„Hiányzik a nyelv, amit a szüleimtől tanultam” – 40 éve Afrika felett repül a magyar pilóta, akinek ez volt az álma

Magyarok közösségben

„A namíbiai határról, a sivatag széléről beszélek, elmehet majd néha a térerő” – mondja a vonal túlsó végéről Kiss Lajos, és már küldi is bizonyítékul Google-térképen az aktuális GPS-koordinátáit. A magyar pilóta 48 éve Dél-Afrikában él, nem volt még 18 éves, amikor elhagyta a szülőföldjét, Hajdúböszörményt. Az ezredforduló óta egy fokvárosi chartergép tulajdonosának dolgozik, a 10 fős repülőn turistákat szállít vadrezervátumokba, gyémántbányászokat – kapitányt, mérnököt, navigátort – gyémántkotró hajókra. Két útja között van egy kis ideje mesélni, miután egy színes kaméleon fotóját is csatolta, vele nemrég találkozott a sivatagban. Lajos élete is ilyen színes.

Kiss Lajos pilóta Dél-Afrikában
Fotó: Kiss Lajos

Mikor és hogyan indult a nagy kaland?

Hajdúböszörményben emelt szintű ipari iskolát végeztem asztalosként. Pár hónapig Budapesten dolgoztam, majd piros útlevéllel átmentem Jugoszláviába, s onnan vonattal tovább Ausztriába. Vitt a kalandvágy, utazni akartam, megismerni a világot, ami az akkori Magyarországon maradva kizárt lett volna. A vasfüggönyön túl viszont tárt karokkal vártak, munkát, letelepedési engedélyt kaptam, de már előre kinéztem magamnak Dél-Afrikát, s még abban az évben mentem is tovább oda. Teljesen egyedül, otthonról senkit nem avathattam be a tervembe. A hozzátartozóim nyilván sajnálták, és nem is jött jól nekik abban a politikai helyzetben, hogy a családból valaki disszidált. A legnagyobb bűnnek számított, míg ma rengeteg magyar fiatal dolgozik külföldön. Nagyot fordult a világ.

Mi vonzotta éppen Dél-Afrikába?

A klíma, a munkalehetőség és az Európát, Amerikát behálózó akkori politikai helyzettől való teljes függetlenség. A földrajz volt a kedvenc tantárgyam, ezért is tudtam, hogy előbb-utóbb repülési engedélyt akarok szerezni. Dél-Afrika fejlődő ország volt tengerrel, a munkavállaláshoz is megvoltak a papírjaim, 1974 áprilisában befogadtak mint bevándorlót. Persze egy új országban nyelvtudás és ismeretség nélkül izgalmas az első év, de ha bedobnak a mély vízbe, akkor megtanulsz gyorsan úszni, vagy elsüllyedsz. Nekem nem volt kedvem elsüllyedni. Dolgoztam, pénzt gyűjtöttem, szótárból tanultam a nyelvet.

Ez egy többnyelvű ország, a helyi feketék a saját törzsi nyelvüket beszélik, plusz vannak az angolok és a dél-afrikaiak, akiket régebben búrnak, ma Afrikaans-nak hívnak, ők ugye a hollandoktól származnak, de itt nekik is saját nyelvük van. A munkában a legtöbben azt használták.

Hogyan jutott túl a kezdeti megpróbáltatásokon, pontosan milyen akadályokat kellett leküzdenie?

Európában sokkal több lehetősége van egy egyedülálló fiatalnak ismerkedni. Itt az angolok hidegvérűek, jóformán csak akkor állnak szóba veled, ha valaki bemutat nekik, ha úgy beszélsz és úgy iszod a teát, mint ők. A magyar származású George Mikes nagyon jól érzékelteti ezt a How to be an Alien című könyvében. Az Afrikaans-ok kedvesebbek, de ők is tartottak némi távolságot, főleg, hogy nem koccintottam velük, mert nem fogyasztok alkoholt. Minden nap új tanulságot hozott, de őszintén mondom, fiatalon ez a felfedezés minden napomat széppé tette. Az európai szokások, a kultúra, a magyar nyelv hiányzott, de úgy voltam vele, hogy ha letettem itt a lábam, itt kell gyökeret vernem.

Miként sikerült eljutnia az álma megvalósításáig, hogy pilóta legyen?

Két évet az építőiparban, hét évet a bányaiparban dolgoztam. Szinte mérnökként kezeltek, az otthonról hozott szaktudásom itt sokat ért. Gyémántbányákban építettünk új bányarészeket, ha elkészült, vittek tovább egy másikba. Közben elkezdtem kitanulni a repülést. Zsúfolt időszak volt: pénzkeresés, nyelvtanulás, vizsgák repülésből… A tanfolyamot a helyiek is sokan feladták, miközben én a matekot értettem, csak angolul volt nehéz leírni a válaszokat. Az irányitótoronyban dolgozókhoz jártam fel segítségért, ők becsülték, hogy így próbálkozom, támogattak, biztattak. Féltem, hogy ha nem sikerül, elveszett pénz lesz, amit befizettem, de 1982-re már megvolt az engedélyem, és ’83-ban munkát is kaptam Délnyugat-Afrikában. Keveset fizettek, de továbbképeztem magam, és ’86-tól már Johannesburgból repülhettem szabadúszó charterpilótaként. Változatos utakra vittem kirándulókat az Okavango-deltához, a Kruger Nemzeti Parkba, szafarikra. Később üzletembereket, politikusokat is. Így ismertem meg egy bankárt, akinek saját vadrezervátuma volt, és pilótát keresett. Azt mondta, mások mellett félt, de mellettem nem. Megkérdezte, átköltöznék-e Fokvárosba, hogy neki dolgozzak.

Kép
Kiss Lajos pilóta
Fotó: Kiss Lajos

Ez 2000-ben volt, addigra nyilván beilleszkedett már Johannesburgban. Mit válaszolt?

Nehéz volt becsukni az ajtót, feladni a munkát és a kapcsolatokat, amiket 15 évig építettem, egy új helyért, gépért, munkáltatóért. Fokváros földrajzilag érdekelt, de gazdaságilag minden Johannesburg környékén összpontosult, ám ha nem próbáltam volna meg, örökre ott maradt volna bennem a „mi lett volna, ha…” Leköltöztem hát. Nyitottan gondolkodom, az új helytől nem vártam mást, mint újdonságot, egy kis változás meg nem ártott. Fokváros alvó város, eléggé lelassult hely. Gondoltam, ha nem tetszik, úgyis sokat leszek majd úton. Nos, annyira más volt, alig hittem el, hogy egy országon belül két ilyen külön világ létezhet! De nem engedtem, hogy csalódás érjen, ha már így döntöttem. Johannesburgban az aranyláz idején mindenki gyorsan meg akart gazdagodni, innen maradt meg az a rohanó, pénzcsináló hozzáállás, hogy tényleg csak kemény munkával lehetett ott haladni, túlélni.

Fokvárosba, a tengerpartra meg főleg azok a nyugdíjkorhatárosok költöztek le, akik már sok pénzt csináltak, és egy fiatalabbnak az ottani féllábas tempó viccesen szólva „zombik gyaloglásának” tűnt.

Miként nehezítette meg ez a ráérősség az ön dolgát?

A repülésnél elvárás, hogy minden tökéletes legyen, a gép készen álljon, időben induljon, érkezzen, ne legyen semmi fennakadás. Na, de itt a tisztításra vagy az üzemanyagra is órákat kell várni, ha a szolgáltató félálmosan úgy áll neki, hogy mindegy, hogy most, délután, vagy csak másnap készül el. Ugyanakkor Johannesburg meg túlnépesedett, veszélyesebb lett. A környezete mindkettőnek szép, Fokvárosé a hegy miatt, Johannesburg meg úgy tele van fákkal, hogy felülről nézve, mintha erdőben lennének az épületek. A klímája az utóbbinak jobb, és onnan 3-4 órán belül vadrezervátumban vagy. Fokváros egy kicsit túlértékelt, nem csoda, hogy reklámfilmeseket is szoktam szállítani onnan.

Afrika más országaiban is megfordult. Veszélyes helyzetbe soha nem került?

Megúsztam mindent, pedig Kongóban, Angolában is jártam, ahol háborúk voltak. Szomáliába is vittem vöröskereszteseket. Azt szoktam mondani félig viccesen, hogy Johannesburgnál semmi sem veszélyesebb. Kongóban mások a hotelben ülnek, ahonnan autóval viszik őket tárgyalásra, míg én egyedül sétáltam fehéremberként, s körbenéztem. Sokan rám köszöntek, hogy „Zungu” – ez jelenti a fehérembert –, ám senki nem bántott vagy diszkriminált. Dél-Afrikában viszont neked eshetnek a bűnözők, mert meggyőződésük, hogy aki fehér, annál pénz van. De veszélybe még itt sem kerültem.

Magyarországon hányszor járt 1974 óta?

Nyolc évig nem térhettem vissza, aztán négy-öt évenként mentem. A szüleim már nem élnek, de vannak még rokonok a Hajdúságban. A legérdekesebb a kilencvenes évek eleje volt, amikor hirtelen megváltozott az emberek viselkedése. Egyből utaztak, mindent lehetett kapni, és főleg vidéken senki nem beszélt már a múltról. Dél-Afrikában is nagy változás volt ’94-ben, de ott ma is az apartheid a téma. Magyarországon senkitől nem hallottam, hogy a háború utáni 40 évről panaszkodna, inkább előre néztek, dolgoztak, nem számított, mit vesztettek előtte. Megható volt látni, hogy végre senki nem olyan lehangolt.

Soha nem gondolt arra, hogy visszatérjen?

Amikor eljöttem, tudtam, hogy ezt csak úgy lehet honvágy és depresszió nélkül kibírni, ha elfogadom azt, ami van. Nem lehet két élet között „döntetlenül” élni. Ha eldöntesz valamit, vidd végig. Sokan, akik nem tudtak dönteni, visszamentek, de már nem azt találták, amit otthagytak, amire vágytak. Én ott hozom ki a legtöbbet a helyzetből, ahol vagyok. Szívesen járnék sűrűbben haza, Európában nagyobb a szervezettség, de télen meg is őrülnék arra gondolva, hogy Afrikában meg süt a nap. Európa népesebb, zártabb, itt minden lazább, senki nem háborgat, kocsival is óriási területek járhatók be, ami kikapcsol. A csodás magyar ízek helyett viszont főleg barbecue van a kellemes klíma miatt. A viccek és a történetek is hiányoznak. A magyar nyelv, amit a szüleimtől tanultam.

Sosem feledem az Édes anyanyelvünk című műsort, amelyet Lőrincze Lajos tanár úr szerkesztett, abban olyan szépen elmagyarázott mindent, hogy még mindig a fülemben csengenek a kifejezések.

Meg is nősült a „másik hazájában”?

Hosszú évekig egyedülálló voltam, mert hétvégén állandóan utaztam, teljesen lekötött a munka. Senkit nem tettem volna ki annak, hogy hol Mozambik szigetén, hol a Namib-sivatagban vagyok. Aztán találkoztam Sandrával, vele nemrég összeházasodtunk. Ő sem volt még férjnél, gyereke sincs egyikőnknek sem. Már háromszor volt Magyarországon velem, azon nevetek, hogy ő meg a magyar ételeket képtelen megszokni. Ő az egyik ágról német, a másikról pedig francia hugenotta.

Kép
Kiss Lajos  ​pilóta és párja
Kiss Lajos pilóta és párja Dél-Afrikában és Budapesten – Fotó: Kiss Lajos

A kaméleonos fotója miatt kérdezem: élvezi, hogy érdekes állatokkal is találkozhat?

Olyan sok szafarin voltam, annyi állatot láttam a nyitott dzsipről – oroszlánt, elefántot, bivalyt, érdekes madarakat –, és mindig annyira csodáltam a természetet, hogy nem is tudok betelni vele. A kis kaméleon előbb homokszínnel olvadt be egy homokbuckába, majd ahogy közeledtem, sötétedett. Az élénk szín, amit megcsodálhattam, a védekező színe, így mutatja a többi állatnak, hogy mérgező.

Kép
kaméleon
Fotó: Kiss Lajos

A pilóta hivatást meddig űzheti?

Elmehettem volna egy légitársasághoz jobb pénzért, de az nekem monoton lett volna, katonás szigor mellett. Akkor 65 évesen el is küldtek volna nyugdíjba, így pedig már betöltöttem a 66-ot, de még nyugodtan repülök, sőt ragaszkodnak is hozzám a gyakorlatom miatt. Amíg a látásom, a hallásom és a szívem bírja, folytatom. Így is megélek belőle a középosztály szintjén, csak az infláció meg a gazdasági bizonytalanság ne lenne. Fokváros peremvárosában lakunk egy 3 szobás saját házban.

Mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként kell egy idegen országban boldogulnia?

Ezen én is sokat gondolkodtam. Amikor eljöttem, megnyílt előttem a világ, új helyet, nyelvet, életformát választhattam. De az alapokat Magyarországnak köszönhetem. Ha az itteniekhez hasonlítom magam, ők kényelemben nőttek fel, de nincs meg az az élettapasztalatuk, ami nekem, ők nem mentek át azokon a nehézségeken, amelyek nekem erőt adtak. Mert nemcsak országot, hanem földrészt is váltottam, ám itt sosem kerültem teljesen egy szintre a helyiekkel. Újrakezdeni felnőttként, megváltoztatva a nyelvet, a körülményeket, amelyek közt felnőttem, kemény megpróbáltatás volt. De örülök annak, hogy itt kötöttem ki, és hogy mindezeken átmentem. Annak pedig pláne, hogy mindezeken magyarként mentem át, és meg is maradtam magyarnak.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti