A foci több, mint sport – miért szeretjük annyira a futballt?

Nagyapám lépteit 16:48-kor meg is hallottam, száz közül is megismertem volna őket, ahogy a papa kezében azt a ronda barna esőriasztó köpenyt is, amelyet kis hengerbe tekerve örökké szorongatott, mert ha hozta, akkor biztos, hogy az ilyen délutánokon a nap győzött. Bár a csapatunk sikeréhez is lett volna hasonló kabalánk, de a pályán az eredményt nem lehetett előre bevonzani, azt kitartóan ki kellett szurkolni.

Miután 16:55-kor beléptünk a stadionba – akkor még nem volt biztonsági szolgálat, sem átvizsgálás, csak Matyi bá’ a piros kabátjában, aki tépett nekünk egy nyugdíjas- meg egy diákjegyet –, a kezdésig egyetlen életbevágó kérdés maradt: szotyi vagy tökmag? Aztán míg mi szerényen rágtuk az oldalvonal mellett a magot, az aranylábúak a nekik rendelt 65-ször 100 méteren serényen passzolgatták a bőrt.

A mérkőzések után sohasem haza mentem, mindig a nagyapáméknál kötöttem ki. Ha nyertünk, akkor egész este közösen akartam örülni vele, ha kikaptunk, valahogy ki kellett beszélnünk a keserveket. Ha döntetlen lett, akkor mi sem tudtuk eldönteni, vigadjunk vagy bánkódjunk, de ahhoz is együtt kellett lennünk, hogy ezt a dilemmát feloldjuk. Közben néha kiszaladtam a stoplisomban labdát rugdosni az udvarba, hogy „visszajátsszam” a meccs jeleneteit. Végül fröccsel és bodzaszörppel koccintottunk.

Amikor kilencévesen az iskolai csapatunk focikupáján a döntő előtt kilenc góllal másodikként álltam a góllövőlistán, a helyi lap fotósa sem számított rá, hogy a 15 találatos éllovast még bárki megelőzheti. Így lefotózta a srácot a másnapi újságba, és még a torna vége előtt hazament. A döntőben csak azért nem rúgtam ötnél több gólt, hogy őt ne keverjem bajba – füllenthetném, de egyrészt a nagyapám így is büszke volt rám mint gólvágó-utánpótlásra, másrészt egy évre rá már 14 góllal is én nyertem.

Kép

Két kép a szerző archívumából: gólkirályként, illetve háttérben az akkori „körülményekkel” – Fotó: dr. Szász Adrián

Az öreg sosem kérdezte, miért nem úszni, vívni vagy kajakozni járok, pedig húsz perc sétára laktak a Balatontól, és hátulgombolós koromban „magyar vitézként” vezényelt, hogy egy piros játékkarddal kaszaboljam le a turbános törököket, azaz a kertben a pitypangok gömbölyű, pihés terméseit. Még csónakja is volt a sajkodi öbölben, ahová horgászni járt – hogy aztán hazahozza azt a halat, aminek az elkészítéséig és elfogyasztásáig be se nézett a konyhába, annyira nem szerette megenni, csak kifogni.

Én a focival nem így voltam, annak minden mozzanatát élveztem. Ahhoz, hogy az aktív labdarúgással töltött, megismételhetetlenül csodás évtizedem ellenére egy – például – másodosztályú felnőttcsapat helyett végül a jogi egyetemet, majd az újságíró hivatást választottam, annak is köze van, hogy az „én időmben” a futballistának készülő fiatalok előtt nem állt olyan kecsegtető jövőkép, mint manapság.

Mi többet edzettünk salakon, mint füvön, fával fűtöttük az öltözőt, ahol télen se mindig volt meleg víz a zuhanyzáshoz. Csoda, hogy ránk nem szakadt az a tákolmány, ami ezzel együtt a legboldogabb hely volt, ahol valaha megfordultam. Ám építeni akkoriban nem lehetett arra, hogy „majd focista leszek”, ezért is nézek fel azokra, akik végül megcsinálták. Ahogy minden sportág mindegyik hősére felnézek.

Tudom, vagy minimum sejtem, mekkora melót pakoltak a sikereikbe. Én valószínűleg már semmibe sem fogok tudni annyi időt és energiát fektetni, amennyit összesen a futballra szántam életemben. Ezt cseppet sem bánom, sőt, de épp ezért el is tudom képzelni, mibe kerülhet világversenyig jutni.

Még jó, hogy a sport nem az a műfaj, ahol egyszerre csak egynek lehetsz a szeretője. Itt nem kell választanod, én sem az úszás, a vívás vagy a kajak-kenu helyett szeretem a focit, hanem velük együtt. 

Kép

Tíz magyar olimpiai aranyérmet ölelve: Kozák Danutával, Szász Emesével és Szilágyi Áronnal – Fotó: dr. Szász Adrián

Mindig azt figyelem közülük, amelyikben magyar csapat, játékos, versenyző szerepel más nemzetbeli ellen. Csak ha két magyar érdekeltségű esemény zajlik egyszerre, s az egyik a futball, akkor választom azt. És nem tudok észszerű, inkább csak érzelmi alapú választ adni arra, hogy miért éppen a focit.

Az észszerű válaszaim legalábbis rendkívül sablonosak lennének, márpedig a futballban az is a szép, hogy se nem észszerű, se nem sablonos az, ahogyan az eredmények alakulnak. Ezredjére sem. Még egy magyar bajnoki meccsen sem, hát még egy Európa-bajnokságon, ami ugye épp most ért véget. A futball tényleg szinte bárhol bárki számára elérhető mint sport, és ha bárhol űzhetik, akkor bárhol lehet nézni is. Közösséget épít, kultúrákat jelképez, munkalehetőségeket teremt, példaképeket mutat fel, akiknek a nevével a hátukon aztán a kisfiúk boldogan – és célt tűzve maguk elé! – szaladgálnak.

De, ami talán a legfontosabb: a futball a napjainkra jellemző elüzletiesedése ellenére is megmaradt játéknak, amit játékosok játszanak. Nem beszélve az olyan személyes adományairól, hogy én például a mai napig onnan tudom a világ legeldugottabb településeinek neveit és földrajzi elhelyezkedését, hogy azok csapata valaha szerepelt egy általam látott fociközvetítésben, esetleg kitöltött totó- vagy tippmixszelvényen. És ha bárhová eljutok e települések közül, máris van közös témám a helyiekkel.

Ha azt akarom, hogy borsóddzon a hátam, most is elég felsorolnom gyerekkorom focis ikonjai – Diego Maradona, Marco Van Basten, Roberto Baggio és társaik – közül párat, vagy az olimpiai bajnokainkat: Egerszegi Krisztinát, Szabó Bencét, Kőbán Ritát, mert akkoriban a hazai futball nem adott olyan életre szóló pillanatokat, mint az utóbbi években képes. Örülök, hogy ma már sok ezer tehetséges tizenéves választja az íróasztal helyett a sportot, mert abban is van jövőképe. Annak is, hogy nálunk az olimpiai sportágak sikerei is sokkal magasabb polcon vannak jegyezve és elismerve, mint a legtöbb országban.

Természetes, hogy a foci-Eb zárultával a hamarosan kezdődő olimpiát legalább olyan lelkesen várom, ahogy előbbire készültem. Pedig úszni és kajakozni kis túlzással tényleg csak a Balatonban, kardozni pedig a „turbános törökök” ellen próbáltam anno a kertben. A nagyapám nyilván akkor is büszke lett volna rám, ha valamelyik egyéni sportágban húzom le a magam sportos évtizedét – legfeljebb azok a gyorsan lepörgő versenyek nem jelentettek volna egész délutános közös programokat és egész estés közös elemzéseket –, ám a focis minikarrieremmel, amit ő is átélhetett, extrán megörvendeztettem.

Mivel én voltam az egyetlen fiúunokája, a nagymamám egy kicsit bennem látta a „fiatal őt” is abban a tizenkét évben, amit már a papa nélkül kellett leélnie. Hányszor hallottam tőle: „ahogy utánad néztem, hirtelen azt hittem, a papát látom”. Amikor a mama utolsó éveiben sok időt töltöttem nála, akkor jöttem rá, mennyire elszerette a papától a futballt is. Kilépve a szobájából rendre megkérdeztem, hová kapcsoljam a tévét, és ő mindig csak ennyit felelt: „Mindegy, fiam, csak zöld színe legyen!”