Korai fejlesztés, még az óvoda előtt

Hétköznap reggel egy terézvárosi bérházba érkezünk. Kinn novemberi hideg van már, de benn, egy nagypolgári lakásból kialakított bensőséges hangulatú „játszótéren”, mosolygós női csapathoz érkezünk. A Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálatnál járunk, az intézmény több mint harmincéves múltra tekint vissza. Nevét alapítójáról, Tunyogi Erzsébetről kapta; akinek bekeretezett fényképe az előtérben fogadja az ide betérőket. Hogy ki is volt ő, arra még visszatérünk…

Egy gyors, rögtönzött körbevezetést kapok, a szobákban bordásfalak, gumilabdák, mozgatható falépcső, minitrambulin, gyerekjárművek és ezerféle játék körülöttem. A Tunyogi Pedagógiai Szakszolgálatnál úgynevezett komplex korai fejlesztéssel foglalkoznak, amely tanulásiképesség-fejlesztésből és szenzomotoros tréningből áll. Ezenkívül akinek szüksége van rá, konduktív pedagógiai vagy logopédiai ellátást is kaphat. Három hónapos kortól 3, de akár 6 éves korig is várják a gyerekeket és szüleiket. 

Leggyakrabban koraszülöttek, agyvérzésen átesett babák, megkésett mozgás-, illetve beszédfejlődéssel küzdő gyerekek járnak hozzájuk.  

Idő van, szép lassan 9 óra is elmúlt már, megérkeztek az első csoport résztvevői. Az egyik szobában a három év körüli Léna, Nati és Gabó, valamint anyukáik kis asztal köré gyűlnek. A lámpák kialszanak, csak a diavetítő fénye világít, különös utazás veszi kezdetét, a gyógypedagógus mesélni kezd. A diafilmen egy bálnafiú történetét ismerhetik meg a kicsik, majd a sötétségből újra világosság lesz. Innentől a gyerekek már nemcsak hallgatói, hanem szüleik ölében ülve aktív résztvevői is a foglalkozásnak, ami a tél köré épül: mikulásbábuval, színes, fából készült játékszaloncukrokkal és hóemberrel.

„Lassan lépked, mély a hó, siess, siess télapó” – hangzik a mondóka. Mindeközben a gyerekek szüleik és a foglalkozást vezető gyógypedagógusok segítségével folyamatosan feladatokat oldanak meg: megtanulják a színeket, különböző formákból tornyot építenek, ujjaikkal festenek. 

„Sosincs teljesen vaksötét, és a gyerekek anyukájuk, apukájuk mellett biztonságban érzik magukat. Tunyogi Erzsébet találta ki, hogy fénnyel kezdjük a foglalkozásokat, hiszen ez a terápiás környezetben segít abban, hogy sokkal jobban beépüljön mindaz, amit utána foglalkozás során végzünk. A fény ugyanakkor felébreszti az idegrendszert. Ezért szoktuk javasolni, hogy minél kevesebb tévét, képernyőt nézzenek a gyerekek, mert az is erős vizuális fényinger” – tudom meg később Berkes Bianka gyógypedagógustól.

Kép

Fotó: Katona László

Kofránné Rémi Annamária szakmai vezető, intézményvezető-helyettes és Ferenczy-Boór Nóémi megbízott vezető; a háttérben Tunyogi Erzsébet arcképe

Észre sem veszik, hogy az izmaikat nyújtják

A 45 perc végére többen is elfáradtak, ami nem csoda, viszont még csak most jön a fejlesztés második része, a nagyobb tornaszobában laikus szemmel gyógytorna – hivatalos nevén szenzomotoros mozgásfejlesztő foglalkozás – következik. A kis csapathoz innentől Bence és apukája is csatlakozik. 

Először egyensúlyfejlesztő eszközökön hintáznak, billegnek, forognak, majd körbe állnak és egymásnak adogatják a labdákat, a nagy gumilabdákból végül hóember épül. 

Ezzel gyakorolják az egymásra figyelést, és mire óvodába kerülnek, már megvan a csoportélményük. 

A zenei aláfestés közben a gyakorlatoknál a szülőket folyamatosan segítik a gyógytornászok. „Azonnal viszi be a térdét, nekünk ezt meg kell tartani” – tanácsolja Léna anyukájának egyikük, miközben a terpeszülést nyújtott lábbal gyakorolják. A gyerekek végül szülői segítséggel bordásfalra másznak, a cél, hogy elérjék a sokadik fokra kötött csengettyűt. Akár egy karácsonyfán…

De mi történik akkor, ha valamelyikük nem akar részt venni, sír, esetleg fáj neki egy mozdulat? – kérdezem a foglalkozást vezető Szabados Kingától. „Nehéz azon átlendülni, hogy néha sír egy-egy gyerek, de tudni kell, hogy a Tunyogi Gyógyító Játékterápia alapvetően nem fájdalmas. Azt szeretnénk elérni, hogy a gyerek aktívan nyújtózzon, annyira, amennyire neki még belefér. Bele tudnak feledkezni a játékba, és akkor észre sem veszik, hogy amúgy közben egy belső combnyújtás történik. Mi minden gyerekre úgy próbálunk tekinteni, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőlük” – magyarázza a gyógytornász. 

Sokszor előfordul, hogy még az anyaméhben vagy születés közben agyvérzésen átesett vagy dongalábbal született kisbabák kerülnek ide. Mások koraszülöttek vagy extrém koraszülöttek: akár 24. hétre születettek. Értelmi sérültek és ritka genetikai betegséggel küzdők: Down-szindrómás, Prader-willi- vagy Angelman-szindrómás páciensek is megfordulnak náluk. 

„Nagyon szép pillanat, ha valaki itt tanul meg járni. De nekünk már az is öröm, ha sok gyakorlás után rá tud támaszkodni az egyik kezére, mert mi tudjuk, honnan indult” – fogalmaz a gyógytornász. 

Az esetek többségében el tudnak jutni odáig, hogy a gyerekek átlagos óvodába járhatnak majd. Azonban nem céljuk, hogy mindenki hagyományos óvodába menjen, a legjobb, ha a saját állapotának megfelelő intézménybe kerül. Igaz, néha nehéz a szülőknek elfogadni, hogy egy harmincfős óvodai csoport nem biztos, hogy az ő gyerekük érdekeit szolgálja.

„Ne a szülők fizessék meg, hogy a gyerekük megfelelő segítséget kapjon”

A jelentkezéshez nem kell szakorvosi beutaló, elég egy telefonos vagy e-mailes bejelentkezés. Ha egy gyermek teljesen egészségesen született, viszont később a szülő érzékeli, hogy lemaradásban van – például csak egyik oldalra fordítja a fejét, vagy csak w-alakban ül –, akkor is örömmel várják a Tunyogiban. Jelenleg sok felszabadult helyük van, és nyitottak új gyerekek fogadására, nem utolsósorban szívesen fogad az alapítványuk támogatást, amit a hozzájuk járó gyermekek fejlesztésére fordíthatnak. 

Térjünk vissza, ahogy az elején ígértem, az intézmény névadójához. Tunyogi Erzsébet öt évvel ezelőtt, tragikus hirtelenséggel hunyt el. Az ő örökségét viszik tovább az itt dolgozók. A konduktor szakember a rendszerváltás előtt egy állami intézményben dolgozott, majd 1991-ben hozta létre a Tunyogi Gyógyító Játszóház Alapítványt. 
„A rendszerváltáskor egy állami intézményből több mint hatvan kisgyerekkel került az utcára, szülői, családi bátorításra hozta létre az alapítványt. Az volt az álma, hogy minél hamarabb állami támogatást kapjon a fejlesztésre, mondván, ne a szülők fizessék meg, hogy a gyerekük megfelelő segítséget kapjon” – kezdi mesélni Kofránné Rémi Annamária szakmai vezető, intézményvezető-helyettes. 

A 2000-es évek közepére sikerült elérnie Erzsébetnek, hogy beszálljon az állam a korai fejlesztés támogatásába. A Tunyogi tehát államilag támogatott intézmény, de magánfenntartójuk a Tunyogi Gyógyító Játszóház Alapítvány. A Tunyogi Gyógyító Játékterápia pedig hivatalosan levédett módszer, aminek segítségével a komplex korai fejlesztés történik. 

„Sokan azt gondolják, hogy nálunk kötelező fizetni, de ez nem így van. Azok a szülők, akik megtehetik, adományt szoktak felajánlani” – magyarázza. 

Jelenleg több mint negyven gyermek jár hozzájuk, akiket nyolc szakember – gyógypedagógusok, gyógytornászok, konduktor, logopédus, mentálhigiénés szakember – segít. Sok olyan család van, akik azért fordulnak hozzájuk, mert a gyermek kétéves kora körül még nem beszél. Ilyenkor általában kiderül, hogy tanulási képességzavar, figyelemzavar, esetleg mozgásproblémák is jelen vannak. 

Esély a teljes felépülésre

Az intézmény vezetői felhívják a figyelmet: a kulcs az idő, hogy minél hamarabb eljussanak hozzájuk az érintett családok. „Ha hathónapos kor előtt idekerülnek a babák, akkor óriási az esély a teljes rehabilitációra. Kutatásunk szerint hároméves korukra az agyvérzett és az oxigénhiánnyal született babák 74 százaléka teljesen helyreáll – részletezi Annamária. – Egy édesanyának normális terhességből, 40. hétre született a kisfia, egy-két naposan agyvérzést kapott, ami komoly életindulási nehézség. Két és fél hónaposan idekerült, másfél éves korára tökéletesen helyreállt. Mostanra szalad, és elkezdett beszélni is” – említ egy példát, majd Ferenczy-Boór Noémi megbízott vezető veszi át tőle a szót.

„A szülőket partnernek tekintjük, részei a foglalkozásoknak. A feladatokat játékba, dramatikus keretekbe ágyazzuk. Nem is szívesen mondjuk ezeket feladatoknak. Megmutatjuk nekik, hogyan tudják otthon is játékosan fejleszteni a gyerekeiket. Most éppen a tél és a mikulásvárás körül forog minden.” Az ünnepek köré külön programokat szerveznek, és havi rendszerességgel tartanak szülőklubot is.

„A gyerekek mosolya. Ahogy az első szavukat itt mondják ki. Egy kisgyerek, aki sokáig nem tudta kinyitni az öklét, elkezd integetni nyitott tenyérrel” – sorolja Annamária, amikor arról kérdezem, számukra mi jelenti a sikert. 

„Ma reggel egy anyuka nagyon feszülten érkezett, de lelkesedéssel és örömmel ment el innen, nekem már ezt látni is siker. Félóra alatt sikerül olyan energiával feltölteni a szülőket, amivel utána lelkesen tudják folytatni a mindennapjaikat” – teszi hozzá Ferenczy-Boór Noémi. 

Kép

Fotó: Katona László

„Ez a legjobb hely”

Ahogy a vezetőkkel befejezzük a beszélgetést, kiözönlenek a gyerekek a foglalkozásokról, hogy az új érkezőknek adják át a terepet. Még mielőtt hazaindulnának, gyorsan megszólítom az egyetlen apukát a sok anyuka között, aki a mozgástréningen a kisfiát terelgette. Ekkor derül ki számomra, hogy míg az édesapa, Tamás egyik kisfiukkal, Bencével a gyógytornán, addig felesége, az ikerpár másik tagjával, Bálinttal tanulási képességfejlesztésen vett részt. A most hároméves ikrek 34. hétre jöttek a világra, és ahogy az az ikreknél nem szokatlan, eltérő ütemben fejlődnek. 

Mint az édesapa elmondja, egyikük kicsit hiperaktív, míg ikertestvére inkább visszahúzódó. Január óta járnak ide, és a Tunyogi játékterápiának hála Bence most már beszél. Bálintnak – aki kezdetben még a család rokonait is nehezen fogadta el – egyre jobban megy a beilleszkedés, bár ő még nem kezdett el beszélni. 
Tamásék már menni készülnek, Szilvia és kislánya, a szőke és mindenkire mosolygó, másfél éves Bejke viszont most érkezett. Vácról jöttek, az édesanya, Szilvia még le sem veszi a kabátját, egyből azzal kezdi, hogy „ez a legjobb hely”.

„Mi más terápiás módszert is próbáltunk, de abban csalódtunk, ezért mindenkinek ezt ajánlom. Bejke kis súllyal és nagyon feszes izomzattal született, háromhónapos korában hoztuk el először. Két hete sem jártunk ide, amikor elmúlt a merevsége – mondja – Elkezdett mászni, járni.”

„Figyelem, ahogy játék közben jó a finommotorikus mozgása, szépen fejlődik az értelme. Mindenben látom otthon a fejlődését” – teszi hozzá. Őket várják benn, mert kezdődik az újabb foglalkozás, mi viszont elköszönünk, és a Tunyogi valóban játékos és gyógyító hangulatát magunkkal visszük…

A kék zónák kultúráinak természetes részét képezi a lazítás és a lassítás. Ikáriában nem foglalkoznak az idővel. A szardíniaiak kora este az utcákon gyülekeznek, Costa Ricán a nicoyaiak ebéd után sziesztáznak, majd a barátaikkal találkoznak. Az okinavai kisközösségek (moaik) tagjai esténként vacsora előtt rövid időre összejönnek és beszélgetnek. A kaliforniai Loma Linda hetednapi adventistái a szombatot megszentelve, pihenőnapot tartanak. 

Egyfajta „időbeni menedéket” teremtenek, amikor nem dolgoznak, hanem Istennel, a családjukkal, a számukra fontos emberekkel töltik a napot. 

Ezt az időt arra szánják, hogy eltávolodjanak a hétköznapok történéseitől és elcsendesüljenek. Kikapcsolják a televíziót, nem gondolnak a munkára, a gyerekek ezen a napon nem tanulnak. Ez segít mentesíteni az életüket a stressztől, erősíti a szociális kapcsolatokat, és kiegyensúlyozottá teszi őket. Az eredmény pedig a jóllét magasabb szintje, amely meghatározó tényező a hosszú, boldog élet elérésében.

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat. 

A mai nagyvárosi életünk nagyon távol áll a kék zónák lakóinak világától. Felgyorsult életet élünk, időhiánnyal küzdünk, hihetetlen ingermennyiség áraszt el minket. Nehéz kiszállni a mókuskerékből. Mindennek a következménye az állandó leterheltség, a tartós fáradtság, a frusztráció attól, hogy nem vagyunk urai a mindennapjainknak. Ezzel folyamatos stresszhelyzetnek tesszük ki magunkat. De van ellenszer! Ahogyan a kék zónák tapasztalatai mutatják, tudatosan kell törekednünk arra, hogy lassítsunk. A lassítás a többi hosszú életet támogató tényezőt is összekapcsolja egymással. Ha időt teremtünk a lelkünk számára, azzal teret adunk a lassításnak. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A lassú élet filozófiáját, amely a Carlo Petrini által 1986-ban indított Slow Food mozgalomból nőtt ki, ma már világszerte elismerik. Petrini a római McDonald’s ellen tiltakozott, a gyorsételekkel szemben a lassú, egészséges étkezés fontosságát hirdetve. A kezdeményezés pillanatok alatt nagy népszerűségre tett szert, a Slow Life mozgalom pedig mára az étkezés mellett olyan területekre is kiterjedt, mint a munka, a városi életmód, a gyereknevelés, a divat, az utazás.  

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a lassítás nem okvetlenül jelent sebességváltást, hanem sokkal inkább az egyensúly megtalálását, és a jelen pillanat mélyebb megélését célozza meg. Önismeretet és tudatosságot igényel. A slow-filozófia három alapkérdése: Hogyan tudunk jelen lenni a pillanatban? Milyen tényezők kényszerítenek bennünket, hogy felgyorsuljunk? Milyen lassító folyamatokat kell kialakítanunk? 

A slow living, azaz a lassú élet lényege azokban az apró szokásokban, változásokban rejlik, amelyek megóvnak minket attól, hogy felpörgött életmódunk a testi, lelki és szellemi egészségünk rovására menjen. 

A slow-technikák az életünk minden területére kihatással lehetnek, de mindenkinek magának kell eldöntenie, milyen mértékben tud helyet találni ezeknek a mindennapjaiban. Lassítani csak fokozatosan lehet, a változásra felkészülve, nem siettetve magunkat és az eredményeinket. (A témáról bővebben a Képmás 2023. december 19-i podcastjában, Lassíts, ha kedves az életed! címmel hallható beszélgetés.) A lassítás elérésére különböző módszerek léteznek, mint azt Csillag Zoltán coach kifejti.

Az első lépések 

Miért is fontos lassítani? „Talán onnan érdemes elindulni, hogy az ember olyan világot alkotott magának, amelyben egyre kevésbé jó élni – kezdi Csillag Zoltán. – Egyrészt hatalmas gazdagságot, sokszínűséget, a lehetőségek tárházát teremtettük meg magunknak, ugyanakkor mi mint emberi faj, az evolúciós fejlődésünkben nem tartunk ott, hogy ezzel helyesen élni is tudjunk. Coachként ugyanazt tapasztalom, amire a nemzetközi szakirodalom is végkövetkeztetésként jut: a modern társadalomban élő ember hihetetlenül kiégésveszélyeztetett, és nagyon keres valamit. Az, hogy ki miben találja ezt meg, az teljesen egyéni. A nulladik lépés tehát az, hogy ha valaki azt érzi, hogy nem teljes, nem kerek az élete, akkor kezdjen odafigyelni magára. A testünk és a lelkünk is nagyon jól jelzi, ha valami hiányzik, csak nem feltétlenül figyelünk ezekre a jelekre.”  

Az emberek nagy része a saját választott sorsát éli, abban küzd. „A következő lépés lehet a tudatos megkérdőjelezése annak, hogy az életünk valóban csak ilyen lehet-e, hogy azok a keretek, amelyek között élünk, tényleg léteznek-e, ott vannak-e – folytatja a coach. – Nem is gondolnánk, mennyi vélt akadály közé szorítjuk be magunkat, mennyi mindennel korlátozzuk az életünket. Tényleg biztos, hogy letépi a főnököm a fejemet, ha nem túlórázom? Egészen biztos, hogy este tízkor még rá kell nézni a hivatali e-mailjeimre? Rengeteg esetben látom nagyon magas pozícióban lévő embereknél is, hogy képtelenek nemet mondani, vagy arra, hogy asszertívan azt feleljék a vezetőjüknek: rendben, azt a plusz feladatot is megcsinálom, de már csak holnap. Nagyon erős zsigeri igent mondással küzdünk, amely talán valamiféle össznemzeti kisebbségi érzésből fakad.”  

Kell tehát egyfajta jó értelemben vett „önzés”, meg kell tanulnunk nemet mondani ahhoz, hogy holnap és holnapután is hasznosak legyünk a munkahelyünkön vagy bármilyen társadalmi szerepben. 

„Kivel teszek jót, ha ma százötven százalékosan dolgozom, de a végén idegösszeroppanást kapok vagy megbetegszem? – veti fel Csillag Zoltán. – Ez persze karcolgatja az identitás kérdését is. Minek, kinek tartom magamat? Egy munkahelyi szerepben látom magamat, vagy egy olyan személynek, aki XY, és most éppen ezzel foglalkozik? Ha a munkahelyi szerepemmel azonosítom magam, akkor fennáll a veszélye annak, hogy ha azt elveszik tőlem, vagy felmondanék, akkor úgy élem meg, hogy nem marad számomra semmi.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A rutinfeladatok tengerében 

Napjaink ébren töltött óráinak több mint nyolcvan százalékát robotpilóta üzemmódban töltjük, azaz nem vagyunk jelen a saját életünkben. Amikor például csak átsiklunk egy teendőn, amikor elindulunk otthonról, és csak a metrón jut eszünkbe, hogy vajon kihúztuk, kikapcsoltuk, bezártuk-e…, vagy amikor megérkezünk valahová, és hirtelen rájövünk, nem is tudjuk, hogy jutottunk A-ból B-be. Ráadásul egyetlen nap alatt annyi inger ér minket, mint egy középkori embert egész életében. Nem csoda, hogy az agy szortíroz.  

„Ha elkezdünk sportolni, akkor egy idő után a fájdalom révén egyértelműen figyelmeztet a testünk, ha a mozgást túlzásba vittük – teszi hozzá a coach. – Az agy azonban nem képes fájni, ezért csak indirekt módon tudja jelezni saját túlterheltségét. Az egyik ilyen mód például a döntési fáradtság. Amikor már nehezen reagálunk egy nekünk feltett kérdésre, vagy rutindöntéseket hozunk, mivel az agy így próbál spórolni az energiával. A fejlett társadalmakban élő ember naponta körülbelül húszezer döntést hoz. Mit vegyek fel reggel, mit igyak, merre menjek kocsival? A túlterhelt agy kénytelen rutindöntésekbe menekülni, mivel már nincs energiája új szempontok mérlegelésére, így mindennap ugyanabban a kerékvágásban haladunk, épp ezért nem tudunk változtatni a saját életünkön. A változáshoz vezető következő lépés tehát az, hogy megpróbáljuk az agyunkat tehermentesíteni. Ha ez sikerül, akkor van esély arra, hogy meglássunk új dolgokat.”

Félperces gyakorlatok 

„Abban hiszek, hogy lazítani nagyon kicsiben is lehet – vallja Csillag Zoltán. – A lazítás nem arról szól, hogy eddig nem csináltam semmit, mostantól viszont naponta egy órát meditálok, mert az a többségünknek nem fog menni. Piciben érdemes elkezdeni, kis gyakorlatokkal, amelyek bár csak fél perceket adnak az agynak, mégis komoly változásokat indíthatnak el. 

A bambulás vagy az egyvalamibe belefeledkezés nagyon jó módszer. Például, ha az ablakon kinézve egy percig figyeljük, ahogyan a szél fújja egy fa leveleit. Semmi másra nem gondolunk, csak figyeljük a levelek mozgását. 

Vagy spontán módon csak firkálgatunk. Egy másik feladat, amelyet akár dugóban ülve is könnyen elvégezhetünk, ha a hüvelyk- és a mutatóujjunkat összedörzsöljük, és csak arra figyelünk, hogy megpróbáljuk kiérezni az ujjbarázdákat. Ezek a tíz-húsz másodpercek mind arról szólnak, hogy üresjáratba tegyük az agyunkat, hogy megpihenhessen.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ne csak fejben működjünk! 

Az időnk nagyon nagy részét fejben töltjük kognitív dolgokkal: gondolkodunk, döntünk, minősítünk, értékelünk. Ha ki tudunk jönni ebből, és vissza tudjuk magunkat vezetni a saját testünkhöz, testi élményeket szerezve, az érzékszervi benyomásokat tudatosítva magunkban, az önmagában is nagyon jó lazító és lassító tényező. Testi élmény lehet például az étkezés, figyelve az ízekre, a mozgás, a nyújtás, a wellness. Ezek azért is fontosak, mert általában fejtől fölfele létezünk, és nem figyelünk oda a figyelmeztető testi jelekre.  

„Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a kék zóna valamiféle ingerszegény környezet, azonban ez egyáltalán nincs így – állítja a coach. – Például, ha Budapesten a reggeli csúcsforgalomban megyünk, akkor a város morajlását egy nagy ingerként értelmezzük. A kék zónákban élők azonban pont a miénkhez képest jóval lassabb, tudatos jelenlét miatt észreveszik, hogy mi minden történik körülöttük. Érdekes gyakorlat, ha reggelente nemcsak átrohanunk a városon, hanem fél percre becsukjuk a szemünket, és felfedezzük, hány inger ér az adott pillanatban minket, hogy a város zaja valójában szétbontható akár többtucatnyi hangra is. Ez a »játék« is segíti a lassulásunkat, az éber jelenlétünket.” 

A szociális kapcsolatok fontossága 

Minden létező kutatás azt állítja, hogy a szociális kapcsolatok azok, amelyek támogatják a mentális ellenálló képességünket, és segítenek bennünket megküzdeni a stresszel. Ezzel együtt az egészségünk megőrzésében is nagy szerepet játszanak. Erre a legjobb példával a kék zónákban élők szolgálnak. Pihenőt tartanak, és családi, baráti társaságban rendszeresen kikapcsolódnak, szórakoznak, sokat nevetnek, énekelnek, táncolnak, még százévesen is. 

„Mindenki találja meg azt, ami neki jó: a tánctól a kiránduláson át az önkénteskedésig bármit – javasolja Csillag Zoltán. – Nekem mi a jó? Engem mi épít? Kiknek a társaságában tudok lelazulni és feltöltődni? 

A közös étkezéseknek például nagyon nagy szerepe lehet ebben. Ha megnézzük a kék zónák lakóit, ők a nagycsaládos, barátokkal elköltött sokórás étkezések során ezt kiválóan megvalósítják. 

És ebben már a jutalmazás is megjelenik. Mi is átélhetjük ezt akkor is, amikor a hobbinkat olyan emberekkel űzzük, akiknek ugyanolyan örömet ad annak végzése. Hozzánk hasonló emberekkel vagyunk egy közegben. Fel tudunk oldódni a jelen pillanatban.”  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ön úgy fogalmazott, sosem lehet Solymári Dániel a fontos. Hogy értette, hogy nem lehet ön a fontos? Hiszen éppen őrá lennék kíváncsi.

Nagyon leegyszerűsítve úgy értettem, hogy én csupán „közbenjáró”, közvetítő vagyok. Egy olyan kapocs, picit elvont keresztény fogalommal „békét szerző”, aki a szükségben lévő érdekében cselekszik. A fontos és érdemi az, ahol dolgozunk, és akikért dolgozunk – így, többes számban. Ők tehát az igazán fontosak, a segítséget kérők. Mi sosem lehetünk a középpontban. A mi munkánk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat e speciális szakterületén az, hogy ezeket a távoli hangokat meghalljuk, személyes találkozások útján a problémákat megismerjük, és a nemzetközi fejlesztési segélyezés komplex eszközeivel igyekezzünk válaszokat, megoldásokat találni az egyes problémákra. 

A nemzetközi segélyezés abban tér el a klasszikus segélymunkától, hogy nehéz távoli terepen és bonyolult körülmények között történik, ami speciális tudást és ismereteket igényel. 

Nagyon boldog vagyok, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál az elmúlt öt–tíz évben az ország talán legfelkészültebb nemzetközi segélyezési szakmai műhelyét sikerült felépítenem. Ráadásul jelentős mértékben keresztény alapokon, és meggyőződésem, hogy ez többlettartalommal is bír. Ezért használhatunk olyan kifejezéseket, mint például az említett közbenjáró vagy vigasztaló. Vigasztalónak lenni keresztény vonás. Azt jelenti, hogy az ember annak ellenére is vigasztal, hogy ő maga is vigaszra vagyis segítségre szorul.

Hogyan kerülhet be valaki a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagjai közé? Kalandregények vannak a háttérben, pikareszk regények gyerekkorban vagy szigorúan tudós hajlamok?

Az akadémiai élet mindenki számára nyitva áll. A Brit Földrajzi Társasággal régi szakmai kapcsolatban állok, mert a fiatalkorom, a tanulmányaim és a munkám révén sok szálon kötődöm az Egyesült Királysághoz. A brit geopolitikai gondolkodásmódban talán a komplexitás a legjellemzőbb, hogy a tájat és az embert, azaz a földet és az azon élőket összetett módon értelmezik. Az én szakmai munkámban – nemcsak a kutatásban, hanem a segélymunkámban is – talán ez a komplexitás az egyik legfontosabb vonás. Mindig úgy gondolkoztam, hogy a segélymunkában nem állhatunk meg a segélyezés konkrét aktusánál. 

Mindent tovább kell vinnünk a társadalom felé, hogy a tudomány és az ismeretterjesztés eszközeivel érthetővé és elérhetővé tegyük. Ez számomra felelősség kérdése, és talán ez a másik kulcsgondolat. Ha Afrikában, a Közel-Keleten vagy Ázsiában dolgozunk, akkor a munka nem érhet véget ott, hogy lezárjuk az adott programot. A távoli segélykiáltásokat a világ szerencsésebb sorsú részei számára is hallhatóvá kell tegyük. Ez a hang nehezen vagy egyáltalán nem jut el a Globális Észak társadalmához, nekünk kell tudnunk felhangosítani, ami nem csak egy szigorúan vett elszámolási felelősség. 

Olyan erkölcsi kötelességnek gondolom, ami láthatóvá teszi a Szeretetszolgálatot, azon keresztül pedig a magyar emberek és Magyarország szolidáris oldalát. 

Kép

Solymári Dániel Aleppóban − Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat Facebook oldala

Úgy érzi befejezettnek a programokat, ha a „tudni, tenni, megosztani a tapasztalatot” hármasa megvalósul? 

Igen, de ez a megosztás nem egyenlő azzal, amit a mai korban gyakran értünk alatta. A mi reflektív és ismeretterjesztő törekvésünk nem a sok esetben kényszeres, az online térben feltétlenül megmutatkozni kívánó személynek a szándékával azonos, hanem felelősségben gyökerezik. A világ zaja elnyomja a finom, halk hangokat, és nekünk ezeket a sóhajtásokat kell közel hoznunk. Legalábbis mi így határozzuk meg a feladatunkat. Ennek része a közvetítés, az ismeretterjesztés, a felmutatás. 

Solymári Dániel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatainak vezetője, a Pécsi Tudományegyetem és a londoni King’s College kutatója, a Szuverén Máltai Lovagrend diplomatája. Dániel közel-keleti és afrikai munkájáért a keleti és a nyugati egyházak legmagasabb kitüntetéseit is megkapta, legutóbb Ferenc pápa tüntette ki, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is viselheti. Jelenleg Szíriában vezet kutatást a hazatérni kívánó menekültek vonatkozásában, amelyért az egyik legjelentősebb közel-keleti kutatásokkal foglalkozó központ, a Közel-Keleti és Afrikai Kutatások Szövetség kutatási díját is elnyerte. 

Kezdetben önkéntesként kapcsolódott a Máltai Szeretetszolgálathoz. Az önkéntességhez ön szerint milyen tartalmak, gondolatok kapcsolódnak ma Magyarországon? Látjuk benne a lehetőséget a perspektívaváltásra, a fontos ügyek képviseletére, a jó célokat, a valakihez tartozást, vagy színtiszta lúzerségnek véljük?

A Máltai Szeretetszolgálat nagy nemzetközi családjának mi is a része vagyunk, és az önkéntesség a szervezet egyik alapvető vonása, alapkaraktere. A magyar ember szerintem szolidáris, gondoskodó, empatikus. Szeret és kíván segíteni, ezt látjuk az önkénteseink számosságából és a tartós megmaradásukból is. Szerintem Magyarországon az önkéntesség jelentős és széles körben megjelenni tudó jelenség. Jó kezdeményezésnek gondolom a középiskolások kötelező ötvenórás közösségi szolgálatát is, ami óriási lehetőség a szemléletformálásra, és remélem, hogy a távlati hatása még eredményesebb lesz. 

Milyen szemlélettel tekint a szeretetszolgálat a migráció, a menekülés, a befogadás témájára? Az „idegen voltam és befogadtatok” látásmód érvényesül szigorúan, vagy messzebbre is elmennek az ige szellemében? Régebben inkább reagáló jellegű programok voltak a jellemzők – jól látom, hogy ma már elébe mennek a problémáknak, és helyi konfliktuskezeléseket vállalnak?

A proaktivitás mára valóban alapvonásunk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat története egyidős a menekültkérdéssel. A Szuverén Máltai Lovagrend közel ezer éve jött létre a Szentföldön, elsősorban az úton lévők, zarándokok ellátására. Érdekes történeti tény, hogy hosszú ideig maga a lovagrend is állandó menekülésben volt a mediterrán térségben az oszmán hódítás idején.

A lovagrend így egyszerre élte át a menekültek segítésének és a saját üldözöttségének kettős élményét. Ez olyan attitűdöt, keresztény megfogalmazásban karizmát formált, hogy a menekültek megsegítése a „máltaiság” egyik leginkább központi feladata lett. 

A szeretetszolgálat Magyarországon az 1989-es keletnémet menekültek támogatásával összefüggésben jött létre, amit a romániai forradalom, majd a balkáni háború kihívásai követtek. Így maga a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is egy menekültválságban született szervezet, ha úgy tetszik, ez a szeretetszolgálat génjeiben van. De általában a keresztény ember életében is alapattitűd a karitász.

Ami a menekülteket illeti, alapvetően fontos: sose gondoljuk, hogy nem áldozat az, akinek el kell hagynia a hazáját! Lehetséges ugyan, hogy önálló döntés eredménye volt, és nem feltétlen az üldözöttség diktálta, de bárhogy van is, a gyökerek, a szerettek, a barátok, az elhunytak hátrahagyása olyan személyes áldozat, amire nem tekinthetünk másképp, csak mint komoly traumatizációra. Így nem lehetséges olyan élethelyzet, amelyben a keresztény embernek nincs kapcsolódása a menekülőhöz. A civil, állami szint azonban ettől némileg eltér. Abban már megjelenik, meg kell jelenjen egy más irányú társadalmi felelősség. Az állam ugyanis felelős a polgáraiért: őket köteles megvédeni, a határokat biztonságosan megtartani, az ország kulturális értékei felett őrködni.

Az ezzel kapcsolatos érték-összeütközések kiegyensúlyozása azokban a programokban ölt testet, amelyekben a Szeretetszolgálat a rászorulókat megpróbálja a saját hazájukban támogatni, az ottani lehetőségeiket tágítani, tulajdonképpen a határainkon kívül vív meg értük és értünk?

Igen, de ez szakmai, módszertani kérdés is. Hiszünk a menekültek helyben segítésének fontosságában. Természetesen adódnak olyan geopolitikai és humanitárius helyzetek, amelyek nem abban az országban jelentkeznek, ahol keletkeztek. Gondoljunk csak a Magyarországon lévő ukrán menekültekre. Létező és érthető tehát, hogy vannak esetek, amelyekben például a saját hazánkban kell biztonságos körülményeket teremteni a segélykérőknek. A segélyezésben mindig a konkrét élethelyzetre kell válaszokat találni. Elsődlegesen azonban én is abban hiszek, hogy a problémákat helyben kell tudni kezelni, és erősíteni érdemes azokat a képességeket, amelyek eredményeképpen aztán az Afrikában vagy Ázsiában élők saját maguk, önállóan lesznek képesek fenntartani a megkezdett programokat. 

A Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi programjaiban így mindig helyi szervezetekkel, helyi munkatársakkal dolgozunk, a helyi tudásra építünk. 

Ha nem így tennénk, ha nem hinnék abban, hogy a helyi partnerem kovácsa a saját sorsának, akkor csak egyfajta segítői elképzelést importálnék. Látjuk a nemzetközi politikában is, hogy mennyi probléma születik az olyan helybe vitt segítségből, amely nem illeszthető össze, nem kompatibilis a helyi sajátosságokkal. 

Kép

Aleppóban járva

Milyen szerepünk lehet nekünk az ilyen távol világok jobbá tételében? Miért nem Borsodban ásunk kutakat, építünk iskolát, segítjük a helyi kisvállalkozásokat?

Ez jogos kérdés, és erre nekünk, akik külföldön, tőlünk távoli területeken segítünk, nagyon pontos válaszokat kell adnunk. A személyes véleményem az, hogy egy aránybeli kettősséget kell fenntartani. Ha a külföldre juttatott segítség szintje meghaladja a magyaroknak vagy a szórványmagyarságban élőknek nyújtott segítséget, akkor ez az arány nem jó. Azonban az is helytelen, ha egyáltalán nem jelenik meg a nemzetközi segélyezés a gondolati horizontunkon, azaz nincs szívünk vagy fülünk meghallani a legtávolabb élők segélykiáltását. Egy kelet-afrikai nyomortelepen például olyan fertőző betegségek vannak, amikkel Európában már száz éve leszámoltunk, vagy gondoljunk a közel-keleti háborúk áldozataira, akik köreiben generációk nőnek föl gyermekkor nélkül. Mindezekre kell, hogy legyen fülünk és szívünk – ez lehet egy nagy, jelentős program, máskor csak egy gesztus. Mint a Tamási Áron-novellában, egy kis „igazítás a világon.” 

A segélyszervezetek külföldön nyújtott segítő programjai hozzájárulnak a mi országunk biztonságához is?

Feltétlenül és egészen közvetlenül. De nemcsak Magyarországéhoz, Európáéhoz és az egész Globális Északéhoz is. A 2015-ös menekültválság mindenki számára világosan megmutatta, hogy a problémák milyen gyorsan válnak a sajátjainkká. 

A covid-járvány során még élesebben megtapasztaltuk, hogy a földrajzi értelemben tőlünk távol keletkező geopolitikai problémák milyen gyorsan a mi problémáinkká válnak. 

Ma már a menekültkérdésnek sem elsősorban a humanitárius segítségnyújtás a fő területe, elsősorban nem ételt, italt vagy szállást kell nyújtanunk a menekülteknek. Mára a legkardinálisabb kérdés az integráció: hogyan tudjuk helyesen és szakszerűen beilleszteni a társadalomba azokat, akiket lehetséges és szükséges.

Milyen programokkal vannak jelen a tágabban értelmezett Szentföldön, Közel-Keleten, Ázsiában és a szubszaharai afrikai térségben?

Mi mindig azt próbáljuk minél mélyebben megérteni, hogy melyek az igazi problémák és azok összefüggései ezeken a területeken. Megpróbáljuk ezeket a területeket annyira érteni, amennyire csak tőlünk telik. Azt vágyjuk és támogatjuk, hogy a másik növekedjen. Nem az a célunk, hogy segélyfüggőségben, rászorultságban tartsunk bárkit, hanem hogy önállóan erősebbé váljanak, gyarapodjanak, és egy ponton elengedhessük a kezüket, tőlünk független módon éljenek. Ez nem általános segítői szemlélet, a segítők igen jelentős része nem érdekelt a segítettje független és személyes gazdagodásában. 

Kelet-Afrikában, Kenyában, Tanzániában, Ugandában közel tizenöt éve dolgozunk nagyvárosi nyomortelepeken. Ivóvizet vezettünk be, higiénés szolgáltatásokat hoztunk létre. Mára azonban célunk, hogy megfordítsunk a szegénységi spirált, és megpróbáljuk kivezetni az ott élő embereket a nyomortelepekről. Fenntartható vidéki területekre vezetjük vissza őket, és ott olyan mentorálást nyújtunk számukra, amely révén elkerülik a szegénységi körbe való visszakerülést. Nairobiból legutóbb ötven családot segítettünk vissza egy hazaköltözést támogató program keretében a Viktória-tó közelébe, ma már ezek a családok gazdálkodnak, vállalkoznak, újra méltó és értékes életet élnek. Szíriában is hasonló típusú mentorprogrammal nyújtunk támaszt a helyi társadalomnak, a helyi kisvállalkozásoknak. 

Fontos tudni, hogy a migrációs döntést leggyakrabban belső menekülés követi, és csak azt követően folytatódik a vándorlás a környező országokba, távoli területekre. A menekülés jellemzően először mindig intrakontinentális, csak később válik interkontinentálissá. Tehát, ha a migrációnál maradva annak gyökérokát tudom orvosolni, akkor hathatósan csökkentem a migrációs nyomást. Afrikán kívül jelen vagyunk a Közel-Kelet szinte minden országában. 

Libanonban mozgó orvosi rendelőkkel, élelmiszersegéllyel erősítjük a helyi rászorulókat, Szíriában a belső menekültek hazatérésének esélyeit javítjuk a legkülönbözőbb programokkal. Jordániában menekülttáborokban dolgozunk, egészségügyi és pszichoszociális támogatást nyújtunk. 

De segítjük a pakisztáni üldözött keresztényeket, a délkelet-ázsiai rászorulókat, és hosszú ideje jelen vagyunk több dél-amerikai országban is. 

Rengeteget utazhat, repülhet. Állandó kultúrsokkban és időeltolódásban él?

Valóban többet utazom, mint amennyit szeretnék, de a munkámnak része a folyamatos úton lét. Csodálatos és felkészült kollégáim vannak, akikkel a terheket megoszthatom, de havonta egy tengerentúli utam biztosan van. A konkrét dolgok mellett imádságban is támogató családi és baráti háttér teszi lehetővé, hogy ne törjek meg teljesen.

Milyen gondolatok járnak a fejében induláskor vagy ezeken az emberi perifériákon?

Feladata válogatja. Ez a munka gyakran nagyon veszélyes, és jellemzően mindig messze kívül esik az ember komfortzónáján. Vannak különösen megterhelő utak, ilyenkor előfordul, hogy én magam is vigasztalásra szorulnék. Keresztény emberként azonban meggyőződésem, hogy a személyes fájdalmaim ellenére kell tudnom segíteni, és ezáltal vigasztalóvá válni. A legnehezebb utak esetében mindig felajánlom a terheimet valakinek vagy valakiért, így plusz értelmet nyer a szenvedés, amiből aztán képes vagyok erőt meríteni én is. Mára úgy vagyok, hogy minél nehezebb egy út, annál többet tudok másért felajánlani.

Kép

Fotó: Kovács Bence

Melyek voltak a legveszélyesebb helyzetek, amelyek még egy ilyen sokat látott szakembernek is különösen megterhelők voltak?

Ahogy említettem, ez a munka sajnos jellemző mértékben veszélyes területen zajlik, így önmagában az a tény, hogy afrikai nyomortelepeken, közel-keleti menekülttáborokban dolgozunk, is veszélyekkel teli. E munka egyik művészete, hogy a helyzeteket tudni kell reálisan megítélni: feleslegesen nem szabad megijedni, de sokszor a veszély, a kockázat nem evidens módon jelentkezik, és az arra utaló a jeleket érteni, érezni kell. A nemzetközi segélyezés vagy humanitárius diplomácia nagyon sok esetben rendkívül érzékeny feladatok végrehajtását is jelenti, így a munkám egy igen meghatározó része ebben a zárt, bizalmi körben marad, amelyről sajnos nem tudok annyit megosztani, amennyit lehetne. Elsősorban éppen a megsegítettjeink érdekében. 

De talán egy konkrét esetet elmesélek. 2016-ban a szíriai háború még igen aktív időszakában utaztunk autóval Aleppóból Damaszkusz felé, az egyetlen olyan úton, amelyen akkor közlekedni lehetett. Egyszer csak egy üzemanyagot szállító konvoj kellős közepébe kanyarodtunk. 

Több száz tartálykocsi haladt előttünk és mögöttünk – világos volt, hogy egy esetleges támadás esetén a legideálisabb célpontok között haladunk. Órákig tartott, mire megelőztük a konvojt, nem voltam nyugodt ezalatt. 

De végigdolgoztunk több közel-keleti háborút, dél-amerikai forradalmakat, ázsiai és afrikai menekülttáborokban és nyomortelepeken végezzük a munkánkat, börtönökből jogtalanul fogvatartottakat segítettünk ki, bajba jutott állampolgárok sokaságát menekítettünk ki a leglehetetlenebb helyzetekből – talán mindenki elképzelheti ezeknek a helyzeteknek a kockázatát. 

És melyek voltak a legmegérintőbb pillanatok az útjai során?

Szerencsére rengeteg ilyen van, különösen, mivel a munkánk jelentős részét egyházi, hit alapú partnerek közreműködésével végezzük. A Közel-Keleten vagy Afrikában élő keresztények nagyon mélyen hívő, hittel átitatott emberek, akik valahogy úgy látnak, érzékelnek az élettel kapcsolatban, hogy az igazán különlegessé teszi a velük való munkát. Elmesélek egy közel-keleti történetet, ami rendkívül mélyen érintett. Szíriából Libanon felé tartottunk, amikor szerzetes sofőrünk egyszer csak az útról letérve egy felüljáró alá kanyarodott, s ott megállt. Nem éreztem furcsának, biztos voltam benne, hogy biztonsági okból tértünk le, és amint a veszélyérzete elmúlik, továbbhaladunk. 

Egy idő elteltével azonban megkérdeztük, mire vagy kire várunk, de nem válaszolt. Ő és szerzetes társa csendben ültek a kocsiban. Közel háromnegyed órája vártunk, amikor hirtelen izgatottabbak lettek. A távolban kocsik tűntek fel, öt-hat kocsiból és kisbuszból szerzetesek szálltak ki, énekelve, gitárral, étellel-itallal. Mint kiderült, ahhoz a szerzeteshez érkeztek, aki a mi kocsinkban utazott, és már évek óta vérdíjat tűzött ki rá az Iszlám Állam. Kolostorába hazamenni nem tudott, nem akart, nehogy bajt okozzon a szerzetestársainak. Ők azonban, amikor megtudták, hogy a kolostor előtt halad el – egyébként több órányira –, kocsiba ültek, hogy titokban találkozhassanak. Egy órát voltunk így együtt. Ők ölelkezve énekeltek, sírtak, nevettek. Örültek egymásnak, hogy élnek.

Van, akinek hordozza a sorsát, eszébe jut időről időre?

Állítólag a segítő munka egyik alapelve, hogy nem szabad bevonódni. Én viszont nem akarok nem bevonódni, nem is tudnék bevonódás nélkül működni. Lehet, hogy rosszul teszem. 

De nekem nem kizárólag partnereim vannak, hanem gyakran sorstársaim, testvéreim, barátaim, akiket úgy látogatok, mint egy-egy beteg családtagot a kórházban. 

Úgy tekintek rájuk és mindarra a felépítményre, amit ők képeznek, mint egy társadalom testén lévő sebre, amelynek gyógyításában szeretnék közreműködni. És azzal is őket nemesítem, bár nincsenek rászorulva, ha beszélek róluk. Például az afrikai nyomortelepen dolgozó munkatársaim közül többen régebben maguk is a telepen éltek, mára ők segítik a sorstársaikat. Vagy gondolhatok azokra a szíriai szerzetesekre, akik életüket tették fel arra, hogy a háborúban kárvallottakat megsegítsék. Ezek az emberek olyan példát állítanak elénk életszentségből, amit mi itt, a Globális Északon gyakran elfelejtünk.

2023-ban átvehette a Ferenc pápa által adományozott Szent Szilveszter Rendet és megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Hogy gondolkodik általában a díjakról?

Azt gondolom, hogy helytelen egy díjra vágyni, de helytelen annak nem örülni. Egy díj, különösen, ha szakmai alapú, mindig egyfajta visszajelzés. Ezt én úgy fordítom le, hogy valószínűleg értékes, amit csinálok, talán nem rossz a módszerem, talán jó úton vagyok. És azt is üzeni, hogy kettőzzem meg az energiámat, és próbáljak még többet tenni. Ha egy pápa vagy egy ezeréves állam nyújt át díjat, a felelősség is más szintre emelkedik.

Van olyan tárgyi környezet, amelyet minden terepen megteremt maga körül?

Nem igazán. De talán mégis. Hogy meg tudjak teázni. Ez fontos, akár egy sivatagi sátorban is.

Alexa nemcsak Európa-bajnok, világbajnok és paralimpiai bronzérmes, hanem egy olyan történet főszereplője, amely túlmutat az elért eredményeken. Hajdúszoboszlón nőtt fel, és Debrecenből indult el azon az úton, amely a sport iránti szenvedélyéhez vezette. Eleinte az épek között versenyzett, egészen 2018-ig, amikor egy, az életét alapjaiban megváltoztató vérmérgezés következtében elvesztette bal alkarját és mindegyik lábujját.

Ez a súlyos veszteség azonban nem állította meg: kitartása és a sport iránti szeretete átsegítette a nehézségeken. 

„Tíz percet adtam magamnak a kesergésre, aztán a céljaimra koncentráltam” – mondja Alexa, aki nem sokkal később visszatért a sport világába, az épek közé. 

Magyarországon a legmagasabb szinten folytatta, majd Szerbiában is versenyezni kezdett. Jobbkezes játékosként szerencsére megtarthatta a játszó kezét, így új szervatechnikákat fejlesztett ki, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a helyzetéből. A sport számára nemcsak cél, hanem eszköz is, hogy önmagát újra és újra meghaladja.

Tízévesen Alexa leginkább az edzője személyiségéért és a pingpongért lelkesedett, már akkor is olimpiai bajnoki álmokat dédelgetett. A szülei végig mellette álltak, minden versenyére elkísérték, még ha olykor szigorúan figyelték is az iskolai teljesítményét: a rossz jegyek akár edzéstilalmat is eredményezhettek. Sportolóként szerette, ha szurkolnak neki, de közben azt is megtapasztalta, milyen, amikor édesapja inkább távozik a versenyről, hogy ne lássa lánya hibáit.

A sportban keresett és megtalált önértékelése szorosan összefonódik az otthonról hozott értékekkel.

Amikor a fertőzés miatt kómába került, majd az amputációval szembesült, kijelentette szüleinek: „Semmi baj nincsen, én paralimpiai bajnok leszek.” 

Ez a belső erő minden lépését meghatározta. Nem fél attól, hogy ha egyszer eléri a céljait, céltalan maradna. Ahogy mondja: „Mindig van hova tovább, mindig van új kihívás.”

Kép

Fotó forrása: Magyar Paralimpiai Bizottság

Alexa napjai azóta is a pályán vagy az edzőteremben telnek. Edzésről edzésre halad álmai felé, és minden alkalommal újabb meg újabb bizonyítékot szolgáltat önmagának arról, hogy nincsenek akadályok, csak új lehetőségek.

A podcastban Süveges Gergővel érzékenyen és céltudatosan beszél életéről és sportkarrierjéről. Kómából felébredve újra kellett tanulnia járni, majd egy évvel később Európa-bajnokként kvalifikálta magát a tokiói paralimpiára. A tokiói bronzérem megszerzésekor ugyan először csalódottságot érzett, ám az idő segített feldolgozni az élményt, így ma már örömmel és büszkeséggel tekint vissza erre a teljesítményre is.

A testi hiányosságait könnyen elfogadta. 

Karját és lábujjait nem pótoltatta, mert úgy érzi, így hitelesebb, és saját magát sem látja másképp.

Leginkább az zavarja, ha felszed néhány kilót, ami számára nagyobb nehézséget jelent, mint a fizikai sérülése. Barátai ugyanúgy bánnak vele, és az apró, véletlen elszólásokból fakadó vicceken – mint például azon, hogy ugrálókötelezést ajánl az edző, vagy a „tíz ujjadat megnyalod” kifejezéseken – együtt nevetnek.

Alexa számára a múlt eseményei megtörténtek, nem kesereg rajtuk, hanem előre tekint. A sport, az akaraterő és a személyisége mind hozzájárultak ahhoz, hogy elég erős és sikeres legyen. Ahogy ő fogalmaz: „csoda történt.”

A beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható.

A podcastot a párizsi olimpia előtt rögzítettük. A 2024-es párizsi paralimpián, a C9 kategóriában egyéni para-asztaliteniszben Szvitacs Alexa bronzérmet szerzett. Eredménye a sport iránti elkötelezettségének újabb bizonyítéka, és példaként szolgál mindenki számára, hogy nem lehetetlen megküzdeni a nehézségekkel.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

2011 decembere. Több év után úgy döntöttem, már nem csak szoknyát fogok hordani. Praktikus okok vezéreltek, és először csak egy-két nadrág lopakodott be ruhatáramba, az évek során azonban szinte teljesen átvették az uralmat. 2024 októbere. Próbáljuk meg újra a szoknyás létet! Természetesen nadrágban is lehet valaki ízléses, nőies, de most arra voltam kíváncsi, változtat-e bármit a mindennapjaimon, ha visszatérek ehhez a ruhadarabhoz.

Mennyire nehéz két gyerekkel mindig csinosnak lenni? Nem fogok nagyon fázni? Nem túl macerás mindig szépen öltözni ahelyett, hogy farmert húzok és pulcsit? 

Az első hét

Nagy lendülettel kezdtem a kihívást: összeszedtem az összes szoknyám és ruhám, majd összepárosítottam ezeket a felsőimmel. Nagyjából láttam, miből válogathatok ebben a hónapban. Az időjárással szerencsém volt, nem fáztam, bár esett az eső. A szoknya még előnyös is volt ezeken a napokon, nem csapódott fel rá a víz. A gyakorlat már az első héten megcáfolt néhány ellenérvet. 

Praktikum

Azt gondolnánk, szoknyában egy csomó mindent nem lehet szabadon csinálni. A nadrágról egyértelműen úgy tartjuk, hogy praktikusabb. Nos, már az első hét bebizonyította, hogy ez nem feltétlenül van így. A női szoknya a 14. század elején vált el a férfi ruházattól. Röviddel ezután a hosszú és széles szoknya lett a meghatározó, kizárólag női ruhadarab. Tehát nagyjából 600 éven át nők generációi viseltek hosszú szoknyát és ruhát a mindennapi életben. Minden tevékenységhez. Elég hihetetlenül hangzik, hogy ezt tették volna, ha nem lett volna praktikus. Én is már az első héten megtapasztaltam, hogy a szoknya igenis jó választás lehet házimunkához, játszóterezéshez, tömegközlekedéshez, kertészkedéshez egyaránt. A kulcs az, hogy jól válasszunk szoknyát. És ez sokkal könnyebb, mint jó nadrágot találni.

Ápol és eltakar

Nyilván vannak tökéletes alkatú olvasóim, nekem azonban a nadrágvásárlás igenis kihívás. Annyi hibába belefuthatunk! Nem mindenhol illeszkedik, vagy éppen túl szorosan illeszkedik. Kiemeli az elrejtendő részeket, de nem hangsúlyozza eléggé, amit lehetne. Nem elég hosszú a dereka, vagy épp túl hosszú. Számomra szoknyát lényegesen könnyebb választani, hiszen kevesebb helyen kell tökéletesen illeszkednie. Ha jót találunk, szépen eltakarja az előnytelen részeket, elrejti az egyenetlenségeket, ugyanakkor optikailag nyújt, megemeli a derekat. A hosszú és lágyan lengő szoknyák kecsességet kölcsönöznek. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Második hét

A lelkesedés még mindig tartott. Sőt! Most kezdtem el igazán érezni, hogy az öltözködés milyen mértékben tudja befolyásolni a hangulatunkat. Az emberek öltözködéssel mutathatják meg magukat a külvilágnak. Önkifejezési eszköz. 

Ahogy a körülöttünk lévő emberekre, úgy saját magunkra is hat az öltözködésünk: önmagunkról alkotott gondolatainkat, viselkedésünket ugyancsak alakítja. 

Egy jó szoknya a jókedvért

Számtalan érdekes tanulmányt idézhetnék, melyek a ruha viselőjére gyakorolt hatását vizsgálják. Hajo Adam és Adam D. Galinsky például kísérleteik során arra jutottak, hogy ha az orvostanhallgatók köpenyt viselnek, nő a figyelmük és a koncentrációjuk. Michael W. Kraus és Wendy Mendes az öltöny és a melegítőnadrág közti különbségek vizsgálatánál úgy találta, hogy közvetve még a viselők hormonjait is befolyásolják: kísérletükben az öltönyösök úgy viselkedtek, hogy nőtt a tesztoszteronszintjük. Kínai pszichológusok pedig megállapították, hogy bizonyos ruházat viselése az embereket egészségesebb ételek választására készteti. 

A ruhaválasztás tehát hat a gondolatainkra, érzéseinkre, viselkedésünkre. Én például azt vettem észre, hogy ruhában vagy szoknyában akaratlanul is jobban odafigyelek a tartásomra, a mozgásom nőiesebb. Ezenkívül, ha épp lehangoló is az időjárás vagy az előttem álló nap kihívása, bizonyos ruháktól jobb kedvem lesz, könnyebben indulok neki a kihívásnak. Elszántabban vágok neki a napnak, ha „rendesen” felöltöztem.

Vagányság

De nemcsak kecsesek lehetünk szoknyában! Egy praktikus zseb a szoknyán, esetleg egy vagány felső máris lezserebbé varázsolja a szettet. A szoknya hosszúsága, szabása is rendkívül változatos lehet, így minden tevékenységhez találhatunk praktikus darabot. Nyáron vászoncipővel, télen bakanccsal mehetünk játszóterezni benne. Nem leszünk idejétmúltak attól, hogy szoknyát viselünk. És nem fogunk fázni sem. Persze, van melegebb anyagból készült szoknyám, de ami még jobb: sokkal könnyebb rétegesen öltözni. A termoharisnya, a leggings vagy az aláöltözet semennyire sem látszik egy szoknya alatt, míg ugyanezek nadrággal már olykor kényelmetlenül feszülnek.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Harmadik hét

Kezdtem unni a szoknyáimat, ha hosszabb távra tervezek, szükségem lesz még pár alapdarabra, gondoltam. Emiatt találtam rá tematikus Facebook-csoportokra. 

Közösség

Rengeteg praktikát olvastam ezekben olyanoktól, akik évek óta csak szoknyát hordanak. Megtanultam, mennyit számít egy jól eltalált öv vagy felső, emellett jó áron lehet egyedi darabokhoz jutni. 

A csoportokban mindenkit nagy szeretettel fogadnak, a bátrabbak le is fotózzák az aznapi szettjüket, amire az önbizalmat igencsak erősítő hozzászólások szoktak érkezni. 

Másokat kedves tanácsokkal látnak el: hogyan lehetne még előnyösebben viselni az adott ruhát. Mivel a többség nadrágban jár, érzek egy kis sorstársi összekacsintást is itt, és bár a motivációk eltérők lehetnek, a szoknyás lét alaptapasztalata mégiscsak közösségformáló. 

Negyedik hét 

Ebben a négy hétben úgy találtam, hogy egy szoknya is lehet praktikus, kényelmes viselet, de emellett mindig elegáns is, tartást ad. Megállja a helyét a mindennapokban, és teljesen mindegy, hogy rajtunk kívül az adott helyen senki nem visel ruhát vagy szoknyát, nem fogunk kilógni, nem hatunk túlöltözöttnek. Lehet ez is unalmas, de ugyanígy lehet játékos, vagány is. A szoknya nagyon hat a viselőjére. És néha szükség van ilyen apró emlékeztetőkre, mankókra ahhoz, hogy ne csak fáradt anyának érezze magát az ember, hanem nőnek, nőies anyának is. 

Ha véletlen tévedtem volna be zuglói otthonukba, akkor is biztos lettem volna abban, hogy jó helyen járok: a nappaliban hatalmas papírház fogad, mellette hinta lóg a falon.  

Zita bodzaszörppel kínál. Óbányáról hozták, ahonnan előző nap tértek haza egy egyhetes kirándulás után. Gyermekeik éppen ébren vannak, de „megengedik” a szülőknek, hogy beszélgessenek kicsit a diktafonos ismeretlennel. Először arról kérdezem őket, mi minden történt velük azóta, hogy hazatértek a kalandos nászútról. 

„Rengeteg kérdést kaptunk az utazásokról, ezért elkezdtünk előadásokat tartani, majd írtunk egy könyvet, és indítottunk egy Facebook-oldalt. Később létrehoztam egy life coaching vállalkozást, Árpi pedig visszament a szakmájába informatikusnak. Közben sorban érkeztek a gyerekek, először Luca, aztán Juli, majd Guszti” – kezdi Zita. 

Akkor is folytatta férjével a túrázást, amikor várandós lett. Szerencsére elkerülték a rosszullétek, így nem okozott neki gondot, csak a szokottnál lassabb tempóban tudott haladni.  

„Lucával először csak Magyarországon belül utaztunk, három hónapos korában viszont már Montenegróba repültünk” – mesélik. Árpi a két kisebbik gyermek érkezéséről is egy-egy utazáson értesült. „Madeirába készülve, a bécsi repülőtér várójában tudatta velem Zita, hogy úton van Juli” – mosolyog.

„Nem az a cél, hogy minden látnivalót kipipáljunk” 

A gyerekek érkezésével sok minden megváltozott. „Most már nem az a fontos, hogy minél több látnivalót megnézzünk, hanem hogy ők jól érezzék magukat” – mondja Árpi. Persze egy kisgyerek és egy felnőtt igényei, érdeklődése nem feltétlen egyeznek. Hogyan lehet úgy megszervezni az utakat, hogy mindannyiuk számára élvezetes legyen?  

„A gyerekekkel előre megbeszéljük, hogy mi fog történni, merre megyünk. Rajzolunk egy térképet – ez lehet egy A4-es papírlap, de akár egy kartondarab is –, amelyen jelöljük a gyerekbarát állomásokat, mint a játszóterek, egy interaktív múzeum vagy egy állatkert. Cserébe igyekszünk beiktatni énidőt is: például Árpi elmegy futni, amíg vigyázok a gyerekekre. Máskor én megyek le például a tengerpartra, addig ő van velük” – mondja Zita. 

„Tény, hogy már nem tudunk ugyanúgy utazni, mint a gyerekek megszületése előtt, jó, ha harmadannyi látnivalót fel tudunk keresni – veszi át a szót Árpi. – De korábban sem szerettünk rohanni, már akkor sem arról szólt nekünk az utazás, hogy kipipáljuk, hány helyszínen voltunk.” 

Fotó: Zárug Zita és Harkányi Árpád

Házépítés bogaraknak, és találkozás egy gyógynövényes asszonnyal 

Zitáék gyakran megkapják a kérdést, hogy hogyan tudják megengedni maguknak a külföldi utazásokat. „Én úgy választottam munkahelyet, hogy ez beleférjen, már az állásinterjún sikerült kialkudnom plusz, fizetés nélküli szabadságot – magyarázza Árpi. – Igyekszünk nem a hagyományos módon utazni, hanem kerékpárral. 

Most pedig sikerült lefoglalnunk egy lakóautót, amelyet napi egy euróért bérelhetünk. A baráti árért cserébe nekünk kell elvinni Münchenből a kétezerötszáz kilométerre fekvő portugáliai Portóba, a következő bérlőjéhez. 

Bár ehhez hozzáadódik a benzinköltség, és a hazaúttal is számolni kell, de még így is olcsóbban jövünk ki.” 

A túrákra igyekeznek minimális mennyiségű apró játékot csomagolni: színes ceruzát, zsírkrétát, gyurmát, festéket, üres papírt, színezőket, Dobble-kártyát visznek magukkal. Olykor előfordul, hogy megnéznek egy mesét – a 80 nap alatt a föld körül Willy Foggal című rajzfilmsorozatot kezdték el –, de inkább a meseolvasást preferálják.  

A házaspár ennél is fontosabbnak tartja, hogy a gyerekek a túrák idején kapcsolódjanak a természethez: láttak már ganajtúró bogarat, katicát, szarvasbogarat is, aminek házat építettek, máskor kavicsokkal játszottak a patakparton. 

„A nappaliban ülve is kerülhetünk aranyos helyzetekbe, de az utazások alatt más élmények és benyomások érnek minket, és másokkal is megismerkedhetünk. Ezeken az utakon sokkal több csoda vár ránk, mintha otthon ülnénk” – véli Zita, aki egy óbányai kirándulást említ példának. A faluban ugyanis betértek egy illatházba, ahol egy idős asszony fogadta őket. A gyerekek pedig csodálkozva hallgatták, ahogyan a gyógynövényekről mesélt. 

Árpi ettől függetlenül úgy gondolja, nem is annyira a konkrét élmények maradnak meg a gyerekekben, inkább általános benyomásokat kapnak az életről. 

„Nem arra fognak emlékezni, hogy itt és itt jártak a szüleikkel, hanem hogy sokat utaztunk, és hogy minden probléma megoldható” – összegzi az apa.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Nem baj, majd kimossuk” 

Amíg rövid szünetet tartunk a beszélgetésben, a kislányokat kérdezem, mit szeretnek leginkább a kirándulásokban. Kicsit meg vannak szeppenve, de amikor a biciklizést említem, büszkén mondják, hogy már ők is tudnak kerékpározni. 

„Nekem az tetszett a legjobban, amikor feldobtuk a frizbit a tetőre, apa hozott egy széket, és együtt lehoztuk” – bátorodik meg Luca. „Mi is azt szeretjük az utazásban, hogy folyamatosan helyzetekbe kerülünk. Ezt a gyerekek is látják, és néha a megoldásnak is a részei” – helyesel Árpi. Történt egyszer ugyanis, hogy biciklivel tartottak fel egy hegyoldalon, amikor esni kezdett az eső. Ezen nem is estek kétségbe, de a csúszós, meredek úton nem lehetett tovább a biciklivel haladni, mert a kis utasokkal és csomagokkal együtt majd kétszáz kilót nyomott a szerkezet. 

Miközben foltos szalamandrák szaladgáltak a lábaik között, elkezdték felfelé tolni, de így is nehéznek bizonyult. „Árpi megkérte a két lányt, hogy szálljanak ki, akik látva, hogy mit csinálunk, beszálltak segíteni, és nagyon élvezték. Később, már otthon Luca azzal fordult hozzám, attól fél, hogy nem lesz újra olyan jó, mint amikor toltuk fölfelé az esőben a biciklit. Ebben felnőtt szemmel semmi jó nem volt, ő viszont ezt óriási csapatmunkának élte meg. Mi, a család együtt megoldottunk egy nehéz helyzetet” – meséli tovább Zita. 

A gyerekeknek erősödik a problémamegoldó képességük, és nem esnek kétségbe, ha váratlan helyzetekkel találkoznak. „Átvették tőlünk azt a mentalitást, hogy a kellemetlenségben is meg lehet találni a jót. 

Nemrég például a Mecsekben jártunk, és elkezdett szakadni az eső, mire egyikük közölte, nem baj, mert nagyon jó szállásunk van, és akkor visszamehetünk gyurmázni. 

Máskor, ha összekoszolódik a ruhájuk, csak annyit mondanak, nem baj, majd kimossuk. Sokszor hallották tőlem, és már a szavajárásukká vált” – mondja Zita. 

Kép

Zita és Árpi Gusztival − Fotó: Jónás Jácint

Bár életmódjuk nem szokványos, mégsem teljesen rendhagyó, hiszen a gyerekek járnak óvodába, csak időnként kikérik őket a szüleik. Ha pedig majd megkezdik az iskolát, akkor a szünetek alatt indulnak a közös kalandokra. „Attól még, hogy a gyerekekkel utazunk, ugyanúgy neveljük őket, megvan a napirendjük, csak éppen máshol vigyázunk rájuk. Igazság szerint a hétköznapi életünket visszük el egy másik helyszínre, de ebben ott az a plusz, hogy mondjuk, megnézünk egy csodálatos vízesést.” 

Zita és Árpi fontosnak tartják, hogy minél többet legyenek a gyerekeikkel, a közös túrázás pedig minőségibb közös időre ad lehetőséget. „Ilyenkor az egész család egy nagy egységként létezik, nem szabdalják szét a mindennapjainkat az elintéznivalók, hogy oviba, munkába kell rohanni vagy otthon főzni, takarítani.”  

Amikor épp nincsenek úton, Zita van a legtöbbet a gyerekekkel, míg Árpi dolgozik, ezért is jelentett neki sokat kéthetes útjuk a Camino Húngarón. Felesége ugyanis bejárta az El Camino magyarországi szakaszát, a Szent Jakab-útvonalat, és ezalatt végig ő vigyázott Lucára, Julira és Gusztira. Esténként aztán a szálláson találkoztak. 

„Durva volt ez a két hét. Nem is tudom, hogy bírod ezt hat éve, Zita – jegyzi meg Árpi, aki szerint, egy informatikai hasonlattal élve, most van lehetőség „rájuk tölteni a firmware-t”, azaz átadni azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartanak. – Egy kutatás szerint, a szülők a gyermekkel, annak tizenkét éves koráig töltik el a közös idő háromnegyedét. Ez elszomorító, ugyanakkor érthető is: ahogy kamaszodni kezdenek, nyilván a barátaikkal fognak lógni. Ezért szeretnénk addig minden percet kihasználni arra, hogy együtt legyünk, és abban bízunk, hogy megmarad az igényük a közös kirándulásokra tizenöt, de akár huszonöt éves korukban is” – osztja meg Árpi. Ebben ők is elöl járnak: szüleikkel most is gyakran túráznak együtt. 

A háromgenerációs utak alatt a gyerekek is jobban tudnak kapcsolódni a nagyszüleikhez, Zita és Árpi pedig kapnak pár röpke órát, amelyet kettesben tölthetnek. 

A túrákról hazatérve aztán rendszeresen lejegyzik utazásaik pillanatait. Árpi írásaiban a gyerekeket szólítja meg, elsősorban nekik mesél, de sok történetet a közösségi oldalukon is megosztanak, hogy másokat inspiráljanak. Az összegyűlt beszámolókat egyszer egy újabb könyvben is szeretné közreadni. Kalandjaikat Luca is dokumentálja egy füzetben, ő most még csak rajzokkal, amit én is megcsodálok.  

„Karácsony előtt listát készítettünk az angyaloknak, hogy ki mit szeretne, a gyerekek pedig a lapra egy földgömböt rajzoltak” – idézi fel édesanyja. „Nálunk is így kezdődött – teszi hozzá Árpi. – Egy régi, világító földgömb felett álmodozva kezdtük el tervezni még 2010-ben a föld körüli kerékpáros nászutunkat.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. július-augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kedves Olvasó!

Először is szeretném megköszönni, hogy elolvasta a cikkemet. A sorozatomban igyekszem olyan dilemmákról írni, amelyekkel én magam is szembesülök. Húsz éve dolgozom a környezetvédelmi iparágban. Ha nem is hulladékhasznosítói munkakörben, de velük és egyéb szakemberrel is együttműködésben. Ezért, ha egy dilemmám felmerül, és az adott témában van olyan kolléga, akiről úgy gondolom, hogy többet tud, mint én, mindig kikérem a véleményét.

Ebben az esetben is minden lehetséges forrást felkerestem. És minden elérhető szakmai véleménynek hangot adtam a cikkemben. Jeleztem, hogy egyes szakmai szövetségek hogyan vélekednek, mit mond a szabvány. Azóta az FKF álláspontja is befutott, és ők is azt jelezték, hogy tekintettel arra, hogy ma nincs külön csatorna a gyűjtésükre, így a kommunális gyűjtőben a helyük. Ahogy a cikk végén írtam is: „Talán ma Magyarországon tényleg az a hivatalos álláspont, hogy a kommunális hulladékban a helyük.” 

Viszont azt is jeleztem, hogy a hulladékfeldolgozó iparban közvetlenül dolgozó kollégák közül többen is úgy nyilatkoztak, hogy szerintük be lehet dobni a papírgyűjtőbe ezeket a poharakat. 

Értem, amit jelez, hogy „szennyezett”, de mit értünk szennyezettség alatt? A műanyag borítást? A kávét vagy teát a belső borításon? Amely valójában magával a papírral nem is érintkezik? 

A tejes vagy gyümölcsleves dobozok is feldolgozásra kerülnek. Korábban a papírhulladékok közé, most már a műanyagok közé kell ezeket dobnunk. Sőt, a színes újságok is. Pedig mindkét esetben különböző festékekkel is „szennyezik” a papírt. Az élelmiszeres dobozok esetében pedig élelmiszerrel is.

A feldolgozás során a szennyeződések nagy részét eltávolítják, vagy minőségüktől függően kezelik. Ahogy a cikkben is említettem, például az úgynevezett pulperben való mosással. Ha csak makulátlanul tiszta termékek kerülhetnének a hulladékhasznosítóba, nagyon kevés lenne a tényleges újrahasznosítás. A szakmában dolgozó kollégák ezért is vélekedtek úgy, hogy ezek a poharak mehetnek a papírok közé. Továbbá azért is, mert a lakosságtól begyűjtött papírhulladék-mennyiség a teljes mennyiséghez képest csekély, ezen belül pedig ezek a poharak már szinte elhanyagolható mennyiséget jelentenek.

A hulladékkezelési folyamat során minden esetben előválogatásra kerül a szelektíven gyűjtött hulladék. Azok a hulladékok, amelyek nem kerülhetnek be a technológiai folyamatba, a válogatás során elkülönítésre és jellemzően a hulladékégetőbe kerülnek.

A vélemény, amelyet megfogalmaztam a cikkem végén, a saját személyes véleményem. Engem a szakmában dolgozó kollégák meggyőztek arról, hogy nem ártok az újrahasznosítási folyamatnak, ha ezeket a papírpoharakat a papírgyűjtőbe dobom. Ha a válogatás során mégis úgy döntenének az illetékes kollégák, hogy ne kerüljenek be az újrahasznosításba, akkor az égetés még mindig jobb megoldás, mint a lerakás. Ezért zártam így a cikkem: 

„Jó, jó, de akkor mi a megoldás? Hová dobjuk ezeket a műanyagos papírpoharakat? Talán ma Magyarországon tényleg az a hivatalos álláspont, hogy a kommunális hulladékban a helyük. Én ezzel mégsem vagyok kibékülve. Úgy gondolom, hogy jobb választás a papírhulladék. Azért, mert ha mégis létezik vagy a közeljövőben elérhetővé válik olyan technológia, amely tud jobb megoldást kínálni, mint az a sors, amely a kommunális hulladékban várna a poharakra, akkor a papírhulladékok válogatása során beterelhetik ebbe a csatornába. Ha pedig ma még itthon az energetikai hasznosítás (vagyis az égetés) a legjobb lehetőség, talán akkor is innen juthat a válogatást követően a legjobb minőségben az égetőbe ez a fajta hulladék. Így én, amíg valaki meg nem győz más megoldásról, a papírhulladékba fogom dobni ezeket a poharakat.”

Időként kételyeim merülnek fel, hogy jó irányba mennek-e a megoldások. Ha a korábbi, egyértelműen újrahasznosítható műanyag poharakat felváltottuk nagyon környezetbarátnak mondott papírpoharakkal, amelyekről később kiderül, hogy amúgy ezek nem is újrahasznosíthatók, és dobjuk őket a kommunális gyűjtőbe, hogy a lerakóba kerüljenek, akkor ez így tényleg környezetbarát megoldás, döntés volt-e? Persze jól tudom, a műanyag pohár is csak akkor újrahasznosítható, ha eljut a hulladékkezelőhöz. 

Szóval ez egy nagyon nehéz dilemma volt, számomra is. És ebben az esetben én a cikkben is képviselt álláspontra jutottam. Ezt ma is vállalom. Ez a személyes véleményem. Nem baj, ha nem ért vele mindenki egyet. Ahogy látja, még a szakmai álláspontok is eltérőek. 

Megtisztelő figyelmét köszönöm, ahogy azt is, ha a többi dilemmámban is velem tart!

Üdvözlettel:

dr. Mészáros Fanni

jogász-közgazdász, okleveles környezetkutató, a Képmás magazin Kis döntések, nagy dilemmák rovatának szerzője

Soha nem fogom elfelejteni azt a képet, ahogyan a lányom, a hasamból nem sokkal korábban kiemelt, tehetetlen kis újszülött, aki egészen addig a testem szerves része volt, egy üvegdobozban, lélegeztetővel az arcán, drótokkal a kezén és a lábán kalimpál. Pedig egy ideig nagyon szerettem volna elfelejteni ezt a képet, és ha nem akartam sírni, akkor jobb is volt, ha nem idéztem magam elé. 

Ma már azonban időnként tudatosan gondolok rá, és tudatosan nézem meg a fotót arról az életet mentő üvegdobozról, az inkubátorról, benne a kisbabával, hogy emlékeztessem magam, honnan is indultunk, és hová jutottunk. 

Vagyis hová jutott ez a PIC-i gyermek, aki a hozzá hasonlóan induló kisbabákkal együtt, vasakarattal küzdött az életéért, az orvosokkal, ápolókkal, a családdal karöltve. 

A november 17-i koraszülöttek világnapjának környékén erősödik ez az érzés, az, hogy emlékeztetnem kell magam, újra és újra hálát kell adnom azért, hogy ez a lassan tizenegy éves félkamasz lánygyermek velem, velünk lehet. 

Nem koraszülött volt – vagy legalábbis a hivatalos papír szerint nem. Mégis ott volt a koraszülötteket és ápolást igénylő újszülötteket ellátó osztályon, mert születése után légzéstámogatásra szorult. Nem lehetett mellettem, néhány emelettel lejjebb, egy másik teremben feküdt az inkubátorban, majd pár nap után – nagy örömünkre – már külön kis ágyban, de még mindig tőlem elválasztva.

Nehéz időszak volt, kétségekkel, bizonytalansággal, mégis reménykedéssel teli. 

Minden egyes alkalommal, amikor az osztály felé tartottam, eszembe jutott: mi van, ha üres inkubátort találok? Mi van, ha…? De ezt a gondolatot próbáltam minél messzebbre terelni a tudatomtól. 

Minden egyes nappal több lett a remény, a fény. Aztán a tizenegyediken végre hazahozhattuk őt. Hálás voltam, mert tudtam, láttam: mások, a valódi korababák sokszor hónapokat töltenek bent, zajos műszerek, erős fények, idegen emberek jövés-menése és vizsgálatok közepette – ám a növekedés, a fejlődés, a gyógyulás reményében, kitartó, erős, reménykedő szüleik, családtagjaik által támogatva. Az osztályhoz vezető folyosó falán pedig láttam azt a sok biztató fotót néhány levél kíséretében, amelyekben az egykori gondozott, már néhány éves, vidám, huncut, mosolygós gyerekek szülei köszönik meg a gondoskodást, a szakemberek munkáját, akik segítségével gyermekük az egészséges, időre született babákhoz hasonlóan fejlődhetett tovább. Ez biztató volt nekünk is. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Csodálatos kis harcosok, igazi túlélők kerültek ki akkor, és kerülnek ki most is a koraszülött osztályokról, a Perinatális Intenzív Centrumokból. A körülmények sokfelé változtak, javultak: igyekeznek jobban előtérbe helyezni a baba és a mama kapcsolatát, hiszen az erős kötődés, az anya jelenléte is gyógyítóan hat a kicsikre. 

Próbálnak minél puhább, melegebb, az anyaméhre emlékeztető környezetet biztosítani a korababáknak, akiket táplálni sem könnyű. 

És sokat jelentenek az olyan kiegészítő programok is, mint például a pont tíz éve indult, kapcsolatfókuszú perinatális zenei program, A te hangodat ismerem. Ez a zene, az éneklés által segít tompítani a szülők aggodalmát, oldani a szorongást a babáknál is, akiknél mérhető annak hatása, amikor a közelükben, az inkubátor mellett vagy már az anyukájuk, apukájuk ölében hallgathatják a szülő énekhangját a programban dolgozó szakemberek hangja, zenéje mellett. Milyen sokszor elhangzik ilyenkor: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”

A már gyógyultaknak, az egykori korababáknak és hozzátartozóiknak pedig itt vannak az emlékeztető rendezvények a november 17-i koraszülöttek világnapján. Amikor minden „kililul”, lilába borul a korababák tiszteletére, felhívva a figyelmet az ő küzdelmeikre, arra a rendhagyó helyzetre, amelybe születésükkor kerültek, kerülnek. 

Az ellátás körülményein biztosan lehet még javítani, azt folyamatosan fejleszteni kell. S talán egyre több esély van erre, ha már egyszer a korababákra, a koraszülöttekre, a koraszülés veszélyeire világméretű eseménysorral emlékeztetnek. Nem kell egyedül, „sötétben” járnunk, léteznünk, szenvednünk – reménykedhetünk, hálát adhatunk közösen szép, erőteljes lilában is, akár újra és újra ismételve az ismert dalt: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”

Ugyanis rendszeresen egy állandó, hónapok óta húzódó birtokjogi per tárgyalásán érzem magam. Ki rajzolhat a kék filccel? Ki kapta a plüssmacit, és melyik szülinapra? Ki játszhat a három gyerekgitár közül azon, amit harmadikként vettünk, hogy ne egymás kezéből tépjék ki a másikét? Kié a homokozó, amit kétnapos munkával direkt öt négyzetméteresre bővítettem, hogy ne találjanak benne egymásra? 

Kié a kanapé? A konyha? Apáék ágya? A vécé? A nappali? A nap? Az ég? 

Ezen a tárgyaláson én vagyok a bíró, és folyamatosan zajlik, reggeltől estig. Nincs csinos kis fakalapácsom, amellyel lecsaphatnék, pár hónappal eltolva az eset megoldását. Nem, engem a felperes azzal ébreszt, hogy az alperes az ő kiskanalával akar reggelizni. A kiskanalak közösek, válaszolom félálomban, meggondolatlanul. Tudhatnám, hogy ezzel csak felkorbácsolom a felek indulatait. Egyszerre üvöltik az arcomba: apa, nincs olyan, hogy valami közös! Igen, itt a jogot nem a bíró képviseli. A vitatkozó felek írják át percenként a paragrafusokat. 

Öt kislapátunk van, két szintetizátorunk, négy kismotorunk, három focilabdánk, és még sorolhatnám. Vállalnék én további anyagi terheket is egyébként, ha ez meghozná a békét. De be kellett látnom egy ponton, hogy ez csak felesleges pénzkidobás. Az egyik meglátja, hogy a másik a kék filccel rajzol. Egészen addig neki eszébe sem jutott, hogy rajzoljon, pláne nem kékkel, neki a sárga a kedvence. Ebben a pillanatban teljesen mindegy már, hogy kék filcből három van az otthonunkban. 

Neki AZ a kék filc kell. És indulhat a háború. 

Nem csoda, ha elfog néha az indulat, és Salamon király példáját követem. A bölcs uralkodó, megelégelvén, hogy két nő is a magáénak vallott egy kisbabát, kijelentette, hogy kettéhasítja, és akkor elfelezhetik. Aki ugyanis ebben a helyzetben nem mond le a gyerekről, az biztosan nem az anyja. Megfogom a plüssnyulat, és elhangzanak a súlyos szavak. De aztán, látva a rémült kis arcukat, elszégyellem magam.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Inkább időhatárokat állítunk fel, tíz percig nálad van (a papagájos matrica jelzi az órán), újabb tíz percig pedig nála (amíg a majomig nem ér a mutató). Ebbe nagy nehezen belemennek. A nappaliban kijelölünk saját és közös területeket. Idővel ezt is elfogadják. Ülnek a két sarokban, és elmatatnak a játékaikkal. 

Aztán a fiam egyszer csak megkérdezi: Borsi, nem jössz át hozzám vendégségbe? 

Nekem pedig leesik, hogy nem az a feladatom, hogy igazságot tegyek. Sokkal inkább arra kellene megtanítanom őket, hogyan osszák meg másokkal, amijük van. Ha a kérdés mélyére ásunk, rájövünk: igazából azért vannak dolgaink, hogy meg tudjuk osztani őket. Csak nem olyan könnyű megtenni. Az is lehet, hogy ezt egy egész életen át tanulni kell.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Amikor Süveges Gergő a Mégis podcast adásának elején in medias res megkérdezi tőle, ki is ő, Robi gondolkodás nélkül válaszol: „Elsősorban sportoló vagyok. Ez a szenvedélyem.” A sport nemcsak fizikai munka számára, hanem életcél, tervek és álmok forrása. Robi több sportágban is kipróbálta magát: kézilabdázott, úszott, és ma már röplabdaedzőként U15-ös gyerekekkel foglalkozik. Bár néha aggodalom tölti el, hogy élete túlságosan egyirányú, bízik benne, hogy ebben a pozícióban hosszú távon is helyt fog állni.

Robi 2008-ban egy motoros találkozón szenvedett súlyos balesetet, amely során elvesztette a bal lábát. 

„Nagyon sok vért vesztettem... Három napig próbálták megmenteni a lábamat, de végül az amputáció mellett döntöttek” – emlékszik vissza. 

Ez a trauma egy gyereknél szinte feldolgozhatatlan, de Robi számára a sport segített átvészelni. Bár a családja számára nehezebb volt a feldolgozás, Robi fokozatosan visszatért a sport világába, sőt új célokat is kitűzött maga elé.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

„Amikor az első művégtagomat megkaptam, elkezdtem guggolni, ugrani, futni… Vissza akartam menni kézilabdázni” – meséli. A sportban való kitartása nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megerősítette. Ahogy Robi mondja, ma már büszkén vállalja önmagát, elfogadva fizikai kihívásait. „Szeretem, ha az emberek meglátják a bal lábam... Már nem takargatom.” Az elfogadás folyamata egy belső folyamat eredménye volt, amivel környezetének is példát mutat: „Ha magadat nem fogadod el, a környezeted sem fog.”

A vidéki gyökerei fontosak maradtak számára, bár most Budapesten él. Demecser és Nyíregyháza gyerekkora meghatározó helyszínei voltak, ahol az összetartó közösség minden pillanatban mellette állt. „Ez olyan, mint egy nagy olasz család: ha összegyűlünk, mindenki beszélget mindenkivel, az asztalok roskadoznak az ételtől” – idézi fel mosolyogva. Budapest nyüzsgése éles váltás volt számára, de örömmel él a lehetőségek városában.

Robi őszintén elmondja, hogy voltak nehéz pillanatai is, amikor legszívesebben feladta volna. „Persze, vannak »basszus-napok«, amikor azt érzem, hogy minden sokkal nehezebb így. De a legnehezebb reggeleken is mindig találtam valamit, ami továbbvitt. Tudtam, hogy mennem kell az iskolába, és ahogy elkezdtünk ökörködni a többiekkel, egyből megszűnt az az érzés, hogy más lennék.” 

A sportban elért sikerei mellett Robi megtanulta, hogy a mindennapokban is talpon kell maradni. Ma már megtanult főzni, mosni, és értékeli az élet apró pillanatait, amelyek ugyanolyan jelentőséggel bírnak számára, mint a sportpályán elért teljesítmény.

„A sport számomra nem csupán mozgás, hanem egy lehetőség arra, hogy önmagam legyek” – vallja őszintén Robi az adás végén. 

Kertész Robi egy olyan ember, aki a balesete után új irányt talált az életében, és annak a sport a középpontjában áll. Ez az elhivatottság és kitartás adja meg számára azt az erőt, amellyel bármilyen kihívást leküzd, és folyamatosan képes továbblépni.

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A Mégis podcast harmadik évada is az emberi erőről, kitartásról és a lehetetlennek tűnő akadályok leküzdéséről szól. Süveges Gergő műsorában történeteket hallhatunk nagy küzdelmekről és arról, hogyan néznek szembe sportolók életük legnagyobb kihívásaival. Az idei évadban paraolimpikonokat és az őket támogató szakembereket is megszólaltat, hogy bepillantást nyerjünk abba, hogyan válhatnak az életünk nehéz helyzetei erőforrássá, és miként segíthet a hit abban, hogy új célt találjunk.

További Mégis-adások itt érhetőek el.