„Az anorexia az egész család tünete” – Gersei Csenge családterápiával lépett ki a betegségből

Csengénél tízéves korában alakult ki az evészavar. Korábban kezdett serdülni, mint a kortársai, ami súlygyarapodással járt, ezért azt tanácsolták neki, hogy diétázzon, amit meg is fogadott. „Ekkor még nem volt kóros a fogyókúrázásom, de a szándék már akkor az volt, hogy minél vékonyabb legyek, és nem az például, hogy minél egészségesebb” – emlékezik vissza. Ezzel osztálytársainak szeretett volna megfelelni, akik megjegyzéseket tettek megváltozott külsejére. Az iskolában durva verbális bántalmazást élt meg. 

„Voltak, akik állatokhoz hasonlították a külsőmet, kocának, bálnának csúfoltak, amit nem tudtam kezelni” – idézi fel a megrázó képeket, amelyek felerősítették nála a testképzavart. 

A vékonyság a többi lány között is állandó téma volt, különböző diétákat próbáltak ki. Egyik nyári szünet után aztán még erőteljesebb tempóra kapcsoltak. Csenge, akinek ekkorra már sikerült leadnia a pluszkilóit, kétségbeesett, hogy ilyen magasra emelték a lécet, és azt érezte, ha most nem ugorja meg, akkor minden kezdődik elölről. 

Három hónap alatt tizenöt kilót fogyott. Ahogy elkezdett egyre kevesebbet enni, úgy kezdett távolodni a barátaitól – inkább kihagyta a közös programot is, amikor az közös fagyizás, ebédelés lett volna. „Egyre láthatatlanabb lettem – mondja. – Paradox, mert azt akartam elérni a fogyásommal, hogy beilleszkedjek, és legyenek barátaim, közösségem, de közben az anorexia pont az ellenkezőjét tette velem, egyre inkább elvágtam magam a többiektől.” Mindez azonban már csak az utolsó csepp volt a pohárban – betegsége gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak, mint a társaitól kapott sebek. 

Már hatévesen fel kellett nőnie

Csenge úgy tekint az anorexiára, mint egy jéghegyre, amelynek a csúcsa a tünet, és nagyon sok minden rejtőzik a víz alatt: hajlamosító tényezők lehetnek a környezet, a diétakultúra és egyes személyiségbeli tényezők, mint az alacsony önértékelés és a stresszel való rossz megküzdés.
Gyerekként otthon mindig azt hallotta, hogy ők hízékony család, a többieket is érte emiatt bántás, ezért oda kell figyelniük magukra. Amikor leadta a pluszkilókat, a szülei örültek, hogy „végre valakinek sikerült, és jól néz ki”. 

Szerinte, ha a szülők túl nagy hangsúlyt helyeznek a megjelenésre, az kihat a gyerekekre. 

Egy kamasznak eleve nehéz feldolgoznia, hogy a külseje hirtelen megváltozik, a fiúk és a lányok is úgy érzik, mintha idegenek lennének a saját testükben. Elsősorban a család dolga lenne segíteni ebben, és elmagyarázni, hogy nem bennük van a hiba, hanem ez egy természetes folyamat, és felkészíteni őket, mi minden fog még változni rajtuk – emeli ki. 

Csenge első gyerek volt a családban, három kisebb testvére van. A legidősebbekre gyakran nagyobb felelősség hárul, segítenek a szülőknek, vigyáznak a kisebbekre. Hatéves korára neki is önállósodnia kellett, amiben egy családi tragédia is szerepet játszott: húga félkarbénulással jött világra, ezért őt másfél évesen, felkészítés nélkül bölcsődébe adták. Az elszakadás a szüleitől mély nyomot hagyott benne. „Később, ha óvodába, általános iskolába vittek, minden reggel sírtam, mert attól féltem, hogy nem fognak értem jönni.” 
Tíz-tizenkét évesen már gyakran ő ment a testvéreiért az iskolába, hétvégente pedig főzött, takarított, a többiekre is figyelve, míg édesapja dolgozott, édesanyja pedig egyetemi kurzuson vett részt. Úgy érzi, onnantól kezdve már nem tekintettek rá gyerekként, habár ennek valószínűleg nem voltak tudatában. „Elmosódtak köztünk a határok, nagyon sokszor olyat is végig kellett például hallgatnom, ami nem rám tartozott, főleg anyukám részéről. Nekem mondta el minden problémáját, és olyankor úgy éreztem, hogy fontos vagyok, de igazából nem én voltam a fontos akkor, hanem hogy valaki meghallgassa.”

A gyerekszerepet a testvérei mellett sem volt képes megélni – még ha pesztrálás helyett épp játszott is a húgaival, akkor sem tudott önfeledt lenni. 

Ráadásul sokszor azt érezte, nem elég jó, amit csinál, innen ered a perfekcionizmusa.

„Attól féltem minden kapcsolatomban, hogy elhagynak. Ez az érzés főleg a szüleim felé volt intenzív, akik nem tudtak annyira jelen lenni az életemben, mint szerettem volna.” A pszichológiában ezt a jelenséget úgy hívják, bizonytalan kötődés. Az anorexiás betegeknek gyakran nehézséget okoz érzelmeik szabályozása, a betegség azonban eltompítja ezeket – az étkezése, teste feletti kontroll nála is elfedte a bizonytalanságtól való félelmét, és a kiszámíthatóság érzését adta.

Kép

Gersei Csenge – Fotó: Füri-Hartmann Henriett

„Nem én voltam a fontos, hanem hogy valaki meghallgassa”

Csengét az indította el a gyógyulás útján, hogy elkezdtek családterápiára járni. „Az anorexiás mindig csak a tünethordozója a családi rendszernek” – fogalmaz. A terápia rengeteg felismeréssel járt mindannyiuk számára, ő és a testvérei is elkezdtek befelé tekinteni, jobban megismerni önmagukat. „Az egyik húgommal volt egy mély beszélgetésünk pár évvel a gyógyulásom után, és elmondta, hogy – bár még csak nyolcéves volt akkor – nagyon megviselte az az időszak, hogy a nővére akár meg is halhat” – emlékezik vissza.
A szülőket nehezen érintette, hogy olyan problémák is felszínre kerültek, amiket harminc évig sikeresen palástoltak. Édesanyja és édesapja is sok traumát hozott a családba, amik aztán az ő betegségében csúcsosodtak ki. 

Csenge ma pszichológusként segít az anorexiás betegeknek. „Egész életemben beszélnék róla, ha azt látnám, hogy szükség van rá” – vallja. 

Hogy milyen veszély leselkedik a betegekre online, ki volt az a családban, aki szembesítette a szüleit a betegségével, és hogy gyógyultként hogyan viszonyul a gyermekvállaláshoz, arról a Mégis podcastben mesél.

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható.

 A podcast és a cikk megjelenését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.