Zötykölődve, lassan haladunk, amikor az úttól nem messze egy csapat darut fedezünk fel, amint a tarlón csipegetnek. Hevesebben kezd dobogni a szívünk: értük, hozzájuk utaztunk több mint kétszáz kilométert. Megérkezünk a Virágoskúti-tavakhoz, ahol letesszük autónkat, és találkozunk Lisztes Lászlóval, a Hortobágyi Nemzeti Park turisztikai osztályának munkatársával, ő lesz a kalauzunk a darulesen. 

„A darufajok világszerte elterjedtek, Dél-Amerika és az Antarktisz kivételével minden földrésznek saját darufaja van. Magyarországon a szürke darut láthatjuk. Ez más kultúrákban is karizmatikus madár, valahogy az ember mindig tisztelettel és rajongással fordult felé, talán mert lenyűgözték a madár képességei és erényei” – kezdi a daru faj ismertetését a szakember, aki a darutollas hortobágyi pásztorkalapokra utalva hozzáteszi: a daruban nálunk a természeti és kulturális örökség, valamint a fajmegőrzés egyesül. Elindulunk a magasles felé, ahonnan belátni az egész tórendszert.

Idén ünnepelte a nemzeti park Hortobágy világörökségi címének 25. évfordulóját. Ez Magyarország első nemzeti parkja, tavaly volt 50 éves.

Séta közben megtudjuk, hogy a Hortobágy az európai daruvonulás legnépesebb állomása, azon belül is kiemelt szerep jut a Virágoskúti-halastavaknak. 

Európában a legtöbb daru egy tömegben itt és most található. 

Egy egyed élettartama 8–12 év, állatkerti körülmények között ennél is több. Tíz éve még általában két-, sőt legtöbbször háromfiókás családok érkeztek, manapság a fészekaljak is kisebbek, és ezekből leginkább egy utód éri el a Hortobágyot. A tojásrakás hormonális rendszerét befolyásolja, hogy van-e elég táplálék, ez északon jobbára állati eredetű fehérje, azzal lehet gyorsan testet építeni. Ha kevés a kétéltű, a vízi gerinctelen, a csiga, a kisebb emlős, akkor kevesebb a tojás is a fészekben. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Lisztes László, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa

A darvak evolúciós sikerének egyik kulcsa

Amikor a fészkelési szezonban a fiatal egyedek elérik az idősebbek méretét, megkezdődnek a felderítő repülések, majd a madarak elindulnak délnek. Szeptember vége felé egyre nagyobb számban érkeznek a darvak Hortobágyra, a csúcs október második, harmadik hetében van, összességében jó két hónapig is eltart a vonulásuk.

Bár egykor Magyarországon is sok daru élt, áttelelő madár egyelőre még nincs nálunk, csak kései ideig kóborlók, ám az igazi tél elől azok az egyedek is dél felé húzódnak. Többféle útvonal létezik az elterjedési területükön belül: az egyik az atlanti, amely Gibraltárnál szeli át a Földközi-tengert; a másik a közép-európai (ebbe tartozik a Hortobágy), valamint keletebbre, a Fekete-tenger vonzáskörzetében, a Kaukázus partvidékén is van további. 

A finn természetvédelmi szakemberek már régóta jelölik az egyedeket – mivel a madár náluk fészkel, sokkal könnyebben hozzáférnek a fiatal példányokhoz –, hogy követni lehessen az útvonalaikat. Ezt a madarak törékeny volta miatt csak fiókakorban lehet elvégezni, ezért a magyar szakemberek a hozzánk érkező felnőtt madarakat már nem tudják megjelölni.

Minthogy a fészkelési területük majdnem Kamcsatkáig húzódik, Európától keletre is számos vonulási úton indulnak déli irányba. A Himalája hágóin Indiába, attól keletre Kínába húzódnak.  A „hortobágyi” egyedek hazánkat elhagyva átrepülik a Földközi-tengert, csak Afrikában pihennek meg újra, addig nincs ismert szárazföldi pihenőhelyük. 

A több napig tartó repülés óriási erőpróba, amit még a felnőtt madarak is nehezen bírnak. Ehhez a hatalmas úthoz gyűjtik az erőt Magyarországon. 

Ugyan Észak-Afrikában kedvezőbb az időjárás, ott nincsenek nagy biztonságban, hiszen intézményes természetvédelemről a földrészen alig beszélhetünk; sok orvvadász is megfogja hálóval – a gólyákhoz hasonlóan – a darvakat. Egyedül a nemzeti parkokban védik a madarakat, amelyeknek turisztikai jelentőségük is van, hiszen be lehet mutatni őket.

A rádiótelemetriásan jelölt madarak mozgásából az látszik, hogy a Hortobágyról induló darvak nyugat felé tolódnak, úgynevezett hurokvonulást folytatnak, mert Tunéziától Marokkóig is elrepülnek. Az Atlasz-hegység termékeny völgyeiben többször is aratnak egy évben, ami terített asztalt jelent a madaraknak. Útközben sós mocsarak környékén pihennek, datolyát, olívabogyót is eszegetnek, míg elérik Afrika északnyugati csücskét. Azok a madarak, amelyek elrepülnek Marokkóig, a Gibraltári-szoroson átrepülve Spanyol-, Francia- és Németország érintésével jutnak vissza Skandináviába vagy a Baltikumba, a költőhelyre.

A darvak a vonulási útvonal pihenőhelyein keresik a tömegtáplálékot. A Baltikumban, Skandináviában ez a fő táplálék a burgonya, Magyarországon a kukorica, délebbre az árpa, a köles. A darvak nem véletlenül legelnek annyit: mint fentebb írtuk, igyekeznek feltölteni az energiatartalékaikat, mielőtt nekivágnak a hosszú, Afrikáig tartó útjuknak. 

A táplálékraktározásuk a mellizomban összpontosul, a nagy keményítőtartalmú terményeket a szervezetük átalakítja zsírrá, és azt képesek tartalékolni az izmok között. Két hónapig a Hortobágyon tartózkodva feltöltik az energiaraktárakat. 

A magvak mellett minden mást is megesznek, ami rendelkezésükre áll, ezt szaknyelven opportunista táplálkozásnak hívják. A mindenevő életmód evolúciós sikerük egyik titka. 

Daruszántás és üres asztal

A másik a szociális struktúrájuk: családcsoportban repülnek, ennek során lehetőség nyílik a szociális tanulásra. A szülők megmutatják a vonulási útvonalat, valamint a pihenőhelyeken a tömeg- és az alternatív táplálékot a fiókáknak. A pihenőhelyen a családok hajlamosak leszakadni a nagy tömegtől, inkább a maguk csendességében „gyepelnek”. Ennek során úgynevezett daruszántásokat hoznak létre: a karmaikkal sekélyen feltépik a gyepet, és kiforgatják a már télire begubózott lárvákat, rovarokat, puhatestűeket.

A család az egész vonulási ciklusban együtt marad, a fiókát visszavezetik a születési helyére, így öröklődik az útvonal programja. Ezzel van összefüggésben az is, hogy az egykor Magyarországon ikonikus állatnak számító, a nemzeti park címerében is megtalálható daru, már nem fészkel idehaza: megváltoztak az élőhelyeik, fészkelési lehetőségeik. A lecsapolások következtében a madarak viselkedésének változnia kellett a fennmaradás érdekében. 

A klímaváltozás következtében nagy átalakulások következtek be a mezőgazdasági kultúrákban: 2022-ben és idén is hatalmas volt a szárazság, két éve be kellett szántani a kukoricát, így amikor a darvak megérkeztek, gyakorlatilag „üres volt az asztal”. A madarak kénytelenek voltak elfogadni a kisebb energiatartalmú élelmet. Amikor ideálisabb az időjárás, mint például 2023-ban, 50 ezerrel több daru érkezett a Hortobágyra. 

Egy „ellenjárat” húz el hangosan gágogva fölöttünk: a nádas mögötti tóból nagy lilikek csoportja indul egy utolsó táplálékszerző körútra, csak késő este térnek majd vissza. A darvak még nem indultak meg, az út során látott, tarlón elhullajtott szemeket gyűjtögetők még minden bizonnyal lakmároznak. Más csapatok akár 30–40 kilométerre is elrepülnek táplálkozni. 

A daru vizes élőhelyeken fészkel, leginkább az erdőszéli lápréteket kedveli, mert az nehezen megközelíthető a szárazföldi ragadozóknak, a rókának, sakálnak, a vaddisznóknak. Mivel azonban az Alföldről nagyjából száz éve eltűntek az ilyen élőhelyek, a daru is igen ritkán látott vendég lett. Az 1980-as években kezdett újra növekedni az átvonuló egyedek száma, ami folyamatosan emelkedett, a kétezres évekre a csúcson egyszerre 60–70 ezer madár is itt gyűjtött erőt a vándorút folytatása előtt. 

Tavaly regisztrálták a rekordot: 185 ezer daru volt egyidőben a Hortobágyon. 

Míg beszélgetünk, megérkezünk a magasleshez. A darvak viselkedése plasztikus, gyorsan képesek felmérni a veszélyhelyzetet, azonban a lassan, egyenletesen haladó mezőgazdasági járművektől vagy az egyhelyben álló embertől nem tartanak. Mivel alapvetően bizalmatlanok, félénkek, mi is lassan lépdelünk fel a lesre, csöndben gyönyörködünk a naplementében fürdő tájban. Fenséges látvány tárul elénk. 

Kukoricaországból Afrikába

Amíg ellátunk, sűrű nádasok és ezüstösen csillogó vízfelületek váltakoznak, ezerszámra csivitelnek, gágognak a madarak. Érkeznek az első darucsapatok, céljuk az előttünk elterülő idilli vizes élőhely. A távcsővel vizsgálva a területet valódi madárparadicsomot vehetünk szemügyre. A legsötétebb „csíkot” a darvak jelentik, előttük-mellettük a rövidebb lábú, a vízen úszó vadludak tömege, azok előtt a szárazabb részeken sirályok serege. 

A darvak állnak a vízben, olyan részeket keresnek, ahol 35–40 centiméteres a mélység, hogy a víz ne érje a tollas testrészeiket, mert akkor megszűnik a toll szigetelése – ami egyébként valódi evolúciós csúcstermék, gondoljunk csak a tollal töltött ágyneműre vagy kabátra. A csüdjük nem érzékeny a vízre, még a bőröző (fagyás felé tendáló) vízben is rezzenéstelenül álldogálnak. 

A tollazatuk elbírná a nagyobb hideget is, emiatt nem kellene délebbre költözniük, de északabbra befagynak a vizek, gyakran még nálunk is, ezért nincs mit inniuk az állatoknak.

Ahogy fagy a talaj, már a daruszántásos módszerrel sem jutnának táplálékhoz, ezért azt délen keresik, a jobb időjárási körülmények között. Az időjárásváltozás miatt azonban egyes helyeken már megfigyelhetők telelések, például a Vajdaságban a Sóskopó Természetvédelmi Rezervátumban, ahol több ezer példány telel át. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A nap már lebukott a látóhatáron tornyosuló felhők közé, sötétedik, kezd hűs lenni. Szüntelenül érkeznek V-alakban a darucsapatok az esti pihenőre. Északkeletről, „kukoricaországból”, ahol a tarló terített asztalt jelent a madaraknak, akár kétszázezer madarat is jóllakat. Idén a csúcsot 135 ezer daru jelentette egyidőben, a tavalyi rekordtól ez jócskán elmarad.

A darvakat hetente folyamatosan számolják. A nemzeti park őrei felosztják egymás között a látóhatárt; van olyan parkőr, akinek több éjszakázóhely is jut. Nagyjából másfél, két nap alatt veszik számba a madarakat az éjszakázóhelyeken, majd a kapott eredményeket összeadják. A számolás leginkább hajnalban, az ember számára kedvezőbb látási viszonyok között zajlik, és a szálló egyedeket számolják. Előbb megszámolnak egy kisebb csapatot, nagyjából tíz egyedet, majd ezt a foltot rávetítik a nagyobb csoportra. Büszkeséget jelent minden őrnek, ha az őrkerületében daru-éjszakázóhely van.

Sokan csak siklanak, nem repülnek, a kétméteres fesztávolságú szárnyaik erre lehetőséget is adnak. „A lefelé csapó szárnyvégek mögött felfelé áramló légörvény keletkezik. Ha a következő madár erre a légörvényre felfekszik, sokkal könnyebb haladnia. Ez is a csapatos viselkedés előnye” – magyarázza Lisztes László. 

A madarak nem „szavazzák meg”, ki legyen a vezér, mindig a legrutinosabb, legrátermettebb, legmagabiztosabb, tapasztalt egyedre bízzák magukat, amelyik ismeri a jó táplálkozó-, éjszakázóhelyeket; önjelöltként áll a csapat, illetve a V-alak élére. Az este behúzó csoportok hajnalra átrendeződnek, nem ugyanaz a csapat repül ki, amelyik este együtt érkezett. 

A család azonban sosem válik szét: vagy egy csoporttal repülnek ki kukoricázni, vagy magukban gyepelnek, utóbbi a szociális tanításra is alkalmat ad.   

Hatalmas trombitálás közben érkeznek a kisebb-nagyobb csoportok, hogy a tóban landoljanak, ahol jellegzetes hangjukat folyamatosan hallatják, mint megtudjuk, egész éjszaka. Ez egyfajta szociális és védelmi kommunikáció: sűrűn egymás mellett éjszakáznak a vízen, ami biztonságérzetet nyújt számukra. 

A rókáknak ez a vizes közeg már akadály, de egy vaddisznónak még ez sem: ha darupecsenyére támad kedve, betrappol az éjszakázóhelyükre. Szerencsére a 110–120 cetiméter magas darunak nagyon jó érzékszervei vannak, az ultraibolya-tartományban is lát, így alkonyatkor, majdnem esteli időszakban is észlel még sziluetteket. 

Egy turistacsoport érkezik a magaslesre. A beszélgető, olykor nevetgélő sokaságot a félénk darvak kikerülik, és más ívben közelítik meg az éjszakázóhelyüket. Mi sötétben indulunk vissza a gépkocsihoz, ragyognak a csillagok a Hortobágy felett, visszatükröződnek a tavon. Ilyen távolságból is hallani a fiókák különleges, a felnőttektől még eltérő, lágyabb hangját.

A rossz, hanyag testtartás korunk egyik vezető mozgásszervi problémája, de szerencsére – és ebben különbözik a gerincferdüléstől – még nem betegség. Az általa okozott elváltozás visszafordítható felnőttkorban is, szemben a ferdüléssel, amely csak gyerekkorban szüntethető meg gyógytornával. Ez jól hangzik, ugyanakkor az már komoly probléma, hogy a hanyag testtartás egyre korábban alakul ki, egyre fiatalabb korosztálynál jelentkezik. 

„Ennek hátterében a számítógép- és telefonhasználat is állhat, amelyeknél erőltetett, a gerinc fiziológiás görbülete ellen ható testtartást veszünk fel. 

Ezt magunkon is észrevehetjük, ha megfogjuk a telefonunkat, és megfigyeljük, hogy közben hogyan változik meg a testtartásunk. 

Ilyenkor a nyak és a fej 45 fokban vagy még jobban előre dől, ami normálisnak nem nevezhető” – mondja Petneházy Nóra PhD okleves komplex rehabilitációs szakember (MSc), egyetemi oktató. 

A rossz testtartással a legnagyobb probléma az, hogy mivel miatta a gerinc természetes kettős görbülete deformálódhat, az izmok is egyenetlenül terhelődnek, így megbomolhat a test stabilitása. Mindez annál nagyobb eséllyel okoz hosszabb távú problémákat, minél tovább fennáll. Miatta károsodhatnak, elváltozhatnak a csigolyákat összekapcsoló kis ízületi tokok, szalagok, izmok is.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Kicsik és nagyok  

„A test stabilitásának megbomlását eredményezheti az is, ha az általános iskolásoknak túl nehéz a hátizsákjuk. Ilyenkor az a hátukat hátrafelé húzza, ami rossz hatással van a fejlődő gerincre, izomzatra. Nem jó alternatíva a húzós bőrönd sem, mert az féloldalasan terheli a gyereket. Rossz testtartás az idősebbeknél is kialakulhat például amiatt, mert sokat ülnek tévé előtt, inaktívan” – emeli ki szakértőnk. Bármely korosztályról legyen szó, a nem megfelelő testtartás előbb-utóbb görnyedt háthoz vagy más fiziológiás eltéréshez vezet, ami nemcsak esztétikai problémákat okozhat, hanem – mivel miatta izomcsomók képződnek az egyenletlen terhelés miatt – akár fájdalmakat is. Az emberek gyakran csak ekkor veszik észre a problémát. 

„A csomókat akár ki is lehet tapintani a vállak hátrahúzásával, kimozgatásával, vagy a hát »kiropogtatásával« valamilyen szinten lehet őket oldani is. Ezek az önkéntelen mozgások, érzetek, késztetések a nyújtózásra, kimozgatásra azért történnek, mert a szervezet korrigálni akarja azt, hogy a hanyag tartásnál sérül a gerinc természetes, fiziológiás görbülete.

Ilyenkor a mellizmok is szűkülhetnek, rövidülnek, ami még inkább előre húzza a vállakat. Emiatt is érezzük azt, hogy nyújtózkodnunk kell, hátra kell feszítenünk azokat. 

Az izomcsomókat ki lehet masszíroztatni gyógymasszőrrel is, és enyhítheti az ilyen panaszokat a manuálterápia, illetve a passzív eszközök használata is. Viszont ezek csak tüneti kezelést jelentenek. A hosszú távú megoldást a rendszeres és megfelelően megválasztott fizikai aktivitás, és akár az azt kiegészítő gyógytorna jelenti” – mondja Petneházy Nóra.  

Asztalok és székek  

Ideális esetben persze nem a „tűzoltásra” kell törekedni, hanem a helyzet tartós rendezésére, anélkül ugyanis komolyabb problémák is kialakulhatnak. Jelentkezhet például derékfájás, porckorongsérv, isiász vagy idegbecsípődés, kopásos betegség is. Ezek nemcsak gerincbetegségek miatt jöhetnek létre, hanem a hanyag tartásból is adódhatnak. 

„A rossz testtartást azzal lehet kivédeni, ha például a munkaállomásunk, illetve a gyerekek íróasztala és széke – ergonomikusan van kialakítva. Ideálisnak az mondható, ha ülés közben a csípőnél és a térdnél a törés 90 fokos, és a könyöknél is ugyanannyi. Tanácsos monitormagasítót is használni, a csuklót viszont akkor is az asztalon hagyni, ha valaki a laptopot emeli meg. Ilyenkor külön klaviatúrát kell beszerezni, az egérhez pedig érdemes csuklótámaszt is használni. Érdemes a székhez dobogót, egyfajta lábtartót is beszerezni, elkerülve ezzel azt, hogy a teljes láb súlya a combhajlító izmot terhelje. 

Fontos fölállni is óránként legalább tíz percre, és ez idő alatt átmozgatni a hátat, a teljes testet. Rendkívül jó megoldás az állóíróasztal is, álló testhelyzetben ugyanis a test folyamatosan mozgásban van, lépked. 

Ez automatikus, ugyanis az ember önkéntelenül sem szeret teljesen mozdulatlanul állni” – emeli ki szakértőnk.

Megfelelő mozgás  

Az ergonomikus környezet mellett fontos a rendszeres és megfelelő testmozgás is, amely minden esetben az izomerősítés és a nyújtás megfelelő kombinációját jelenti. Az egyéni szükségleteket a legjobban a gyógytornászok tudják felmérni, az ő véleményüket érdemes kikérniük azoknak, akiknek már eleve rossz a testtartásuk, tehát a cél már nem csak a prevenció. 

„Az általános szabályok viszonylag egyszerűek. Például, ha a hát púpos, akkor jellemzően a mély hátizmokat kell erősíteni, és a mellizmokat nyújtani. De fontos dolgozni a másik oldalra, és erősíteni a mellizmokat, nyújtani a hátat is. Az erősítések akkor is fontosak, ha az izomzat túl van terhelve, ugyanis egészen más egy rossz testtartásból eredő túlterhelés, mint a célzott, fizikai erősítés. Ha még nincs szó hanyag tartásról, akkor a prevencióra kell figyelni” – emeli ki Petneházy Nóra. 

Erre a célra az úszás kiváló megoldás már gyerekkortól kezdve, feltéve, ha az nem élsport, hanem egészséges szabadidősport. Az élsportnál az úszás túllazíthatja és adott esetben túlterhelheti, »kerékbe törheti« a vállizmokat, ami előnytelen hosszú távon. 

Jó lehet emellett bármilyen aerob típusú mozgás. Ilyenek például a labdajátékok, köredzések és funkcionális tréningek, vagy azok a sporttevékenységek – például a futás és a gyaloglás –, amelyek a természetes mozgásokra épülnek.

Kiváló megoldás a falmászás is, amely remekül erősíti a test számos izomcsoportját. A féloldalas sportágak – például a tenisz – már kevésbé előnyösek, ezeknél mindig figyelni kell arra, hogy a másik oldalt külön erősítsük, nyújtsuk. Erre fontos már gyerekkorban törekedni, és a kicsiket akár gyógytornára is járatni ilyen mozgásformák mellett. Féloldalas sportág a vívás is, így az is külön figyelmet érdemelhet.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ha 2025. február 10-ig előfizet a Képmás magazinra, megnyerheti  

• a 3 nap/2 éjszakás családi wellness hétvégét teljes ellátással* a Hotel Orchidea Lipótba (2 felnőtt és maximum két kiskorú gyermek részére) vagy
• a 3 nap/2 éjszakás páros wellness hétvégét teljes ellátással* a Hotel Orchidea Lipótba (2 felnőtt részére) vagy
• a 200 darab páros jegy egyikét a Vígszínház egyik 2025. tavaszi előadására (az előadás és időpontja később kerül meghatározásra)

*Az all inclusive wellness hétvége magában foglalja a teljes ellátást, a wellness részleg teljeskörű használatát (7 és 23 óra között), játékokat kicsiknek és nagyonknak, wifi és parkoló használatot.

Az éves előfizetés - 10 lapszám - díja mindössze 12.480 Ft.

Előfizetés és játékszabályzat itt>>

Átalakulhat a tanárok szerepköre

„A mesterséges intelligencia kapcsán a fő aggodalom, hogy a gyerekek visszaélhetnek vele, hiszen a nyelvi modellek képesek fogalmazásokat, összefoglalókat generálni, ami feleslegessé teheti a könyvek olvasását – kezdi Weisz Ágoston. – Az adatvédelmi aggályokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ezek a modellek óriási mennyiségű adatból dolgoznak, és a diákok személyes adatait védenünk kell.

Ám mivel az új technológia így is, úgy is az életünk része lesz, tiltás helyett érdemes arra törekednünk, hogy a tanárok, az iskolák és a szülők együttműködjenek abban, hogy az alkalmazását mi irányítsuk.

A gyerekek ugyanis mindenképp használni fogják – a cél, hogy ezt a használatot sikerüljön jó irányba terelnünk, a kedvező hatásaiból profitálnunk az oktatásban.”

A szakember a számológép példáját hozza fel, ami a megjelenésekor szintén riadalmat keltett, de ma már nem gondoljuk, hogy elvette a matematikaórák értelmét. Inkább felszabadított a diákoknak időt, amit a sokjegyű számok összeadásánál bonyolultabb problémák megoldására fordíthatnak. Az MI ugyanígy mentesíthet időigényes feladatok ismételgetése alól, teret nyitva a mélyebb, kreatívabb gondolkodásnak. Segítségével az oktatás az információk memorizálása helyett problémamegoldásra, a logikai gondolkodás fejlesztésére összpontosíthat. Adott feladatok megoldási mintáinak bemagolása helyett a felfedezés, a megértés kerülhet a középpontba, ami jobban felkészít az élet kihívásaira.

„A diákok az MI segítségével interaktív környezetben tanulhatnak, valós idejű visszajelzést kapva, ami lehetővé teszi a hibák azonnali felismerését és azok javítását – folytatja Weisz Ágoston. – Ez a gyerekeket sikerélményhez juttatja, ami további motivációt biztosít számukra.

Hangsúlyozom: nem a tanárok gépekkel való helyettesítéséről van szó! Sokkal inkább a munkájuk segítéséről, kibővítéséről, újragondolásáról.

Amíg például az MI feladatokat javít, a tanárok a diákok motiválására, érzelmi és szociális készségei fejlesztésére koncentrálhatnak, ami nélkülözhetetlen a sikeres emberek neveléséhez. Előtérbe kerülhet a felnőttként a munkaerőpiacon aranyat érő csapatmunka támogatása is.”

Csökkenhet a szülőkre háruló teher

Az MI használatával az oktatási rendszernek lehetősége nyílhat kilépni a hagyományos tanítási módszerek korlátai közül, és egyénre szabott tanulási élményt nyújtani mindenkinek. Az MI-től a diákok a saját aktuális szintjüknek megfelelő, tudásukhoz, képességeikhez, haladási tempójukhoz igazodó feladatokat kaphatnak, így a sikerélmény valóban nem marad el. A modell olyan kérdésekkel segítheti a gyerekeket, amelyekre támaszkodva maguk jöhetnek rá egy-egy probléma megoldására.

„Az oktatás alapvető célja, hogy a gyerekek ne kötelező feladatként, hanem lelkesítő élményként éljék meg a tanulást – véli a szakember. – Az ehhez szükséges siker akkor a legtermészetesebb, ha a tanuló maga fedez fel valamit, illetve lép túl egy-egy kihívást jelentő akadályon.

Az MI támogatása a gyakorlatban először a házi feladatok elkészítésekor lehet hasznos. A diákok otthon átbeszélgethetik vele azokat a részeket, amiket órán esetleg nem értettek meg.

Ezzel csökkenhet a szülőkre háruló teher, akiknek nem mindig van lehetőségük minden tantárgyba besegíteni. Ehhez fontos lehetővé tenni, hogy minden diák hozzáférjen az eszközökhöz, szoftverekhez, hogy ne fokozzuk a társadalmi különbségeket.”

Ágoston a jövő tanítási módszereibe a diákként, majd tanárként szerzett tapasztalatait is beépítené, ha rajta múlna. „Diákként a csapatmunka azt takarta, hogy egyvalaki megoldja a feladatokat mások helyett, mert könnyű volt kibújni a felelősség alól.Pedig a csapatmunka nem lehet a szükséges rossz, amin végig kell szenvedni magunkat! Én felnőttként a Google-nál tanultam meg, mit jelent csapatban dolgozni: hogy nem azért osztom meg a többiekkel az ötleteimet vagy a megoldásomat, hogy lássák, mennyivel okosabb vagyok, hanem hogy érezzék, társak vagyunk. A csapatmunka tehát akkor jó, ha az egyén a közösségért dolgozik, és nem magát helyezi előtérbe. Tanárként kísérleteztem azzal is, hogy egy gyereknek nem mondok mást, csak dicsérem, biztatom. Elképesztő hatást lehet így elérni! Ez is lesz a jövőben a tanárok feladata: a modellek monoton munkája mellé odatenni az emberi részt.”

Kép

Weisz Ágoston −

A fiataloknak magától értetődő

A szakember a Benjamin Bloom amerikai pedagógus által kifejtett „két szigma problémára” is felhívja a figyelmet. Eszerint, ha a gyerekeknek személyes tutort biztosítunk, két szigmával jobban képesek teljesíteni, vagyis az átlagos gyerekből nagyon jó lesz, a nagyon jó gyerekből zseni, a nagyon gyenge tanulóból pedig közepesen erős. Az MI ma már alkalmas arra, hogy személyes tutor legyen. A modern világban ráadásul már nem annyira a tudás az érték, mint a meglévő kollektív tudás alkalmazása, a kreatív problémamegoldó gondolkodás.

Az MI-alapú modellek olyan kérdéseket tehetnek fel, amelyek gondolkodásra késztetik a diákokat, akik a készen bemagolt válaszok helyett saját megoldásokat dolgozhatnak ki egy-egy feladatra.

„A pedagógusi munkának nem az a lényege, hogy kiszámoljuk a matekfeladat megoldását, hanem az, hogy sikeres, kreatív és boldog embereket neveljünk – vallja Weisz Ágoston. – A mai generáció, az MI-natívok nemzedéke már természetes módon fogja használni a mesterséges intelligenciát a mindennapi életben. Az idősebbek számára még új gondolkodásmódot igényel, hogyan lehet az MI-t hatékonyan alkalmazni, de a fiataloknak ez szinte magától értetődő. Ezt a természetességet kell támogatni az oktatásban is.”

Azt a szakember is kiemeli, hogy az MI bevezetésével nem csupán lehetőségek, hanem kihívások is járnak, szerinte mégsem az a megoldás, hogy eltiltjuk a gyerekeket a használatától, hiszen így elzárnánk őket a fejlődés egyik legfontosabb eszközétől. Ehelyett a felelősségteljes használatra kell tanítani őket, hogy felismerjék az esetleges veszélyeket, például az adatokkal való visszaélést vagy a manipulációt.

„Hány olyan gyerek van, aki kimegy focizni, és nem csak sétálgatva belerúg néha a labdába, hanem izzad, küzd, rohan, majd hazafelé elalszik a kocsiban? Ha ezekbe a gyerekekbe ennyi motiváció és energia szorult, a matekban miért nem küzdenek úgy, mint a fociban?

Mert a fociban van sikerélmény, csapatszellem és dicséret.

Mi azt tanítjuk, hogy akinek valami nem sikerül, azt nem marasztaljuk el, hanem átsegítjük a holtponton, aki pedig jól teljesít, az nagy adag dicséretet zsebelhet be. Az ezzel járó öröm olyan szinten motivál az újabb bizonyításra, hogy időnként még a diák reklamál, ha nem kap (elég) házi feladatot. Ezt még könnyebb úgy elérni, ha nem egyszerre harminc gyerekkel akarunk »gólt rúgatni«, hanem odafigyelünk az egyénekre.”

Nagy Brigittával, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány irodavezetőjével a nyolcadik kerületi Mindszenty téren találkozunk. Szigorú létszámellenőrzés, igazolványok előkészítése után kezdjük csak meg sétánkat, hiszen az egykori börtönépületet ma is a rendőrség használja.

Mindszenty József a reá kiszabott életfogytiglani fegyházbüntetés leghosszabb szakaszát töltötte az épületben, 1949. szeptember 27-től 1954. május 13-ig. 

Így vetődött fel, hogy az épület előtti névtelen terecskét 2015-ben az alapítvány kezdeményezésére a bíborosról nevezzék el.

Az alapítvány vezetője, Kovács Gergely kereste meg az önkormányzatot azzal a javaslattal, hogy méltó lenne a helyszínen történelmi mementóként egy szobor állítani. Kiírtak egy pályázatot, amelyen Hermann Zsolt alkotása nyert, és 2017-ben állították fel a bronzból készült Mindszenty-szobrot. 

A szobor mögött magasodik az egykori Conti utcai fegyház épülete, amelyet a Mindszenty-életút beható vizsgálata segítségével sikerült csak azonosítani. Csakhogy egyrészt az utcát már régen nem Continak hívják, másrészt a büntetés-végrehajtási intézet sem látszik az utcáról. Legalábbis, ha szembe állunk vele – de erre még visszatérünk. 

A program létrejöttéről történelmi sétánk vezetője elmondja, hogy 2018-ban Egy nap Mindszenty bíborossal címmel konferenciát szervezett az alapítvány, amelyre meghívták a Tolnai Lajos (korábban Conti) utcai rendőrkapitányság vezetőjét is. Felvetődött, milyen jó lenne látni, hol raboskodott a hercegprímás, így tekinthették meg a konferenciára meghívottak – első alkalommal – azt a cellafolyosót, ahol egykor a főpásztor járt. 

„Döbbenetes élményt jelentett, mert rögtön szembetűnt, hogy az elmúlt hatvan év alatt alig változhatott az épületnek az a szárnya. 

„Ugyanazt a padlót tapostuk, amelyen Mindszenty bíboros és sorstársai jártak egykor” – idézi fel Nagy Brigitta. 

A látogatás nyomán született meg a gondolat, hogy az alapítvány munkatársai vezetett sétákat tartsanak az egykori börtönben; 2019 szeptemberében, az Ars Sacra Fesztivál keretében indult az első csoport a Rácsos kapu, rácsos ablak című sétán. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Az ország legnyomorultabb fegyence

Az őszi napsütésben a szobor előtt állva meghallgatjuk, milyen történelmi körülmények vezettek oda, hogy a magyar katolikus egyház vezetője az ávós börtönbe került. Mindszenty érsekségének időszaka a katolikus egyház életében azokat az éveket öleli fel, amikor az ateista hatalom sorra kezdte kidönteni az ezer év alatt kiépült struktúra legszilárdabb tartóelemeit. 

Államosították az egyházi földeket, megszűnt az egyház létalapja, amelyből a kórházakat, iskolákat, valamint a karitatív, szociális, kulturális intézményrendszert fenn tudták tartani. A következő nagy csapás Rajk László belügyminisztersége idején érte az egyházat, Rajk ugyanis megszüntette az egyházi civil szervezeteket. 

Mindszentyt is támadás alá vették: előbb a sajtó kezdte ki, majd megfosztották a véleménynyilvánítás szabadságától, 1948. december 26-án koholt vádak alapján le is tartóztatták, és az Andrássy út 60-ba szállították (ez ma a Terror Háza Múzeum). Kegyetlen vallatási eljárásnak vetették alá, hogy kicsikarják tőle az előre legyártott vallomások aláírását, majd 1949 februárjában egy kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A másodfokú ítélet megszületéséig a Kozma utcai Gyűjtőfogházban raboskodott, innen szállították a Conti utcába.

Érdekesség, hogy a Conti utcai épület csak 1949 augusztusában került az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) birtokába, Péter Gábor külön kérvényére azzal a céllal, hogy itt tarthassanak fogva „titkos” rabokat. Mintha csak Mindszentynek „találták volna ki” a Conti utcai intézetet.

Áldást mondott a kivégzettért

1949. szeptember 27-én Mindszentyt a Kozma utcában egy lefüggönyözött gépkocsiba ültették, és olyan kanyargós útvonalon szállították át a Conti utcába, hogy visszaemlékezéseiben a bíboros azt írta: meggyőződése volt, hogy elhagyták Budapestet. Azt hitte, Hartára (Bács-Kiskun vármegye) vitték – fogvatartói pedig meghagyták ebben a tévedésében. A börtön udvarán kiszállva alighanem ugyanaz a kép fogadta, mint most bennünket: szürke téglafalak, rácsos ablakok, betonplacc. 

Az udvari hangulatnál csak a lépcsőház és a cellasor nyomasztóbb. Az úgynevezett befogadási eljárás során a prímást belökték egy raktárba, ahol egy ávós őrmester letépte róla a papi ruhát, megfosztva identitásának maradékától is. Minden személyes tárgyát elvették, az óráját is, hogy ne tudja követni az idő múlását. Csak a hajnali ébresztő és az esti takarodó maradt támpontul. Kapott egy megsárgult alsóneműt, valamint egy daróckabátot és darócnadrágot. (A daróc nehéz, szúrós, durva gyapjú felhasználásával készült anyag.) 

A Mindszentynek (is) átadott börtönruházat 8–10 kilogrammot nyomott, ehhez járt egy nehéz, szöges bakancs és egy zsebkendő. 

Felmegyünk az első emeletre, ahol a cellák sorakoznak. A szűk, dohos lépcsőházban félhomály, omlik a vakolat, ehhez képest a folyosón fényár fogad bennünket, mivel a végében egy ablakon át beszűrődnek a napsugarak. „Első cellám sarokcella volt” – írta Mindszenty emlékiratainak Az én fegyházam című fejezetében. Megemlíti azt is, hogy az ablaka az udvarra nézett, e leírás alapján a folyosó utolsó cellájába belépve magunk elé képzelhetjük a darócruhás bíborost. 

Rekonstruálták azt is, hogyan festhetett a cella az ő rabsága idején: a sarokban egy priccs, rajta szalmazsák, azon a darócruha. Mellette egy durva deszkaasztal, rajta egyszerű alumíniumedények. Az egyik csajkának különleges története van: Nagy Brigitta nagyapja hozta haza az orosz hadifogságából. A bútorok oda voltak erősítve a padlóhoz. Szék nincs. 

Reggelente egy alumíniumból készült kancsóval hozhattak maguknak vizet a rabok a folyosóról, mert a cellákba nem volt bevezetve a víz. A „tátikán” – vagyis a vasalt faajtón található, lenyitható ablakocskán keresztül – az őrök még álmában is figyelték a rabot, szabályosan alszik-e. Ugyanis úgy kellett feküdnie, hogy az arca mindig látható legyen a kis kémlelőn át, kezét pedig a pokróc felett kellett tartania.

1949. október 15-én hajnalban az ablakából Mindszenty egy kivégzést nézett végig. Nem tudta, hogy az elítéltnek mi volt a bűne, azt sem, hogy kicsoda. Hogy fontos személy lehetett, az különös módon derült ki számára. A kivégzést szintén végignéző párt- és ávós vezetés átvonult az épület egyik szárnyába, levezetni a feszültséget. Farkas Mihály honvédelmi miniszter a mulatozás tetőpontján kitalálta, hozassák fel a cellájából Mindszentyt. Amikor meglátták a bíborost, irgalmatlan röhögésben törtek ki. Gúnyolták és heccelték, milyen jól áll neki a darócruha.

Miután visszakísérték a cellájába, a főpásztor imádkozott az elhunyt lelki üdvéért. 

Nem is sejtette, hogy a kivégzett Rajk László belügyminiszter volt, akinek lényegében a teljes Conti utcai raboskodását „köszönhette”. 

„Az áldás mindig visszahull: tulajdonképpen Rajk 1956. október eleji temetése volt az egyik katalizátora a pár héttel későbbi forradalomnak, és így Mindszenty bíboros szabadulásának is” – kapunk elgondolkodtató útravalót a történet zárásaként. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A sötét cella legszebb fénysugara

A szemközti cella mottója az lehetne: a hercegprímás „a börtönben vált szentté”. Mindszenty bíboros a börtönévek alatt kikerült a folyamatos cselekvésből, aktivizmusból, döntési helyzetekből, ám elfogadta állapotát, miközben a lelkisége kibontakozott, magyarázza az alapítvány irodavezetője. Ennek a mély lelki folyamatnak egyik mementója a cellában elhelyezett és kifejezetten ide készült bronz Krisztus-plasztika, ami annak a szentképnek a háromdimenziós változata, amit – egyetlen, véletlenül nála maradt személyes holmiként – a bíboros magánál tarthatott. 

A kép – amelyet egy ismeretlen hívőtől kapott ezzel a felirattal: „Devictus vincit”, azaz legyőzetve győz – egy normandiai szerzeteskolostorban álló szobrot ábrázol. A szobor ma már nincs meg, de megtalálták az eredeti mintáját, és az alapítvány felkérésére készült róla egy gipszmásolat, ennek alapján alkotta meg Rieger Tibor Kossuth-díjas szobrászművész a cellában látható plasztikát. 

Az installáció érzékelteti, hogy bár a bíboros magánzárkás fegyenc volt, egy rabtársa mégis akadt: Jézus Krisztus. 

Ugyanez a cella állít emléket Mindszenty bíboros és Pietrelcinai Szent Pio atya csodálatos találkozásának is a gazdagréti Szent Angyalok-templom Örökimádó kápolnájában látható secco megidézésével. Börtönéveinek kezdetén a szabadságtól való megfosztás szenvedését az is tetézte a bíboros számára, hogy nem engedték misézni. Életének ezt a végtelen kiüresítését oldotta fel Pio atya misztikus módon, bilokáció útján történt látogatása a bíboros börtöncellájában, ahol a szentmise bemutatásához szükséges kellékekkel felszerelve jelent meg. Ily módon lehetővé tette a bíborosnak a mise bemutatását, és ez erőforrást jelentett számára a túléléshez.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Újra a nyomasztó lépcsőházba sétálunk át, hogy lemenjünk a ráccsal fedett keskeny udvarra, amely a rabséták helyszíne volt, onnan pedig a sötét alagsorba. A börtön mélyén három helyiséget nézhetünk meg: a fegyvertárürítőt, egy büntetőcellát és a hajdani fürdőt. Utóbbihoz kapcsolódik Mindszenty bíboros kevés, „szép, megkönnyezni való emlékeinek” egyike. Ehhez tudnunk kell, hogy meglevő betegségét, Basedow-kórját a börtönben nem kezelték, és ehhez még súlyos tbc-fertőzést is kapott. Fizikai állapota nagyon leromlott; 1954 tavaszára nyolcvankét kilogrammról negyvennégyre fogyott. 

Ekkor történt meg vele, hogy a fürdőben egy alacsony, kövér őrmester egyszerre csak felé fordult és azt mondta: „én is keresztény vagyok”.

A kazamata-börtönben, egy mindenből kivetkőztetett, csonttá és bőrré vált főpásztor előtt történt ez az önkéntes hitvallás. Bár csak ketten álltak a helyiségben, a vallomás nem volt veszélytelen, hiszen a börtönben a „falaknak is füle volt”. És mégis elhangzott a mondat egy Rákosi-rendőr ajkáról. „Nem halt meg a hit és a szeretet az egekig csapkodó gyűlöletben sem. Ami megmaradt belőlük, az sötét zárkám legszebb vigasztaló fénysugaraivá lett” – írta a bíboros visszaemlékezésében.

A „börtön himnuszaként” aposztrofált idézet elhangzása után sétavezetőnk a koromsötét folyosó végére invitál bennünket. A lefalazott lépcsőházban Alberto Ceppi olasz szobrászművész A 20. század keresztjeire feszített Mindszenty bíboros című szobrának másolata segítségével egy emlékhelyet alakítottak ki az alapítvány munkatársai, amelyet a lépcsőfokokon elhelyezett mécsesek világítanak meg. Az áporodott szagú csöndben megrendülve suttoghatunk imát a boldoggá avatandó bíborosért, illetve közbenjárását kérve. 

A nagykörút felé távozóban a Víg utcán sétálunk, ahol egy grund kerítésén áttekintve felfedezzük a börtön egyetlen, a külvilág számára látható ablakát. Innen, a napsütötte józsefvárosi utcáról egy kicsit talán kevésbé ijesztő látvány – nekünk mostantól a bíborost juttatja eszünkbe.

Formatervezőként a tengerig

Négy-öt éves korában csatajeleneteket, majd portrékat, madarakat, aztán feltuningolt Ford Mustangokat és saját „tervezésű” futurisztikus autókat rajzolt.  „Először erdész, aztán festőművész akartam lenni, ám amikor édesanyám megjegyezte, hogy az »összes valamirevaló« festő a halála után lett híres, akkor kicsit elgondolkodtam az irányváltáson” – vág bele a mesélésbe Ferenc, aki így, a szülők finom nyomására került a székesfehérvári Ságvári Endre gépipari technikumba, ahonnan egyenes út vezetett 1969-ben az Ikarus helyi gyárának tervezőrészlegére. Az első időszak igencsak unalmas volt a hatalmas kreativitással és fantáziával megáldott technikusnak: gyakorlatilag „fénymásolónak” alkalmazták, a buszok komplett karosszériavázáról pauszpapírra vetett terveket kellett újrarajzolnia. 

„Egy autóbusz vázszerkezetének megrajzolása nagyjából két hét, ezért talán érthető, mennyire untam én ezt az egészet. Később jöttem csak rá, micsoda hatalmas tudás »mászott« így be a fejembe azzal, hogy a buszok teljes belső szerkezetét megismertem!” – emlékszik vissza az indulásra történetünk hőse, aki szabadidejében a műszaki rajzolótábla oldalára skiccelte fel a fantáziájából kipattantó buszformaterveket. 

„Hát ez meg, mi, te csináltad?” – vette észre az egyik rajzot a gyár főkonstruktőre, aki azonnal meglátta a fiúban a tehetséget. 

Ferenc így 1977-ben megtervezhette az első, 543-as jelzésű midibuszát, amiből aztán külföldön, különösen Egyiptomban, Algériában igen sok fogyott. A világ akkor egyik legnagyobbjának számító buszgyár támogatta a továbbtanulását, és habár az Iparművészeti Főiskolára nem jutott be 1979-ben, nem sokkal később, miután a midibuszért Ipari Formatervezési Díjat kapott – minő elégtétel –, már vendégelőadóként hívták ugyanoda.

1982-ben, a győri műszaki főiskola járműgyártó szakának elvégzését követően – miután a gyerekkora óta csodált, nemzetközileg elismert Finta László formatervező visszalépett a gyár új, 300-as buszcsaládjának tervezésétől – a cég vezetése rábízta a hatalmas munkát. A tehetséges fiatal merészen nyúlt a feladathoz, s egy olyan letisztult vonalvezetésű, új megoldásokat felvonultató buszt tervezett, amely nemcsak Magyarországon kapott formatervezési nívódíjat, hanem például az 1985-ös frankfurti autókiállításon is hatalmas sikert aratott, s amelynek példányai később Svédország, Nagy-Britannia és Norvégia útjait is koptatták. A nemzetközi kiállításon olyan cégek vezetői csodálták meg ámulva az Ikarus speciális, tárgyalóbusznak készült példányát, mint a Mercedes, a MAN, vagy a Neoplan. 

És persze a nyugat is felfigyelt az Ikarus tervezőjére, akit például a Mercedes is próbált magához csábítani, ám aki ekkor még nemet mondott. 

A 80-as évek legvégén az Ikarus-gyár és a General Motors kooperációjában készülő 506-os mikrobusz gyártásának felügyeletére aztán Egyiptomba, a GM gyárába küldték a magyar formatervezőt, ami vízválasztó volt az életében: nemcsak azt tapasztalta meg, hogy a világ más buszgyárai milyen tempóban fejlődnek – miközben az Ikarus ekkor sajnos már lejtmenetben volt –, hanem azt is, hogy micsoda gyönyörűség rejtőzik a tengerekben. Az első Vörös-tengeri merülésein látott élővilág azonnal és végérvényesen beszippantotta őt, leginkább ezért bánta nagyon, amikor a kiküldetésből koholt indokok alapján fél évvel később hazahívták.

Kép

A Ghabbour-Scania tárgyalóbusz tervei

Királyi busz és békatalp

1991 januárjának egyik zord reggelén aztán megcsörrent a telefonja. Egy német fejvadász cég képviselője szólt bele a kagylóba, de csak annyit mondott, egy induló autóbuszgyártó cég keres formatervezőt és tervezőmérnököt, az országot azonban nem nevezheti meg. A kérdésre, vállalná-e a munkát, Ferenc igent mondott. Aztán amikor három hónappal később újabb hívást kapott, hogy menjen be az egyiptomi nagykövetségre vízumért, már tudta, hogy a tenger újra „magához rendelte” őt. Kairóban az is kiderült, hogy az a Ghabbour-Scania családi cég lesz a munkaadója, amelyik néhány évvel korábban az általa tervezett 543-as midibuszt összeszerelését végezte Egyiptomban: „Úgy éreztem, egy hatalmas kört zárt be, drótozott össze a Sors. Hiszen újra Egyiptomban voltam, közel a Vörös-tengerhez, a víz alatti csodákhoz, és újra buszokat, teljesen új buszokat tervezhettem!”

A kopt keresztény tulajdonban lévő cég vezetői határtalan bizalommal fogadták a magyar szakembert, akit egy új buszcsalád megtervezésével bíztak meg. Őrsi óriási energiával látott neki a munkának, az elkészült busz pedig hatalmas siker lett Egyiptomban, Szaúd-Arábiában. Különleges megbízásokat is kapott, például a szaúdi királyi család főhercegének kellett egy tárgyalóbusz enteriőrjét megterveznie. 

Annyit mondtak, a pénz nem számít, de tömör arany ne legyen benne. Így aztán az arab stílusban megtervezett beltérbe hatalmas, mozgatható bőrfotelek, különleges monitorok kerültek, a herceg nem kis csodálatára és teljes megelégedésére. 

„A jó formaterv az, amin 4–5 év múlva sem lehet találni olyan részletet, amire azt mondhatnám, hú, ezt másképp kellett volna csinálni. Éppen ezért én nagyon türelmesen addig „csiszolom” a rajzot, készítem a verziókat, amíg eljutok oda, hogy már nincs több ötletem” – osztotta meg filozófiáját Őrsi Ferenc.

Karrierjének igazi csúcsidőszaka akkor következett, amikor főnöke, Karim Ghabbour 1997-ben kivált a cégből és húszegynéhány fővel megalapította az MCV nevű buszgyártó céget, amely ma már MCV-Mercedes néven működve hat és félezer embert foglalkoztat a világ minden részén. Itt lett vezető formatervező, brandteremtő a magyar mérnök, akinek az itt tervezett buszai között volt olyan, amelyet a Mercedes buszgyár a saját standján állított ki a hannoveri kiállításon. A legbüszkébb talán az MCV 600 jelzésű, második generációs luxusturistabuszra, amelynek különleges vonalvezetésű lámpáit azóta a világ számos pontján koppintják. 

És miközben a szebbnél szebb buszokat tervezte, civilben elkezdődött a ceglédi fiú „párhuzamos élete”. A megkeresett nem kevés pénzét betehette volna a bankba, vagy költhette volna drága autókra, ám ő másképp döntött. Hétvégente bedobálta a csomagtartóba a békatalpakat és a sznorkelpipát, majd 500 kilométert levezetett a Vörös-tengerig: „Van abban valami izgalom, hogy az ember ólomsúllyal a derekán egyetlen levegővel lemerül, hogy lencsevégre kapja a csodálatos élővilágot.” 

„Aztán persze a halacska éppen akkor áll be a legjobb pozícióba, amikor az embernek már alig van levegője. Na, ilyenkor az a tizenöt méter fölfelé nagyon sok tud lenni!” – mondja viccesen a magyar búvár, aki az előbb taglalt okok és indokok miatt vágott bele a palackos merülésbe. 

Cousteau kapitány nyomában

Ebbe a különleges világba Mustafa – egy arab nevű, ám valójában egy, a múltja elől menekülő európai férfi – vezette be, aki dolgozott például a híres Jacques Cousteau fiának a hajóján, de volt helikopterpilóta, és a belga tévé dokumentumfilmese is, és aki nagyon sokat tudott egy, a NATO-hoz kapcsolódó korrupciós ügyről is. 

Ugorjunk itt vissza egy kicsit az időben: a Thistlegorm nevű brit kereskedelmi hajó 1941-ben kapott bombatalálatot a Vörös-tenger északi részén. A roncsot 1956-ban Jacques Cousteau fedezte fel, de a koordinátáit senkinek sem árulta el, talán ezért is vált olyan híressé ez a hajó A csend világa című filmben: „Ezt a fantasztikus filmet még kisiskolás koromban láttam, és amikor a sors úgy hozta, hogy a búvártársaimmal sikerült újrafelfedeznünk a roncsot, leírhatatlan élmény volt. Elképesztő érzés volt évtizedekkel később a filmben látott helyszíneken merülni, főleg a Thistlegorm-nál, hiszen kevesen mondhatják el, hogy évtizedekkel előttük Cousteau volt ott az utolsó búvár!” – mondja. 

Az előírások szerint egyébként a kezdő búvárok legfeljebb csak 18 méter mélyre merülhetnek hosszabb időn át, de a magyar formatervező – hála az említett Mustafának – már a harmadik alkalommal 40 méter mélyen volt. Akkoriban még nagyon kevesen búvárkodtak a Sínai-félszigeten, így a cápák elég sok helyen feltűntek alkonyatkor, dagálykor, így már a negyedik merülésén találkozhatott élete első cápájával: „Soha nem felejthető pillanat, igazi adrenalinlöket volt! Immár túl vagyok a 2100. merülésemen, s ebből 900 esetben nagy cápákkal is találkoztam, közelről. Tény, hogy tisztelni kell őket, és vannak időszakok, amikor nagyon oda kell figyelni. 

Két éve például, amikor az Indiai-óceánban merültünk, egy ötméteres tigriscápa nekiesett az egyik búvárvezetőnek, és csak azért nem tudta leharapni a férfi karját, mert az állat orra fennakadt a sűrített levegős palackban. 

A fogak nyoma azonban örökre ottmaradt a férfi vállán” – idézte fel a csöppet sem kellemes kalandot beszélgetőtársunk. 

Véleménye szerint egyébként elsősorban a provokált cápák támadnak, akiket sajnos egyre több helyen etetnek, hergelnek kézben tartott vagy botra felfüggesztett hússal, hogy a ritkán merülő amatőr búvárok garantáltan láthassák őket. A Vörös-tengerhez köthető cápatámadások 80 százalékáért egyébként a Longimanus vagy óceáni fehérfoltú cápa a felelős, amely egy különösen agresszív faj. A másik, amiért a felszínen úszó ember veszélyben lehet, az a cápa évmilliós ösztöne: hiszen mi lebeg a tenger felszínén? Általában valamilyen döglött, vagy sérült állat, amit könnyű levadászni. Így talán már érhető, ha a tengerek urai zsákmányként tekintenek a „felül vergődő”, fura, békatalpas teremtményekre. Mindettől függetlenül bizony többször előfordult, hogy egy merülés során hősünknek orrba kellett vágnia egy-egy túl kíváncsi példányt a fényképezőgépével vagy a videokamerájával. 

Az orruk ugyanis a legérzékenyebb pontjuk, tele idegvégződéssel, így egy jól irányzott ütés az elrettentés leghatásosabb módja. 

„Az elmúlt évtizedekben rengeteget merültünk csak párban a társammal, mások nélkül. Ez olyan élmény, mint amikor valaki kimegy az erdőbe, elrejtőzik, és várja, hogy az őzek, madarak megjelenjenek. Pontosan így történik a víz alatt is: 15-20 perc múlva egyszer csak megjelentek a ráják, a cápák, a színpompás halak fölöttünk, és olyan csodálatos dolgokat láttunk, amiket soha nem felejtünk el. Sajnos a globális felmelegedés hatásai már ebben a mélységben is látszódnak, egyre több korallzátony fehéredik ki, pusztul el” – mondja szomorúan Ferenc, aki tavaly jelentette meg Cápák és ceruzák címmel az életéről szóló könyvet, amelynek bevételét a Kékgolyó a Daganatos Betegekért Alapítvány számára ajánlotta fel. Azóta túl van közel 20 előadáson, beszélgetésen, amelyeken elképesztő támogatással, segítséggel és érdeklődéssel találkozott, s lassan a kinyomatott kötetek is elfogynak.

A kapuban, búcsúzáskor jegyzi meg, formatervezői munkásságért idén márciusban átvehette a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést. Én meg nem győzök gratulálni, és elnézést kérni, hogy a nagy elismerésről nem tudtam. De ő már egy különleges merülésről beszél, amelyet jövő tavasszal tervez. A hely még titok, de a cápák már várják a régi barátot.

Oké, de tulajdonképpen hová dobjuk? Mert az rendben, hogy papír. De a logó azt is jelzi, hogy a termék műanyagot tartalmaz. Ettől még mehet a papírba? Vagy akkor inkább a műanyagba, mint az italoskarton-csomagolások? Esetleg a kommunálisba kerüljön? Szóval, anya, te biztos tudod, majd dobd ki, légyszi a megfelelőbe – zárja le a dilemmáját. 

A piros-kék jelölést a haldokló teknőssel az a 2021-ben hatályba lépett uniós szabályozás vezette be, amely az egyszer használatos műanyag termékekről szól, és amit 2022 nyara óta kötelező alkalmazni. Figyelemfelhívásként választották ezt az állatkát, mivel évente nagyjából ezer teknős pusztul el a növekvő műanyaghulladék-mennyiség miatt. Az elviteles poharakon túl további három, egyszer használatos terméken találkozhatunk a piros-kék teknősös logóval: egyes, műanyagot is tartalmazó egészségügyi termékeken (betéteken és tamponokon), nedves törlőkendőkön, valamint dohánytermékeken. 

Bevallom, én is elgondolkoztam, mihez kezdjek ezzel a pohárral. Több dologtól függ, hogy egy adott helyen milyen hulladékkezelési gyakorlatot követnek – a rendelkezésre álló technológiától kezdve a kezelés eredményeként létrejövő másodnyersanyag-felvevő piacán át a politikailag preferált és támogatott lehetőségekig. 

Az interneten kizárólag a Zöld Követ Egyesület honlapján találtam útmutatást arra vonatkozóan, hogy hová kell dobni a poharat. Ők a kommunális hulladékot javasolják. 

Az FKF és a MOHU honlapján nem találtam információt. Előbbitől e-mailben is érdeklődtem, de lapzártáig nem kaptam választ. A Humusz Szövetségtől elektronikus úton azt a tájékoztatást kaptam, hogy az anyag kompozitjellege miatt a kommunális gyűjtőben a pohár helye.

A szakértők is dilemmáznak 

Több tudományos cikkben is azt olvastam, hogy az ilyen kompozit- vagy más szakkifejezéssel élve társított csomagolások nem újrahasznosíthatók. Ugyanakkor a szakmai körökben megkérdezett kollégák közül voltak, akik úgy vélekedtek, hogy szerintük bedobható a papírgyűjtőbe, mert valószínűleg a papírfeldolgozás első fázisában, az úgynevezett pulperben történő mosás során leázik a műanyag, és akkor legalább a papírrész újrahasznosulhat. Mások szerint a pulperben nem válnak szét az egyes anyagtípusok.  

A Facebookon elindítottam egy felmérést arról, hogy hogyan vélekednek általában a pohárhasználók. Hatvan választ kaptam. 

A válaszadók negyvenöt százaléka a papírgyűjtőbe, huszonöt százaléka a műanyagba, harminc százaléka pedig a kommunálisba dobja ezeket a poharakat.  

Az újrafeldolgozásra szánt papír- és kartonkategóriáiról szóló szabvány szerint a szerves anyagok, köztük az élelmiszerek úgynevezett tiltott, a műanyagok pedig papíridegen összetevőknek minősülnek. A szabvány tehát nagyon szigorú.  

Illusztráció forrása: Freepik

Az sem mindegy, hol komposztáljuk 

És ha még eddig nem volna kellően bonyolult a kérdés, akkor elmélyedhetünk a különböző műanyagok jelentette kihívásokban is. Mert a politejsav (PLA) is műanyag, de a polietilénnel (PE) szemben természetes eredetű. Ugyanis magas keményítőtartalmú növényekből állítják elő. Például kukoricából. Szokták ezért bioműanyagnak is nevezni. A PLA-ból készült termékeket pedig a gyártói környezetbarát termékként, komposztálhatóként árusítják. 

De jellemzően a legtöbb helyen azt már nem írják le, hogy ez a komposztálhatóság kizárólag ipari, szabványosított körülmények között történő komposztálást jelent. 

Házi komposztálóban ilyen körülményeket nem tudunk biztosítani, és a természet lágy ölébe kerülő PLA-termékek sem úgy viselkednek, mint az ipari komposztálási folyamatba kerülő társaik. 

Sőt épp azért kell ezeket is a teknőslogóval ellátni, mert ha a természetbe kerülnek, akkor a biológiai lebomlásuk olyan lassú, mint a mesterséges műanyagoké. Persze, ha egy PLA-termék a műanyag-újrahasznosítóba kerül, akkor a szakemberek legalább úgy fogják a fejüket, mint amikor a PE-pohár kerül a komposztálóba. Nem tesznek jót egymásnak. 

Szóval valójában a PLA-termékeket is külön kellene szelektálnunk, hogy az iparilag komposztálható jelzéssel ellátott hulladékkezelési csatornába kerüljenek. Már, ha létezik ilyen. Én egyelőre nem találtam ilyen megoldást.

A saját pohár rizikója 

A gyártási technológia folyamatosan fejlődik annak érdekében, hogy a jövőben lehetőleg még kevesebb műanyagot használjunk. A gyártók számtalan új anyaggal kísérleteznek a papírpoharak esetében is. Vannak már műanyagmentes bevonatok, amelyekről általában annyi olvasható, hogy vízbázisúak. Vajon ezeknek a termékeknek a hulladéksorsa hogyan alakul majd? 

Megoldást jelent-e az egyszer használatos poharak elkerülése? Ha például viszem magammal a saját, többször használatos poharamat vagy kulacsomat, és abba kérem a kávét? Megpróbáltam. És szépen finoman el is utasítottak. 

Mivel minden vendéglátóhely maga döntheti el, hogy vállalja-e azt az élelmiszer-biztonsági kockázatot, amelyet egy „saját pohár” jelent. És a legtöbb helyen nem vállalják.

Döntés itt és most 

Jó, jó, de akkor mi a megoldás? Hová dobjuk ezeket a műanyagos papírpoharakat? Talán ma Magyarországon tényleg az a hivatalos álláspont, hogy a kommunális hulladékban a helyük. Én mégis úgy gondolom, jobb választás a papírhulladék. Azért, mert ha mégis létezik, vagy a közeljövőben elérhetővé válik olyan technológia, amely tud jobb megoldást kínálni, mint az a sors, amely a kommunális hulladékban várna a poharakra, akkor a papírhulladékok válogatása során beterelhetik ebbe a csatornába. 

Ha pedig ma még itthon az energetikai hasznosítás (vagyis az égetés) a legjobb lehetőség, akkor talán innen juthat a válogatást követően a legjobb minőségben az égetőbe ez a fajta hulladék. Így én, amíg valaki meg nem győz más megoldásról, a papírhulladékba fogom dobni ezeket a poharakat.  

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„A készülődés az ünnepre legalább olyan jó lehet, mint maga az ünnep. Advent a karácsonyi várakozás ideje. (…) Mindig előre készülődj! Az örömmel végzett munka nem fáraszt, hanem erősít. De csak annyit vállalj, amennyit bírsz! Nem is annyira az eredmény a fontos, hanem maga a cselekvés” – írja Polcz Alaine pszichológus, író Főzzünk örömmel! című kötetének ünnepekről szóló fejezetében. 

A recepteket, valamint háztartási- és életvezetési tanácsokat egyaránt tartalmazó kötet 1998-ban jelent meg először – és rövid idő alatt a szerző egyik legnépszerűbb írásává vált. Sikerét nemcsak a sokszor már elfeledett, nagyanyáink konyháinak melegét idéző receptjeinek, de a hétköznapokba is könnyen beilleszthető, „életszagú” jótanácsainak, élőbeszédszerű stílusának és játékosságának is köszönheti. 

„Polcz Alaine azt írja: tapasztalatunk egyenes arányban nő a tönkretett ételek számával. Valami hasonlóra szeretnénk felhívni a figyelmet az idei kötetek kiválasztásakor is: fontosnak tartjuk megmutatni, hogy az ünnep nem attól lesz igazán emlékezetes, hogy minden tökéletesen sikerül, hanem attól, hogy azokkal vagyunk, akiket a legjobban szeretünk. Ehhez a tökéletlenségében is szép karácsonyhoz két, kicsit nosztalgikus érzéseket előhívó kötetet választottunk, és ezeket új köntösbe öltöztettük” – mondja Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri marketing- és kommunikációs igazgatója. 

Fotó forrása:Libri

A Polcz Alaine-kötethez hasonlóan a Micimackó – Bölcsességek a Százholdas Pagonyból is tele van derűvel, humorral, kedvességgel. A kötet Alan Alexander Milne regényéből kiemelt, ikonikus idézeteket sorakoztatja fel, a szöveghez ugyanakkor jól ismert és kedves illusztrációk is társulnak – így ez a kötet a felnőtt és gyermek olvasók számára egyaránt remek téli lapozgatnivaló vagy akár karácsonyi ajándék is lehet. 

Fotó forrása:Libri

Az elmúlt években a Libri több népszerű mű díszkiadásával jelentkezett. A sort Antoine de Saint-Exupery örök klasszikusa, A kis herceg nyitotta, az utóbbi években pedig a klasszikus meseirodalom legnagyobbjait – E.T.A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című írását és L. Frank Baum Óz, a csodák csodája című kötetét – adták ki, míg az azt megelőző években a magyar szépirodalom legnagyobbjainak alkotásait – többek közt Szerb Antal Utas és holdvilág, Gárdonyi Géza Ida regénye, Babits Mihály A gólyakalifa című műveit, valamint Krúdy Gyula Szindbád, az álmok hajósa című kötetét – jelentették meg a karácsony előtti időszakban. 

A Libri karácsonyi díszkiadású köteteihez kapcsolódó akcióról részleteket a https://www.libri.hu/boldog oldalon lehet olvasni.

A Libri az ország prémium, piacvezető könyvkereskedőjeként szakértői szemléletet és megbízhatóságot közvetít. Mindenkori missziója az olvasás és a kultúra népszerűsítése. Országos méretű, 56 boltot magába foglaló hálózatával és webáruházával évente több millió vásárlót szolgál ki. A Libri a hazai könyvrajongók első számú választása.

Van miért, van kiért

A nyugati társadalmakban az elmúlt évtizedekben a pozitív pszichológia térhódításának köszönhetően előtérbe került, sőt célként fogalmazódott meg, hogy az egyén találja meg a saját boldogságát. Bár bizonyos szempontból az életünk egyre könnyebb és kényelmesebb, mégis folyamatosan növekszik a depresszióban szenvedők, kétségbeesett, valódi életcélok nélkül sodródó emberek száma. 

Ennek oka hazai és nemzetközi kutatások szerint is az, hogy sokan nem látják, mi az életük értelme.

Miközben kultúránk a boldogságot megszállottan kergeti, valójában pont ez tesz boldogtalanná minket. A kulcs tehát az élet értelmének megtalálása, a számunkra helyes célok kijelölése. Ebben jó példával járnak előttünk a kék zónák szépkorúi.

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat. 

A szardíniai, akárcsak az ikáriai százévesek számára, a család jelenti a legfőbb életcélt. Az idősek a családdal vagy a család közelében élnek. Szeretet, megbecsülés, a valahová tartozás érzése itatja át mindennapjaikat. Lehetőségeikhez mérten életük végéig aktívan kiveszik részüket a munkamegosztásból. 

A család iránti elkötelezettség, az élethosszig tartó munkakedv megtartó erő számukra, így minden egyes nap célt és értelmet nyer. Ugyanez igaz a nicoyai százévesekre is, ők ezt plan de vidának nevezik, Okinavában pedig ikigainak hívják az okot, amiért reggel felkelnek. 

Az itt élő szépkorúak, a többi kék zónában élő társaikhoz hasonlóan, kilencven-százévesen is aktívak még, mozgásban vannak, tudják, hogy mi az életük értelme. 

Ezekben a kultúrákban rendkívüli figyelmet és tiszteletet szentelnek az időseknek, éreztetik velük, hogy fontosak, szükség van rájuk. 

A kaliforniai Loma Linda hetednapi adventistái úgy tartják, hogy „viselkedéspilléreik” elvezetik őket Istenhez. A család mellett rendkívül fontos számukra a vallási közösségben végzett szolgálat, valamint az önkéntesség. 

Nem tudjuk, mit szeretnénk?

Kopp Mária és Skrabski Árpád kutatásaik során arra jutottak, hogy a helyes életcélok kitűzése és megtalálása a testi-lelki egészségünk megőrzésében fontos szerepet tölt be. Több írásuk, így az MTA Magyar Tudomány című folyóiratában A jövőről a jelenben címmel, 2007-ben publikált tanulmányuk is a magyar népesség életkilátásait vizsgálta. A szerzőpáros a magyar társadalom legsúlyosabb problémáját abban látta, hogy rendkívül sokan halnak meg úgymond idő előtt. Ez azt jelenti, hogy a magyarok többsége akár évtizedekkel tovább is élhetne. 

Ezt a szomorú jelenséget három egymással összefüggő, fő okra vezették vissza: a krónikus stresszre, az anómiára (az a meggyőződés, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és a törvények megszegésével lehet eredményeket elérni), valamint a céltalanságra. „Az élet értelmébe vetett hitet életkortól, nemtől és iskolázottságtól független lelki és testi egészségi védőfaktornak találtuk” – fogalmaztak tanulmányukban a szerzők. „Ez azt jelenti, hogy azonos életkörülmények között a társadalmi átalakulás negatív hatásai sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van értelme.”  

A helyes életcélok tehát nemcsak mentális, de testi egészségünk szempontjából is fontosak. Mit is jelent ez a mi életünkben? 

„Ahhoz, hogy megtaláljuk életcélunkat, először is magunkat kell megismernünk, és meg kell fogalmaznunk a számunkra fontos értékeket – fogalmaz Hellinger-Sólymos Krisztina pszichológus. – Azt gondolnánk, ez egyszerű. Klienseimmel azonban sokszor már azon a ponton elakadunk, amikor azt kérdezem tőlük, hogy ha minden adott volna a számukra, mit szeretnének csinálni és elérni az életben. Nagyon sok ember nem tudja ezt megfogalmazni. Rájuk az jellemző, hogy olyan családban nőttek fel, ahol gyerekkorukban nem az ő, hanem a szülők szükségletei és igényei voltak a középpontban. Megtanultak rájuk hangolódni, az elvárásaikat és a hangulataikat pedig minél jobban kiszolgálni. Sok ember, bár a felszínen úgy tűnik, rendben éli az életét, nem találta meg, hogy valójában ő maga mire is vágyik, mire van szüksége, mik az erősségei.”  

Az életcél megnyugtat

A helyes életcélok megfogalmazását nagyban hátráltatja a megfelelési kényszer is, amelyet mások – vélt vagy valós – elvárásaiként élünk meg. Anélkül, hogy tudatában lennénk, életünk minden területén megjelenhet ez a kényszer, irányítva érzéseinket, gondolatainkat, döntéseinket, tetteinket. Gyerekkorunktól kezdve olyan viselkedésminták, belső szabályok is kialakulhatnak bennünk, amelyeket már sajátunknak vélünk, miközben valójában diszkomfortérzetet keltenek bennünk, rosszul érezzük magunkat tőlük, de nem értjük, miért. 

Önismeretünk mértéke határozza meg azt, mennyire vagyunk tudatában ezeknek, mennyire tudjuk elválasztani a minket segítő és a mérgező elvárásokat egymástól.  

„Az életcélok megfogalmazásához a nulladik lépés tehát a helyes önismeret, amelynek révén számolunk a fentebb említett két tényezővel is. El kell indulnunk az önismeret útján, hogy meglássuk és megfogalmazzuk a saját, belülről vezényelt életcélunkat. Az igazán jó céloknak a mellékterméke az, hogy boldognak, sikeresnek, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. Ha tudjuk, hogy amit teszünk, annak értelme van, és azt látjuk, hogy jó felé haladunk, akkor magabiztossá válunk, és megbirkózunk a nehézségekkel. Az életcél olyan, mint a világítótorony. Megtalálása nagyon megnyugtató tud lenni. A japánok ikigai életszemlélete ebben sokat segíthet nekünk is.”  

Okinava több mint egy évezrede híres arról, hogy kiugróan sok az idős lakója. A japán felfogás szerint, ebben kulcsfontosságú szerepet játszik az ikigai megtalálása. A kifejezés szabad fordításban annyit jelent: ok a létezésre, amely célt és értelmet ad az életnek. Héctor García és Francesc Miralles könyve, az Ikigai – A hosszú élet japán titka egyfajta útmutató ahhoz, hogy jobban megértsük ezt az életfilozófiát, a gyakorlati feladatsorok pedig segíthetnek rátalálni életcéljainkra. 

Ahhoz, hogy felismerjük, mi számunkra az ikigai, azt javasolják, hogy négy kérdésre keressük meg a választ. Az első kérdés: Mi az, amit szeretek csinálni, mi ad örömet, minek a végzése közben kerülök flow-állapotba? A következő: Ezek közül, miben vagyok tehetséges, mit csinálok kiemelkedően jól? A harmadik: Mit adhatok másoknak, mivel teremthetek értéket, hol tudok konstruktív tagja lenni egy szűk vagy tágabb értelemben vett közösségnek, milyen problémákat vagy hiányosságokat látok a környezetemben, amelyekre választ tudok adni az ikigain keresztül? A negyedik kérdés: Mindez biztosít-e megélhetést magam és a családom számára? Amennyiben ez utóbbi kérdésre a válasz nemleges, akkor az ikigait megélhetem hobbiként, önkéntes munkaként vagy közösségi szolgálatként. 

A lényeg, hogy azt érezzem: tudok valamit adni másoknak, hozzájárulok a nagyobb jóhoz. 

A hivatás és az időskor tartalma

„Tulajdonképpen Csíkszentmihályi Mihály elméletének is ez a lényege. A flow-élményt akkor éljük át, ha valami olyat csinálunk, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, és abban elmerülve mintha megállna az idő – jegyzi meg a pszichológus. – Ugyanezt mondja Viktor E. Frankl motivációs elmélete is, a logoterápia. Ennek értelmében az ember elsődlegesen arra törekszik, hogy az életét értelmesnek érezze. Ehhez pedig elengedhetetlen megfogalmaznunk, milyen értékek szerint éljük az életünket. Egy keresztény hívő embernek nagyon sok minden adott, evidens, érthető és célként is jelen van, ami a nem hívők számára egyáltalán nem egyértelmű. Hívőként mindennek az alapja az a hit, hogy Isten szemében kincs vagyok, érték, egy folyamatban élek, és az Isten munkálkodik rajtam, bennem és általam. Küldetést kaptunk: menjünk, és tegyünk tanítvánnyá minden népet a hivatásunk, a hobbink, vagy ha úgy tetszik, az ikigaink által. Ezt csinálhatom fodrászként, esztergályosként, anyaként és pszichológusként.”  

Ne felejtsük el azonban, hogy a kék zónák százévesei számára a család az első, aktívan részt vesznek a családjuk életében. Ezenkívül fontosak a sokszor egymással összeérő, baráti és vallási közösségeik is, a ténykedés velük és értük. 

Mindennap megélik, hogy szükség van rájuk, szeretik őket. 

„A mi társadalmunkban az idősek sajnos nagyon rossz állapotban vannak – folytatja Hellinger-Sólymos Krisztina. – Sokan a nyugdíjas éveikbe lépve, hirtelen egy nagy ürességben egyedül találják magukat. A családtagok az ország másik végén vagy külföldön élnek. Nem magától értetődő, hogy valaki idős korában is aktív, társasági életet élő ember, vagy a családja életében aktív szerepet tölt be. Segítenünk kell az időseknek, hogy megtalálják, mi az, amiben értékesnek és fontosnak éreznék magukat, mi az, amiért érdemes felkelniük. Ha megtalálják ezt az életcélt, mentálisan, pszichésen és fizikailag is jobban érzik majd magukat.”  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Angyaltollat keresni mentem…” címen rendezték meg Nagy László és Szécsi Margit hagyatékátadását a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerzőpáros örökösei és jogutódjai a centenárium közeledtével úgy határoztak, hogy a birtokukban lévő naplókat, magán- és szakmai levelezéseket, képeslapokat és egyéb fennmaradt személyes tárgyakat közkinccsé teszik a múzeumon keresztül. Ezáltal nemcsak Nagy László igazolványai és hivatalos okiratai, saját kezűleg készített sétapálcája és egyéb kézműves eszközei kerültek a PIM tulajdonába, hanem immár hiátus nélkül kutathatóvá válik a Nagy László-életmű, beleértve az eddig elveszettnek hitt drámafordításokat és Szécsi Margit kuriózumnak számító kéziratait is.

Bolgár műfordító volt, kötődött a népzenéhez

Nagy László költői munkássága széles körben ismert, azt azonban kevesen tudják, milyen sokoldalú művészembert tisztelhettünk a személyében. Az útközben költővé avanzsálódott Nagy László szakmai pályafutása korántsem egyenes úton jutott el a posztmodern lírához. Az első kanyart a képzőművészet felé vette, ugyanis hosszú éveken keresztül festőnek készült, majd grafikusnak tanult. Mindezt a bölcsészkar miatt hagyta félbe, ahová a Jeszenyin irányába tanúsított mély csodálat és a műfordítói szándékok vezérelték. Ekkor elvétve már publikált különböző folyóiratokban saját verseket is. Az orosz lírát azonban hamar új passzióra cserélte, amely egy életen át elkísérte, ugyanis a ’40-es évek végén Bulgáriába utazott, hogy elsajátítsa a nyelvet és a bolgár kultúrát. 

Nagy László egészen a mai napig az egyik legjelentősebb bolgár műfordítónk, akire Bulgáriában is előszeretettel gondolnak vissza, Szmoljanban még emlékházat is berendeztek a tiszteletére.

Költői pályafutásának felívelése azonban csak a hazaérkezése után következett be. Nagy László azon kevés költők közé tartozott, akik a szocializmus cenzúrájában is a támogatott kategóriába estek, így az ’50-es évektől kezdve két-három évente új kötettel jelentkezett. Ebben az ezerarcú életútban az a legszebb, hogy bár a fő csapása végső soron a költészet lett, kedvtelésképp megmaradtak mellette az egyéb képzőművészeti tevékenységek is. Így számos grafika maradt fent tőle, ugyanakkor az amatőr szobrászat, a fafaragás és a népművészet is foglalkoztatta. A PIM tulajdonába került például egy köcsögduda is Ladik Katalin ajándékaként, amelyet Nagy László saját kezűleg készített.

A (nép)zenéhez azonban nemcsak a hangszerkészítés útján kötődött, hanem a Sebő Ferenccel való közös munka révén is, így juthattak el a kontinensen túlra is a Nagy László-versek feldolgozásai. A Sebő Együttes dalai az átadási ceremónián is felcsendültek, mintegy megkoronázva az ünnepséget. A dalokat olykor Sebő Ferenc anekdotái szakították félbe, aki mosollyal az arcán emlékezett vissza arra a költőre, aki a tambura taktusaira pillanatok alatt szöveget tudott teremteni. A Táncbéli tánc-szók pedig egyenesen egy néptáncos próbateremben született, a máig ismeretes koreográfiával párhuzamosan, egyetlen ütőgardon kíséretében.

Örkény és a többi barát véleménye

De hogyan is gondolhatunk vissza a fennmaradt életművön és hagyatékon túl erre a sokoldalú költőre, már-már bölcsészeti polihisztorra? Mint magánszemélyre és mint alkotóra nem csupán naplóin, levelein, cikkein és költészetén keresztül emlékezhetünk, hanem azon a sok fennmaradt irodalomi szösszeneten át is, amelyek kortársai tollából maradtak fent. 

Nagy László ugyanis nem csupán aktív alkotói életet élt, hanem primer társasági köre is gyakorta a szerzőtársaiból állt össze. 

Ezek alapján megkísérelhető a költőóriás hétköznapi alakjának rekonstrukciója a fennmaradt levél-, vers- és naplórészletek révén.

Gyerekkorának és családtörténetének emlékeit öccse, Ágh István őrzi Kidöntött fáink suttogása című memoárján keresztül, ahol feleleveníti Nagy László első éveit, a születés pillanatától a gyerekkori csínytevéseken át a fiatal évekig. A kötetből betekintést nyerhetünk a Nagy család hétköznapjaiba. Ágh István a fennmaradt családi jegyzetek felhasználásával, a szülők és a testvérek visszaemlékezéseinek lejegyzésével a lehető leghitelesebb képet rajzolja meg Nagy Lászlóról, már-már szociológiai igényességgel ír arról a társadalmi rétegről, amelyben bátyjával együtt nevelkedtek. A szeriőz tartalom ellenére Ágh István derűvel emlékszik vissza a közös gyerekkori csínytevésekre, a falusi élet adta örömökre és viszontagságokra egyaránt. Mégis, a korban jelentősnek számító korkülönbség révén, leginkább követendő példaként, egyfajta eszményképként festette le a bátyját.

Kép

Fotó: PIM/Birtalan Zsolt

Nagy László családja, balról jobbra: a költő dédunokája; unokája, Nagy Borbála Réka; Ágh István; menye, Török Ildikó

A költői életmű emlékezetéhez nemcsak a kritikai visszhang köthető, hanem baráti megjegyzések, bírálatok is. Örkény István például – aki több ízben olvasta a Nagy László-írások nyersanyagát – meglehetősen bizalmas hangvételben és sajátos módon méltatta barátját egyik levelében: „Köszönöm, hogy elküldted verseidet és fordításaidat, amit illő tisztelettel vettem kézbe, hiszen ez már valami, egy életmű első, kisebbik fele, az ember vegye le a kalapját. (...) Hát, édes faszikám, nem valami könnyű olvasmányt küldtél te nekem.” 

„Nyögöd is a kötet végén, hogy nem vagy éppenséggel közérthető, de hogy én csak a második, harmadik nekimenés után mondhassam el, hogy no végre, ez mintha már nyiladozni akarna, ez a rejtvényköltemény, hát ez nem volt megbeszélve semelyik szigligeti nyaralásunkkor.” 

Juhász Ferenc kortársa és minden túlzás nélkül az egyik leghívebb barátja ugyanakkor lírai hangvételben emlékszik vissza (több költeményében is) szerzőtársára:

„Jött a köddel-
parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és
csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel
gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő
másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze…”

Szécsi Margit hitvesi visszaemlékezései mellett sem lehet szó nélkül elmenni, amelyek közül az egyik legmegragadóbb darab egy esszékötetében látott napvilágot: 
„Álma, már a jászol szalmáján is, óriási ábránd: Világkép: Párizstól az Ararátig – ha úgy tetszik: történelmi szivárvány híd. Ő, aki maga a nép: történelmi igazával és jogával a költészetben is azonnal és mindenkor élni akart – s a világot tudatosan és varázslatosan fogalmazta újra.
Amihez jogot érzett: a Mindenség.
Amit megvalósított: A MINDENSÉG, MAGYARUL.”

Egyedülálló hitvesi költészet

Szécsi Margit nem csupán az első olvasója, ihletője – és valószínűleg a legmélyebb értője – volt a Nagy László-verseknek, hanem egyben alkotó- és szellemi társa is a költőóriásnak. Nagy László és Szécsi Margit a húszas éveik hajnalán ismerték meg egymást, és egy éven belül házasságot is kötöttek. Inspiráló szerelem, amelynek nincs különleges, drámai története, a maga egyszerűségében szép és különleges. Különleges azért, mert az ellentétpárok jegyében két oldalról is megörökítették. A magyar irodalomban szinte egyedülálló kétirányú hitvesi költészetük egyszerre nyugodt és ideges, lelkesedő és rezignált, statikus és mégis mozgásban lévő, állandó, de folyamatosan formálódó…

Mi ezúttal a költő unokája révén emlékezünk vissza Nagy Lászlóra, aki bár személyesen nem ismerhette a nagyapját, hagyatékának gondozásával felelevenítette a néhol elfeledett költőóriás alakját. Az esemény után – ahol Nagy László egyszerű, mégis nagyszerű gyerekkori kedvencét, a szőlős kukoricalepényt szolgálták fel – mi is beszélhettünk Nagy Borbála Rékával. 

Ő mesélt nekünk például arról, hogy Szécsi Margit révén egy szelíd, alázatos, lelkiismeretes, ugyanakkor játékossággal rendelkező kép él benne a nagyapjáról; de azt is elmondta, hogy igazán közel mégiscsak a hagyaték által érezhette magát Nagy Lászlóhoz.

Az adományozás révén az életmű utóéletének alakítása kikerül a család kezei közül, immár az irodalomtörténészek, színháztudománnyal foglalkozó kutatók, folkloristák kezébe kerül az utókövetés, gondozás és restaurálás.

Nagy László 2025. július 17-én ünnepelné századik születésnapját, ami egyet jelent a centenáriummal, amelyen keresztül számos lehetőség nyílik majd közelebb kerülni a költői életúthoz és életműhöz. Több konferencia – akár tanulmánykötet, illetve koncert- és rendezvénysorozat, kiállítás, szavalóverseny, felolvasóest, budapesti és iszkázi megemlékezés – egyaránt kilátásban van az évforduló kapcsán.