A mozgás meditatív állapotba röpíthet

Az adventi elmélyülés és edzés ötletgazdája Dyekiss Virág néprajzkutató és dúla, kilencgyermekes édesanya. Amikor a Mozogjunk és imádkozzunk programról kérdezem, azzal kezdi, hogy életében a mozgás és a testkép mindig kritikus pont volt, iskolás kora óta hárította, hogy elkezdjen mozogni, pedig tudta és érezte is, hogy kellene. Különösen, amikor a babák után hormonális okból a kelleténél több kilót szedett magára. Főleg emiatt kezdett el tornázni, de az utóbbi fél évben túllendült ezen, már belső motivációból tornázik mindennap. 

Közben rájött, hogy van az intenzív mozgásnak egyfajta meditatív állapotba repítő pillanata: „Talán sokaknak ismerős érzés, amikor kiránduláskor egyszer csak megváltozik a fókusz, vagy akár szentségimádás közben, amikor már nem fészkelődsz, elmaradnak a szokásos gondolatok, és egy másik tudatállapotba kerülsz. Ehhez tudnám hasonlítani” – magyarázza Virág. Majd közbeveti, hogy szeretne egy kiránduláskor használható appot is, amelyik nézi, mennyit mentél, és kiírja, hogy Jézus és a tanítványai ennyi út megtétele után merre jártak, a Mester mit tanított éppen. 

„Voltak olyan gyakorlatok – folytatja az adventi torna ötletének történetét –, amelyek behívtak bennem szentírási mondatokat, és ilyenkor az igeszakasz betöltötte a testemet. Azok az imamódok, testhelyzetek jutottak eszembe, amelyeket Szent Ignác a Lelkigyakorlatos Könyvben felsorolt. 

Rájöttem, hogy a torna lehet az egész testünkkel végzett meditatív ima is. 

Az egyháztörténet kezdete óta jelen van a gondolat, hogy az egész testünkkel imádkozzunk, gondoljunk Szent Domonkos kilenc imatesthelyzetére. Nála semmi lelki nem történik a test jelenléte nélkül, és semmi testi a lélek távollétében. Ez a torna is erre épít. Az edzés bevezető imával kezdődik, utána bemelegítés, erősítés, levezetés, nyújtás. A nyújtás előtt van egy 2–3 perces elmélkedés, imaötlet, hogy mire fókuszáld a figyelmed. Amikor a gyakorlatok közben meditatív jellegű, instrumentális zene szól, a szentírási mondatot forgatja magában az ember, amikor meg dicsőítő zene, az magától is betölti a lelket. Szent Pál mondja, hogy a Szentlélek temploma vagyunk, és egész valónkat adjuk át. Ennek nagyon jó eszköze tud lenni ez az adventi torna: sűrítve meg tudjuk tapasztalni, amit igazából folyamatosan megélhetnénk. Miért ne lehetne bármilyen hétköznapi tevékenységet az Istenre figyelve végezni?”

Lebegő figyelem

A multitasking életünk része, talán az egyik legnagyobb kihívás a mai ember számára, hogy csupán egy dologra fókuszáljon. Ha nincs külső inger, az agyunk azonnal gondoskodik róla, hogy különböző gondolatok, problémák, elintéznivalók osztozzanak a figyelmünkön. Talán segít, ha feladatot adunk a testnek, de olyan feladatot, amely mégsem veszi el azt a fajta figyelmet, ami a meditatív állapothoz kell. Magam is megtapasztaltam, hogy sport közben filozofikusabb nézőpontból látom a világot, bevallom, sok ötletem is született már edzés közben. De az csak ritkán jutott eszembe, hogy ezt az időt imára is fordítsam. Érdekelt egy olyan ember véleménye, akinek a témához nemcsak teológiai és tudományos háttere van, hanem maga is megtapasztalta a mozgás adta különleges állapotot.

Versegi Beáta szerzetesnővér, teológus, keresztény antropológus, szupervizor és coach, és egy ideje megvalósította régi vágyát is: szabadidejében flamencot táncol. „Amikor feladat van, amikor csinálni kell a dolgokat, akkor problémamegoldó üzemmódban vagyunk, oda kell érni, el kell végezni, egyfajta számonkérhetőség is van a fejünk fölött, vagyis felelősséghelyzetben vagyunk. 

Ha a figyelem csak a mozgásra irányul, akkor azt tapasztalom, hogy az egy tágas jelenlét, úgy mondjuk, hogy lebegő figyelem. 

Ezt használjuk is különböző meditációs körökben vagy a szupervízióban is, ennek segítségével egy kicsit följebb emelkedsz, rálátsz a dolgokra, szemléled őket, csak engeded, hogy legyenek, veled együtt. A lebegő figyelem nem szétszórt, de nem is problémára fókuszáló, inkább beengedő figyelem. Minden mozgásnál fontos, ahogy a flamencónál: ha az agyadból indítod, akkor ugyanazt a funkciót kapcsolod be, mint a problémamegoldásnál, nem lesz igazán átélt a mozgás. Viszont, ha akár a testérzékelés, akár a ritmusérzékelés vagy a zeneérzékelés funkcióval nyitsz, akkor a tested és a lelked is együtt tud működni, akkor kezd el harmonizálódni ez a test, a szellem meg a zene.”

A test és a lélek együtt fejlődik

De kanyarodjunk vissza az adventi kettő az egyben programhoz, amelynek mozgásanyagát Mihályné Kintzli Erika állította össze, aki még az orvosi egyetemre járva elvégezte a Prímatorna oktatói képzését. „Ez a torna koreografált gyakorlatokból áll, de nem tánc. Havonta úgy négy gyakorlatot cserélünk benne, hogy változatos legyen, de a többit már ismerjük. A negyedik gyermekünk fél év körül lehetett, amikor a Szent Erzsébet Óvodából az egyik óvónéni szólt, hogy tartsak edzést a dolgozóknak a tornateremben, akkor jutott eszembe, hogy miért hozzak én ide mást, mint kortárs keresztény zenét.” 

A covid alatt Erika online tornákat tartott, dicsőítő zenére, Virág is ezekre tornázott. Amikor ötletét elmondta az anyukatársnak, Erika annyira belelkesedett, hogy a jövő évre tervezett program már idén adventre elkészült. Ahogy Virág mondja, mindkettőjüknek van már egy „fitneszlady nagylánya”, akik a keményebb edzést mutatják be, az anyukák pedig a kezdő vagy újrakezdő szintű gyakorlatokat. 

„Aki szeretné negyedóra alatt kiköpni a tüdejét, az figyelje a lányainkat, a közepes szint Erika, én meg vagyok a kezdő” – mondja. 

Ha pedig valakinek kevés a napi fél óra, megcsinálhatja mellé a negyedórást is. Erikát arról is kérdezem, hogyan lehet az online órákon biztosítani, hogy a lelkes tornázók a gyakorlatokat szabályosan, a sérüléseket elkerülve végezzék, miközben a lelki tartalomra is figyelni kell. Válaszában nemcsak a tornaoktató, az orvos is megszólal. 

„Sokat gondolkodtunk ezen. Külön videóban fogom elmagyarázni, mire kell odafigyelni, végigmutatok mindent, és javaslom, hogy bárki csak utána álljon neki a mozgásnak. Fontos, hogy a megfelelő pulzustartományban dolgozzunk, eközben nagyon sok jó élettani folyamat indul el a testben, kitágulnak az erek, javul az anyagcsere, a test oxigénellátása. A mozgás hat a hormonrendszerre, sokkal jobban fog például hatni az inzulin a sejtekre, hogy fel tudják venni a cukrot. Ha legalább heti három alkalommal edzünk, akkor hosszú távon a vérnyomás is csökkenni fog, az erek rugalmassága megmarad. Emellett saját magunkkal foglalkozunk és a Jóistennel, kizárunk minden mást a külvilágból.”

Kép

Dyekiss Virág és Mihályné Kintzli Erika − Forrás: Dyekiss Virág

Keresztényként tartozunk a test pozitív megközelítésével

Mondhatnánk, hogy az ötlet nem új: a keleti filozófiákhoz, vallásokhoz tartozó mozgásformák egységben látják, egyszerre edzik a testet és a lelket. Gyakorlásnak nevezik azt, amit a nyugati ember edzésnek, kihívásnak, flowélménynek. Bár szeretjük azt hinni, hogy a transzcendenssel való találkozás mindig átütő erejű, ritka pillanat, a gyakorlás, azt hiszem, általában mégis belépője a meditációnak, az elmélyülésnek és az imának is – sokatmondó a lelkigyakorlat kifejezés. 

Versegi Beáta úgy látja, hogy „a kelet többet tud a testben lévő, a teremtettségünkbe rejtett, kibontakoztatásra és gondozásra váró lehetőségekről, mint a mi nyugati, keresztény kultúránk. Holott a kereszténység az egyetlen, amelyben a személyes Isten testben jön el hozzánk, azt gondolom, hogy tartozunk magunknak, a hitünknek azzal, hogy a testet komolyan vesszük. Abban mindig jók voltunk, hogy ápoljuk a betegeket, de az egészséggel nem tudunk mit kezdeni. Mióta belépett a tudatunkba a jóllét a szó pozitív értelmében, felmerült, hogy akkor mi van a szenvedéssel, és kell-e tennünk, mit tehetünk a jóllétért, felelősek vagyunk-e azért, hogy jó állapotban legyünk. Szerintem igen, mert ha én jól vagyok, akkor például nem terhelek annyit másra. De, mint pozitív érték, ez mégis lassan érkezik meg hozzánk. 

Amíg a keleti gondolkozás preventív módon áll a betegséghez, addig a nyugat a gyógyítás oldaláról közelíti meg. Mindannyian tapasztaltuk már, hogy ha valaki nem „rendesen beteg”, vagyis nincs elég nagy baja, nem is értik az orvosok, hogy mi a problémája. 

Mi, keresztények tartozunk még a test pozitív megközelítésével, annak kimondásával, hogy a testünkkel való törődés nem önzőség vagy énközpontúság, hanem felelősségvállalás a közösség érdekében is. Szoktam mondani az előadásaimon, hogy nagyszerű, hogy mi a szenvedésről is tudunk tanulni a Mestertől, de hány napot és hány órát láttuk Jézust szenvedni, és hány órát láttuk működni mint felelős, a saját életét jól megélő ember, ezt mégsem domborítjuk ki eléggé.”

Adventi meglepetés

A két anyuka szerette volna megjutalmazni azokat, akik napról napra követik őket az adventi gyakorlásban, ez egy adventi naptárban öltött formát. Virág ezt egy 26 szereplős görögkatolikus, karácsonyi ikonhoz készítette el, elmélkedéseket írt mindennap másik szereplőre, az ikon valamelyik figurájára helyezve a hangsúlyt. Mindegyikük egy-egy út Jézushoz és saját magunk megértéséhez is. Papp Miklós atya A karácsonyi ikon etikája című könyvét gondolta tovább a görögkatolikus pap engedélyével. Az adventi gyakorlatokra a [email protected] e-mail-címen lehet jelentkezni.

A tartalomból:

•    Miért általános a prűd hozzáállás a szexualitás témájához?
•    Miért mondják szakértőink, hogy újra kell tanulnunk szavakat és kifejezéseket ebben a témában?
•    Lehet a családban nyíltan beszélni a szexualitásról?
•    Van jelentősége a nemiség szempontjából, hogy bizonyos dolgokban apa vagy anya segít?
•    Mikor beszélgessünk ezekről a témákról a családban?
•    Miért fontos szabályokat kialakítani a családban?
•    Mit takar a testtudat ebben a kontextusban?
•    Beszélünk a kamaszkor kihívásairól is.
•    Miért fontos az elfogadás a testünkkel kapcsolatban?
•    Foglalkozunk a párokkal is: felvillantjuk, milyen problémákkal fordulnak szexuálpszichológushoz.
•    Mit jelent tudatos szexuális életet élni?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Hernyóból textil 

A hazai textilipar gyökerei egészen a római korig nyúlnak vissza, már ekkor Óbudán működött a posztókészítők kollégiuma, de az első textillel foglalkozó üzem létrehozásáig hosszú út vezetett. A spanyol származású Valero család alapított elsőként selyemgyárat Pesten az 1770-es években, Mária Terézia és II. József uralkodása idején. Az uralkodók ösztönözték a selyemfeldolgozó manufaktúrák létesítését, így az 1780-as években elindult az óbudai filatórium, azaz selyemcérnázó – ennek emlékét őrzi ma is a Filatori-dűlő és a Filatorigát HÉV-megálló elnevezése –, öt évvel később pedig kezdetét vette a selyemgombolyítás, szintén Óbudán. 

Ezzel párhuzamosan kékfestő üzemek nyíltak, valamint üzembe helyezték az első kötőgépet. Az újítások ellenére a textil nagyüzemi termelésének elindulására egészen a századfordulóig kellett várni, az igazi áttörés pedig az 1920-as években következett be, amikor a magyar gyáripari beruházások fellendülésével negyvenhárom új textilüzem létesült, köztük a Filatorigáti Textilművek.

A textilművek 

A mai Bogdáni út és Ladik utca között 1923-ban egy négyezer négyzetméteres telken kezdték meg a Filatorigáti Textilművek komplexumának építését. A szecessziós elemekkel díszített kétemeletes főépületek, valamint az egyemeletes fehérítő- és melléképületek mind tűzmentes anyagokból, téglából, cementből és vasbetonból készültek, a nyílászárók pedig vasból. 

A főépület földszintjén és első emeletén a kikészítő üzem, a másodikon háromszáz szövőszékkel a szövöde kapott helyet. 

„Az épületek mintegy 60.000 köbméter térfogata a legmodernebb gépek százait foglalja magában, köztük olyan gépóriásokat is, amelyek a 60 méter hosszú munkatermeknek csaknem a felét betöltik” – számolt be 1925 májusában a Textil című lap a frissen átadott gyárról, amely csupán négy évig működött ebben a formában. Ezt követően egyesítették a pestszentlőrinci fonodával, az új vállalat Filtex néven folytatta textilipari tevékenységét egészen addig, amíg a Viktória Kötő- és Szövőgyár egyik telephelye nem lett.

A vastag zokniktól a finomharisnyákig 

A Budapesti Harisnyagyár 1951-ben hat kisebb üzem, többek között a Viktória beolvasztásával jött létre. Feladata a „harisnya, valamint hurkolt termékek gyártása, fonalak és kelmék kikészítése, tevékenységi köréhez tartozó termékek kiskereskedelmi értékesítése” volt (Figyelő, 1974). Az új gyárban a zoknik és vastag harisnyák készítéséhez ismét „a legkorszerűbb gyártástechnikai eljárásokat alkalmazzák korszerű munkatermekben, a legjobb berendezésekkel dolgoznak” – adta hírül a Magyar Nemzet 1951-ben. 

A finomharisnyákat azonban az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötszövöttárugyár utódüzemében, az Óbudai Harisnyagyárban gyártották egészen 1961-ig. Ekkor több üzem beolvasztásával létrehozták a Budapesti Harisnyagyárat, amely a szocializmus időszakának egyik legnagyobb hazai kötőipari nagyvállalatává vált. 

Az Esti Budapest 1952. novemberi számában arról számolt be, hogy „több dolgozó levélben kifogásolta, hogy a bokafixes harisnyákban a gumi igen rövid idő alatt kitágul és így hasznavehetetlenné válik”. 

A Budapesti Harisnyagyár nem teketóriázott, rögvest felhívta a Ruggyantaárugyár vezetőségének figyelmét a rossz minőségű a gumifonalra. „A gumigyár vegyészei ekkor megfogadták, hogy kivizsgálják a hiba okát és a bokafix gyártásához ezután kiváló minőségű gumit szállítanak.” 

Kép

Archív kép

„A textilipar kohászai” 

A finomtermékek gyártása a Budapesti Harisnyagyár főépületének első emeletén kapott helyett, míg a „durva” harisnyagyártás a másodikon zajlott. A padlástérben az 1950-es évektől tanműhely működött, emlékét ma is színes fonaltekercsek őrzik. A dolgozóktól megfeszített tempót követeltek, a második emeleten tíz-húsz, az elsőn ötven gép munkájának ellenőrzése, fonalcseréje hárult egy-egy kötőnőre. 

Ezt a feladatot ráadásul elviselhetetlen hőségben kellett végezni: „A megnedvesített zoknikat, harisnyákat a formázó-gépek láb formájú részeire húzták fel, majd szedték le. A formázólábak gőz- és villanyfűtésűek voltak, 90-120 Celsius-fokos hőmérsékletűek. Így a nyári melegben a műhelyben a hőmérséklet elérte az 50 Celsius-fokot is, állandóan gőz és pára terjengett. Ezért a formázóműhely dolgozóit azújságcikkekben a »textilipar kohászainak« is nevezték” – olvasható Tóth Eszter Zsófia történész a Múltunk című lap 2003. márciusi számában megjelent tanulmányában. 

A nehéz körülmények ellenére a dolgozók hosszú évtizedeket töltöttek el a gyárban, így a tanulmányban idézett T. Károlyné is, aki negyvenöt évig dolgozott a Harisnyagyárban, viccelődve megemlítette: „Ennyi idő egy férjből is elég, hát még egy gyárból.”

Kép

Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

Nyolcvanmillió pár harisnya

A hatvanas évek végén a hazánkban gyártott harisnyák kilencvenöt százaléka már a Budapesti Harisnyagyárban készült – számolt be a Technika című lap –, és kétszáznyolcvan különböző divatcikket értékesítettek: zoknikat, harisnyákat, harisnyanadrágokat, „számtalan mintával és a szivárvány valamennyi színében, (...) ilyen széles skálájú választékból még soha nem volt módja válogatni a kereskedelemnek”. 

Ehhez az eredményhez a kötőgépek fejlődése is nagyban hozzájárult, míg 1960-ban a varrás nélküli női harisnya kötési ideje tizenöt perc volt, 1964-ben már csupán másfél. A gyár az 1970-es években élte aranykorát, 1974-ben a hat gyáregység összesen 3900 dolgozót számlált, és évente nyolcvanmillió pár harisnyát állítottak elő. Nagy részüket külföldön, elsősorban Dániában, Németországban és a Szovjetunióban értékesítették. 

A belföldi piacon óriási sikere volt „az akril, polyamid fonalból készült, puha lágyfonású, gyapjú hatású férfizokniknak, amelyek jó tulajdonságaik miatt egész éven át viselhetők, tetszetősek. Mind nagyobb divat, hiszen jól öltöztet, elősegíti az esztétikus megjelenést, a praktikus térdharisnya, hullámosított polyamid fonalból, csipkekötéssel, tetszetős mintákkal, a tizenévesek és a nők számára sportoláshoz, kiránduláshoz új mintákkal, divatszínekben” – olvasható a Figyelő 1974-es cikkében, ahol egy újításra is felhívták a figyelmet. 

„Az állandóan növekvő közlekedési gyermekbalesetek nyomán kísérletezte ki a Budapesti Harisnyagyár vegyészgárdája az úgynevezett fluoreszkáló színeket, amelyek rendkívül élénkek, szürkületben is messziről jól látható, fényvisszaverő, világító hatásúak.” 

„Bár e termékek a múlt évi Budapesti Nemzetközi Vásáron nagy elismerést arattak, díjat nyertek, nem keltették fel a kereskedelmi vállalatok érdeklődését, nemigen rendeltek belőlük.” 

A rendszerváltás idején a Budapesti Harisnyagyár üzemei önállósodtak, a privatizáció során folyamatosan leépült a gyártás, emellett megjelentek a piacon a külföldi, elsősorban kínai exportcikkek, amelyekkel nem tudták felvenni az árversenyt. A gyárat 1994-ben számolták fel. Az épület jelenleg a Viking Ingatlanforgalmazó és -hasznosító Zrt. tulajdona, körülbelül hetven vállalatnak adnak bérbe helyiségeket. A loft hangulatú irodák főként rendezvényhelyszínként, film- és fotóstúdióként működnek, többek között a Képmás magazin címlapfotói is itt készülnek.

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Fókuszban az érmek és a történelem

A kiállítás középpontjában az 1878-as berlini kongresszus és Andrássy Gyula gróf diplomáciai munkássága áll. A korszakot az új nemzetek létrejötte és saját pénzügyi rendszereik kialakítása tette különlegessé, amelyet a tárlat 50 érme – köztük 28 aranyérme – segítségével mutat be.

A nagyhatalmak, például az Osztrák–Magyar Monarchia vagy a Német Császárság aranyérme-párokkal szerepelnek, míg a kisebb balkáni nemzetek valutáit vegyesen arany- és fémérmék képviselik. 

Az interaktív kiállítás a pénztörténeti érdekességeken túl a diplomácia, a művészet és a gazdaságtörténet összefüggéseit is bemutatja, modern technológiai megoldásokkal kiegészítve az élményt.

A kiállítás, mely 1 évig lesz látható egyszerre látványos, tanulságos és lenyűgöző, illetve bármely korosztály számára tartogat érdekességeket. A Pénzmúzeum modern és informatív tárlata a kastély történelmi környezetében igazi kulturális kalandot ígér. A látogatás során nemcsak a pénztörténet rejtélyei tárulnak fel, hanem egy különleges atmoszférájú időutazás részeseivé válhatunk.

Kép

Fotó forrása: Pénzmúzeum

A kastély, mint időutazás helyszíne

A tárlat különleges kulisszáit a tiszadobi Andrássy-kastély biztosítja, amely már a Loire-völgyi kastélyokat idéző eleganciájával is lenyűgözi az érkezőket. A park liliomformájú bukszus labirintusa és az arisztokratikus belső terek tökéletesen egészítik ki a pénztörténeti kiállítást, így a látogatók egyszerre élhetik át a 19. századi Magyarország hangulatát és az európai történelem sorsfordító pillanatait.

Szinte napra pontosan két éve annak, hogy egy szakítást követően külön költöztem egy albérletbe – életemben először egyedül. Anyagi szempontból megnyugtatóbb lett volna, ha valamelyik barátnőmmel vagy ismerősömmel bútorozom össze, de erre nem volt akkor kilátás, és igazából én sem akartam senkivel sem közösködni, mert úgy éreztem, mindennél jobban szükségem van az egyedüllétre. 

Ugyanakkor félelmetes is volt meghozni ezt a döntést, mert fogalmam sem volt arról, milyen egyedül élni, egyedül fenntartani magam, csak azt tudtam, hogy nekem most ezt kell tennem.

Az első egyedül töltött heteket nagyon nehezen éltem meg. Bár a lakás tetszett, barátságos és világos volt, eléggé nyomasztottak a kiadások. Sokáig nem aludtam jól, nem találtam otthon a helyem. Azt éreztem, hogy hatalmas üresség vesz körül, ami erősebb nálam, olykor fojtogat és elgyengít. Nagy volt a kontraszt a munkahelyen és a lakásban töltött órák között is, ugyanis a munkában folyton történt valami, nagy volt a nyüzsgés, de amikor hazaértem az üres lakásba, szinte fejbe kólintott a nagy csend és a semmi.

A kapcsolat elgyászolása hosszú időnek tűnt, azt hittem, sosem lesz vége, sosem leszek jobban. Bárhol és bármikor el tudott érni a sírás: az utcán, a buszon, az üzletben. Visszagondolva viszont szerencsés voltam, mert a feldolgozási folyamatban nem voltam teljesen egyedül. Ott voltak a barátaim, akik figyeltek rám, támogattak, segítettek, és ott volt a pszichológusom is, aki a szakértelmével végigkísért a hullámvölgyeken. Sokat segített, hogy megoszthattam az érzéseimet, a kételyeimet, és reményt adott az, hogy helyt tudtam állni a mindennapokban, ahol sokszor egyik megoldandó probléma követte a másikat.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A nő, aki mellett nem fekszik senki sem

Egy adott ponton feltettem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen ki és mi vagyok ebben az új élethelyzetben. 

Éppen a villamoson állva utaztam, amikor belém nyilallt a gondolat, hogy nem is egyedülálló nő vagyok, hanem egyedülfekvő, hiszen nem fekszik mellettem senki sem. 

Ez a fogalom annyira megtetszett, hogy azóta is így nevezem magam. Nem sokkal később elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy mi lenne, ha az egyedülfekvőségemmel, vagyis az egyedülléttel és az egyedül éléssel kapcsolatos megéléseimmel kezdenék valamit.

Ekkor már csillapodott a bennem lévő sok rossz érzés. Elkezdtem megszeretni az egyedüllétet, megláttam azt is, hogy mennyi fejlődési lehetőség rejlik benne, és onnantól kezdve igyekeztem erre fókuszálni. Lassan elérkeztem a megnyugváshoz, amely egyben az ürességet is megszelídítette, onnantól kezdve már nem fojtogatott. Sőt azt éreztem, hogy most már én uralom az ürességet, és nem ő engem. 

Az egyedül élők tényleg magányosak és boldogtalanok?

Ezzel párhuzamosan azt is észrevettem, mennyire megosztóan vélekednek a környezetemben élők az egyedüllétről. Bár voltak, akik ezt az élethelyzetet könnyebben megértették és elfogadták, több olyan megjegyzést is kaptam, amelyek arról tanúskodtak, hogy elég sokan gondolják úgy, nem jó hosszú ideig ebben az állapotban lenni. Voltak, akik ebből kifolyólag az ismerkedésre bátorítottak, voltak, akik arra, hogy tartsak otthon kisállatot, és voltak, akik a biológiai óra ketyegésével próbáltak arra ösztönözni, hogy mielőbb párt találjak magamnak. 

Elkezdett komolyabban foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon mit gondolnak az emberek az egyedülállókról, illetve az egyedül élőkről. Kíváncsi voltam, mit mondanak a szakértők, és mit mutatnak a tudományos kutatások, ezért beszereztem néhány témába vágó kötetet. 

Ezek olvasásakor szembesültem azzal, hogy bár az egyedül élés globálisan egyre elterjedtebb jelenség, sokan mégis furcsán tekintenek azokra, akik ezt az életmódot választják. Mi több, magányosnak és boldogtalannak tartják őket.

Mivel Magyarországon is számottevő az egyedül élők aránya – a legutóbbi népszámláláskor több mint 1,4 millió egyszemélyes háztartást vettek nyilvántartásba –, adta magát az ötlet, hogy elindítsak egy olyan társadalmi kommunikációs projektet, amely felhívja a figyelmet az egyedül élőkhöz kapcsolódó sztereotípiákra, és több szemszögből is megvizsgálja ennek a csoportnak a helyzetét. Így jött létre az Egyedülfekvők.hu oldal, amelynek elsődleges célja, hogy párbeszéddel segítse az egyedül élők megértését és elfogadását. 

A magyarok közel fele borúlátó az egyedül élés kapcsán

Az indulás alkalmából egy kreatív ügynökséggel közösen reprezentatív kutatást végeztünk az egyedül élők megítéléséről. A felmérés eredményei igazolják, hogy a magyarok is megosztóan vélekednek erről a csoportról. Bár a többség önállónak és függetlennek látja az egyedül élőket, a lakosság ötöde azt nyilatkozta, hogy ezek a személyek magányosak és boldogtalanok. Kiderült továbbá, hogy az egyedül élésre szinte minden második ember negatívan tekint – a kutatásban részt vevők szerint ez az élethelyzet unalmas, kiszolgáltatottsággal jár, sőt természetellenes, mivel az ember társas lény. Ezek a válaszok is azt mutatják, hogy van még mit tenni az egyedül élők elfogadásáért. 

A projekttel nem az a célom, hogy népszerűbbé tegyem az egyedül élést – ez már amúgy is eléggé elterjedt, és valószínűleg a jövőben még többen fognak így élni. Ugyanakkor nem szól a családok ellen sem, hiszen bárkivel megeshet, hogy egyedül marad, mert véget ért a kapcsolata, a házassága, elveszítette a párját, vagy épp ellenkezőleg, még nem talált rá a társára. 

Ilyen esetekben jó, ha azt érezzük, többek vagyunk, mint amit a családi állapotunk sugall. 

Én azt gondolom, hogy az egyedül élőknek ugyanolyan életük van, mint bárki másnak, csupán annyi különbözteti meg őket a többiektől, hogy este nem fekszik mellettük senki sem, ezért egyedülfekvők. Az egyedül élés pedig épp olyan hétköznapi, mint bármelyik más élethelyzet, se nem rossz, se nem jó, egyszerűen csak van, a maga pozitívumaival és negatívumaival. Továbbá az, hogy valaki egyedül él, nem jelenti automatikusan azt, hogy egyedül is érzi magát.

Személy szerint nagyon hasznos életszakaszként tekintek az egyedülfekvőségemre. Ez a két év sok nehéz pillanatot, de rengeteg erőt, kitartást, önismeretet és önszeretetet is adott nekem. Hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy feszegessem a határaimat, mert így megtapasztaltam, hogy a legfélelmetesebb helyzetek legyőzésével lehet a legjobban fejlődni. És bár az egyedülfekvésemben olykor ott lapul a félelem és a bizonytalanság, jó tudni, hogy most már megbújik mellette a megbékélés, a szabadságérzet és a vágyakozás is egy másfajta élet iránt.

Mi lesz veled, orrszarvú? 

Tam és Iman. Két szumátrai orrszarvú, akiknek a története néhány éve bejárta a világsajtót. Az utolsó hím és nőstény szumátrai rinocérosz 2019-ben pusztult el, ennek következtében Malajzia területéről kihalt ez az orrszarvúfaj, így a szumátrai orrszarvú már csak Indonéziában található meg. Pedig a szumátrai rinocéroszok hajdan Ázsia nagy részét benépesítették, a vadon élő populációk azonban szinte teljesen kihaltak. A faj a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján a súlyosan veszélyeztetettek között szerepel. 

A szumátrai rinocéroszokat az orrvadászat és az élőhelyük elvesztése sodorta végveszélybe. 

A fajt ma leginkább a populációk széttöredezettsége fenyegeti, emiatt képtelenek szaporodni. Ma már ötvennél is kevesebb példány él belőlük. Ez az öt orrszarvúfaj közül a legkisebb: 700–800 kilogrammosra nő, kis szarvairól és rövid, vöröses-barnás bundájáról ismert, illetve a jégkorszak egyik jelentős faja, a gyapjas rinocérosz legközelebbi élő rokona.

Öt faj, mind veszélyben

A 20. század kezdetén még félmillió, napjainkban már összesen csak 28 ezer orrszarvú él a földön! Az orrszarvúfélék családjának öt faja létezik. Az afrikai fajok a szélesszájú vagy fehér orrszarvú és a keskenyszájú vagy fekete orrszarvú. Ezenkívül Ázsiában él az indiai, a jávai és a szumátrai rinocérosz. Eltérő mértékben, de mind az öt faj túlélése veszélyben van. 

A bolygónk egyik legnagyobb szárazföldi emlősének szarva iránti kereslet, különösen Kínában és Vietnámban, továbbra is komoly fenyegetést jelent. Egy évtized alatt kilencezer állattal végeztek az orvvadászok Afrika- és Ázsia-szerte, azért, hogy a szarvukat eladják a feketepiacon. „Tavaly minden tizenötödik órában megöltek egy orrszarvút” – hívja fel a figyelmet az International Rhino Foundation jótékonysági szervezet, amely az állatfaj védelmét tűzte ki célul. 

Térjünk még vissza a szumátrai orrszarvúhoz, aminek utolsó egyedeit az állatvédők rezervátumokban próbálják megvédeni. Egy kisborjú születése ritkaságszámba megy, ezért óriási örömhírként számolt be arról az indonéz kormány pont tavaly november végén, hogy Delilah és Harapan, a Way Kambas Nemzeti Park két szumátrai orrszarvú lakója szülő lett, ezzel 2023-ban már a második kisborjú született a fajmegőrzési programban. 

Elefánttól a kaktuszig

A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) idén nyáron tette közzé a veszélyeztetett fajok legújabb vörös listáját, amely szerint jelenleg több mint 45 ezer fajt fenyeget a kihalás – ezerrel többet, mint tavaly. 

Rákerült a listára például a borneói törpeelefánt, aminek mára körülbelül ezer egyede maradt a vadonban. 

Élőhelyük hatalmas részét, mintegy 60 százalékát elvesztették az erdőirtás következtében. A malajziai népességrobbanás miatt korábbi otthonukat mezőgazdasági területek, különösen olajpálma-ligetek, valamint bányák, utak, autópályák váltották fel. Így sokszor művelt ültetvényekben kénytelenek élelmet keresni, emiatt a gazdák kilövik őket. Ahogy az orrszarvúk szarva, úgy az elefántok agyara is értékes zsákmány az orvvadászoknak. 

Újjáéledt az ibériai hiúz

Egykor a világ egyik legveszélyeztetettebb vadmacskafajának tartották, 2001-re teljesen a kihalás szélére sodródott, azonban a természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően húsz év alatt 62-ről 2000-re nőtt a számuk. Az ibériai hiúz megmenekült, miután Portugáliában és Spanyolországban helyreállították a természetes, mediterrán bozótos és erdei élőhelyeit, több száz fogságban tartott hiúzt engedtek szabadon, valamint növelték elsődleges zsákmánya, az üregi nyúl egyedszámát.

Nemcsak állatok, hanem növények is helyet kaptak a listán. A chilei Atacama- sivatagban őshonos Copiapoa kaktuszok léte is veszélyben van. Ezek a kaktuszok manapság közkedvelt dísznövények Európában és Ázsiában is, ezért a legális kertészeti ágazat mellett megjelent a természetből rabolt csempészáru a világ feketepiacán. 

Ibériai hiúz − Forrás: Wikipedia

A mangalicák magyar megmentője

Az, hogy egy faj életét veszély fenyegeti, nem csak a bolygó másik pontján valós probléma. Sok magyarországi faj fennmaradása napjainkban is veszélyben van. Itthon kétezer védett fajt tartanak számon, köztük 58 gombafajt, 17 zuzmót. A védett növények száma 782, ebből 87 növény fokozottan védett. Az állatok közül 1193 védett, 186 fokozottan védett, utóbbi kategóriába tartozik például az európai vidra, a fekete gólya vagy a vadmacska. 

A mangalica sertésfajta őshonos, több mint kétszáz éves múltra tekint vissza a hazai agrárkultúrában. Azonban több mint harminc évvel ezelőtt a teljes kihalás stádiumába jutott: kevesebb mint 200 tenyészállat volt belőle az egész világon. 

Egy magyar–spanyol együttműködésnek köszönhetően azonban a fajt sikerült megmenteni, majd sikeres agrárvállalkozást építettek rá.

„1991-ben mindössze 200 példány maradt a mangalicából, míg a fecskehasú, valamint a vörös mangalica kocák száma 30-ra csökkent. Gyakorlatilag hónapokon múlt a fajta fennmaradása” – fogalmazott Tóth Péter, az Olmos és Tóth Kft. tulajdonosa. A magyar vállalkozó és spanyol üzlettársa, Juan Vicente Olmos összegyűjtötték az utolsó megmaradt állatokat Magyarországon, és a húszas éveikben közös erővel céget alapítottak, amely 1991-től kezdve a mangalica fajta újjáélesztésén dolgozott. 

Tóth Péter, a cég igazgatója, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnöke pár éve a Katolikus Izabella-rend tisztikeresztjét is átvehette, amelyet VI. Fülöp, Spanyolország királya adományozott neki a magyar–spanyol kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséért valamit a spanyol sonka magyarországi megismertetéséért végzett felbecsülhetetlen munkájáért.

Kép

Fotó forrása: Store Norske Leksikon

Feltámasztani a kihalt fajokat – lehetséges lenne?

Mindeközben a tudomány mostanra odáig jutott, hogy a korábban kihalt fajok feltámasztásán munkálkodik. Valósággá válik a Jurrasic Park? Ha nem is dinoszauruszok, de egyes tudósok szerint az elképzelhető, hogy újra mamutok sétáljanak a földön. Nem is a túl távoli jövőben. 

Egy kecske, ami kétszer is kihalt 

A kőszáli kecskék a magashegyeket lakják, ahol csupán kevés emlősállat tud megélni. Egyik alfajuk, a pireneusi kőszáli kecske – ahogy a spanyolok nevezik, bucardo – 2000 januárjában kihalt a földről. Több sikertelen kísérletet követően 2003-ban klónozással bucardo-bébi született, ám tüdőrendellenessége miatt csak pár percet élt. 

Egy texasi biotechnológiai startup vállalkozás, a 2021-ban alapított Colossal Biosciences – amit amerikai sztárok, Paris Hilton és Chris Hemsworth is támogatnak – azt állítja, 2028-ra képesek lesznek a gyapjas mamut, a dodó, vagy a tasmán tigris feltámasztására génszerkesztés technológiával. A gyapjas mamut 4000 évvel ezelőtt, a dodó a 17. században, a tasmán tigris (erszényesfarkas) pedig 1982-ben halt ki. 

Módszerük lényege, hogy a legközelebbi rokonfajokba ültetik a már kihalt állatok génjeit. 

 „A mamutok genetikája jobban hasonlít az ázsiai elefántokéhoz, mint az ázsiai elefántoké az afrikai elefántokéhoz – amikor ezt meghallják az emberek, általában eldobják az agyukat” – mondta Ben Lamm, a cég vezérigazgatója. A mamut legközelebbi rokona az ázsiai elefánt, a dodóé a sörényes galamb, míg a tasmán tigrisé a duzzadtfarkú erszényescickány, így ezeket az állatokat használná majd a vállalat. De hogyan tudna világra hozni egy elefánt egy mamutot? Miután sok más mellett ez a jogos dilemma is felvetődött, a cég közölte, hogy méhszövettel bélelt mesterséges elefántméheket fognak kifejleszteni. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Dr. Beth Shapiro amerikai evolúciós molekuláris biológus, a Colossal Biosciences tudományos főigazgatója  és Ben Lamm, a cég alapítója a kihalt dodó fotójával

A projektet tudományos és etikai kritikák is érték. A kezdeményezés ellenzői szerint a Colossal Biosciences nem a kihalt fajokat hozná vissza, hanem hibrideket teremtene. A kicsinyek közül kezdetben sokan meghalnának. Ha életben maradnak, akkor ki nevelné fel az így született mamutborjakat, vetik fel a bírálók.  
Szerintük attól még, hogy feltámasztják a mamutot, nem oldódnak meg azok a problémák – vadászat, betegségek, élőhelyek hiánya –, amik miatt évezredekkel ezelőtt kihaltak, ezért a felsorolt fenyegetések kezelésének kell a legsürgetőbb természetvédelmi feladatnak lennie. 

Állítják, a jégkorszakhoz szokott gyapjas mamutok valószínűleg nem is tudnának életben maradni bolygónk éghajlati viszonyai között, hiszen olyan hőmérséklettel találkoznának, amit kihalt őseik soha nem tapasztaltak meg életük során. Véleményük szerint hiába hoznak vissza bizonyos fajokat, megfelelő védett élőhely nélkül azok csak állatkerti látványosságokká vagy egzotikus háziállatokká válhatnak, és ez további etikai kérdéseket vet fel.

Az étlap a híres városligeti vendéglőből származik, amelyet Gundel Károly 1910-ben vásárolt meg. Budapest ekkor fejlődött világvárossá. Az étterembe az európai kontinens első földalattijával érkezhettek a vendégek. A szomszédban volt a világ első nyilvános parkja, az 1876-ban nyílt állatkert, a cirkusz, a vurstli. A közelben már megépült az 1896-os ünnepségsorozatra elkészült Vajdahunyadvár és a Hősök tere a két múzeummal. Kis sétával pedig könnyűszerrel el lehetett érni az 1913-ban átadott Széchenyi gyógyfürdőt.

A Gundel konyháján is megjelent a modernitás, a magyar ízeket francia technológiával ötvözték. Ahogyan az egykori tulajdonos-alapító fogalmazott: „Végy egy konyhát, amelynek ükapja kaukázusi, dédanyja olasz, nagyapja török, sógora osztrák, nagybátyja francia. Keress ehhez egy népet, amelynek fejlett ízlése van, érzéke és kedve a főzéshez. Ha mindez elkészült, ne feledd, milyen sok függ a tálalástól, a körítéstől.” Erre a kreativitásra 1919-ben igen nagy szükség lehetett. 

Az első osztályú étel titka 

A kreativitáson kívül azonban a jó alapanyag is fontos volt. 

„Első osztályú nyersanyagból nagyon könnyű rosszat főzni, de másodosztályúból biztosan nem lehet jót!” – fogalmazott Gundel Károly 1937-ben megjelent Kis magyar szakácskönyvében. 

Ennek szellemében a vendéglő sertéshizlaldát bérelt, ide vitték az éttermi moslékot. Budafokon saját kertészetük volt, ahol még virágokat is termesztettek. Lokalitás, újrahasznosítás, biztos forrás. Ma is népszerű hívószavai az etikus vendéglátásnak. Az étlapot így könnyen igazították a szezonhoz. Nos, 1919. június 23-án ez a következőt jelentette: „zöldborsóleves, csicseriborsófőzelék, ízes tekercs”. Tovább nincs. Hús sincs. 

Kép

Vendégek a Gundel étteremben − Forrás: Fortepan/Magyar Bálint

Egyszerű klasszikusok 

Nem fényűző ételsor, de lelkiismeretesen elkészítve ma is érdemes asztalra tenni ezeket a fogásokat. A borsólevesnek az igazán friss, zsenge alapanyagok és a diszkrét fűszerezés a titka. Régen a zöldséget vajon vagy zsíron pirították elő, Simai Kristóf korában (1795) bazsalikommal és kakukkfűvel, az 1900-as évektől azonban jellemzően csupán petrezselyemmel fűszerezték. Kerülhetett bele nokedli vagy csipetke, de a Ragyogó szakácskönyv (1920-as évek) rizzsel dúsított változatról ír. 

A Gundel desszertjeként tálalt ízes (lekváros) piskóta sem nyújt sok izgalmat, talán annyit érdemes megjegyezni a régi receptekről, hogy sosem sütőporral, hanem a felvert tojás habjával érték el, hogy levegős, puha legyen a tészta. 

Persze régen eleve sokkal több tojással készültek az édességek. 

Meglepőbb lehet Gundel étlapján a csicseriborsó, hiszen azt hihetnénk, ez az alapanyag csak néhány éve került a köztudatba. 

Az ismeretlen bagolyborsó 

A növényt már 1410-ben említik cicer néven, bagolyborsóként pedig megtalálhatjuk a Zrínyi-udvar 1660-as években keletkezett szakácskönyvében. Ugyanekkor említette Lippai János a márciusi kerti teendők közt a növény ültetését. A Szakáts mesterségnek könyvetskéje (1695) az alábbi receptet őrzi: „áztasd jól meg, és tedd fel vízzel, petrezselyemlevéllel, gyökérrel is, és metéld meg, zsályával főzd meg, akár vajban, akár olajban, (húsevő nap szalonnával, zsályával) ránts meg egy kis lisztet, bors, gyömbér belé, és vagy két szeletetskére add fel”. Ez értelmezhető krémként vagy főzelékként. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Sajnos Gundel csicseriborsó-főzelékének receptjére nem akadtam rá, így csak találgatni lehet, az miként készülhetett. A zöldséget nyilván megfőzték, jó esetben alaplében vagy a zöldborsó levében. Ahogyan a Kis magyar szakácskönyvben írja, sok híve van az ételízesítőnek, az ő konyháján ilyennel mégsem élnek. 

A főzeléket aztán sűríteni kell, Gundel maga is a magyar konyha jellegzetességeként hivatkozik a rántásra. 

Ekképp ismerteti: „felhevített, de nem túl forró zsiradékban (nálunk többnyire sertés, ritkábban vaj) lepirított liszt, amelyet az étel jellegének megfelelően mérsékelt tűzön, állandó keverés mellet hevítünk: egy-két pillanatig (fehér rántás), néhány percig (világos, rózsaszínű rántás), vagy kevés cukor hozzáadásával hosszabb ideig (barna rántás). Forró állapotban hideg folyadékot (vizet, tejet, csontlevet, főzőlevet) öntve hozzá, simára, csomómentesre keverve adjuk az ételhez. A felöntés előtt azonban különféle fűszereket, ízesítőanyagokat tehetünk a rántásba, és részben azzal együtt pirítjuk.” 

Fontosak az arányok: „a berántandó lé ne legyen több, mint amennyi a főzeléket éppen ellepi, és a rántáshoz használt liszt is inkább kevesebb, mint több legyen. Ellenkező esetben csirizszerű mártást kapunk, amiben csak itt-ott úszkál” a zöldség. Ha mégis sűrűre sikerülne, hígítsuk, ha híg lett, akkor habarjuk be tejszín és tejföl fele-fele arányú keverékével. Igaz, így elkészítve ma nem számít divatosnak, de nem kell ódzkodni a rántásos ételtől sem.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„születésemmel nagy bánatot okoztam…”

Karacs Teréz 1808-ban, a családi birtok melegében jött világra, a fogadtatása mégsem volt felhőtlen. Erre később naplójában így emlékszik vissza: „Én születésemmel, mint anyámtól hallám – nagy bánatot okoztam, mivel ő fiúval szerette volna férjét megajándékozni; e miatt keseredve tudatá atyámmal, hogy a negyedik is leány, és kérve kérte férjét, hogy engedje meg az újszülöttnek nemét eltitkolni, s egyezzék bele, hogy fiúnévre kereszteljenek, és írjanak be az anyakönyvbe mint fiút. Atyám ezen sajátságos és különös kívánságba nem ment bele, én – akinek születtem: mint leány neveltettem fel.”

Kompromisszum gyanánt kitűnő megoldásnak tűnt a szülők számára, hogy leányukat egyáltalán ne anyakönyveztessék, sőt a nevét is csecsemőkorukban elhunyt húgairól kapta.

Születése pillanatában sem apja, sem édesanyja nem sejthette, hogy kilenc gyermekük közül éppen Teréz lesz az, aki mind pedagógusként, mind íróként jelentős karriert fut majd be.

Könyvek között nőtt fel

Világra jöttének keserves fogadtatása ellenére Teréz szerető családi környezetben cseperedett fel, a korban példa nélküli oktatásban részesült. Édesapja, Karacs Ferenc térképkészítő volt, így a földgömb már a gyerekszobája részét képezte, édesanyjától pedig a könyvek szeretetét örökölte.

A Karacs család számára nem jelentett kérdést, hogy lány- és fiúgyermekeiket egyaránt iskolába küldjék, így a kis Teréz is a lehető leghamarabb megkezdte tanulmányait. Ez egy idő után csak önképzés formájában valósulhatott meg, mivel a fővárosban akkor még nem volt az elemi iskolánál magasabb fokozatú, magyar nyelvű nyilvános lányiskola. A viharos politikai helyzet miatt Terét szülei úgy döntöttek, hogy lányukat nem küldik sem német, sem francia nyelvű lánynevelő intézetbe, ahol főleg a császárpári arisztokraták gyerekeivel érintkezhetett volna. Ehelyett biztatták őt, hogy éljen az otthoni „házi könyvtár” adta lehetőségekkel, és autodidakta módon sajátítsa el az alapműveltséget.

Kép

Karacs Teréz fotója

Teréz kiváltságos helyzetben volt ebből a szempontból, mivel lexikonok tömkelege állt a rendelkezésére, könyvek ezrei vették körül, többek közt kortárs irodalmi művek is, ami kuriózumnak számított. A Karacs házaspár ugyanis bőszen támogatta a kortárs irodalom felvirágoztatásának ügyét, amelyet akkor többnyire csak azok olvastak, akik írtak is. Lakásuk gyakran szolgált egyes szerzők otthonául, így sűrűn látott vacsoravendég volt a háznál többek között Vitkovics Mihály, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc és Katona József.

Katona – mint lakó – három éven át élvezhette a család vendégszeretetét, részben a Karacs-rezidencián írta meg legismertebb művét, a Bánk bánt.

Úton a nőnevelés felé

Bár Karacs Teréznek nem volt esélye közintézményben folytatni a tanulmányait, szülei törekedtek a korban elérhető alternatív lehetőségekkel élni, amelyek lányuk szellemének és jellemének épülésére szolgáltak. Így kapva kaptak az alkalmon, amikor a vidéki rokonok felajánlották, hogy fogadják legidősebb lányukat a mezőtúri családi birtokon, ahol a gazdálkodás csínját-bínját sajátíthatta el.

Az első szerelem is itt köszöntött be a lány életébe, egy fiatal, jóképű református tiszteletes, Jakab István személyében. A kor szokásai szerint a legtöbb nő emlékkönyvben örökítette meg barátságait, kapcsolatait, amelybe Jakab István a következő szavakat jegyezte: „Téged kell szeretnem, mert veled lesz az életem élet…” Bár Teréznek imponált a művelt ifjú, aki gyakorta apró költeményekkel kedveskedett neki, hamar kiderült, hogy a férfira szülei által előre elrendezett házasság vár, amely sokkal jelentősebb hozománnyal kecsegtetett, mint amit Karacs Ferenc bármikor is biztosítani tudott volna gyermekei számára.

Egyenes beszéd híján Karacs Teréz rövidesen véget vetett ennek az afférnak, tekintve, hogy a vendéglátói sem nézték jó szemmel az udvarlót a háznál, főleg miután az kerek perec kijelentette, hogy: „Igen, nagytiszteletű úr, én Karacs Terézt bámulni járok ide, én ilyen lányt még sohasem láttam, hallottam; bűnt követnék el, ha őt kerülném, ha társaságát kerülném.” Minden hízelgő bók ellenére Karacs Teréz maga mögött hagyta a mezőtúri élményeket, és Máramarosszigeten vállalt el házitanítói állást a Kállay családnál.

Afféle „írogató nő”

Ebben az időszakban Teréz már aktív tollforgató volt: első művét 1822-ben, 14 esztendős korában hozta le a Magyar Kurír Kedveskedő rovatában, ahol rejtvényeket és találós kérdéseket közöltek.

A gyermeteg versikéket rövid időn belül szeriőz munkák váltották fel, amelyek a század legnívósabb lapjainál jelentek meg. 

Így Karacs Teréz munkáit olvashatjuk az Életképek, a Honderű, a Rajzolatok, Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának és a Regélő Pesti Divatlapnak az archívumaiban; sőt összegyűjtött műveit még életében kiadták.

Annak ellenére, hogy kora legjelentősebb női szerzőjének számított, aki egyaránt volt publicista, szerzett tanulmányokat, vitairatokat és szépirodalmi műveket is, nem tartotta magát írónak. Amikor írói pályájáról faggatták, röviden csak ennyit felelt: „»Én nem vagyok írónő, csak írogatok néha!« És valóban az ily írogatónők, aminő magam is vagyok, nem sorozhatok az írók közé. író énszerintem csak az, ki folytonos munkásságával és műveivel jelentékeny nyomot hagy maga után. Akik csak néha és rövid hatásra írnak, azok csupán írogatok.”

Kép

„neveljünk okos, nem okosdó nőket…”

Karacs Teréz már elismert írónő és sokak által dicsért házitanító volt, amikor felkérték a Miskolci Református Nővelő Intézet vezértanítónői pozíciójára. Teréz az intézmény fenntartásának bizonytalansága miatt tétovázva bár, de 1845-ben elvállalta az első olyan magyar közintézmény vezetését, amely anyagi háttértől függetlenül biztosított lehetőséget az elemi oktatásból kikerült lányoknak. Egyaránt tanultak itt munkáscsaládok gyermekei és nemesi származású lányok – az osztálykülönbségek áthidalása jelentős célja volt a pedagógusnőnek.

Miskolci évei alatt közel nyolcszáz lány tanulhatott nála, akik meglehetősen liberális oktatásban részesültek. A hímzés és a háztartásvezetés mellett – ami a korban elengedhetetlen ismeret volt a hölgyek számára – a miskolci lányok tanultak történelmet, földrajzot, matematikát, kortárs irodalmat, és gyakran értekeztek politikáról, társadalmi kérdésekről.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Karacs Teréz kezei között nőtte ki magát az első értelmiségi, polgári rétegből származó nőgeneráció.

Lányok a forradalomban

A színvonalas oktatás mellett a társadalmi felelősségvállalás is szívügye lett a vezértanítónőnek, és demokrata nézetei sem voltak kétségesek. Így a forradalom kitörésekor egyértelmű volt, hogy az intézetben tanuló lányok is kiveszik részüket a nemzeti függetlenségért vívott harcból. Karacs Teréz és tanítványai több száz ruhaneműt varrtak a fronton harcoló katonáknak, és azt is sikerült elérni, hogy a miskolci lányintézet az egyetlen olyan közoktatási intézmény legyen az országban, amely a szabadságharc ideje alatt is háborítatlanul tud működni.

Az ország forradalmával párhuzamosan zajlott a nőnevelés ügyének forradalma is, aminek legjelentősebb eseménye az 1848-as tanügyi kongresszus volt 257 résztvevővel, ebből 256 férfival. Karacs Teréz egyedüli nőként vett részt az országos gyűlésen, ahol – a mai napig aktuális – nemek közti bérszakadék ellen szólalt fel. Illetve továbbította Teleki Blanka és a saját diákjai követeléseit a nők egyetemi tanulmányainak lehetőségét, valamint a nemtől független politikai választójogot illetően.

Nem alkudott, a végsőkig nevelt

Karacs Teréz tizenhárom éven át maradt a miskolci intézmény élén, annak ellenére, hogy az utolsó hónapokban már csak meglehetősen szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatott. Elhivatottságát mutatja, hogy még az ínséges időkben is a közjót tartotta szem előtt, ugyanis számos kecsegtető ajánlatot utasított vissza. 

Teleki Blanka többször csalogatta őt saját, budapesti iskolájába, ahol jóval tehetősebb családok gyermekei tanultak, így anyagilag egyértelműen jobb döntésnek bizonyult volna ez az opció, mint a miskolci. Karacs Teréz barátnője hívását ugyanúgy visszautasította, mint az arisztokrácia családok felkéréseit, akik gyermekeik nevelését bízták volna az idősödő tanítónőre. 

Emellett még negyvenegy éves korában is akadt kérője, akit szintén elhajtott, ugyanis a jó cél érdekében „önként vállalt hajadonságra ítéltetett.”

Teréz csak a fenntartóval való összetűzés után távozott a lánynevelő intézet éléről, és vállalt el egy kolozsvári lehetőséget, ahol szintén a helyi lányiskola vezetését szánták neki. Távozása után a református egyház a tandíjakat megemelte, így a szegényebb réteg gyermekeinek továbbtanulását ellehetetlenítették. Miskolc hanyatlani kezdett, Kolozsvár azonban felvirágzott. Közel 400 lány oktatását vállalta magára Karacs Teréz, többek között Teleki Miksa lánygyermekeinek képzését, aki hálából ezért végrendeletében havi 200 forint nyugdíjat hagyott az idősödő Karacs Terézre.

Öregségére szüksége is volt erre az összegre, ugyanis a vezértanítónői posztról való végső leköszönés után már csak alkalmi munkákból élt. Egy darabig még vállalt házitanítói segédállást, például Arany Jánoséknál. A kis Széll Piroskát – Arany János és Ercsey Julianna unokáját – is ő oktatta, aki anyja korai halála révén a nagyszüleinél élt és nevelkedett.

Hetvenhét éves korában azonban egy súlyos betegség következtében Teréz bal oldala lebénult, így utolsó éveit már csak az írásnak szentelte. 

A cikk Karacs Teréz naplója és levelezései nyomán, illetve Pásztor Emil kismonográfiáját alapul véve készült.

Aki nem tartja a határait 

„A mai világban a vágyak hajszolása és az individualizmus felerősödése miatt az emberek nem képesek kölcsönösen támogatni egymást, és figyelembe venni a társuk szükségleteit egy párkapcsolatban. Ez az önzés gyakran a házasságok tönkremenéséhez vezet.”

Napjainkban gyakran jutnak ilyen és hasonló megállapításokra a párkapcsolatokról író szerzők, és sokan feszegetik azt, hogy miként ismerjük fel, ha a párunk nárcisztikus. Mindeközben a saját párterápiás gyakorlatunkban azt tapasztaljuk, hogy bár megjelenik ez a problémakör is, de sok pár éppen az ellenkezőjével küzd. Ezekben a kapcsolatokban az egyik vagy mindkét fél állandóan igyekszik alkalmazkodni és kielégíteni a partnere igényeit, miközben a saját szükségleteiről nem vesz tudomást. 

Az alkalmazkodó személyében egy végtelenségig együttműködő embert ismerhetünk meg, aki a világért sem bonyolódna konfliktusba. Rendkívül feszült lesz, ha megkérdezik tőle, hogy hogy érzi magát. Ilyenkor nem tudja, hogy mit válaszoljon, hiszen ő mindig jól van, vagy szimplán megvan. Nehezen tud reflektálni arra, hogy milyen érzések kapcsolódnak ezekhez az állapotokhoz. Amikor befelé kellene tekintenie, akkor összezavarodik, hiszen ez ismeretlen terep számára. A jól vagyok és megvagyok érzések mögött kutatva gyakran csak az üresség érzésével találkozik, amely a meg nem élt, elkerült vagy magukba zárt érzelmek nyomán alakul ki. 

Bár ő csak a pusztítónak ítélt indulatait, a dühét vagy haragját szeretné semmissé tenni, ennek az az ára, hogy a vágyott érzések is a süllyesztőbe kerülnek, és marad a kiüresedettség élménye.  

Mivel a saját belső valóságától leválasztva működik, ezért az abszolút iránytű számára az, hogy a körülötte lévő fontos személyek hogy vannak. Róluk próbálja leolvasni a saját érzelmi állapotát. Mindent megtesz, hogy őket boldognak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak lássa, mert akkor ő is jól van. Gyakran mond ilyeneket: ha nem gond, elnézést, nem akartam, ne haragudj, nem akarlak bántani.  

Szinte soha nem mond nemet, csak amikor már teljesen felemésztette ereje utolsó tartalékait is. Inkább a passzív elutasítás eszköztárát használja, bezárkózik és elérhetetlenné válik. Ilyenkor előfordulhat, hogy alacsony fekvésű hangulatról, érzelmi tompaságról számol be. Az elzárt érzések megjelenhetnek szorongásban, különféle pszichoszomatikus tünetekben (fejfájás, derékfájás) vagy akár pánikreakciókban is. Alapbeállítódása, hogy ő nem számít. 

Kívülről ez az állapot tűnhet kiegyensúlyozottságnak, segítőkészségnek és erőnek, máskor pedig az érzelmek megéletlensége miatt közönynek, esetleg ridegségnek is. Az, hogy minek olvassák, az a környezet lelkiállapotán múlik. Ez még inkább elbizonytalanítja az alkalmazkodót, mert nehéz azzal megküzdenie, hogy ő ugyanazt teszi, mégis egyszer megbízhatónak, máskor elérhetetlennek látják. Az ebből fakadó feszültséghez kapcsolódó indulatokat azonban igyekszik nem kimutatni, a harag megélését ugyanis veszélyesnek tartja a kapcsolatra nézve.  

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az önfeladás története 

Mindannyian úgy születünk, hogy képesek vagyunk megélni érzéseket. Ez nem kialakul, nem megtanuljuk, ez adottság. A kezdetekkor ezeket az érzelmeket a csecsemő még nem ismeri fel, nem tudatosítja vagy szabályozza. A düh, a félelem, az undor, a meglepetés vagy az öröm mindenféle meggondolás nélkül a felszínre kerülnek. A baba sír, ordít, nyöszörög, mert ez segíti a túlélését, hiszen tájékoztatja a gondozót arról, hogy van-e valamire szüksége. 

Ahogyan a szülő visszatükrözi, megnevezi és tartalmazza ezeket az érzéseket, úgy kapnak nevet, és kerülnek szabályozás alá. 

De mi van, ha a szülő valamiért (például a saját traumái vagy éppen aktuális krízisállapota miatt) nem tud megfelelően reagálni ezekre a jelzésekre? Például figyelmen kívül hagyja, vagy nem azt adja, amire a babának szüksége volna? Ilyenkor a csecsemő lekapcsolódik a belső világáról, mert ez az egyetlen lehetősége, hogy „kezelje” az ijesztő és félelmetes érzéseit. 

Természetesen nem arról van szó, hogy mindig minden helyzetben tökéletesen kell hangolódni a baba belső állapotaira, erre egyetlen szülő sem képes. A lényeg, hogy többnyire jól reagáljunk a gyermek szükségleteire. Így nem kell azt választania (itt nem tudatos választásról van szó), hogy inkább nem mutatja ki az érzéseit, nehogy megharagudjanak rá, megbüntessék, vagy csalódást kelljen átélnie, mert nem azt kapja, amire szüksége volna. Ezzel ugyan megússza az elutasítást, de valójában láthatatlanná válik a kapcsolatban.  

Vannak, akik arról szereznek tapasztalatot gyerekkorukban, hogy az alkalmazkodásukkal segíteni tudják szüleik érzelmi vagy fizikai szükségleteinek kielégítését, amire nagy szükség van, mert a szülők magányosak, kimerültek vagy elkeseredettek. Ilyenkor az engedelmesség tűnik a kapcsolódás útjának, mert ezáltal lehet leginkább szeretetet kapni a szülőktől, vagy elkerülni a büntetést. Ilyenkor a gyermek szintén lemond saját érzéseinek és szükségleteinek megéléséről és közvetítéséről, hiszen számára az a legfontosabb, hogy kapcsolatban tudjon maradni a szüleivel. 

A tapasztalatok által közvetített üzenetek belsővé válnak, így olyan hiedelmek szerint viselkedik később is a kapcsolatokban, amelyek azt üzenik: neked kell felelősséget vállalnod, mások szükségletei fontosabbak, mint a tieid. 

Ugyanakkor ez a stratégia magában hordozza a csalódottság és elutasítottság élményét is, hiszen aki feladja magát, hogy mások kedvében járjon, és ezért szeressék, belül mindig bizonytalan, hogy vajon önmagáért szeretik-e, vagy csak a szerep miatt, amit játszik.

Mit tesz a kapcsolattal? 

Az, aki folyamatosan alkalmazkodik, szerepként megélt merev működésmódot választ, így nem lesz képes valóban kapcsolódni a másikhoz. Partnere nem, vagy csak igen ritkán találkozik társa igazi énjével. Habár eleinte látszólag kellemes egy állandóan alkalmazkodó partnerrel élni, idővel meginog a kapcsolati biztonság, hiszen bizonytalanságot eredményez: társa előbb-utóbb töprengeni kezd, hogy jó-e az, amit a másiknak nyújt. Aggodalmat érezhet, hogy mi lesz, ha nem találja el, mi jó a másiknak, és az egyszer megelégeli ezt. 

Feszültté válik, hogy állandóan találgatnia kell, mire van szüksége a párjának. Nem tudja, hogy társa egyáltalán jelen vane, ott akar-e lenni vele. Az a benyomása alakulhat ki, hogy a másikban van egy belső rész, amelyet mindig elzár előle, ahova ő sohasem juthat be. Csak küzd, de már előre tudja, hogy kudarcot fog vallani. Úgy érzi, csupán egyet tehet, elfogadja ezt az állapotot, amelyben bizonytalanságot, magányt és csalódást él meg. 

Esetleg mindkettőjükben gyűlnek a ki nem mondott mondatok. Egyre inkább arra szorulnak, hogy a másik viselkedését figyeljék, és próbálják értelmezni a kapcsolati eseményeket. A csend eleinte vonzó is, ha gyerekkorukban átélték szüleik veszekedését, s felnőttként másként akarnak élni. A csendbe annyi mindent bele lehet látni: harmóniát, egyetértést, bizalmat. 

Ezért eleinte talán örömmel is fogadják mindketten. Ráadásul az alkalmazkodó fél a későbbiekben gyakran abban az illúzióban él, hogy ő sokat kommunikál. 

Ha a társával egy nap aztán a kapcsolatukról beszélgetni kezdenek, könnyen kiderülhet, hogy ő a párbeszédeket valójában csak a fejében pörgeti. 

Társa közben azt éli meg, hogy legmélyebb őszinteségére vagy legtüzesebb mondataira sem kap egy kurta mondatnál, szónál többet. Mintha egy falról pattanna vissza. 

Ha az alkalmazkodásba menekülő fél és társa kerüli a konfliktusokat, akkor egyikük a konfliktus közeledte láttán visszahúzódik, és a hallgatást, az elvonulást, az ironizálást vagy a probléma lekicsinylését választja inkább. Az is előfordulhat, hogy a terelést választja, minden elhangzó fogalomra definíciót követel, majd beleköt azokba. Rendkívül gazdag ez az eszköztár. 

Társa reagálhat ijedtséggel vagy szomorúsággal, ha a magány túlzottan fájdalmas, lehet dühös, amit gyorsan el is rejthet. A lényeg mindkettőjük számára az, hogy ne legyen konfliktus. Óriási fájdalmakat söpörnek a szőnyeg alá a kapcsolat vélt stabilitása érdekében. A kimondatlan és megbeszéletlen érzések és élmények azonban visszatérnek az álmokban, a váratlan felcsattanásokban, vitákban, sőt akár gyermekeik viselkedésében is.  

Mindezek nagy része tudattalanul zajlik, ezért váratlan következményekre is láthatunk példát. Ilyen az, amikor az alkalmazkodó felet társa megcsalja, vagy kilép a kapcsolatból és újat indít, és az érintett fél nem is veszi észre, hogy a másik már régóta a párkapcsolaton kívül érzi magát. „Olyan szépen éltünk együtt, nem gondoltam, hogy közben belül már réges-régen eltávolodtunk egymástól” – mondják utólag, s környezetük egyetértően bólogat. Mélyen gyökerezik kultúránkban a tévhit, hogy az alkalmazkodás kapcsolódás. Ezt fejezte ki még pár évtizede, amikor a konfliktusmentes kapcsolatokra értékként ilyenformán utaltak: „Soha egy hangos szó sem volt közöttük!”  

A kizárólagos alkalmazkodás során kialakulhat a még működni látszó, de már kiüresedett kapcsolat, amelyben az együttműködés és a konfliktusmentes együttélés egy kívülről boldognak tűnő viszony látszatát kelti. 

Ám hiányzik az érzelmek áramlása, az egymásra hangoltság, az érzelmi összekapcsolódás, az egyezkedések és ütközések izgalma, az önmegmutatás bátorsága, az elfogadottság érzete.

Mit tesz a családdal? 

Ez a családi légkör rengeteg feszültségtől terhes, ugyanakkor kívülről talán a csend a legfeltűnőbb, a kevés vita, és a mindig békésnek tűnő légkör. Az ebben élő gyerekek azonban jól ismerik a megfoghatatlanul lebegő feszültséget. Ugyanakkor többnyire nem értik, nem tudják, mi baja lehet apának vagy anyának, mire volna szükségük, hiszen nagyon ritkán mondanak nemet, a gyermek azt sem tanulja meg, hogy ő miként fejezheti ki a szükségleteit. Egyáltalán van-e joga hozzá?  

A terápiás folyamatban a kommunikáció, a nyíltság, az önmegmutatás, az elfogadás kifejezése, a meghallgatás gyógyító ereje hamar megmutatkozik. Sok munkával és az érzelemfókuszú beszélgetések által, az érzések és élmények bemutatása és meghallgatása után megindul a szó és az érzelmek áramlása, döntések születnek, szinte tapinthatóvá válik a személyesség és a valódi kapcsolódás.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Végre az okostelefonunkra költözhet az ügyintézés! Sokunk számára jelent megkönnyebbülést, hogy nem kell többet papírokat szkennelni, e-mailen vagy Messengeren küldeni, hiszen minden hivatalos dokumentum elérhető és megosztható lesz egy új módszerrel. Ráadásul nem kell majd az egyes ügyeket észben tartani, az állam proaktív módon lép fel, jelzi, ha lejár egy-egy igazolvány vagy határidő. 

A Digitális Állampolgársági Program (DÁP) a Digitális Állampolgár alkalmazásra épül, amely nemcsak a személyazonosítást könnyíti meg, hanem többféle szolgáltatást is egybegyűjt.

A Digitális Állampolgár alkalmazás első funkciói szeptemberben élesedtek. A regisztrációt bármelyik kormányablakban az ügyintézők segítségével pár perc alatt elvégezhetjük. 

A regisztrált digitális állampolgárok az alkalmazás segítségével a jelenleginél sokkal egyszerűbben is be tudnak lépni az azonosítást igénylő mintegy 200 állami weboldalra, így például a magyarorszag.hu-ra, az EgészségAblakba, az eSZJA-ra, a tárhelyükre és a többi állami szolgáltatásba. Ez azt jelenti, hogy a felhasználónevük és a bonyolult jelszavuk beírása helyett elég lesz elővenni a telefont, az alkalmazással beolvasni az adott felületen megjelenő QR-kódot, az applikáció máris elvégzi az azonosítást, és beléptet az oldalra (a DÁP-os belépés ezeken az állami felületeken a meglévők mellett, új azonosítási módként jelenik majd meg).

Mielőtt kitérnénk arra, hogy ez pontosan mit jelent, érdemes leszögezni, hogy az újítás következtében az állam továbbra is csak azokhoz az adatokhoz férhet hozzá, amelyeket egyébként eddig is tárolt, és amelyekhez eddig is hozzáfért – ezért tehát többlettudás az állam oldalán nem keletkezik. A mi oldalunkon viszont keletkezik, amihez ebben a formában az államnak nincs hozzáférése. Az adatok irányítása és tárolása továbbra is a mi kezünkben marad. 

Szabályozhatjuk, hogy kik láthatják az információkat, a kizárólagos hozzáférést pedig arcfelismeréssel és ujjlenyomatos azonosítással tehetjük még biztonságosabbá. 

Kép

Kép: Képmás.hu kollázs

Mire használhatjuk a Digitális Állampolgárt?

• 2024 végén érkezik az alkalmazásba a digitális aláírás: nem lesz szükség arra, hogy kinyomtassuk és kézzel aláírjuk a szerződéseinket és más hivatalos dokumentumainkat, helyette digitális aláírásunkkal hitelesíthetjük ezeket. A DÁP digitális aláírásával hitelesített dokumentumok ugyanolyan bizonyító erejű, közhiteles magánokiratnak számítanak, mint a papíralapon elkészültek.  
• 2025 elején érkezik a „szelfis azonosítás” az alkalmazásba: még egyszerűbben, a személyi igazolvány vagy az útlevél befotózásával és egy szelfivel is regisztrálhatunk az alkalmazásba.
• 2025 februárjától lehetővé válik a személyes adatok hiteles továbbítása az alkalmazásból, amellyel akár az okmányadatainkat – TAJ-kártyánk, adókártyánk, jogosítványunk adatait – is letölthetjük és hitelesítve oszthatjuk meg, kiváltva ezzel a fizikai okmányok használatát.
• 2025 júniusában megtörténik a piaci szolgáltatók csatlakozása, ezt követően a bankok, közmű- és telekommunikációs szolgáltatók felületeire is be lehet majd jelentkezni a Digitális Állampolgár mobilalkalmazással, és az elektronikus aláírással a piaci szolgáltatók dokumentumait is láthatjuk majd. 
• 2025 júliusában élesedik az az állampolgári felület, amely magában foglalja a megújult ePapír szolgáltatást is – ez már életesemény-alapon csoportosítja majd az ügyintézési lehetőségeket.
• Szintén 2025 júliusában megjelenik az első életesemény az alkalmazásban: magánszemélyek a használtgépjármű-eladáshoz vagy -vásárláshoz kapcsolódó ügyeiket is el tudják majd intézni.

2025. január 16-tól megszűnik az Ügyfélkapu, de lesz helyette Ügyfélkapu+

Az Ügyfélkapu már nem felel meg teljeskörűen az Európai Unió rendelkezéseinek. Helyette az Európai Uniós jogszabályok alapján is szigorúbb bejelentkezési lehetőségek, az Ügyfélkapu+ és a Digitális Állampolgárság Program lesznek elérhetők, amelyek biztonságosabb megoldást jelentenek az ügyintézésre.

Az Ügyfélkapu+ használatához kétfaktoros bejelentkezésre van szükség, amely során felhasználónévvel és jelszóval történő bejelentkezést követően a telefonunkra vagy esetleg számítógépünkre kapott kód segítségével tudjuk elkezdeni a hivatalos ügyintézést. Azonban, ha ennél egyszerűbb megoldást szeretnénk, akkor érdemesebb a DÁP-ot használnunk. 

Ebben az esetben nincsen szükség felhasználónév és jelszó megjegyzésére, a telefonos azonosítást követően már intézhetjük is ügyeinket.

A Digitális Állampolgársági Programot folyamatosan bővítik, a tervek szerint akár már jövőre teljes értékű digitális irattárcává válhat az alkalmazás. 

Támogatott tartalom