„Fiatalságunk […] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság fiaink […] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok.” Szókratész (Kr.e. 470–399).
Bizonytalan nemzedék
A fiatalokkal kapcsolatban mindig is számos sztereotípia élt, már az ókorban is figyelmeztettek arra, hogy az ifjakat illetően ne tápláljunk semmilyen reményt. A jelenkor egyik legfontosabb szimptómája azonban nem a reménytelenség a reményteljes ifjúsággal szemben – bár e kétezer éves hagyományt sikerült az idősebb korosztályoknak megőrizniük –, hanem a félelem attól, hogy az elmagányosodás izoláltsághoz, a társadalom foszladozó szövetének további bomlásához, végül atomizáltságához vezet. A jövőt illetően a szkeptikusok gyakran említik, hogy egyrészt a történelem legjelentősebb diszkontinuitása felé tartunk, ami azt is jelenti, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen.
Másrészt felnövekszik a legmagányosabb nemzedék, és a digitális kultúra hegemóniájának nyomvonalán felcsillan a nárcisztikus emberkép.
A modern társadalom egyik alapélménye az elmagányosodás érzése. Ez a megállapítás korántsem újkeletű, előttem már számos helyen leírták ezt. Az elmagányosodás veszélyeire különböző intenzitással, de az elmúlt évszázadban folyamatosan figyelmeztetnek, különösen igaz ez a mögöttünk hagyott egy-két évtizedre. A Collins Dictionary munkatársai szerint a 2022-es év a „permakrízis” szóval írható le, ugyanakkor talán senki sem érzi túlzónak, ha azt mondjuk, már a tízes- és húszas évek korszellemét is leginkább ezzel a kifejezéssel ragadhatjuk meg. Már csak azért is, mert maga a szó állandósult, huzamosabb ideig fennálló bizonytalanságot jelöl.
Korunk krízisekkel övezett évtizedeiben a közösen megtapasztalt létélmény a fiatalok társadalmi percepcióját, lélekállapotát, fiatalságuk szubsztanciáját is meghatározza. Magányos, szorongó, céltalan és bizonytalan nemzedék arcképe rajzolódik ki a szemünk előtt. Amennyiben megvizsgáljuk nyelvi struktúráink változásait – amelyek tükörként tárják fel előttünk a legjelentősebb társadalmi változásokat –, azt tapasztalhatjuk, hogy a korábban kulturális minimumként megelevenedő „magányos idősek” kollokációja már nem egyeduralkodó szókép többé. A magányosság hangalakjáról a tudatban élő emlékkép megváltozott: a gyászruhába öltözött idős, többnyire női kép helyett egyre gyakrabban jelenik meg előttünk a szürke szobában magányosan ülő kamasz képe, akinek elcsigázott arcát csupán a kezében tartott digitális eszköz fénye világítja meg.
A magányos fiatal: fikció vagy valóság?
Nehéz az idősebbek szemszögéből megítélni a fiatalokat, talán közelebb visz a valósághoz, ha megkérdezzük őket magukat. Az Ifjúságkutató Intézet rendszeresen érdeklődik a legfiatalabb korosztálynál, ők vajon miképpen látják saját helyzetüket, hogyan gondolkodnak a jövőjükről, milyen vágyak és remények vezérlik őket. Az ifjúságszociológiai kutatásokból (nagymintás ifjúságkutatás-sorozat 2000–2020) kiderül, hogy nemcsak a szókratészi dallamokat tovább hagyományozó trubadúrok, az idősebbek érzékelik úgy, mintha a fiatalok elveszítették volna az iránytűt, amely a jövőjük felé vezeti őket. A 2000 és 2020 között négyévente megismételt, hazai és nemzetközi szinten is jelentős ifjúságszociológiai kutatássorozat a kezdetek óta vizsgálja a magyarországi 15–29 évesek problématérképét, vagyis azt, hogy miképpen érzékelik a fiatalok a saját nemzedékük legjelentősebb problémáit.
Ebből kiderül, hogy az elmúlt évtizedben valóban egyre inkább a kilátástalanság, a jövővel kapcsolatos bizonytalanság és a céltalanság aggasztja a legfiatalabb nemzedéket.
Az utolsó adatfelvétel ideje pont a koronavírus-járvány idejére esett 2020 őszén, s a problématérképen a fiatal nemzedék új problémájaként artikulálódott a baráti társaságok, a közösségek hiánya is. Majd 2023-ban megismételve a kutatást kiderült, hogy a társas kapcsolatok hiánya továbbra is nyomasztja a fiatalokat. Mindez arra enged következtetni, hogy a fiatalok a magányosságot – vagyis a közösségek meglétének hiányát – nemzedékük egyik kiemelten fontos problémájaként érzékelik.
A fiatalok mentális egészsége már nemzetközi szinten is foglalkoztatja a döntéshozókat, az uniós tagállamok a Tanácsban folyamatosan foglalkoznak a lelki egészségükkel, aminek eredményeként a 27 tagállam 2023. november 23-án a Tanács keretében sokrétű intézkedési csomagot javasolt a fiatalok mentális problémáinak megelőzése céljából. S valóban nem légből kapott a félelem, ugyanis például egy 2022-es uniós felmérés szerint a fiatalok között több a magányos, mint az idősebb generációhoz tartozók soraiban.
Az Ifjúságkutató Intézet is foglalkozott a fiatalok lelki egészségével, és 2023-ban ezer 15–29 év közötti magyarországi fiatalt kérdeztek meg azzal a céllal, hogy kiderüljön, mennyire érzik magukat magányosnak. Ebből kiderült, hogy a fiatalok 16 százaléka gyakran, míg 5 százalékuk mindig magányosnak érzi magát. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi 15–29 évesek egyötöde a magányosság gyakori és huzamosabb érzésével sérülékeny, kiszolgáltatott, veszélyeztetett helyzetben van. Számos kutatás is felhívja a figyelmet arra, hogy azok a személyek, akik krónikussá váló magányosságot élnek át, nagyobb eséllyel válnak sebezhetővé, mint azok, akik „csupán” időszakosan élnek meg elégedetlenséget a kapcsolataik terén.
A krónikus magányt átélőknek pedig előbb-utóbb lelki, fizikai, valamint egyes esetekben akár orvosi következményekkel is számolniuk kell.
Van-e gyógyír?
Úgy tűnik, a társadalmi diagnózis megvan, már csak az a kérdés, mi lehet a gyógyír. A kedvezőtlen mentális állapotról gyakran negatív kulturális kép él a társadalomban, ami a kérdés társadalmi tabusításához vezet. Érdemes tehát a társadalmi diskurzus alaphangján is csavarni, s a digitális kultúra egyoldalú kiátkozása helyett a társas kapcsolatok fontosságát hangsúlyozni. A társas támasz ugyanis az egyik legfontosabb a megküzdési mechanizmusok közül, s a magányosság problémájára a legtermészetesebb immunválasz, nem véletlenül helyezkedik el a Maslow-féle szükséglethierarchia harmadik szintjén. A valahová tartozás érzése kiemelten fontos a fiatalok lelki és fizikai egészségének megőrzéséhez, ezért is jelent meg a közösségek hiánya a fiatal nemzedékek legégetőbb problémái között akkor, amikor a járvány megfékezéséhez kénytelenek voltak izoláltan élni a mindennapjaikat.
Fontos azonban tudatosítani magunkban, hogy a magányosság érzése akkor válik krónikussá, ha a fiatalok kezében nincs megfelelő eszköz ahhoz, hogy ez az állapot ne maradjon tartós az életükben. A magány patologikus lelki-testi következményei attól válnak megelőzhetővé, ha a fiatalok átélik a társas támasz egészségvédő hatásait, ha megtartó, építő, egymást támogató barátságokat kötnek, ha olyan emberi kapcsolatokat tudnak létrehozni, amelyekben benne van a másikért vállalt felelősség, valamint önmaguk felvállalása is.
A szerző az Ifjúságkutató Intézet kutatásvezetője, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola Szociológiai Műhelyének kutatótanára.
