A „Hat hét” sorra nyeri a filmes díjakat – Az élet nagyszerűségéről mesél, miközben a nehézségeit mutatja meg

Az utóbbi időkben többször is elképedtem, mennyire érett, hatásos filmek kerülnek ki első filmes rendezők keze alól. Ilyen boldog meglepetést okozott például tavaly Fazekas Máté Bence „Kilakoltatás” című filmje, legutóbb pedig Szövényi-Lux Balázs első filmje, „Az első kettő”, amely nemrég nyerte el a legjobb európai független drámai játékfilm díját Párizsban. Most pedig itt van ez a csodálatos alkotás, Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje, amely máris nemzetközi és magyar filmfesztiválok díjait hozta el.

A franciaországi Arrasban a legjobb rendezés és a legjobb ifjúsági film díjával ismerték el, a főszereplő Román Katalin pedig a törökországi Boszporusz Filmfesztiválon – élete első nagyjátékfilm-főszerepével – elnyerte a legjobb színésznő díját. Magyarországi premierjén, a 2022-es miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztivál erős nemzetközi mezőnyében a fesztivál nagydíját nyerte el – és a sort még folytathatnánk.

A szakma képviselőit és a más nyelvű közönséget is magával ragadta az az elemi erő és életösztön, amit a főszereplő alakja és sorsa hordoz. Zsófi, a kamaszlány gyereket vár egy futó szexuális kapcsolatból. A gyerek apja egyszer-kétszer feltűnik a filmben, felszínesen érdekli Zsófi sorsa, de kettejük találkozásainak gesztusnyelve a „kár volt”, „érzelmi pótlék volt” jelentést sugározza. Zsófi kemény jellemű, konok akaratú lány, egyáltalán nem az elhamarkodott döntések embere, ezért is tragikus ennek a „gyengeségének” a hosszú távú következménye. Pontosan tudja, hogy örökölt sorsából, a panelnyomorból, amelybe az őket otthagyó apja és infantilis, zugivó anyja kényszerítette, csak saját erejéből tud kiemelkedni. Az egyetlen, szűk menekülési útvonal pedig az asztalitenisz-versenyek, a versenysport világába belépve adódik számára. Az ígéretesnek induló sportkarrierjébe ront bele a terhesség, a gyermek. A megtartás-elvetetés dilemmája lezajlott már a film cselekménye előtt, mi már a szüléséhez közeledő Zsófival találkozunk, aki úgy dönt, hogy örökbe adja születendő gyermekét. Azt a kisbabát, aki alig látszik rajta, és aki elbújik, amikor ultrahangon vizsgálják.

A film gondolati-lelki centruma maga az örökbeadás, pontosabban az a szüléskor kezdődő hat hét, amely során a szülő nő még meggondolhatja magát, és visszakérheti gyermekét.

Végig feszülten, együttérzéssel követjük Zsófit konok elhatározásában, amely egyaránt ébreszt tiszteletet és szánalmat. Kezdetben elzárkózik attól, hogy bármilyen kapcsolatot teremtsen gyermekével, de nem számít rá, nem tud felkészülni arra, hogy a szülés utáni hat hét a lelki tusa, a kíváncsiság és az ösztönök összjátékának sűrű időszaka lesz számára. Így már képtelen megállni, hogy ne nézze meg legalább a gyermekét.

A film forgatókönyve pszichológiai szempontból is megalapozott. A „parentifikált gyermek” tipikus esetét mutatja be, amikor a gyermek szülői szerepbe kényszerül a szülőként hasznavehetetlen felnőttek között, vagyis gyermeki lelkéhez mérten hatalmas felelősséget, nem neki való szerepet kell vinnie a saját családjában. A reziliencia példája is Zsófi, a nagylány, akit családi környezete arra predesztinál, hogy ő is eltűnjön a felszínes értékek, a szenvedélybetegség, a megalázó párkapcsolatok és a nyomor mocsarában, de ő küzd, és szeretne kikerülni ebből a helyzetből. A szülés után megpróbál úgy tenni, mintha kiradírozhatná életéből a történteket, mintha becsaphatná a testét és a lelkét. De rá kell döbbennie, hogy amin átment, az már kitörölhetetlen.

Főnyeremény volt Román Katalin megtalálása Zsófi szerepére.

Háromszor utasították el a felvételin a Színművészeti Egyetemről, legutóbb épp akkor, amikor a „Hat hét” című film főszerepét játszotta.

Ő úgy véli, nyersessége és kiforratlansága hozzájárult, hogy megkapta ezt a szerepet. Megtanult pingpongozni is a szerep kedvéért, előfordult, hogy napi hat órát is edzett. A film kilencven százalékában feszülten, dühösen, elkeseredetten megy valamilyen cél felé, és csak rövid időre tud enyhülni. Az ő nagy érzelmi töltésű alakítását kiválóan egészíti ki vagy épp ellenpontozza a többi szereplő. Közülük is kimagaslik mind jelentőségében, mind művészi megformáltságában az örökbe fogadó anya szerepében Balsai Móni, aki csodálatosan hozza a régóta gyermekre vágyó, sok-sok megalázó, meddő várakozással teli percet átélt nőt, akinek élete legnagyobb álma valósul meg, amikor a kisbabát karjába veszi. Járó Zsuzsanna nagyszerűen alakítja Zsófi esendő édesanyját, aki egyedülállóként heroikus erőfeszítéssel próbálja tisztességesen nevelni két lányát, miközben folyton szembesülnie kell saját alkalmatlanságával.

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Román Katalin így vélekedett a film üzenetéről a fidelio.hu-n megjelent interjúban: „Egy anyának óriási fájdalom odaadni a gyerekét valaki másnak, viszont sokszor ez a legfelelősebb döntés, amit csak meghozhat. Zsófi esete is ilyen. A nők megsegítése még mindig túl sokszor szorul háttérbe. De ha beszélünk róla, például egy ilyen filmmel – ami egyébként baromi nehezen került be a mozikba –, akkor talán elindul valami.”

Mi, nézők kiváltságosnak érezhetjük magunkat, hogy láthatunk egy ilyen nagyszerű filmet. Bárcsak filmklubok, beszélgetős vagy vitaestek is vetítenék még évekig, a közbeszéd szintjén tartva ezt a sajátos élethelyzetet és döntési kényszert, amelyet olyan nagy megjelenítőerővel ábrázol ez a film.

Mert a fájdalom – akár abortuszról, akár lemondásról van szó – ott munkál anyákban és egykori gyerekekben, sokkal több emberben, mint gondolnánk.

„Voltak olyan idős nénik – mesélte Román Katalin az interjúban a közönségtalálkozókról –, akik a végén sírva jöttek oda hozzám, megöleltek, megköszönték, és elmondták, hogy őket örökbe fogadták, ezért más szemmel nézték a filmet. Iszonyú jó érzés, hogy tetszik az embereknek. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja érinteni őket.”