Nem volt egyébként sem túl jó napom, pont egy olyan pillanatban kapott el az egész, amikor a legegyszerűbb feladatok sem mennek zökkenőmentesen. Tanácstalanul álltam a villamosmegállóban. Fogalmam sem volt, hogyan fogunk így hazajutni, fel a meredek hegyoldalba. 
– Segíthetek? – kérdezte egy arra járó férfi, aki észrevette az arcomon a kétségbeesést. Röviden vázoltam a helyzetet, miközben próbáltam kiemelni a szerteszét guruló holmik közül a fiamat. 

A férfi, mint egy orvos, úgy hajolt közelebb a betegeskedő járműhöz, majd összeráncolt homlokkal közölte a diagnózist: itt hiányzik egy anya. 

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira rosszulestek a férfi szavai, holott tudtam, hogy nem rólam, hanem a kocsiról beszél, és egyáltalán nem vádol anyaságom hiányaival, szemem előtt mégis az elégtelenségem képe lebegett. Mert mi van, ha egyszer én is így hagyom el a fejemet, mint ez az apró alkatrész, amely összetartotta az egész kócerájt? Már így is gurulnak otthon szerteszét a be nem fejezett feladatok, az el nem mondott mesék, a fel nem épített várak, a meg nem foltozott szakadások.
– Na, nem kell ennyire megijedni – kezdett nyugtatni kedvesen az idegen, látva az elkeseredésemet. – Itt van a sarkon egy szaküzlet. Beugrok, és veszek gyorsan egyet.
– Adom a pénzt – húztam volna a tárcámat hálásan.
– Ne viccelj, egy anya kevesebb mint öt forintba kerül.
– Tényleg? Ezt jó tudni – nyugodtam meg.
Aztán csak néztem az idegen férfi után, aki elment anyát venni a fiam számára a sarki kisboltba. A szerelés nem tartott sokáig. Csavarhúzó nem volt nálunk (lehet, hogy legközelebb besüllyesztek egyet a könyv mellé indulás előtt), de minden erőnket bevetettük.

– Arra elég lesz, hogy hazáig kitartson – mosolygott rám a férfi.

– Köszönöm a segítséget – búcsúztam el, és kissé félve nekiindultam az útnak.
Otthon a fiam napjának legszebb pillanata volt, amikor az apjával kettesben megszerelték a babakocsit. Amikor pedig délután odaültem mellé, hogy befejezzük a fel nem épített várat, vagy elmondjam neki az el nem mondott mesét, csak a fejét rázta.
– Anya, szedjük szét inkább megint a „babacsokit” – kérlelt –, az volt a legizgalmasabb. 

Az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban, amelynek további részei elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
 

Milelőtt elpusztult, emberre támadt 

Veszett macskát találtak Milotán, amely mielőtt elhullott, emberre is támadt – járta be január végén a sajtót a Nébih közleménye. A veszettséggel kapcsolatos esetek tavaly ősszel kezdtek elszaporodni Magyarországon az ukrán határ mentén. Kutya, macska, szarvasmarha, aranysakál és róka is volt a fertőzött egyedek között. Január elején Tiszabecsen találtak elpusztult kutyát, majd Jánkmajtis községnél aranysakál esetében állapították meg a fertőzöttséget.
„Az esethalmozódás hátterében az lehet, hogy az elmúlt két évben ukrán szomszédainknak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a rókaállományukat vakcinázzák, és a szaporulatot kordában tartsák a vadászok meg az erdészek” – fogalmazott dr. Fassang Edit szigetszentmiklósi állatorvos, aki Facebook-posztban hívta fel az állattartók figyelmét a veszélyekre. Bár az Európai Unió támogatásával néhány éve Kárpátalján is megkezdődött a rókavakcinázási program, az ukrán állategészségügyi hatóság a háború miatt az utóbbi két évben nem tudta végrehajtani az immunizálást. 

„A vadállatok nem ismerik az országhatárt, előfordulhat, hogy az ukrán határ felől jönnek. 

A veszettség dühöngő fázisában 40–50 kilométert is képesek megtenni naponta. Miközben menetelnek, megharaphatnak más állatokat. 

Azért kongatjuk a vészharangot, mert előfordulhat, hogy ez beljebb fog gyűrűzni az országba, az elmúlt hónapok eseteiből jó pár valószínűleg már itthon fertőződött” – magyarázza kérdésünkre Fassang Edit. 

Az ország azon területein, ahol megjelent a veszettség, különböző óvintézkedések léptek életbe. Szabolcs–Szatmár–Bereg vármegyében 110 településen ebzárlatot rendeltek el, és kérik, hogy aki még nem tette, oltassa be a kutyáját, macskáját. 

Miért kell évente oltani?

Az urbánus, azaz a városok, falvak háziállatait érintő veszettség az 1930-as években megszűnt a szigorított ebtartás és az oltások bevezetésének köszönhetően, igaz a második világháború alatt újra előfordultak esetek. Mivel a magyar rókaállományt a ’90-es évek óta vakcinázzák, nagyon lecsökkent a vadveszettség eseteinek száma, de erdei veszettség a mai napig létezik. Pont ezért kell megelőzésként oltani a kutyákat, macskákat. A jogszabály szerint a kutyákat évente kötelező, a macskáknál ugyanez csak ajánlott – rájuk sem oltás, sem chip, sem ivartalanítás nem vonatkozik kötelező jelleggel. 

Egy kizárólag lakásban tartott macskát nem, de a kijárósokat az állatorvos szerint igenis be kellene oltani.

„Itthon sokszor nekiesnek az állatorvosoknak, hogy pénzéhesek vagyunk. De Magyarországon az oltási fegyelem sajnos hagy némi kívánnivalót maga után. Ha azt mondanánk, hogy elég két-három évente oltani, gondoljunk bele, mi lenne abból? Rengeteg olyan kutya lenne, amely egyáltalán nem lenne oltva, vagy csak nagyon ritkán” – szemlélteti. Tőlünk nyugatra, például Angliában vagy Németországban csak két-három évente oltanak, de ennek az az oka, hogy ott se városi, se erdei veszettség nincsen.

Kép

Szabolcsban rókák által terjeszett veszettség miatt lesz rókavakcinázás – A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Emberre, emlősállatra halálos a veszettség

A veszettségvírus koncentrációja többek közt a nyálmirigyben a legmagasabb, ezért általában harapás útján terjed a fertőzés. A bőr alá, izomszövetbe jutva az idegek mentén halad felfelé az agyig. A lappangási idő néhány naptól kezdve több hét is lehet. Rókában, sakálban, macskában gyakrabban fordul elő, kevésbé fogékony rá a csirke, baromfi.

A betegség emberre, emlősállatra is halálos. Az 1950-es évektől kezdve összesen nyolc esetben fordult elő itthon, hogy ember is elkapta a fertőzést, ezek felét macska okozta. Szomorú tény, hogy Indiában egyes becslések szerint a mai napig 20 ezren is meghalnak évente veszettségben. 

Embernél zavartsággal, tévképzetekkel, víziszonnyal jár együtt, majd a végső szakasz a bénulás. 

Állatnál két-három fázisa van a betegségnek. Először zavartak, szelíden viselkednek, furcsa, szeszélyes étvágyuk lesz, illetve nyáladzanak. Ezt követi a dühöngő szakasz, ám ez nem minden egyednél jelentkezik. Ilyenkor rátámadnak mindenre, mindenkire: például egy szelíd róka odajön, és hirtelen harap. A harmadik stádium a bénulás, végül agyvelőgyulladás következtében elhullik az állat. 

Kutyaharapás? Irány az orvos!

Ha megharapott, megmart minket egy állat, első utunk a háziorvoshoz vezessen! Ne nézegessük otthon a sebet, ne várjunk! Majd az orvos, a hatóság, az állatorvos eldönti, hogy az adott egyed veszettségre gyanús-e, illetve az állategészségügyi hatóság felé is be kell jelenteni, mi történt. Ha oltott kutyáról van szó, általában két hétig megfigyelés alá helyezik. Ha nem volt rendszeresen oltva, akkor hosszabb megfigyelésre lehet szükség. Amennyiben kóbor kutya, macska, esetleg róka volt a támadó, és elmenekült, akkor azonnal megkezdik az oltási sorozatot, hiszen embernél csak így lehet megelőzni a veszettség tüneteinek kialakulását.
„Akit a Covid-időszak óta az oltás szóra kiráz a hideg, annak muszáj megértenie, hogy a veszettség halálos betegség. Nem egy szép halál. Nincs rá más gyógymód, csak az oltással van esély a túlélésre” – szögezi le Fassang Edit.

A Nébih közleménye szerint a magas kockázat miatt soron kívüli rókavakcinázás lesz február végén Szabolcsban. Idén eddig nyolc esetben, legutóbb Kispalád település mellett egy kilőtt rókából mutatták ki a vírust.   

A róka vadállat
Az elmúlt években egyre inkább előfordulnak lakott területen rókák, néhány tanács, amit célszerű betartani:
Ne menjünk közel hozzá!
Ha szelíd, gyorsan távozzunk a másik irányba, mert az gyanús! 
Ne készítsünk rókaszelfit!
Ne hívjuk, ne etessük, ne szoktassuk házhoz!

„Ugyanígy zavartan viselkedő, nyáladzó, kutyához, macskához se közelítsünk! Hívjunk segítséget, szakembert, állatorvost! Persze nem minden nyáladzó állat veszett, de gyúljon fel bennünk ilyenkor a piros lámpa fénye” – hangsúlyozza az állatorvos.
Ha valaki rendellenesen viselkedő, emberre támadó vagy idegrendszeri tüneteket mutató vadállatot vagy háziállatot lát, haladéktalanul jelentse az illetékes állategészségügyi hatóságnál, az elhullott rókákat pedig a Nébih ZöldSzámán (06/80/263-244)!

Források, további információk:
kormanyhivatalok.hu 
NÉBIH 
NÉBIH  
 

Ez a jelenség néha könnyen azonosítható, többnyire azonban sokáig rejtve marad a gyermek, sőt a szülő előtt is. A parentifikáció egyes eseteiben a gyermek társként hallgatja meg a szülő beszámolóit a lelki életéről vagy a másik szülőről szóló panaszairól. Előfordulhat, hogy a házimunkából is a fejlődéséhez és az önbecsüléséhez szükséges mértéket meghaladóan veszi ki a részét, esetleg nagyrészt átvállalja valamelyik testvére gondozását. Ugyancsak megterhelő lehet, amikor egy gyermeket az életkorának nem megfelelő jelentős döntések meghozatalára bírnak rá: például döntse el, melyik óvodába akar járni, vagy váltson-e iskolát. 

Gyakori helyzet az is, amikor a párkapcsolati távolságát enyhíti az egyik vagy mindkét szülő azáltal, hogy beemeli a gyermeket a szülői alrendszerbe, és vele éli meg a hiányzó kapcsolati intimitást. A szülők magányát, szomorúságát és távolságát látva a gyermekek gyakran elkezdenek gondoskodni a szülőkről oly módon, hogy igyekeznek tökéletesen viselkedni. „Legalább én ne okozzak fájdalmat nekik” – gondolják, ám ezzel lemondanak a belső szabadságuk és a kreativitásuk egy részéről is. 

Kis felnőttek

A jelenség gyökerét többek között abban kereshetjük, hogy a gyermekek számára a szüleik a világon a legfontosabb személyek. Ezért számukra hihetetlen jelentőséggel bír a hozzájuk fűződő kapcsolatuk, illetve a közöttük lévő kapcsolat. Ez a látásmód nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan a naprendszerünket látjuk. Tudjuk persze, hogy létezik a Plútó, a Vénusz, hallottunk a Jupiter bolygóról, de az égitest szó hallattán legtöbbször a Nap és a Hold jelenik meg a szemünk előtt. Ezeket látjuk, érzékeljük, csodáljuk vagy éppen hiányoljuk. A többiről elhisszük, hogy léteznek, de a valóságunkat ritkábban érintik. 

Ráadásul a gyermekek gondolkodása énközpontú, ami azt jelenti, hogy mindent önmagukra vonatkoztatva értelmeznek. 

Így könnyen előfordulhat, hogy azt gondolják, ők felelnek a nap felkeléséért vagy a hold fogyásáért. Emiatt ösztönösen segíteni akarják a szüleikhez fűződő kapcsolatukat és a szüleik párkapcsolatát. Intuitív módon olvassák a szüleik érzelmeit és szükségleteit, majd válaszolnak is ezekre, azaz teljesítik a kimondatlanul rájuk osztott működéseket és feladatokat. Nemcsak a szülők egyéni jóllétéért vállalnak felelősséget, hanem a szülőket egyetlen egységként látják, ezért elkeserítő és értelmezhetetlen számukra a „Melyikünket szereted jobban?” kérdés, amelynek kitartó ismétlése mély, hűséggel kapcsolatos (lojalitási) válságot okoz bennük. Érzelmileg nem tudnak, és nem akarnak választani a szülők között, ha mégis megteszik, akkor ezt valamilyen drámai esemény váltja ki. 

Ezekért a kapcsolatokért a gyermekek nagyon sokra képesek önként: maguk jelentkeznek vigasztalni az elszomorodott szülőt, közvetítenek, tolmácsolnak közöttük, ellátják a testvérüket, illetve a képességeiket és a teherbírásukat meghaladó feladatokat vállalnak.

Nehéz meghatározni, melyik gyermeknél hol húzódnak a határok, ha teherbírásról, képességekről vagy a rájuk szabott feladatokról beszélünk. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kapcsolat része az is, ha a gyermek – számára emészthető formában – időnként hall a felnőttvilág nehézségeiről, ha valamilyen szinten bevonódik az újszülött kistestvér gondozásába, vagy a képességeihez mérten besegít a háztartásba. A kérdés mindig az, hogy a fejlődését és a kiteljesedését szolgálja-e mindez, vagy pedig a szülők érdekében teljesít. A gyermek erről többnyire nem képes visszajelzést adni. Edzők mesélik, hogy a megfelelően motivált gyermekek az edzések vagy az edzőtáborok fordulatos, izgalmas szakaszaiban annyira lelkesek, hogy intenzív mozgás után nem veszik észre, mennyire kimerültek. A felnőtt feladata, hogy ügyeljen erre. 

Mit él meg a gyermek, amikor felelősséget vállal a szüleiért? Azáltal biztosítja a jóllétüket, illetve saját maga számára a szeretetüket, hogy tudattalanul olvassa a szükségleteiket és kielégíti azokat. 

Lassan elhiszi, hogy ő csak akkor érdemes a szeretetre, ha a saját alapszükségleteit háttérbe szorítva gondoskodik másokról. 

Az alkalmazkodás révén lemond arról, hogy megélje a nehéz érzéseit, hiszen nem akarja a szomorúságával, a haragjával, a kétségbeesésével, a csalódottságával és a fájdalmával terhelni a szüleit. De mivel még gyermek, vagyis éretlen arra, hogy felelősséget vállaljon valakiért, érzi azt is, hogy valami nincs rendben, hiszen nem a gyermekkori énjére szabott feladatokat teljesíti. De ez megfoghatatlan érzés, amelyet körbevesz: a segítés, a változtatás, a fontossá válás vágya, a kötődés szükséglete és a helyzet romlásától való a szorongás. Emiatt a mélyben megjelenik a bizonytalanság, a bűntudat és az üresség érzete, amelyet továbbcipel a felnőttkorba.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: GettyImages

Gondoskodó szerepben 

A felnőtt, akiben az a meggyőződés él a gyermekkori tapasztalatok által, hogy a szerethetőségének záloga a másokról való gondoskodás, később is olyan kapcsolatokat választ és alakít ki, amelyekben megélheti, hogy a másiknak szüksége van rá. Nem ritka, hogy ezek az emberek segítőhivatást űznek, hiszen különleges képességgel és érzékkel bírnak, vagyis könnyen olvassák az érzelmeket és a szükségleteket, így tudnak másokat támogatni. Nem ritka az sem, hogy olyan házastársat választanak, akiről gondoskodhatnak. Mindezek a kapcsolatok azonban nem írják felül a szülőkhöz fűződő lojalitást sem. 

A családterápiás üléseinken számtalan helyzetben tapasztaljuk, hogy egyeseknek mennyire nehéz felnőttként megtalálniuk a felelősségvállalásban az egyensúlyt a szüleiket illetően. A parentifikált gyermek felnőttként is gyakran felelősnek érzi magát, ha a szülei jóllétéről, hangulatáról és hibáiról van szó. Vannak, akik azért küzdenek, hogy megkapják szüleik áldását valamilyen korábbi szakmai vagy magánéleti döntésükre. Vannak, akik szüleik vélelmezett elvárásait képtelenek elengedni. Találkozunk olyanokkal, akik annyira lehetetlennek érzik az egyensúly megtalálását, hogy inkább a szüleiktől való teljes eltávolodásban próbálnak nyugalmat találni. 

Bár a parentifikált személyek általában nagyon talpraesettek és hatalmas a terhelhetőségük, mindez rendkívüli mértékben igénybe veszi a testi és a lelki teherbírásukat. 

Ezek a személyek gyakran őrlődnek a házastársuk, a gyermekeik és a szüleik között, hiszen sok esetben az érdekek ellentétesek, ők azonban senkit nem szeretnének megbántani, mert úgy érzik, azzal a kapcsolatot is elveszítenék. Az egyensúlyozás közben mindenkire igyekeznek figyelni, de a saját szükségleteik gyakran láthatatlanok maradnak. Önmagukat bántják, elhanyagolják és kihasználják, hogy senkinek ne okozzanak fájdalmat. Azonban lehetetlen küldetést vállalnak, hiszen nem tudnak maradéktalanul megfelelni senkinek, így az önvád, a magány és a bűntudat érzése újra és újra felbukkan. 

Egészséges felelősségvállalás a szülőkért 

Nehéz minden családra és helyzetre érvényesen meghatározni, hogy milyen az egészséges felelősségvállalás. Annyi bizonyos, hogy olyan kapcsolódási módot igényel, amely mindkét fél számára elfogadható, szeretetet fejez ki és őszinte. Benne mindkét fél ismeri és tiszteletben tartja a határokat. Ehhez hozzátartozik a helyzetek rugalmas kezelése, a kölcsönösségen alapuló és érzelmileg kielégítő családi működés létrehozása, amely azt jelenti, hogy mindenki tekintettel van a másik élethelyzetére, temperamentumára, lehetőségeire és igényeire. 

A felelősségvállalás helyes módja és mértéke a leglátványosabban talán egyes helyzetek megoldásában ragadható meg. Amikor a civakodó idős szülők vitájából kilép a felnőtt gyermekük, és a közvetítésre vonatkozó burkolt utasítás teljesítése helyett kifejezi számukra, hogy mennyire nehéz helyzetbe hozzák őt azzal, amikor vitájukat nem megoldják, hanem neki panaszkodnak egymásra. Vagy amikor az alkoholista szülő gyermeke azt mondja: „Meglátogatlak a családommal, és időt töltök veled, ha azt érzem, biztonságos veled lennünk. Amikor iszol, alkoholmámorban úszol, akkor nem tudok kapcsolódni hozzád, a családomat pedig nem akarom kitenni ilyen helyzeteknek. Ilyenkor távol maradunk tőled. Akkor tudunk kapcsolatban lenni veled, amikor felelősséget vállalsz magadért, és nem hagyod eluralkodni magadon a függőségedet.”

Egyszerű leírni, de bonyolult megvalósítani. Hiszen itt nem csupán egy döntésről van szó. Hiszen az, aki kételkedik abban, hogy szerethető és elfogadható, úgy érzi, nincs is más választása, mint a másikért felelősséget vállalni. Amikor felvetődik a gondolat, hogy kiálljon magáért, felerősödik a rettegése az elutasítástól, a kapcsolat elvesztésétől, és fokozódik a bűntudat érzése. A változáshoz vezető út éppen ezért hosszadalmas és érzelmileg fájdalmas lehet. 

Ezen az úton meg kell engednie magának, hogy szembesüljön a belső érzelmi hiányaival és a láthatatlanná vált szükségleteivel, és együttérezzen önmagával. 

Már nem mások hiányait akarja pótolni, hanem gondoskodik önmagáról. Megengedi, hogy érezze azokat az érzéseket, amelyeket gyermekként nem érezhetett, mert meg akarta óvni a szüleit és saját magát is a fájdalomtól. 

Paradox módon a gyermekkor feletti szomorúság és az elutasítottság megélése hozzásegíti a lelki egyensúlyához azáltal, hogy végre teljesen önmaga lehet, nincs többé szükség az önfeladásra és az alkalmazkodásra, hogy elfogadhatónak érezze magát. Nincs többé szüksége arra, hogy elfojtsa mindazokat az érzéseket, amelyeket régen magába temetett azért, hogy szeressék. Ahogyan elkezd tisztelettel és megértéssel fordulni saját maga felé, megtapasztalja, hogy teljesítmény nélkül, önmagáért is szerethető. Ettől nem válik semmissé mindaz, ami vele történt (vagy éppenséggel nem történt), de képes lesz szeretettel és irgalommal viszonyulni önmagához, és ezáltal másokhoz is. 

Az idősödő szülők és a felnőtt gyermekük közötti viszony dinamikus, azaz folyamatosan változó, a körülményekre reagáló. Emiatt mindkét fél számára feszültséget rejthet. A felek számára időnként sok, máskor pedig kevés az, amit a kapcsolat ad vagy igényel. Az érzések énüzenetekben történő megfogalmazása, és annak a törekvésnek a kifejezése, hogy a felek a nehézségek ellenére is fontosak egymás számára, megőrzendő és fontos alapja az egyenrangú kapcsolatnak. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Tükröm-tükröm, mondd meg nékem”

Sajnos nem meglepő, hogy egyes plasztikai sebészek megszerkesztett képekkel reklámozzák a munkájukat. Tanulmányok sora támasztja alá, hogy a közösségi médiában felbukkanó „előtte–utána” fotók java része manipulált: a megvilágítás, a páciens arckifejezése, sminkje és frizurája mind hatással van arra, hogyan érzékeljük a beavatkozások eredményeit.

A fényképek közelebbi vizsgálata másfelől nyugtalanító tendenciát tár fel: a finom szerkesztési technikák a hibátlan eredmények látszatát kelthetik, ami nem feltétlenül tükrözi a műtőkben és a rendelőkben végzett eljárások valóságát. Ezt igazolta egy korábban elvégzett tanulmány is, amelyben a szakemberek azt találták, hogy az Instagramon legnépszerűbb, plasztikai sebészet témájú hashtagekkel ellátott, „előtte–utána” posztok 97 százaléka vizuális „feljavításon” esett át.

Egy, a Plastic and Reconstructive Surgery Global Open szaklap hasábjain publikált vizsgálat több mint kétezer orvosesztétikai szolgáltató Instagramra feltöltött fényképét vette górcső alá. „Vizsgálataink során azt találtuk, hogy a különféle plasztikai eljárásokról készült, átlagosnak nevezhető előtte–utána fotók amellett, hogy közepes vagy rossz minőségűek, 40 százalékban potenciálisan megtévesztők is” – fogalmaz dr. Danny Soares floridai arcplasztikai sebész, az értekezés vezető szerzője. Ezek a fotók el tudják torzítani a valóságot azáltal, hogy posztolóik a bevett fényképészeti előírásokat, szabványokat figyelmen kívül hagyva szerkesztik meg őket. 

A leginkább félrevezető fotók a kezelés utáni pillanatokban készültek, mielőtt a beavatkozáson átesett testfelület szövetei gyógyulni, hegesedni kezdenek.

Ráadásul ezek a tartalmak erősödnek fel igazán a közösségi felületeken. „Mivel a drámai előtte–utána összehasonlítások hevesebb reakciót váltanak ki a felhasználókból, a rossz minőségű fotók sokkal gyorsabban terjednek – fűzi hozzá. – Emellett sok köztük a páciensek által készített szelfi is, gyakorta kedvező megvilágítással, sminkkel, szögekkel és szűrőkkel megszerkesztve – amiket az orvosesztétikai szolgáltatók általában anélkül vesznek át a saját profiljukra is, hogy beismernék a feljavítást, vagyis a végeredmények befolyásolását” – magyarázza dr. Soares. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ráncba szedett valóság

Ügyes megvilágítással a bőr tökéletlenségeit, egy jól eltalált frizurával az arcfelvarrás hegeit is leplezni lehet, míg egy szélesebb mosoly máris megemeli az arcot, a pofazacskókat – csak hogy néhány trükköt említsünk azok közül, amelyek a plasztikai beavatkozások hatásait kozmetikázhatják. Soares és munkatársai úgy vélik, a kendőzetlen valóságot a közvetlenül a műtétek utáni, vagy még a műtőasztalon készült fotók sem adják vissza. 

A szakemberek szerint fontos tudni, hogy az esztétikai sebészeti beavatkozásokat követő gyógyulási folyamat hónapokig, de akár évekig is eltarthat. 

A klinikai fotókat ideális esetben egy erre a célra kialakított helyiségben készítik, mindig ugyanazzal a fényképezőgéppel, ugyanazokkal a beállításokkal. A pácienseket gondosan, az objektívtől előírt távolságban, és több szögből is megörökítik. A hátterek (egyszínű, matt) és a megvilágítás (világos, kiegyensúlyozott) is minden esetben azonosak. Semmi – se hajviselet, smink, ruházat vagy ékszer – nem vonja el a figyelmet a dokumentált átalakulásról. Ezek a bevett szabályok a nem sebészeti beavatkozásokra is vonatkoznak, állítja dr. Soares. Elviekben legalábbis. 

Dr. Melinda Haws nashville-i plasztikai sebész, a The Aesthetic Society elnöke egyetért azzal, hogy a közösségi média évszázados fotózási normákat borít fel. „Azok az orvosok, akik a valóságot bemutató előtte–utána fotókat posztolnak, elmarasztaló kritikát, akár még árnyéktiltást is kaphatnak kéretlen tartalom közzétételéért.” Az árnyéktiltás, angolul „shadow banning” a közösségi platformokat üzemeltetők eszköze, amellyel korlátozzák egy poszt vagy felhasználói fiók elérését.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A megtévesztés virágkorát éljük a közösségi médiában

A plasztikai sebészet népszerűbb, mint valaha, köszönhetően az olyan szépségjavító alkalmazásoknak is, mint például a Snapchat vagy a Facetune: sok páciens a filterezett fotóival keresi fel az esztétikai orvost, hogy megmutassa, milyen eredményre vágyik. 

Azt viszont sokan nem értik meg, hogy a szakember is csak a páciens által „hozott” biológiai alapanyagból tud kiindulni. 

Például arcplasztika esetén az adott arcszerkezetből, amely az arcvázból, az izmokból, a kötőszövetből, a bőrből, a porcból és a zsírszövetből, valamint a gyógyuláshoz elengedhetetlen vérellátásból áll. Bár az esztétikai orvosok manapság bámulatos dolgokra képesek, korlátozza őket az, amivel dolgozniuk kell, egy csipetnyi biológiai kiszámíthatatlansággal fűszerezve.

Miért árasztják el a közösségi médiát az ilyen típusú felvételek? Sokan ezt a közösségi média „könyörtelen” természetével magyarázzák: a felhasználó erős nyomásnak van kitéve, hogy minél inkább figyelemfelkeltő, like-vadász tartalmat tegyen közzé. „Az Instagramon azonnali és folytonos a késztetés, hogy »etessük a vadat«” – fogalmaz dr. Troy Pittman. A Washingtonban és New Yorkban praktizáló plasztikai sebész úgy véli, ez lehet az oka annak is, hogy egyre több „műtőasztalról” posztolt fotó kerül nyilvánosságra. 

Ebben benne van a szenzációhajhászat is, hisz van valami pikáns egy orvosi műtőből posztolni, ráadásul ott és azonnal. 

Ám ezek sem tekinthetők legitim utóképeknek, mivel a gyógyulási fázis és annak hatása csak jóval később mutatkozik, hívja fel a figyelmet a doktor. 

Érdekes módon egy orvos sem tesz ki ilyen típusú fotókat a honlapjára, hiszen ezekben a képgalériákban szinte elvárás a szabványosítás. Ugyanez vonatkozik az orvosi rendelőkben kihelyezett, portfólió jellegű fotóalbumokra is, amik még ebben a digitális korban is meglepően hasznosak – véli dr. Pitmann. Sok páciens ugyanis nem egyezik bele abba, hogy a sebész a közösségi médiában posztolja vagy a honlapján közzétegye a róla készült felvételeket, azt viszont megengedi az orvosnak, hogy személyes konzultáció keretében mutogassa a képeit a leendő pácienseknek.

Végül, de nem utolsó sorban „szögezzük le, nem azért készítünk előtte–utána képeket, hogy legyen mit megmutatni az Instagramon” – jegyzi meg dr. Steven Teitelbaum. A kaliforniai plasztikai sebész úgy fogalmaz, ezek a fotók eredeti rendeltetésük szerint a páciens egészségügyi dokumentációjához készülnek, egyfelől oktatási céllal, másrészt azért, mert ez is a része a lelkiismeretes orvosi munkavégzésnek.

Még ételt is elneveztek a korzók szépéről

Simon Erzsébet – akit gyerekkorától kezdve Böskének becéztek, így később ezen a néven is vált ismertté – 1909. február 15-én, Keszthely Sétáló utcájában született polgári családban. Édesapja, a járási tiszti főorvos dr. Simon Sándor odafigyelt lánya taníttatására: Böske amellett, hogy jól sportolt, németül és angolul is tanult, zongorázni járt. Ahogy ez akkoriban szokás volt, a szőke, kék szemű, magas lány szabadidejében előszeretettel korzózott a Balaton-parti város főutcáján. Barátnői beszélték rá, hogy 16 évesen induljon el a Színházi Élet című újság által szervezett Keszthelyi Korzó Szépe versenyen. Ezt az olvasói szavazatok többségével meg is nyerte, így Siófokon a Balaton Tündére címért is versenybe szállhatott, amelyért a különböző városokból származó „korzók szépei” versengtek. A címet végül ő hódította el, ez azonban még csak a kezdet volt számára.

Húszévesen a 218 induló között az első Miss Hungária szépségversenyre is benevezett. 

A döntőt 1929-ben Budapest belvárosában rendezték, a hatalmas érdeklődés miatt a rendőrség biztosította a közlekedés zavartalanságát az Erzsébet körúton. A zsűri elnöke, Maurice de Waleffe francia író, a párizsi Le Journal főszerkesztője így nyilatkozott akkor: „A magyar nőnek ugyanazok a jellemző vonásai, mint a franciának, mindig és mindenkor tetszeni akar. Vagy talán nem is a tetszeni vágyás a szépségük oka, hanem az, hogy heves ázsiai vérük szerencsésen olvad össze az európai lágysággal.”

Simon Böske fél órával a verseny előtt még ágyban volt, nehezen szánta rá magát az indulásra, végül édesanyja, Hoffmann Janka győzködésére öltözött fel, és félórás késéssel érkezett a rendezvényre. Úgy emlékezett, hogy a sarokban üldögélve, a rengeteg csinos versenytársat nézve eszébe sem jutott, hogy megnyerheti a versenyt, végül mégis őrá esett a zsűri választása. A Himnusz hangjaira kapta meg a Miss Hungária feliratú karszalagot, és a következő hetekben az egész ország őt ünnepelte. Partikat rendeztek a tiszteletére, ajándékokkal halmozták el, a fényképével ellátott kártyákat árultak, a balatoni éttermekben pedig megjelent a „Fogas a lá Miss Hungária” névre keresztelt halétel.

Kép

Simon Böske koronájával – archív fotó

Külföldön kiállt a magyarokért, itthon kétségbe vonták a magyarságát

Böske ezzel az 1929-es párizsi Miss Európa megmérettetésre is továbbjutott, édesanyjával az Orient expresszen utazott el a francia fővárosba. Ott ismét az esélytelenek nyugalmával indult a 16 lány között – ő maga a jugoszláv, az angol és a lengyel versenyzőt tartotta a legesélyesebbnek –, de a végén „Mademoiselle Elisabeth Simont” hirdették ki győztesnek. Itt is felhangzott a magyar himnusz, miközben a fejére helyezték a koronát. A versenyt követően Párizsban filmszerepekkel ostromolták, hírességek keresték a kegyeit, egy selyemgyár mintát akart róla elnevezni. A szépségkirálynő – aki a korona mellé 20 ezer dollárt kapott – elidőzött a francia Riviérán is, de nem élt az ajánlatokkal. Pedig a Színházi Élet akkor ezt írta róla: „Ma egész Európa, sőt ha akarja, mind az öt világrész Miss Európa lábai alatt fekszik.”

Sikere nagy dicsőség volt a Trianon által sújtott Magyarországnak, hiszen egy háborút vesztett, volt ellenséges ország lányát a francia köztársasági elnök, a monacói herceg és számos politikus, híresség fogadta. 

Böske nyelvtudásánál fogva gond nélkül válaszolt a külföldi újságírók kérdéseire, és minden nyilatkozatában felhívta a figyelmet a megcsonkított Magyarország tragédiájára. A fogadásokon Trianon-jelvénnyel a ruháján jelent meg, egy újságíró meg is jegyezte: többet tett a magyarság ügyéért, mint a politikusok a sok beszéddel. A szélsőjobboldali lapok ugyanakkor a származásáért bántották, az izraelita sajtó viszont az antiszemitizmus elleni győzelemként ünnepelte diadalát.

Kép

Simon Böske 1929-ben – Forrás: Wikipédia

Márai Sándor ekkor írta róla: „Maga nem is tudja, a maga kedves és legszebbnek deklarált fejében, hogy mire angazsálta magát. Már szépnek lenni is egészen bonyolult valami. Mit gondol, a legszebbnek? Már egyetlenegy embernek tetszeni is hallatlanul veszedelmes és bonyolult valami. Hát még egy zsűrinek, a világ zsűrijének, mit gondol?”

A szépségkirálynő több mint egyhónapos külföldi tartózkodás után érkezett haza Budapestre: a Keleti pályaudvaron több száz fős tömeg várta. A kihelyezett kordonok ellenére akkora felbolydulás támadt, hogy lovas rendőröknek kellett rendet tenniük. Ripka Ferenc főpolgármester személyes köszöntője után Böskét a Gellért Szállóba vitték, ahol bált rendeztek a tiszteletére. Másnap Európa szépe jótékony célra egypengős áron autogramot osztott, ám a rendezvényt egy nőkből álló antiszemita csoport megzavarta. „Miss Palesztinának” nevezték őt, és „Nem vagy magyar!” bekiabálásokat intéztek felé. Böskét végül negyedóra erejéig még Horthy Miklós kormányzó is fogadta, aztán édesanyjával hazatért Keszthelyre, amikor már kezdett elege lenni a hirtelen jött hírnévből.

Kép

A szépségkirálynő két oldalán Miss Franciaország és Miss Románia – archív fotó

Az utolsó döntetlen és a fájó veszteségek

A világszépe cím is az övé lehetett volna, az amerikai Miss Universe versenyre azonban – amelyen Európából csupa általa legyőzött hölgy vett részt – már nem utazott el. A szintén magyar származású, de osztrák állampolgár Lisl Goldarbeiter helyettesítette, aki meg is nyerte a címet. 

Böske azt még vállalta, hogy Franciaországban „összecsap” Miss Amerikával: kettejük versenyét a zsűri döntetlenre hozta ki.

Érdekesség, hogy itthon közben a bátyját, Simon Imre mérnököt is sokan megismerték, az ő nevéhez fűződik számos kávéfőzőtípus feltalálása, mivel akkoriban jelent meg az eszpresszó Magyarországon. Böske pedig először egy gazdag textil-nagykereskedőhöz, Brammer Pálhoz ment feleségül, ám a házasság hamar közös megegyezéses válással végződött. Második férje Jób Dániel, a Vígszínház – Böskénél 30 évvel idősebb – művészeti vezetője lett, akivel a második világháború idején együtt kényszerültek bujkálni. A deportálást szerencsére megúszták – a lány szülei és számos rokona ugyanakkor odaveszett –, de a sajtó többé nem közölt híreket az egykori szépségkirálynőről.

Az emberek Simon Böskét szép lassan elfelejtették. Ő egyre súlyosbodó betegséggel, agysorvadással és abból eredő mozgáskorlátozottsággal küzdött, beszélni is egyre nehezebben tudott. Férjét 1949-ben kirúgták a Vígszínháztól, 1955-ben történt haláláig műfordítóként dolgozott. Özvegyként Böske öccse budapesti lakásában élt, és mindössze 61 éves volt, amikor 1970-ben meghalt. Férjével együtt a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszanak. 

Források:
ujsagmuzeum.hu
restancia.hu
divany.hu
Wikipédia
 

Színes fátyol (2006)

Vannak filmek, amelyekre meg kell érni. Amikor a Színes fátyol című produkciót először láttam, leginkább a gyönyörű képi világa varázsolt el, ám a történetébe nem vonódtam be. Tizenöt évvel később néztem meg újra, akkor már kapcsolódni tudtam az eseményekhez, a főhősnő érzelmi rezdüléseihez, és napokon át vissza-visszatértek bizonyos képek, gondolatok a filmből.

Somerset W. Maugham kisregényét először a harmincas években vitték vászonra Greta Garbóval a főszerepben, majd 2006-ban két igazán jó színész karolta fel a legújabb változat elkészítését. Naomi Watts és Edward Norton a főszerepek mellett a film producerei is voltak. Ennek a gyönyörűen fényképezett, egzotikus hangulatú, érzelmekben gazdag történetnek a fókuszában egy házaspár áll: Kitty, a szülői házból menekülő lány (Naomi Watts) és az érzelmeit nehezen kimutató, kissé merev, de elhivatott orvos férj, Walter (Edward Norton). A film rendezője, John Curran Kína legszebb tájain, a Jangce völgyeiben forgatta filmjét.

Edward Norton pedig feltehetően nemcsak a jó forgatókönyv miatt mondott igent a felkérésre, hanem Kína miatt is, hiszen sinológiát tanult a Yale Egyetemen. 

Ő azon kevés hollywoodi, nem ázsiai származású sztárok egyike, aki tud kínaiul.

A cselekmény átlagos szerelmi történetnek indul: a fiatal angol úrilány, Kitty élvezi a szülői ház minden előnyét, azonban apja és anyja már szívesebben látná őt férjes asszonyként. A lány ezért igent mond Walternek, a jóképű orvosnak, akivel gyakorlatilag nem is ismerik egymást. A férfit Sanghajba szólítja a munkája, az asszony pedig vele tart, ám a távoli ország hatalmas csalódás számára, és egy másik férfi karjaiban keresi a megnyugvást. 
A viszonyról férje is tudomást szerez, és feleségét válaszút elé állítja: vagy a megalázó válást választja, és mehet vissza az atyai házba, vagy vele tart Kína belsejébe, egy kolera sújtotta kis faluba. Kitty az utóbbi mellett dönt. Walter a kolera megfékezésével van elfoglalva, amíg felesége a helyi apácák által működtetett árvaházban próbálja hasznossá tenni magát. Az ott megélt szörnyűségek láttán mindketten újragondolják reménytelennek hitt kapcsolatukat. A film tulajdonképpen az ő lassú érzelmi közeledésük árnyalt lélekrajza.

Kép

Naomi Watts és Edward Norton a Színes fátyol című filmben

Love Story (1970)

„Szeretnék mindenkit megnyugtatni; a film százszor jobb, mint a regény, amely alapján íródott” – írta Rogert Ebert, a híres filmkritikus a Love Storyról alig valamivel a film 1970-es bemutatója után.

De miről is szól a film? Oliver Barrett (Ryan O'Neil) egy könyvtárban találkozik Jennyvel (Ali MacGraw), akinek pimaszsága és éles esze felkelti a figyelmét, és hamarosan randevúzni kezdenek. A dolgok olyannyira komolyra fordulnak, hogy Oliver megkéri Jenny kezét, aki annak ellenére igent mond, hogy úgy gondolja, vőlegénye alapvetően a gazdag apjával szembeni lázadás miatt lép házasságra egy szegény lánnyal. Oliver lemond az anyagi biztonságról, a lány pedig a művészi álmairól, és a közös küzdelmek összekovácsolják őket. Azonban pont akkor, amikor anyagilag rendbe jönnek, kiderül, hogy Jenny rákos, és nagyon kevés ideje van hátra.

Az 1970-es Love Storyt a kritika már 54 éve, a bemutatásakor is keményen lehúzta, mégis kora egyik legsikeresebb filmje lett, és még most is bérelt helye van minden idők legnézettebb romantikus filmjei között. 

Talán, mert mindannyian vágyunk egy olyan szerelemre, amelynek még a halál sem tud véget vetni.

Kép

Képkocka a Love story című filmből

Amit még mindig tudni akarsz a szexről (2012)

Ezt a filmet akárhányszor képes lennék megnézni, minden alkalommal megríkat és megnevettet. Olyan általános igazságokat fogalmaz meg, amelyek nemcsak az idősebb generáció számára lehetnek tanulságok, hanem bárkinek, akinek volt vagy van párkapcsolata. Olyan kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy a sokévi együttélés feltétlenül egyet jelent-e azzal, hogy ismerjük is a másikat. Vajon mindent megteszünk a kapcsolatunkért, hogy az harmonikus és boldog legyen, ne csak alapjáraton működjön?

Ezekhez a kérdésekhez Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) történetén keresztül jutunk el, és velük együtt keressük a válaszokat is. Kay és Arnold hű társai egymásnak, ám az együtt töltött évtizedek alatt a kapcsolatuk kihűlt. Míg Arnoldot ez látszólag egyáltalán nem zavarja, társa mindennél jobban vágyik a régi meghittségre. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a férjét, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. 

Már az utazásra sem könnyű rávenni a makacs férjet, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek újra közel kerülni egymáshoz, testileg és lelkileg egyaránt. Hogy felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek. 

Ehhez azonban mindkettőjüknek ki kell lépni az évek alatt kialakított komfortzónából.

Vannak problémák, amelyek nem változnak meg varázsütésre, idő, elszántság és türelem kell a megoldásukhoz. Amikor a terápia kudarcba fulladni látszik, a terapeuta azt tanácsolja, ne adják föl. Ő hisz abban, hogy az egykor eltörött kapcsolat még megragasztható.
Ezt a filmet nemcsak a történet őszintesége és életszerűsége miatt kedvelem, hanem Meryl Streep és Tommy Lee Jones fantasztikus színészi játéka miatt is. Lehet, hogy az alkotásból nem válik klasszikus, de a megnézése felérhet egy párterápiával, ami egy kicsit megpiszkálhatja azt, ami már kihűlt. Márpedig ez is az igazi ismérve egy igazán jó romantikus filmnek, nem igaz?

Kép

Meryl Streep és Tommy Lee Jones az „Amit még mindig tudni akarsz a szexről” című filmben

Ilyenek voltunk (1973) 

Az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik Katie Morosky (Barbra Streisand), a lázadó, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen „nagyszájú zsidó lány New Yorkból”, és Hubbell Gardiner (Robert Redford), a módos családból származó, végtelen társadalmi lehetőségekkel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak egyike. A történet kezdete szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember találkozik, és nem felejthető hatást gyakorolnak egymásra. A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg útjaik újra keresztezik egymást. Ekkor már javában dúl a második világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcos aktivista, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket a haditengerészetnél töltötte, de láthatóan jól van. 

Kép

Barbra Streisand és Robert Redford az Ilyenek voltunk című filmben

Újból találkoznak, de közös világuk falai már az építés megkezdésekor repedeznek. A férfi ezt tudja és látja, a nő viszont még nem akarja tudomásul venni, mert a köztük lévő vonzalom annyira erős, hogy ellensúlyozni képes a személyes és elvi önfeladást. Persze csak egy ideig, hogy aztán nagy pusztítást okozva robbanjon. 

Mert egyszer csak eljön közös világuk széthullásának pillanata, amikor az érzelmek már kevésnek bizonyulnak. 

A történet nekünk is fáj, és elgondolkozunk rajta, vajon melyik utat választanánk: az elveinkét a nagyobb jóért vagy a megalkuvásét az együttélés érdekében, de a szerelem rovására.
„Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja egy vitában Hubbell. „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja Katie. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Már előre tudjuk, hogy történetük nem végződhet happy enddel: ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, hosszú távon soha, holott mindig is összetartoznak…
 

Út a diafilmvetítőig

A diavetítő. Gyermekkorom elmaradhatatlan kelléke. A tekerőgép nyekergő hangja, jellegzetes illata, a film befűzése, a fekete olló a film elején és a végén. Amikor szüleink hangján szólalt meg Hófehérke és Hamupipőke, utánozták a Piroska és a farkas farkasát. Kívülről fújtuk a diafilmmeséket, regényeket testvéreimmel, mégis újra és újra elővettük, már-már kötelező esti rituálé volt. A diavetítés egyszerűen megunhatatlan és kortalan. 

Reneszánszát éli, sőt az idei év különleges, hiszen a Diafilmgyártó Vállalat fennállása 70. évfordulóját ünnepli.  

De honnan indult a történet, hogyan kezdett el az ember falra, fehér vászonra vetíteni? Európában optikai megfigyeléseket először Roger Bacon 13. századi angol tudós végzett egy tükörrel: kísérletként árnyékot vetített szobája falára. Ennek alapja a fénysugarak egyenes vonalú terjedése, aminek képformáló hatását Leonardo da Vinci alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál. Később gyűjtőlencsét, majd fényforrást helyeztek a camera obscura nyílásába, így jött létre az első vetítő, a laterna magica, vagyis a „bűvös lámpa”. Nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének a fényképezés feltalálása, később a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése. Az 1930-as években elkezdték gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket, ami forradalmi változást hozott. Az 1950-es évek elején a film-diapozitívok végleg kiszorították a korábbi üveglemezeket, a diavetítés pedig az oktatás és a népnevelés eszközévé vált. 

Kép

Egy magyar gyártású diafilmvetítő – Forrás: Wikipédia

„Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak”

A Magyar Diafilmgyártó Vállalatot 1954 őszén eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy a népművelés, a politikai propaganda, valamint a közoktatás számára sorozatban készítsen diafilmeket. 

Rákosi Mátyás harcos élete, Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak, Tavasz a kolhozban, Termeljünk több tojást – így hangoztak a korabeli címek. 

Ebbe a sorba illeszkedik a Diahíradó műfaja is. De készült diafilm az űrkutatásról, a csecsemőgondozásról és a sporteseményekről is. Diafilmről oktatták az iskolásokat irodalomra, kémiára és asztalosiparra is.  

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Korenchy László

Azzal, hogy már nem tűzveszélyes anyagból (cellulóz-nitrát) készültek a filmtekercsek, megjelent a mesevetítő, azaz a kis „púpos”, és elkezdődhetett az otthoni diavetítés sikertörténete. A diafilmmese nálunk egyet jelent a „diafilm” fogalmával. Kezdetben elsősorban szovjet rajzfilmeket dolgoztak fel, ilyen volt például A két bors ökröcske (1956), később a magyar rajzfilm nagyjai is rajzoltak képsorozatokat. Így költözött be a gyerekszobákba például Macskássy Gyula–Dargay Attila Jancsi és Juliskája. Elkészültek az ifjúsági regények diafilmváltozatai is, mint A Pál utcai fiúk vagy az Egri csillagok, majd Petőfi Sándor, Weöres Sándor, Zelk Zoltán gyerekversei is életre keltek a falakon. 

Aki mindent tud a diafilmekről
Bíró Ferenc, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársa évtizedek óta megszállottan gyűjti a valaha megjelent kiadványokat. Kincseit digitálisan feldolgozza és mások számára is elérhetővé teszi. Virtuális Diamúzeumában a diafilmek online böngészhetők, jelenleg több mint 5400 film található a kínálatban. Diafilmmúzeuma az Erzsébet körúti ART+Cinemában alkalmanként vagy bejelentkezés után látogatható.

Újjászületés és új mesék

A Magyar Diafilmgyártó jogutódja a ma létező Diafilmgyártó Kft. Az 1994-ben történt privatizációnak köszönhetően a cég és a műfaj Európában egyedülálló módon fennmaradt, sőt a 2000-es évektől kezdve tevékenysége és népszerűsége új lendületet vett. 
Az abszurd humor kedvelői biztosan emlékeznek, hogy a L’art pour l’art Társulat műsorainak egykor rendszeres szereplője volt a raccsolva beszélő Leopold. Dolák-Saly Róbert mint afféle cirkuszi mutatványos vetített le diafilmeket a közönség előtt: nem az eredeti szöveggel, hanem kifigurázva mesélte el, mi látható az adott diaképen. Így született meg a Winnetou – Izgalmas kalandvetítés, amelyben „a jószívű Winnetou ráadja a kabátját a kiizzadt bölényre”, máskor a „a gyakorlatias Winnetou a kék tapétát kapirgálja, de az nem jön le, mert jól odaragasztották az apacsok”. De készült L’art pour l’art-os vetítés az Egri csillagokból, az Öreg néne őzikéjéből, vagy a Légy jó mindhaláligból is. Aki kicsit nosztalgiázni szeretne, annak jó hír, hogy megnézhetők a felvételek. 

Kép

Egy diafilmmese a sok közül

Több mint egy évtizedes szünet után 2003-ban megjelent az első új kiadású diafilm, A kis Mukk története (Gondos Mária), majd a Bogyó és Babóca sorozat (Bartos Erika) első epizódja került a boltokba. Ez adott igazi lendületet az új kiadásoknak, és ma már évente legalább hat új diafilm születik. Kortárs szerzők, mások mellett Varró Dániel, Lackfi János, Berg Judit is helyet kaptak már a diafilmpalettán. Rumini, Kicsi Mimi, Maszat és a Kuflik is felsorakoztak Süsü, Boribon, Vízipók, Bogyó és Babóca mellé. 

A katalógus évente öt-hat címmel bővül, és évi 220 ezer diafilmet adnak el közvetlenül, játék- és könyvesboltokban.

Miért nézzen, olvasson egy gyerek diafilmet?

A legkisebbek a diafilmmesék által képesek azonosulni a főszereplővel. Leginkább akkor, amikor a főszereplő csaknem minden képen jelen van: ilyen például A kismalac és a farkasok, vagy az Öreg néne őzikéje. Egy-egy kedvenc diafilmet 40–50 alkalommal képesek a gyerekek megnézni, mindig találva benne valami felfedeznivalót. Könnyebben megszerzik a tudást, és az ismeret tartósan megmarad – derül ki Illés Gabriella pszichológus írásából. Különösen óvodáskorban van nagy szerepe a tanulásban a diafilmnek, de iskoláskorban sem elhanyagolható. Az iskolások már szülői segítség nélkül is használhatják a diafilmvetítőt, és szívesen olvassák fel a meséket kisebb testvéreiknek, barátaiknak, ami hatékonyabb lehet, mintha könyvből tennék ugyanezt. Végső soron a diavetítés bensőséges kapcsolatot hoz létre a vetítést végző személy és a nézők között.

Jubileumi programkínálat
Diavetítés-sorozat az Art+Cinemában (1073 Budapest, Erzsébet krt. 39.). Régi, különleges alkotásokat vetítenek le, amelyeket havonta vasárnaponként csak itt láthat a közönség. Következő időpont: február 18. 11 óra. 
Szeptember 17–22. A 7. Budapest Klasszikus Film Maratonon fókuszba kerül a diafilm.
Szeptember 26–29. A 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon nap mint nap lesznek diafilmprogramok.  
Novemberben könyv jelenik meg a diafilmgyártás történetéről.

Források: 
diafilm.hu; dia.osaarchivum.org; kultura.hu

A vérnyomás rendszeres mérésének kiemelt jelentősége van a magasvérnyomás-betegség felismerésében, kezelésében és ellenőrzésében. Ha nincs panaszunk, akkor évente egyszer ajánlott a vérnyomás mérése, tünetek esetén viszont rögtön ellenőrizni kell azt – javasolja dr. Torzsa Péter, a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszékének vezetője.

A professzor hozzáteszi: a vérnyomás egészséges embereknél is mutat bizonyos mértékű ingadozást, amit érdemes figyelemmel kísérni, de ha valakinek már diagnosztizált magasvérnyomás-betegsége van, akkor ajánlott a rendszeres otthoni vérnyomás-ellenőrzés, és az adatok naplószerű feljegyzése, ami a családorvos számára is fontos információkkal bír.

A vérnyomás mérése során a készülék három számjegyet mutat: az első szám, vagyis a szisztolés érték annak a nyomásnak a mértéke, amely a szív összehúzódásakor mérhető az erekben. A második, úgynevezett diasztolés érték a szív elernyedésekor mérhető nyomásra utal. A harmadik szám a pulzust, vagyis a szív percenkénti összehúzódásainak számát mutatja.

„Vérnyomásméréskor minimum három mérést kell végezni egymást követően a domináns karon, a mérések között egyperces szünetet tartva, eredményként pedig az utolsó két mérés átlagát kell figyelembe venni és felírni. 

Egészséges, 18-65 év közötti embereknél 120-129 / 70-79 Hgmm, 65 év felett 130-139 / 70-79 számít általános célértéknek. A 140 fölötti szisztolés és a 90 fölötti diasztolés értékeket már kóros vérnyomásnak tekintjük, melynek három fokozata van. A vérnyomásmérőn megjelenő harmadik érték a pulzusszám, melynek értéke 80/perc alatt megfelelő – magyarázza dr. Torzsa Péter.

A Semmelweis Egyetem kisfilmje többek között azt is bemutatja, milyen testhelyzetben, mikor, milyen készülékkel, milyen mérési technikát használjunk a pontos vérnyomásmérés érdekében, és mikor forduljunk orvoshoz.

Forrás: semmelweis.hu

A történet

A Hat hét című film főszereplője Ligeti Zsófi (Román Katalin) első ránézésre egy átlagos kamasz lány. Kopott farmerdzsekit, bő pólót visel, kócos szőke haja a szemébe lóg, a tekintetén világfájdalom tükröződik, a fülesében ordít a rapzene. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy önmagát kereső és lázadó serdülő történetéről lesz szó. A következő jelenetben azonban Zsófit egy orvos vizsgálja, és a méhében növekvő baba méretének adatait halljuk. Ott van vele egy középkorú nő is, aki akár az anyukája is lehetne, de szép lassan kiderül, hogy a lányt nem az édesanyja kísérte el a vizsgálatra, hanem a leendő örökbe fogadó anya. 

Zsófi a kislánya, vagyis Hanna örökbeadása mellett döntött, ám ez nem „egyszerű választás”, hanem egy nagyon megterhelő időszak eredménye. 

Eleinte csupán arra vágyik, hogy folytathassa profi asztalitenisz-karrierjét, amely az egyedüli kitörési lehetőségnek látszik a vodkásüvegek csörömpölésével kísért életéből, amelyben egy hiányzó apa, egy személyiségében szétesőben lévő alkoholista anya, egy viselkedésproblémákkal küzdő húg és a nélkülözés árnyai sejlenek fel. Zsófi felelősségtudattal élő lány, igyekszik gondoskodni az édesanyjáról, a testvéréről, a jövőjükről, és a legjobb tudása szerint a baba sorsáról. Vajon mi történik, amikor ébredező anyai érzései felül akarják írni a felelősség és az ész szavát? Mi zajlik azalatt a hat hét alatt, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát, és úgy dönthet, hogy mégis megtartja a gyermekét?

Átszakított védőháló

Okos. Ma a minket körülvevő világban minden okos, vagy okossá válik, vagy azzá tehető. Gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy képes kapcsolódni az internethez. Sokan pedig az interneten keresztül igyekeznek a bánatukat, az örömüket, a vágyaikat megosztani a környezetükkel. Azt remélik, hogy ezáltal egy kényelmesebb, stabilabb és biztonságosabb világba érkezhetnek. Az ember születésétől fogva kapcsolatok hálójában élő lény, így lesz számára stabil, kiszámítható és biztonságos az élet. 

A saját személyes védőhálóm az a biztos belső meggyőződés, hogy értékes vagyok, és helyem van a környezetemben élő emberek között. Segítséget tudok kérni a barátaimtól, ha éppen költözöm, van kihez fordulnom, ha gyerekvigyázásban szükségem van a támogatásra, és emlékeztetnek, ha sokadjára követem el ugyanazt a hibát. Megoszthatom az örömeimet, letehetem a bánatomat, és kísérőket kaphatok a veszteség idején. A védőhálóm tehát nemcsak életben tart csecsemőkoromtól fogva, hanem élhetővé és örömtelivé varázsolja számomra – és ugyanígy én is más számára – az életet. Az pedig személyes sorsunk velejárója, hogy védőhálónk mérete, szálainak minősége és szakítószilárdsága vagy sűrűsége miképpen alakul.

Már a film elején kiderül, hogy Zsófi megtartó közege sérülékeny. Az édesanyja labilis, az édesapjával nincs kapcsolata, a kistestvéréért inkább felel, minthogy számíthatna rá. A családja mellett élete részei még a barátnői, a csapattársai, az edzője. Talán – bár a film erről nem számol be – valahol helyet kapnak még az osztálytársak és a tanárok is. Amikor Hanna, Zsófi szándéka ellenére megfogan, kísérőjévé válik a tehetetlenség, a félelem, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság. Szüksége volna arra, hogy az érzelmi zuhanásban egy stabil és erős védőháló megtartsa. Igazságtalan, érthetetlen, felfoghatatlan – mondhatná a néző. „Miért kellett éppen így alakulnia? Miért kell mindent elveszítenie? Miért marad egyedül?”

Kríziseink – mértéküktől függően – megingatják az önmagunkról és a világról alkotott képünket.

Ilyenkor általában nem áll módunkban szétválasztani az egyes – esetleg hibás – cselekedeteinket, döntéseinket. Értéktelennek, rossznak, hibásnak gondoljuk magunkat. Ekkor pedig – legalábbis időszakosan – eltűnik alólunk a védőháló. Ha nem tartjuk magunkat értékesnek, akkor nem érezzük magunkat szerethetőnek, és kapcsolódni sem fogunk tudni. Ilyenkor egyszerre erősödik bennünk a szeretetkapcsolatok utáni vágy és a kapcsolatok elutasítása. Zsófi egyfelől próbálja feléleszteni a barátnőjéhez fűződő viszonyát, másfelől úgy érzi, hogy ő már nem fontos a számára. Végül megszakítja a barátságot, és ezzel elszigetelődik. Mindezt azonban nem azért teszi, mert ne volna szüksége emberi kapcsolatokra, hanem mert nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szeretetet. 

A környezetében élők is csak annyit érzékelnek, hogy Zsófi goromba, frusztrált, türelmetlen, parancsolgató, aki egy idő után el is tűnik a szemük elől. Zsófi helyzete kilátástalan. Igyekezne megnyerni az anyaságáért vívott küzdelmet, de nincs elég ereje hozzá, és nincs is senki, aki valóban segítene neki.

A krízisbe került embereknek szükségük van arra, hogy túllássunk aktuális viselkedésükön, és érzékeljük, hogy a bántó szavak, a visszautasítások nem személyesen nekünk szólnak. A túlélésüket szolgálja, ha nem engedjük meg nekik, hogy elvágják a hozzánk fűződő szálakat, még ha bántó vagy sértő megjegyzéseket vágnak is hozzánk. 

Kép

Zsófi szerepében Román Katalin – Képkocka a filmből

A hamis érettség 

Zsófi légüres térbe került. Nem akkor, amikor Hanna megfogant, és nem is abban a szülést követő gyötrelmes hat hétben, amíg visszavonhatja a döntését, hanem valószínűleg már jóval korábban. Bár kívülről egy talpraesett, gondoskodó lányt látunk, érdemes tudatosítani, hogy Zsófi lépten-nyomon olyan feladatokat kénytelen vállalni, amelyek az ő életkorában érzelmileg túlságosan megterhelők. 

A felelősségvállalásért, a látszólagos érettségért és a határozottságért súlyos érzelmi árat fizet. 

Donald Winnicott írja: „Amíg a fejlődés tart, a szülőfigurának kell a felelősséget vállalnia. Ha a szülőfigurák erről lemondanak, akkor a serdülőnek ugrást kell tennie a hamis érettség felé, és így elveszíti legdrágább kincsét: a szabadságot, hogy ötletei lehessenek, és hogy ösztönösen cselekedhessen.” 

Vajon mit is jelent ez a hamis érettség? A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyermekek, akiknek különböző okokból szülői felelősséget kell vállalniuk a családjukban, gyakran küzdenek a belső bizonytalanság és az alacsony önértékelés érzésével. Ennek oka abban keresendő, hogy olyan feladatokért vállaltak felelősséget, amelyeket gyermekként nem tudnak elég jól teljesíteni. Éppen ezért belül gyakran emészti őket a bűntudat, a reménytelenség, a szorongás, a bizonytalanság, az alkalmatlanság és az üresség érzése. 

Ez a kettősség gyakran jól látható a viselkedésükben is. Az egyik pillanatban gondoskodó és kedves gyerekek, de a következő pillanatban sértődötten és haragosan viselkednek. Mégsem tudnak a dühükben messzire szaladni, a felelősségérzetük ugyanis (érzelmileg mindenképpen) a családjukhoz köti őket. Hiszen, ha ők eltávolodnak, akkor ki gondoskodna az anyukájukról, a testvérükről vagy bármely más családtagról? Ebből a pozícióból viszont lehetetlennek tűnik a kamaszkor nagy kérdéseire – a „Ki vagyok én? Mi a múltam? Hová tartok?” – megtalálni a választ. Mivel a családról való leválás nem történik meg, nem történhet meg, a serdülő nem tudja a belső energiáit a kortársak irányába terelni, ez pedig tovább fokozza a magányosságát, és végső soron megakadályozza abban, hogy érett felnőtté váljon. 

Csak egészséges legyen

Számos tudományos kutatás mutat arra rá, hogy egy csecsemő egészséges fejlődéséhez nem elegendő a fizikai szükségleteinek a kielégítése. 

Azokkal megegyező mértékben fontos szem előtt tartani az érzelmi és a biztonság iránti szükségleteit is, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. Ez fogja ugyanis a személyiségét, az önmagáról alkotott képét és a kapcsolódási képességét a legnagyobb mértékben befolyásolni. 

Ez alól Hanna sem kivétel. Szüksége van arra, hogy megbízható és elérhető gondozók vegyék körül, hogy szabadon felfedezhesse a világot, és azt érezhesse: szerethető. 

Ahogyan mindannyiunk életében, úgy Hannáéban sem fognak mindezek maradéktalanul teljesülni, mivel tökéletes szülők léteznek ugyan, csak nekik még nincsen gyerekük. A világunk sajátja, hogy a kapcsolatainkban egyaránt fejlődünk és sérülünk. Hanna örökbe fogadó szülei is kihívásokkal szembesülnek. Rendkívüli örömük mellett a nagyfokú félelem is jelen van az életükben. Aggódnak, hiszen az anya meggondolhatja magát. Évek óta várakoznak, hogy maguk is szülővé válhassanak. A bizonytalanság percei elviselhetetlenné fokozódnak. 

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Az érzelmeikkel való szembenézés nemcsak azért fontos, hogy ebben az első és érzékeny időszakban jobban ráhangolódhassanak a gyermek szükségleteire, hanem azért is, hogy a későbbiekben úgy tudjanak majd mesélni Hannának a származási családjáról, hogy azt ő képes legyen befogadni. Hiszen Hanna majd fel fogja tenni a kérdést: „Miért hagyott el az anyukám, aki megszült?” Ahhoz, hogy erre választ tudjon találni, biztonságra, szeretetre, elfogadásra lesz szüksége. Ahogyan ahhoz is, ha úgy dönt, hogy szeretné megismerni a származási családját. Ez utóbbi a kamaszkori identitáskeresés időszakában nagy jelentőséggel bír.

Zsófi rendkívül nehéz, de felelősségteljes döntést hoz. Kívülről szemlélve talán a néző is hajlamos – a film okozta nehéz érzéseket palástolandó – a ráció birodalmába menekülni, és megállapítani, hogy „így lesz ez jó Hannának”. Az érzelmek szintjén azonban látható, hogy Zsófi borzasztóan nagy terhet cipel. Minden valószínűség szerint tökéletesen tehetetlennek, rossz embernek tartja önmagát. 

Ilyen mértékű érzelmi terhelést felnőttként sem bírunk el túl sokáig. 

Zsófi azonban még serdülő, aki magányosan viseli ezt a fájdalmat, amelyet igyekszik magába temetni. Nagy szüksége volna arra, hogy irgalmas, szerető elfogadást tapasztaljon valamely kapcsolatában, hogy érezze, nincs egyedül a küzdelmében. A babáról való lemondás ugyanis megterhelő gyászfolyamat, amelyben szüksége van megtartó szeretetkapcsolatokra. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Önbeteljesítő jóslatok 

Egy alkalommal erdélyi barlangtúrán vettek részt középvezetők, hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Köteleken másztak, vízeséseken mentek át, kalandban nem volt hiány. Elérkeztek a barlang egy szűk nyílásához, ahol csak kipréselt levegővel, centinként lehetett átaraszolni. Egy kétméteres fiatalember kiszámolta, hogy a lábszárcsontja hosszúsága miatt nem fér ki a kanyarban. Ahogy jósolta, úgy történt: beszorult, mint Micimackó. Fél óra elteltével a barlangász egy kalapáccsal elkezdte kopogtatni a falat és bejelentette, hogy megnagyobbította a lyukat. A férfi elhitte, és azonnal átment.
 
A „nem tudsz átmenni” és a „nem fog sikerülni” gondolatainkat nekünk is át kell kereteznünk. Nincsenek csodamegoldások, viszont sok mindent adhatunk hamuba sült pogácsaként a gyerekeinknek. Az érzelmi intelligencia nem csupán a szeretet művészete, hiszen a gyásszal, a fájdalommal, a sérülékenységeinkkel is szembe kell néznünk ahhoz, hogy minél mélyebben megélhessük pozitív érzéseinket.

Határhúzás, és ami a szavak mögött van

Kezdetben a gyermek az alapérzéseket éli meg. Ha a szülő visszatükrözi, hogy most dühös, csalódott vagy szomorú, akkor könnyebben ki tudja fejezni az érzéseit. A felnőttek gyakran mondják, hogy jól vannak, amikor rosszul érzik magukat. A gyermek azonban érzékeli, ami a szavak mögött van. 

A fegyelmezéssel is ugyanez a helyzet: hiába mondjuk el százszor, amit szeretnénk, a gyerek tudni fogja, meddig mehet el, és ki mikor mond nemet.

Egy serdülő este buliban volt, és reggel semmire sem emlékezett, csak egy monoklit látott a szeme alatt. Megkérdezte az apját, mi történt. Így szólt a válasz: „Éjfélig engedtünk el bulizni, de ötkor jöttél haza. Nem mondtunk semmit. Hajnalban kirendelted az egész családot a perzsaszőnyeg közepére, és osztályfőnöki órát tartottál arról, hogy milyen rosszul neveltünk. Még erre sem mondtunk semmit. De amikor beszartál a szoba közepére, beleszúrtad a fogpiszkálókat, és azt mondtad, mától a sündisznó itt lakik, azt már nem bírtuk tovább.”
Ugyanígy mindenkinek megvan a saját sündisznója, vagyis határa. Hosszú önismereti utat kell bejárnunk, és életciklusonként megvívni a harcot, hogy meghúzzuk a határainkat.

Kép

Fotó: Emmer László

A testvérféltékenység és az empátia

„Ne ítélj meg senkit, mielőtt két hétig nem jártál a mokaszinjában” – tartja a közmondás. A gyerekvállalás előtt kiváló elméleteink vannak – például nem alhat a gyerek a franciaágyban a szüleivel, iskolakezdésig nem tévézhet –, amelyek később megdőlnek. Szabó Lőrinc Lóci-versében az apa lekuporodik, és az óriásból törpe lesz. Ez az empátia, amikor a gyerek perspektívájából látjuk a világot. 
Az egyik leggyakoribb nevelési probléma a testvérféltékenység. Az első gyerek mindig megéli a trónfosztottságot. Mintha a férj ezt mondaná a feleségének: ne aggódj, drágám, este hozok egy új asszonyt, reggel együtt isszátok a kávét, és a szobában egy kis helyet kellene szorítani. A gyerek ugyanígy nem érti, mi történik. 

Egy baráti családban Koppánynak kistestvére született. Három hónap múlva édesanyja megkérte, nézze meg, elaludt-e a kishúga. „Remélem, megdöglött” – mondta Koppány. Egy érzelmileg intelligens szülő nem mondja, hogy szégyelld magad, hiszen a gyereknek joga van az érzései kifejezéséhez. Aki nem teszi, az megtanulta elfojtani. Pedig az elfojtott düh, agresszió például autoimmun betegségekhez vezethet. Családlátogatásokon gyakran előfordul, hogy mindenki a kicsinek hoz ajándékot, róla áradoznak, a nagy pedig mintha láthatatlan lenne. 

Ha a nagytestvérhez lépünk először, apró ajándékokkal, és megkérjük őt, hogy mutassa meg a testvérét, még büszke is lesz rá.

Helikopterszülő és biztonságos kötődés

Egy dacoló gyereknek és serdülőnek örülnünk kell, mert ő nem fél a szeretet elveszítésétől. Biztonságosan kötődik, és tudja, hogy bármit mond, akkor is elfogadják. A szeretet feltétel nélküli: akkor is szeretlek, ha a focimeccsen nem rúgtad be a gólt, vagy rossz tanuló vagy. Persze határt is kell húzni, de ha a hároméves nem akar rámolni, szétszerelni, csak ül a kanapén, akkor általában szorong. 

Nagyapám lánytestvére egy szigorú ezredeshez ment feleségül, nagy teljesítményelvárások voltak a családban. Amikor a gyermekük nyolcadikos lett, megkapta élete első rossz jegyét. Odakint mínusz 20 fok volt, de a gyerek nem mert hazamenni, és addig ült egy padon, amíg meghalt. Negyedikes voltam ekkor, és édesapám ezt mondta: „Bármi történik, te ebbe a családba hazajöhetsz. Ha börtöntöltelék leszel, akkor is viszünk neked egy rúd szalámit.” Ez az érzelmi biztonság. 

Ugyanakkor nem körözhetsz a gyerek feje fölött, és nem óvhatod meg helikopterszülőként a nehézségektől. A gyereknevelés legnagyobb kihívása: tudnom kell, mikor fogjam meg a gyermekem kezét, és mikor engedjem el. Mindig aggódni fogsz érte, de ha nem engeded el, nem tud fejlődni. A nehézségek megélésén át vezet az út. Nem óvhatod meg a rossz döntésektől, a következménytől, a szerelmi csalódástól. 

Elég, ha jelen vagy az életében. A többi az ő története lesz, amiben csak kísérheted.

Gyász- és veszteségélmény

Az óvodások a szellemektől félnek – őket mumusűző sprével űztük el –, a kisiskolások pedig a betörőtől és a haláltól. A mesékben még mindent vissza lehet fordítani, de a valóságban meghalhat a nagymama, a hörcsög, a kutya.
Lilla lányom tízéves volt, amikor az egyhónapos kiscicája elpusztult. Levelet írtam neki a nagymama nevében, akit hatévesen veszített el. Ez állt benne: „Én küldtem az égi cicát, ezzel is megmutatva, mennyire szeretlek. De csak egy hónapig maradhatott, ezért küldök helyette egy másikat. Lehetsz szomorú, de gondolj arra, milyen jó volt egy hónapig együtt lenni vele.” 
A gyász- és veszteségélmény nem oldódott meg, de érzelmileg lehetőséget kapott arra, hogy feldolgozza. Ha a negatív érzéseinkhez is közel kerülünk, sokkal gazdagabb lesz az érzelmi skálánk.

A piros gomb és a veszekedések

Ha sokáig nyomogatjuk valakinek a piros gombját, eldurran az agya. A veszekedések dinamikája sokszor így zajlik: kiömlik a tea – milyen felelőtlen vagy! –, az anyád is ilyen! A gyerek nem érti, hogyan jutottunk el a teától idáig. És mi adjuk neki a mintát szülőként. El kell mesélnünk, hogy anya meg apa olykor idegesek, de aztán kibékülnek. 

Jó modell a gyereknek, hogy hiába veszünk össze, mindig a család a legfontosabb. Itt vagyunk, és merünk egymástól bocsánatot kérni. 

Mindannyiunk életében vannak történetek, és nem kell parázni attól, hogy mi lesz, ha kiderülnek. Szembe kell néznünk a saját előítéleteinkkel, negatív gondolatainkkal. A legkellemetlenebb helyzeteket is el lehet mesélni úgy, hogy nem kozmetikázzuk ki őket, mégis tudunk rajtuk nevetni. Felszabadító erő, ha később a legnagyobb felsüléseken együtt szórakozunk.
Aki nem hiszi, járjon utána!