„Kevés embernek van bátorsága, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad”

A családotokban, ahogyan a hagyományos cigány kultúrában, az éneklés és a tánc nemcsak szabadidő-eltöltés, hanem érzelemkifejezés, együttlét, kommunikáció. Ha színpadra kerül, vagyis egy produkcióban ugyanolyan felszabadító tud maradni?   

Mindenféleképpen öröm, merthogy eleve azt visszük föl a színpadra, amit otthon is csinálnánk és csinálunk, csak színpadképes formába öntjük. 

Mi autodidakta módon tanultunk meg énekelni, a kezdetektől örömből zenélünk. 

Ami a lelkünkben van, azt egyébként is dalba öntjük, ez a lételemünk, improvizálunk, az előadó a szöveget az alkalomhoz megfelelően változtathatja. Ehhez a közönség részéről és a színpadon is nagy figyelemre van szükség, ahogyan otthon is meghallgatjuk a másikat. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a cigányok nem szeretik elmondani, amit éreznek, inkább elzenélik, elénekelik. Mi az, amit ki lehet mondani énekkel, és nem lehet vagy nem illik másképpen? 

 Nyilván léteznek illendőségi szabályok, van, amit még zenében sem fogalmazunk meg. Az elénekelt mondandónak nagyobb a súlya, és bennünk is könnyebben fogalmazódik meg, és sokkal közelebb jut a másik szívéhez. Azért kevés embernek van bátorsága ahhoz, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad. Pedig az embernek erre szüksége van, akár zenében, versben, írásban vagy más alkotásban. Isten ehhez különféle művészi eszközöket adott nekünk, és képességet is arra, hogy megértsük az ilyen üzeneteket. 

Mit jelent számodra a színpadi közönség? Az életedben a női szerep, az anyaszerep, most a nagymamaszerep az elsődleges, ezt mindig elmondod. Hogyan fér bele ebbe az esti fellépés, a turné? 

Amikor elkezdtünk zenélni, akkor lettünk egy pár a férjemmel, Rostás Mihály Mazsival, és akkor született meg a lányunk is. Akkoriban nem sokat énekeltem színpadon, csak vendégként a Romano Drom-ban, ahol a férjem tagként zenélt. Akkor így esett jól, és mindazt, amit abban az időszakban megélhettem a lányommal, nem adnám semmi pénzért. Most unokáim vannak, és amikor éppen nem vagyunk úton, a lányomnak segítek a három pici mellett. Talán nekem mindig egyszerűbb volt így, hogy a férjemmel együtt dolgozunk. Sok terhet átvállal, mindent előkészít. Ha mondja, hogy menni kell, akkor megyünk, és akkor tudom, hogy azt a napot meg fogja oldani a lányom nélkülem. De amikor nincs előadásunk, a száz százalékot próbálom adni a családnak. 

Azt hiszem, én a színpadon, a zenélésben is igyekszem anya és feleség maradni. 

Az apák és a nagyapák szerepe is ilyen fontos a családban? 

Mindenféleképpen, bármelyik családban. A fej adja a tartását a családnak. Nálunk megvan ennek a komolysága, miközben a játékossága is, hiszen a férjem is játszik az unokákkal, megyünk velük együtt mindenfelé. 

Nem könnyű ma megőrizni a szülői tekintélyt. Gyakorta hallani arról, hogy a szülők hányféleképpen traumatizálhatják a gyerekeiket, és sokan azért, hogy ezt elkerüljék, inkább „lemondanak” arról, hogy a gyerekeik tiszteljék őket. 

A kultúránkban a gyerekek mindig elsődleges helyet foglaltak el, a gyerekkoromban is, ma is. És azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet és odafigyelés őrzi meg a családfőt fejként. A tisztelet a szülő, nagyszülő részéről a gyerekek, unokák felé talán még fontosabb. Tény, hogy a mai fiatalabb nemzedék néha túl sokat enged meg magának, de ez nemcsak a cigány közösségekre, hanem az egész társadalomra igaz. 

Az csak romantikus közhely, hogy a cigány közösségek összetartóbbak, és inkább felelősnek érzik magukat egymás gyerekeiért is? 

Ez tényleg így van, de régebben ez nálunk is sokkal erősebb volt. Az internet berobbant az életünkbe, és ezzel együtt a közösségek tagjai is elszakadtak egymástól. Miközben nagyon jó, hogy akik távol vannak, családtagok, rokonok, online elérhetik egymást, közben sok közvetlen, emberi kapcsolatot el is vesztettünk. 

Lehet menteni a kultúrát, a dalokat fel lehet vinni a színpadra, lemezre. De hogyan lehet azokat az értékeket megőrizni, amelyek a hétköznapjainkban bújnak meg? 

Nehéz kérdés. Nagyon egyén- és családfüggő. 

Nálunk például megszűntek azok a közösségi terek, mint amilyenek a vásárok voltak, ahol spontán módon találkozhatott sokféle cigány és nem cigány ember. 

Nagyon anyagiassá váltak az emberek, és ez óriási probléma. Mindent ehhez kötünk, és lassan tényleg nem tud örömöt okozni az, hogy egymást látjuk. Gyerekként boldogok voltunk, ha volt egy karácsonyfánk, és volt mit enni, ha békességben, szeretetben együtt tudtunk lenni. Ma meg már az sem tud örömöt okozni, ha egy apró ajándékot kapunk a másiktól – tisztelet a kivételnek –, mivel nagy dolgokra vágyunk, amelyek sok pénzért vásárolhatók meg. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mit mond el rólad, rólatok a nyelv, amelyen énekelsz? 

Lovári cigány nyelven énekelek, így is beszélünk otthon, de kettős identitásunk van, a magyart is ugyanúgy használjuk. Számomra könnyebb a dalokat cigány nyelven megfogalmazni, de vannak magyar vagy részben magyar nyelvű dalaink is. Az azonban tény, hogy sokszor egyszerűbb valamit cigányul kifejezni, hiszen léteznek olyan fogalmaink, amelyeket magyarul csak körülírni tudnánk, lováriul azonban van rá szavunk. A nyelvünkben benne van a múltuk és a jelenünk. A mai fiatalok már nem lóvásárba járnak, hanem szórakozóhelyekre, autóval és nem lovas kocsival, és mást is énekelnek, de ugyanazon a nyelven. Egy élő kultúrában ez a fajta változás természetes, a mostaniak már megéneklik azt, amiben ők vannak, mi még meg tudjuk énekelni azt, amit a múltban megélhettünk. 

Van a kettő között a kapocs? 

Amíg felelősek vagyunk a fiatalokért, amíg tudunk mit mondani, és ők meghallgatnak minket, addig az a kapocs ott van. 

Szoktatok Mazsival csak egymásnak zenélni? 

Igen, hogyne, amikor van időnk, kedvünk. Születnek is dalok, és a férjem olyankor rögtön kíséri is, és fel is veszi, hogy el ne felejtsük. 

Az együtt töltött idő átcsap munkába?

Mindig megéljük a pillanatot, csak ő gyorsan meg is örökíti. 

Abból majd később kialakulhat valami fontos, amit meg tudunk mutatni, hiszen a dalainkat tényleg a saját életünkből merítjük. 

Adtatok már dalt egymásnak ajándékba? 

Hűha! Igen. De az unokáinknak is megénekeljük az örömöt, amit ők adnak, vagy a szeretetet, amit a lányunktól kaptunk, amikor gyerek volt. 

Sokszor mondod, hogy édesapádnak különlegesen szép hangja volt. Van róla felvétel?

Igen, házi felvétel, amiről ő nem is tudott, emlékül szerettük volna magunknak. Aztán később, mikor készítettük a Romanimo lemezt, szerettük volna megmutatni, hogy milyen is volt a hangja, mi az, amit tőle kaphattam én és a családom is. Az ilyen vagy van, vagy nincs, vagy adja Isten, vagy nem, hogy valaki olyan hitelesen tudjon érzelmeket közölni. Apám mellett és abban a közösségben felnőni kivételes áldás volt. 

Mekkora az a közösség, amelyről beszélsz? 

A szűk családi kör, a tágabb családjaink közössége, és azok a cigány emberek is, akikkel egy-egy helyen együtt éltünk meg valami fontosat. 

Az országon, a világon átívelő cigány kultúra mennyire egységes? 

A zene által az ország és a világ olyan részeire is eljutunk, ahová egyébként nem utaznánk el, és ott megismerhetünk embereket a saját közösségükben is. Ez spontán alakul, észrevétlenül. A legfontosabb, ami összeköt, az a nyelvünk. Amikor Mexikóban léptünk fel, az ottani cigányokkal is értettük egymást. Sajnos ez az a része a kultúránknak, ami egyre jobban kihalóban van, de most még a világ bármely táján megértjük egymást. A lovári cigány világnyelv, de idézőjelben. Akik pedig ezt otthonról hozzák, hozzák vele a hagyományos kultúrát is. 

Amikor Indiában voltunk, megkérdeztük, hogy mi az, amiről ott meg tudják egymást különböztetni, hiszen mindenkinek sötétebb a bőrszíne. Elmondták, hogy a viseletük sokkal színesebb, tükör van a ruháikon, pörgős szoknyákban járnak, sok ékszert viselnek. 

Érdekes, hogy ott is fémmel kereskednek. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Amikor készültünk a fotózásra, sok kérésed volt a stylisthoz, elmondtad például, hogy milyen hosszúságú ruhát veszel fel, hogy mennyire lehet kivágott. Az öltözködésre vonatkozó szabályokat is jobban tartják a cigány közösségek, mint a társadalom többi része? És inkább a nőkre vonatkoznak ezek? 

Vannak bizonyos dolgok, amelyekre a férfiaknak is illik odafigyelniük, de hát bizonyos helyekre senki sem megy el atlétában vagy rövidnadrágban, ez a nem cigány embereknél is van. A nőknél az ilyen elvárások erősebben jelen vannak, de az én gyerekkoromban még sokkal keményebben elvárták ezeket. Régen fejkendő és kötény nélkül egy asszony sem jelenhetett meg sehol. Mára ezeket elhagytuk, lépést tartunk a XXI. századdal, de én ma sem viselek nadrágot, és szoknyából is csak hosszabbat. 

A hagyományos család nőkre vonatkozó szabályai mennyit változtak? 

A nőknél az asszony- és anyaszerep ma is elsődleges, én is eszerint élek. 

Abból, hogy Mazsival a Holdvilág Kamaraszínházban, ahol a kilencvenes években már gyakran felléptél, ismerkedtetek meg, arra következtetek, hogy a családotok mégis modernebb volt az átlagnál. 

Más világ volt az is, ma már jobban féltjük a gyerekeket, szeretnénk megvédeni őket a veszélyes közösségektől… Mi, cigány gyerekekként a nem cigány gyerekekkel együtt játszhattunk, szabadon kimentünk, nem kellett őrizzenek a szüleink, nem kellett félni attól, hogy majd egy drogkereskedő megkörnyékez minket. 

Mit énekelsz az unokáidnak? 

Mindenfélét, ahogyan a pillanat adja, ahogyan érzem magam, mikor milyen helyzet van.

 Fájdalmat és örömet, amit egy felnőtt megél? 

Nem biztos, hogy a fájdalmamat, de azt, amikor annyira szeretsz valakit, hogy a sírás jön rád, azt igen. Abban melankólia is van. 

Látni egy felnőttet sírni, nem ijesztő egy gyerek számára? 

Megkérdezi, hogy mi van veled, és ez normális. Ilyenkor az ember megöleli és megnyugtatja, hogy nincs baj, semmi baj. 

A koncertjeiteken is ott vannak a gyerekek? 

El szoktuk vinni őket, ahova lehet, ők is résztvevői az előadásnak, ha éppen van hozzá kedvük, mászkálnak, énekelnek velünk, vagy a nagyobbik unokám gitárt fog. 

Ma, amikor a közönséget gigaprodukciókkal és futurisztikus technikával kápráztatják el, hogyan hat az emberekre ez a családias hangulat? 

Szeretik, hogy csak egy mikrofon van előttünk. Mi is spontán táncolunk a színpadon, és ha a közönség tagjainak van kedve hozzá, akkor velünk táncolnak. Ez a fajta megélés szerintem ma hiányzik a családok otthonaiból is, szükségünk van arra, hogy a gyerekekkel szabadon együtt legyünk, és részesei legyenek ők is a felnőtt társaságnak. Ehhez ad nekünk közeget a zene.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024 októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>