„Egy anya kevesebb mint öt forintba kerül”
Váltóruha, élelem az útra, egy kulacs víz, pelenka, popsitörlő, játék unalom ellen, kismotor, egy nagy zsák zöldség és gyümölcs a piacról, kenyér a péktől, a varrónőtől elhozott megjavított ruhák és egy könyv minden eshetőségre. Ennyi dolog volt nálam, amikor összecsuklott a babakocsi a járda peremén. Ja, és persze a benne ülő nyűgös kétéves.
Nem volt egyébként sem túl jó napom, pont egy olyan pillanatban kapott el az egész, amikor a legegyszerűbb feladatok sem mennek zökkenőmentesen. Tanácstalanul álltam a villamosmegállóban. Fogalmam sem volt, hogyan fogunk így hazajutni, fel a meredek hegyoldalba.
– Segíthetek? – kérdezte egy arra járó férfi, aki észrevette az arcomon a kétségbeesést. Röviden vázoltam a helyzetet, miközben próbáltam kiemelni a szerteszét guruló holmik közül a fiamat.
A férfi, mint egy orvos, úgy hajolt közelebb a betegeskedő járműhöz, majd összeráncolt homlokkal közölte a diagnózist: itt hiányzik egy anya.
Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira rosszulestek a férfi szavai, holott tudtam, hogy nem rólam, hanem a kocsiról beszél, és egyáltalán nem vádol anyaságom hiányaival, szemem előtt mégis az elégtelenségem képe lebegett. Mert mi van, ha egyszer én is így hagyom el a fejemet, mint ez az apró alkatrész, amely összetartotta az egész kócerájt? Már így is gurulnak otthon szerteszét a be nem fejezett feladatok, az el nem mondott mesék, a fel nem épített várak, a meg nem foltozott szakadások.
– Na, nem kell ennyire megijedni – kezdett nyugtatni kedvesen az idegen, látva az elkeseredésemet. – Itt van a sarkon egy szaküzlet. Beugrok, és veszek gyorsan egyet.
– Adom a pénzt – húztam volna a tárcámat hálásan.
– Ne viccelj, egy anya kevesebb mint öt forintba kerül.
– Tényleg? Ezt jó tudni – nyugodtam meg.
Aztán csak néztem az idegen férfi után, aki elment anyát venni a fiam számára a sarki kisboltba. A szerelés nem tartott sokáig. Csavarhúzó nem volt nálunk (lehet, hogy legközelebb besüllyesztek egyet a könyv mellé indulás előtt), de minden erőnket bevetettük.
– Arra elég lesz, hogy hazáig kitartson – mosolygott rám a férfi.
– Köszönöm a segítséget – búcsúztam el, és kissé félve nekiindultam az útnak.
Otthon a fiam napjának legszebb pillanata volt, amikor az apjával kettesben megszerelték a babakocsit. Amikor pedig délután odaültem mellé, hogy befejezzük a fel nem épített várat, vagy elmondjam neki az el nem mondott mesét, csak a fejét rázta.
– Anya, szedjük szét inkább megint a „babacsokit” – kérlelt –, az volt a legizgalmasabb.
Az írás Székely-Balogh Szilvia Hullámvasút című sorozatának részeként jelent meg a Képmás magazinban, amelynek további részei elérhetőek itt.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
