Az elmúlt nyolc évben indult el a Külgazdasági és Külügyminisztérium által koordinált Kárpát-medencei Gazdaságfejlesztési Program, amelynek keretében jelentős anyagi támogatásban részesültek a külhoni vállalkozók, hogy fejlesztési céljaikat megvalósítsák. A Nemzetpolitikai Államtitkárság ezt a programot szakmai támogatással és közösségépítéssel egészíti ki. 

Külhoni Mentorprogramjukban, szakmai workshopjaikon, gazdasági fórumaikon és konferenciáikon körülbelül 3000 vállalkozó vett részt az elmúlt nyolc évben.

2019 óta minden határon túli régióban működik a Külhoni Mentorprogram, amelyet külhoni stratégiai partnerekkel közösen valósítanak meg. 2019-ben indították el a Külhoni Mentorprogram keretében a Vajdasági Mentorprogram első évadát, a harmadik évadot 2023 májusában zárták. Erdélyben is a harmadik évad zárul, Felvidéken a második, átalakított programmal folytatják a sort, és Horvátországban, valamint Muravidéken is megvalósultak hasonló programok.
E sokrétű szervező–támogató–koordináló tevékenység hajtómotorja, a Külhoni Mentorprogram vezetője és a Kárpát-medencei Vállalkozók Közösségének alapítója Hajnal Virág, aki a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának stratégiai főosztály-vezetőjeként többek között a nemzetpolitikai stratégiai tervezésért, a stratégiai partnerekkel való kapcsolattartásért, a nemzetpolitikai tematikus programokért felel. 
„A vállalkozók előtt álló kihívásokat, nehézségeket – de a sikereket és az örömöket is – egy másik vállalkozó érti meg a legjobban. Kezdetben magyarországi szakemberekkel dolgoztunk, és őket kértük meg a vállalkozásfejlesztési ismeretek átadására, rájöttünk azonban, hogy helyben is vannak olyan nagy tudású és komoly vállalkozók, akik a most indulókat támogatni tudják – avat be minket a Külhoni Mentorprogram szervezésének kulisszatitkaiba. – A jelentkezőket tapasztalt mentor segíti, általában egy nagyvállalkozó mentorálja önkéntesen kezdőbb társait, de a mentorprogram összes résztvevőjének tudására és szakmai támogatására is számíthatnak. A vállalkozásfejlesztési ismeretek részeként a marketing, a HR, a piackutatás, az értékesítés területén, valamint pénzügyi területen is fejlődhetnek a mentoráltak. Fontosnak tartjuk, hogy minden mentorált személyre szabott segítséget is kaphasson.”

Kép

Hajnal Virág

A mentorprogramok és a gazdasági fórumok által sikerült bevonni az együttműködésbe 750 vállalkozást, amelyek összesen 43 országban vannak jelen, és e bevont cégek 70 százalékának van kapcsolata magyarországi vállalkozásokkal.
Hajnal Virág szerint a jövő esztendő célja a Kárpát-medencei vállalkozói hálózat bővítése és a résztvevők további segítése a Kárpát-medencei gazdasági együttműködés hatékonyságának növelése érdekében. „A Kárpát-medencei Magyar Vállalkozók Találkozóját nyolcadik alkalommal szerveztük meg 2023-ban. Talán árulkodó, hogy az esemény, amelyre 200 vállalkozót vártunk, egy óra alatt telt házas lett – idézi fel a sikeres szervezést jogos büszkeséggel. – A találkozó különlegessége, hogy olyan közösség jött létre, amelynek alapja a bizalom. Nemcsak vállalkozói, hanem baráti kapcsolatok is segítik az üzleti együttműködéseket – az erdélyi vállalkozó felvidékitől rendeli a csomagolóanyagot, egy másik vállalkozó a találkozón ismerte meg gyártócsarnokának későbbi építőjét. A vállalkozói közösség szempontjából ugyanilyen fontosak a régiós gazdasági fórumok, hiszen akkor lesz erős a Kárpát-medencei vállalkozói közösség, ha erős és együttműködő az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a kárpátaljai, a horvátországi és a muravidéki közösség is.”

A Kárpát-medencei Vállalkozók Közösségének különlegessége az is, hogy a vállalkozók egymásra nem versenytársként, hanem partnerként tekintenek, ez pedig felgyorsítja valamennyiük egyéni és közösségi fejlődését. 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság a vállalkozói igényekre válaszolva 2024-ben az oktatás és a munkaerőpiac összekapcsolására, a közösség további, személyre szabott szakmai támogatására, valamint a közösségi események folytatására és bővítésére fókuszál. 

Az orvos–beteg kommunikációban rengeteg a bántás lehetősége

A beteg ember fokozottan érzékeny, és kiszolgáltatott helyzetben van az egészségügyben dolgozó embertársaihoz képest. A következő sértő mondatok egészségügyi helyzetekben hangzottak el.

„Ne aggódjon, önnek nincs nagy problémája. Hallotta volna az előző beteget, milyen súlyos bajai vannak!” Ez a jó szándékú relativizálás, a páciens problémájának vigasztaló szándékú lekicsinylése aligha készteti arra a beteget, hogy kisebbnek lássa a baját, ráadásul az orvos megszegi titoktartási kötelezettségét az előző páciensére vonatkozóan.

„Na, kövér asszonyok, sorakozó!” Ez a felszólítás egy olyan szülészeti-nőgyógyászati rendelőben hangzott el, ahol nagyon sokan várakoztak, és maga a nőgyógyász szólt ki rendelője ajtaján. Vajon hogyan érezhették magukat a várandós anyák egy ilyen felszólítás után?

„Maga nem tud nyomni, mert semmi hasizma sincs!” Egy szülész mondta ezt bosszankodva vajúdó páciensének, mert elhúzódott a szülés, és tehetetlen haragjában a páciensben kereste a hibát.

De akkor hogyan kellene jól kommunikálni? 

Egy korábbi cikkünkben sok példát bemutatott a szerző, hogyan kellene úgy szólni a betegekhez, hogy annak pozitív hatása legyen a gyógyulásra. Nem mindegy, hogy kizárólag a betegségre, a lehetséges fájdalomra, a komplikációkra korlátozódik a kommunikáció, vagy szándékosan pozitív aspektusok is kerülnek bele. „Hogy érzi magát? Ugye ma már jobb, mint tegnap?” A „minden rendben lesz” és a „nyugodjon meg” helyett a „biztonságban van”, „mindent megtesznek érte” „az orvosoknak nagyon sok a tapasztalata ezen a téren” sokkal hitelesebb és meggyőzőbb közlések. „Meg kell vizsgálnom a kezét, segít nekem?” – az ehhez hasonló kommunikációtól a beteg biztonságérzete nő, mert kontrollt ad számára a szituációban, és nem csak elszenvedője, hanem aktív közreműködője is lesz a történteknek. 

Számos kutatás bizonyította, hogy a különböző pozitív szuggesztiós technikák alkalmazása hatékony az egészségügy szinte minden területén: a sebészi beavatkozások előtt, a rehabilitáció időszakában és sürgősségi helyzetekben, illetve szülésnél is.

Sikertelenségek és elvárások az életadás terén

„Na, mikorra tervezitek a gyereket?” „Nem jön össze a gyerek, vagy még nem akarjátok?” „Mikor jön már a kistestvér? Ugye tudjátok, milyen rossz egykeként felnőni?” Sok pár várakozik a gyermekáldásra. Valójában nem tudhatják a kívülállók, tudatos döntés-e a várandósság elkerülése, vagy szeretnék, de nem sikerül, esetleg már el is veszítettek magzatot. A legjobb, ha nem hangzanak el az efféle firtató kérdések. Legalább ilyen tapintatlan, amikor a kistestvér vállalásával nyomasztják az egygyermekes párokat.

„Szabad neked alkoholt inni?” – „Nem vagyok terhes.” „Ó, jól látom?” – „Nem, nem látod jól. Csak meghíztam, azért van hasam…” Ugye milyen ravaszan burkolt, mégis mélyen sértő kérdések ezek! Az áttételes utalások is nyomasztóak annak, akinek az érzékeny pontját érintik.

„Ne görcsöljetek rá, akkor menni fog!” „Biztos nem jól vagy nem eleget csináljátok.” „Élvezzétek ki a védekezés nélküli szeretkezést!” „Élvezzétek ki a gondtalan fiatal éveiteket! Majd még visszasírjátok ezeket a gyerekmentes időket!” „És akkor mi történik, ha nem örökíted tovább a génjeid?!” „Örülj neki! Ilyen világba gyereket…!” – megannyi szóbeli tőrdöfés a meddőséggel küzdő párok számára. A jó szándékúnak szánt, ám elhibázott, valós tudást és empátiát nélkülöző kéretlen „jó tanácsok” rombolják a párok lelki kitartó képességét. 

„Majd lesz másik.” „Túl vagytok rajta.” „Miért nem vigyáztál magadra?” „Kár érte.” „Pedig milyen szép!” „Örüljünk, ha nem lesz szobanövény, és járni, beszélni fog!” A koraszülés vagy vetélés az egyik legnehezebb életállapot, ami egy nő, egy pár életében bekövetkezhet. Ilyenkor különösen vigyáznia kéne mindenkinek, nehogy a szavaival még tetézze a meglévő fájdalmakat, mert a vigasztalónak szánt mondatok nagyon tudnak sebezni.

A gyógyító meghallgatás az igazi segítő tett

De akkor mit lehet tenni, mondani? A segítő szakemberek gyakorlati tapasztalatai azt mutatják, hogy inkább semmit. Csak ki kell mutatni a szeretetet, együttérzést, és meg kell hallgatni azt, aki perinatális gyásztól szenved. Semmilyen bölcsességet nem kell megfogalmazni.

Általában a gyógyító meghallgatás a legtöbb, amit adhatunk.

Hagyni, hogy a beszélő elmondhassa, ami a lelkét nyomja, és ő maga tisztábban lásson utána, így talán még a megoldásokat is felfedezheti önmaga számára. A legkevésbé sem segítenek a másoktól kapott „külső” jó tanácsok, ha azok nem találnak belső helyeslésre, ha nem magától jön rá az igazságukra az, aki válságot él meg.

Már a Biblia korában is tudták ezt, le is írták (Róm 12,15): „Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal!”

Felhasznált forrás:
https://meddovagyokanyaleszek.cafeblog.hu/2015/06/17/segitseg-mit-mondjak-a-meddo-baratnomnek/
https://meddovagyokanyaleszek.cafeblog.hu/2015/07/02/na-es-nalatok-mikor-jon-a-gyerek-meddosegi-naplo/
 

Vuk az utazótáskában 

Kacagó tarka tavasz – ez volt az első Disney-rajzfilm, amelyet édesanyjával közösen nézett meg a moziban. Az alkotás olyan mély nyomott hagyott gyermeki lelkében, hogy onnantól elkezdett rajzolgatni. Útja már fiatalon a művészetek felé vezetett: Dargay Attila a Képzőművészeti Főiskolára járt, de hogy a tanulmányait finanszírozni tudja, a Diósgyőri Vasgyárban játékállatokat festett. A ’40-es évek végén a kor politikai viszonyai miatt – lévén nem paraszt-, de nem is munkáscsaládból származott – mindkét helyről kirúgták.

Így végül Macskássy Gyula rajzfilmrendező műtermében kapott munkát, mint kifutófiú.

„Kellett valaki, aki a munkát elvitte a nyomdába, aki elhozza a bankból a pénzt, aki leszalad tízóraiért, és befűt” – emlékezett vissza Dargay azokra az időkre. Később, 1954-től már tervezőként, majd rendezőként dolgozott a Pannónia Filmstúdióban. Első egész estés rajzfilmje a Lúdas Matyi volt 1976-ban, ezt követte a Vuk 1981-ben.

De mikor és hogyan álmodta filmvászonra a kis árván maradt róka történetét? Úgy történt, hogy feleségével, Henrik Irén operatőrrel, aki alkotótársa is volt, éppen Jugoszláviába, az Adriára készültek nyaralni, amikor kollégájuk, Nepp József rajzfilmrendező megkérdezte Dargaytól: „milyen könyvet viszel magaddal?” Nepp ajánlotta neki Fekete István állatregényeit, amik nem voltak ismeretlenek számára, hiszen a Vukból már csinált is képregényt. Állatfigurái először 1972-ben tűntek fel a Füles rejtvényújságban. „Miért nem csinálsz belőle filmet?” – vetette fel Nepp. Így került be az utazótáskába Fekete István Vukja, és Dargay rájött, hogy az tényleg nagyon jó.

„Egyszer csak azt vettem észre, hogy hullámozhatott a tenger, süthetett a nap, de Attilát már nem érdekelte semmi: teljesen rabul ejtette Vuk története” – idézte fel egy interjúban Henrik Irén.

A nyaralás után férje felkereste a Magyar Televíziót a terveivel, akik először egy sorozat lehetőségét látták benne.

Karácsony előtt vetítették a mozik

„Évről évre fogy a rókák száma, a mai gyerekek – az állatkerten kívül – talán csak Fekete István népszerű regényében találkozhatnak vele. A rajzfilmen megelevenedő izgalmas történet azt mondja el, hogyan menekült meg a kis Vuk a vadászok elől, s hogyan rejtőzött el nagybátyja segítségével olyan helyre, ahol még a kutyák sem lelhetnek rá…” – ezzel a szöveggel harangozta be 1981 áprilisában a tévéújság Vuk történetét.

A Magyar Televízió húsvét környékén sugározta a rajzfilmsorozat első részét, ám a Pannónia Filmstúdió úgy döntött, készüljön belőle egész estés rajzfilm. Negyvenkét évvel ezelőtt, december 10-én játszották először a mozik, és óriási siker lett. A húszperces epizódokból állt össze a mozifilm, amit 2,4 millióan láttak a filmszínházakban, ezzel az 1980 utáni magyar filmgyártás legnézettebb alkotása lett.

De külföldön is sikereket ért el, a BBC a hazai bemutató után egy évvel, 1982 karácsonyán főműsoridőben vetítette a kis róka kalandjait, angol nyelven. 

Míg Fekete István felnőtteknek szánta kisregényét, Dargay és alkotótársai áthangszerelték gyermekmesévé a Vukot. Kihagyták belőle az erőszakos részleteket és a hosszas tájleírásokat, túlsúlyba kerültek a kalandok és a vicces jelenetek. 

Jókat nevethetünk Vuk és nagybátyja, Karak élcelődésein, ahogy az idős róka tanítgatja a viszontagságos rókaéletre kis rokonát. Máskor a vadász két házőrzője, Vahur és Fickó felsülései vagy a cefrétől részegen dülöngélő gúnárok a mese fő komédiásai. Máig fülünkben cseng a „fő gonosz”, Simabőrű hangja, akit szigorúan csak deréktól lefelé, a lába, a csizmája magasságában láthattak a nézők.

Kedvenc idézeteink a meséből
„Buta vagyok én, Karak? – Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.” 
„Felnőttél, Vuk, ez a nap is eljött. Nem lesz ezentúl róka, aki ne elismeréssel mondaná ki a nevedet. Most már a magad ura vagy!” 
„Így nehéz menni! – Hát, hogy szeretsz menni? – Úgy, hogy a fejem lefelé van. Úgy látszik, nehéz a fejem.”
„Várj csak, Simabőrű! Várj! Egyszer még megfizetek neked azért a…azért a… Tudod, miért!”

Ha már hangokról volt szó, a Vuk szinkronja is feledhetetlen. A gyerek rókát Pogány Judit, a felnőtt Vukot Gyabronka József, Karakot Csákányi László, a Simabőrűt Koltai Róbert szólaltatta meg, Haumann Péter pedig részeges lúdként alkotott zseniálisat.  

Egyszeri és megismételhetetlen?

„Mondják, a Lúdas Matyi lúdja én vagyok, s hallottam már kollégáimtól, hogy Vuk is az én gesztusaimmal forog, mozog. (…) Meglátok egy embert, rögtön azt vizsgálom, milyen állatra hasonlít, meglátok egy állatot, s azt keresem, milyen emberre emlékeztet. Torz a szemem: animációnak látom az egész világot” – fogalmazott  Dargay Attila, a Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, aki 2009-ben hunyt el. 

„Fürge rókalábak,
surranó kis árnyak
Hipp-hopp, jön Vuk!”

Nemcsak a rajzfilm volt közönségkedvenc, a Vuk című kislemez is – rajta a mese főcímdalával, amit édesapja, Wolf Péter és zenekara közreműködésével az akkor hétéves Wolf Kati énekelt – platinalemez lett. 

Próbálkoztak ugyan később a rajfilm folytatásával, de hiába. Ifjabb Fekete István Vuk és a Simabőrűek című kisregénye alapján 2008-ban brit–magyar 3D-s számítógépes animációs film készült, azonban ez egyáltalán nem nyerte el a közönség tetszését, üres mozitermekben vetítették. Terveztek még egy folytatást Vuk 2: A kis csavargó címmel, amely pénzhiány és a rajfilmrendező 2009-es halála miatt nem valósult meg. A Kis csavargó főszereplője a tervek szerint egy fehér kis róka lett volna, aki Vuk fia. Az eredeti rajzfilm és Dargay figurái hozzánk nőttek – ha valaki nemcsak a mesét nézné újra, de „élőben” is találkozna Vukkal és Karakkal, Budapesten, a Gellért-hegyi Vuk játszótéren megteheti.

Források:
Rendhagyó történetek – Henrik Irén Dargay Attiláról és a közös filmekről, 2017.
https://www.youtube.com/watch?v=yCGtKt1PrWs 
https://fidelio.hu/vizual/10-erdekesseg-a-40-eve-bemutatott-vukrol-167719.html?fbclid=IwAR05sC1RTXtDp0m7dKDFaeaO7b_Czj1axzS-sGWxjLDQYT0sdMorh7f3awM 
https://www.facebook.com/vukfilm 
https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/animacio/vuk-2.html 
https://port.hu/cikk/magazin/tudtam-hogy-nem-a-valosagot-rajzolom-de-kit-erdekelt-a-valosag-az-ott-volt-az-ablakon-kivul-94-eve-szuletett-dargay-attila/article-74486 
https://vasarnap.hu/2022/03/14/ludas-matyi-vuk-dargay-attila-henrik-iren/ 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vuk_(film) 

Egy élet kezdete

Azokat az anyukákat, akiknek a magzatát súlyosabb betegséggel diagnosztizálják, hol féltő aggodalommal, hol pedig könyörtelen utasításokkal igyekeznek lebeszélni gyermekük megszüléséről. Kata még azt is megkapta egy neves nőgyógyásztól, miután igent mondott a Down-szindrómás kisbabájára, hogy a további terhesgondozásnak és a szűréseknek innentől nincs értelmük. Kata bármilyen vizsgálatra ment, az orvosok nagy része – ki féltőn, ki gorombán – mindig megkérdezte tőle: „Anyuka, biztosan megtartja?” 

Ő azonban már a diagnózis kézhez vétele után azonnal döntött, és szemernyi kétsége sem volt. „Hálás voltam, és úgy éreztem, mintha kiválasztott lennék. Tudtam, hogy nem fogom elvetetni a gyerekem.”

A diagnózis a Down-szindrómáról a várandósság tizenkettedik hetében érkezett meg. Katának volt némi tapasztalata arról, hogy ez mit jelent, mivel gyerekként a nagybátyja sokszor vitte magával a Hit és Fény közösség alkalmaira, ahol családban élő értelmi és halmozottan sérült embereknek szerveztek programokat. Kata a kéthetes nyári táborokba is velük tartott. Erős élmény volt ez számára, de szívesen ment, és kifejezetten a Down-szindrómás gyerekekkel érezte jól magát. Kislányként természetesnek találta ezt a közeget. A férje előtt azonban teljesen ismeretlen volt ez a világ, őt meg is viselte a hír. Ezért a diagnózis megérkezése után beleásta magát a szakirodalomba. Mire Lalika megszületett, már nagyon sok ismeretet szerzett, ami kezdetben komoly segítséget jelentett neki és Katának is.

Lali a családba harmadik gyerekként érkezett. Koraszülöttként, sürgősségi császármetszéssel jött a világra 1990 grammal, a köldökzsinór pedig háromszorosan tekeredett a nyakára. Több egészségügyi probléma miatt azonnali beavatkozásokra volt szüksége, és a megszületése után még egy hónapot a kórházban töltött.
A most tizennégy hónapos kisfiú kisebb a kortársainál, s mint oly sok Down-szindrómás, ő is szívbeteg. Soha nem fog abban a tempóban fejlődni, ahogy az „az átlagosok” nagykönyvében meg van írva. Kata mégis boldogan neveli, öltözteti, játszik vele, úgy, mint bármely más anyuka. Csak azt nem érti, miért tekintik ezért különlegesnek, többnek vagy kevesebbnek.

A Down-szindróma „az elfogadás évszázadában”

Katának nem csak a várandóssága alatt kellett megküzdenie a bántó ítéletekkel. A környezete részéről az elfogadás ma sem magától értetődő. 

A tapasztalatai szerint ez a betegség még mindig tabutéma, illetve a társadalom még ma sem találja, bár nem is igazán keresi a helyes viszonyulást hozzá. Sokan olyan kellemetlenségnek tartják, amely elől jobb, ha elfordítják a fejüket. 

De vannak, akik elismerő rácsodálkozással néznek a szülőkre és a gyerekre is, főképp, ha az valamilyen eredményt elér. „Mintha a világ előtt bizonygatni kellene, hogy ők is érnek valamit. Ez pedig épp nem az elfogadásról szól, hanem az elvárásokról, sőt a megugorhatatlan elvárásokról – mondja Kata. „Ez néha fáj, de nem lehet állandóan harcolni, élni kell, ugyanakkor néha tényleg el kell mondanom a véleményem.”

Sokan felelőtlenséggel vádolják azokat, akik Down-babát vállalnak, s nem is sejtik, hogy a szülők mennyit agyalnak és tesznek is azért, hogy gyermekük jövőjét biztosítsák. „Mint minden anya és apa, mi is aggódunk a jövő miatt. Szeretnénk Lalikát biztonságban tudni akkor is, ha majd felnő, akkor is, ha mi, a szülei már nem leszünk. Addig kell majd találnunk neki egy otthont, vagy anyagilag be kell biztosítanunk. A férjem is sokat töri ezen a fejét, ő Down-központokat szeretne létrehozni, ahol az érintettek önmagukat el tudják tartani például zöldségtermesztésből. Keressük a megoldásokat. Igyekszünk bízni abban, hogy Lalinak mindig jó helye lesz. Mi, amit tudunk, megteszünk.”

Kata az aggodalmakról azonban továbbra is azt gondolja, nem szolgáltathatnak okot arra, hogy egy életet kioltsanak. Ugyanakkor – bár rengeteg bántást kellett elszenvednie – ő nem ítélkezik senki fölött. Főképp azok fölött nem, akik egy mellbevágó diagnózis után úgy döntenek, hogy nem hozzák világra gyermeküket. Egyetért azokkal, akik úgy vélik, hadd döntse el minden nő, megszüli-e beteg gyermekét vagy sem.  Senkinek sincs joga elítélni azt, aki nem vállalkozik erre a feladatra. „De akkor – teszi hozzá – azokat a nőket se ítéljék el, akik igent mondanak például egy Down-babára, akit fel is szeretnének nevelni. 

Némely egészségügyi intézményben, ahová vizsgálatokra járunk, érzem a tekintetekből, a sóhajtozásokból, a félszavakból a rosszallást. 

Hallom a ki nem mondott kérdést: »Miért nem vetette el? Most hozza itt a beteg gyerekét, terheli az egészségügyet, és veszi el az időt meg az energiát az egészséges gyerekek elől.«”

Az esélyegyenlőség évszázadában élünk, amely harsányan azt hirdeti, mindenki egyenértékű, mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Azonban úgy látszik, a downosok sajnos még mindig kivételek. „Pedig egészen biztosan meg lehetne találni a helyüket. Spanyolországban például gyakorta helyezkednek el a segítő szakmákban, például hospice-házakban vagy idősotthonokban, hiszen alázatosak, kedvesek és türelmesek. De amíg az is vita tárgya, hogy egyáltalán megszülessenek-e, addig nem járunk jó úton. Vagy amíg egyik oldalról azt mondják a Down-babát vállalóra, hogy nem normális, a másik oldalról pedig azt, hogy fantasztikus, addig azt érzem, a társadalom egyszerűen nem érti az üzenetet.”

Lalika a családban

Kata azt vallja, nem véletlen, hogy a kisfiuk hozzájuk érkezett, s őt boldogsággal tölti el, hogy nem olyan családban fogant meg, ahol nem jöhetett volna a világra, vagy ahol az anyuka az első hónapokat, éveket traumaként éli meg. Bár azt is hozzáteszi: megérti, ha valakinek gyászfolyamattal jár elfogadni egy beteg gyereket a várva várt egészséges helyett. Ugyanakkor úgy véli, sokszor olyan anyukák is traumatizálódnak, akik alapvetően nem erre volnának predesztinálva. Ahogyan mondja: „Engem nem ért megrázkódtatásként Lali diagnózisa, de annyi bántást kaptam az egészségügyben és egyéb helyeken, hogy a végére már én is megsebződtem.”

Katáék Lalika mellett még két gyereket nevelnek, a családjukban a tisztelet, az elfogadás és a szeretet a legfontosabb. 

Egy Down-babával az élet pedig a sok küzdelem mellett sem lehet más, mint szeretettel teli, hiszen köztudott, hogy a downosok viccesek, nagyon tudnak szeretni, amit öleléssel, kedvességgel ki is fejeznek. 

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a szeretetük szétaprózódik. „Lalikának mindig én leszek a mamája, és mindig engem fog szeretni a legjobban, de mindenkihez jóindulattal és kedvességgel és szinte feltétel nélküli szeretettel viszonyul majd, ebben biztos vagyok” – mondja Kata, aki saját helyzetét pedig így foglalta össze: Akkor érzem, hogy a helyemen vagyok, ha Lalika velem van, ha megteszek érte mindent.”

A podcast itt meghallgatható.

A cikk és a podcast megjelenésének támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Wohl Janka a remekül hangzó „egy nagyvilági hölgy” álnéven írt illemtankönyvet 1891-ben. Ebben olvashatjuk, hogy a 4 o’clock vagy 5 o’clock téa egyaránt divatos. „Amily terhes sok embernek a vizitelés nyűge, a csésze illatos téa, mit szép kezek nyújtanak, tűrhetővé teszi még ezt is.” Igaz, ezután (némileg az előzőknek ellentmondva) megjegyzi, hogy kevesen ismerik ezt a szokást, lévén külföldről vettük át. 

Úgy harapnék valamit!

Egész pontosan Angliából. Noha némely fürdővárosban (pl. Bath, Harrogate) már az 1760-as években is szolgáltak fel délutáni teát, a ma ismert szokást Annának, Bedford hercegnőjének szokás tulajdonítani, és az 1840-es évekből eredeztetik.

 Az apropót az adta, hogy az ebéd és a nyolc óra körül felszolgált vacsora közötti hosszú időben a hercegnő bizony megéhezett. 

Délutáni teával, szendviccsel, süteménnyel hidalta át ezt a helyzetet, s erre a kis falatozásra elkezdte meghívni a barátait is. Így vált divatos társadalmi eseménnyé a teázási szünet.

Fűszerszámos, ingerlő lé

Ekkoriban, egész pontosan 1831-ben írta meg Almási Balogh Pál A kávé, thé és csokoládé című könyvét. A Széchenyi Istvánnak ajánlott munka szerint a tea a fényűzés egyik kedvelt formája. A könyv részletesen ismerteti magát a növényt, a kínai és a japán teatermesztés mikéntjét, a híresebb fajtákat, és elmeséli az európai meghonosítás kudarcait. A zöld teáról ilyen zamattal írt Almási Balogh: „szaga mint az új szénáé, de amellett füszerszámos viola szaggal elegyedve. Ize kesernyés, öszvehúzó, de nem kedvetlen.” 

Az italt Európában nádcukorral, narancs- és citromhéjjal, fahéjjal volt szokás fűszerezni elmondása szerint, esetleg rummal vagy tejjel keverték. Megtudhatjuk, hogy az elsősorban északi országokban népszerű italtól a szerző, alighanem saját tapasztalatai miatt, rendkívül ódzkodott. Noha megjegyzi jótékony hatásait, feltehetően a koffeintartalma révén ingerlőnek nevezte a teát, amely szerinte okozhat rossz közérzetet, izzadást, de akár gyomorgörcsöt, ingerlékenységet is. Örömmel jegyzi meg ezért, hogy még nem túl népszerű hazánkban, „s reményleni lehet, hogy a Magyarok Istene ezen veszélytől meg is fog bennünket őrzeni, noha módi és újság után kapkodó nagyjaink estvéli társaságaikban” szeretik ezt az italt.

Forró ital és százféle apróság

S hogy miként itták ezek a bizonyos divat és újdonság után kapkodó társasági emberek a teát? A nagyvilági hölgy tollából megjelent 19. századi illemtankönyv humoros és részletes leírása segít pontosan elképzelni. „Ha kevesen vannak, még ha csak egy látogató is van, behozzák az afféle bambuszfából készült kis téa-asztalt a tálcával, melyen a téakanna áll az elkészített téaesszenciával, egy díszes zárt korsó meleg vízzel, hozzáöntéshez, és a többi szükséges tárgy.

Kisebb tálcán áll a cukor, forralatlan tejszín és rum, mit egyidejűleg hordoznak körül finom sós rudacskákkal, angol téasüteménnyel és százféle aprósággal […]. 

Jobb, ha a csészék nem nagyok. Mert oly látogatók, kik egy délután négy-öt és több háznál fordulnak meg, nem győznék, ha az eddigi szokásos óriás csészéket tennék eléjök. Külföldön a legritkább, apró […] kínai és japán csészékből szörpöltük a téát, oly drágaságokat tartva kesztyűs kezeinkben, hogy reszkethettünk a lehetőség gondolatára, hogy kicsúszhatnának ujjaink közül.” 

Kép

Wohl Janka – Forrás: OSZK kézirattár

Rakott és fölkent kenyerek

Illemtankönyveink és szakácskönyveink azt mutatják, az 1920-as évekre teljesen bevett szokássá vált a csevegéssel, ismerkedéssel egybekötött ötórai teázás. Szabó István Andor 1923-ban kiadott illemtankönyve szerint „az egész összejövetelt fesztelenség jellemzi”, a látogatás tíz perctől akár órákig is eltarthat. Az időt udvarlással, zenéléssel, kártyázással, játékokkal múlatták. Magyar Elek az 1930-as évekből arról számolt be, hogy az angol ötórai tea lassanként „valósággal kiszorítja a francia »zsúr« szót a pesti ember szótárából”. Mint megjegyzi, „a szalmasárga orosz-kínai karaván-tea helyett a zöldesbarna angol-indiai tea szinte kábító illata párolog felénk”, a folyton érkező látogatók számára pedig angolos fogásokat kínálnak. 

Megjelennek a magyar polgári háztartásokban a szendvicsek, az angol kekszek, a gyömbéres sütemények. Ezek cukrászdában és otthon egyaránt készülhettek. Magyar szakácskönyvében például szerepel a muffin, a toast-kenyér, a melegszendvics és a szendvicstorta, helyet kaptak a különféle teasütemények, a sós és édes pogácsák, kekszek, ízesített habcsókok, kókuszos csemegék, linzerek, piskóták, puszedlik. 

A Divat Újság (1909) „vegyes fölkentes” néven közölt szendvicsreceptet, és kifejezetten teához való omlós perecet is találunk benne.

 Csáky Sándor monumentális receptgyűjteményében (1929) a szendvicskenyér receptje mellett számos, ötórai teához illő ételre bukkanhatunk. Ott van például a nagy klasszikus, az angol uborkás szendvics. Vagy a „rakottkenyér hercegnő módra”. Ehhez: „hámozott fehérkenyér-szeletkéket sózott teavajjal megkenünk, finomra vágott sült csirke melle húsát rászórjuk, a közepét kiázott, metéltre vágott szardellával díszítjük, körül a széleit hideg, finomra vágott kemény tojással koszorúban körítjük, és a tetejét finomra vágott metélőhagymával beszórjuk.” Ez egy jó teával a 21. században is megállja a helyét, legyen szó bekuckózásról vagy barátoknak adott teadélutánról.

Felhasznált irodalom: az idézett szakácskönyvek, illetve A tökéletes vendég – a tökéletes vendéglátó, szerk: Fábri Anna.
 

Kerti paddal és kutyaházzal kezdte

Nagy Dániel, Európa-bajnok épületasztalos a zuglói Kaesz Gyula Faipari Technikumban, a munkahelyén fogad. Ugyanis szeptember óta már itt oktatja a tizenéveseket az asztalos szakma fortélyaira.

„Ma már nem választják külön a kettőt, hanem a diákok együtt tanulják az épületasztalos és a bútorasztalos szakmát. Míg egy épületasztalos alapvetően ablakokkal, ajtókkal, lépcsőszerkezetekkel foglalkozik, addig egy bútorasztalos a nevéből adódóan székekkel, asztalokkal és így tovább” – magyarázza. Az irodában a falat gondosan kidolgozott fakeretek díszítik. A korábbi világversenyeken részt vett fiatalok alkotásai ezek, sőt, az asztal is egy versenyző munkája, aminél beszélgetünk. 

A faipari szakképző fontos helyszín, minden évben itt gyűlnek össze az ország legjobb fiatal asztalosai, akik közül a győztes képviselheti Magyarországot a Szakmák Világbajnokságán (WorldSkills), illetve az Európa-bajnokságon (EuroSkills). 

Dániel a 2022-es WordSkills-en nyolcadik és kiválósági érmes lett, aminek köszönhetően idén versenyezhetett Gdanskban, a EuroSkills-en. Nyerni utazott ki, és aranyéremmel térhetett haza, de kezdjük az elején!

„Családi házban nőttem fel, mindig barkácsoltunk valamit, kerti padot vagy kutyaólat. Már általános iskolában is szerettem technikaórán fával dolgozni” – emlékszik vissza. Székesfehérváron, a Vörösmarty Mihály Szakgimnázium és Szakközépiskolában szerezte meg az érettségit, mellette a szakmát, majd a technikusi képzést pedig már a 14. kerületi iskola falai között végezte. 

„Az egész ország hírneve múlik rajta”

A 23 éves Dániel felkészülését az Európa-bajnokságra Babanecz Csaba asztalos és faipari mérnök irányította. „Reggel nyolctól délután öt–hatig percre pontosan be volt osztva, mikor mit csinálok. A felkészülés alatt sokszor az ember még a félmillimétereken is elkeseredik, két–három év után érik csak be a munka gyümölcse, amikor Európa-bajnok lesz” – folytatja.

Idén szeptemberben, Gdanskban az épületasztalosoknak három nap alatt egy fakeretet: egy ablakszárnyat és hozzá egy tokot kellett elkészíteni. „Tizenöt perccel a verseny előtt tudtuk meg, mi lesz pontosan a feladat: milyen csomópontok, fakötések, csapozások szükségesek a keret elkészítéséhez. Az utolsó pillanatig változtatják a méreteket, különböző nehezítéseket tesznek bele a feladatba” – magyarázza. Nagyon szigorú szabályok vannak a réseknél, az illesztéseknél.

„Egy papírlap sem férhet be a két összeillesztett faelem közé. Századmilliméterek is számítanak” – mondja.

„Én csak versenyszituációban tudok 100 százalékon vagy afölött teljesíteni. Második nap az ablak szárnyrészével már délelőtt kész lettem, összeragasztottam, és a ragasztó az egyórás ebédszünetben meg tudott kötni” – fejti ki. Így pedig előnyt szerzett. „Taktikázni kell, lopni az időt. Valakinek úgy is megy, ha néha begyorsít, aztán pihen egy kicsit, rám viszont az a jellemző, hogy higgadtan monoton, gyors tempót tartok.” Az épületasztalosoknál 12–13 nemzet közül a dánok, a franciák és az angolok számítanak erős ellenfélnek.

Az eredményhirdetésen a magyar csapatból Dániel volt az első, akinek aranyérmet akasztottak a nyakába. Ezután beindult a sikerszéria. „Öt percen belül rögtön három aranyérmet is kapott a magyar csapat, ez nagy élmény volt” – emeli ki.  Az európai országok között hazánk összesítésben Svájc után a 2. helyen végzett. Dániel szerint nagy megtiszteltetés, hogy Magyarország címere alatt versenyezhetett. „Nem valakinek a valakijét válogatták ki, hanem tényleg a legjobbak jutottak ki minden szakmából. Az egész ország hírneve múlik ezen” – hangsúlyozza. 

Kép

Fotó: MKIK/Flickr

„Jó látni, hogy hétről hétre, hónapról hónapra fejlődnek”

Az idei tanévtől Dániel a Kaesz Gyula Faipari Technikum és Szakképző Iskola tanára. Napközben leendő asztalosokat oktat: egészen az alapoktól indulnak, attól, hogy melyik szerszámot hogyan kell használni. Diákjai általában haza is vihetik, amit készítettek: képkereteket, dobozokat.

„Jó látni, hogy hétről hétre, hónapról hónapra fejlődnek. Tisztelettudóak velem, annak ellenére, hogy csak nyolc–kilenc év van köztünk. Szerencsére ez még nem az a korkülönbség, hogy ne értsem, mit mondanak – nevet. – Sokan küzdenek problémákkal, nehezebben értik a tananyagot. Nem azért, mert nem akarják megérteni, hanem sokszor nincs meg a készségük hozzá. Ezt is tudni kell kezelni, minden attól függ, hogyan magyaráz az ember” – fejti ki. 

„Megéri az érettségi mellett szakmát is tanulni – én ezt mondom mindenkinek. Ha valaki szeret otthon barkácsolni vagy hegeszteni, az próbálja ki magát!” – fogalmaz.

Más kérdés, hogy mennyien maradnak a szakmában. Ha valaki ambiciózus, akkor inkább a saját útját járja egyéni vállalkozóként. „Egy nagy cégnél sokszor sajnos nem bíznak az újoncokban, pedig, ha több teret adnának nekik, nagyon sokat fejlődnének. Sok cég inkább olyan asztalost keres, aki már tíz éve a szakmában van” – hangsúlyozza. 

Kép

Fotó: MKIK/Flickr

Műhely, gépek, dicsőségfal

Nem titkolt célja, hogy minél több gyereket ösztönözzön a világversenyeken való részvételre, ezért órák után is foglalkozik a diákokkal. Meg is mutatja a műhelyt, ahol egyik leendő versenyzője épp gyakorol. A kisebbfajta csarnokban dől el minden évben, ki képviselheti majd az országot az aktuális világversenyen. A bejáratnál a folyosón sorakoznak a fahasábok és az elkészült bútorok: intarziás éjjeli szekrények, fiókok. Mint meséli, a felkészülés hajrájában ő már csak tölgyfával dolgozott, hiszen a világversenyen szintén tölgy vagy kőris az alapanyag.

Bent pedig munkaasztalok, gépek mindenhol. „Az a leggyorsabb, ha kézi gépekkel dolgozik az ember: körfűrész, marógép, csiszoló” – sorolja. Dániel a EuroSkills hozadékának tartja, hogy megtanult rendkívül precízen és gyorsan dolgozni. Kiderült számára, hogy egy munkaeszközzel mennyi mindent meg lehet csinálni. 

A műhelyben külön dicsőségfalon sorakoznak a bútor- és épületasztalos díjazottak fotói, akik az elmúlt években folyamatosan hozták az érmeket a WordSkills-ről és a EuroSkills-ről. „Egy fiatalnak egy ilyen verseny öt–hat évet biztosan dob a karrierjén” – teszi hozzá. A Szakmák Európa-bajnokságán eddig öt aranyérmet szereztek a bútor- és épületasztalosok, utóbbi kategóriában idén zsinórban harmadszor hozták el az első helyet a fiatal magyar szakemberek.

A 2023-as Szakmák Európa-bajnoksága további magyar érmeseivel készült interjúink itt érhetőek el.

Ha Milánt tekintjük az időszámítás kezdetének, milyen volt az életed az időszámítás előtt?

Kifejezetten szegény családból származom. Anyukám takarítónő volt, apukám hegesztő szakmunkás. Egy önkormányzati bérlakásban nőttem fel egy vidéki kisvárosban, sokat éheztünk, nélkülöztünk, és a gyermekkorom egy pontján a testvéreimmel együtt kiemeltek minket a családból. Azért sem engedhettem később Milánt intézetbe kerülni, mert láttam az ott felnőtt volt társaimat, akik sajnos rossz útra tértek, kevesen maradtak „emberek”. Emlékszem arra a napra, engem az óvodából vittek el, gyalog hurcolt végig a városon két vadidegen nő, fogalmam sem volt róla, hova és miért visznek… Bátyámat az iskolából vitték el, öcsém még csecsemő volt akkor, őt nem is láttuk évekig, másik városba került, csecsemőotthonba. Teltek-múltak a hónapok, évek, apukám közben börtönben halt meg, anyukám pedig ez alatt rengeteg műszakot vállalt, dolgozott cipzárgyárban, takarított, hogy ki tudjon hozni minket az intézetből. Néhány év múlva valóban értünk jött. 

Mi maradt meg legjobban ezekből az évekből?

Az, hogy bejött egy óriásinak tűnő fekete pillangó a szobámba, leszállt az ágyamra, és én rettenetesen féltem. 

Meg hogy a bátyámmal találkoztam a folyosón, és szinte eltéptek minket egymástól, mert a fiúk és a lányok külön részlegben laktak. 

Egy ismerősöm később azt mondta, hogy ha apukám nem hal meg a börtönben, akkor lehet, hogy nem alakulnak jól a dolgaink. Anyukám egyedül hatékony volt, megoldotta a felvetődő feladatokat, de lehet, hogy ha Apu kiszabadult volna, úgy folytatódik minden, mint az intézetbe kerülésünk előtt. Apa alkoholista volt, és öcsém is örökölte a hajlamot. 

Anyukád talpraesettebbé vált, amikor egyedül maradt?

Nem is ment férjhez többet, még kapcsolata sem volt. Egyedül, szerény körülmények között, de békésen nevelt minket. Paprikás krumplit meg krumplilevest ettünk állandóan, de megtette, ami tőle telt, felnevelt minket, nem hagyott az intézetben.

Emlékszel arra a napra, amikor kijöttetek?

Nem ugyanazon a napon hagytuk el a rendszert. Arra emlékszem élénken, hogy amikor az öcsémet kihoztuk, ő nem ismerte meg Anyut, és végig ordított az úton. Nem fűznek szép emlékek ahhoz a két és fél évhez, ezért is volt bennem annyira egyértelmű, hogy Milán nem kerülhet be. Aki sokáig „intézetis”, azt bedarálja a rendszer, kevesen állják meg a helyüket felnőttként kint, az életben.

Szerinted mi ennek a „bedarálódásnak” a mechanizmusa?

Milán anyukáján látom ezt, aki csak nagykorúként hagyta el az intézetet. Talán kevés a nevelő, és ők is csak letudják a kötelező köröket, azután szinte menekülnek haza. 

Nincsenek benn valós korlátok, szabályok, mert ezeket csak a szeretet tudja kialakítani és betartatni.

Milán anyukájának akkor azt kellett megtanulnia, hogy mindenáron túlélje az intézetet, hiszen nem maradt volna életben, ha bárányként viselkedik. Az intézeti lét egy életszerűtlen kapcsolódási formát vár el mindkét oldaltól, a nevelők is sérülnek ebben. Bennem is maradtak „belsérelmi” nyomok, de amikor visszakerültünk Anyuhoz, nekem volt időm megnyugodni, feldolgozni, mára úgy érzem, hogy nincs maradandó sérülésem.

Úgy tudom, hogy te a nehézségek ellenére továbbtanultál.

Anyunak nem volt pénze arra, hogy taníttasson minket, hiszen takarítónő volt. 18 éves koromban azt a választást kínálta fel, hogy vagy beállok mellé az iskolába takarítani, vagy elmegyek tanulni, de olyan iskolában, ahol egyáltalán nem kell fizetni, tehát a kollégiumot, étkezést, tankönyvet sem. Így jött képbe a rendőr szakközépiskola, ami ugyan középfokú végzettséget ad, de az érettségire épít. Ingyenes volt itt a kollégium, az étkezés, és ez volt a választás alapja. 

A rendőr szakközépiskola édesapád múltját nem firtatta?

Kétszer utasították el a felvételi kérelmemet. Minden jogi tudás nélkül, 18 évesen írtam egy szabályos fellebbezést a Belügyminisztériumba. Óriási harc volt, végül úgy vettek fel, hogy az igazgató azt mondta, hogy aki ilyen fellebbezést ír ennyire fiatalon, annak köztünk a helye. Neki mindig meg akartam mutatni, hogy nem volt hiábavaló a belém vetett bizalma. Nekem sosem volt elég a négyes, mindig ötöst akartam. Hétfőnként előfordult, hogy úgy érkeztem, nem volt nálam egyetlen forint sem, de volt ott ételem, szállásom. Mivel a lakásunk kétszobás volt, én a két testvéremmel laktam egy szobában, tehát amikor tanulnom kellett, behurcolkodtam a fürdőszobába, egész pontosan a fürdőkádba egy párnával, és ott magoltam. 

A fürdőszobatükrön lengő pára nekem a tanulás háttere. 

Nem volt más kitörési lehetőségem, csak a fürdőszoba falán át. Hat igazgatói dicsérettel, két tantestületi dicsérettel végeztem, és kaptam egy plusz rendfokozatot is, majd egy vidéki városban kezdtem járőr törzsőrmesterként dolgozni. Akkor mondtam Anyunak, hogy nekem diploma kell.

Ez lett a Rendőrtiszti Főiskola?

Igen, ezt már a saját fizetésemből tudtam finanszírozni. Budapestre költöztem, diák lettem és kollégista. Anyának a fele fizetésemet haza kellett adni, és ha hétvégén hazautaztam, még mindig a fürdőkádban tanultam. Négyes vizsgajegy esetén javítóvizsgára jelentkeztem… Tisztavatáskor kiemeltek, kitűnővel végeztem. Öcsém közben lakatos lett. Beiratkoztam a jogra, de azt anyukám már nem érte meg, hogy doktorátusom legyen.

Az öcséddel milyen volt a kapcsolatotok?

Nálunk nem volt semmilyen apai tekintély vagy szigor. Anyu megfőzött, kitakarított, mosott, vasalt ránk, tiszták voltunk – ezeket gondolta ő a szülői szerepnek. Önállóan nőttünk, de öcsémnek nem volt elég ez a parttalanság. Kamaszként is rendőrségi ügyei voltak, ivott és nem dolgozott, Anyun élősködött. Mi fizettük a bátyámmal az ő rezsirészét is. Anyu nem tette ki a saját fiát, hanem inkább még többet dolgozott, bele is betegedett. Miközben már a jogi egyetemre jártam, Anyának amputálták az egyik lábát, rokkant lett. Pesten dolgoztam, a jogi egyetem egy vidéki nagyvárosban volt, Anya meg egy másik városban lakott. Másfél évig volt kórházban, nem gyógyult a sebe, mindig újra vágni kellett. Én intéztem a papírokat, és a negyedik emeleti lakást elcseréltem egy földszintire, hogy ki tudjon majd járni. Öcsém nem fizette a bérlakást, a számlákat sem, csúnya helyzettel szembesültem, amikor próbáltam rendezni Anyu életét, hogy legyen hova hazamennie. Bátyámmal mondtuk öcsémnek, hogy el kell mennie innen, ha nem fizet semmit. 

Amikor Anyu végre berendezkedett az új, elcserélt lakásába, akkor pár hét múlva kiderült, hogy tüdőrákos. 

Akkor a nyomokból rájöttem, hogy öcsém visszaszivárgott a lakásba, és továbbra is Anya nyugdíján él. Amikor Anyu meghalt, leadtam a lakást. 

Ekkor egy ideig nem is tartottad az öcséddel a kapcsolatot?

Mérges voltam rá, amiért visszaélt Anyu helyzetével, és megszakítottam vele a kapcsolatot. Közben elvégeztem az egyetemet, full 5-ös záróvizsgával azt is, jogi szakvizsgát is tettem. Egyszer csak megláttam az öcsém fényképein egy kisbabát, és ellágyultam. Tudtam, hogy ennek a babának még szüksége lehet rám, és feloldottam az öcsém tiltását.

Nem bántad meg ezt a lépést?

Öcsém semmit se változott, csak az alkohol dolgozott rajta még többet. A barátnője egyszer csak felhívott, hogy ott van a babával a Keletiben, és nincs hol aludnia, mert elmenekült öcsémtől. Úgy rohantam ki a pályaudvarra, hogy keresek egy fiatal lányt a hathetes babájával, babakocsival, akiket még nem is láttam soha. Hazahoztam őket magamhoz. De a lány nem tudta levetkőzni a korábbi életvitelét, naponta elment a párhetes gyerekkel „barátnőzni”, és ezekről a találkákról pénzzel ért haza. Húzta-vonta a gyereket egész nap, ahogy fogalmazott, elment dolgozni. Nem hagytam ezt szó nélkül, ezért az anyuka végül visszament öcsémhez. A kocsimban lévő gyermekülést ott hagytam, ebből is tudom utólag, hogy számítottam arra, ami történt.

Milán addigra a gyermekvédelem látókörébe került?

Igen, meghívtak egy esetkonferenciára, ahol végül öcsémnek adtak esélyt a babával, de erősen rezgett a léc. Hittem benne, hogy öcsém pont a gyerek miatt fogja letenni az italt, de aláírtam, hogy ha valami baj lesz, vállalom a kicsit. Reméltem, hogy amit öcsém az anyámnak nem adott meg, azt majd a gyermekének meg fogja, hogy vezekel majd, vagy jóvátesz… Három hétig bírta alkohol nélkül, utána Milán anyukája kihívta a rendőrséget. Végül nekem szóltak, hogy jöjjek a gyerekért, nem maradhat az apukájánál, vagy azonnal viszik a befogadó helyre az akkor négy hónapos babát. 

Beültem a kocsiba, és Budapest határánál karamboloztam az idegességtől, csúsztam két órát. 

Arra gondoltam, nincs otthon tápszer, cumisüveg, ruhák, nincs otthon egy kiságy, nincs semmi…. Mit mondok holnap a munkahelyemen? Miből fogunk megélni? Nyolc rendőr várt a helyszínen, de öcsém bevitte Milánt a lakásba. A rendőrök zavartan álldogáltak, nem vették el tőle a gyereket, mert akkor még nem volt gyámhatósági határozat. Végre megérkeztem, és elmondtam, hogy a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény, és el lehet, sőt el kell venni tőle a babát. Végül azt beszéltük meg, hogy felmegyek, és megpróbálom elkérni Milánt mint a nagynénje, de ha nem adja oda magától, akkor megmondom, hogy melyik paragrafussal lehet rátörni az ajtót. Olyan volt az egész helyzet, mint egy túsztárgyalás. Az volt a fejemben, hogy öcsém talán nekem fog jönni, vagy eldobja a gyereket… Próbáltam határozott és empatikus lenni. Odaadta nekem Milánt. Beraktam a kocsiba, éjszaka értünk haza, letettem a nagy ágyba, és csak néztem… Na, most mi lesz?

És mi lett?

Egy éjszaka alatt kellett anyává válnom. Reggel lemondtam a törökországi nyaralásomat, beszóltam a munkahelyemre, hogy pár napig otthonról dolgozom, és ők rábólintottak. Három nap alatt az egész falu összehordta Milán stafírungját: ágyat, fürdőkádat, játékokat hoztak. Egy kicsit furcsállták, hogy lett ez a baba… Pár hét múlva találtam egy bölcsődét, ahová hét hónaposan felvették Milánt, miatta szereztek járókát és rácsos ágyat. Nyár kellős közepe volt. Néha azon gondolkodtam, hogy fogok hajat mosni, hogy mosnak hajat az egyedülálló anyák… semmire nem volt időm és lehetőségem, mert nem volt, aki addig vigyázzon Milánra, nem volt segítségem. Nehéz volt, és most is nehéz egyedül. 

Gondolkodtál azon, hogy mennyi küzdés volt kitörni abból a sorsból, ami leselkedett rád, és most a baba egy újabb szál, ami összeköt a múlttal?

A határaimat mostanra meghúztam, meg tudom védeni, amit elértem. 

És nagyon hiszek abban, hogy az én utam kellett ahhoz, hogy ezen a gyereken segíteni lehessen.

Lehet, hogy ha ezt az utat én nem járom be, akkor Milán elkallódik. Az egész helyzethez kellett a rendőri és a jogi tudásom is. Én tanultam, magamnak bizonyítottam, de nem vagyok karrierista, nem akarok vezető lenni, csak szerettem volna, ha Anyukám büszke rám. És most biztos, hogy büszke. Ezeket az elveket szeretném Milánnak is átadni. 

„Mindegy, hogy mikor játszódnak – a modern korban vagy régebben –, a karácsonyi filmek mindig arról szólnak, hogy valaki, aki elvesztette az emberiségbe vetett hitét, visszanyeri azt” – mondta a CNN-nek Tom Hanks. Nos, klasszikusok vagy sem, a mi karácsonyi filmválogatásunkra is igaz az állítása!

Marley meg én (Marley and Me, 2008)

A film John Grogan önéletrajzi regénye alapján íródott. A szerző könyvének megjelenése után állítólag a világ minden tájáról kapta a leveleket, amelyekben arról számoltak be az olvasók, hogy a mű akár róluk is szólhatna. Igen, ez a film az életről szól, és talán ezért is több sok más hasonló alkotásnál. 

Míg az egyik pillanatban jókat nevetünk a vicces jeleneteken, a következőben belénk nyilall a felismerés, hogy amit a képkockákon látunk, az akár a mi életünk lenyomata is lehetne. 

John (Owen Wilson) és Jenny Grogan (Jennifer Aniston) friss házasok, akik pontról pontra haladnak megtervezett életük listáján, mígnem eljutnak a negyedik ponthoz, a gyerekvállaláshoz. Mivel a férfi még nem áll készen az apaságra, barátja tanácsára egy kutyát hoz a házhoz. Így érkezik a családba Marley, a kajla labradorkölyök, aki a világ legrosszabb kamasz kutyájává cseperedik. Megbukik a kiképzőiskolában, lerágja a tapétát, a vécécsészéből iszik, és felfalja a nyakláncot, amelyet John hoz Jennynek. Ám hiába a világ legrosszabb kutyája, Marley valahogy mégis a legjobbat hozza ki a családból – ahogy peregnek az évek, hű társként velük van jóban-rosszban. 

A címszereplő kutya, Marley hat hónapos korában került a Grogan családba, s a film összesen 14 évet ölel át. A forgatás során 22 kutyát alkalmaztak, ebből 11 kölyökkutya volt. A film érdekessége, hogy a film alapjául szolgáló regény írójának, John Grogannek van egy cameója is a filmben: ő játssza a cockerspániel-tulajdonost az egyik kutyaiskolás jelenetben.

Kép

Jelenet a Marley meg én című filmből

Szerelem a végzeten (Serendipity, 2001)

Nincs kimondottan karácsonyi kedvenc filmem, de ha mondani kellene egyet, ez lenne az. Mert szeretek filozofálni a sorsról, a véletlenről, és kedvelem az ilyen jellegű történeteket is. 

Mert megmutatja, mennyi apróság játszik közre abban, hogyan alakul az életünk, hogy megismerünk-e egy bizonyos embert vagy éppen újra találkozunk-e vele. 

Fiatal lányként őszintén hittem, hogy ez a film is bizonyíték arra: a nagy Ő igenis létezik, és a megfelelő pillanatban, pontosan ott és akkor, amikor eljön az ideje, megérkezik az életembe.

Egy ünnepi, vásárlóktól nyüzsgő napon Jonathant és Sarah-t összehozza a véletlen (és egy pár kötött kesztyű). Annak ellenére, hogy mindketten járnak valakivel, együtt töltik az estét Manhattanben kószálva, úgy, hogy egymás nevét sem tudják. Amikor az éjszaka véget ér, Jonathan szeretne telefonszámot cserélni, ám Sara azzal áll elő, hogy bízzák közös jövőjüket a sorsra. De vajon a végzet milyen forgatókönyvet tartogat számukra, és ők mennyire befolyásolhatják az eseményeket? Aki egy igazi karácsonyi hangulatot idéző filmre vágyik a sorsszerűségről vagy valami magasabb szintű rendezőerőben való hitről, annak szívből ajánlom ezt a filmet, nem fog csalódást okozni!

Kép

Jelenet a Szerelem a végzeten című filmből

Karácsonyi krónikák 1-2. (Christmas Chronicles 1-2, 2018)

Ez sem egy szokványos karácsonyi történet, amelyben a kelekótya Mikulást Kurt Russel, Télanyót pedig Goldie Hawn játssza. A történet karácsony este veszi kezdetét: Pierce-ék számára valamikor nagyon fontos volt a karácsony, ám a tűzoltó apa halála miatt a gyász az egész családra rátelepedett. Az anya egyedül küzd a fennmaradásért, ezért még karácsonykor is dolgozik. Fia, a hitevesztett kamasz Teddy folyamatosan balhékba keveredik, kislánya, a tizenegy éves Kate azonban igazi álmodozó. Ő még hisz a csodákban, és ahogy egy korábbi karácsonyi házi videót néz, észreveszi, hogy a kamera rögzítette, amint egy piros kabátba bújtatott kéz benyúl a képbe, és ajándékot rejt a fa alá. 

A lány ráveszi a bátyját, hogy éjjel lessék ki a Mikulást, aki hamarosan fel is bukkan. Ám a számításaikba hiba csúszik, és végül a két gyerekre vár a feladat, hogy a Mikulással együtt megmentsék a karácsonyt. A furcsa trió jópofa kalandokba keveredik, van itt minden: autós üldözés, rénszarvason repülés, szórakoztató humor, amibe komolyabb kérdések is szövődnek, hiszen a kalandok során Teddy olyan fontos dolgokat tanul meg, mint például a gyászfeldolgozás lépcsőfokai. Megfogalmazza, hogy bár nagyon hiányzik neki az édesapja, dühös is rá, amiért magára hagyta.

Miközben nézzük a filmet, úgy érezhetjük, néha jó lenne újra gyereknek lenni, s azért látni csodát, mert erősen, kétségek nélkül hiszünk benne. 

A folytatás az első résznél meseszerűbb, ám éppoly kedves és szórakoztató, azaz mindenképp érdemes arra, hogy a karácsonyi filmrepertoárunkba illesszük. 

A gyermek, akit Jézusnak hívtak – A várakozás minisorozat (1987)

Ha azt mondjuk, Jézus a tévében, a legtöbbünknek valószínűleg Franco Zeffirelli „filmfreskója”, A názáreti Jézus című sorozat jut eszébe először, amit a mai napig szívesen adnak le karácsonykor a közszolgálati adók. A sokszor látott klasszikust sokan a bibliai történetek legszebb feldolgozásának tartják, és általában a vallástörténeti hűségét emelik ki. A világ egyik legismertebb történetéről, vagyis annak talán legkevésbé ismert részéről Franco Rossi is elkészítette a maga verzióját. A gyermek, akit Jézusnak hívtak – a címének megfelelően – Jézus gyermekéveit, a Szent Család küzdelmeit mutatja be, középpontban a kis Jézussal, az ő már gyermekkorában végrehajtott kis csodáival, másokat segítő cselekedeteivel.

Kép

Jelenet A gyermek, akit Jézusnak hívtak című filmből

Mária, a gyermek Jézussal egy karavánhoz csatlakozva kel át a sivatagon Palesztina felé. Mindkettőjüknek nagyon hiányzik József, Jézust egyre több látomás gyötri. Egy felnőtt férfit lát, aki a vizet borrá változtatja, akit haldokló beteg gyógyítására hívnak, s akit eltemetnek, mert meghalt a kereszten mások bűne miatt. Jézus tudja, apja visszatér: „Aki keres engem, az megtalál” – mondja anyjának. A karavánt a rómaiak elfogják, Máriát és a gyermeket Sefir kezére adják. Sefir, akit állandó kétségek gyötörnek, megváltozik az út során. Győz benne a jó, szabadon engedi rabjait, és a Szent Család visszatér Názáretbe. 

Felhasznált források:
port.hu
https://edition.cnn.com/2022/11/27/entertainment/christmas-debate-favorite-movies-origseriesfilms/index.html 
 

De mit mond a tetoválásokról a héber Biblia? – teszi fel a kérdést a JSTOR Daily cikkírója. „Ne ejtsetek vágásokat a testeteken a halottakért, és ne véssetek magatokra semmiféle jelet” – olvasható a parancs Mózes harmadik könyvében (19:28). Míg az egyértelmű tiltást a tudósok rendre úgy értelmezték, hogy azt a pogány gyászszertartásokkal kapcsolatban mondja ki a zsidóság szent könyve, John Huehnergard nyelvész és Harold Liebowitz ókori Izrael-szakértő szerint valójában másról lehet szó. 

Amint azt a két szakember egy, a Vetus Testamentum című – kimondottan az Ótestamentummal foglalkozó – kiadványban megjelent, 2013-as tanulmányában is kiemeli: a vágások vagy tetoválások tilalma az ősi szövegben közvetlenül a gyászhoz egyértelműen kapcsolódó szavak után következik, ez pedig a korábbi, általánosan elfogadott elméletet látszik erősíteni. „Mégis, ha megnézzük, mi mindent tudunk az ókori Mezopotámia, Szíria, Izrael és Egyiptom halálozási rituáléiról, nem találunk arra vonatkozó utalást bennük, miszerint a bőr megjelölése a gyász jele lett volna” – állítja Huehnergard és Liebowitz. 

A tetoválás a rabszolgák jele volt

Az ókori Mezopotámiában a tetoválásokat gyakran használták a rabszolgák megjelölésére, az egyiptomi foglyokat pedig valamelyik isten nevével bélyegezték meg, a papok vagy a fáraó tulajdonaként jelölve őket.

Tekintettel arra, hogy a menekülés az egyiptomi rabszolgaságból kulcsszerepet játszott az ősi zsidó törvényekben, a Tóra eredetileg azért tiltotta a tetoválást, mert az a szolgaság szimbóluma volt – veti fel a két tudós. 

Ám azt is hozzáteszik, a héber Bibliában egy másik nyilvánvaló utalás is található a tetoválásokra: Ézsaiás 44:5 leírja, ahogy Jákob gyermekei elkötelezték magukat Istennek. „Egyikük azt mondja: »Az Úré vagyok«. Másikuk pedig a karját »az Úré« felirattal jelöli meg”.  Ebben az esetben a tetoválás mégis megengedettnek tűnik az alávetettség jeleként – viszont nem egy emberi feljebbvalónak, hanem Istennek.

Kép

Hagyományos bosnyák katolikus tetoválás 1912-ben

Csak akkor tilos, ha bálványimádás eszköze

Régi rabbinikus körökben többféle elmélet létezett a tetoválás tilalmának értelmezése kapcsán. Egyes nézetek szerint a tetoválás csak abban az esetben volt tilos, amikor bizonyos üzeneteket tartalmazott, például Isten vagy egy pogány istenség nevét, illetve az „Én vagyok az Úr” mondatot. A Kr. u. 200 körül kidolgozott talmudi törvények szerint a tetoválás csak abban az esetben tilos, ha azt „bálványimádás céljából” készítik, de akkor nem, ha az illető rabszolgasorsának megjelölésére szolgál.

A tetoválás tilalmának jelentése, annak értelmezése az idők folyamán változhatott, ám mindezek alapján Huehnergard és Liebowitz szerint valószínűsíthető, hogy soha nem volt köze az ókorban a pogány gyászszertartásokhoz, halállal kapcsolatos rituálékhoz.

Forrás: 
https://daily.jstor.org/why-does-the-bible-forbid-tattoos/ 

A „sajtfejűektől” Pasteurig 

Közép-Európában már Krisztus előtt hatezer évvel ezelőtt is foglalkoztak mezőgazdasággal és állattenyésztéssel. A legújabb kutatások szerint az első európai tejivók feltételezhetően ebben a régióban, vagyis a mai Magyarország, Ausztria és Szlovákia területén létesültek. Bár az ókori görög és római kultúrák kedvelték a sajtot, barbárnak tartották a vajat és tejet fogyasztó népeket. A 16–17. században érkezett el a fordulópont, amikor a „sajtfejűeknek” csúfolt, gazdasági és kereskedelmi hatalmat szerző hollandoknak köszönhetően világszerte elterjedtek a tejtermékek, 1862-től pedig Louis Pasteur és Claude Bernard nyitott új korszakot a pasztörizálással. 

Tejet mindenkinek! 

A tejfogyasztás mint megoldandó kérdés a 19–20. század fordulóján került a középpontba, többek között a fővárosi lakosság számának gyors növekedése miatt, ami élelmiszer-ellátási problémát okozott. Ezért 1883-ban létrehozták a Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezetet, amelynek feladata a budapesti tejellátás koordinálása, a megfelelő minőségű és mennyiségű tej biztosítása volt. 

Előírásokkal szabályozták a tehenészetek működését, szigorúan ellenőrizték a takarmány minőségét, hogy csak a legegészségesebb tej juthasson el a fióküzletekbe. 

A szövetkezet „gondoskodni fog továbbá tejivó-csarnokok felállításáról, a tejnek csapó-kocsikon leendő utcai kiméréséről. […] Miután pedig a közönség egy része nyáron rendesen a zöldbe megy, ennélfogva a Svábhegyen, Zugligetben, Városligetben stb. szintén lesznek ivócsarnokok, a vásártereken pedig tejsátrak fognak felállíttatni” – írta a Budapesti Hírlap 1884-ben. A fővárosban 1906-ra már 110 szövetkezeti üzlet működött. 

A tejivók hajnala 

Az első, ma is működő tejbár, a Mleczarnia Nadświdrzańska 1896-ban Varsóban nyílt meg. Hazánkban ennek példáján bukkantak fel a századfordulón a tejivók és tejcsarnokok, 1906-ban a Margitszigeten a rózsakertészetben állítottak fel egy pavilont, ahol a pasztörizált tej, gyomor- és cukorbetegek számára egyaránt fogyasztható gyógytejek és tejtermékek mellett ásványvizet is árultak, mindent szigorúan palackozva, ezzel garantálva a minőséget. 1912-ben nyitott meg „a Fürdő-utca és Erzsébet-tér sarkán a Középponti Tejcsarnok városi tejivó-csarnoka. Minden tolakodó cifraságtól ment egyszerű, de művészi ízléssel kiállított fehér szalon ez, ahol naponta friss, legjobb minőségű tejet és tejtermékeket […] szolgálnak fel, ragyogó tisztaságban, mérsékelt árak mellett” – adta hírül a Budapesti Hírlap. A tejivók széles kínálattal, alacsony árakkal várták a vendégeket, aludttejjel, turmixszal, limonádéval, pékáruval, rétessel, fagyival, sőt esetenként kaszinótojással vagy aszpikos nyelvvel. 

Pápa Zoltán 1927-ben a Ferenc körúton nyitotta meg Irodalmi Tejivóját, ahol nem csupán friss tejtermékek és pékáruk között válogathattak a vendégek, de több mint 300 hazai és külföldi lap, valamint kölcsönkönyvtár is a rendelkezésükre állt. Nyolc-kilenc pengőért lehetett napijegyet váltani, amely egész napos ellátást és két könyv kölcsönzését is magában foglalta. „Meg kell még említenem azt, hogy a vendégeket akkor sem zaklatták, ha nem fogyasztottak semmit, mert a tulajdonos jól tudta, hogy éppen nincs pénzük.” 

„Aki kisebb hitelt kért, egy ebédet vagy egy kávét, minden további nélkül megkapta a pénztelen bohémeket kedvelő tulajdonostól” – olvasható a Budapest folyóirat 1966-os számában. 

 Az első világháború a tejfogyasztásra is hatással volt, a berendezések tönkrementek, a szállítás akadozott, a városokból fokozatosan eltűnt a tej. Míg a háború előtt Budapesten háromszázezer liter tej fogyott naponta, 1920-ra a kilenc budapesti tejcsarnok csupán napi 75-75 literrel gazdálkodhatott.  

Kép

A Közért vállalat tejivója – Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

„A tej élet, erő, egészség” 

Az 1960–70-es évekkel köszöntött be a tejivók aranykora. Népszerűsítésüknek nem csupán társadalmi-gazdasági, de egészségügyi oka is volt. Plakátok, reklámok buzdítottak a csontokat és fogakat erősítő tej, túró és sajt vásárlására. A büfékben, kórházakban előirányozták a tejalapú ételek arányának emelését, az iskolákban bevezették a tej és a kakaó árusítását, emellett országos programot hirdettek a tejet és tejtermékeket árusító üzletek számának emelésére. Az Esti Hírlap 1960-as számában olvasható, hogy „újjáépítve várják a kirándulókat a Széchenyi-hegyi, szabadság-hegyi és a római-parti tejbüfék is. Mindenütt lesz hűtőgép és bőven tárolhatnak kakaót, tejet, egyéb tejtermékeket. A strandokon is lesz tejbüfé.” Emellett a belvárosban is egymás után bukkantak fel a tejbárok, a Tanács (ma Károly) körúti Kis Lucullus tejpresszó, a Jókai Mór utcai tejfiók, a Hunyadi téri tejpavilon vagy a Csanády utca tejbisztró.  

A szocialista vezetés az alkoholfogyasztás visszaszorításának eszközeként is tekintett a tejivókra, amelyek gyakran sörözők átalakításával létesültek. 

A Marx (ma Nyugati) téri Viktória söröző helyén például 1950-ben hatszáz fő befogadására alkalmas Tejvendéglő nyílt. A Friss Újságból kiderült, hogy „piros bőrüléses, kényelmes fotelek, neonfények, ragyogó tisztaságú büffé várja a vendéglő látogatóit. Kipróbálják a csapokat, gazdagon buggyan elő a hideg tej, kávé, kakaó, készítik az étlapot, népreggeli (tejeskávé vajas kenyérrel) 1,00 forint, napi különlegességek: hideg almaleves 2,50, túrós gombóc 3 forint, további ételek: túrós rétes 2 forint, meleg tejberizs 2 forint, gyümölcsfrappé tejszínnel 1,50.” 

„Ezt nem lehet megunni”? 

Az 1970-es évekre már nem pusztán fővárosi kiváltság volt a tejivó. Debrecenben, Győrben, Sopronban és Pécsen élelmiszerüzletek, poharazók helyén nyíltak tejbárok, közel a gyárakhoz, ipartelepekhez és lakónegyedekhez. Debrecenben nyitották meg az első, vasútállomáson létesült tejbárt 1974-ben. Ezen a példán felbuzdulva, a dohányfüst- és alkoholmentesség célját szem előtt tartva alakították át a győri MÁV állomás várótermét is. 

Az 1980-as évekre a tejivók kezdték elveszíteni eredeti funkciójukat, ami a vendégkör átalakulásával is járt. Csalódásáról számolt be a Népszava újságírója 1976-ban: „S ott, hátul, a tejbár sötétjében, sűrű füstben, kis asztaloknál is vendégek ültek, ittak. Mit ittak? Sört és pálinkát. Honnan vették a szeszt? Természetesen a pult hátranyúló szárnyáról, amelyen szépen sorakoztak a rumos, cseresznyés, barackos, gines, szilvás, sörös és boros üvegek. […] A kirakatban Rákóczi-túrós és málnás-tejes turmix, a háttérben vastag füstben és sűrű homályban szesz minden változatban.” 

A Cserpes cég 2012-ben élesztette újjá a klasszikus tejivók hagyományát, első üzletét a tej világnapján nyitotta meg, amelyet a Nemzetközi Tejszövetség 1957 óta minden május utolsó keddjén ünnepel.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>