Négy érzelmes film a házasság, a párkapcsolat szépségeiről és nehézségeiről

Színes fátyol (2006)

Vannak filmek, amelyekre meg kell érni. Amikor a Színes fátyol című produkciót először láttam, leginkább a gyönyörű képi világa varázsolt el, ám a történetébe nem vonódtam be. Tizenöt évvel később néztem meg újra, akkor már kapcsolódni tudtam az eseményekhez, a főhősnő érzelmi rezdüléseihez, és napokon át vissza-visszatértek bizonyos képek, gondolatok a filmből.

Somerset W. Maugham kisregényét először a harmincas években vitték vászonra Greta Garbóval a főszerepben, majd 2006-ban két igazán jó színész karolta fel a legújabb változat elkészítését. Naomi Watts és Edward Norton a főszerepek mellett a film producerei is voltak. Ennek a gyönyörűen fényképezett, egzotikus hangulatú, érzelmekben gazdag történetnek a fókuszában egy házaspár áll: Kitty, a szülői házból menekülő lány (Naomi Watts) és az érzelmeit nehezen kimutató, kissé merev, de elhivatott orvos férj, Walter (Edward Norton). A film rendezője, John Curran Kína legszebb tájain, a Jangce völgyeiben forgatta filmjét.

Edward Norton pedig feltehetően nemcsak a jó forgatókönyv miatt mondott igent a felkérésre, hanem Kína miatt is, hiszen sinológiát tanult a Yale Egyetemen. 

Ő azon kevés hollywoodi, nem ázsiai származású sztárok egyike, aki tud kínaiul.

A cselekmény átlagos szerelmi történetnek indul: a fiatal angol úrilány, Kitty élvezi a szülői ház minden előnyét, azonban apja és anyja már szívesebben látná őt férjes asszonyként. A lány ezért igent mond Walternek, a jóképű orvosnak, akivel gyakorlatilag nem is ismerik egymást. A férfit Sanghajba szólítja a munkája, az asszony pedig vele tart, ám a távoli ország hatalmas csalódás számára, és egy másik férfi karjaiban keresi a megnyugvást. 
A viszonyról férje is tudomást szerez, és feleségét válaszút elé állítja: vagy a megalázó válást választja, és mehet vissza az atyai házba, vagy vele tart Kína belsejébe, egy kolera sújtotta kis faluba. Kitty az utóbbi mellett dönt. Walter a kolera megfékezésével van elfoglalva, amíg felesége a helyi apácák által működtetett árvaházban próbálja hasznossá tenni magát. Az ott megélt szörnyűségek láttán mindketten újragondolják reménytelennek hitt kapcsolatukat. A film tulajdonképpen az ő lassú érzelmi közeledésük árnyalt lélekrajza.

Kép

Naomi Watts és Edward Norton a Színes fátyol című filmben

Love Story (1970)

„Szeretnék mindenkit megnyugtatni; a film százszor jobb, mint a regény, amely alapján íródott” – írta Rogert Ebert, a híres filmkritikus a Love Storyról alig valamivel a film 1970-es bemutatója után.

De miről is szól a film? Oliver Barrett (Ryan O'Neil) egy könyvtárban találkozik Jennyvel (Ali MacGraw), akinek pimaszsága és éles esze felkelti a figyelmét, és hamarosan randevúzni kezdenek. A dolgok olyannyira komolyra fordulnak, hogy Oliver megkéri Jenny kezét, aki annak ellenére igent mond, hogy úgy gondolja, vőlegénye alapvetően a gazdag apjával szembeni lázadás miatt lép házasságra egy szegény lánnyal. Oliver lemond az anyagi biztonságról, a lány pedig a művészi álmairól, és a közös küzdelmek összekovácsolják őket. Azonban pont akkor, amikor anyagilag rendbe jönnek, kiderül, hogy Jenny rákos, és nagyon kevés ideje van hátra.

Az 1970-es Love Storyt a kritika már 54 éve, a bemutatásakor is keményen lehúzta, mégis kora egyik legsikeresebb filmje lett, és még most is bérelt helye van minden idők legnézettebb romantikus filmjei között. 

Talán, mert mindannyian vágyunk egy olyan szerelemre, amelynek még a halál sem tud véget vetni.

Kép

Képkocka a Love story című filmből

Amit még mindig tudni akarsz a szexről (2012)

Ezt a filmet akárhányszor képes lennék megnézni, minden alkalommal megríkat és megnevettet. Olyan általános igazságokat fogalmaz meg, amelyek nemcsak az idősebb generáció számára lehetnek tanulságok, hanem bárkinek, akinek volt vagy van párkapcsolata. Olyan kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy a sokévi együttélés feltétlenül egyet jelent-e azzal, hogy ismerjük is a másikat. Vajon mindent megteszünk a kapcsolatunkért, hogy az harmonikus és boldog legyen, ne csak alapjáraton működjön?

Ezekhez a kérdésekhez Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) történetén keresztül jutunk el, és velük együtt keressük a válaszokat is. Kay és Arnold hű társai egymásnak, ám az együtt töltött évtizedek alatt a kapcsolatuk kihűlt. Míg Arnoldot ez látszólag egyáltalán nem zavarja, társa mindennél jobban vágyik a régi meghittségre. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a férjét, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. 

Már az utazásra sem könnyű rávenni a makacs férjet, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek újra közel kerülni egymáshoz, testileg és lelkileg egyaránt. Hogy felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek. 

Ehhez azonban mindkettőjüknek ki kell lépni az évek alatt kialakított komfortzónából.

Vannak problémák, amelyek nem változnak meg varázsütésre, idő, elszántság és türelem kell a megoldásukhoz. Amikor a terápia kudarcba fulladni látszik, a terapeuta azt tanácsolja, ne adják föl. Ő hisz abban, hogy az egykor eltörött kapcsolat még megragasztható.
Ezt a filmet nemcsak a történet őszintesége és életszerűsége miatt kedvelem, hanem Meryl Streep és Tommy Lee Jones fantasztikus színészi játéka miatt is. Lehet, hogy az alkotásból nem válik klasszikus, de a megnézése felérhet egy párterápiával, ami egy kicsit megpiszkálhatja azt, ami már kihűlt. Márpedig ez is az igazi ismérve egy igazán jó romantikus filmnek, nem igaz?

Kép

Meryl Streep és Tommy Lee Jones az „Amit még mindig tudni akarsz a szexről” című filmben

Ilyenek voltunk (1973) 

Az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen. Itt találkozik Katie Morosky (Barbra Streisand), a lázadó, a társadalmi és magánemberi megalkuvásra képtelen „nagyszájú zsidó lány New Yorkból”, és Hubbell Gardiner (Robert Redford), a módos családból származó, végtelen társadalmi lehetőségekkel bíró tehetséges író, a Yale aranyifjainak egyike. A történet kezdete szinte tipikus: két eltérő hátterű és meggyőződésű ember találkozik, és nem felejthető hatást gyakorolnak egymásra. A folytatás azonban már korántsem szokványos. Az egyetem után évek telnek el, amíg útjaik újra keresztezik egymást. Ekkor már javában dúl a második világháború. Katie karaktere semmit sem változott: harcos aktivista, az atombomba gyártása ellen tiltakozik, szovjet–amerikai baráti esteket szervez, és a rádióban dolgozik. Hubbell a háborús éveket a haditengerészetnél töltötte, de láthatóan jól van. 

Kép

Barbra Streisand és Robert Redford az Ilyenek voltunk című filmben

Újból találkoznak, de közös világuk falai már az építés megkezdésekor repedeznek. A férfi ezt tudja és látja, a nő viszont még nem akarja tudomásul venni, mert a köztük lévő vonzalom annyira erős, hogy ellensúlyozni képes a személyes és elvi önfeladást. Persze csak egy ideig, hogy aztán nagy pusztítást okozva robbanjon. 

Mert egyszer csak eljön közös világuk széthullásának pillanata, amikor az érzelmek már kevésnek bizonyulnak. 

A történet nekünk is fáj, és elgondolkozunk rajta, vajon melyik utat választanánk: az elveinkét a nagyobb jóért vagy a megalkuvásét az együttélés érdekében, de a szerelem rovására.
„Nem az ügyek és az elvek fontosak, hanem az ember. Élni akarok, méghozzá jól…” – mondja egy vitában Hubbell. „Az ember nem ember elvek nélkül…” – válaszolja Katie. Megbocsátható vajon a gyengeség és az elvtelenség? A férfi szerint (részben) igen, a nő szerint soha. Már előre tudjuk, hogy történetük nem végződhet happy enddel: ennek a két, végletesen különböző emberi jellemnek közös jövője csak időlegesen lehetséges, hosszú távon soha, holott mindig is összetartoznak…