– Személyesen mi a kedvence a megújult Várhegyen?

– Nem hivatalból mondom, hanem meggyőződésből, a székesegyház és a hozzá kapcsolódó Szent György-kápolna. Előbbi egyrészt azért, mert a főegyházmegye szíve, másrészt azért, mert falaiban a mai napig ott vannak a Boldog Gizella által alapított egykori székesegyház építőkövei. Utóbbi azért, mert – a török pusztításáig – kezdettől fogva része volt a székesegyháznak más-más funkcióval. A honfoglalás előtt a Várhegyen már kápolna állt, és később, alighanem az akkor keresztelőkápolnának használt Szent György-kápolnában tette tisztasági fogadalmát Szent Imre herceg. A kezdetekre való tekintettel keresztelőkápolnaként állítottuk helyre az épületet.

– Hogyan kapcsolódik össze történelem és lelkiség a régi-új térben?

– Tekinthetünk egyházi épületekre értékként azért, mert régiek, de számomra sokkal fontosabb, hogy az ezeréves hitünket jelenítik meg. Miközben láttatják a történelem során elszenvedett pusztításokat és megélt újjászületéseket, elsősorban a krisztusi üzenet hordozói. A keresztelőkápolna például összekötő kapocs a kezdetek és a jelen, a világi látogatók és a hívők között. Ezért szeretnénk, ha a turisták is majd a Szent György-kápolnán keresztül léphetnének be a székesegyházba.

– Milyen lelki javakat remél ettől?

– Ez a kápolna fontos szerepet játszhat a fiatalok hivatásválasztásában is. Jegyesoktatási helyszínnek is szánjuk, hiszen házasság és tisztaság egyazon lelki tőről fakad. Ahol a fiatalok elköteleződnek egymásnak, ott ezer évvel korábban Imre herceg már elköteleződött. A kápolna padozatában még egy elköteleződésszimbólumot is elhelyeztünk, nevezetesen Bódi Mária Magdolna sírjából egy kevés földet, amely a vértanú munkáslány földi maradványaival érintkezett. 

– Mikor vehető majd használatba a megújult tér?

– Betekintésre – szervezett módon – már most is alkalmas, hiszen szeptember végéig régészek dolgoznak bent. Számos olyan követ is azonosítottak, amelyeknek egykori helye konkrétan meghatározható. Ez lehetővé teszi a falmaradványok rekonstrukcióját akár a XI. századi állapot szerint. A munkálatok végén a kövek nem műtárgyi-múzeumi környezetben, hanem eredeti rendeltetési helyükön, liturgikus térben szolgálnak majd tovább. Például hazánk kevés reneszánsz emlékeinek egyikét, Vetési Albert püspök sírjának töredékét is a kápolna terében helyezzük el. A Vetési-kápolna bejáratának megmaradt elemeit is restauráljuk. Élő főegyházmegye vagyunk, nagy múlttal. A hitet tárgyi emlékekkel is szeretnénk erősíteni, a térben viszontláthatjuk őseink igyekezetét. Ennek jegyében választottuk ki a székesegyház újra­szentelésének dátumát is – október 5-én lesz – éppúgy, ahogyan 1910-ben, az akkori megújítás-átalakítás után.

– A turistáknak hogyan lehet majd a vizuális élményen keresztül hitet átadni?

– Az épületek használati eszközök, mindig a kultúrából „nőnek ki”, a kultúrát pedig az értékrend alapja – esetünkben a kereszténység – határozza meg. Ezért van az, hogy eltérő hitre épülő kultúrák eltérő épületeket hoznak létre. Veszprémben sajátos helyzetben vagyunk, mert a várnegyedben számos társadalmi funkció sűrűsödik kis helyen. A felújításnak ezt a hitből fakadó kultúrát kell láttatnia, miközben tekintettel van a mai ember természetes igényeire is. Ennek jegyében megnyitunk és látogathatóvá teszünk olyan tereket, amelyek korábban zártak voltak, jelezve – többek között –, hogy a hitünk a világnak is szól.

– Milyen funkciók és közösségek kerülnek előtérbe?

– A felújított épületek szakrális, hitéleti, közösségi, egyházkormányzati, intézményfelügyeleti és kulturális funkciót töltenek majd be. A palota például egyszerre egyházi és hivatali feladatok ellátásának helyszíne (hivatal), protokolláris tér, főpásztori lakóhely, miközben a közösség számára kulturális és hitéleti rendezvényeknek is otthont ad. Csak egy konkrét példa: a Várhegyen kevés a víz és a zöldnövényzet, de a zarándokszállássá átalakított ferences rendház udvarára kutat terveztünk, hogy aki több napra érkezik – és a Várhegyen bőven el lehet tölteni több napot –, az a víz sokrétű szimbolikájával is találkozzon. Felfrissülést, megújulást, megtisztulást hoz, beavat, az életre irányítja a figyelmet. Antropológiai, szimbolikus és szakrális jelentés hármassága mutatkozik meg benne, ezen keresztül a hit világához is könnyebb kapcsolódni – ezt láttatni feladatunk. 

– A Várhegy nem csupán a vízszegénysége miatt speciális, hanem a megközelítés miatt is. Mennyiben sikerült megvalósítani az akadálymentesítést?

– Kezdettől fogva olyan lehetőségeket vettünk számba, amelyek nem változtatnak a látképen. A Várhegy északi részére rejtett liftet terveztünk, hogy a mozgássérültek is könnyebben feljussanak. A többi épületünk esetében is megoldásokat kerestünk az akadálymentes megközelítésre. Hallássérültek és látássérültek számára is gondoskodtunk arról, hogy az élmény minél teljesebb legyen. Mindez azért is fontos, mert már most tudjuk, hogy két nagy rendezvénytermünkben, az egykori piarista gimnáziumban és a régi Nagyszemináriumban számos külsős rendezvényre is sor kerül majd. 

– A megújított terek szerepet kapnak majd Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásának ünnepségén is?

– Igen, a fiatalok számára összeállítottunk egy városfelfedező programot, bejárhatják Veszprém történeti és hitéleti helyszíneit, köztük a várat is. A boldoggá avatás után közvetlenül már látogatható lesz a székesegyház Szent Imre-kápolnájában Bódi Mária Magdolna ereklyéje. Nagy létszámra számítunk, ezért a városban gondoskodtunk körjáratban működő autóbuszokról, és a mozgássérültekhez külön kísérőket szervezünk. Magdi ereklyéje később is a Szent Imre-oltáron lesz, összeköti őket a Krisztus iránti hűség.

– Hol találkozhatunk majd a Boldog Gizella-ereklyével?

– A XVIII. századtól Gizella-kápolnaként emlegetett gótikus kápolnát szintén sikerült megújítanunk, ezért a királyné ereklyéit ide helyezzük el. Az új hely szimbolikájában és funkciójában is méltó tiszteletadásra nyújt lehetőséget. Mindszenty József bíboros boldoggá avatását is nagyon várjuk, a székesegyházban már kialakítottunk egy helyet, ahol – reményeink szerint mihamarabb – az ő majdani ereklyéje is otthonra találhat.

– Mit üzen a felújítással és annak tapasztalataival a jövő Veszprémi Főegyházmegyéjének és majdani utódainak?

– Sem én, sem a munkatársaim nem gondoljuk, hogy hiba nélkül dolgoztunk. Ami most történik, az a rendszerváltozás utáni ingatlan-visszaszármaztatás hosszú folyamatának utolsó szakasza és lezárása. Bízom benne, hogy jó néhány évtizedre biztosítani tudtuk az épületek megfelelő állagát. Hogy mikor kerülhet sor ismét a vár ugyanilyen léptékű felújítására, nem tudom, hiszen a barokk korban volt a legutóbbi. De amint akkor, úgy most is az a kérdés, miért csináljuk. Pluszbevételért? Történelmi emlékőrzésért? Nem. A hívekért. Értünk. A jövőnkért. A fő cél mindig az evangélium hirdetése, a terek pusztán eszközök, amelyek ezt segítik. A régi-új épületekben őseink hitét és gondosságát is megbecsüljük. 

Támogatott tartalom

Elindulunk az erdőbe, szépen, libasorban megyünk a gombásztanoda képviselői után. Ropog az avar, eső után és eső előtt vagyunk – nyár közepén. Ilyenkor gombát csak újságíró keres. Ennek ellenére Vrba György minden második lépésnél lehajol, és felemel valamilyen gombát. Egyébként vargánya után kutatunk, állítólag az Égeresi-tavaknál rá lehet bukkanni ilyenkor is.

Vrba Görgy: Az Égeresi-tavakat egyébként is érdemes megnézni, de itt a fiatal csertölgyek alatt van az egyik legjobb vargányás terület. Eső volt, úgyhogy gomba is lesz.

– De ezek nem vargányák, ugye?

– V. Gy.: Ezek rózsásmicéliumú fülőkék. 

– Ehetők?

– V. Gy.: Kényszer hatása alatt, igen. Ez vékony húsú, nem éppen jó gomba. De ha mindenképp kellene valamit ennünk, akkor megennénk. Háború esetén például. Látod, ezt a másik példányt a nyüvek járják már, de itt egy kis lilaszegélyű egyrétűtapló, nagyon szép színvilággal. Ezek nagyon friss termőtestek, de étkezésre alkalmatlanok, csak bontják a faanyagot.

– Vrba Dorottya: Itt egy kis laskagomba, ezt viszont jó megenni, ha a férgek be nem előznek, de hát nekik is élniük kell. 

– V. Gy.: Nyersen egyébként sem eszünk gombát, mert megeshet, hogy három napig kell utána dolgoznia a szervezetünknek, hogy helyreállítsa a vérképünket. Pedig gombát azért jó fogyasztani, hogy változatosan, minőségi nyersanyagokból és egészségesen táplálkozzunk, de minden családban vannak olyan fajok, amelyek nyersen a vörösvértestek szétesését okozzák. 

Kép

Rózsáslemezű kígyógomba (Mycena galericulata) – Fotó: Bach Máté

– Emlékszel arra, Dorottya, amikor először kellett kijönnöd apával?

– V. D.: Nem kellett, szerettem jönni. Tízéves voltam egyébként, amikor elkértem apa fényképezőgépét, hogy virágokat fotózhassak. Aztán gombákat is fényképeztem, és egyre nagyobb rálátásom nyílt a természet összefüggéseire, először a képeken keresztül. Például gyönyörű szongáriai cselőpókot fotóztam itt, így született a biológia iránti elköteleződésem. Otthonról pedig jött a gombászszakma szeretete. Apa lelkesedése és elhivatottsága engem is magával ragadott.

György, aki azért örül, hogy Dorottya végül nem a ­pókokat, hanem a gombákat választotta, közben már újabb gombát ­vizsgálgat nagyítóval – a nevét Dorottya mondja: sörtés dücskő­gomba. Megnézhetem nagyítóval, valóban elképesztően gyönyörű, az ujjaim közt morzsolgatva a kalapot, érzem az illatát – a megtévesztésig laska. De megértettem, ezt sem esszük meg. A nagyító alapfelszerelés a szakellenőr-tanulóknál. Ahogyan az erdőjáró nadrág is, gondolom. Közben lassan lépdelve elérjük a tavat, amelynek közelében a száraz időszakban is van esélyünk gombát gyűjteni. 

– V. GY.: Kedvenc helyünk még a Mária-szakadék a Vértesben, de a Gerecsében is csodálatos részek vannak. Több mint 1200 négyzetkilométer a Vértes és a Gerecse, most a Vértes északi részén vagyunk.

– V. D.: Így nőttem fel, bejártuk ezt a területet, és átéltem, hogy jó együtt létezni a természettel, de még jobb volna a többi embernek is átadni valamit ezekből a csodákból.

– Nem lep meg, hogy már tizenhat évesen az ország ­legfiatalabb gombaszakellenőre voltál. 

– V. D.: Szerintem ez nagyon érdekes szakma. (Nevet.) Ráadásul rövid idő alatt meg lehet tanítani az embereket arra, hogy fel tudják ismerni melyik gomba mire való, és össze tudjanak gyűjteni maguknak egy ételre valót. Ez az élmény semmihez sem fogható, amellett, hogy nagyon egészséges hobbi.

– V. Gy.: Miközben küldetésünknek érezzük, hogy tanítva visszakapcsoljuk a nagyvárosi embert a természetbe, ezzel együtt hálás feladat időnként csak a gombákra koncentrálni. Így születtek a tudományos cikkeink is, amelyeket kezdetek óta Dorottya fordít, elképesztő kitartással és elszántsággal. 

Kép

Fotó: Bach Máté

– Mit kapnak a tanulóitok?

– V. Gy.: Először is sokkot. (Nevet.) Gombaelméletet hallgatni tizenkét órán keresztül, elsőre minimum meglepő. Viszont életbevágóan fontos, hogy az elméleti tudás megalapozott legyen két alapigazság miatt: az ingyengomba mindig éhessé tesz, az ingyengomba mindig édes. De nem lehet megenni mindent! Azt sem, ami egyébként ehető volna, de már erősen rovarjárta, férges vagy már bomló állapotban van. Ha egy gomba termőteste elöregedett, vagy illatában nem adja a kívánt jegyeket, nem szabad elfogyasztani. 

– Dorottya, mit adott neked a szakma?

– V. D.: Türelemre nevelt, és megtanultam az emberekkel bánni. Akkor szereztem a nyelvvizsgámat is, később a jogosítványomat, de a szakellenőrképzésben zéró toleranciás vizsgát kellett tenni, hogy ez rögtön sikerült, az nagyon jó érzés volt. Szeretném továbbvinni azt, amit édesapámtól kaptam, például a gombásztanodát is. 

– Könnyen elfogadnak az idősebb tanítványok?

– V. D.: Elsősorban terepgyakorlatokat viszek. Folyamatosan növeli a rugalmasságomat, hogy a tizenhat évesektől kezdve a nyolcvanévesekig tanítottam már embereket. (Nevet.) Azt tapasztalom, hogy látják rajtam, hogy tényleg értek ehhez, és tudnak tőlem tanulni akkor is, ha a legtöbbjüknél fiatalabb vagyok. 

– Milyen érzés ezen az úton kísérni Dorottyát?

– V. Gy.: A mai világban tudok adni a lányomnak egy relatív szabadságot, erkölcsi, anyagi megbecsülést egy olyan képzésen keresztül, amelynek Európában nincs párja. Egy darabig még mellette lehetek, és azon az úton fogom támogatni, amelyen ő szeretne haladni. Ha egy idő után már nem az erdei gombák kötik le, hanem valami más, akkor majd abban kísérem.

Kép

Tüskés pikkelygombácska (Phaeomarasmius erinaceus) – Fotó: Bach Máté

– Dorottya, mi a legfontosabb apai örökséged?

– V.D.: A kitartás. Apától tanultam, hogy az életembe célok kellenek, amikért becsülettel meg kell küzdenem. Azért vagyok rá büszke, mert a tudása nagy részére autodidakta módon tett szert, és egyedülálló eredményeket ért el nem csak országos szinten. 

Vrba György azt mondja, azért kezdett el gombákat tanulmányozni, mert megbízhatóan jelen vannak a természeti társulásokban. Lenyűgözi az ökológia, ebben pedig megkerülhetetlenek a gombák. 

– V. Gy.: Döntően lebontó szervezetek, de a meghatározásuk során is lényeges, milyen társulásban fordulnak elő, milyen partnereik vannak. Van, hogy onnan tudunk beazonosítani egy gombát, hogy a közelében ott van az a növény, amellyel kiegészítik egymást. Ahogy véleményem szerint a nő és a férfi is. 

– Van olyan tudás, amelyre a gombák tanítottak?

– V. D.: A megfigyelőképesség és a nagy adag türelem az, amit általuk szereztem, amíg a határozóbélyegeket megtanultam.

– V. Gy.: Figyelem, éberség, kitartás, de mindenekelőtt önuralom… Nézzétek, ez kakukkfű! Gondolatban azt a vargányát vajon megpirítjuk, rádobjuk ezt a kis kakukkfüvet, egy kis borssal, és már ehetjük is pirítóssal…

– De ha egy laikus összeszedett mindenféle gombát, amit megenne vacsorára, és iderakja az asztalra, melyek a leggyakoribb tévedések?

– V. Gy.: Kis tudással, nagy szorgalommal bármit bármivel képesek az emberek összekeverni. Még nagyon ügyes gombászok is tévedhetnek. Külön gyűjtjük a tudományos megfigyelés tárgyait és az étkezésre alkalmas gombákat. Fontos az is, hogy megfelelően gyűjtsék a gombát. Ha a szegfűgombát ötcentis tönkkel és talajjal hozzák, máris alkalmatlan lesz az étkezésre. A tönk teljesen zárt kell hogy legyen. Érdekes módon a szegfűgomba okozza a legtöbb gyomor- és béltünetes megbetegedést, mivel sokszor nagy mennyiségben fogyasztják ezt a szárazságtűrő, szívós, rostos fajt, főként pörköltként. Nem gombamérgezést, csak rosszullétet, kellemetlen gyomorrontást okozhat, ráadásul létezik egy hasonló, jelenleg ismeretlen étkezési értékű, nagyon hasonló faj is, az üregestönkű szegfűgomba. Egyébként én nem szeretek gombát keresni. A szakellenőr-tanulóknak a terepgyakorlaton azt szoktam mondani, higgyétek el, ha már én gombát találok, akkor rengeteg van. (Nevet.) Az eső persze segít. 

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal szakmai támogatásával készült.

Leukémia, daganatos megbetegedés, krónikus ízületi gyulladás, IBD, JIA, hemofília, izomdisztrófia, cisztás fibrózis, szerv- vagy csontvelőtranszplantáció – az igazán szerencsések még csak a jelentésüket sem ismerik a fenti betegségeknek. Vannak azonban gyerekek, családok, akiknek a mindennapjait jelentik ezek az orvosi szakkifejezések, hiszen az egész életük a kezelések, a gyógyszerezés és az orvosi beavatkozások körül forog.

Ezek a gyerekek nem hetekig vagy hónapokig élnek így, hanem gyakran éveken át. 

Számukra egy közösségbe való visszatérés, egy új barátság, egy felszabadult nevetés, a komfortzónából való kilépés nem magától értetődő, hanem ajándék.

A Bátor Tábor pontosan ezt az ajándékot adja meg nekik – egy hetet, ahol nem a betegség szabja meg a határaikat, hanem a képzelet, a játék és az összetartozás ereje tágít azokon. 

Kép

Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

Nem foroghat minden a betegség körül!

Bevallom, félve lépem át a tábor kapuját, hiszen tudom, hogy körülbelül hetven olyan gyermek közé megyek, akiknek nagyon más kihívásokkal és küzdelmekkel kell szembenézniük nap mint nap, mint egy átlagos gyereknek. Elképzelem a kórházi szobák csendjét, a felnőtté érett tekinteteket, a betegség súlyát, amely túl nagy súllyal nehezedik az apró vállakra. Minden prekoncepciómra rácáfolva, a táborhelyen a hangszórókból vidám zene árad, a levegő megtelik nevetéssel, dübörgő léptek zajával, gyerekzsivajjal. Élénk tekintetek, cserfes gyerekek és felszabadult kacagás mindenhol. Mintha a betegségnek ide nem is lenne bejárása!

És tulajdonképpen nincs is. A Bátor Tábor egyik legfontosabb célja, hogy segítsen a gyerekeknek ledönteni azokat a láthatatlan korlátokat, amelyeket a betegség emelt köréjük, legyen szó a rendszeres gyógyszerezés szigoráról, a speciális diéták korlátozásáról vagy épp a folyamatos felügyeletből fakadó kiszolgáltatottságról. Az ide érkező gyerekek sokszor nem dönthetnek mindennapjaikról, hiszen az ápolók, az orvosok és a szülők minden léptüket óvó figyelemmel követik.

A tábor szabálya továbbá, hogy az önkéntesek nem tudják, melyik gyerek pontosan milyen betegséggel küzd, vagy milyen az aktuális állapota, csak azt, ami a programok biztonságához szükséges. 

Ez is hozzásegíti az önkénteseket – vagyis, ahogy a Bátor Táborban hívják őket, cimborákat –, hogy ne a betegséget lássák, hanem a gyerekeket, aki közösségi élményekre, kalandokra, játékra vágynak. 

A táborozók egészségügyi biztonságát a tábor területén létesített minikórház stábja garantálja: orvosok, ápolók, dietetikusok, gyógytornászok, akik szinte láthatatlanul, mégis éberen biztosítják a zavartalan és biztonságos táborozást. Az önkéntes ápolók azt is elmesélik, hogy szükség esetén két perc alatt a tábor bármelyik területére el tudnak érni, így minden szülő biztonságban tudhatja a táborozó gyerekét. Hogy milyen összetett ez a háttérmunka, azt a dietetikusok erőfeszítései is jól mutatják, akik egy-egy turnus alatt több mint harmincféle speciális étrendet állítanak össze, hogy mindenki teljes értékű, vitaminokban gazdag étkezésben részesüljön.

Kép

Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

Ahol a kerekesszék sem akadály a magaskötélpályán

A súlyos vagy krónikus betegséggel élő gyerekek számára a fizikai nehézségek mellett lelki terhet is jelent a mássággal való folyamatos küzdelem. Ők kimaradnak az iskolából, nem vesznek részt a tesin, emiatt gyakran néznek rájuk furcsán. Olykor még társaik is tartanak tőlük, ha nincs megfelelő edukáció: sokszor félnek, hogy „elkapják” a betegségüket.

A Bátor Tábor ezzel szemben igyekszik olyan közeget teremteni, ahol senki nem lóg ki a sorból. Itt minden gyerek egyenlő, mindenki a saját tempójában és módján kapcsolódhat a közösséghez. A programokat úgy alakítják ki, hogy azok bármilyen egészségügyi állapotban érkező táborozónak elérhetők legyenek. A lovarda például rámpával felszerelt, így a mozgássérült gyerekek is felülhetnek a lóra. A magaskötélpályán speciális kötélrendszer segíti a résztvevőket abban, hogy ők is feljuthassanak az akadálypályára – akár kerekesszékkel is! A céllövésnél pedig olyan technikát alkalmaznak, amelynek köszönhetően azok a gyerekek is kipróbálhatják az íjászkodást, akik egy betegség során elveszítették egy végtagjukat. 

A hangsúly nem a hiányokon, hanem a lehetőségeken van; azon, hogy mindenki megélhesse a sikerélményt, a fejlődést és az ehhez szükséges szerető támogatást.

Ugyanakkor semmi sem kötelező. A gyerekek szabadon dönthetnek arról, milyen foglalkozáson szeretnének részt venni. Ennek a lehetőségnek a folyamatos biztosítása azért is rendkívül fontos, mert az itt táborozók az esetek többségében nem dönthetnek szabadon arról, hogy mikor játszanak, mikor látogatnak meg egy kedves barátot, de még arról sem, mikor esznek, hiszen a betegséggel való küzdelemhez szigorú szabályokat kell betartani. 

A táborban azonban mindenki megtapasztalhatja a szabadság megnyilvánulását, hiszen itt nem a teljesítmény a mérce, itt mindenki önmagával mérettetik meg. A résztvevők dönthetnek úgy, hogy a komfortzónán belül maradnak, de elkezdhetik megkeresni az egyéni határokat, sőt olyanok is akadnak, akik megtanulják átlépni ezeket.

„Amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza!”

A Bátor Tábor apró csodái azonban nem születhetnének meg az önkéntesek, vagyis a cimbik odaadó munkája nélkül. Egy turnuson belül átlagosan hetven gyerek s közel ennyi önkéntes tartózkodik a tábor területén, így minden táborozó a lehető legnagyobb biztonságban tölti el a mindennapjait. Az egyik önkéntest, Pintér Karolint – vagy ahogy minden táborozó ismeri, Lincsit – gyerekként ragadta magával a Bátor Tábor varázsa. Ma már önkéntesként, fotós cimbiként tér vissza évről évre, hogy másoknak is visszaadhassa azt a temérdek élményt, amit ő egykoron kapott.

„2008 és 2010 között az egymást követő években háromszor vettünk részt a családommal az őszi családi turnusokban. Mivel az ilyen súlyos betegségek – amilyenekkel a táborban találkozni lehet – hatással vannak az egész családra és a testvéri kapcsolatokra, ez a típusú tábor az alapítvány egyik hiánypótló kezdeményezése.

A családi táborokban a szülők külön felnőtt programokon vesznek részt, eközben a testvérek is minőségi időt tudnak együtt tölteni. 

A mi családunkban az öcsém az érintett – kiskorában krónikus autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála –, és a kezelőorvosa ajánlására jelentkeztünk a táborba. Én akkor 10–12 éves voltam, de már ott megfogalmazódott bennem: ha egyszer lehetőségem lesz, visszatérek önkéntesként. És végül tavaly meg is valósult ez az álom, azóta teljes erőbedobással vagyok jelen – eddig három turnusban vettem részt cimbiként, és elvégeztem a kórházi önkéntesképzést is” – meséli csillogó szemekkel Lincsi, aki a táborban kamerával a kezében követi a gyerekek nagy pillanatait, határátlépéseit, sikerélményeit, hogy mindezt megörökíthesse.

Kép

Lincsi egy másik cimbivel – Fotó: Bátor Tábor Alapítvány

„Mindig bebizonyosodik számomra, hogy a tábor egy felhőtlen, mesebeli világ. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a cimbiknek is ugyanolyan sokat nyújt – új programokat, közösséget, nevetést, határtalan játékot. Emlékszem rá, hogy már kicsiként is felfogtam, mennyit adott a tábor mindannyiunknak. Megmaradt bennem az érzés, hogy mindig is ide fogunk tartozni, és hogy egyszer én is szeretném visszaadni mindazt, amit itt kaptunk. Cimbiként nemcsak az fontos, hogy odafigyeljünk egymásra, hanem az is, hogy elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk – legyen szó gyerekről vagy felnőttről, betegségről vagy személyiségről. Emlékszem, anyukám kérdezte egyszer a cimbiket, miért éri meg nekik ennyi energiát beletenni ebbe a munkába. A válasz akkor is az volt, amit most én magam is tapasztalok: amit itt adunk, annak a többszörösét kapjuk vissza. A nevetések, az élmények, az a rengeteg szeretet egyszerűen mindent megér!”

Ez a „fizetség” sokszor nem csak egy mosoly, egy ölelés, egy vidám pacsi vagy egy közös tánc a tábori hívózenére, hanem az apró fejlődések végigkövetésének öröme: „Sok gyerek először félve, visszahúzódóan érkezik a táborba, hiszen sokaknak hónapok óta nem volt részük ilyesféle szociális élményben. 

Aztán egy-két nap alatt megtörténik a csoda, és látni lehet, ahogy megnyílnak, túllépnek a saját határaikon, ez az egyik legmeghatóbb dolog.

Lovagolnak, íjászkodnak, alkotnak, a magaskötélpályán másznak – még azok is, akik egyébként fizikai nehézségekkel, korlátokkal élnek. Itt tényleg mindenki megtapasztalhatja, hogy teljes értékű ember, akit elfogadnak és minden helyzetben támogatnak. Ez egy olyan hely, ahol nemcsak a móka vár, hanem a gyerekek megtanulják leküzdeni a félelmeiket is. Végső soron pedig ezeket az élményeket, sikereket nemcsak a gyerekek, hanem mi is magunkkal visszük.”

A város történelmi magjában található épületek közül egyet-egyet részlegesen vagy egészen korábban is felújítottak, többek között a századelőn is zajlott több épületet érintő felújítás, viszont a mostanihoz hasonló léptékű és mértékű megújításra legutóbb mintegy kétszázötven éve, a barokk korban volt lehetőség. Így aztán nem meglepő, hogy a várnegyed – Veszprémi Érsekség tulajdonában lévő – tizennyolc épületét érintő felújítása során számos kincsre leltek a szakemberek. 

Grandiózus építkezés

A kivitelezés több ütemben valósul meg: 2023 tavaszára elkészült az épületek tető- és homlokzatfelújítása és a nyílászárok cseréje, majd az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) programsorozat idejére a munkálatok jelentős részét felfüggesztették, hogy a várnegyed is be tudjon kapcsolódni az eseménybe. Ebben az évben indult a főegyházmegye Work in Progress programsorozata, amely betekintést adott a felújítás kulisszatitkaiba, lehetővé tette a régészeti és a műemléki munkák részletesebb megismerését. Az EKF után jobbára már belső munkákra került sor. 

A következő nagyobb mérföldkő az idei ősz, amikor is a főszékesegyház újraszentelése mellett átadták a Nagy­préposti Házat, a Szent József Házat, a Gizella-kápolnát, a Szent Mihály-főszékesegyház altemplomát, a Szent György-kápolnát, valamint a Nagyszemináriumot. A jövőben folytatódik a további épületek átadása, többek között a Kisszeminárium, a Kanonoki Ház, a Simon Ház.)

Padló, amelyen Szent István is lépdelhetett

A munkálatok állandó régészeti szakmai támogatás mellett zajlottak. Vavra Áron műemléki projektvezető elmondása szerint lényegében az egész várnegyed kiemelten védett régészeti terület, emiatt számos esetben módosítani kellett az előzetes építészeti vagy gépészeti és közműterveken. A különböző korszakokban a talajt számos alkalommal átforgatták a folyamatos építkezések során, ami azt eredményezte, hogy a régészeti leletekre sok esetben nem a „saját” rétegükben találtak rá, azonban az áthalmozott rétegekben is számos különleges érték került napvilágra. 

A tárgyak felölelik szinte a teljes történelmet az ókortól a II. világháborúig. A szakemberek cölöphelyeket, bronzkori csontvázat, középkori nemesfém érmeket találtak, a várnegyed több pontján feltárták a vár középkori falszakaszát, valamint középkori és kora újkori temetkezési helyeket. „Az egymást követő korszakokban erőteljesen átépítették a korábbi épületeket. Ennek ellenére megállapították, hogy a Várhegyen már a X–XI. században álltak épületek. Írott források is említik, hogy a hegyen már Szent István korát megelőzően is állt egyházi épület, vélhetően a mai Szent György-kápolna helyén. Az épületet most feltárták a X–XI. századi padlószintig. A régészeti kutatások arra is rávilágítottak, hogy a várnegyedben két különböző kápolna állhatott: egy X. századi kör alaprajzú, patkóíves szentélyű épület, amelyet később visszabontottak, és alapfalaiból a XIII. században egy új kápolnát emeltek. Az egykor létező közvetlen kapcsolat a főszékesegyház és a Szent György-kápolna között a jelenlegi helyreállításnak köszönhetően újra megvalósul, a liturgikus terek ismét kapcsolódnak egymáshoz” – mondja Vavra Áron műemléki projektvezető.

Kép

A veszprémi Érseki Palota díszterme – Fotó: Nagy Lajos

A legértékesebb lelet a Szent István verette dénár

Igen becses lelet került elő a Nagyszeminárium utca felőli udvarán: egy első királyunk által veretett ezüstdénár. Ez Szent István és ezzel az önálló magyar állam első pénz­érméje. Jelentősége a legendás nagyharsányi lelettel vethető össze, ám az első magyar fizetőeszköz Veszprémben megtalált példánya a saját régészeti rétegéből került elő. A pénzérme az úgynevezett Lancea Regis feliratú sorozatból való. A fizetőeszközt feltehetőleg 1002 körül verték, és alig félszáz példánya ismert. „A dénárt a Szent György-kápolnától alig tíz méterre találtuk, ami jelképesnek is tekinthető, ráadásul a várnegyed egyik szimbóluma, István és Gizella szobra is a közelben áll. Minden összeállt” – fogalmaz Vavra Áron. Egy 2011-es aukción e dénárból árverésre bocsájtottak egy példányt, amely akkor mai árfolyamon 13,6 millió forintnak (34 000 euró) megfelelő összegért kelt el, de ennek a darabnak eszmei értéke az igazán kiemelkedő, említi meg a szakember. 

Kép

Lancea Regis a veszprémi várnegyedben – Fotó: Kristóf Virág

A várnegyed-beruházást kísérő régészeti feltárások során középkori érmék is előkerültek például az egykori piarista gimnázium födémfeltöltéséből; emellett felfedeztek egy Észak-Afrikában vert római pénzérmét is, ez pedig azért érdekes, mert a régészek római megtelepedésnek nem találták nyomát a Várhegyen. Találtak még II. Ulászló és II.  Ferdinánd uralkodása alatt vert dénárt, Rákóczi-polturákat és XVIII–XX. századi fémpénzeket is.

A várban talált régészeti leletekből – egyedülálló módon már a kivitelezési időszakkal párhuzamosan – egy kiállítást alakítottak ki a Biró–Giczey Házban, ami azóta is elérhető, így a Várhegyre látogatók a különleges leletek mellett megismerhetik az ásatások gyakorlati oldalát és a műemlékvédelmi folyamatokat is. A bemutatott tárgyak között szerepel például egy őskori kerámiaedény arccal díszített töredéke és a már említett ezüstdénár, valamint egy nem mindennapi XVII. századi temetkezés nyoma is. 

Kép

Bogáncs és liliom-kiállítás a Biró–Giczey Házban – Fotó: Nagy Lajos

Szent Lukács, a festőművész

Az épületeken belül – a műemléki, restaurátori munkák során – számos helyen akadtak olyan falfestésekre, amelyek létezéséről korábban nem tudtak. A Szent Imre- (korábbi piarista) templomban Lukács evangélista portréja bukkant elő a feltárás során, amint éppen fest. „A történeti hagyomány úgy tartja, hogy Lukács evangélista nemcsak orvos volt, de festett is – neki tulajdonítják Szűz Mária első portréit, így például a római Santa Maria Maggiore-bazilikában lévő Mária-képet. Mindezek alapján nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Szent Imre-templomban feltárt freskó Lukácsot ábrázolja. Hogy alakja jobban értelmezhető legyen, az evangélista figurájának körvonalait digitálisan is átrajzoltuk” – magyarázza dr. Nagy Veronika múzeumigazgató. 

A korábban kanonokházként működő Tejfalussy Házban egy sejtelmes, sötét lépcsőházban a kanonok éjszakai nyugalmát őrző, marcona osztrák katona festett alakja bukkant elő. E két alkotás a délnémet származású, a magyarországi templomfestészetben jelentős szerepet játszó alkotók, idősebb és ifjabb Franz Xaver Bucher nevéhez köthetők.

Rejtélyes szoborrészletek 

Egy veszprémi kollégium kertjében találtak rá a szak­emberek a várnegyed Szentháromság-szobrának eredeti, a kilencvenes évek elején műkőmásolatokra cserélt részeire. Nem ez volt az egyetlen rejtély a barokk műemlék körül. A talapzat alatt ugyanis a régészek a rég elbontott kanonokházak falmaradványaira leltek, a szoborcsoport eredeti megjelenéséről pedig egy sümegi templom falfestménye tanúskodott.

A veszprémi Szentháromság-szobor eredeti részei – Fotó: Nagy Lajos

„Amikor a restaurátorok elkezdték vizsgálni a Szentháromság-szobor anyagát, kiderült, hogy 1993-ban az összes figurát műkőmásolatra cserélték. Az eredeti szobrok azonban eltűntek, így keresésbe kezdtünk. Vörös Tamásnak, a Veszprémi Érsekség főépítészének jutott eszébe, hogy a veszprémi Davidikum kollégium kertjében, a kerítésnek támasztva látott néhány kőszobrot, amelyeket már teljesen benőtt a borostyán. Bár nagyon rossz állapotban találtunk rájuk, kiderült, hogy ezek valóban a szoborcsoport eredeti figurái” – mondja dr. Nagy Veronika múzeumigazgató.

Az eredeti szobrokat a restaurátorok megtisztították, megvizsgálták, és 2023-ban a már említett Work in Progress eseménysorozat keretében a nagyközönségnek is bemutatták. 

Kép

Work in Progress esemény 2023-ban – Fotó: Nagy Lajos

Párhuzamos várfalak

„Korábban nem volt ismert a várfal minden szakasza, még most sem az teljesen, de jóval többet ismerünk belőle, mint a munkák megkezdése előtt – emeli ki Vavra Áron. – A Tejfalussy Ház nyugati oldalának pinceszintjén feltárták a XII–XIII. századi várfalszakasz alapjait, amelyeket korábban teljesen felszámoltak a barokk átépítések során. A hajdani piarista gimnázium udvarán egy nagyjából 2,5 méter vastag falszakaszra bukkantak, amely a XIII–XIV. századból származik. A Körmendy Ház pincéjében a XVII. században épített, ötszögletű bástya maradványait találták meg.” A Kanonoki Ház udvarán több, egymással párhuzamosan futó várfalrészlet került elő, amelyek különböző építési időszakból származnak, egyúttal utalnak a várfal megerősítéseire, fokozatos bővítésére is. Bizonyos falszakaszok esetében – ­például a Kanonoki Ház udvarán – egy-egy ostrom után a megerősítés egyik kézenfekvő módja volt, hogy újabb falat emeltek a régi elé. A középkori vár falai a jelenlegi – ma is látható – barokk falaknál öt-hat méterrel beljebb húzódtak. A barokk korban a régi várfalakat sok esetben az épületek alapjaként használták fel, vagy kőanyagát hasznosították újra a török kiűzése után. Ebben az időszakban szinte teljesen újjáépült a vár, jelenleg is látható képe nagyrészt ekkor alakult ki. 

Támogatott tartalom

Aki járt már Svájcban, tudja: a hely különlegessége nem csupán a hófödte hegycsúcsokban, a tiszta utcákban és a pontosan érkező, de méregdrága vonatokban rejlik. A svájci csodát a többnyelvűség, a kulturális sokszínűség is hordozza. Mi történik, ha valaki e gazdag szövetet egyetlen ollónyisszantással megrövidíti?

Peter Luisi rendező válasza egyszerre mulatságos és elgondolkodtató. Filmjében az egyetlen hivatalos nyelvről döntő népszavazás eredménye sokak megdöbbenésére – miután papíron a németeknek kellett volna többségbe kerülniük – francia „siker”. Az alulmaradtak hol megalázva, hol összezavarodva próbálnak alkalmazkodni, a nyelvek összegabalyodnak, az olasz többségű Ticino kanton pedig ösztönösen lázadni kezd.

Nincs azonban mit tenni, Svájc közvetlen demokrácia, ahol a valóságban 2009-ben arról is népszavazás útján határoztak, hogy nem épülhet több minaret az országban. A döntés ellen a vallásszabadság korlátozása címén sokan tiltakoztak, de a többség (57,5%) szava kötelezett.

Filmünk központi figurája Walter Egli (Beat Schlatter), egy kiégett, szürke életet élő szövetségi rendőr, aki azon túl, hogy a helyi sztereotípiák által unalmasnak tartott svájci németek sorát gyarapítja, franciául is siralmasan beszél. Az új helyzetben – hogy állását ideig-óráig mégis megtarthassa – feladatul kapja a ticinói lázadók lefülelését. Az „olasz Svájcban” persze olyan szenvedélyes emberekkel találkozik, akik magukkal ragadják, és belesodródik az ellenállásba, na meg egy Francesca nevű nő (Catherine Pagani) karjaiba. A helyzetet csak bonyolítja, hogy partnere egy arrogáns, gőgös francia ajkú kolléga, aki nem hajlandó németül szólni hozzá, és korábbi titkosügynökként egyfolytában röhejesen álcázza magát. Arról, hogy Walter anyja, a „terrorista mama” is föld alatti mozgalmat szervez és bevetésre készül, már ne is beszéljünk…

Svájci filmből igen kevés jut el hozzánk, így az alkotást inkább az összeurópai felhozatalhoz tudjuk mérni. Így pedig az a benyomásunk: a szűk másfél órás romantikus-szatirikus vígjáték addig igazán jó, amíg képes elég romantikus és szatirikus maradni. Remek tempóban, a nyelvi humor minden eszközét bedobva indul ugyanis, egy percig sem unatkozunk, a három „nagy” svájci nyelv közül legalább egyet beszélők különösen jól szórakozhatnak a dialektusok sajátos keveredésén. És önmagában az is üdítő, ahogy a svájciak képesek kikarikírozni saját magukat!

A Bonzsúr, Svájc! első fele épp ezért szinte elsuhan: gyönyörködünk a tájban, a fényképezés felér egy turisztikai ajánlóval, megkívánjuk a ticinói ételeket, fel-felnevetünk egy-egy képtelen szituáción: ahogy például a német ajkú vevő a német ajkú eladótól sajtot vásárol – franciául.

De Svájc minden lakója és régiója kap némi szeretetteljes fricskát: a mogorva német, a heves olasz, a fennhéjázó francia mind jelen van, ám nem bántó módon, hanem úgy, hogy együtt nevethetünk velük. A film első fele pazar társadalmi görbe tükör egy olyan állapotról, amikor egy leegyszerűsítő, populista politikai ötlet nyomán egy addig irigyelt, biztonságos ország lakossága nyelvi és identitásválságba, polgárháború küszöbére kerül.

Kép

Képkocka a filmből

Az alapötlet tehát működik: meghökkenünk, ahogy látjuk, amint német migránsok menekülnek Németországba, a rétoromán nyelvet beszélők illegalitásba kényszerülnek, a temperamentumos olaszok pedig nem hajlandók beletörődni gyökereik elvtelen kitépésébe. Elegendő kreatívan rajzolt karaktert is kapunk ahhoz, hogy beleérezzük magunkat a fura élethelyzetbe – külön sztori például az ellenállók papagájos, szivaros, Fidel Castrós vezére…

A döccenés ott következik be a történetben, amikor a prímán működő szatíra háttérbe szorul, és még mielőtt a személyes szálak elmélyülhetnének, egyszer csak átváltunk akció-vígjátékba. Ahhoz túl sokat akartak közölni az alkotók, hogy az még az innentől felülkerekedő félreértés-kavalkád mellett is kibontakozhasson, és ne írják felül a más mozikból már ismert sablonok.

Kép

Képkocka a filmből

Látszólag ellentmondás, de a film épp azzal lassul le, hogy a felénél lendületbe jön, mert az okos, ironikus szellemesség helyét átveszik a kiszámítható klisék. A készítők mentségére szóljon, hogy olyan hatékonyan összekuszálták a szálakat, hogy kibogozni őket ezek szerint csak bevált minták mentén lehetett. Mindenesetre kár, hogy nem társadalomkritikából kaptunk (még) többet, és James Bond-paródiából, Top Secret!-utóérzetből kevesebbet.

A lényeg persze a témafelvetés-kérdésfeltevés volt, amit a Bonzsúr, Svájc! ügyesen abszolvált – a válaszokat kereshetjük magunkban is, nem kell mindent a képsoroktól készen várni.

Számunkra az egyik tanulság, hogy a valódi egység sosem a kikényszerített egyformaságból születik, hanem abból, ha egymás kultúráját tisztelve ki-ki megőrizheti a maga gyökereit. Az így kialakuló összetartás nem kötelező teher lesz, hanem erőt adó kincs. Ahogy kincs az is, ha egy film úgy tud könnyed maradni, hogy közben komoly üzenetet közvetít. Aki megnézi a Bonzsúr-t – reméljük, sokan lesznek –, eltöprenghet azon, milyen törékenyek a közösségeink, mennyire fontos lenne a párbeszéd köztünk. Hogy végső soron ne azok legyünk, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, hanem akik képesek megérteni és tisztelni a másik nyelvét.

Ahelyett pedig, hogy szabályokon vitatkozunk, együtt is nevethetünk a saját hibáinkon.

Életemben először jártam mediterrán tengerparton barátnőimmel, így a szokásosnál is nagyobb volt bennem a vágy, hogy mindent lefotózzak. Azonban nem akartam abba a hibába esni, hogy miközben a mobiltelefon képernyőjén nézem az elém táruló képet, elfelejtek látni.

A most következő ötletek elsősorban azoknak szólnak, akik hozzám hasonlóan keresik az arany középutat a fotózás öröme és a pillanatok megélése között.

Mit is fotózok tulajdonképpen?

Terszat vára felé tartva egy kupolás templom keltette fel a figyelmünket. Egyből kattintottam, aztán ráeszméltem, nem is tudom, milyen épület. Ha hazatérve az élménybeszámoló közben megkérdeznék, konkrétan mit látnak a képen, bizony az lenne a válaszom, hogy nem tudom. Pedig, ha előtte utánaolvasok, tájékozódom az adott épületről, szoborról, festményről, előfordulhat, hogy teljesen más értelmet nyer, lefotózva más elemére helyezném a hangsúlyt.

Nálam egy ideje aranyszabály, hogy csak úgy fotózok, ha tudom is, hogy mit fotózok, ha valamilyen formában kapcsolódom is hozzá. 

Legyen egy fotófelelős!

A nyaralás hét napja alatt négyesfogatunk mindegyik tagja lelkesen fotózott. Én azonban, mivel telefonom kamerája kevésbé jó minőségű, olykor a többieket kértem meg, hogy kapjanak le egy-egy épületet vagy a panorámát. Ez a forgatókönyv nemcsak technikai problémák esetén működhet: akkor is megbízhatjuk a feladattal útitársainkat, ha technikai detoxot tartanánk, de szeretnénk fényképek formájában is megőrizni valamit az adott városból. Ez persze úgy igazságos, ha mindennap mást jelölünk ki fotófelelősnek, és senkit se terheljünk vele, ha nem érez hozzá kedvet.

Várjuk meg az Igazit!

Egy másik módja az önkontrollnak a fotólimit: amikor egy helyszínen csak bizonyos számú fotót készítünk. Nálam ez a módszer vált be leginkább. Első, filmes fényképezőgépem jut eszembe, amivel csak 36 képkockányi képet lehetett varázsolni, aztán előhívásig várni, hogy visszanézhessük. Akkor még bosszantott, ma néha áldásnak érezném. 

A már emlegetett Terszat várához visszatérve, a lépcsőkön felfelé tartva meg-megálltam, hogy megcsodáljam a távolban látható gyönyörű tengert, és elképedjek, milyen messze is van még a bevenni készült vár. 

Szívem szerint minden alkalommal kattintottam volna, ám tudatosítottam magamban: valószínűleg a legmagasabb pontról nyílik a legszebb kilátás, onnan érdemes elkészítenem azt a bizonyos fotót. És a vár tornyából lepillantva elém táruló városkép a megérzésemet igazolta.

Kép

Kilátás Fiume várából – Fotó: Fekete Fanni

A kevesebb mennyiségű képért később az előhíváskor még hálásak leszünk. Ráadásul ennek tudatában koncentráltabban fotózunk, és talán már elsőre sikerül tökéletesen megkomponálni az elképzelt csoportképet, és a tökéletes pózba vágni magunkat a mólón vagy az abbáziai „Lány sirállyal” szobor előtt.

Keresd a képen a várat!

Sosem voltam szelfipárti. Habár jó móka, de általában csak az nem látszik, amit szeretnénk rajta megmutatni, mert kitakarják a fejek, ráadásul sokkal előnytelenebbnek mutatja az arcokat. Harmadrészt úgy érzem, kicsit izolál embertársainktól. Szelfizés helyett szedjük össze a bátorságunkat, és kérjünk meg egy arra járó, megbízhatónak látszó turistát, hogy készítsen a csapatunkról csoportképet. Így garantáltan benne lesz a képben a háttér is, és nemcsak négy-öt mosolygó fej. 

Én ilyenkor általában felajánlom, hogy utána lefotózom a másikat, aki így nagyobb hajlandósággal bólint rá a pár másodperces műveletre. Valószínűleg senki sem fog minket a kérésünkért melegebb éghajlatra küldeni, sem elszaladni a telefonunkkal, ellenben bónuszként egy-egy kedves mosolyt, bókot is kaphatunk a fotóstól.

Képek helyett szavak

A nyaralásra egy kis füzetet és tollat is magammal vittem, hogy esténként feljegyezzem az adott nap történéseit. Az útinapló írása közben újra átélhetjük a szép pillanatokat, később pedig legalább olyan jó kézbe venni, mint az akkor készült fotókat. 

Ezt a formáját az emlékek megörökítésének azért is ajánlom, mert a látottak dokumentálása mellett arra is lehetőséget ad, hogy papírra vessük, hogyan éreztük magunkat az adott helyen, milyen hatást gyakorolt ránk, illetve mi vagy ki volt akkor a szívünkben.

Ha az útinaplót szeretteinknek is megmutatjuk, kicsit ők is úgy érezhetik, hogy mellettünk sétáltak a tengerparton vagy fel a várba, míg a fotókat nézegetve talán ez kevésbé lenne így, inkább csak a vágyakozásukat növelné egy-egy mesés kép.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

A fotózás és a naplóírás nem zárja ki egymást, ellenkezőleg: miközben a hatórás hazaúton körmöltem a füzetembe, mankóként vissza-visszanéztem az elmúlt napok fotótermését. Ez a tudatosság nem a fényképezés bojkottálásáról szól, hanem arról, hogy teljesen mi irányítsuk a kamerát, és ne a kamera minket.

– Mivel foglalkozik egy laboratóriumi gombaszakértő?

– Gombafogyasztás utáni rosszullétek és mérgezések esetén segítem a kórházak munkáját. A cél, hogy a lehető leggyorsabban azonosítsam az elfogyasztott gombát a rendelkezésre álló információk, a megjelent tünetek és a beküldött minták segítségével. Ehhez készségszinten, makro- és mikroszkopikusan is ismerni kell a gombákat, ráadásul nem csupán eredeti formájukban, hanem az emésztés minden szakaszában előforduló állapotuk alapján fel kell tudnom ismerni, milyen gombáról vagy gombákról van szó. Könnyebb dolgom van, amikor a hányadékmintát kell megvizsgálnom, de jelentős kihívást jelent, amikor például egy nagy adag gombapörköltet kell átnéznem, ugyanis hiába találok meg egy mérgező gombát, feltételeznem kell, hogy nem az volt az egyetlen. Minden vizsgálat egyedi, időtartamát, nehézségét nagyban befolyásolja a minta állapota, mennyisége. Volt olyan eset, amikor hét különböző mérgező gomba volt felelős a tünetekért.

– Milyen tünetek jelentkezhetnek, és mi a teendő gombamérgezés gyanúja esetén?

– Hányás, hasmenés, gyengeség és izzadás jelentkezése esetén fontos, hogy azonnal orvost vagy mentőt kell hívni, nem javasolt házi praktikákkal kísérletezni, vagy arra várni, hogy magától elmúlik a rosszullét, ugyanis a tünetek megjelenésének időpontja már önmagában jelezheti a mérgezés súlyosságát. 

Minél hosszabb a lappangási idő, annál nagyobb veszélyre utalhat, a gyilkos galócánál például a gomba elfogyasztását követő hat-huszonnégy óra elteltével mutatkozik meg a baj. 

Amikor fél-egy órán belül jelentkezik a panasz, jellemzően kevésbé súlyos lefolyású mérgezésről van szó. Már gyanú esetén is mindenkit értesíteni kell, aki fogyasztott a gombából, ugyanis szervezetfüggő, hogy kinél, mikor jelennek meg az első tünetek. Nem csupán a megevett gomba mennyisége és a méreganyag erőssége befolyásolja a reakciót, de az egyén fizikális állapota, a meglévő betegségek is, például a cukorbetegeknél különösen hamar megvan a baj. 

Kép

Baróti Beatrix Anasztázia – Forrás: Pest Vármegyei Kormányhivatal

– A mesékből ismert piros alapon fehér pettyes kalapot viselő galócát mindenki ismeri, de úgy sejtem, nem minden mérgező gomba külseje figyelmeztet a veszélyre.

– Valóban nem, sőt hiába ilyen feltűnő a légyölő galóca kalapja, nem ő a főgonosz. Az elsősorban tölgy- és bükk­erdőkben élő gyilkos galóca könnyen összetéveszthető olyan ehető gombákkal, mint a galambgombák, a csiperkék, a pöfetegek (itt elsősorban a galócák fiatalkori, tojásállapota lehet megtévesztő) vagy a tarlógomba. A gyilkos galóca fehéres, olívzöldes kalappal rendelkezik, fehér lemezekkel, gallérral, fehér bocskorral és a kalappal egyszínű kígyóbőrmintával a fehér tönkön. A legjobb, amit tehetünk, ha olyan gombával találkozunk, amelyre az előbb leírtak illenek, hogy a termőhelyén hagyjuk. Az erdőnek nagyon jót tesz, hogy a gomba ott van. Gyakran okoz gondot a rókagomba helyett szedett világító tölcsérgomba, vagy a szegfűgombának nézett susulyka, amely a kertekben gyakori vendégként a mérgezések nagy részéért felelős. Hiedelem, hogy a mérgező gombák rossz szagúak, csípősek, vagy vágáskor elszíneződik a húsuk, ahogyan az is, hogy a csigarágott, kukacos gomba ehető. Volt olyan esetünk, amikor tesztelésként a kutyával etettek először a gombapörköltből, ami a kisállat életébe került. Az a felfogás is téves, miszerint forrázással vagy a kalapbőr lehúzásával méregteleníthető a gyilkos galóca. Már az is okozhat gondot, ha a kosárba egyetlen gyilkos galóca keveredik, amit készítés előtt kivesznek a többi közül, hiszen így halált okozhat egy letört darabka. Ezért van az az álláspont, hogy ha a gombaszakellenőr gyilkos galócát talál a gombatételben, az egész adagot meg kell semmisíteni. 

– Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy pontosan melyik gombával is állunk szemben?

– A gombák meghatározása során el kell felejtenünk a digitális megoldásokat, a gomba túl veszélyes ahhoz, hogy kísérletezzünk az azonosításával. Bizonyos szögből a gyilkos galóca könnyen összetéveszthető akár ehető gombákkal is, így egy fotó alapján nem lehet megállapítani, miről is van szó. Segítségünkre lehetnek olyan szakkönyvek, mint a Gombászok kézikönyve vagy a Képes gombakalauz, de biztosan csak gombavizsgáló szakellenőr által ellenőrzött gomba véd meg minket a mérgezéstől. Amennyiben segítségül veszünk gombászkönyveket, nagyobb eséllyel tudunk ehető gombákat gyűjteni, amelyek a szakellenőri vizsgálat után élvezetes étellé válhatnak. 

A gombákat látni, tapintani kell, az illatuk és állaguk többet mond minden fényképnél.

 A fővárosban és vidéken is a helyi önkormányzatok biztosítják ezt a világszinten is egyedülálló lehetőséget. Ennek ellenére 2024-ben a Nébih laboratóriumában bevizsgált esetek közül több mint kétszáz alkalommal érkezett gombafogyasztás utáni rosszullét miatt minta, amely összesen háromszázkilenc személyt érintett. A kulcsszó a megelőzés, ami nem a gombafogyasztásra, hanem a mérgezések megelőzésére vonatkozik. Igenis fogyasszunk gombát, hiszen magas a rost-, ásványianyag- és vitamintartalma, és ízletes tápanyagforrás. A mérgezések legtöbbször azért történnek, mert hiányzik a kellő gombaismeret, emellett elmarad a szakértői vizsgálat. Tisztelettel és alázattal kell kezelni a természetet, így a gombavilágot is. 

A gombaszakellenőrök, valamint a gomba­szakellen­őrt alkalmazó piacok országos nyilvántartása bárki számára hozzáférhető a Pest Vármegyei Kormány­hivatal online felületein. A minden hónap elején frissített listában azok a megfelelő szakmai képesítéssel és egészségügyi alkalmassággal is rendelkező személyek találhatóak, akikhez bátran lehet fordulni egy-egy gombászás után. A kormányhivatal nem csupán nyilvántartást készít, de szankcionálja a képzettség nélkül tevékenységet folytató szakellenőröket, illetve emberi egészséget károsító vagy veszélyeztető, az élelmiszer-biztonsági vagy -higiéniai hiányosságokat és a nem megfelelően elvégzett gombaminősítéseket.

A Nébih portálján elérhetők a gombafogyasztással kapcsolatos legfontosabb tudnivalók, óvintézkedé­sek, illetve a mérgezés gyanúja esetén javasolt tennivalók. Az oldalon található egy gombapárokból készített kisokos is, amely a leggyakrabban előforduló mérgező és a hozzájuk hasonlító ehető gombafajokat mutatja be. (Gombapárok)

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal szakmai támogatásával készült.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Magyar Természettudományi Múzeum Bakonyi Természettudományi Múzeuma 1972-ben, hazánk egyetlen vidéki természettudományi szakmúzeumaként jött létre Zircen.

A több évtizedes kutatás és gyűjtés eredményeként összegyűlt tudás és gyűjteményi anyag tette lehetővé a Bakony természeti értékeit bemutató állandó kiállítás létrehozását, amely a zirci ciszterci apátság épületének első emeletén található. A tárlat diorámái a jellegzetes bakonyi élőhelyek állatait és növényeit tárják az érdeklődők elé, az ásványkiállítás csodálatos válogatást kínál elsősorban a hazai és a Kárpát-medencei ritkaságokból, a trófea­kiállításon pedig nemcsak bakonyi, hanem távolabbi tájak vadjai is láthatók. A múzeum szó szoros értelmében legnagyobb látnivalói a 2006-ban megtalált csajági mamutok, Tonna és Mázsa rekonstruált csontvázai. 

Kép

Linkai István Tonna és Mázsa kiállított csontvázaival – Fotó: Páczai Tamás

„A történet akkor indult, amikor Linkai István geográfus barátom felhívott, hogy talált egy mamutot a 710-es út építkezésén, Csajág külterületén. Nem gondoltam, hogy ez valódi sztori, de aztán a terepen jól láthatóan kiderült, hogy mégis az, hiszen a munkagép egy fogat forgatott ki. Hetekig tartott, amíg kiszedtük a löszös talajból a csontokat” – meséli dr. Katona Lajos geológus, aki akkoriban a csontvázak feltárásának és konzerválásának vezetője volt, napjainkban pedig a Bakonyi Természettudományi Múzeum igazgatója. „A terepmunkán, hogy megmentsük a leleteket, nagyon sok önkéntes geológushallgató és magángyűjtő segített. A közel egy évig tartó preparálás és konzerválás után úgy ítéltük meg, hogy vannak olyan jó állapotú csontok, amelyek alapján rekonstruálni lehet az állatok méreteit. A leletek nagy része »fiókban maradt« – mert annyira törékenyek –, viszont a főbb csontok lehetőséget adtak arra, hogy pótlásokkal együtt, de kiállítsuk a mamutokat. A párját ritkító leletanyagra alapozva új kiállítást építettünk, ez lett a Jégkorszaki óriások a Bakony-hegységben című tárlatunk. Csajág ugyan már nem a Bakonyban van, de a hegységünkben is nagyon sok mamutcsont került elő. Rajtuk kívül éltek még óriásszarvasok, ősbölények, őstulkok, lovak és még gyapjas orrszarvúak is” – mondja dr. Katona Lajos, majd hozzáteszi, hogy a kiállított leletek mellé helyezett, Pimper István által készített háromdimenziós képek közel húsz év távlatából ugyan elavultnak tűnhetnek, viszont a környező országokból sem ismerünk hasonlóan művészi, kézműves technikával készített ábrázolásokat.

Bár a varázslatos Cuha-völgyben vagy a bakonyi Gyilkos-tónak nevezett Hubertlaki-tó partján mamutok már biztosan nem jönnek velünk szembe, de kirándulás közben szép számban találkozhatunk cincérekkel, lepkékkel, madarakkal, mókusokkal. A múzeum élőhelyek szerint berendezett diorámáiban testközelből memorizálhatjuk ezeket az állatokat, érdemes elidőzni a vitrinek előtt. Még izgalmasabb, hogy a múzeum gyűjteményei is látogathatók. Ez előzetes bejelentkezéshez kötött, de a munkatársak szívesen megmutatják a több százezer leletet őrző botanikai gyűjteményt vagy a rovargyűjtemény rejtett kincseit, a geológiai gyűjteményben megnézhetjük a ki nem állított mamutcsontokat és egyéb ősmaradványokat, a gerinces gyűjteményben pedig az 1800-as években preparált madarakat, nagyvadakat, trófeákat vagy a még a ciszterci szerzetesek által gyűjtött és alkoholban konzervált halakat, gyíkokat, denevéreket. 

Kép

A Bakonyi Természettudományi Múzeum diorámái – Fotó: Páczai Tamás

A múzeum aktuális programjait, nyitvatartását, a jegyárakat itt találjuk: bakonymuzeum.nhmus.hu

Sziléziától Lappföldig

A természettudományi múzeumnak is otthont adó zirci ciszterci apátság kétségkívül a város fő látnivalója. Az apátságot III. Béla Árpád-házi magyar király alapította 1182-ben, de az épület csak fia, Imre uralkodása alatt készült el. Az itt élő szerzetesek a török hódoltság idején elmenekültek, Zirc a környező bakonyi falvakkal együtt elnéptelenedett, az apátság épülete pusztulásnak indult. Az újjáépítés 1727-ben kezdődött, a templomot 1732-ben kezdték építeni a sziléziai Heinrichauból érkező ciszterci szerzetesek, 1752-ben szentelték föl. 

Restaurálása 2005-ben fejeződött be, azóta a templombelső eredeti pompájában látható, de a hozzá kapcsolódó épületeket is teljesen felújították. Az apátsági látogatóközpontban megtekinthetjük a középkori romkertet, az egyház- és rendtörténeti kiállítást, a Királyterem és a Vöröstorony mellett a hatvanötezer kötetes műemlékkönytárat a monostor második emeletén. Az apátság büszkesége a XVIII. század második felében alapított arborétum. A tizennyolc hektáron fekvő „fás-kert” gyönyörű természeti környezetében gyakran találkozhatunk a Bakonyra jellemző bogár- és rovarvilág képviselőivel, és ha szerencsések vagyunk, az is előfordulhat, hogy őzek, mókusok kísérik a kerti sétát. Nyitvatartás és jegyárak az apátság honlapján: zirciapatsag.hu.

Zircen született a magyarországi finnugrisztika egyik legelső, kiemelkedő képviselője, Reguly Antal (1819–1858) nyelvész, néprajzkutató, térképész, aki rövid élete során meglátogatta Lappföld, az Urál és a Volga-mente finnugor népeit, ahol nyelvészeti és néprajzi adatokat gyűjtött, elkészítette az Észak-Urál néprajz-földrajzi térképét. Felbecsülhetetlen munkásságának állít emléket a Zirc főterén álló Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház interaktív, látványos grafikai elemekkel berendezett állandó kiállítása, a Regulyversum – Mindent Regulyról, amely elnyerte az Év Kiállítása 2022 díjat is. 

Reguly munkásságán túl figyelemre méltó a múzeum alkotóháza, ahol a népi kézművesség áll a középpontban, a gyerekek elleshetik többek között a nemezelés, a gyertyaöntés, a mézeskalácskészítés fortélyait. 

Részletek: ­regolymuzeum.hu.

Ha minden út Rómába vezet…

Akkor minden (bakonyi) turistaösvény Zircre vezet. Ezt jelképezi az apátsággal szemben felállított úgynevezett nulla kilométeres bakancsszobor. Innen indulnak a bakonyi túraútvonalak, a kék-piros-sárga-zöld jelzéseket követve juthatunk el a Bakony legszebb részeihez. Érdemes gyalogosan, két keréken vagy autóval ellátogatni a közeli Bakonybélbe, ahol a Pannon Csillagdában az univerzum rejtelmei tárulnak fel, a falu határában található, megkapó szépségű tavacskát tápláló Borostyán-kút és a partján található kápolna Szent Gellértnek állít emléket. A környék kihagyhatatlan látnivalói még – a teljesség igénye nélkül – az eplényi sípályák, ahol szezonon kívül is működnek a libegők, a cseszneki vár és a környéken kiépített via ferráták, a tési szélmalmok, a Szarvaskúti Dám Farm vagy a Jásdi Bodzaház és Tájház. 

Kép

Szélmalmok Tésen – Fotó: Páczai Tamás

A Zirc körüli kirándulásaink tervezéséhez legnagyobb segítségünk a turizmus.zirc.hu oldal, ahol tematikusan összegyűjtve, a teljesség igényével megtaláljuk a környék természeti és épített nevezetességeit, részletes leírásokkal, túraútvonalakkal és javaslatokkal, valamint éttermeket, szállásokat is kereshetünk. Ezen kívül a csodasmagyarorszag.hu oldalain is remek segítséget találunk utazásunk megtervezéséhez.

További program- és élménylehetőségekért látogasson el a csodasmagyarorszag.hu oldalra!

Támogatott tartalom

A hazai gombavilág feltérképezése sok száz évvel ezelőtt kezdődött, az 1500-as évekre nyúlik vissza. Ekkor kezdte el vizsgálni az itteni fajokat Carolus Clusius francia botanikus. Akkoriban még nem illették tudományos névvel az egyes fajokat, de miután Carl von Linné az 1700-as években kidolgozta az élőlények kettős nevezéktanát, ez is elkezdődött. „A XIX. században pedig már nekünk is voltak nemzetközileg jegyzett, gombákkal is foglalkozó botanikusaink. Ilyen volt Kalchbrenner Károly és Hazslinszky Frigyes, majd Hollós László. Hozzám az ő munkássága áll közel, mert pöfetegfélékkel foglalkozott, és több új fajt is leírt. Emellett kutatta a föld alatti gombákat, például a szarvasgombákat is. A magyar gombászat nagy alakja volt többek között Istvánffi Gyula is, aki már mikrogombákkal is foglalkozott, és amellett kutatta a gombás szőlőbetegségeket. De mondhatjuk példaként Moesz Gusztávot is, akinek a tiszteletére két gombanemzetséget, valamint több növény- és állatfajt is elneveztek. És persze Szemere Lászlót, aki főleg föl alatti gombákkal foglalkozott” – mondja Finy Péter, a Magyar Mikológiai Társaság elnöke. Most is sok ismert gombászunk van, például Rimóczi Imre professzor, aki lelkesedésével sok jelenleg is aktív mikológust indított el a pályán. Tevékenykedik már egy fiatalabb kutatógeneráció is, amelynek tagjai elsősorban az ELTE Természettudományi Karán, a Szegedi Tudományegyetemen és a HUN-REN Szegedi Biológiai Kutatóközpontban, a MATE Kertészettudományi Intézetében, illetve Egerben, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen kutatnak. A mostani kutatócsoportok már nemcsak taxonómiával foglalkoznak, hanem például gombaélettannal, gombagenetikával és gomba­ökológiával is.

Évente kétezer új faj

A Magyar Mikológiai Társaság hivatalosan 1992-ben alakult meg közhasznú egyesületként, de elődje már az 1970-es évek óta működött az Országos Erdészeti Egyesület keretében. Célja az, hogy segítse a hazai mikológiai kutatásokat, a gombákkal kapcsolatos biológiai, egészségügyi és környezetvédelmi ismeretek terjesztését, a gombaszakértők képzését, valamint a hazai gombák védelmét. „Ez azért is fontos, mert most éljük a gombászat második hőskorát, amikor már nemcsak gombákat fedezünk fel és írunk le, hanem azokat pontosabban is megismerjük. Munkánkban komoly változást jelentett, amikor a 1990-es évek második felétől berobbantak a molekuláris genetikai kutatások, és kiderült, hogy jóval több gomba van, mint azt gondoljuk. Erre korábban nem figyeltünk fel, mert a gombáknak nincs annyi külső megkülönböztető jegyük, mint a növényeknek és az állatoknak. A különbözőségekre sok esetben csak a genetika mutatott rá. Az ily módon felfedezett új fajokat a 2000-es évektől kezdték el leírni, és még nem látjuk, hol van ennek a vége. Mi például tavalyelőtt négy új nyelespöfeteget írtunk le a Kiskunságból, és most fogunk még tizenegyet” – mondja Finy Péter. A munka mindenhol zajlik, a világ mikológusai – hálózatukba a hazai kutatók is szervesen integrálódtak – eddig mintegy százötvenezer mikrogombát és nagygombát írtak le, a feltételezés szerint a valós fajszám összesen három-négy millió lehet. Az újak leírását nehezíti, hogy kevés az aktív mikológus – ez a terület kevésbé népszerű, mint például az emlősök kutatása. A világ gombászai évente nagyjából kétezer új gombafajt tudnak leírni. A kutatók többsége a fejlett világban tevékenykedik, Afrikába és Dél-Amerikába kevesen jutnak el, pedig az előzetes vizsgálatok szerint ott is rengeteg ismeretlen gombafaj van. A gyorsaság azért is volna fontos, mert jelenleg hamarabb tűnnek el esőerdők és az egyéb élőhelyek, mint ahogy a kutatók foglalkozni tudnának velük. A gombák elterjedését azért is nehéz dokumentálni, mert azok nincsenek állandóan egy helyen, mint például a fák. Csak akkor láthatók, amikor esett az eső, és termőtestet is fejlesztenek. Itt tudni kell, hogy a környezeti mintákból nyert genetikai adatok is beszédesek, mert számos új, ismeretlen faj jelenlétét mutatják ki, amelyek termőtestét még nem találták meg a kutatók.

Kép

Galambgomba a Hargitáról – Fotó: Molnár-Bánffy Kata

Ismerni és védeni

A gombavédelem csak az elmúlt pár évtizedben lendült fel, miután felismerték, hogy ezek az élőlények mennyire diverzek, és mennyire fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémákban. A gombakutatásnak és az élőhelyek feltérképezésének abban is kulcsszerepe van, hogy az egyes fajok védelemben részesülhessenek. „Míg az egyes országok védettségi listáin több száz vagy akár több ezer védett növény- és állatfaj szerepel, addig védett gombák alig. Az IUCN Természetvédelmi Világszövetség hivatalos vörös listájára is csak az utóbbi időben került fel jelentősebb számú gombafaj, de azok fajszámukhoz képest még így is alulreprezentáltak a többi élőlénycsoporthoz viszonyítva. Őket is hasonló faktorok veszélyeztetik, mint az élővilág többi tagját. Ezek közül a legfontosabb az élőhelyek megszűnése, csökkenése és átalakítása, ami jellemzően emberi tevékenységek miatt következik be” – mondja Dima Bálint, az ELTE Természettudomány Kar Biológiai Intézetének adjunktusa, a Magyar Mikológiai Társaság titkára. Magyarországon húsz éve vannak védett gombák, 2005-ben harmincöt gombafajt és öt zuzmót nyilvánítottak védetté, majd a következő körben – 2013-ban – újabbak kerültek fel a listára. Ma összesen ötvennyolc gomba- és tizenhét zuzmófaj védett Magyarországon, ami elenyészően kis szám ahhoz képest, hogy a hazánkban előforduló gombafajok számát három-négyezerre becsülik.

Mitől kell védeni a gombákat?

„Idén újabb harmincöt gombafaj védetté nyilvánítására tettünk javaslatot, de még nem tudjuk, hogy ebből mennyi lesz ténylegesen védett. A gombák esetében az is nehéz kérdés, hogy a védettség valójában mit jelent. Mert amit látunk, az a termőtest – ami egyfajta szaporítóképlet –, de ahhoz a talajban vagy az aljzatban kiterjedt micéliumhálózat is tartozik. Biológiai értelemben a gombának nem lesz baja attól, hogy egy-egy termőtestét leszedik, de az már gondot okozhat, ha egy adott területen a rövid termőtestképzési időszakban sok gyűjtő mindent letapos. Ugyanakkor a védett gombákra a tényleges veszélyt nem azok jelentik, akik az erdőkben gombásznak. Eleve csak néhány olyan faj van, amit a védett ötvennyolc fajból korábban rendszeresen gyűjtöttek. Sokkal komolyabb gondot okoznak a nem átgondolt erdészeti vagy mezőgazdasági beavatkozások vagy a területtulajdonosok döntései, például egy legelő vagy természetes gyep felszántása. Veszélyesek a gombákra talajszennyezések is, amihez az is elég, ha a környékről bemosódik a területükre műtrágya vagy más vegyszer. Az érzékenyebb gombák ilyenkor is eltűnhetnek egy-egy élőhelyről” – mondja Dima Bálint. 

Gond az is, ha egy erdőt kivágnak, és egy teljesen más fafajt telepítenek a helyére. Ilyenkor az úgynevezett gyökérkapcsolt gombák – például a vargányák, a tinóruk, a pereszkék, a csigagombák, a galócák és rókagombák is – teljesen eltűnhetnek a területről, mivel azok csak bizonyos fafajokkal élnek szimbiózisban, nem tudnak azok nélkül létezni, ahogyan a fák sem nélkülük. Gombavédelem szempontjából az ilyen fajok az egyik legfontosabb csoportot alkotják. A védett gombák másik fontos része idős faanyagot bontó korhadéklakó, melyek közül sok faj már csak erdőrezervátumokban, öreg erdőkben fordul elő. Ezek egész Európában veszélyeztetettek, mivel a legtöbb gazdasági erdőben nem hagyják megöregedni a fákat, az elhalt, kidőlt egyedeket pedig elviszik a területről. Emiatt lenne fontos, hogy az erdőgazdálkodás és a területek kezelése sokkal átgondoltabb legyen. 

Szoros szimbiózis
Az úgynevezett gyökérkapcsolt gombák és az erdőalkotó fák szoros szimbiózisban élnek, egymás nélkül nem tudnának létezni. „Többek között a bükk, a tölgy, a gyertyán, a nyír, a nyár, a fűz, a hárs, a mogyoró és a fenyőfélék több száz gombafajjal lehetnek közvetlen kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy a gomba hifái körbefonják a fa gyökérzetét és egy köpenyszerű struktúrát alkotnak, amellyel úgymond megnövekszik a fa gyökerének felülete, és javul a növény víz- és tápanyagfelvétele. Ezzel párhuzamosan a fa többek között cukrokat és különböző, egyebek mellett a termőtestképzéshez szükséges hormonokat ad a gombának. Ez egy ősi együttélési forma, amelynek bonyolult biokémiai háttere van” – mondja Dima Bálint. A természetes környezetben élő fák és a hozzájuk kapcsolódó gombák megtalálják egymást, utóbbiak már a magoncok gyökerein is jelen vannak.

Állati étkek
A nagyvadak – például a szarvas és a vaddisznó – előszeretettel fogyasztanak kalapos gombákat, de kedvelik azokat a rágcsálók, így az egerek és a mókusok is. Beléjük mászva fogyasztanak gombát a rovarok és ezek lárvái is – ezek között olyanok is vannak, amelyek a gombákban élő egyéb rovarokat fogyasztják –, kívülről pedig csócsálják a gombákat a csigák is. Az állatoknak a gombák általában nem a fő táplálékaik, csak úgymond színesítik a táplálkozási palettáikat. A gombákban lévő méreganyagok főként a melegvérű gerincesekre lehetnek hatással, de azok a megfigyelések szerint többnyire kerülik a mérgező gombák fogyasztását. Az állatok erre való egyik képessége a kifinomultabb szaglásuk lehet. Ebben a kérdésben azért beszélhetünk inkább csak elméletekről, mert ezeket igazoló kísérleteket a korábbi időkben nem végeztek, ma pedig a kutatások etikai szabályai szerint ilyeneket nem is lehetne engedélyeztetni.

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal szakmai támogatásával készült.