosítottál magyar prostituáltaknak Berlinben. Miért?
Valóban, de nagyon sok átfedés volt. Összesen 120 utcai prostituált kliensem volt. Dr. Kálmán Attila mondta mindig nekem, hogy a legfontosabb: embernek lenni minden körülmények között. Lényegében ebben segítettem a lányokat utcai szociális munkásként. Óvszert osztottam nekik, elkísértem őket abortuszra, fordítottam, segítettem ügyeket intézni, és meghallgattam őket. A szervezet pedig melegedőt kínált nekik. Mivel ők drogrehabilitációval is foglalkoztak, részt vettem ilyen programban is terapeutaként. Elmondhatom, hogy egy olyan német hölgy is leszokott a segítségemmel, aki 12 éves kora óta heroinista volt. Ő még a hírhedt nyugat-berlini Zoo vasútállomáson kezdett el drogozni gyermekként. Az állomáson, az akkori elhibázott német családpolitika miatt, sok hajléktalan tizenéves lakott egy kommunában, ahol a kemény drogok fogyasztása mellett a kiskorúak prostitúciója is megjelent. Ebből a megrendítő történetből könyv is született: Christiane F.: A végállomás gyermekei, amely letaglózó elbeszélés Christianénak a Zoo állomáson töltött éveiről. Később filmre is vitték a történetet.
Sok nehéz emberi sors szemtanúja voltál, ezt kevesek tudják elhordozni. Volt olyan, aki nagy hatással volt rád?
Tényleg nagyon sokáig tudnék mesélni. Az utcán szerveződő különböző nemzetiségű maffiaszervezetek között sok atrocitás volt.
Egyszer egy kilenc hónapos terhes prostituált a hátában egy késsel menekült be hozzánk, de volt olyan is, amikor a bolgár és magyar lányok közötti konfliktusnak az lett a vége, hogy befújták az irodánkat gázsprayvel.
Persze a sok nehéz sors mellett akadt pár sikertörténet is: egy hosszú évekig prostituáltként dolgozó magyar lány például megtért. Ennek hatására feladta a berlini életet és a prostitúciót, hazaköltözött Magyarországra a családjához.
Ezenkívül a munka maga volt különös nekem, magyar roma nőnek, hiszen láthattam a roma tradícióban felnőtt – ahol a szüzesség és a korai házasságkötés fontos értékek –, mégis prostitúcióra kényszerült nőket. Amikor az erdélyi roma lány hagyományos szoknyában és fejkendőben bejött a szervezethez 100 darab óvszerért, megállt bennem az ütő. Fél óra múlva már teljesen máshogy jelent meg, olyan ruhában, ami a munkájához kellett. Nagyon ambivalens látni, amikor az egyéni tradíció ütközik a prostitúcióval.
A társadalom megbélyegzi ezeket a nőket. Te milyennek láttad őket?
Amit megtanultam, az az, hogy ezek a lányok nagyon erősek. Kivétel nélkül traumatizált környezetből jöttek. A legtöbbüknek nincsenek papírjai, és van, aki az utcán él. Ezenkívül függőséggel is küzdenek: a stricijüktől, szerencsejátékoktól vagy szerektől.
Megtanultam, hogy az utcai prostitúcióban nincs olyan, hogy motiváció, csak kényszer.
A lányok többsége intézetis volt, és a szegénység, a kilátástalanság, a munkanélküliség, az oktatás, a romák elleni rasszizmus meg a minta hiánya miatt kezdtek szexmunkába.
Hogyan tudtad érzelmileg elviselni azt a sok behatást, ami a munkád során ért?
A szakmám egyik fontos alappillére, hogy érzelmileg el tudjak vonatkoztatni, és mint szakember legyek ott. Persze volt olyan, hogy rövid ideig magammal vittem egy-egy történetet. Mint szakember azért vagyok ott, hogy segítsek elviselhetőbbé tenni a nehézségeket. A szupervízió és az istenhit segít átlendülni egy-egy nehéz eseten.
Sokszor említed a hitet mint erőforrást az életedben. Mit jelent ez neked?
Ahogyan az Ige is írja, Isten a váram, a kősziklám. Fontos nyugvópont számomra az ima, az elcsendesedés. Lelki békét ad az a tudat, hogy van egy teremtőm, aki a javamat akarja, gondoskodik rólam. Ugyan sokszor nem értem, hogy egyes dolgok miért történnek, mi a célja velük Istennek az életemben, mégis: az Ő ígéretébe vetett hit, hogy végső soron mindent a javamra formál, segít a mindennapok terheit elhordozni. Ha Ő nem lenne, sokkal nehezebb lenne számomra megküzdeni mindennel. Ő olyan számomra, mint egy oázis, amelyből akármikor meríthetek, ahol megpihenhetek. Ez azt is jelenti, hogy levesszük a kezünket azokról a dolgokról, amik fölött nincs irányításunk, és odaadjuk azokat Istennek.
Majd hét éve élsz Németországban. Több mint két éve az egyik legnagyobb német roma szervezet, az Amaro Drom pedagógiai vezetőjeként azért dolgozol, hogy a fiatal generáció megismerje a romák kultúráját, történelmét, és hogy a társadalom kevesebb előítélettel forduljon a kisebbségi közösségek felé. Hogyan viszonyulsz most a gyökereidhez?
Büszke vagyok a magyarságomra és a roma származásomra is. Nagyon fontos a magyar anyanyelvem és a kultúrám.
Ennyi külföldi lét után érti meg az ember igazán, hogy mi az az otthon.
Nagyon szeretem Tatát, és gyakran van honvágyam. Sok álmom van: szeretnék még továbbtanulni és addiktológus lenni, illetve célom a tudásomat, tapasztalataimat kamatoztatni Magyarország és az otthoni roma közösség javára. Úgy gondolom, sok hozzám hasonló roma fiatalnak adhatok reményt azzal, hogy elmesélem a történetemet, és bátorítom őket, hogy merjenek álmodni.
Kik jelentenek számodra kapaszkodót, távol az otthontól, a kinti élet kihívásaiban?
Az istenhitem mellett édesanyám és a két és fél éves kisfiam, Nanu. Megható számomra megtapasztalni, hogy Isten itt is gondoskodik rólam, pedig sok nehézség ért. Dr. Kálmán Attila már csak az emlékeimben és a szívemben él, de ismerek itt, Berlinben egy vele egykorú magyar hölgyet, dr. Katona S. Mariannát, aki hasonló hozzá. A régi korok példaértékű embere ő is, nagyon szoros kapcsolatot ápolok vele, rengeteget köszönhetek neki. Soli Deo Gloria, tényleg mindenért Istené a dicsőség!
A szerző e cikkét a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia „Újságírás a XXI. században” kommunikációs képzésének mestermunkájaként készítette.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Áldozatból túlélővé válnak – Évente tíz nőt ment ki a prostitúció poklából a Névtelen Utak Alapítvány
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
