„Amikor beértem a célba, először el sem hittem, hogy sikerült. Aztán persze gyorsan megrohantak az emlékek, a pillanatok, hiszen éveken át készültem arra, hogy sikerüljön megnyerni az Ultrabalatont. Maráz Zsuzsinak, az edzőmnek köszönhetem elsősorban, hogy nem voltak a felkészülést hátráltató sérüléseim, és most valószínűleg az adta a legnagyobb löketet, hogy tavaly egy egészségügyi probléma miatt fel kellett adnom a versenyt. Szerencsére ez a probléma már a múlté, és akkor, a verseny után eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megcsinálom!” – mondja a 33 éves Mórocza Andrea, az idei UB abszolút győztese. 

Futásban és állóképességi, erőnléti sportban nagyon ritka, hogy egy hölgy legyőzi a férfiakat, az Ultrabalaton közel két évtizedes történetében is mindössze egyszer fordult elő korábban, hogy a verseny célszalagját egy nő szakíthatta át elsőként. 

A székesfehérvári Andrea egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy a versenyben éppen egy férfit vagy egy nőt hagyott le, pusztán csak a saját tempójára figyelt, tudva, hogy mi az a komfortzóna számára, amelyben a saját erejét legjobban kihasználva haladhat a magyar tenger körül.

„Tudtam, mi vár rám”

„Azt tudtuk a férjemmel, hogy ha az én álomidőmet – ami szerencsére több volt, mint a végleges időeredmény – megfutom, akkor a férfiak mezőnyében is előkelő helyen érhetek célba. De hogy ennyire előkelő helyen, azt nem gondoltunk!” –  vallja be Andrea, akinek a teljesítménye azért is hihetetlen, mert a Balaton-kerülő versenyre számos igen nagy ultrás múlttal és sok szép nemzetközi eredménnyel rendelkező férfi futó is érkezett. 

„Úgy gondolom, helyzeti előnyöm volt a hazai pályával, nagyon sokat járunk a Balaton körül, jobban ismertem a terepet, így talán jobban be is tudtam osztani az erőmet, és jobban el tudtam képzelni, mi vár még rám. Őket lehet, hogy megtörte a balatonvilágosi vagy az azt követő akarattyai emelkedő, én viszont tudtam, hogy ezek már nem tartanak sokáig.”

Órákon át boncolgathatnánk még, hogy mi vezetett a sikerhez, ám Andrea szerényen csak annyit mond összegzésként: „Az edzőmnek és a férjemnek köszönhetően végig motivált maradtam a felkészülés során, az egész versenyen pozitív gondolataim voltak, és bár lehet, hogy furcsán hangzik, igazi holtpontom sem volt.” 

„Valószínűleg végre elhittem, hogy tényleg meg tudom csinálni, és hogy most minden rendben lesz!”

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

Amikor létformává válik a futás

A ma is vékony, törékeny Andrea gyermekként is alapvetően örökmozgó volt, úszott, vízibalettozott, és sokat kirándult a szüleivel, ám úgy érezte, semelyik sportágban sem volt kiemelkedően jó. „Tulajdonképpen még a tesiórákon is csak közepes teljesítményt nyújtottam, de azt már a tanárok is látták, hogy futásban elég jó vagyok. Nagyjából ennyi volt a sportmúltam, nem lettem élsportoló vagy futóbajnok” – idézi fel gyermekkorát az UB csúcstartója, aki felnőtt fejjel kezdett el versenyekre járni, ám akkor vált igazán az életévé a hosszútávfutás, amikor öt évvel ezelőtt – hol máshol, mint egy futóversenyen – megismerkedett a férjével. Azóta egymást motiválják, újabb és újabb, egyre nagyobb célokat mernek maguknak, egymásnak megálmodni.

„Tulajdonképpen a kapcsolatunk az, ami determinálta, hogy az életem része lesz a futás. Korábban inkább csak időtöltés volt számomra ez a mozgásforma, de amióta együtt vagyunk, a magánéletünkből sem kell külön időt lopni arra, hogy fussunk, hiszen ezt együtt megtehetjük!” – mondja mosolyogva Andi, aki – laikusként meglepőnek tűnhet, de – valójában nagyrészt napi egy-másfél órás edzésekkel készült fel a nagy megmérettetésre. Persze, ezek a hétköznapi futásokat jelentették, így hétvégén, amikor volt idejük, természetesen jóval hosszabb edzéseket is beiktattak a nagy cél elérése érdekében.

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

Túrórudi és pályacsúcs

A székesfehérvári sportoló teljesítménye azért is különösen megsüvegelendő, mert gluténérzékenyként, vegetáriánus táplálkozás mellett érte el a nem mindennapi eredményt. Férjével sok tejterméket, túrót, sajtot esznek, de ezen túl nem különösebben figyelnek oda a táplálkozásra. 

Azt vallják, ha valaki például túrórudit kíván, akkor túrórudit kell ennie, a hangsúly inkább csak a mértékletességen van. 

A futás rendkívül szénhidrátigényes sport, így ezeket persze le is mozogják...

„Az Ultrabalatonon elsődlegesen nem helyezésben gondolkoztunk Maráz Zsuzsival, hanem a pályacsúcs megdöntése volt a cél. Az edzőm már előre a 18 óra 30 perc körüli teljesítést írta ki nekem, amit én persze hitetlenkedve fogadtam, ki is kalkuláltam magamnak titkon egy 19 óra környéki időt, jó lesz az nekem! Aztán mégiscsak neki lett igaza, amiért nagyon boldog vagyok, és nem tudok elég hálás lenni neki!”  – teszi hozzá az új pályacsúcstartó, aki mögött a második helyen, több mint 40 perc különbséggel ért be az első férfi, Marek Brunner.

Kép

Fotó forrása: Mórocza Andrea

A mosolygós lány és a hajnali fények

Mórocza Andrea a közösségi oldalon „a mosolygós lány" néven vezetett hosszú éveken át egyfajta élménybeszámolós blogot, amely a futás szeretetéről, népszerűsítéséről szólt. És talán kicsit a küzdelem másik feléről is. Arról, amikor madárcsicsergés vagy egy, az úton átosonó süni köszönti a futót, netán éppen a Balaton másik partjának hajnali fényei adnak biztatást a kilométerek monotonságával küzdő versenyzőnek. 

„Régebben nagyon aktív voltam ezen a felületen, örültem, hogy a lelki oldalát is meg tudtam kicsit világítani egy-egy hosszabb futásomnak, és a követőim beleláthattak egy-egy ilyen futás belső történéseibe is azáltal, hogy ezeket a futás közben kapott érzéseket, ajándékokat megosztottam velük. Most már inkább a férjemmel, Atival beszélgetünk minderről, a közösségi oldal háttérbe szorult. Talán az is az oka ennek, hogy manapság már nagyon sokan írnak a futásról. 

„Mindenesetre továbbra is vallom: futni csak szívből, mosolyogva lehet!”

Még várnak rá extrém kihívások

A székesfehérvári versenyző, amikor éppen nem futócipő van rajta, egy fehérvári cégnél dolgozik pénzügyi területen, s mint mondja, a cég is támogatja őt futásaiban, no meg azzal, hogy nem kell túlóráznia, így aztán délutánonként és hétvégenként is azt teheti, amit igazán szeret: suhan. Az idei, illetve a jövő évi tervek még csak most körvonalazódnak, edzője majd csak május közepén ér haza egy 18 napos (!) spanyolországi versenyről, akkor beszélik át, mi legyen a következő extrém célkitűzés.  És persze most Andi férjén, Attilán van a sor, őt fogja a mosolygós lány a frontvonalból segíteni a versenyeken. Egy azonban biztos: Mórocza Andreának hamarosan drukkolhatunk majd egy újabb ultrahosszú megmérettetésen!

Ha az első tizenöt lépés megvan, már nyertünk is!

S hogy mit üzen a futást most kezdőknek vagy újrakezdőknek az Ultrabalaton idei győztese? A legfontosabb az, hogy az ember mindig magához mérje önmagát. Ha célokat tűzünk ki, mindenképp tartsuk be a fokozatosság elvét, hogy az izomzat hozzászokjon a terheléshez. Andrea – amint elárulja – volt, hogy ezt nem tartotta be, és bizony őt is elérte a fáradásos csonttörés esete a hibás edzésterv, a kevés munka és a rosszul megválasztott keresztedzés miatt. 

Most már tudja, hogy mire kell figyelni, hogy hagyni kell időt az izmoknak a regenerálódásra, így mindent megtesz azért, hogy soha többé ne legyen hasonlóan komoly sérülése.

„Legyen szó bármilyen távról – akár 5 vagy 20 kilométerről –, minden futás a felétől kezd igazán nehéz lenni: ekkor kell összeszorítani a fogakat, és fejben eldönteni, hogy igenis, megcsinálom! És igen, szerintem is elindulni a legnehezebb, mert ilyenkor mindig jönnek a kifogások. De ha az első tizenöt lépés már megvan, akkor igazándiból már nyert ügyünk van!”

Az utcánkban áll egy halmozottan sérült gyerekek fejlesztésével foglalkozó iskola. Aznap éppen hazafelé tartottam egy orvosi vizsgálatról. Meleg volt, a forró beton szinte égette a talpamat, kislányom pedig egyre indulatosabb mocorgással jelezte, hogy mára elég volt a mászkálásból, itt az ideje megpihenni, és „leküldeni” egy jó pohár hideg vizet.

Már majdnem oda is értem a lakásunkhoz, amikor megláttam egy alsós korú kislányt, ahogy édesanyjával kézen fogva kilép a szomszédos iskola kapuján. 

Magában kuncogott, és minden virágot megszagolt, ami mellett elhaladtak. Újra megszólalt a fejemben az aggodalom: „Mi lesz, ha a te kislányod is értelmi sérültként születik majd?” 

Már csak néhány lépés távolságra voltunk egymástól, amikor a gyerek rám mosolygott, és kinyújtotta felém a kezét. Rásandítottam az édesanyára, engedélyt kérve a tekintetemmel, s miután bólintott, megfogtam az apró, meleg kezet. Addig ismeretlen, megnyugtató érzés áradt szét a testemben, „…nem tudom pontosan, hogyan, de végül minden rendben lesz” – válaszolt egy másik hang a fejemben, a szorongás pedig hosszú időre elpárolgott. „Beépített fényképezőgépemmel” megörökítettem ezt a pillanatot, és gondosan eltettem a legfontosabb emlékeim közé, hogy bármikor újra előhívhassam, amikor szükségem van rá.

A sérült gyermekek életét még mindig nem engedjük elég közel magunkhoz, pedig ha így tennénk, látnánk, mennyire sokfélék, személyiségük mennyi csodát rejt! Igaz, hogy a nevelésük rendkívül küzdelmes, és akadnak köztük olyanok, akikkel az együttélés sem könnyű, de ettől még az ő életük is ugyanúgy tele van felemelő, szeretetteljes pillanatokkal, mint bárki másé. 

Ezt azonban csak akkor tudjuk meglátni, ha felülírjuk az évszázadokon át gyakorolt beidegződéseket, és rájövünk: nincs olyan, hogy „ők” és „mi” – csak „mi” vagyunk. 

​A fogyatékossággal élő kiskorúak száma Magyarországon meghaladja a 35 ezret, akiknek ellátásában állami intézmények, civil szervezetek, alapítványok és egyházi fenntartású intézmények is részt vesznek. Emellett vannak speciális támogatói programok, mint amilyen az MVM Csoport által szervezett „Legszebb napom!” Élménynap is, amelyen keresztül már 22 olyan alapítvány és intézmény kapott támogatást, amelyek sérült gyermekekkel foglalkoznak.

Kép

Kép: MVM

A Csoport nemrég fotópályázatot is hirdetett a gyermekek gyógyításával és fejlesztésével foglalkozó szervezetek számára. Olyan fényképeket várnak, amelyek egy-egy meghatározó pillanatot örökítenek meg a mindennapokból. A pályázatnak köszönhetően megláthatjuk, hogy a sérült gyermekek hétköznapjai – melyekbe még mindig sokan csak a kerítésen át merünk belesni – valójában tele vannak élettel, amelyben sokkal több az odafordulás, a szeretet és az öröm, mint azt bármilyen kívülálló gondolná.

A pedagógusok bátorító mosolya, a gyerekek kacaja, egy gesztus, pillantás vagy érintés – mind egy-egy önálló hőstörténet, amely arról íródott, hogy minden élet számít. 

„Intézményünk mindennapjai" – fotópályázat a gyermekek oktatásáért, fejlesztéséért és gyógyításáért

Az elkészült fényképeket május 16-ig várják a www.mvmelmenynap.hu weboldal Pályázat menüpontja alatt.

A határidőben, a kiírásnak megfelelően beérkezett fotókat a beérkezési határidőt követően értékeli a zsűri. A fotókat a zsűri értékelése alapján rangsorolják, a pályázók közül összesen 16 pályázó szervezet támogatása valósul meg. A szervezetek számára az ünnepélyes adománylevelek átadására a 18. Élménynapon kerül sor 2025. szeptember 25-én.

A zsűri különdíját három szervezet nyerheti el, akik szintén meghívást kapnak a 18. Élménynap rendezvényre.

A zsűri tagjai:

Dr. Bozóky Anita, az MVM Zrt. kommunikációs igazgatója
Piroska Noémi, az MVM Zrt. CSR szponzorációs vezetője
Rákóczi Ferenc műsorvezető
Szalay Edit műsorvezető
Kondella Mihály fotóművész

A fotópályázat eredményhirdetésére 2025. június 6-ig kerül sor a www.mvmelmenynap.hu weboldalon. További részletek: https://mvmelmenynap.hu/palyazat

Támogatott tartalom. 

Gyerekkorodban megmutatkoztak olyan személyi­ség­jegyeid, vagy megéltél olyan eseményeket, amelyek a függőség előjelei lehettek? 

Gyerekként része voltam közösségeknek és társaságoknak, de mindig kívülállónak éreztem magam. Volt egy kis belső fantáziavilágom, és nem bírtam, ha valaki megzavarta. Elég szabályozott környezetben nőttem fel, jómódú polgári családban, ahol nem volt szerfüggő. Harmadikos koromban Miskolc első angol nyelvű osztályába válogattak, de nem éreztem, hogy annyira jó képességű volnék. Kis növésűként is alábecsültem magam, de nem tűnt úgy, hogy az akkori frusztráció hosszabb távon problémát okozna. Történtek olyan események, amelyek változást hoztak. 

Tizennégy éves koromban megszületett a kisöcsém, és kevesebb figyelmet kaptam. Költözés miatt kiszakadtam az eredeti lakókörnyezetemből. Humán beállítottságom ellenére műszaki középiskolába mentem a barátaim után, ahol untam a száraz reál témákat. Elkezdtem kamaszként lázadni, és szembefordultam mindennel. A rendszerváltásnak köszönhetően kitekintettem a világba, és szembejöttek velem az underground zenei formák, a punk-, hardcore- és grunge-zenészek. 

Olyanná akartam válni, mint ők, vagyis egy drogos, mindenkinek bemutató alakká.  

Könnyen ment?  

Tizenöt-tizenhat évesen már piros-zöld hajjal mászkáltam, és underground zenei koncertekre jártam. Miskolcon kis klubhelyiségek nyíltak, ahol punkzenét játszottunk. Megismerkedtem pimasz, flegma, negyven­kilós alakokkal, akik már akkor opiáton és heroinon éltek. Arra vágytam, hogy közéjük tartozzam, a világból kiszakadva, és ezt hamar el is értem. Úgy láttam, hogy a kábítószer ebben a közegben a tudatmódosítás egyik alapja.  

Fiatalon, önálló kereset nélkül hogyan jutottál drogokhoz? 

Akkoriban még fillérekből anyagoztunk, otthon konyhai körülmények között, száraz mákból állítottuk elő a „lengyel kompótot”. A ’90-es évek végén elérhetővé vált a heroin, de azt rázósabb volt beszerezni. Költözködtem egyik városból a másikba; volt, ahonnan menekülni kellett a forró helyzet miatt. 

A szüleidnek mikor tűnt fel, hogy valami nem stimmel? 

A drogfüggőt a család először nem akarja észrevenni, vagy megmagyarázzák maguknak, hogy ez biztos nem történhet meg. Amint kiderült, azonnal a pszichiátriára és elvonóra vittek. Rájöttem, hogy itt nagy baj van, mert elég gyorsan intravénás használóvá váltam, csak nem tudtam kiszakadni belőle. Akkoriban Magyarországon még nem tudtak mit kezdeni az opiátélvezőkkel, mert csak 1993–94 környékén kezdődött a metadonprogram. A metadon egy államilag finanszírozott helyettesítőszer, ami a heroinfüggők leszoktatását segíti. 

Az első elvonókezelésemen alkoholistáknak való gyógyszereket kaptam, és két héten át lekötöztek. Egy-két évente próbálkoztam, hátha sikerül leállni, de nem ment. Senki sem mondta, hogy a függőség lebirkózásához először meg kell ismernem a betegséget és önmagamat, hogy feldolgozzam az addigi traumáimat, és tudjak beszélni az érzéseimről. 

Ha valaki tudatmódosító szert használ, az az érzelmek betegsége, mert nem tud magával megfelelőképpen kapcsolatot teremteni. 

Legtöbbször egy elvonókezelés után öt-tíz nappal már ugyanúgy visszaestem.  

Tudtál valami értelmeset tenni a mindennapokban? 

Reggel, hogyha egyáltalán aludtam, felkeltem, és az első gondolatom az volt, hogyan szerezzek anyagot. Ha megvolt, akkor néhány óráig rendben volt minden, és jól éreztem magam, aztán megint futottam. Szükség volt rá, enélkül nem bírtam elviselni a világot.  

Semmilyen kiutat nem találtál fiatalként?  

Egy kórházi kezelés során nagy nehezen letettem a metadont, és egy évig rosszul voltam, de tartottam magam. Megismerkedtem a volt feleségemmel, családom lett, kinyílt a világ, és azt hittem, végre normális életet fogok élni. Függő módjára vetettem bele magam a munkába, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. Három-négy év alatt talpra álltam, csak néha a munkatársaimmal egy-két pohár bort megittunk. Nem tudtam, mit jelent a keresztfüggőség, és arról sem volt fogalmam, hogy nem a szerben nyilvánul meg a függőség, hanem a személyiségjegyekben. 

Nemsokára fél liter tömény kellett ahhoz, hogy reggel kimenjek a boltba a másikért. Amikor ez tetőzött, megint elkezdtem metadonozni, és szép lassan visszazuhantam. Végül már lábra állni sem bírtam, és eljutottam egy rehabilitációs kezelésre Komlóra, a Leo Amici 2002 Alapítványhoz, ahol megtanultam, mi is ez az egész. Ott már valamennyire kész voltam megadni magam, hiszen elfogytak az eszközeim. Simicz Ferencet, az intézmény vezetőjét régi drogos köreimből ismertem, felépülő függő volt. Az járt a fejemben, hogy ha neki sikerült, nekem is sikerülhet.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A komlói ház mire tanított, mi a gyógyulás kulcsa?  

A függőjegyek könnyen visszaköszönnek, de aki régóta tisztán él, annak sokkal rutinszerűbben megy a karbantartás. A függőnek eleinte nincs önreflexiója. Csak akkor érzi szükségét, ha látja, hogy az automatikus cselekedetei ugyanoda térnek vissza. Az egész felépülés a gondolkodásmód megváltoztatásáról szól. 

Szükség van segítőkre, mert a függők alapvetően hárítanak, például egy alkoholista elmondja, hogy igen, én ittam, de foglalkoztam a gyerekeimmel, és pénzt kerestem. Ez nem igaz, rossz apa volt! 

A gyerekek pontosan átvették azt az érzéstartományt, és ki fogja megmenteni őket? Ahhoz, hogy reális képem legyen magamról, dolgoznom kell rajta. Feltérképezni, hogy mi történt a múltban, és ebből mit működtetek ma is. Beszélni és gondolkodni sok mindenről lehet, de ez egy cselekvő program.  

A rehabilitáció óriási ajándék lehetett számodra, amikor a csomagolásból önmagadat bonthattad ki. 

Nekem sokat adott a függőségem. Akik nem elégedettek az életükkel, mind az önismeret hiányától szenvednek, de legtöbben csak a halálos ágyukon foglalkoznak ezzel. Az intézményvezető mondta a terápián, hogy mi Isten kiválasztott emberei vagyunk, mert pontos programot kaptunk a megoldásra. Mindig a legnagyobb krízishelyzetben van a legnagyobb lehetőség. Pszichológusok vizsgálták, hogy a halálos betegség hírére sokakon mély, békés megnyugvás lesz úrrá. Megtörténik az elengedés, a ráhagyatkozás; megszűnnek az elvárások, az ego harcai. Nekem volt ilyen pillanatom, amikor egyszer éjszaka ültem az ágyon, és csontig hatolt az az érzés, hogy nem tudok magam elől elfutni. Ott vége volt mindennek.  

Mennyi idő után engedtek el a terápiáról, és hogyan sikerült beilleszkedned a kinti világba?  

Tizennégy hónapot töltöttem a komlói terápiás házban. Utána négy hónapig maradtam Pécsett támogatott lakhatásban, ahol a függők próbálják újrateremteni az életüket. Biztonságban éreztem magam, és visszajártam a házba. Egy felépülési szakaszban nagy ereje van a közösségnek, mert a függő látja, hogy más is úgy érez, és ugyanazok a mechanizmusai. Másfél év tisztasággal nekem is lettek szponzoráltjaim, akik tanácsért fordultak hozzám. Önkénteskedtem a Bázis Addiktológiai Szolgálatnál, és sokat tanultam az akkori főnökömtől, Horváth Tibortól, aki már huszonéve felépülő függő.  

Mi változott meg benned ennyi év vergődés után?  

Minden egyszerűbb lett. A spiritualitás fogalma inkább abban merül ki, hogy milyenek az emberi kapcsolataim, tudok-e kötődni, felelősséget vállalni. A társadalom hasznos tagja lehetek. 

Sokaknak segítettem, hogy tiszták maradjanak, fejlődjenek, és elégedett, boldog életet éljenek. Tudok beszélni magamról, ismerem a határaimat, az érzésvilágomat. Teljesen megváltozott az értékrendem. 

Máshogy értelmezem az apaszerepet. Visszaköltöztem Miskolc környékére, és rendeződött a kapcsolatom a gyerekeimmel. A nagyfiam olyan dolgokról beszél nekem, amikről másnak nem.  

Mintha szándékosan kerülnéd a teljes gyógyulás ­ki­fejezést. Minden érintett felépülő függő marad?  

Ha egyszer használok valamit, akkor nem tudok úgy bánni vele, mint a normális ember. Ez egy kémiailag, neurobiológiailag is meghatározott betegség. Egy alkoholista sejtjei emlékeznek arra, hogy mi játszódott le a szervezetben, ezért a saját jó érzést okozó készleteiket visszaszorítják és várják, hogy megtörténjen mindez újra és újra. Aki ezzel tisztában van függőként, az megtanulhatja kezelni. Ott szűnik meg a szer utáni sóvárgás és vágy, amikor a józan jó érzésemet már nem akarom odaadni egy pár órás örömért, euforikus élményért. Minek? Sokkal jobb, ha a párommal vagy a fiaimmal beszélgetünk, összenevetünk a kollégákkal, vagy leülök gitározni. Amikor frusztráltabb vagy feszültebb vagyok, a zene fel tud oldani.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Tavaly lemezed jelent meg Isten álmodik bennünk címmel.  

Az egész lemez a felépülésem első éveiről szól; ami akkor foglalkoztatott, és ahogy megéltem a mindennapokat. Jelenleg a Kóda zenekarban két egri zenésszel játszom, Gyenes Rékával és Suha Tamással. Megjelent egy közös dalunk Én a napról címmel, amit korábban írtam. Most készítünk egy újabb lemezt. 

Mit jelent a te átiratodban az, hogy Isten álmodik bennünk?  

A címadó dalt a páromnak írtam, és az igaz érzésekről, a szerelemről szól. Azt, amit elveszítettem tizenhat-­tizenhét évesen, valahogy visszakaptam, csak más formában.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Az a legjobb, hogy már korán van választási lehetőséged, nemcsak a tantárgyak között, de még azokon belül is, így azzal foglalkozhatsz, ami valóban érdekel, és abban fejlődhetsz, amiben igazán jó vagy” – foglalta össze kisebbik fiam, amikor arról kérdeztem, mi tetszik neki leginkább az amerikai oktatásban. Lányunk mindig nagyon lelkes volt, amikor a kisebb diákokkal foglalkozhatott, nagyfiunknak pedig legjobb iskolai élményei közé tartozik az a két „field trip”, amikor a focicsapatával egy New York-i stadionban közismert focistákkal együtt hajléktalanoknak osztottak ételt, illetve amikor repülési ismeretek óra keretében egy teherszállító repülőtéren megismerhették a gépeket és a pilóták életét.

Előtérben a gyerekek személyisége

Az Egyesült Államok iskolarendszere erősen decentralizált: államonként számos különbség tapasztalható az iskolába lépés korától, a tananyagon és a számonkérésen át a szünetekig. Az oktatás színvonala pedig nagyban függ az iskola fenntartójának (közoktatásban a helyi önkormányzat) anyagi helyzetétől, így szomszédos városok iskolái között is jelentős eltérések mutatkozhatnak.

Amikor 2022 nyarán New Jersey-be költöztünk, annyit tudtunk: nincs szabad iskolaválasztás, és jelentős különbségek vannak az iskolakörzetek között. 

Azt a tanácsot kaptuk, hogy érdemes olyan jómódú és lehetőség szerint konzervatív irányítású városba költözni, ahol a vélhetően jó ellátottságú iskolák diákjai kevésbé vannak kitéve az aktuális progresszív-liberális ideológiai hatásoknak. 

A konkrét javaslatokat végignéztük, de az első nyári benyomások nem voltak elegendők a megalapozott döntéshez, így végül azt a kisvárost (Denville) választottuk, ahol megfelelő méretű házat tudtunk bérelni, így adott lett az iskolakörzet. 

Gyerekeink eleinte főleg az angol nyelv, a barátok hiánya és az új iskolarendszer miatt aggódtak, de pár nap után már jól eligazodtak az épületben, a tanárok és tantárgyak között, s pár hónap után a nyelv sem okozott gondot.

Az én – szintén indokolatlan – félelmem az iskolai adminisztrációban való eligazodás és a felzárkóztató nyelvprogram (ESL, English as a Second Language) kapcsán keletkezett. 

Tetszett, hogy a kitöltendő papírok nem a korábbi tanulmányi eredményekre, hanem gyerekeim személyiségére, érdeklődésére kérdeztek rá, az ESL-ről pedig kiderült: olajozottan működik és egyszerre hatékony egyéni és rendszerszinten. 

Angolórák helyett ESL-órán vettek részt más külföldi diákokkal együtt, ahol nyelvtudásukhoz mérten haladtak. Fiaink egy év múlva a sikeres teszt után kiléptek, lányunk minimális angol nyelvtudással érkezett, így maradt még, de egy idő után kérte, hogy inkább a „rendes” tanórákra járhasson. 

Az elemi iskola

Az 1-5. osztályos Elementary-ben az osztályokat évente újraszervezik, és minden évfolyamon más tanító oktatja a gyerekeket, így a diákok jóval több évfolyamtársukat ismerik meg, de nem tud kialakulni tartós osztályszintű közösség és diák-tanító kapcsolat. 

Ez egyébként nem is cél, mert sokkal fontosabbnak tartják az iskolaszintű közösségeket, amit számtalan módon erősítenek.

A speciális kötelező tárgyakat – számítástechnika, művészet (rajz, kézművesség), technika (kísérletek), könyvtári óra, idegen nyelv, zene, torna – szaktanárok oktatják, külön termekben, ahova az osztályok együtt mennek át a kétperces (!) szünetekben (felsőbb évfolyamokon is). Az egyórás nagyszünet fele ebédidő, fele szabad játék. Vers-, szövegtanulás és szóbeli felelés nincs (felsőbb évfolyamokon sem), a kevés házi feladat jellemzően az órai munka befejezéséből, esetleg önálló gyakorlásból áll. Tankönyveket sosem hoznak haza, és már elemiben kell kiselőadást készíteni csapatban. A tanév négy negyedévből áll (felsőbb évfolyamokon is), az értékelés elemiben betűk formájában történik.

Tornaórán sokféle sportot kipróbálhatnak, de iskolai szintű sportolási lehetőség nincs, amit a megfizethető városi klubok pótolnak; a szezonálisan meghirdetett sportok közt legnépszerűbb az amerikai foci és az azt kísérő cheerleading, valamint a foci, a kosárlabda és a futás. A nagy létszámú iskolai zenekarba tanév elején bárki, kezdőként is becsatlakozhat; heti egyszer napközben (vetésforgóban, egy tanóra helyett), és egyszer délután próbálnak, évi kétszer fellépnek. Az 5-6 alkalmas délutáni – számomra kissé infantilisnek tűnő, de közkedvelt – játékos foglalkozásokért külön kell fizetni. 

A telefonhasználat tilos; a tanárok elveszik, ha a diák kezében meglátják, és csak nap végén, esetleg csak a tanév végén adják vissza a szülőknek.

Az igazgató nem feltétlenül pedagógus, gyakran gazdasági vezető; a tanítók mellett szakemberek és segítők támogatják a diákokat, például két tanácsadó, akik bármikor felkereshetők nemcsak iskolai témák kapcsán. A differenciált oktatás keretében a speciális igényű gyermekek számára bizonyos tárgyakból külön felzárkóztató órákat tartanak, egyes osztályokban pedig emelt szintű oktatás zajlik. Az ebédek alatt felügyelők, esetenként szülők segítenek. A lányom a segítők közé sorolta a buszvezetőket és azt a városi rendőrt is, aki egy tíz alkalmas játékos tanfolyamon ismertette meg az ötödikeseket a tiltott szerhasználat veszélyeivel.

Kép

Fotók forrása: Antal-Ferencz Ildikó

A középiskola

A Middle School (6-8. évfolyam) átmenetet képez az elemi és a gimnázium között. A legnagyobb újdonságot itt a filmekben is látható iskolai szekrények és laptopok kötelező használata jelentette, és hogy csak néhány tankönyvre van szükség, de már vannak választható tárgyak is. A nap egy tízperces úgynevezett „saját idővel” indul: átfutják órarendjüket, az e-maileket, a hangszórón elhangzanak a napi tudnivalók. Ezután heti kétszer 20 perces tanácsadási óra következik etikai témájú beszélgetésekkel, önismereti feladatokkal. Az órarend kétnaponta változik (A és B nap), mindennap vannak a kötelező alaptantárgyak, minden második nap tornaóra, fogalmazás (gyakorlatilag esszéírás különféle témákban) és a választható tárgyak. 

Angolórán nincs irodalomtörténet, nem kell ismerni a szerzők életét, elemezni műveiket a magyar oktatási rendszerből ismert módon, csak 4-5 könyvet elemeznek egész évben. 

Klasszikusokat nem, legfeljebb XX. századi vagy kortárs szerzők műveit, főleg novelláit, kisregényeit, esetleg néhány verset. Kötelező tárgyak a matek és az angol mellett a társadalomtudományok (ezek történelmet, földrajzot, népismeretet, politikát és gazdaságtant ölelnek fel), a természettudományok (fizika, kémia, biológia), amelyeket csak egy-két évig, nagyon koncentráltan tanulnak. Féléves tárgyak a kötelező egészségtan (health) és a választható technika, háztartási ismeretek, művészetek, zene, számítástechnika, famegmunkálás.

Komoly differenciálás zajlik: matekból három egymásra épülő szint van, angolból és idegen nyelvből pedig kettő. Osztályok nincsenek, csak órai csoportok. Az angol kifejezéseken, az idegen nyelv szavain és a képleteken kívül semmit nem kell megtanulni kívülről, gyakran írnak esszéket és készítenek prezentációkat. 

Sokféle délutáni iskolai klub létezik: zenekarok, kórus, drámakör, társasjáték, művészeti klub, diákönkormányzat, technika, adománygyűjtési önképzőkör, idegennyelvi klub, könyvklub, retorika. A zenekarok és a kórus itt is heti kétszer próbálnak és évi két koncertet adnak, a drámán hónapokon keresztül intenzíven készülnek az éves előadásra; egyesek szerepelnek, mások díszletet készítenek vagy épp a rendezésben, hangosításban, fénytechnikában segítenek.

Az iskolai sportok többsége versenysport, melyek napi kötöttséget és intenzív hétvégi elfoglaltságot jelentenek a diákok és az őket fuvarozó szülők számára, ugyanakkor szoros közösségek is kialakulnak általuk. 

Minden évfolyamon van egy nagy év végi kiruccanás: hatodikban egy kirándulós helyre, hetedikben a New York-i 9/11 WTC emlékműhöz, nyolcadikban vidámparkba. A telefonhasználat tiltása a középiskolában nehezen kikényszeríthető, mert a szabály szerint ugyan a szekrényekben kellene tárolni az eszközöket, de sokan nem teszik be, inkább a mosdókban használják. 

Kép

Szerzőnk és családja a legidősebb gyermek középiskolai ballagásán – Forrás: Antal-Ferencz Ildikó

A gimnázium

A 9-12. évfolyamos High School átmenetet képez a középiskola és a főiskola között. Napi négy 1,5 órás órájuk van. A történelem kötelező, a természettudományokon belül választható a környezetvédelem vagy állatviselkedéstan is, idegen nyelvet pedig két évig kell tanulni. A választható tárgyak közé sorolható a fa- és fémmegmunkálás (nagyfiam egy használható fém szerszámos dobozt és egy kerti faszéket készített), az elektromosságtan, a háztartási ismeretek, az üzleti ismeretek, a repülési ismeretek (a sportrepülői vezetési engedély már a gimnáziumban megszerezhető), a grafikai tervezés és a drónozás.

Az oktatás itt még inkább differenciált, a harmadik szintű, főiskolai kurzusok elvégzése már beleszámít a főiskolai kreditrendszerbe is, sőt a végzősök kihelyezett egyetemi kurzusokra is járhatnak. 

Az érettségi vizsga angolból és matekból, esetleg természettudományból áll, és már a 11. évfolyamon letehető, majd különböző „pecsétekkel” gazdagítható, melyek számíthatnak az egyetemi bejutásnál. 

A rendszer bonyolultsága miatt iskolai tanácsadó segít a diákoknak eligazodni a pályaválasztás sűrűjében. Ha valaki jó sportoló, az továbbtanulási lehetőséget is jelent számára, mivel ösztöndíjat biztosíthat az egyetemre. 

Végül még két sajátosság, amiket idővel szintén megszoktunk. Az egyik az, hogy nagyobb havazáskor iskolamentes nap (snow day) van, közlekedésbiztonsági okból, de minél kevesebbet használnak el az előírt téli szabadnapokból, annál korábban kezdődik a nyári szünet. A másik az állandó rendőri jelenlét és a havi próbariadó: a diákok ilyenkor a padok alá bújnak, amíg az iskolarendőr végigjárja az épületet… utóbbira remélhetőleg Magyarországon soha nem lesz szükség!

Két éve indította el nagysikerű, százezres tömeget megmozgató online könyvklubját, a 20 perc könyvklubot a Libri, a könyvmolyok pedig azóta is aktív alakítói a párbeszédnek a közösségi médiában. Mostantól pedig már személyesen is találkozhatnak egymással, hiszen az olvasás éve apropóján indul a könyves kibeszélő offline verziója, méghozzá az új, Libri Különleges Kiadás sikerkönyvekkel. 

Május 5-én az Etele Pláza Libri Könyvesboltjában kerül sor az első találkozóra. A beszélgetéseket Nagy Vivien digitális tartalomkészítő, az olvasás éve nagykövete vezeti majd, aki maga is hatalmas lelkesedéssel merül el újabb és újabb történetekben, éjszakába nyúlóan, sőt akár főzés közben is falja a könyveket. 

Az első kibeszélő közös olvasmánya Jeneva Rose nemrég megjelent Eltemetett igazság című krimije lesz. A limitált példányszámú díszdobozos kötet a Libri és a Magnólia Kiadó gondozásában jelent meg, ebben a formában csak a Libriben kapható: maga a könyv a krimi cselekményéhez szorosan kapcsolódó tárgy, egy vérben ázó VHS-kazetta megjelenését idézi és még kazettatok is tartozik hozzá – így a kötet már ránézésre is rabul ejti a rejtélyes történetek iránt érdeklődő olvasókat.

„Kellemes izgalom kezd úrrá lenni rajtam az eseménnyel kapcsolatban, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog tetszeni a könyv és a beszélgetés a résztvevőknek – mondja Nagy Vivien, aki igyekezett beleásni magát a true crime podcastek világába is, hogy minél mélyebb betekintést nyerjen az írónő karaktereinek gondolkodásmódjába. – Mindenképpen közvetlen és szórakoztató hangulatot szeretnék teremteni, hogy kiszakadhassunk a sűrű hétköznapokból, és közösen kibeszélhessük a történetet. Számomra az olvasás egyfajta terápiás hatással bír: teljesen el tudom engedni a gondolataimat, ki tudok kapcsolni, és a történeteken keresztül szélesíthetem a látókörömet is. Olyan érzés ez, mint egy izgalmas utazás a kedvenc fotelünk kényelméből.”

A 20 perc könyvklub első offline beszélgetésén Vivien Kovács Krisztiánnal, a számtalan izgalmas krimit kiadó Agave Könyvek és annak imprintjeként működő Magnólia Kiadót kommunikációs igazgatójával vesézi ki a vérfagyasztó „eltemetett igazságot”. Emellett pedig felfejtik a krimi műfaj népszerűségének okát és a műfajjal kapcsolatos élményeikről is vallanak. A program természetesen – ahogy az egy könyvklubhoz illik – interaktív lesz, Vivienék számítanak a résztvevők véleményére is és közönségszavazással is készülnek.   

A 20 perc könyvklub élő kibeszélőire tervezetten kéthavonta, a Libri könyvesboltjaiban kerül sor, az eseményen a bolthálózat törzsvásárlói vehetnek majd részt. Az első alkalomra rekordidőn belül teltek be a helyek, így érdemes időben lecsapni a lehetőségre, de jó hír, hogy azok, akik az eseményen nem tudnak személyesen jelen lenni, a beszélgetést a Libri Facebook-csatornáján keresztül is figyelemmel kísérhetik. 

Kép: Libri

A Divine Rivals a Libri következő, limitált nagy dobása – már előrendelhető

A könyvmolyok pedig már készülhetnek a következő alkalomra, hiszen május 26-án egy igazi BookTok-világsikert, Rebecca Ross duológiáját, a Divine Rivals – Isteni riválisok és Ruthless Vows – Könyörtelen eskük című köteteket hozza különleges kiadásban a Libri a Maxim Kiadóval közösen. A kiadónál korábban már megjelent ugyan a két könyv, most azonban alternatív borítóval, élfestéssel, digitális szerzői aláírással és szerzői levéllel szerezhetik be a gyűjtők és az új rajongók.  A két kötet ebben a formában kizárólag a Libriben lesz kapható, előrendelni limitált példányszámban április 30-tól lehet. A következő 20 perc könyvklubon erről a történetről és a romantasy műfajáról beszélget majd Nagy Vivien és vendége.

Forrás: Libri

Szerinted jobb ember lesz az, aki segítségül hívja a pszichológiát?

Kérdés, hogy mit is jelent jobbá válni. Az én hivatásom nem abban segít, hogy a jó-rossz tengelyen helyezzük el a dolgokat, hanem megnézzük mindennek a hozadékát és a költségét. Az egyik hozadéka az, hogy figyelünk arra, hogy önazonosabbak tudjunk lenni, tisztában legyünk az értékeinkkel, és erre alapozva értékalapú döntéseket hozzunk.

Szóval a saját értékrendünk szerint jobb emberek tudunk lenni?

Igen, mert könnyebben képviseljük az értékeinket, az alapján hozunk döntéseket. 

A költsége ennek pedig az, hogy ez az autonómia, az önállóságunk hangsúlyozása pont a kapcsolatainkban nem mindig segít. 

Így értékelődik föl a szűkebb hivatásom, hogy kapcsolatokkal dolgozom. Párkapcsolati, családi, közösségi, baráti kapcsolatokkal, munkahelyi közösségekkel. Már nem is vállalok egyéni terápiát.

Mert a te értékeid alapján fontosabb a kapcsolat?

Mert én ehhez értek, ebben van a legnagyobb tapasztalatom, és mivel behatárolt időkeretem marad a kliensekre más feladataim mellett, ez egyfajta profiltisztítás. De a kérdésedre válaszolva: nem tudnék kapcsolatokkal dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy a kapcsolat érték, de nem gondolom fontosabbnak mondjuk a személy önazonosságánál vagy jólléténél. 

Egy családterápián a résztvevők önazonossága mennyire van előtérben? 

Egy hosszú távú elkötelezett kapcsolat elénk tárja, hogy benne élve mi a fontosabb, az, hogy nekem legyen igazam, az legyen, amit én szeretnék vagy maga a kapcsolat. Amíg ez utóbbi fontosabb, addig hajlandó leszek az érdekében komoly erőfeszítésekre. Olyanokkal dolgozom, akik ezen vacillálnak, keresik a határt, hogy egy kapcsolatért meddig menjenek el a maguk szándékainak vagy akár szükségleteinek háttérbe húzásával. 

A kapcsolatterápia elsősorban a kapcsolatot gyógyítja, a változását igyekszünk előmozdítani. 

Nem az egyes személyek változásán, hanem a személyek közti viszony erősödésén, javulásán, kiegyensúlyozottabbá tételén dolgozunk. (…)

Mennyire tudják a pszichológiai módszerek követni a kor kihívásait? 

A hivatásom picit olyan lett, mint az informatika, két-három évente jön egy új módszer, irányzat, szemlélet. A kapcsolatterápiában is mindig vannak trendek, a kliensek is követik ezeket. (…) Egyfelől létezik egy nagyon erős újítási törekvés, hogy a kortárs életstílushoz könnyebben illeszkedő terápiás megközelítéseket alkalmazzunk. Én is azok közé tartozom, akik ezt szívesen követik. Másfelől van egy erős hajlandóság – ahogyan minden tudományban – bezárkózni az elefántcsonttoronyba. Máig létezik olyan hagyomány, amely érvényesnek tart száz- vagy százötven éves gondolati konstrukciókat. Nemhogy ennyi idő alatt, csak az elmúlt húsz évben gyökeresen megváltozott az életstílusunk és a terápia hozzáállása. Huszonöt éve tanultam a kapcsolatterápiát, akkor azt a feladatot kaptam, hogy nézzek utána az atipikus családmodelleknek. Ebbe beletartozott a mozaikcsalád is mint kuriózum, ma pedig, ha a családban élők lélekszámát nézzük, hazánkban a legtöbben mozaikcsaládban élnek. De ilyenből szerintem vagy harmincat föl tudok sorolni. 

Megváltozott a hozzáállás a kapcsolathoz, az ifjú párkereső generáció részben használhatatlan mintákat kapott a magam nemzedékétől. 

Viszont a kapcsolódás alapmotívumai évezredek óta változatlanok: állandóság, rugalmasság, biztonságérzet, élménykeresés, valakihez tartozás, kötődés. Az életmód, a hozzáállás változik, de a mögöttes lélektani szükséglet nem. Például, amikor a pár egyik tagja azért veszekszik a másikkal, mert az nem jól rakja be a mosogatógépbe az edényt, vagy nem jön el vele cipőt venni, emögött is lélektani szükséglet van. Vagyis az illető akkor érzi magát biztonságban, ha megvan körülötte az a fizikai rend, amely szükséges a biztonság­érzetéhez, vagy ha számíthat a másikra.

A médiában ma központi téma a szülők által okozott traumák feldolgozása. Ez a fajta szembesülés egyrészt megronthatja a kapcsolatot az idősödő szülőkkel, másrészt a fiatalabb nemzedéket arra ösztönzi, hogy elkerülje a hibákat, de ezért bizonytalanná válik, sőt szorong…

(…) Például az önsegítő könyvek egyik veszélye vagy nehézsége, ha laikusként olvassuk őket, vezetés nélkül, mert így mindenre rá fogunk ismerni. Úgy járunk, mint a kezdő orvostanhallgató a betegségekkel. Pszichológushallgatóként mi is végigmegyünk ezen. A könyveket író szakembereknek azt is érdemes szem előtt tartaniuk, hogy a kapcsolati harag felcsiholása csak részben segít, a kapcsolatok megszakítása pedig konzerválja a rendezetlenséget. Hivatásom egyik alapvetése, hogy legszerencsésebb egy konfliktust abban a rendszerben rendezni, ahol keletkezett. Ha megszakítom a kapcsolatot a szüleimmel vagy bárkivel, akkor esélyt sem adok arra, hogy egyszer valamikor ezt rendezni tudjuk. A traumákkal való foglalkozás is csak akkor használ, ha előrevisz. Ha csak őrizgetjük őket, pufogunk miattuk, meg az indulatainkat növeljük belőlük, annak semmi ételme.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. májusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

Nem mindenki tud könnyedén kapcsolódni másokhoz. Vannak emberek, akik csendesebbek, mások éppen hangosabbak. Vagy egyszerűen csak nem tudnak pontosan úgy viselkedni, mint a közösség más tagjai, hiába szeretnének. „A mérlegnek az egyik oldalán az emberi, társas lény mivoltom, a másik oldalán pedig az egyediségem, különlegességem áll” – ekként foglalja össze Üveges Anna azt, hogy milyen életfeladatok között kell egyensúlyt találnia az embernek, ami még nagyobb kihívás azok számára, akik az élet valamely területén eltérnek az átlagtól. Például azért, mert több talentumot kaptak valamihez. 

Egy jó közösség azonban nekik is tud segíteni, hiszen egy igazi csapat nem akkor teljes, ha mindenki egyforma, hanem akkor, ha mindenki helyet kap benne.

Kettős különlegesség 

Üveges Anna szerint elengedhetetlen, hogy megértsük az ilyen ember nem ritkán kettős különlegességét. Az egyik abból fakad, hogy a tehetséges ember valamiben kiemelkedően más, mint a többiek. Ahogy a pszichológus fogalmaz: “ugyanazt nézzük, de ők máshogy látják azt.” Ugyanakkor ez a különlegesség gyakran megduplázódhat, ha a tehetséghez sajátos nevelési igény is társul. Éppen ezért, amikor olyan elvárásokat támasztunk az ilyen ember felé, amelyeknek éppen az átlagostól eltérő személyiség miatt nem tud megfelelni valaki, akkor belső feszültség keletkezik benne, csökken az önbizalma, torzul az énképe, akár el is veszíti a kapcsolatát tehetsége erejével. Üveges a helyzetet a tápláló vagy a hervasztó körülmények között gondozott növények példájával érzékelteti. Hozzáteszi, természetesen nem egyszerű tápláló körülményt biztosítani az ilyen diákoknak úgy, hogy közben adott a tantervre és a többi tanulóra is tekintettel kell lenni. Ám – hívja fel a figyelmet a pszichológus –, „amikor bizonyos tehetségvonalak beizzanak, a visszaterelés a »jól bejárt útra« további kihívások forrása lehet.” A hétköznapokban a tehetséges gyermekek a többiekhez képest fokozottabb stresszt, erősebb mértékű szorongást és több beilleszkedési problémát tapasztalnak. Ezen segíteni pedig éppen a közösség tud.

Üveges Anna pszichológus – Forrás: Üveges Anna

Együtt könnyebb 

Üveges Anna mintaként Bagdy Emőke, Kövi Zsuzsanna és Mirnics Zsuzsa 2010-es években végzett kutatását említi, melynek során 101, az élet különböző területein (pl. sport, matematika, nyelv, irodalom, stb…) kiemelkedő fiatallal foglalkoztak. A kutatás alapvetése az volt, hogy „a fény és az árnyék együtt jár”, vagyis, hogy a tehetség természetes velejárójaként jelentkező különbözőséget gyakran megbélyegzik. Ráadásul, ahogy növekszik a fény, a tehetség, ugyanolyan mélységű lesz az árnyéka is. Ezzel az árnyékkal törődés elemi feladatunk, az átlagból valamilyen téren kiemelkedő (és emiatt eltérő) gyereket meg kell erősíteni küzdőképességében és szociális készségeiben. Mivel a magányt, az izolációt, a társtalanságot, a beilleszkedési nehézségeket közösségben lehet feloldani, a kísérlet során az egyéni támogatás mellett csoportos fejlesztéseken vehettek részt a fiatalok. A csoport azonban itt a sorstársakat jelentette, a többi tehetséget, akik azonos problémákkal néznek szembe a mindennapokban – mindez pedig remek erőforrásnak bizonyult. A vizsgálat szerint „minden egyes  lelki  immunrendszeri  képesség,  megküzdési  eszköz  szignifikánsan fejlődött, növekedett, erősödött”, a szorongás és a depresszív állapot pedig csökkent. A tehetséges személyiség ugyanis abban is különleges, hogy egészen kis támogatásra is nem várt mértékű, ugrásszerű fejlődéssel reagál. Üveges Anna találóan a főnixhez hasonlítja ezt, hiszen, mint mondja, „a tehetséges emberek a mélypontokon rendkívüli erővel képesek felülemelkedni.” Itt eszünkbe juthat számtalan híresség (vagy akár mi magunk), akinek fiatalként nehézségekkel, beilleszkedési problémákkal kellett szembenéznie, mígnem egy kis támogatás, egy jó mentor, egy támogató szülő, egy igaz barát vagy éppen pszichológusi segítség hatására végül ki tudott bontakozni. Óriási ereje lehet a közösségnek, a tanárok, a szülők és a többi diák rengeteget tud segíteni az átlagtól különböző fiatalnak. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Apró gesztusokból emelt híd

“Ha első lépésként megpróbáljuk megérteni a tehetséges, ám az átlagos viselkedésűtől eltérő kamaszt, akkor azt is megláthatjuk, hogy miért bizonyul számukra nehezített pályának a normakövetés és hogyan segíthetnénk őket” – mondja Üveges Anna. A szakember hozzáteszi, „… amit mi »hibaként« érzékeltünk, az valójában egy megküzdési mód. A hibásnak vagy a normálistól eltérőnek vélt viselkedést gyakran egy objektív mérce mentén határozzuk meg. Ez sok esetben azért jelent zsákutcát, mert olyan emberi megnyilvánulásokat is »problémásnak« könyvelünk el, amelyek valójában egészségtelen, abnormális körülményekre adott, egészséges és több, mint normális reakciók. Ezek gyakran pszichés és/vagy testi tünetekben jelentkeznek.” Ha tisztában vagyunk ezzel, máris könnyebb megtalálni, hogyan tudjuk megszólítani és motiválni az ilyen diákokat – vagy ha éppen arra van szükség, megadni nekik az időt, hogy levezethessék többletenergiájukat. 

Egészen kis gesztusok is számítanak ilyenkor: egy máshogy megfogalmazott kérés, kicsit több mozgás, kicsit több idő a feloldódásra… A lényeg, hogy keressük, hogyan tudnánk egymáshoz a különbözőség mellett is kapcsolódni. 

Egyfajta hídszerepet kíván ez, ahol az átlagostól eltérő személyiséget és a szabályoknak megfelelni tudó közösség tagjait köti össze a pedagógus vagy a pszichológus. Mert csak így lehet a cikk elején említett két pólust, az átlagtól eltérésből következő magányosságot és a közösségbe tartozást, a közösség erejét összeegyeztetni. A híd ugyanis azt jelenti, hogy bár nem ugyanott állunk, akarjuk az utat egymáshoz.

A kis dolgok ereje  

Ma, amikor olyan könnyen elmagányosodik az ember – még akkor is, ha minden online tér tele van ismerős nevekkel – a legnagyobb ajándék, ha valakit, aki kicsit kilóg a többiek közül, észreveszünk. Egy közösség ugyanis akkor működik igazán jól, ha a széléről is be lehet lépni. Ha nem várjuk el, hogy mindenki teljesen egyforma legyen, és a különbözőségek mellett is meglátjuk egymásban a közöst, az emberit. Ehhez nem kellenek nagy dolgok. Néhány apró lépés a másik felé éppen elég. Egy bátorító szó, egy biztató mosoly, egy pillanatnyi figyelem, egy kicsit nagyobb türelem. Mert a közösség nem csak az erő forrása. A gyógyulásé is.

Milyen kisfiú volt Áron?

Egészen különleges, ezt minden elfogultság nélkül mondom. Nagyon melegszívű volt, ugyanakkor mindig vagánynak akart látszani. Rajongott az apukájáért, rám mindig nagyon vigyázott, védelmezett. Árcsinak kivételes humora, intelligenciája, tudásvágya volt. Lakott benne egy pici öregember. Nyolcévesen már „házasságkötéseken” és „cégalapításokon” volt túl. Keresztrejtvényt fejtett, Retro Rádiót hallgatott, és odavolt a bogarakért. Előre szaladt az időben, mintha mindig is tudta volna, hogy neki csak rövid élete lesz. 

Áron nagyon hirtelen halt meg. Hogyan élted meg a gyász első időszakát?

Próbálom visszaidézni fejben, de nem emlékszem semmire. Sokkos állapotban voltam néhány hónapig. Olyan volt, mintha én is meghaltam volna. Elképesztő ürességet és üvöltő fájdalmat éreztem. Voltak olyan pillanataim, amikor azt gondoltam, mennyivel jobb és könnyebb lenne ott lenni, ahol ő van. Alapvetően erős, terhelhető ember vagyok, próbálok mindenhol helytállni és mindenkiről gondoskodni. Ezért eleinte igyekeztem mindent ugyanúgy csinálni, viszonylag hamar visszamentem dolgozni. 

Aztán eljött egy pillanat, amikor rájöttem, nem bírom ugyanazt a terhelést, mint korábban, nem tudom ugyanúgy folytatni az életemet. Meg kell húznom a határokat, és nem kell mindenkinek megfelelnem. 

Mondhatom azt a főnökeimnek, hogy nem utazom külföldre minden második héten pár napra, ahogy korábban tettem; és azt is választhatom, hogy két hétre elmegyek betegszabadságra, mert nem bírok dolgozni. A páromnak is megmondhatom, hogy nekem most nehezemre esik a gyerekeiről gondoskodni, amikor nálunk vannak. Tudtam, ha nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor egyre rosszabbul leszek, és összeomlok. Lehet, hogy ez önzően hangzik, de nekem a legrosszabb, muszáj a saját igényeimre figyelnem. 

Mi változott bő egy év után?

Nagy választóvonal volt Árcsi halálának egyéves fordulója. Előtte minden ünneptől, családi eseménytől féltem. Most, hogy már túl vagyok az első karácsonyon, születésnapon stb. nélküle, tudom, hogyan kell túlélni. 

Ha egyszer sikerült, bízom benne, hogy jövőre és utána is fog.

 Így egy év után is úgy érzem, ő van, azonban már más a kapcsolatom vele. Mondják is a szakemberek, ha meghal valakid, megmarad vele a viszony, csak átalakul. Nincs itt fizikai valójában, de mégis itt él a szívemben. Érzem, hogy lát és hall. Sokszor beszélek hozzá, fennhangon is, ez jó érzéssel tölt el. Ha valami nagyon fáj, vagy nehéz helyzetben vagyok, mindig hozzá fordulok, és segít. Eleinte dühös voltam és lázadtam: „Miért velünk történik ez? Miért épp én, amikor nekem csak egy gyermekem van? Miért az én fiam, aki annyira különleges kisfiú volt?”. Már elindultam azon az úton, hogy elfogadjam a sorsomat. Azt azonban, hogy neki miért ez jutott, miért csak ilyen rövid ideig élhetett, továbbra sem tudom. Remélem, egyszer ezt is megértem. 

Kik álltak és állnak melletted a mai napig? Milyen támogatást kapsz tőlük?

Az, hogy én így vagyok most, a páromnak, a testvéremnek, a barátaimnak és az ismerőseimnek köszönhető.

 Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem lenne körülöttem ekkora védőháló. Ma több barátom van, mint Árcsi halála előtt, pedig ez épp fordítva szokott lenni. 

A gyászoló azt éli meg, hogy egy idő után mindenki eltűnik mellőle, az emberek elfordítják a fejüket, átmennek az utca túloldalára, hogy ne kelljen vele találkozni. Valaki velem is így viselkedik. Ám a közeli barátaim megmaradtak, és a történtek hatására sok ismerőssel, baráttal még mélyebb lett a kapcsolatom, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ők mind olyan emberek, akik tudják, hogyan forduljanak hozzám, hogyan kezeljék ezt a helyzetet. A legnagyobb támaszom a párom, Endre. Óriási lelkierőről tesz tanúságot nap mint nap, fantasztikus, ahogyan támogat, pedig bármikor mondhatta volna már, hogy „Ne haragudj, nekem ez sok, nem vállalom!”, de nem teszi, kitart mellettem. Árcsi apukájával, a volt férjemmel továbbra is jó viszonyban vagyok, a fiunk örökre összeköt minket. Megbonthatatlan a kapcsolatunk, legalábbis én így gondolom. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Van-e esetleg olyan, ami nem esik annyira jól másoktól?

Az, ha úgy tesznek, mintha nem is élt volna Árcsi. Ha úgy kell egy programban, társalgásban részt vennem, hogy nem beszélünk róla, pedig ott lenne a helye. Tudom, hogy sokan kerülik a témát, mert kényelmetlen nekik, nem tudják, mit mondjanak. 

Szerencsére azonban sokan szívesen beszélnek róla, és emlékeznek rá. Több kis barátjánál kint van a képe, és őriznek tőle egy-egy játékot emlékben. 

Vannak-e olyan dolgok, szokások, amik segítenek őrizni az emlékét?

Rengeteg dolog. Otthon van egy kis emléksarka, kint vannak a fotói és a kedvenc tárgyai. Itt mindig ég a mécses. A falon is rengeteg kép van róla, és visszük mindenhova a fényképét. Miután elment, építettünk neki egy lugast, ami nagy kívánsága volt.  De nem csak tárgyak őrzik az emlékét. Rengeteget beszélünk róla otthon, hiszen mindenről ő jut eszünkbe. Mindig megtárgyaljuk, mihez mit szólt volna, ízlene-e neki az étel vagy sem, mert nála sarkalatos pont volt az evés. Ha hangyát látok, akkor is egyből rá gondolok. Nagyon szerette őket, és sokat is tudott róluk. Utolsó névnapjára hangyakirálynőt kért. Volt egy kedves szokása. Egyszer, amikor rossz napom volt, s vettem ki a kádból az esti fürdés után, azt mondtam neki, hogy ez a napom legjobb része. 

Onnantól kezdve minden este kiabált a kádból: „Anya, gyere! A nap legjobb részére!”. Mindig ez jut eszembe fürdésnél. 

Millió dolgot tudnék még mondani. Sokat álmodom vele, de az álmokban mindig az történik, hogy meg fog halni vagy már meghalt. Egyszer azt álmodtam, hogy elköszönünk egymástól, és útravalóval lát el. Hálás vagyok ezekért az álmokért, mert olyankor vele lehetek, megölelhetem, megpuszilhatom. Bár érzelmileg megvisel, és nehezek a másnapok. 

Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, kicsit könnyebb? Vannak-e olyan dolgok, amelyekben örömöt találsz?

Még egy év után is brutálisan nehéz. Törékenyebb lettem, sokkal könnyebben kibillenek az egyensúlyomból, de már van olyan nap, amely sírás nélkül telik el. 

Bátran vállalom, hogy annak ellenére, ami történt, ha olyan helyzetben vagyok, amelyben amúgy jól érezném magam, vagy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket szeretek, akkor megengedem magamnak, hogy mosolyogjak, kacagjak. Tudom, hogy Árcsi is így akarná. 

Meg is ígértem neki a halálos ágyán, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy jól legyek. A sport: biciklizés, evezés, futás sokat segítenek, de a kertészkedésben és a jelenlegi házfelújításunkban is örömömet lelem. 

Sok emberben él egy kép arról, milyen a gyászoló ember, milyennek kellene lennie. Ha ettől eltér, ítélkeznek felette. Találkoztál ilyennel?

Szemtől szemben nem, de a hátam mögött lehet, hogy beszéltek arról, hogyan kellene viselkednem, öltöznöm, mit csinálhatok és mit nem gyászoló édesanyaként. Olykor én is feltettem magamnak ilyen kérdéseket: „Beülhetek-e vacsorázni a barátaimmal néhány hónappal a kisfiam halála után? Kirúzsozhatom-e a számat? Hordhatok-e színes ruhát? Megengedhetem-e magamnak, hogy elmosolyodjak, ne adj’ Isten, nevessek?”. Testvérem mondott ezekre jó választ: „Az törjön feletted pálcát, aki már átment ugyanezen, és tudja, miben vagy! Aki meg tudja, hogy min mész keresztül, az úgyse fog!”. 

Idővel rájöttem én is, van elég bajom, mit foglalkozzam azzal, mit gondolnak rólam mások? Nem érdekel, hogy megszólnak, hogy piros a szám, színes a ruhám, vagy épp nevetek.

Sokszor külsőségek alapján ítélkezünk, pedig sohasem tudhatjuk, kit milyen tragédia ért, milyen terhet cipel. 

Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik hasonló veszteséget élnek át?

Mindenképp forduljanak szakemberhez! Az elején azt gondoltam, megbirkózom egyedül a traumával, fájdalommal. Nekem senki se mondja meg, hogyan kell ezt csinálni. Főleg olyan ember ne, aki nem ment ezen keresztül, nem vesztette el a gyermekét. Aztán rájöttem, lehetetlenség ezt egyedül feldolgozni, s hamar szakemberhez fordultam. Sokat segít, hogy megfogalmazom és kimondom az érzéseimet, gondolataimat, rájövök dolgokra. 

A másik tanácsom a gyászolóknak az, hogyha vannak körülöttük olyanok, akik segíteni akarnak, akkor hagyják! 

Az az ember, aki ilyen veszteséget él meg, úgy érzi, kiszorult a világból, senki sem érti, min megy keresztül. Mint az a katona, aki borzalmas háborúból tér vissza a normál életbe, ahol boldogok az emberek, vidáman kávézgatnak és beszélgetnek. Kívülállónak érzi magát, és nem tud hozzájuk kapcsolódni, mert óriási trauma és fájdalom érte. Ilyen helyzetben a legrosszabb, amit tehetünk, hogy elszigeteljük magunkat. Ha sokszor nincs is kedvünk kimozdulni, akkor is menni kell! Sokszor én is csak utólag mondtam, jó, hogy találkoztam és beszélgettem másokkal. Ha valaki így is kíváncsi a társaságunkra, és hajlandó segíteni, akkor éljünk vele! 

Mit tapasztalsz, hogyan kezeli a modern társadalom a gyászt?

Nagyon sokan tabusítják a halált, a gyászt. Nem beszélnek róla, próbálják a gyermekeiktől is távol tartani, holott az élet velejárója. Régen az emberek gyertyát gyújtottak és imádkoztak a haldokló ágyánál, még a gyerekek is. A halál beállta után pedig felravatalozták a halottat, és virrasztottak mellette. Manapság nem otthon, hanem kórházban halnak meg az emberek, s a gyerekeket még a temetésre sem visszük el. Ezért aztán sokan felnőttként sem tudnak mit kezdeni a halállal, esetlenül állnak hozzá, nem szívesen beszélnek róla. Nagyon rossznak tartom ezt az irányt. Nem kellemes téma, de mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor találkozunk a halállal. Ezért meg kellene tanítani gyermekeinknek, hogyan álljunk hozzá, hogyan viszonyuljunk a gyászhoz, a gyászolóhoz, mit tegyünk és mondjunk ilyenkor. 

Nem kell elkerülni a gyászolót, mintha leprás lenne, hanem szabad odamenni hozzá, és mondani egy jó szót, mert minden kedves gesztus, mosoly, ölelés, együttérzés, nagyon sokat jelent nekünk. 

Hogyan látod a jövőt?

Eltelt egy év, de érzem, ez még nagyon nem a vége. Több cikket olvastam gyászfeldolgozásról, illetve interjút gyászoló szülőkkel. Mind az érintettek, mind a szakemberek azt mondják, hogy a gyermek elvesztése olyan mély nyomot hagy az ember lelkében, amely sohasem tűnik el teljesen. A fájdalom idővel enyhülhet, de nem szűnik meg teljesen, az ember megtanul együtt élni vele.  Nekem még sokat kell ezen dolgoznom, szerencsére nagyszerű szakember van ebben segítségemre. Próbálok új célokat találni az életben, mert engem azok visznek előre. 

– Kislányként is elképzelte magát a színpadon? 

– Igen, egész kicsi koromtól kezdve titkos vágyam volt, hogy színész legyek, de sokáig nem mertem róla beszélni. Titkoltam, ahogyan a szerelmet titkoljuk a legelején – csak nehogy bárki megsejtse. Ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, kitérő választ adtam. Gimnazista voltam, amikor a diákszínjátszó-körünkbe ellátogatott Máthé Erzsi, s megnézte az előadásunkat. A játékot követően beszélgetett velünk, és kérte, tegye fel a kezét, aki színész szeretne lenni. Bár lélekben készültem a színművészeti felvételijére, mégsem mertem bevallani. A mai napig tisztán emlékszem az arcomat elöntő forróságra, amikor felém fordulva megkérdezte: „S te, te nem szeretnél színész lenni?” Hónapokig madarat lehetett fogatni velem.

– Melyek voltak a legfontosabb állomások a Fabók Mancsi Bábszínházáig vezető úton? 

– Fontos állomása volt a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola színjátszó köre, és az ismeretség csodálatos tanárommal, Farkas Ágnessel. A szerepekbe bújás, a sokszoros átváltozás, a felhőtlen színpadi játék öröme ebben a közegben talált meg. A Kolibri Színház Dajka Margit Stúdiójának és két csodás tanáromnak, Török Áginak és Szívós Karinak köszönhetem, hogy a bábozást szívemből megszerettem. El sem tudom mondani, hogy mennyire vágytam bekerülni a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Fodor Ancsa színésznő mesélte, hogy a felvételit megelőző éjjelen, vagyis szilveszterkor, pontban éjfélkor megsimogatta az egyetem Rákóczi úti épületének kilincsét. Tisztán emlékszem, hogy a következő év szilveszter éjszakáján hogyan törtem át magam a szembe­özönlő tömegen, akik a Duna-partra igyekeztek az éjféli tűzijátékra, csakhogy én az Urániát akartam mindenáron elérni. Éjfélkor megfogtam az ajtókilincset, s elmormoltam egy imát. Tényleg nagy bolond voltam, de ugyanolyan fontos fogadalom és kérés volt ez ott számomra, mint később az Uránia színpadán tett gólyaesküm. Bár bábos osztályban végeztem, először mégsem bábszínházhoz szerződtem, hanem a Miskolci Nemzeti Színházhoz. Az egyetemi évek utolsó napjaiban Csató Kata félrehívott egy rövid beszélgetésre, s azt mondta, menjek nyugodtan Miskolcra, de ha mégis bábozásra adnám a fejemet, s szükségem lesz pénzre vagy bármire, keressem fel bátran, és az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének vezetőjeként segíteni fog. Kezdő színészi fizetésemből az első évad végére mindössze kétszáznyolcvanezer forintot tudtam félretenni, ami nem lett volna elegendő a tervezett darabom díszletére és bábjaira. Ekkor felhívtam Katát, aki egy pályázat révén segített előteremteni a szükséges összeget. Míg élek, hálás leszek ezért. Így születhetett meg a Fabók Mancsi Bábszínháza. 

Kép

Jelenet az Azért a kis bolondságért... című előadásból – Forrás: fabokmancsi.hu

– Ez az egyszemélyes színház később egy társsal bővült, akivel nem csupán a színpadon, hanem az életben is szövetséget kötöttek. Hogyan találtak egymásra Keresztes Nagy Árpáddal?

– Mesébe illően. Legelőször Karcsán láttuk egymást egy népmese-találkozón. A halhatatlanság országa című mesémmel hívtak meg, Árpád pedig bábos mesemondóként és kobzos énekmondóként lépett fel. Így alkalmunk nyílt jó alaposan szemügyre venni a másikat. 

Mindjárt feltűnt, hogy hasonlóan gondolkodunk arról, miként adhatnánk át befogadható módon a népi hagyatékainkat a mai kor embere számára. Bár alaposan elvarázsolódtunk egymástól, rövid gratulációra futotta csupán, s több mint fél évig nem találkoztunk. 

Utána ismét összesodort minket a szél a Thália Színházban, amikor A székely menyecske meg az ördög című előadásomra készültem abban a teremben, ahol Árpád épp befejezte a saját játékát. Jó párszor kerültünk hasonló helyzetbe. Egy alkalommal Árpád adott egy üveggel a saját termelői mézéből, amelynek címkéjén rajta volt a telefonszáma is. Közös előadás megalkotásába fogtunk, és a munka során menthetetlenül egymásba szerettünk. Nemrég volt a tizedik házassági évfordulónk, és ebből az alkalomból elmentünk Óbudavárra, a házaspárok útjára. Ott az egyik állomáson azt olvastuk feladatként, hogy elevenítsük fel egy nagy összeveszésünket és az azt követő kibékülésünket. Rá kellett jönnünk, hogy eddig soha nem volt nagy összeveszésünk.

– A humornak milyen szerep jut a bemutatott darabokban és a személyes életterükben? 

– Nincs a világon olyan nehézség, amelyre a humor ne volna gyógyír. Ezért is szeretjük annyira a népi gyűjtéseket, a népi észjárást és történetszövést, mert mindig sajátja a jóízű humor. Ha meg tudjuk mosolyogni egy nehéz helyzetünket, félig már ki is jöttünk belőle.

– Korábban a népmesék nem csupán a gyerekekhez szóltak, és a bábszínház közönsége sem szűkült le a ­fiatalabb befogadókra. Másképp kell megszólítani a felnőtteket, hogy megérintse őket egy darab?

– Ugyanazzal a hitelességi vággyal állok a színpadra, akár gyermek néző lát, akár felnőtt. A különbséget abban látom, hogy bizonyos témák vagy mondatfűzések nem valók még a gyermekek ártatlan lelkének. Számukra negyvenöt-ötven perces előadásokat tartunk. Felnőttekkel szemben viszont merem megengedni azt a kegyetlenséget, hogy egy ültő helyükben másfél óráig nézzenek bábszínházat. Hazánkban még nem igazán terjedt el az „én és a báb” technikája, ahol a bábos a saját maga által életre keltett bábbal kerül kapcsolatba. Én ezzel kísérletezem, így feszegetem a határaimat, és ez a felnőttek figyelmét is felkelti.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

– A báb milyen többletlehetőséget kínál? 

– Az, hogy egy élettelen tárgyba életet lehelünk, már önmagában misztérium. 

A jó bábos mágus, és a bábok világában nincsen lehetetlen. 

Igaz, a filmvásznon és a rajzfilmvásznon sincs, de a bábszínház mindeközben a személyes jelenlétet, az „itt és most” valódiságát is meg tudja őrizni.

– Miközben a Kárpát-medence magyarlakta területén vándorolnak, és „házhoz” viszik az előadásokat, 2023 pünkösdjén a zsámbéki öregtemplom szomszédságában megnyílt a saját szabadtéri játszóhelyük. 

– Több mint tíz éve alakítjuk a Zsámbéki Zsöllyekertet. Nagy öröm számunkra, hogy olyan színházi helyszínt hozhattunk létre, amely egyben gyönyörű természeti környezet is. Kertszínházunk szomszédságában terül el Árpád méhese. A mesélő méhészeti foglalkozások keretében a gyümölcsöskert, a természet, a méhek és a kultúra is egybe tud olvadni.

– Az idei pünkösd mit tartogat a közönség számára?

– Idén két zsöllyekerti fesztivál is vár közönségünkre; pünkösdkor az immár hagyományos III. Zsöllyekert Fesztivál és augusztus derekán a Zsámbéki Vitéz László Napok. Pünkösdi nyitófesztiválunk június 6–8-áig tart. Megtiszteltetés számunkra, hogy kertszínházunk vendége lesz Berecz András, Écsi Gyöngyi, a MárkusZínház, a Ládafia Bábszínház és a Ziránó Színház. Kemény Henrik születésének századik évfordulója alkalmából augusztus 15-e és 17-e között a mai kor Vitéz László-játékosai látogatnak el zsöllyekertünkbe: Pályi János, Pilári Gábor, Takács Dániel, Tatai Zsolt, Nizsai Dániel és jómagam is játszani fogok egyetlen női Vitéz László-játékosként. A nyári szezonban Gál Tamás is fellép színpadunkon, s a Fabók Mancsi Bábszínháza összes előadását megtekintheti a nagyérdemű. 

Támogatott tartalom

Mindketten művészek vagytok. Ez volt a gyerekkori álmotok? 

Andreja: Édesanyám Estela Jugovic művészettörténész, divattervező és festőművész. Emlékszem, amikor a művészettörténet vizsgájára készült, mellette rajzoltam, ő pedig instruált. Ötévesen már kiállították a rajzaimat az óvodában. A csendes alvóidőben is mindig rajzolgattam. A pályaválasztás nem tűnt egyszerűnek, mert sok mindenben tehetségesnek tartottak, végül a grafikusművész és illusztrátor szakmát választottam. Ezek a művészeti ágak sokoldalúságot kívánnak, ismerni kell az anatómiát, a geometriát, a művészettörténetet, az esztétikát, az anyagokat.

Piros: Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt. Tizenhárom éves koromban anyukám egy komoly rákműtéten esett keresztül, és kérdéses volt, hogy túléli-e. Akkor vittek be az egri angolkisasszonyok intézetének kerámiaműhelyébe, és az alkotás lefoglalt, megnyugtatott. Szerencsére édesanyám túlélt még két hasonló operációt. Tizenöt évesen elveszítettem a nagyapámat, aki apám helyett apámként nevelt. 

Láttam, hogy ennyi az élet, bármikor elveszíthetjük, akit szeretünk. Ez a felismerés arra vezetett, hogy amíg itt vagyok a földön, hagyjak nyomot magam után. A világban mindenhol szerettem volna lerakni egy követ. 

Megálmodtam a nyolcvanéves Pirost egy nagy kertben a családjával, ahogyan hosszú pipával a kezében mesél a világ számtalan pontján kifaragott kőszobrairól. Most negyvenöt éves vagyok, nem pipázom, hatvan szobrot faragtam huszonhárom országban, de a nagy család még hiányzik.

Már most elég sok nyomot hagytál magad után. Melyikhez fűződik a legizgalmasabb kaland?

Piros: Egyiptomban egy tenyérnyi bronzszobromra azt hitték, hogy bomba. Összefutottak a biztonságiak, de szerencsére tudtam bizonyítani, hogy ez a kairói kiállításom egyik darabja. Egyik legkülönlegesebb kalandom, amikor Ománban beültettek egy fehér limuzinba egy japán férfi kollégámmal. Kiderült, hogy kőbányát keresünk a köveink faragásához, de gyanúsan a sivatagban kötöttünk ki. Mikor kiszálltunk a klímás autóból, először elájultam a negyvenöt fokos hőségben, és ráböktem az első kőre, hogy ez jó lesz. Néhány nap múlva egy konyhányi méretű követ raktak le a parkba, amit nem egészen értettem. Azt mondták, a fele a homokban volt. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Melyik szobrod áll legközelebb a szívedhez? 

Piros: Az egri a kötődésem miatt fontos, bár a modellt a közgyűlés választotta ki és szavazta meg. Nagy vágyam az egri nőket ábrázoló szoborcsoport megalkotása. Szeretem Kínában a Vénusz-szobromat, amelyet egy híres művész választott a múzeuma mellé. A nyolcmilliós városban a legnépszerűbb szobrász díjat kaptam anélkül, hogy tudtam volna a szavazásról. A vajdasági Kikindán, Szerbiában a világ egyik legnagyobb méretű kerámiaszobrait lehet létrehozni, ott is készítettem egy szoborcsoportot. Fontos látnom, hogy hová és milyen céllal kerülnek az alkotásaim. 

Hogyan juthat eszébe egy nőnek, hogy flexszel a kezében és vastag kőporréteggel az arcán többméteres szobrokat formázzon? 

Piros: A kirobbanó és intenzív energiám belső késztetésből fakad. Magam választottam minden kihívást; az agyag egy idő után kevésnek tűnt, túl gyorsan legyőztem, és követ akartam. 

A szobrásznak megvan a fő anyaga, de mindenből tud alkotni. Dolgoztam szappannal, fűszerekkel és kenderrel is. 

A kő mindig kihívás; ahány kő, annyiféle, más szerszámot és más erőkifejtést, megmunkálást kíván. A flexhez jó kondi kell, de legalább annyiszor van a kezemben kalapács és véső is.

A családalapítás a munka mellett háttérbe szorult? 

Piros: Mindig szerettem volna családot, de az egy hónapos külföldi munkákból senki sem várt haza. Aki nem élte át velem mindazt, amin átmentem a rabszolgamunkától a piros szőnyegig, annak nehéz követnie. Harminchét évesen talált meg az igaz szerelem. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. májusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.