„Kossuth levélbontója hazatért” – Megyesi Balázs a múlt tárgyait juttatja vissza eredeti helyükre

Mikor fordult a figyelmed a művészettörténet felé? 

Gyerekkoromban nagyon érdekeltek a régiségek. Nyíregyháza mellől, Orosról származom, ahol sokat beszélgettem idős emberekkel, közülük többen felengedtek a padlásukra, ahol számos érdekes tárgyat találtam a rossz szenes vasalótól a törő nélküli mozsáron át régi fényképekig. A szobámba száznál is több régi tárgyat gyűjtöttem. Később felfigyeltem édesapám művészeti albumaira, amelyekbe gyerekfejjel belerajzoltam. Apa elvitt kiállításokra is, megfogott a művészet, el is döntöttem, hogy festő vagy restaurátor leszek.

Ennek megfelelőn tanultál tovább?

Nem, katolikus gimnáziumba jártam, de lázadtam a keretek ellen, mert művész szerettem volna lenni. Kerestem egy festőt, így lett a kvázi magántanárom Madarassy György. Rajzoltam, festettem, de az igazság az, hogy nem voltam túl szorgalmas. Ezért Gyuri bácsi azt javasolta, legyek inkább művészettörténész vagy műkereskedő. 

Az iskolában elkezdtem előbb csereberélni, majd „kereskedni” a régiségekkel. 

Az érettségi előtti pánikhelyzetben számos gondolat felvetődött, milyen irányba tanuljak tovább, szóba került a jog, de még a papi pálya is, ám utóbbit elvetettem, amikor szerelmes lettem. Mivel mindig vonzódtam a művészetekhez, a művészettörténész szakot választottam. 

Hogyan élted meg a léptékváltást, ami Nyíregyháza és Budapest eltérő méretéből, műemlékeinek, közgyűjteményeinek különböző nagyságrendjéből fakadt?

Nyíregyháza kertvárosi részén nőttem fel, ahol nemhogy műemlékek nem voltak, de Kádár-kockákon kívül egyéb sem. Gyermekként számomra Nyíregyháza jelentette New Yorkot: ámulatba ejtettek a magas házak. Később is ott szerettem volna élni, ahol magas épületek állnak, ahol mindig történik valami. Amikor tízévesen eljuthattam az Operaházba, az maga volt a csoda. Később, felsősként is jártunk néhányszor Budapesten, mély benyomást tettek rám az Andrássy út palotái, a Szépművészeti Múzeum és a Váci utca. Álmom volt Budapest, annyira, hogy a Kultúrház című, késő este sugárzott műsor epizódjait felvettem VHS-kazettára. Biztos voltam benne, ha elköltözöm Nyíregyházáról, Budapest belvárosában fogok lakni. Amikor megtehettem, ki is vettem a környéken egy albérletet.

Mi izgatott leginkább a művészettörténetben?

Kisgyerekkoromtól hiperaktív voltam, ezért eleinte nehezen találtam a helyem a könyvtárban. Úgy éreztem, ott a vég! Szerettem volna belevetni magam az élet sűrűjébe, műtárgyakkal találkozni, ezért már az egyetem kezdetén felkerestem Szántó Péter régiségboltját az Üllői úton, és az üzletbe lépve azt mondtam: „jó napot kívánok, szakértő szeretnék lenni, de senkit nem ismerek Budapesten”. Beszélgetni kezdtünk, kaptam néhány telefonszámot, eljutottam ismert műtárgyszakértőkhöz. Besegítettem bútort pakolni, árut szállítani, közben elkezdtem kijárni az Ecseri úti piacra. A könyvtárban olyan könyveket kerestem, amelyek magyar műtárgyakról szóltak.

A tanulás és a gyakorlat összeért: találtam a piacon egy Vágó József tervezte széket, amit fillérekért vettem meg, és jó áron értékesítettem. 

Így kezdtem erre a területre fókuszálni. 

Motivált a siker a tanulásban?

Egyértelműen. A műtárgyak értékesítéséből származó bevétel segítségével tudtam bérelni egy pici lakást, elhagyhattam a kollégiumot. 

Diplomás tudósként, mi vonzott a műtárgykereskedelem felé? 

Az egyik meghatározó mű az életemben, a Mravik László szerkesztésében készült The „sacco di Budapest” and Depredation of Hungary 1938–1949, amely a főváros kifosztásáról szól. A könyv ráirányította a figyelmemet arra, Budapesten milyen sok olyan műtárgy lehet, ami eltűnt. Ráálltam az elveszettnek gondolt magyar műtárgyak kutatására. A munka során rádöbbentem, hogy a könyvben felsorolt alkotások csak a felszínt jelentik. Az egyetemi tanulmányaim, a levéltárakban, könyvtárakban található dokumentumok segítségével láttam munkához.

Mi volt az első tárgy, amit már a fenti metódus segítségével találtál meg?

Gorka Géza Kossuth-díjas keramikus kútja, amit egy mára megszűnt Pál utcai régiségboltban találtam – sok-sok darabban, egy dobozban.

Mi a legérdekesebb a tárgyak históriájában?

Amikor kézbe veszek egy tárgyat, „megfogom” a történelmet. 

Kissé szentimentálisan behunyhatjuk a szemünket, és végiggondolhatjuk, mennyi minden történhetett egy adott műtárggyal több száz vagy ezer év alatt. Furcsa, varázslatos mesevilágba csöppenhetünk. 

Milyen missziós cél szolgálatába állítható az országos ismertséged? 

Az elmúlt legalább hetven évben a társadalom nem kezelte helyén a tárgyi örökségünk fontosságát, a felmenőink hagyatékának tiszteletét. Nyugaton ez másképp zajlott le, igaz, ott nem rombolt a kommunizmus, ami előbb szándékosan elpusztította az általa dekadensnek ítélt értékeket, később mindent átfestett házmesterbarnára. Eközben bizonyos körök, amit lehetett, illegálisan Nyugatra csempésztek. 

Ahhoz, hogy ma észrevegyük a bennünket körülvevő értékeket, hogy megálljunk egy percre, és felpillantsunk az épületekre, szükség van mankókra. A média ereje abban (is) rejlik, hogy sok emberhez eljuthat egy-egy üzenet széles spektrumon, ezért a társadalmi felelősségvállalás egy formája is, hogy mit közvetítünk. Az embereket érdekli a téma, olyan nézettségi adatokat produkál a Kincsvadászok, amire nem is gondoltunk volna, mert az emberek ki vannak éhezve arra, hogy tanulhassanak. Szórakoztatva tanítunk, és rávilágítunk, hogy amit nagyszüleinktől örököltünk, nem a szemétbe való. 

Kidobjuk a műtárgyakat?

A kommunizmus évei alatt a polgári otthonokat felszabdalták, megmaradtak tárgyak, ám a polgári folytonosság megszűnt. Gyökereit elfeledve, a társadalom többsége a megörökölt tárgyakat eladta, elhasználta, kidobta. Nagyon komoly műtárgyak is eltűntek így. Piacokon olyan értékű kincseket lehet találni még ma is, amelyek hiánypótlók.

Említenél példát?

Gondoljunk bele: egy biedermeier pohár az 1840-es évek végéről, amire magyar nemzeti színű szalagot festettek, csak nekünk, magyaroknak fontos. 

A 19. század második felének elején egy ilyen pohár azt jelentette egy magyar otthonban: magyarok vagyunk, összetartunk. Ma egy ilyen műtárgy egy külföldi piacon 30–50 euróba kerül, mert nekik csak egy pohár.

A tárgymentés során megható történeteket is átélsz?

De még mennyire! Egy művészttörténész kolléga a könnyeit hullatta, amikor egy második világháború során elhurcolt festmény visszakerült az egyik magyar kastélymúzeumba, ugyanarra a helyre, ahol korábban függött. Egy másik alkalommal egy hagyatéki ügyben az örökösöknek fogalmuk sem volt arról, mekkora érték került a birtokukba. Amikor az egyik festményről kiderült, hogy hatmillió forintnál is többet ér, a házaspár hölgy tagja ezt hallva az ágyra rogyott. A napokban találkoztam a férjével, elmondta, hogy a pénzből fel tudták újítani a házukat, gyermekeiket egyetemre írathatták. Az egész életük megváltozott az örökségnek köszönhetően. 

Melyik volt a legrégebbi tárgy, amit valaha kézbe fogtál?

Ókori pénzek, tárgyak viszonylag gyakran megfordulnak a kezeim között. Épp egy ilyen korú műtárgyat, egy 3–4. századi, bronz sebészeti kanalat vittem vissza a MNM KK Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba a Keressük a helyét című, online projektem keretében. Ennek a műsornak az a célja, hogy visszahelyezzük a tárgyakat egykori helyükre, vagy oda, ahol a helyük lenne. Sok tárgy ugyanis akkortól válik értékessé, hogy visszakerül a helyére. 

Kép

Fotó: TV2

Számos tárgyat szolgáltattál vissza a projekt keretében. Melyik történet érintett meg a leginkább?

Sok történettel találkozom, de különösen meghatott, amikor Kossuth Lajos levélbontóját visszavittük a monoki Kossuth Lajos Emlékházba, vagy az Astoria szállóba került újra egy tálca, aminek még a helye is megvolt egy vitrinben. 

A szentendrei Szamoshoz elvittünk egy hiányzó kuglófformát, a New York Kávézóba pedig egy porcelán bögrét, ami azért volt különösen érdekes, mert az akkori készletből ez az egy darab maradt. Ez is csak azért, mert csorba volt, és egy alkalmazott hazavitte. 

Mi a véleményed az illegális, detektoros kincskereséséről, illetve a fekete műkincskereskedelemről? Hogyan tudsz e jelenségek ellen tudósként küzdeni? 

A törvényeket mindenkinek be kell tartani. Magyarországon nagyon gazdag leletállomány található a földfelszín alatt, több talajrétegben. Ezt a leletállományt megbolygatni is vétek, nemhogy eltulajdonítani. Óvnunk kell, ami jelenleg még a földfelszín alatt található, hogy ne pusztítsuk el örökre az emlékeinket. 

Találkoztál olyan tárggyal, ami illegális úton kerülhetett a piacra?

Kérdeztek már laikusok földmunka során talált tárgyak kapcsán, ilyenkor elmondom, mi a teendő: értesíteni kell a megyei múzeumot. Ha így teszünk, nyugodt lehet az álmunk, mert minden, ami földben (vagy vízben) található, az államé, akkor is, ha a kertünkben akadunk rá. 

A rengeteg tárgy, amelyekkel találkozol, számos lehetőséget is rejt. Mit tervezel a közeljövőre nézve?

Ötletgazdag ember vagyok, a gondolataim mennyisége, illetve a megvalósításuk meríti ki a napi huszonnégy órámat. A legfontosabb azonban, hogy ősztől oktatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen műtárgyismeretek és menedzsment tantárgyat. Ezt nagyon várom.