„Japánban fontos az embereknek, hogy minden percnek legyen jelentősége” – Farkas Gábor zongoraművész hisz az élethosszig tartó tanulásban

Melyek az első, zenével kapcsolatos élményeid?

Mindig is teljesen természetes volt számomra a hangszerek közelsége és a zenei közeg. Zenészcsaládból származom, és már egészen kicsi gyerekként mindig a zongorához szaladtam klimpírozni. Amikor édesapám észrevette ezt, elkezdett játékosan tanítgatni. Mire zeneiskolába kerültem, már tudtam kottát írni, olvasni, és végigjátszottam a Zongoraiskola 1-et. Az általános oktatásom is nagyon korán elkezdődött, az óvodában már én olvastam a többieknek a mesét a délutáni alvás előtt. Ezeket mind én szerettem volna csinálni, számomra minden játéknak tűnt. Most, hogy már két gyermekem van, látom, hogy ezeket a dolgokat nem is lehetne erőltetni.

Én például ötévesen tátott szájjal ültem végig a – másfél órás – újévi komolyzenei koncertet, és a szüleim elmondása szerint mindig felvillanyozódtam, ha Bachot, Lisztet vagy Chopint hallottam.

A feleséged japán, és néhány évig éltetek is a felkelő nap országában. Hogyan ismerkedtetek meg, s mennyi ideje vagytok házasok?

Magyarországon, a Zeneakadémián találkoztunk, én azonban már akkor is sokat turnéztam külföldön, így interneten keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot. A házasságkötésünk időpontját illetően két verziónk van, ugyanis Magyarországon annyi adminisztrációt igényelt volna az egybekelés, hogy végül úgy döntöttünk, Japánban tartjuk a polgári szertartást, ami ott különösen „romantikus”. Mint egy bankban, húztunk egy sorszámot az anyakönyvvezetőnél, és kaptunk két adatlapot, amelyeket két tanú aláírásával kellett hitelesíteni. Visszaadtuk a papírokat, és két hét múlva megkaptuk az értesítést e-mailben, hogy a házasságunkat bejegyezték. Praktikus, gyors, minden férfi álma. Természetesen utána lehet vacsorázni, ünnepelni, de ott ilyen gyorsan megy. Később itthon templomi esküvőt is tartottunk.

Ha a japánokról van szó, biztos, hogy mindenkinek a fegyelmezettség és a terhelhetőség jut először eszébe. Mennyi valóságtartalma van ennek az vélekedésnek?

Meglehetősen sok. Japánban fontos az emberek számára, hogy minden percnek legyen jelentősége. Rendkívül produktívak, és szeretik hasznosnak érezni magukat. Valahogy a tétlenkedő, lusta embereket nem is fogadják be, az a társadalom általános beállítódása, hogy tevékenynek, előzékenynek, szorgalmasnak és udvariasnak kell lenni. Persze a szórakozásra is szakítanak időt, de az soha nem mehet a munkavégzés rovására.

Mennyire jól beszélsz japánul?

Éppen elboldogulok a hétköznapokban, de rá kellett jönnöm, hogy amíg a rendkívül összetett jelentéssel bíró írásjeleket el nem sajátítom – amire nincs nagy késztetésem –, addig nem beszélhetem jól a nyelvet.

A keletre küldött misszionáriusok a középkorban azt mondták a kínai és a japán nyelvre, hogy az ördög nyelve(i), mert egyikük sem tudta megtanulni őket.

A feleségemmel eleinte angolul beszélgettünk, de ő annyira jól megtanult magyarul, hogy már az én anyanyelvemen társalgunk. Náluk a kultúrából fakad, hogy ha egy másik országban élnek, igenis megtanulják az ottaniak nyelvét olyan szinten, hogy mindenkivel meg tudják értetni magukat. Nem csüggednek, és nem hagyják félbe a tanulást, mindig szorgalmasak, kitartóak.

A gyermekeiteket inkább a japán vagy inkább az itthoni értékek szerint nevelitek?

Inkább a japán értékeket részesítjük előnyben a gyermeknevelésben, már csak azért is, mert fontos számunkra, hogy a fiúk úgy ismerjék meg az édesanyjuk kulturális örökségét, mintha beleszülettek volna. A nagyobb fiam iskolás, heti öt napot magyar és egy napot japán iskolába jár, a kisebb fiam még óvodás. Amikor itthon véget ér az iskola, kiküldjük a fiúkat Japánba a nagyszülőkhöz, ott ugyanis áprilisban kezdődik az első szemeszter, és van lehetőség arra, hogy augusztus végéig becsatlakozzanak az ottani oktatásba. Ott nincs ilyen hosszú nyári szünet, augusztus végén két hét szünetet kapnak, utána kezdődik a második félév, és még egy hónap szünet jön télen. A kisebb fiú odakint született, a nagyobb Japánban végezte az óvodát, számára teljesen megszokottá váltak azok a szokások, amelyekről itthon csak az újságokban olvasni. Neki természetes volt, hogy mindig elpakol maga után, felmos, önállóan öltözködik, étkezik, rendezi a dolgait.

Már a kicsi gyermekeknek is megtanítják, hogy ha vendégségbe érkeznek, úgy illik letenni a lábbelijüket, hogy orral a kijárati ajtó felé mutasson, így jelezve a vendéglátónak, hogy csak az udvariasság keretei által meghatározott ideig marad náluk az ember.

Ez a fajta figyelmesség régen még lovagiasság formájában jelen volt Európában, mára viszont, azt gondolom, kiveszőben van az emberekből. Az udvariasság Japánban az utcán vagy egy üzletbe belépve is megnyilvánul: az emberek hangosan, örömmel üdvözlik egymást, megkérdezik, miben segíthetnek, és ha elhagynak valamit egy boltban, abban biztosak lehetnek, hogy senki sem fog hozzányúlni, hanem megvárják, míg a gazdája visszamegy érte.

Kép

Farkas Gábor zongoraművész családjával és a zongora előtt – Fotók: családi archívum; Raffay Zsófia

Visszatérve a zenei életedhez: az életrajzodat látva, a számos versenyen elért eredményeid azt a benyomást keltik, hogy „ennek az embernek minden sikerül!” Előfordult veled a sok siker mellett olyan kudarc, amelyről azt gondoltad, nehéz lesz belőle felállni?

Az életrajzba természetesen csak a jó eredményeket írja bele az ember, a küzdelem, a kudarcok mindig rejtve maradnak. Velem kapcsolatban a szüleim is azt mondják, hogy szigorú vagyok, én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, és magas elvárásokat támasztok magam elé, legyen szó akár egy hangversenyről vagy a Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetéséről. Előfordult, hogy egy versenyen nem lettem első, és hiába végeztem a második helyen, azt kudarcnak éltem meg. De, ami talán a legnehezebb: amikor rajtam kívül álló okok miatt nem sikerül egy koncert. Nagyon nehéz helyzetek tudnak előállni, miközben mi adott esetben a világ két végén próbáljuk összehangolni az egymást követő koncerteket. Van, hogy elcsigázottan, fáradtan szállok le a repülőről, mégis összpontosítok, s igyekszem a legjobb formámat hozni a színpadon, ám valamely külső körülmény közbeszól. Amikor az első sorban a drámai szünetek alatt bóbiskolás közben hangosan horkantgat valaki, az nemcsak engem, hanem az egész publikumot megzavarja. Ilyenkor mérhetetlenül sajnálom, hogy nem tudom átadni a közönség többi tagjának azokat a fennkölt, csodálatos, mennyei vagy épp démoni érzelmeket, amelyeket a darab közvetít.

A rendre nagy teljesítményt nyújtó emberektől a környezetük egy idő után már csak a tökéletest fogadja el, és a teljesítménykényszer kisördöge könnyen az ember vállára ül. Ennyi feladattal a hátadon miként bírod el a feléd irányuló elvárások súlyát?

Ez mindig nagy kérdés volt az életemben, és azt kell mondanom, ehhez a fajta felelősségvállaláshoz és feladattudathoz bizony fel kell nőni. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, és abban, hogy érdemes minden nappal fejlődnünk, jobb emberré válnunk.

Mindig a következő célt tartom a szemem előtt: hogy az aktuális este jól sikerüljön, vagy hogy például egy tehetséges tanítványomat támogatni tudjam.

Most épp milyen céljaid vannak az elkövetkező néhány hónapra?

Teljesen más élmény együtt lenni egy jó akusztikájú koncertteremben egy aktív, befogadó közönséggel, mint otthon gyakorolni a darabot. Nagyon sok mentális erőfeszítést, időt és energiát igényel, hogy egy koncert igazán jól sikerüljön. Ezért a jövőben is arra törekszem, hogy olyan zenészekkel, karmesterrel és zenekarral dolgozhassak együtt, akikkel valóságos élményt, alkalomról alkalomra többet, jobbat adhatunk magunkból a közönségnek.

Farkas Gábor a Tokyo-i College of Music első és legfiatalabb európai professzora, a Távol-Keleti Komolyzenei Fesztivál művészeti vezetője, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője. Olyan neves koncerttermekben lép fel többek között, mint a New York-i Carnegie Hall, a Lincoln Center, a velencei Teatro la Fenice, a berlini Konzerthaus, a madridi Auditorio Nacional de Musica, a pekingi NCPA Concert Hall.