Az énektanár, aki lelkeket is hangol – a gyerekek énekelni és élni is tanulnak nála

Klára több mint húsz éve alapította a Magis kórust, 2013-ban-ban pedig a kóruson belül szerveződött kisebb létszámú Fényi kamarakórust. Velük évenként adnak elő egy-egy musicalt. Az utóbbi években olyan műveket állított színpadra, mint az Ignác, a lelkek lovagja, az Óz, a nagy varázsló és a József és a színes szélesvásznú álomkabát. Idén az Egri csillagokra esett a választás. A darabbal december óta ismerkednek, de a közös alkotást csak februárban kezdték el, ami kész csoda: a két felvonásos, háromórás történelmi musical 54 jelenetből áll és száztíz gyerek szerepel benne.

Turnéjuk első állomása Tiszafüred, érkezésünkkor a művelődési központban már javában zajlik a bemutató előtti utolsó próba. Az udvaron kamaszok énekelnek és táncolnak, a háttérben török zene szól. A színpadon Jumurdzsák éppen elrabolja a társaival játszó Jancsikát.

„A ballagás óta most gyűltünk össze először – kezdi Klára, aki mögött igen sűrű napok állnak: próba, interjú, a turnék szervezése, és az érettségiző osztályáért is izgult. – Az egyik főszereplő délelőtt még az emelt szintű spanyolérettségijét írta, most viszont itt van.”

Munkatársakként tekint rájuk

Amikor megnéztem Klára bemutatkozó videóját, az a kérdés merült fel bennem, hogyan lehet összefogni ennyi diákot, akik ráadásul kamaszok. A próbán aztán a saját szemünkkel is láthattuk, mi a titok.

„A kórusban vannak kisebb csoportok, amiket műhelyeknek hívunk, és a műhelyvezetők felelnek értük. Ők olyan diákok, akik már régóta tagjai a kórusnak, így bátrabban rájuk bízhatom a feladatot” – meséli Klára. Az Egri csillagok musicalben kilenc műhely és kilenc karakter jelenik meg: a vitézek, a janicsárok, a szabadok, az amazonok, a bájolók, a kételkedők, a hűségesek, az elrendeltetettek és a gyerekek.

A műhelyek által képviselt embertípusok mindegyikének vannak pozitív tulajdonságai és korlátai, nehéz­ségei. A vitézek például hűségesek, de hajlamosak többet vállalni, mint amennyit elbírnak, a janicsárok pedig nem mutatnak sok érzelmet, de nagyon szabálykövetők. „Először elmondok a típusokról sok-sok jellemzőt, ők pedig kiválaszthatják azt, amelyikkel a pillanatnyi élethelyzetükben leginkább tudnak azonosulni. Általában abba a műhelybe is kerülnek. Tehát valójában kicsit önmagukat adják, ami a mű folyamatában önmaguk megértését és jobb megismerését segíti” – magyarázza a pedagógus. 

Ha összeálltak a műhelyek, közösségépítő játékokkal hozza egymáshoz közelebb azok tagjait. A kórus keddenként szokott próbálni, tanítás után, illetve havonta tartanak kórushétvégéket is, amikor intenzíven együtt vannak, alkotnak. Ilyenkor közösen étkeznek, és az iskola tornacsarnokában alszanak. 

Kép

Fotó: Kissimon István

Klára szerint a darabjaik legnagyobb értékét az adja, hogy mindent a fiatalok terveznek meg. „Én csak beállítom őket a színpadon – mondja. A szereplők közt vannak például olyanok, akik profi szinten táncolnak, a koreográfiák kialakításában ők a dominánsabbak. 

– Nem hiszek az alá-fölérendeltségi viszonyban, a gyerekekkel sokkal inkább munkatársak vagyunk. 

A közös munka egy közös alkotás. Néha morgolódom velük, de ők is ugyanúgy kifejezhetik a nemtetszésüket.”

Míg a tanárnő az egyik jelenetet ellenőrzi, addig kisétálunk az udvarra, hogy néhány diákjával is beszélgessünk. Egy vidám lánycsapat önként jelentkezik a feladatra – ők a bájolók, azaz a török szultán háremhölgyei. „Nagyon gondoskodó, mint egy nagymama az unokáival, ugyanakkor ha szükséges, szigorú is tud lenni” – jellemzi tanárát a tizenkettedikes Szalay Borka Sára. Hasonlóan fogalmaz a szintén végzős Posta Vince is. „Klári néni nagyon céltudatos, viszont olyan nekünk, mint egy tyúkanyó, aki külön-külön is foglalkozik velünk. Nemcsak a diákot látja bennünk, hanem a valódi énünkre is odafigyel.” 

Kép

Fotó: Kissimon István

A félénkebbek is kinyílnak

Klára nagyon büszke a diákokra, akik maguktól jelentkeznek a kórusba. Akadnak köztük gátlásosabbak is, és olyanok, akik gyakorlatlanok a kóruséneklésben, de őket sem küldi el, teret és időt hagy arra, hogy komfortosabban érezzék magukat. „Van, aki először inkább egy hátsó sorba áll be, másnak egy-egy mosoly jelent bátorítást. Előadásról elő­adásra látom, ahogyan egyre jobban kinyílnak” – meséli. 

Éppen ez történt a Dobó Istvánt megformáló Vincével is. „Általános iskolásként sokáig jártam kórusba és zeneiskolába is, így az itteni kórusba is jelentkeztem. A másokkal való éneklés mindig felszabadítóan hatott rám, az egyedüli kiállás viszont nehezen ment. Aztán ez szép lassan megváltozott. Klári néni mindig biztatott minket, hogy merjünk kiállni a színpad közepére, és húzzuk magunkkal a többieket is, akkor már biztos, hogy sikerülni fog – meséli. Először kilencedikesként szerepelt, egy évvel később már főszerepet játszott az Óz, a nagy varázslóban. – Eleinte nem mertem nyitni a kórustársaim felé sem, ma viszont már velük és másokkal is jól el tudok beszélgetni.”

A végzősök közül mindenki kap legalább egy rövid szólóéneket.

 Néhány végzős fiú mellett újoncok, köztük két nyolcadikos felel a hangtechnikáért, és öregdiákok is visszajárnak a próbákra segíteni. „A szereplők igénylik, hogy a színpad mellől lelkesítsem őket, így nagy segítség, hogy ezt magukra vállalták” – mondja a pedagógus. A zenei vezető, Orosz Tokár Edina munkájáért is hálás, aki a dalok megtanulásában és az éneklésben segíti a diákokat.

Kép

Fotó: Kissimon István

Közös ima, közös jövő

A kórusban a gimnázium mind a négy évfolyama képviselteti magát. „A műhelyekben jobban megismerhetjük egymást, amire az iskolában nincs mindig lehetőség – mondja a végzős Boncsér Jázmin. Ahogy fogalmaz, a kórustagok szinte összenőnek. – A végzősök a ballagás után is találkoznak, és vannak, akik utána együtt vesznek ki albérletet.”

A tavalyi darabot hússzor adták elő. A saját gimnáziumuk mellett más közép- és általános iskolákban is felléptek, városi bemutatókat tartottak. A turné helyszíneinek kiválasztásánál Klára figyelembe veszi azt is, melyik diák hová valósi. „Több helyre is megyünk országszerte, mert sok a kollégista, akik szerteszét laknak. Ezért van előadás itt Tiszafüreden és Pesten is – tudom meg Jázmintól. – Amikor az Ignácot játszottuk, az Erkel Színházban is felléptünk. Én akkor még csak kilencedikes voltam, és hatalmas élmény volt egy olyan színpadon állni, ahol nagy művészek szoktak játszani – teszi hozzá a kamasz lány, aki a kórushétvégéket is nagyon élvezi. – Este Klári néni úgy enged el minket aludni, hogy kis­keresztet rajzol a homlokunkra.” 

Klára is sok kedves emléket őriz, például arról, amikor a tavalyi turné utolsó előadása előtti este összegyűlt a csapat: „Az utolsó előadás után kiálltak a végzősök, és arra kezdték buzdítani a társaikat, hogy tartsanak ki ők is az utolsó pillanatig. A megható beszéden aztán a kilencedikesek is sírni kezdtek, mire a végzősök értetlenkedve kérdezték: »Ti miért sírtok? Nektek még van három évetek!«” 

A tanárnőt arról is kérdezem, az elmúlt több mint negyven év során érzékelt-e változást a fiatalokon. „Más világban élünk, én viszont ugyanúgy szólítom meg őket, mint a régebbi generációkat, és ez most is működik.” Saját magán viszont érez változást, a diákok is hatottak rá, nem csak fordítva. „Bár eddig is igyekeztem, de most még jobban odafigyelek az érzékenyebb gyerekekre, emellett – mivel nagy létszámú csapatot mozgatok – precízebbé is kellett válnom, rá vagyok kényszerülve, hogy jobban előre tervezzek.”

Klára nemsokára elköszön, mert pár perc múlva kezdődik a musical, amit ő konferál fel. A színpadon ezután bemutatkoznak a műhelyek, majd látványos jelenetekkel, fülbemászó dalokkal folytatódik az előadás. Az első felvonás után indulnunk kell, de még a hazaúton is a fülemben cseng Dobó István éneke, és látom magam előtt a lelkes kamasz arcokat:

„Száll az idő, mint a könnyű
nyári fellegek,
de a múltat megtagadni
gyáván nem lehet!

Maradj magyarnak,
szépnek, szabadnak!”

A cikk a MOL–Új Európa Alapítvány szakmai támogatásával készült.