Negyven napig bolyongtak az őserdőben, a legkisebb testvér csak egyéves volt – Mire tanítanak Kolumbia elveszett gyermekei?
„Familia”. „Család”. Ezzel a szóval szólította meg egy önkéntes azt a rémült 13 éves gyermeket, aki több mint egy hónapon keresztül élt a kolumbiai őserdőben három kisebb testvérével, túlélve egy súlyos repülőgépbalesetet. A mentőexpedíció Kolumbia vérrel átitatott történelmének egyik legfontosabb sikertörténete lett. Ezt az összefogást mutatja be az Oscar-díjas Orlando von Einsiedel Az elveszett gyerekek című új dokumentumfilmjében, kíméletlenül az arcunkba vágva, hogy nem minden jó, ha a vége jó. Jámbor-Miniska Zsejke írása.
Éppen a második kislányommal voltam várandós, amikor olvastam a hírt: Kolumbiában lezuhant egy kisrepülőgép, feltehetően mechanikai meghibásodás miatt. A balesetben három ember vesztette életét, négy, a huitoto törzshöz tartozó kisgyermek (Lesly Jacobo Bonbaire, 13; Solecni Ranoque Mucutuy, 9; Tien Noriel Ronoque Mucutuy, 4; Christin Mucutuy 1) pedig eltűnt az erdőben.
A nagyobbik lányom most Solecni-korú, a másik éppen akkora, mint a kisbaba. Mégis hogyan tudnának ők egy napot is túlélni egyedül, étlen-szomjan az áthatolhatatlan, ragadozókkal teli dzsungelben, ahol napi 16 órán át esik az eső?
„Ezt a táskát kipakolták”
Mindenkinek ugyanez a kérdés zakatolt a fejében, amikor elindultak a kutatócsapatok. Hiába a modern felderítő technikák, kezdetben a gép roncsait a hadsereg nem találta meg, és állítólag hiába akartak az őslakosok segíteni, a katonák lenézték őket, nem ismerték el a tudásukat. Holott az amazóniai őslakosok millió szálon kötődnek az erdőhöz, kapcsolatukat a természettel fehér ember valószínűleg egyáltalán nem értheti meg. Egy idő után a katonáknak is be kellett látniuk ezt, így hagyták, hogy az őslakosok magukra vállalják a gép megtalálásának feladatát.
Végül egy önkéntes kamasz fiú mutatott először a bokrok közé, ahol egy szokatlan, „kék házat” látott.
Amikor átkutatták a gép roncsait, benne három holttestet találtak, egyikük a gyerekek édesanyja, Magdalena Mucutuy volt. Ekkor még abban sem mertek reménykedni a mentőexpedíció tagjai, hogy akár egy gyerek is túlélhette a zuhanást. Később, a helyszínelés közben egy őslakos arra hívta fel társai figyelmét, hogy a bőröndöt kipakolták. Ekkor merült fel, hogy a gyerekek talán elindultak vizet és élelmet keresni a dzsungelbe. Egy hátrahagyott piszkos pelenka és egy cumisüveg hirtelen reményt adott a csodára.
A gyerekek keresésére kiterjesztették a mentőakciót, amelyet „hope” azaz remény névre kereszteltek. Az egyik csapat katonákból, a másik őslakos önkéntesekből állt. A hadsereg átfésülte a területet, a magasból pedig megafonos helikopterekről játszották a nagymama hangját, és szórólapokat is dobtak az erdőbe.
Az őslakosok évezredes nyomkövető technikáikat alkalmazták, és próbáltak „gyerekfejjel” gondolkodni, amikor a keresés útvonalait tervezték.
A csatatéren egymással szemben, a gyerekekért vállt vállnak vetve harcolnak
A rendező nem tesz kísérletet annak teljes körű rekonstruálására, mit élhettek át a gyerekek, inkább e példátlan összefogás oldaláról közelítve ad lenyomatot Kolumbia megosztott társadalmáról. Az elit alakulat elmaszkírozott tagjainak beszámolóiból és az őslakosok elbeszéléseiből az derül ki, hogy ez az együttműködés a küldetés egésze alatt gyújtópont volt.
A hadsereg ugyanis ötven éven át harcolt a gerilla csoportokkal, a sebek pedig még egészen frissek, sokan emlékeznek a polgárháborús terrorra, az egymás ellen elkövetett erőszakra. A katonaság legfőbb ellensége akkoriban a FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) volt. Ez egy olyan, marxista ideológiát követő szervezet, amely 1964-ben alakult, és azóta is a földosztás igazságtalanságát és az egyenlőtlenségek elleni küzdelmet hangoztatja, bevonzva ezzel a valós sérelmet hordozó őslakosok egy részét.
A harcok során rengetegen meghaltak, civilek szenvedtek, családok hagyták hátra otthonaikat, és sokszor tűntek el emberek úgy, hogy sorsuk további alakulása örökre rejtély maradt. 2016-ban ugyan békeszerződést írtak alá a felek, de a gerillacsapatok egy része továbbra is aktív maradt. Őslakosok – sokszor gyerekkatonaként – azóta is harcolnak az alakulatokban, így a helyzet továbbra is pattanásig feszült.
Olyannyira, hogy a testvéreknek is azért kellett édesapjukhoz utazni látogatóba repülőgéppel Bogotába, mert a férfi elmenekült otthonról, miután a FARC egyik szakadár csoportja folyamatosan fenyegette őt.
A filmből az is látszik, hogy tovább mélyíti a bizalmatlanságot a két fél eltérő spiritualitása: míg a kolumbiai katonák jellemzően katolikusok, és Istenhez imádkoznak segítségért, a helyiek a dzsungel szellemeinek irgalmát keresik, nem ritkán a természetben fellelhető tudatmódosító szerek segítségével. A másik közbenjárását az égieknél egyik fél sem nézi jó szemmel.
Az elveszett gyerekek című film mindkét keresőcsapat nézőpontját bemutatja külön-külön, de azt is, hogyan képesek összecsiszolódni, majd egymásba simulni, mint egy közös célt megpecsételő erős kézfogás Kolumbia konfliktusoktól terhelt történelmének árnyékában.
„Felé nyújtottam a kezem, és azt mondtam: család”
Az egyik interjúból az is kiderül, hogy több mint egy hónap után eljött a nap, amikor a dandártábornoknak meg kellett hoznia a nehéz döntést: a keresést abba kell hagyni, haza kell engedni a katonákat. Az őslakos önkéntesek azonban a végsőkig kitartottak, és minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek annak érdekében, hogy megtalálják a kicsiket.
Amikor már erejük végleg megfogyatkozott, és indulni készültek, a csapat néhány mindenre elszánt tagja – köztük a sámánnal – tett egy utolsó kísérletet egy törzsi rituáléval. „Ha ma nem találjuk meg őket, hazamegyünk” – mondták. És akkor egyikük meglátott egy rémült kis arcocskát a fák között.
A putumayoi férfi felé nyújtotta a kezét, és azt mondta: „Familia”. Azaz család. Erre a gyerekek közelebb mertek jönni.
Megtörtént a csoda! A kicsiket rögtön kórházba szállították, a két legkisebb alig élte túl a megpróbáltatásokat. Ha pár nappal később bukkannak rájuk, valószínűleg nem maradtak volna életben.
A film utolsó negyedében megismerhetjük Lesly vallomását is. A 13 éves kislány elbeszéléséből kiderül, amit már a kezdetektől tudtunk: akárhogy végződött is, ez nem egy boldog történet. A kislány súlyos lábsérülést szenvedett, sokáig csak vonszolni tudta magát a dzsungelben. Édesanyja holtteste alól húzta ki alig egyéves öccsét, ráadásul Magdalena a balesetet követően még legalább négy napig élt, utolsó szavaival állítólag arra kérte a gyerekeket, hogy hagyják hátra őt és keressenek segítséget.
Lesly, Tien, Soleiny és Cristin több mint egy hónapon át olyan magvakon, gyökereken és növényeken éltek, amelyekről azt tanulták anyjuktól, hogy ehetők, a ragadozók elől pedig fatörzsekbe bújtak.
Éhesek voltak és sokat sírtak, a koromsötétben üvöltő állatok halálra rémítették őket, Lesly pánikrohamokkal küzdött, miközben felnőtteket meghazudtoló erővel tartotta életben három testvérét.
Sajnos a gyerekek nagynénjének súlyos vádjai később beigazolódtak: Lesly nevelőapjáról azóta kiderült, hogy bántalmazó (a négy gyerek két apától született). Manuel Ranoque jelenleg börtönbüntetését tölti, így a 34 napos bogotai kórházi tartózkodás után kiengedett kicsiket a Kolumbiai Családjóléti Intézet (ICBF) gondozásába helyezték.
Kolumbia elveszett gyermekeinek története nekünk is reményt ad arra, hogy léteznek olyan ügyek, amelyek mentén még a legnagyobb ellenségek is képesek az összefogásra. És ami még ennél is fontosabb: bebizonyítja, hogy ahol van hit, ott erős a remény.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
