Gyerekek szülőszerepben – Korán felnőnek, de felnőttként is küzdenek, hogy önmaguk lehessenek

Ez a jelenség néha könnyen azonosítható, többnyire azonban sokáig rejtve marad a gyermek, sőt a szülő előtt is. A parentifikáció egyes eseteiben a gyermek társként hallgatja meg a szülő beszámolóit a lelki életéről vagy a másik szülőről szóló panaszairól. Előfordulhat, hogy a házimunkából is a fejlődéséhez és az önbecsüléséhez szükséges mértéket meghaladóan veszi ki a részét, esetleg nagyrészt átvállalja valamelyik testvére gondozását. Ugyancsak megterhelő lehet, amikor egy gyermeket az életkorának nem megfelelő jelentős döntések meghozatalára bírnak rá: például döntse el, melyik óvodába akar járni, vagy váltson-e iskolát. 

Gyakori helyzet az is, amikor a párkapcsolati távolságát enyhíti az egyik vagy mindkét szülő azáltal, hogy beemeli a gyermeket a szülői alrendszerbe, és vele éli meg a hiányzó kapcsolati intimitást. A szülők magányát, szomorúságát és távolságát látva a gyermekek gyakran elkezdenek gondoskodni a szülőkről oly módon, hogy igyekeznek tökéletesen viselkedni. „Legalább én ne okozzak fájdalmat nekik” – gondolják, ám ezzel lemondanak a belső szabadságuk és a kreativitásuk egy részéről is. 

Kis felnőttek

A jelenség gyökerét többek között abban kereshetjük, hogy a gyermekek számára a szüleik a világon a legfontosabb személyek. Ezért számukra hihetetlen jelentőséggel bír a hozzájuk fűződő kapcsolatuk, illetve a közöttük lévő kapcsolat. Ez a látásmód nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan a naprendszerünket látjuk. Tudjuk persze, hogy létezik a Plútó, a Vénusz, hallottunk a Jupiter bolygóról, de az égitest szó hallattán legtöbbször a Nap és a Hold jelenik meg a szemünk előtt. Ezeket látjuk, érzékeljük, csodáljuk vagy éppen hiányoljuk. A többiről elhisszük, hogy léteznek, de a valóságunkat ritkábban érintik. 

Ráadásul a gyermekek gondolkodása énközpontú, ami azt jelenti, hogy mindent önmagukra vonatkoztatva értelmeznek. 

Így könnyen előfordulhat, hogy azt gondolják, ők felelnek a nap felkeléséért vagy a hold fogyásáért. Emiatt ösztönösen segíteni akarják a szüleikhez fűződő kapcsolatukat és a szüleik párkapcsolatát. Intuitív módon olvassák a szüleik érzelmeit és szükségleteit, majd válaszolnak is ezekre, azaz teljesítik a kimondatlanul rájuk osztott működéseket és feladatokat. Nemcsak a szülők egyéni jóllétéért vállalnak felelősséget, hanem a szülőket egyetlen egységként látják, ezért elkeserítő és értelmezhetetlen számukra a „Melyikünket szereted jobban?” kérdés, amelynek kitartó ismétlése mély, hűséggel kapcsolatos (lojalitási) válságot okoz bennük. Érzelmileg nem tudnak, és nem akarnak választani a szülők között, ha mégis megteszik, akkor ezt valamilyen drámai esemény váltja ki. 

Ezekért a kapcsolatokért a gyermekek nagyon sokra képesek önként: maguk jelentkeznek vigasztalni az elszomorodott szülőt, közvetítenek, tolmácsolnak közöttük, ellátják a testvérüket, illetve a képességeiket és a teherbírásukat meghaladó feladatokat vállalnak.

Nehéz meghatározni, melyik gyermeknél hol húzódnak a határok, ha teherbírásról, képességekről vagy a rájuk szabott feladatokról beszélünk. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kapcsolat része az is, ha a gyermek – számára emészthető formában – időnként hall a felnőttvilág nehézségeiről, ha valamilyen szinten bevonódik az újszülött kistestvér gondozásába, vagy a képességeihez mérten besegít a háztartásba. A kérdés mindig az, hogy a fejlődését és a kiteljesedését szolgálja-e mindez, vagy pedig a szülők érdekében teljesít. A gyermek erről többnyire nem képes visszajelzést adni. Edzők mesélik, hogy a megfelelően motivált gyermekek az edzések vagy az edzőtáborok fordulatos, izgalmas szakaszaiban annyira lelkesek, hogy intenzív mozgás után nem veszik észre, mennyire kimerültek. A felnőtt feladata, hogy ügyeljen erre. 

Mit él meg a gyermek, amikor felelősséget vállal a szüleiért? Azáltal biztosítja a jóllétüket, illetve saját maga számára a szeretetüket, hogy tudattalanul olvassa a szükségleteiket és kielégíti azokat. 

Lassan elhiszi, hogy ő csak akkor érdemes a szeretetre, ha a saját alapszükségleteit háttérbe szorítva gondoskodik másokról. 

Az alkalmazkodás révén lemond arról, hogy megélje a nehéz érzéseit, hiszen nem akarja a szomorúságával, a haragjával, a kétségbeesésével, a csalódottságával és a fájdalmával terhelni a szüleit. De mivel még gyermek, vagyis éretlen arra, hogy felelősséget vállaljon valakiért, érzi azt is, hogy valami nincs rendben, hiszen nem a gyermekkori énjére szabott feladatokat teljesíti. De ez megfoghatatlan érzés, amelyet körbevesz: a segítés, a változtatás, a fontossá válás vágya, a kötődés szükséglete és a helyzet romlásától való a szorongás. Emiatt a mélyben megjelenik a bizonytalanság, a bűntudat és az üresség érzete, amelyet továbbcipel a felnőttkorba.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: GettyImages

Gondoskodó szerepben 

A felnőtt, akiben az a meggyőződés él a gyermekkori tapasztalatok által, hogy a szerethetőségének záloga a másokról való gondoskodás, később is olyan kapcsolatokat választ és alakít ki, amelyekben megélheti, hogy a másiknak szüksége van rá. Nem ritka, hogy ezek az emberek segítőhivatást űznek, hiszen különleges képességgel és érzékkel bírnak, vagyis könnyen olvassák az érzelmeket és a szükségleteket, így tudnak másokat támogatni. Nem ritka az sem, hogy olyan házastársat választanak, akiről gondoskodhatnak. Mindezek a kapcsolatok azonban nem írják felül a szülőkhöz fűződő lojalitást sem. 

A családterápiás üléseinken számtalan helyzetben tapasztaljuk, hogy egyeseknek mennyire nehéz felnőttként megtalálniuk a felelősségvállalásban az egyensúlyt a szüleiket illetően. A parentifikált gyermek felnőttként is gyakran felelősnek érzi magát, ha a szülei jóllétéről, hangulatáról és hibáiról van szó. Vannak, akik azért küzdenek, hogy megkapják szüleik áldását valamilyen korábbi szakmai vagy magánéleti döntésükre. Vannak, akik szüleik vélelmezett elvárásait képtelenek elengedni. Találkozunk olyanokkal, akik annyira lehetetlennek érzik az egyensúly megtalálását, hogy inkább a szüleiktől való teljes eltávolodásban próbálnak nyugalmat találni. 

Bár a parentifikált személyek általában nagyon talpraesettek és hatalmas a terhelhetőségük, mindez rendkívüli mértékben igénybe veszi a testi és a lelki teherbírásukat. 

Ezek a személyek gyakran őrlődnek a házastársuk, a gyermekeik és a szüleik között, hiszen sok esetben az érdekek ellentétesek, ők azonban senkit nem szeretnének megbántani, mert úgy érzik, azzal a kapcsolatot is elveszítenék. Az egyensúlyozás közben mindenkire igyekeznek figyelni, de a saját szükségleteik gyakran láthatatlanok maradnak. Önmagukat bántják, elhanyagolják és kihasználják, hogy senkinek ne okozzanak fájdalmat. Azonban lehetetlen küldetést vállalnak, hiszen nem tudnak maradéktalanul megfelelni senkinek, így az önvád, a magány és a bűntudat érzése újra és újra felbukkan. 

Egészséges felelősségvállalás a szülőkért 

Nehéz minden családra és helyzetre érvényesen meghatározni, hogy milyen az egészséges felelősségvállalás. Annyi bizonyos, hogy olyan kapcsolódási módot igényel, amely mindkét fél számára elfogadható, szeretetet fejez ki és őszinte. Benne mindkét fél ismeri és tiszteletben tartja a határokat. Ehhez hozzátartozik a helyzetek rugalmas kezelése, a kölcsönösségen alapuló és érzelmileg kielégítő családi működés létrehozása, amely azt jelenti, hogy mindenki tekintettel van a másik élethelyzetére, temperamentumára, lehetőségeire és igényeire. 

A felelősségvállalás helyes módja és mértéke a leglátványosabban talán egyes helyzetek megoldásában ragadható meg. Amikor a civakodó idős szülők vitájából kilép a felnőtt gyermekük, és a közvetítésre vonatkozó burkolt utasítás teljesítése helyett kifejezi számukra, hogy mennyire nehéz helyzetbe hozzák őt azzal, amikor vitájukat nem megoldják, hanem neki panaszkodnak egymásra. Vagy amikor az alkoholista szülő gyermeke azt mondja: „Meglátogatlak a családommal, és időt töltök veled, ha azt érzem, biztonságos veled lennünk. Amikor iszol, alkoholmámorban úszol, akkor nem tudok kapcsolódni hozzád, a családomat pedig nem akarom kitenni ilyen helyzeteknek. Ilyenkor távol maradunk tőled. Akkor tudunk kapcsolatban lenni veled, amikor felelősséget vállalsz magadért, és nem hagyod eluralkodni magadon a függőségedet.”

Egyszerű leírni, de bonyolult megvalósítani. Hiszen itt nem csupán egy döntésről van szó. Hiszen az, aki kételkedik abban, hogy szerethető és elfogadható, úgy érzi, nincs is más választása, mint a másikért felelősséget vállalni. Amikor felvetődik a gondolat, hogy kiálljon magáért, felerősödik a rettegése az elutasítástól, a kapcsolat elvesztésétől, és fokozódik a bűntudat érzése. A változáshoz vezető út éppen ezért hosszadalmas és érzelmileg fájdalmas lehet. 

Ezen az úton meg kell engednie magának, hogy szembesüljön a belső érzelmi hiányaival és a láthatatlanná vált szükségleteivel, és együttérezzen önmagával. 

Már nem mások hiányait akarja pótolni, hanem gondoskodik önmagáról. Megengedi, hogy érezze azokat az érzéseket, amelyeket gyermekként nem érezhetett, mert meg akarta óvni a szüleit és saját magát is a fájdalomtól. 

Paradox módon a gyermekkor feletti szomorúság és az elutasítottság megélése hozzásegíti a lelki egyensúlyához azáltal, hogy végre teljesen önmaga lehet, nincs többé szükség az önfeladásra és az alkalmazkodásra, hogy elfogadhatónak érezze magát. Nincs többé szüksége arra, hogy elfojtsa mindazokat az érzéseket, amelyeket régen magába temetett azért, hogy szeressék. Ahogyan elkezd tisztelettel és megértéssel fordulni saját maga felé, megtapasztalja, hogy teljesítmény nélkül, önmagáért is szerethető. Ettől nem válik semmissé mindaz, ami vele történt (vagy éppenséggel nem történt), de képes lesz szeretettel és irgalommal viszonyulni önmagához, és ezáltal másokhoz is. 

Az idősödő szülők és a felnőtt gyermekük közötti viszony dinamikus, azaz folyamatosan változó, a körülményekre reagáló. Emiatt mindkét fél számára feszültséget rejthet. A felek számára időnként sok, máskor pedig kevés az, amit a kapcsolat ad vagy igényel. Az érzések énüzenetekben történő megfogalmazása, és annak a törekvésnek a kifejezése, hogy a felek a nehézségek ellenére is fontosak egymás számára, megőrzendő és fontos alapja az egyenrangú kapcsolatnak. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.