„Ha az ember rátalál a jóra, meg akarja osztani a többiekkel” - roma nők a közösség szolgálatában

Cigány talkshow – így emlegetik egymás között a budapesti romák és nem romák a NősziRom Klub rendezvénysorozatát, amely első ránézésre valóban talkshow, hiszen adva van hozzá egy belevaló háziasszony, meglepetésvendégek, egy csipetnyi zene és irodalom, a lelkes közönség, és mindez természetesen élőben. Az esték különlegességét, azt a bizonyos többletet az adja, hogy olyan cigány nők köré szerveződnek, akik munkájukkal régóta szolgálják, gazdagítják közösségüket, és akik nemzedékeken át inspirációt, megerősítést jelenthettek, jelenthetnek sokak számára.

Váradi Éva, a NőSziRom megálmodója
Váradi Éva, a NőSziRom megálmodója – Fotó: Csoboth Edina

Horváth M. Judit fotóművész, Bódi Barbara festőművész, Rézműves Melinda néprajzkutató, Jónás Judit színművész, Horváth Mónika énekesnő, Hága Antónia volt parlamenti képviselő – az ő sorsukkal, életművükkel kapcsolatban nem állja meg a helyét a lépten-nyomon puffogtatott „zajos siker” kifejezés. Az ő vonatkozásukban csakis pazarlásról tudunk beszélni, mert anélkül, hogy tudatában lettek volna, fiatal cigányok százait formálták bátorságukkal, erejükkel, őszinteségükkel, érzékenységükkel. Az említett klub rendezvényeit nem hirdetik plakátok, nem szerepelnek rendezvényfüzetekben, mégis telt házzal mennek az esték, mert a „NősziRomnak nem közönsége, hanem közössége van”. A programokat hónapról hónapra három nő hozza tető alá: Váradi Éva szerkesztő, Daróczi Tímea műsorvezető és Szántó Marietta „Maya”, az Újpesti Cigány Önkormányzat képviselője.

Amikor terveztük a találkozót, én Timire és rád gondoltam, Évike, de te azonnal rávágtad, hogy Maya nélkül nem lenne teljes a beszélgetés.

Váradi Éva: Mert Maya a mi fiatal napsugarunk. Okos, ügyes, és nélküle elképzelhetetlen a NősziRom. Hálásak vagyunk azért, hogy van nekünk!

A nagy terveket általában nagy egymásra találások előzik meg...

Váradi Éva: Tényleg érzek némi sorsszerűséget a találkozásunkban. Maya a férjem egyik munkatársa, aki arra biztatott, hogy vegyük a szárnyaink alá, tanítsuk, adjunk át neki mindent, amit csak tudunk. Ezek a mondatok még erőteljesebb jelentést kaptak nemrég, amikor Maya édesanyja meghalt. Timire Setét Jenő hívta fel a figyelmem, amikor megtudta, hogy nagy szükségem lenne egy belevaló műsorvezetőre. Tudtam, kiről van szó, ugyanazokra a rendezvényekre jártunk évek óta, de sosem beszélgettünk, nem volt kapcsolódásom hozzá, csak messziről néztem, ahogy vonul egy magas nő gyönyörű cipőkben.

Daróczi Tímea: Jenőnek külön képessége volt arra, hogy az egymáshoz vagy a feladathoz illő embereket megtalálja és összeboronálja.

Sajnos a mi esetünkben a nagy találkozást már nem érhette meg, így azt szoktuk mondani, minket Jenő hagyott egymásra, mi az ő öröksége vagyunk.

Nem egy tipikus forgatókönyv, hogy egy szociális munkás elindít egy klubot, és a kis teadélután valóságos városi legendává növi ki magát.

Váradi Éva: Édesapám, Váradi Gábor festőművész 13 éves koromban vitt el először a Fővárosi Cigányház alkotótáborába, ahol roma festők, írók jöttek össze évről évre. Akkoriban a roma művészek többsége – akárcsak édesapám – nem a művészetéből élt, nem iskolában tanulta az ecsetfogást vagy a tollforgatást. Ez a tábor volt az egyetlen hely, ahol igazán felszabadultan alkothattak, ahol képezhették magukat. Ezek az alkalmak nagyon sokat jelentettek nekünk, gyerekeknek is. A varázslat abból állt, hogy észrevétlenül lettünk gazdagabbak, magabiztosabbak. Az ott megjelenő festők számomra természetes, barátságos, jókedvű, kedves emberek voltak. Később értettem meg, milyen óriások között lehettem. A felnőttek büszkén, szégyenkezés nélkül meséltek a cigányságukról, miközben szépséges cigánylányokat festettek, cigány dalokat énekeltek.

Daróczi Tímea: Én egy csepeli munkáscsaládba születtem. Emlékszem, ketten voltunk cigányok az egész iskolában, a másik fiú örökké taknyos volt. Nagyon nem akartam olyan lenni, mint ő, nem akartam cigány lenni. Kamaszkoromban volt az osztályban egy srác, aki nagyon tetszett, és amikor húsvétkor eljöttek a fiúk meglocsolni, könyörögtem anyáéknak, hogy ne zenéljenek hangosan, mert a végén még kiderül, hogy cigányok vagyunk. A szüleim összenéztek, és mosolyogva rám hagyták, nem zúdították a nyakamba, hogy egyébként is mindenki tudja: cigányok vagyunk.

Amikor felnőtt fejjel újra találkoztam a sráccal, elmondta, mennyire irigyelte, hogy mi mindig jókedvűek voltunk.

A szüleim számára a legfontosabb a tanulás volt, azt gondolták, így jobban boldogulok majd. Talán ez az oka, hogy nem cigányul beszéltünk otthon, hanem magyarul. Ebben biztosan része volt a szocializmusnak is, ami a maga sajátos módján próbálta integrálni a cigányságot. Változást a cigány értelmiség megszületése hozott, ami a történeti, a tudományos és a néprajzi kutatásokkal, az anyanyelvi művelődéssel kezdődött a ‘70-es évek elején. Ennek a „robbanásnak” a ‘80-as években mi is tanúi voltunk, például a balatonszemesi táborokban, amik kitörölhetetlen nyomot hagytak bennünk. Voltaképp ennek köszönhetem, hogy szeretek cigánynak lenni, hogy büszkén hordom a színes rózsás kendőket, a feltűnő fülbevalókat, hogy akartam és boldogan elfogadtam azt, akinek születtem, akivé váltam. Én sajátomnak érzem és rajongok a magyar népdalokért, Bartókért, József Attiláért, Máraiért, Cserháti Zsuzsáért is, de ugyanúgy enyém Lakatos Menyhért, Bari Károly, Roby Lakatos, a Parno Graszt vagy Kökény Attila is. Egyszóval hihetetlenül gazdagnak érzem magam.

Váradi Éva: Vannak emberek, akiknek a puszta jelenléte, a kisugárzása elég ahhoz, hogy feltöltődj, hogy boldogabbnak, erősebbnek érezd magad, jobbnak, reményszerűbbnek lásd magad körül a világot. A tábor tele volt ilyen emberekkel. Péli Tamás, Choli Daróczi József, Szentandrássy István, Nagy Guszti – én ott olyan sok jó dolgot kaptam, hogy az az egy hét egész évre feltöltött energiával. És milyen az ember? Ha rátalál valami jóra, előbb vagy utóbb meg akarja osztani a többiekkel, a következő generációval. Sajnos a nagyok közül már sokan elmentek, és akik még hál’ Istennek köztünk vannak, méltatlanul kopnak ki a köztudatból. Szerettük volna megidézni a múltat, hogy a fiatalok olyannak lássák őket, mint mi annak idején.

A te generációd, Maya, hogyan éli meg a cigányságát? Megérzik a fiatalok azt a köteléket, amiről Timi és Évike beszél?

Szántó Marietta, Maya: Csak a magam nevében tudok beszélni. Én soha nem akartam más lenni. Mindig is szerettem cigánynak lenni, cigány emberek között tenni-venni, mert az olyan jó érzéssel tölt el.

Azt gondolom, a budapesti cigány fiatalok körében egyre többen vagyunk büszkék a származásunkra, és tudatosan ápoljuk a kultúránkat, keressük egymás társaságát.

A NősziRom rendezvényein is rengeteg a fiatal.

Mit gondoltok, mitől ennyire népszerűek ezek az esték?

Daróczi Tímea: Egyértelműen Évi tehet róla. A műsor minden pontján érezni lehet a törődését, finomságát, szeretetét. A felkészülés nála nem csak annyit jelent, hogy felhívja a vendégeket, és leegyezteti az időpontot. Személyesen látogat el mindenkihez, és nemcsak tíz percre ugrik be, hanem ahogy legutóbb a rádiós Varga Ilonánál, beáll káposztát tölteni, és ha úgy adódik, megy ő is a temetőbe. Minden apró részlet fontos számára. Milyen verset, milyen zenét szeret a vendég, kik a kedvenc előadói? Mi a kedvenc virága? A kedvenc étele. Bevett módszere, hogy első lépésként keres magának egy „cinkostársat”, aki segít neki abban, hogy megtudjon minden apró részletet: kik azok a barátok, munkatársak, akik valamiért fontosak, jelentősek a vendég életében, majd a legnagyobb titokban meghívja valamennyit. Ha a vendég a tulipánt szereti, akkor tulipán lesz az asztalon, ha a liliomot, akkor liliom, ha a kedvenc étele a kapros-túrós, akkor a műsor után biztosan kerül belőle az asztalra, amit túlnyomórészt a barátok pakolnak tele, akik sohasem jönnek üres kézzel. Mindig hoznak valami finomságot a közös vacsorához: bodagot, pogácsát, töltött káposztát. A Magyar Televízióban műsorvezetőként eltöltött éveim alatt ilyen lelkiismeretes, alapos és profi szerkesztővel nem találkoztam. A közösen töltött munka minden percét élvezem a két lánnyal!

Váradi Éva: Azért a mai műsorhoz hosszú érési folyamat vezetett. Az első esténk után volt bennem hiányérzet, sőt némi csalódottság is. Aztán jött a világjárvány, ami mindent megakasztott. Ugyanakkor Maya legelső plakátja olyan jól sikerült, hogy tudtam, össze fog jönni, amit elképzeltünk. Aztán Jónás Judit színművész estjén egyszer csak éreztem, megszületett a NősziRom, mint abban az Angelina Jolie-filmben a fotós, aki elkapta azt a bizonyos pillanatot, a Gia nevű modell születését.

Azt már tudjuk, mit ad a közönségnek, a vendégeknek a NősziRom, de mit adott nektek?

Daróczi Tímea: Bevallom, eleinte volt olyan vendég, akivel nem annyira szimpatizáltam, sőt volt, aki kimondottan kihívást jelentett. De amikor elkezdtem a felkészülést, és elolvastam tőle ezt is, meg azt is, egyszer csak azon kaptam magam, hogy valójában én ezt az embert eddig csak láttam, de nem ismertem, és engem ez az ember nagyon érdekel.

Ezt eljátszottam párszor, és ma ott tartok, hogy bárkit szeretne meghívni Évi, jöhet, mert tudom, mire egy asztalhoz ülök vele, szeretni fogom.

Rengeteg értékes dolgot kapunk a vendégektől is, például Hága Antónia nagy kedvence a manush jazz. Azelőtt nem igazán hallgattunk ilyen zenét, ma pedig mindhárman lelkes Swing á la Django-, Jon Larsen-, Robin Nolan-rajongók vagyunk.

Kép
NőSziRom est

Mata András zenész, Balogh Ibolya óvónő és Rézműves Melinda néprajzkutató egy NőSziRom-esten – Fotó: Csoboth Edina

Szántó Marietta, Maya: Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy részese lehetek egy ilyen nagyszerű dolognak, és elmondani sem tudom, mennyire izgulok, amikor szemtől szemben állok olyan emberekkel, mint Hága Antónia vagy Horváth M. Judit fotóművész. Emlékszem, amikor Bangó Margit jött hozzánk, csak arra tudtam gondolni, uramisten, ez itt tényleg Bangó Margit! Milyen boldog lenne anya, hogy a kedvenc énekesnőjével beszélgetek.

Váradi Éva: Én nem is sejtettem eddig, milyen erős vagyok. A NősziRom előtt boldogan éltem a csendes, rendes családanyák életét, most pedig a műsor, a minőség érdekében képes vagyok a sarkamra állni, nehéz döntéseket hozni akkor is, ha fájnak. Az ember a kapcsolataiban, találkozásaiban mindig gazdagodik egy kicsit vagy sokat, és a meghívott vendégeink épp attól különlegesek, hogy akaratlanul is nagyon sokat képesek adni önmagukból. Bátorságot, hitet, erőt, elkötelezettséget, tartást. Az emberi sorsok, a múlt, a közös emlékek felidézik bennünk és a közönségben is, mi az, ami igazán fontos és értékes az ember számára. Stohl András, Seress Zoltán, Nemcsák Károly, Gergely Róbert az első felkérésre önzetlenül csatlakoztak az ügyünkhöz, és a meghívott barátok, pályatársak olyan szeretettel készültek/készülnek a találkozásra, ki dallal, ki találós kérdésekkel, hogy az estek óhatatlanul is kiemelik az embert a mindennapok taposómalmából, és megerősítik abban, hogy a világ jó hely, tele van jó dolgokkal, jó emberekkel.

Daróczi Tímea: A NősziRom számomra lehetőség arra, hogy valamit visszaadhassak a közösségnek mindabból, amit én is kapok. Ünnepekre a szűk családot szoktam meghívni, idén viszont a lányom, Rachel születésnapjára már Maya és Évike is eljöttek a családjukkal, őket is a NősziRomnak köszönhetem.

Mire vagytok a legbüszkébbek, melyik az a pillanat a NősziRom életében, amit fontosnak gondoltok kiemelni?

Váradi Éva: Arra vagyok a legbüszkébb, hogy tudunk tanulni, segítséget kérni egymástól.
Szeretem, hogy mindennek van története: a nevünknek, a találkozásunknak, de született már nálunk párkapcsolat is, és voltunk tanúi, előmozdítói nagy kibéküléseknek, bocsánatkéréseknek.
A mai napig elérzékenyülök azon, milyen örömmel, milyen sokan mozdulnak meg egy jó ügy érdekében. Neves művészek – Györgyi Anna, Szalóki Ágnes, Nyakó Júlia, Horváth Mari, Szilvási István, Bada Márta, Váradi Gábor, Kőszegi Edit – segítő munkája szintén felbecsülhetetlen. Nagyon sokan kellünk ahhoz, hogy egy jó műsor összeálljon. Nem utolsósorban a felkérést elfogadó vendégek, akik komolyan veszik a műsorban való megjelenésüket. Készülnek, izgulnak, és nagyon odaadóak.  

Daróczi Tímea: Rám a legnagyobb hatással az szokott lenni, mennyire meghatódunk, amikor szemtől szembe kerülünk a többiek szeretetével, amikor egy emberekkel teli teremben valaki vagy valakik elkezdik mesélni a saját történetüket, és mi mindannyian csatlakozunk ahhoz.

Kép
NőSziRom Klub
Fotó: Csoboth Edina

Nem kacérkodtok a gondolattal, mi lenne, ha a NősziRom egy televízió stúdiójában folytatódna tovább?

Váradi Éva: Kaptunk már ajánlatot, de nem szerettünk volna élni a lehetőséggel. Maya véleményével egyetértve a stúdióban a NősziRom elveszítené önmagát, azt a meghitt légkört, amelyben a vendégek otthon érzik magukat, ahol őszintén megnyílhatnak, beszélhetnek. És le kellene mondanunk a közös vacsorapartikról is, a televízióban kötelező promóciók miatt pedig oda lenne a vendégek meglepetése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének terveink a jövőre nézve.

Szántó Marietta, Maya:

A következő sorozatunkban olyan magyar nőket kívánunk bemutatni, akik sokat tettek a cigányság ügyéért, és már tervben van a férfiakról szóló szériánk is.

Daróczi Tímea: És tegyük hozzá, hogy nemsokára új díszletek között fogadhatjuk a vendégeket. Most is éppen nagy munkában vagyunk: a kanapé színét és stílusát egyeztetjük.

Váradi Éva: Nagyon szerencsések vagyunk, mert a férjem, Gábor, úgy is, mint a társam és barátom, de úgy is, mint a Rácz Gyöngyi Közösségi Központ alapítója és vezetője, a háttérből minden segítséget megad nekünk, biztosítja számunkra a helyszínt, az anyagi forrásokat. Nélküle még mindig csak álmodoznánk.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti