A monostorban jelenleg kilenc szerzetes lakik, akiknek minden napja azzal kezdődik hajnali öt óra után nem sokkal, hogy a Szentírást tanulmányozzák. Mi volt a mai ige, és mennyire határozza meg a nap többi elmélkedését, imaóráját? (Az interjú advent harmadik hetében készült – a szerk.) 

Az egyházi év advent első vasárnapjával kezdődik, ehhez szoktuk kötni a szentírás-olvasási programunkat. Arra jutottunk, hogy a páli levelek kissé töredékesen jelennek meg a szentmisék olvasmányos rendjében. Ott vannak, de nem kapunk olyan átfogó képet róluk, mint amilyen lelki táplálékul ezek szolgálhatnak. Így elkezdtük egy beosztás szerint átnézni őket. Napközi imán, a zsoltárt követően a reggeli biblikus olvasmány hangzik el. Utána mindenkire rá van bízva, hogyan viszi tovább, de jó, hogy ha ez az ige meghatározza a napot. Most konkrétan a római levél harmadik fejezetének végével foglalkoztunk.

Az Alföldről származik, Szentesen született, járt iskolába, majd a szegedi egyetemen szerzett diplomát. Hogyan emlékszik: gyerekkorában mennyire játszott szerepet életében a hit, a vallásosság? 

Érdekes város volt akkoriban Szentes, ahol 1980–88 között töltöttem az általános iskolás éveket. A család kötődött az egyházhoz, de nem volt minden vasárnap templomba járás. A katolikus nagyanyám református emberhez ment feleségül, így eltiltották a szentségektől. Azért minket az öcsémmel vitt református istentiszteletre, be-benéztünk a templomokba. Anyai nagyapám presbiter volt egy ideig. 

Szentesen még nagy sötétség uralkodott ezen a téren: minket, akik még jártunk hittanra, fölállítottak az iskolában és kigúnyoltak, rajtunk lehetett röhögni. 

Ilyesmi világ volt, de a református rész nagyon kedves volt a lelkipásztorokkal. Ők el tudták varázsolni a rájuk bízott gyerekeket a kicsit szedett-vedett környezetben. Kiskoromban Kádár Feri bácsi és Erzsike néni, majd a konfirmációtól már Imre Ernő foglalkozott velünk – legyen áldott az emlékük. Szép pillanatokat, mély tanításokat köszönhetek nekik.

Diákként már felvetődött esetleg, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a vallással? Mert végzett teológiát is, ám a szegedi egyetemen először francia nyelvtanári szakra jelentkezett. 

Tudtam, hogy érdekel ez a lehetőség. Ám amikor a debreceni teológia indított egy vallástanár szakot Szegeden, akkor erről én még nem tudtam. Ezért a francia szakot választottam. A magyaron majdnem gondolkoztam – de a kötelező olvasmányok és ilyesmik taszítottak. Pedig olvasni szerettem, viszont például az általános iskolai magyartanárommal nem jöttem ki jól – nem szakmailag, hanem emberileg. Maradt hát az egyszakos francia, később a vallástanár, majd az ógörög szakkal. A teológiát jóval ezután, már gyakorló vallástanárként kezdtem el Pápán, és Budapesten fejeztem be. 

A szegedi egyetemi évek után hogyan alakult a pályája? Úgy tudom, egy ideig nem talált munkát, ezért is jött a Dunántúlra, a Pápai Református Kollégiumba. 

Franciából 1997-ben, görögből 1999-ben diplomáztam, aztán egy évet tanítottam megbízási szerződéssel egy szegedi középiskolában, de közben kivezették a francia nyelvet. Illetve franciatanárból elég sok volt, mert ez volt a később megszűnő orosz szak párja. Egy évet töltöttem ösztöndíjjal Genfben, utána, 2000–2003 között mélyrepülés következett. Kerestem én munkát, de többnyire nem bölcsész diplomás emberekre volt szükség. 

Úgyhogy a magánórák mellett voltam diszpécser, biztonsági őr, éjszakai recepciós szállodában, szórólapkihordó. Rengeteget dolgoztam, a pénz meg éppen annyi volt, hogy az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. 

Úgyhogy – bár Csongrád vármegye függője vagyok – vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem, hogy odamegyek, ahol tanári munkaszerződést kapok. Ez lett aztán a Pápai Református Kollégium, amelyben hét évet töltöttem. Onnan jöttem át a monostorba, 2010 nyarán. 

Mikor járt itt először, mikor érezte azt, hogy szeretne csatlakozni a közösséghez? 

Alföldi emberként eleinte nem kirándultam a Bakonyba. Nekem ez félelmetes volt, mármint az, hogy a hegyektől, domboktól nem látok ki messzire. Inkább Balatonfüredre mentem szabadidőmben, volt ott egy nyaralónk egyetemista koromig. Egyszer azonban kísérőtanár voltam egy osztály mellett, ekkor vezetett körbe minket a monostorban Anzelm testvér. Utána elhoztam a saját osztályomat, majd 2007-ben elmentem egy taizéi lelkigyakorlatra, ahol már elkezdett foglalkoztatni a szerzetessé válás gondolata. Ott kaptam azt a tippet, hogy keressem meg a bakonybéli bencéseket, így 2007-től voltam itt útkeresőként nyilvántartva, majd 2010-ben szépen elballagtunk az osztályommal: ők arra, én meg erre.

Kép

János testvér nagyon kedveli a macskákat – jelenleg kettőről gondoskodik, és tervei szerint a jövőben több írásában is megjelennek a cicák – Fotó: Oláh Gergely Máté

Mi volt a legfőbb motiváció a szerzetessé váláshoz? Sokan azt gondolják: aki így dönt, azt magánéleti kudarc érte, vagy más miatt csalódott az életben. 

Nekünk azt szokták mondani, hogy a negatív motiváció is figyelemre méltó, de önmagában kevés. Az ember ne azért jöjjön ide, mert máshol nem jó, hanem azért, mert itt jó. Volt egy meghatározó pont az életemben: anyám osztályába járt egy lány a gimnáziumban, aki körülbelül másfél év szenvedés után meghalt. Engem és az egész kisvárost is megrázta ez az eset. Ám azt éreztem: szívesen feltenném az életemet arra, hogy megértsem és másoknak is elmagyarázzam: van ez a tragédia, de van Isten is, ott ebben a tragédiában is, és Isten szeret minket.

Ezután eltelt pár év, és amikor már itt laktam, egyszer bemutatkoztunk egymásnak egy ministráns lánnyal, akinek ugyanaz volt a vezetékneve és a keresztneve, mint ennek a Szentesen elhunyt fiatal lánynak. Úgy éreztem, mintha az Úristen akkor rám nézett volna, hogy jelezze: „Nem felejtek ám.”

Aztán azt is csináltam, hogy a születésnapom környékén mindig átolvastam a digitális naplómat. Megfigyeltem, hogy jellemzően odamegyek nyaralni, ahol szerzetesek vannak. Tehát például Szegedre, Egerbe, Bakonybélbe. Úgyhogy eléggé éreztem már a vágyat, és ezzel kerestem meg Anzelm testvért, aki különféle feladatokat adott. Az is kiderült még, hogy egyedül „szétfolyok”. Elterveztem, hogy majd imádkozom reggel – miután nem sikerült, akkor majd imádkozom este, de végül az is elmaradt. Világossá vált, hogy szükségem van egy keretre, ami összetart. Szépen lassan összeállt a kép, és nagy behívó volt számomra a szántóföldbe rejtett kincs példázata is. Úgy éreztem, hogy ilyet találtam, ha Bakonybélre és az itteni szerzetesekre gondoltam, akiknek az életmódja nagyon megtetszett. Ekkor adtam be ide a jelentkezésemet.

Rendhagyó módon, reformátusként lehetett bencés szerzetes, ez Magyarországon eddig példa nélküli. Reguláris oblátusként tartják nyilván – ez mit jelent pontosan? 

Két nagyon jóindulatú egyházi vezető, Steinbach József református püspök és Várszegi Asztrik főapát püspök kötöttek megállapodást arról, mit és hogyan csinálhatok. A lényeg, hogy én egyházjogi szempontból nem a szerzetesi közösséghez, hanem az oblátus közösségéhez tartozom. A világban élő bencés oblátus közösségnek lehet tagja családos, egyedülálló vagy akár egyházmegyés pap is. Tőlük azt kérjük például, hogy napi egy imaórát vállaljanak, évente egyszer jöjjenek hozzánk lelkigyakorlatra. Van lehetőség, amely szerint ebbe a közösségbe fel lehet venni protestánsokat is. Egy másik egyházjogi lehetőség pedig az, hogy oblátus kérheti beköltözését a monostorba, hogy a regula fegyelme alatt éljen. Életvitel szempontjából ugyanaz, de egyházjogilag nem. Tehát nincs aktív és passzív választójogom.

Tizennégy éve él a monostorban, örök fogadalmat 2016-ban tett. Mivel a bencések dolgoznak is, így a konyhán szorgoskodik, valamint az ajándékboltban segít be. Hogyan telik egy-egy napja? 

Mindenki végez fizikai munkát a szellemi mellett. 

Például takarítunk, gyógynövényt gyűjtünk, fát vágunk, de van, aki az ötvösműhelyben dolgozik. 

A szabad nap a szerda; a hétvégék nagyon igénylik a jelenlétünket. Körülbelül ugyanannyit dolgozunk, mint ahogyan egy világi ember eltölt valahol nyolc órát. Nekem a fizikai munka a konyhán van, klasszikusan hétfőn és kedden. Csütörtökön adminisztratív feladataim vannak, pénteken és szombaton pedig a boltban vagyok én is. Itt teljesen vegyes a munka. A vasárnap a liturgiáé, de szombaton is lehetnek lelkigyakorlatok. 

A feladatok mellett mindig van idő a regulában szereplő napi három óra imádságra? 

Igen, Benedek is azt mondja, hogy az imádság az első. Napi öt alkalomról van szó, amelyek nagy része nyitott, tehát a hívek is csatlakozhatnak a templomban. A reggeli, fél hatos ima zártkörű, ez a könyvtárban van. Itt kint van az eredeti nyelvű Szentírás, szótárakat használunk, jegyzetelünk. Ehhez praktikusabb a könyvtár, mint a templom.

Az írás is fontos szerepet tölt be az életében. A monostori feladataihoz úgy kapcsolódik, hogy eddig két szakácskönyvet is írt Bakonybéles és Bakonybélszín címmel a másik szakáccsal, Bori nénivel. A megjelentést pedig Saly Noémi segítette. Terveznek harmadik kötetet? 

Igen, januárban ülünk majd le a kiadó képviselőivel megbeszélni a részleteket. Az előzményekről annyit: 1950-ben internálótábort nyitottak itt, elzavarták a szerzeteseket, majd apácákat, szerzetesnővéreket internáltak ide. A nővérek kulináris hagyatékának a gondozója Bori néni, aki noteszbe, jegyzetlapokra írta le a recepteket, amelyeket ráhagytak. Ő aztán ezeket átadta nekünk, Saly Noémi pedig feldolgozta a recepteket. Természetesen más jellegű szövegek is kerülnek a kötetbe ünnepről, böjtről, közösségről, ahogy korábban is.

Publikál az Élet és Irodalomban, és más jellegű könyvei is vannak: egy novelláskötet és egy regény is megjelent a tollából Szevasztopol és Szabadulás címmel. Hogyan fér meg Önben egymással az író és a szerzetes? 

Úgy, hogy mind a kettőt muszáj csinálni. Jász Attila fogalmaz valahogy úgy az egyik szövegében, hogy csak akkor írj, ha muszáj. Nekem ez is belső kényszer. Tulajdonképpen már Genfben elkezdtem írni groteszk, rövid történeteket. 

Amikor 2016 elején csendes lelkigyakorlaton voltam, akkor az elzártság, a csönd sok mindent felhozott belőlem. Komplett történetek körvonalazódtak a fejemben, és ezek nem feltétlenül rólam szólnak, de rólam is. 

Minden történetben benne vagyok egy kicsit én is, lehetnék az adott szereplő. Az ilyen csöndes elvonulások végére általában most is összeáll egy novella. 

A szépirodalmi könyvek, a történetek szövege teljesen világi tartalmú, olykor talán furcsa is, hogy ezeket egy szerzetes írta. Meg szoktak lepődni az olvasók? 

Egy-egy csodálkozó megjegyzés volt már. Én azt gondolom, hogy van annak létjogosultsága, hogy ami úgymond szembejön velünk az utcán, azt ábrázolhatjuk. Trágárság nincs is igazán bennük – talán csak a Szevasztopol első felében –, inkább például testi folyamatok részletezése szerepel. Vannak a fejemben történetek, amelyek a Szabadulás világához kapcsolódnak, de amit tervezek, az értelmezhető lesz az előző kötet, kötetek nélkül is. Egy-egy régebbi szereplő sétál majd be a képbe, illetve közelebb megyek ahhoz a két témához, amit nagyon szeretek: a macskákhoz és a konyhához. 

Talán nem mondok újat, amikor kijelentem, hogy a szépirodalmi igénnyel megírt művek nem szeretik romantizálni a munka világát. Gondoljunk csak Örkény István Tóték című abszurd drámájára vagy Bohumil Hrabal kisregényeire, és máris teljesen világos, hogy az irodalom mennyire eltávolítja magától a munka és a magánélet közti idillikus harmóniát. 

Azonban senki ne keseregjen, a jó hír az, hogy az irodalom implicit példákkal tanítja az olvasót, vagyis a legborongósabb hangulatú regényből is le lehet vonni egyfajta pozitív tanulságot vagy végkicsengést a befogadóra nézve. Ellenben, ha épp arra van szükség, hogy a magunkéhoz hasonló történetekkel találkozzunk a könyvek lapjain, az alábbi regények ehhez is jó kiindulási pontot nyújtanak.

Tove Ditlevsen és a Koppenhága-trilógia

„Bár senkit nem érdekelnek a verseim, muszáj megírnom őket, mert valamennyire tompítják a szívemben dúló fájdalmat és vágyakozást.” (Tove Ditlevsen)

Nem is egy, rögtön három kötettel nyitom az ajánlók sorát, mégpedig Tove Ditlevsen (1917-1976) Koppenhága-trilógiájával. A szerző munkássága az utóbbi évtizedekben reneszánszát éli, köteteit számtalan nyelvre lefordították, rendkívüli sikerek – posztumusz – sikerek övezik írói munkásságát. 

A Gyerekkor, az Ifjúkor és a Függés tulajdonképpen önéletírások sorozata, Ditlevsen a saját íróvá válásának útját tárja fel az olvasó előtt a huszadik század első felének Dániájában.

Mit tanít nekünk ez a sorozat a munka és az élet keserű kapcsolatáról? A kérdésre a választ rögtön két külön aspektusból kell ragadnom: a családi háttér és az önmegvalósítás szempontjából. Az a miliő, ahol a gyerek elbeszélő szocializálódik, a munkakörnyezet szempontjából is rendkívül meghatározó, így az életüket kemény fizikai munkával végigdolgozó szülők mintája elsődleges és kizárólagos követendő példának számít a ’40-es évek Dániájának nyomornegyedeiben.

Mégis az ettől való elszakadás és egy mély belső indíttatás lesz majd, ami a visszaemlékező elbeszélőt az írás felé taszítja. Tove még gyerek, amikor az első költeményeit papírra veti, és elindul egy olyan viszonytagságokkal kikövezett úton, amelynek a végén a megbecsülés és a megélhetés rendkívül bizonytalan, nőként ráadásul sokkal több negatív előítélet tapad ehhez a választott szerepkörhöz, így a családjától sem számíthat támogatásra. Mindenki, aki körülveszi a kis Tove-t, puszta ripacskodásnak és időpazarlásnak véli a tollforgatásra szánt órákat.

A nőként való érvényesülés hátráltató tényező az írói karrier építése során, miközben a szerző körülményei – kapcsolatai, négy házassága (és válása), illetve a kábítószerek utáni csillapíthatatlan vágya – kiváló ihletforrásként szolgáltak az önéletíráshoz és a költészethez. 

A harmónia eszeveszett hajszolása nála kétségkívül sikertelen vállalkozás volt – úgy a trilógiában, mint a magánéletben. A munka ugyanis egyértelműen a magánélete rovására ment, minden erőfeszítés és kitörési vágy ellenére. 

Az életrajzi háttérből kiolvasható, hogy Tove Ditlevsennek végül ez a kiegyensúlyozatlanság okozta a halálát és bár a költői dicsőség jelképes babérkoszorúja immár örökké a feje fölött lebeg – hiszen Dániában röviddel a halála után kanonizálták, és később az iskolai tanagyagba is beemelték –, életében az efféle elismerést soha, semmilyen formában nem tapasztalhatta meg.

Anne Cathrine Bomann: Agathe

„Hogy lenne túl késő, Agathe! Szerintem az élet egy sor választásból áll. És csak akkor veszti értelmét minden, ha nem vagyunk hajlandóak felelősséget vállalni magunkért.” (Anne Cathrine Bomann)

Valószínűleg mindenki találkozott már az életében unott pincérekkel, kiábrándult recepciósokkal vagy épp megkeseredett ellenőrökkel egy-egy vonatút során. A való életben általában könnyedén továbbsiklom a kellemetlen incidensek fölött, mondván, mindenkinek lehet rossz napja, még a hónap dolgozója is kelhet néhanapján bal lábbal… 

Anne Cathrine Bomann kötetét forgatva azonban egy pillanatra meghökkentem, ugyanis a főhősünk, egy nyugalmazás előtt álló pszichológus, aki már előre számolja vissza a napokat, amelyek hátramaradtak a praxisából. 

Ez még nem is lenne égbekiáltó vétek, ám a terápiák közben folyamatosan lesajnáló gondolatok kavarognak a fejében a páciensek problémáival kapcsolatban, nem ritka az sem, hogy a klienseiről madárszerű karikatúrákat készít. 

Főhősünk tehát a munkájából immár teljesen kiöregedett, kiégett alak, amelyen könnyen tovább is lendülhetnénk, ha nem egy segítőszakmáról lenne szó! 

A végéhez közeledve megfáradt terapeutánk azonban az utolsó napok reményében egyre derűsebb, mígnem egy rendkívül eltökélt nő be nem férkőzik az éppen leköszönő szakember rendelőjébe, és már-már erőszakos módon időpontot nem követel magának. Kénytelen-kelletlen a terapeuta nem sok lelkesedéssel bár, de felveszi Agathét a kezelt páciensek sorába, ami egyet jelent egy újra gyorsuló mókuskerékkel a munka világában… 

Bármennyire is próbál rideg és közömbös módon viselkedni, a terapeuta mégis rendkívüli kötődést kezd el érezni az életét magától eldobni vágyó Agathe iránt. A fiatal nő energiája és provokativitása révén nem fél visszakérdezni, s bár egy terápiás ülésen nem ez a természet rendje, Agathe mégis óhatatlanul gondolkodóba ejti az öregurat a terápiás alkalmak során.

Agathe és a megfáradt terapeuta története gyönyörű tanúságtétel arról, hogyan sérülünk, majd hogyan gyógyulunk kapcsolataink által. 

Ebben a rövidke kisregényben számtalan érzelem felszínre tör: a magány, a láthatatlanság, az elmúlás melankóliája mellett az is kiderül, mi idegenítette el olyan nagyon a pszichológust a saját állásától és életéről, továbbá Agathénak köszönhetően még az is megtörténhet, hogy visszaszáll az élet a megporosodott, dohos pszichológusi rendelőbe.

Kép

Édouard Louis: Akik megölték az apámat/Egy asszony küzdelmei és átváltozásai

„Amikor gyerek voltam, együtt szégyelltük magunkat a házunk miatt, a szegénységünk miatt.” (Édouard Louis)

Édouard Louis a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb emberek sorstragédiáját írja meg a saját szülei történetén keresztül. A szerző két memoárján át a 2000-es évek elejének franciaországi munkásnegyedeit láthatjuk, ahol minden fillér verejtékes munka árán kerül az asztalra, így az Akik megölték az apámat és az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai két viszontagságoktól terhelt élet egybefonódását adják, eltérő szempontokból megírva.

Ez a két kötet bár teljesen különálló műként is olvasható, a köztük lévő szövegáthallások és az egymással párbeszédben álló frázisok okán érdemes a két művet egymás kiegészítéseként, folytatásaként olvasni. Az apa- és anyakötet nem csak azért zseniális, mert egyazon kapcsolat és társadalmi osztály bemutatása két külön perspektíván át valósul meg. Az igazi zsenialitás abban rejlik, hogy a nehézségek, a küzdelmek valójában még sincsenek átfedésben. Az anyagi kihívásokban, a rendszernek való kiszolgáltatottságban és az embertelen munkakörülményekben bár osztozik a házaspár, a nemi szerepek mégis további, egymás számára felfejthetetlen nehézségeket rónak a kapcsolatukra.

A munkaórák letelte után ugyanis a sokgyerekes családban a szülők számára valójában csak egy újabb műszak veszi kezdetét, amelyhez a munkásosztályra már-már sztereotip – mégsem alaptalan – módon rakódnak rá az anya kicsapongásai és az apa alkoholproblémái. 

Ezt a tarthatatlan helyzetet tovább súlyosbítja az apa munkabalesete és a cseppet sem készséges francia kormány hozzáállása ehhez a réteghez. Egyes szankciók és a bércsökkentések bevezetése révén a hatalmi pozícióban lévők olyan, hosszú távon beláthatatlan nehézségeket rónak francia családok millióira, amik emberi életeket, családokat tehetnek tönkre. Ebben az olvasatban ez a könyv több mint családtörténet: ezek a memoárok programfüzetek a hatalom szülte igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen.

Kép

Édouard Louis szociografikus írásának csúcsa, hogy bár a saját szülei történetét veti papírra, mégis egy egész társadalmi osztály életviteléről és nehézségeiről ír, amik generációról generációra lemoshatatlan, szégyen alakú bélyegként tapadnak meg mindaddig, míg nem beszélünk, nem írunk róluk eleget.

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

A településeken működő kézműves manufaktúrákat a Magyar Református Szeretetszolgálat indította. Ezzel fix megélhetést biztosít tizenegy helyi lakosnak, akik alacsony iskolai végzettségűek, szegregátumban élő romák, közfoglalkoztatásban dolgozók vagy megváltozott munkaképességű emberek. A műhelyekben táskákat, egyéb bőr- és textiltermékeket, ékszereket és háztartási kerámiákat készítenek. Az első üzem 2022-ben nyílt meg, a textil- és kerámiaüzemben 2024 tavaszán kezdődött a gyártás. 

A kezdeményezés annyira kinőtte magát, hogy mára egy brandként, DIACONIA márkanéven fut, amely 2023 őszén született.

Jobbadni manufaktúra, bőrműves műhely, Mezőladány

„Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat korábbi ügyvezetője vetette fel nekem, hogy jó lenne ezeken a településeken helyi munkaerőt alkalmazva kézműves terméket előállító üzemet létrehozni” – elevenítette fel Szabó Zoltán műhelyvezető bőrdíszműves a kezdeteket. Elmondta, hogy 2022 februárjában kezdtek el dolgozni a mezőladányi műhelyben a munkatársával, Imrével. Harmadik tagként Imre felesége csatlakozott a műhely munkatársi csapatához 2023 őszén. 

„Ők az elmúlt néhány évben közmunkaprogramban dolgoztak – vagy épp abban sem. Ez teljesen kiszámíthatatlan életet jelentett – beszélt kollégái korábbi helyzetéről a műhelyvezető. Ők ma már fix munkatársai a műhelynek. – Kezdetben csak öveket készítettünk, de ma már nagyon széles a repertoár. A bőr ékszereket teljes mértékben a kolléganőm készíti – hiszen ő a női lelkével, szemével és kezével dolgozik rajtuk” – tette hozzá Szabó Zoltán.

A zemplénagárdi műhelyben kerámiák és szövettárgyak készülnek, itt összesen nyolcan dolgoznak. Ugrainé Fehérvári Zsanett, a műhely vezetője kerámiatárgyakat készít, a 2024-es tavaszi indulás óta dolgozik az üzemben. „A szakmám szerint szakács vagyok, de a postán dolgoztam mint kézbesítő. A posta bezárt, hat hónapra munkanélküli lettem” – mesélte. Elmondta, hogy kifejezetten hálás ezért a lehetőségért.

„Háromgyermekes családanya vagyok és nagy öröm számomra, hogy helyben ilyen jó munkalehetőség van. 

Nem kell innen ötven-hatvan kilométerre dolgozni járni. A közmunkaprogramon kívül más munkalehetőség abszolút nincsen. 

Itt a kerámiaműhelyben hárman vagyunk nők – mindhárman anyukák.” Zsanett elmondta, azért is örülnek a lehetőségnek, mert így a gyermekeik közelében lehetnek. A textilműhelyben ötfős csapat készíti az övtáskákat, tornazsákokat, neszesszereket.

Valós segítségnyújtás

A DIACONIA név az elesetteknek való segítségnyújtásra utal. „A Szeretetszolgálat célja elsősorban olyan lehetőséget nyújtani a rászorulóknak, amivel állandó megélhetést, jövedelmet biztosíthatunk – mondta Juhász Márton, a Jobbadni Nonprofit Kft. ügyvezetője, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány szolgálatfejlesztési igazgatója. – A segítőszakmában klasszikus mondást mi is tartjuk, azaz mi is hálót adunk, nem halat – tehát elsősorban munkalehetőséggel szeretnénk segíteni az aktív korú lakosságnak. A biztos munkahely a kiszámítható jövedelmet, a támogató, tanulásra ösztönző közösséget, a megbecsülést és az értékteremtésben való részvételt jelenti.” 

„A FeTe programhoz kapcsolódóan még 2020-ban született meg az ilyen típusú segítségnyújtásnak és magának a műhelynek a gondolata – elevenítette fel a kezdeteket az ügyvezető. – 2022-ben a mezőladányi műhelyben két fővel indult el az üzem kísérleti termék gyártásával.” Hogy a Szeretetszolgálat saját brandet hozzon létre, utalt a márkanévre, csak később fogalmazódott meg.

„A szlogenünk: Minőségi termék, szerethető ügy” – mondta az ügyvezető. 

„Úgy tervezzük a darabokat, hogy a vásárló azért vegye meg őket, mert tetszenek neki, emellett motivált legyen, hogy jó ügyet is támogat.” Reményét fejezte ki abban is, hogy ez a jó ügy is segít abban, hogy egyre többen nyitottak legyenek rászoruló embertársaink felé. A kezdeményezés mögé beállt több ismert ember: Borbély Alexandra színésznő, Császári Zita influenszer és stylist, Rohonczi Anita influenszer és divatmagazin-fotós, valamint Molnár Miléna influenszer.

Kép

Fotó: Kalocsai Richárd

Bozsik Szilvia textiltervező iparművész, az EOSINE márka kitalálója, és férje, Pankotai Csaba bőrdíszműves komoly részt vállaltak a munkában: ők tervezték a tárgyakat és az arculati elemeket, emellett betanították az embereket. „Boltunk két helyen is működik Budapesten, amelyeket a MOL – Új Európa Alapítvány támogatásával tudtunk megnyitni, és lehetőségünk nyílt adventben egy pop-up standon is árulni a termékeket egy budai plázában” – említette meg az ügyvezető. Végül hozzátette azt is, hogy ha a vállalkozás talpra áll, a bevételből nemcsak a hátrányos helyzetűek foglalkoztatására fordítanak, hanem a Magyar Református Szeretetszolgálat más gyűjtéseibe is bekapcsolódnak.

Elrontottunk valamit?

Amikor első gyermekünk megszületik, azt gondoljuk, csak az első néhány hónapot éljük túl, utána már minden könnyebb lesz. Aztán amikor eljön az első születésnap (meg a második és a harmadik), kicsit már megingunk ebbéli hitünkben, és amikor gyermekünk kamaszodni kezd, a teljes kétségbeesés vesz rajtunk erőt. 

Mi történik ezzel az eddig szófogadó vagy legalábbis kezelhető gyermekkel? 

Közben persze akaratlanul is összehasonlítjuk őt az osztály más tanulóival, és ekkor már végképp nem értjük, miért csak mi nem tudjuk gyermekünket a jó irányba terelni. „Mit rontottunk el?” – tesszük fel az önmarcangoló kérdést, pedig a kamaszkor a legérzékenyebb periódus az ember életében, az ilyenkor bekövetkező testi, lelki és társas változások miatt. Azt, hogy mi jár a kamasz gyerekek fejében, miért viselkednek úgy, ahogy, valójában a kutatók is csak most kezdik megfejteni.

Forradalmian új eljárás a biológiai kor meghatározására

Az iskolás gyermekek testi fejlettségét az 1870-es évektől vizsgálták rendszeresen, és az már az 1920-as évekre világossá vált, hogy a gyerekek egyre hamarabb lépnek a pubertáskorba. Az ipari forradalom idejéhez képest ma már nagyjából öt évvel korábban megkezdődik ez a folyamat, ám annak meghatározását, hogy a valódi életkorhoz képest mennyi a gyermekek biológiai életkora, az elmúlt száz évben leginkább csak a másodlagos nemi jellegek alapján állapították meg a szakemberek.

„A gyermekek fejlettségének mérésére korábban mindenféle, gyakorlatilag a külső jegyeken, egyéni becsléseken alapuló módszereket használtak a tudományban, ami elég erősen szubjektív faktor. 

A pubertás kezdetétől az agy igen komoly szerkezeti átalakuláson megy keresztül, amelynek végeredményeként a felnőttekre jellemző agykérgi hálózatok kialakulnak. 

Fontos lenne tehát személyre szabottan tudni, kinél hol tart ez a folyamat, mert az agy átalakulása közbeni érzékeny időszakok olyan funkcionális következményekkel járnak, amelyek meghatározók a későbbi egészséges felnőtt működés, valamint a pszichés zavarok kialakulása tekintetében” – világítja meg a kutatás lényegét Oláh Gyöngyi, a Béta projekt tudományos segédmunkatársa.

A HUN-REN‒ELTE‒PPKE Serdülőkori Fejlődés Kutatócsoportja által 2017-ben Kovács Ilona pszichológiaprofesszor vezetésével indult projekt során a magyar kutatók egy olyan forradalmian új eljárást vezettek be a fejlődéskutatásba, amely a gyermekek biológiai korát a csuklótájék csontjainak ultrahangos vizsgálatával állapítja meg. Az így kapott csontkor a gyermekek nagyjából 60–70 százalékánál átfedést mutat a valódi életkorukkal, viszont nem kevesen vannak olyanok, akiknek a csontkora meghaladja a kronológiai korukat, mások viszont a csontkoruk alapján jelentősen lemaradtak a fejlődésben életkorukhoz képest. Mivel a csontkor szoros összefüggésben van a hormonális éréssel, ezen adatok alapján a test külső érési jeleinél sokkal pontosabban meg tudják határozni a kutatók a valódi biológiai kort.

Kép

Oláh Gyöngyi, a Béta projekt tudományos segédmunkatársa − Forrás: Oláh Gyöngyi

Csontkor és intelligenciahányados

Azonnal adódik a kérdés, vajon lehet-e összefüggést kimutatni a csontkor és az intelligenciahányados között, azaz szülői agyra lefordítva, elküldjem-e csontkorvizsgálatra a hatosztályos gimnáziumi felvételi előtt a gyermeket?

„Pontosan a kognitív funkciókat szerettük volna első körben megvizsgálni, hogy a csontkor, illetve a csontkor által definiált biológiai kor hogyan hat ezekre. 

Fontosnak tartottuk, hogy minél több kognitív funkciót tudjunk megvizsgálni, ezért egy intelligenciatesztet használunk ennek a letapogatására, felmérésére. 

Tehát nem pontosan az IQ-ra gondolunk, amikor a csontkor-meghatározottságról beszélünk, hanem az IQ-tesztek által mért részképességek fejlődésére voltunk kíváncsiak” – válaszolja a Semmelweis Egyetem doktorandusza. 

A kutatók 11–15 éves lányokat vizsgáltak, akiket a csontkoruk alapján osztottak gyorsabb, átlagos és lassabb érésű csoportokba, hogy megtudják, a biológiai és a kronológiai kor különbsége miként hat az egyes kognitív funkciókra. A kísérlet egyik eredménye – nem annyira meglepő módon – az, hogy a verbalitás elsősorban életkorfüggő: ahogy haladunk előre az időben, annál ügyesebbek a gyerekek a verbális képességekben, például a szókincsük növekszik, jobban tudnak az általános megértési feladatokban is teljesíteni.

A kísérletben vizsgálták a munkamemória kapacitását is, amely képességünk elengedhetetlen a feladatok pontos végzéséhez, például matematikai műveletek végzése vagy akár jegyzetelés esetében. 

Kiderült, hogy a munkamemória működését nagyon erősen a biológiai kor határozza meg: az azonos életkorú lányoknál egyértelműen látható volt, hogy akiknek a csontkora magasabb, azoknak jobbak a munkamemória-képességeik is. 

A munkamemóriáért az agy frontoparietális hálózata felelős, így a fejlett munkamemória azt is megmutatja, hogy az adott kamasz agyának ez a része előrébb tart az érésben. A kutatók azt is kimutatták, hogy az agy fehérállományához köthető feldolgozási sebesség is gyorsabb a nagyobb csontkorú fiatalok esetében.

Kép

Fotó forrása: Oláh Gyöngyi

Rejtett versenyelőny a felvételin

„Ezt a munkamemória-előnyt, illetve -különbséget leginkább éppen a 13 éves korosztályban, tehát pontosan a hatosztályos gimnáziumi és középiskolai felvételi időszak környékén álló kamaszok esetében vettük észre, és nagyon sokat beszélgetünk arról, miként lehetne ezt a felismerést applikálni a magyar oktatási rendszerbe. Hiszen az érésben előrehaladott kamaszoknak egy olyan rejtett versenyelőnyük van, ami a felvételinél perdöntő lehet. Szuper lenne például egy nulladik, kompenzációs osztály indításának lehetősége, ahol nem a lexikális tudás elsajátításán van főleg a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, hogy a gyerekek behozhassák az esetleges érésbeli különbségeket” – osztja meg a kutatók véleményét Oláh Gyöngyi. 

A kutató azt sem tagadja, hogy tanárokkal beszélgetve kiderül, ők is nagyon erős különbséget vesznek észre a gyerekek tanulási képességeiben, ami felvetheti a 12–13–14 éves gyermekek esetében egy, a mainál jóval differenciáltabb oktatás szükségességének kérdését is. 

Hiszen a tanár a jelenlegi, standardizált osztályozási keretek között nem térhet el rugalmasan a tanulók értékelési rendszerében.

A megtévesztő külső, avagy miért kiabál a kamasz?

Fontos azt is megjegyezni, hogy a viselkedésünk kontrollálásáért, az érzelemszabályozásért felelős prefrontális területek strukturális fejlődése, érése még a húszas évek elejéig is eltart, szemben a gyorsabban fejlődő érzékelésért és érzelmi reaktivitásért felelős területekkel. Így amikor a 172 centis, 15 éves kamasz fiunkat megpróbáljuk felnőttként kezelve, észérvekkel meggyőzni, ám válaszként hirtelen indulatkitörést kapunk, ne lepődjünk meg: ez egy biológiailag is meghatározott normális működés, a külső megtévesztő, belül az idegrendszer lehet, hogy még egy kiskamaszé!

Azonosítani a legérzékenyebb időszakokat

A Béta projekt célja, hogy a kutatók minél több területen tudják megvizsgálni az eltérő biológiai éréssel összefüggő fejlődésbeli különbségeket, illetve azokat a szenzitív periódusokat szeretnék minél pontosabban azonosítani, amikor a kamaszok agya leginkább nyitott a környezeti változásokra, és ezáltal a legsérülékenyebb is. 

„Ha ezeket a legérzékenyebb időablakokat tudjuk azonosítani, akkor mi szülők, tanárok és más, gyerekekkel foglalkozó szakemberek is tudni fogjuk, mikor kell a legnagyobb figyelmet fordítani a gyermekek mentális egészségére. 

Az is érdekel bennünket, hogy a már említett felgyorsult érés hogyan fogja érinteni ezt a generációt, milyen pszichoszociális kihívásokat okozhat, vagy milyen egészségügyi következményei lehetnek. 

A korai pubertás a kognitív funkciókra több nemzetközi tanulmány szerint is hathat, és ha egy támogató hátterű családról van szó, akkor ez előnyt jelenthet, viszont ha egy kevésbé támogató, kevésbé jó szocioökonómiai hátterű családban nevelkedik a fiatal, akkor a korai érés akár veszélyeztető tényező is lehet a kamasz fejlődésére” – foglalja össze a projekt valódi célját Oláh Gyöngyi.

Mi az oka annak, hogy kevés gyermek születik?

Szegedi Andrea: Van, aki már fiatalon elhatározza, hogy valamilyen oknál fogva nem vállal gyermeket, de egyre többen vannak azok is, akik egyszerűen nem találnak párt. Azok száma is folyamatosan növekszik, akik addig húzzák a gyermekvállalást karrier, anyagi javak megszerzése vagy egyéb ok miatt, hogy végül kifutnak az időből. Magyarországon jelenleg a termékenységi ráta 1,37, de nemcsak hazánkban, hanem az egész világon folyamatosan csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Magyarországon kb. 2 millió szülőképes korú (15-49 év közötti) nő él. 502 ezren vannak a 20-29 év közöttiek, biológiailag ez a legoptimálisabb időszak a gyermekvállalásra, ám a 30 év alatti nők több mint a fele gyermektelen. Ráadásul a legutóbbi, 2022-es népszámlálási adatok szerint a szülőképes korú nők közül 1,3 millióan élnek hajadonként, elváltként vagy özvegyként, és 42 százalékuk a 15-39 év közötti korosztályba tartozik, amikor a legnagyobb az esély arra, hogy valaki párkapcsolatot létesítsen és gyermeket szüljön. 

Milyen következményei lesznek annak, ha nem változik ez a tendencia?

Tatár Mihály: Ami ma a világban történik, az egy óriási vonatkatasztrófa lassított felvételéhez hasonlítható. 

A vonat elején, ahol a fejlett országok utaznak, például Japán és Dél-Korea, már érzik, hogy nekicsapódtak a falnak. Ám a vonat végén, ahol hazánk is utazik, még nem. 

Eltart egy ideig, mire mi is észleljük a katasztrófát. A világ egyik leggazdagabb országában, Dél-Koreában az első gyermekét szülő nő átlagéletkora 32 év, míg Magyarországon 29 év. 2000-ben ez a szám 25 volt. Amikor Dél-Korea eléri a 36-ot, nálunk már 32 évesen fogják megszülni a nők az első gyermeküket. Az ázsiai országban egyébként már több kutyakocsit vásárolnak az emberek, mint babakocsit, és a nők 50 százaléka nem is akar gyermeket soha, semmilyen körülmények között. 

Mi mindent lehet már látni a fejlett országokban, ami a demográfiai válságnak tudható be, és jó eséllyel nálunk is bekövetkezik néhány évtizeden belül? 

T.M.: Japánban például, ahol a legöregebb a társadalom a világon, a 70 éven felüliek egyharmada még dolgozik, mert másképp nem működne a gazdaság. A hivatalok, szolgáltatások rövidített nyitvatartással működnek, mert nincs munkaerő. Évente 80 ezer idős ember hal meg magányosan, és csak hónapokkal később tűnik fel bárkinek is, hogy már nem él. Tisztán lehet látni, hogy mi felé haladunk. Még akkor is, ha a közéletben és a médiában sokan homokba dugják a fejüket, és csupán az életstílus megváltozásával magyarázzák azt, hogy kevesebb gyermek születik. 

Egy mai fiatalt, aki az „itt és most”-ban él, elég nehéz azzal motiválni a gyermekvállalásra, hogy elmondjuk, mi történik a világ túlvégén, és mi lesz húsz, negyven év múlva…

Sz.A.: Ha nem vetítjük előre, hogy mi lesz a következménye annak, ami most történik, nagyon fogunk csodálkozni, amikor már mi is érzékeljük a vonatkatasztrófát. Épp ezért kell rengeteget beszélnünk erről. Sokan el sem tudják képzelni, mi vár ránk, ha nincs változás. Még mindig úgy gondolkodunk, hogy majd valaki más megoldja helyettünk ezt a problémát, és nem vállalunk felelősséget. Pedig nagyon fontos kérdés ez egyéni és társadalmi szinten is.

Vállalok-e felelősséget a jövőmért, gondolok-e arra, mi lesz velem időskoromban, ki fog rólam gondoskodni, ki fogja megtermelni a nyugdíjamat? 

Vállalok-e időben gyermeket, vagy az orvostudományra bízom, hogy megoldja helyettem, mert én addig húzom, hogy természetes úton már nem sikerül.

T.M.: Ha valaki ma egy huszonévesnek szóba hozza a gyermekvállalást, az döbbenten néz, mintha egy letöltendő börtönbüntetést lebegtetnének meg előtte, szabadsága korlátozását. Ám ha nem sikerül olyan irányban megváltoztatni ezt a kultúrát, hogy a társadalom értékítélete alapján és anyagilag is megérje gyermeket vállalni, akkor nálunk is az lesz, amit most Japánban látunk.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A gyermekvállalás kérdését szereti mindenki magánügyként kezelni. Kikérjük magunknak, ha bárki megkérdezi, mikor jön a baba, aztán mikor a második, a harmadik… Hogyan lehet erről a témáról úgy diskurzust folytatni, hogy senki ne érezze magát rosszul vagy nyomás alatt?

T.M.: Senki sem beszél szívesen erről a témáról, mert úgy vagyunk kondicionálva, hogy mindenki maga választhassa meg, mikor akar gyermeket, és kétségbeesve ügyelünk arra, hogy senkit se sértsünk meg, ám a biológia ezt nem támogatja. Valakinek fel kell hívnia erre a figyelmet, és arra is, mi lesz, ha kevés gyermek születik. Miről szól a mai kultúra, mit üzennek egytől egyig a filmek és a reklámok? Fedezd fel önmagad, éld meg a szabadságod! Alakítsd ki az identitásod! Te döntsd el, mi akarsz lenni! Csak az a probléma, hogy mire megtudom, ki vagyok, megélem a szabadságom, eldöntöm, mivel akarok foglalkozni, kivel szeretnék együtt élni, hova szeretek utazni, mi érdekel, addigra már 35 felett vagyok. 

Mire odajutok, hogy gyereket is akarok, ami eddig sokadik helyen állt az életemben, egyéb dolgok is közbeszólhatnak, például egészségügyi probléma, párkapcsolati instabilitás.

Pillanatok alatt ott vagyok, hogy elmúltam negyven, de még nincsen gyermekem. Folyamatosan emelkedik a gyermekvállalási életkor, és sok esetben el sem jön a gyermekáldás. Egészen addig nem lesz változás, amíg nem sikerül ezt megértetni a fiatalokkal, és arra ösztönözni őket, hogy a húszas éveikben vállaljanak gyermeket, ne negyvenévesen.

Sz.A.: A gyermekvállalás nem zárja ki, hogy diplomát szerezzünk, karriert építsünk, nagyon sok pozitív példát látunk. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ha terítékre kerülnek az elszomorító demográfiai adatok és a népesség öregedése, rögtön előjön a nyugdíj kérdése is. Ki fogja eltartani azt a sok idős embert?

T.M.: Az egész nyugdíjrendszer úgy van kitalálva, hogy több gyerek van, mint szülő. Az aktuális munkavállaló felnőttek termelik ki a nyugdíjat. Amikor Bismarck német kancellár bevezette az öregségi nyugdíj intézményét, fel sem vetődött az a kérdés, mi van, ha feleannyi gyerek van, mint idős, hiszen egy családban akár 10-12 gyerek is született. Ma nem az a fő kérdés, hogy mennyi lesz a nyugdíj 2040-ben, hanem az, hogy a szó mai értelmében, lesz-e egyáltalán, hogyan lehet azt majd előteremteni. A gyermekvállalás problémáján segítene, ha összekapcsolnánk a nyugdíj kérdésével. 

Úgy kellene átalakítani a társadalmi szerződést, hogy a gyermektelennek magának kell gondoskodnia a nyugdíjról, mert nem elvárható, hogy a másik gyermeke áldozza fel a fizetése egy részét, hogy én, gyermektelen még 30 évig utazgassak a világban. 

Természetesen annak, akinek biológiai okból vagy súlyos betegség miatt nem lehet gyermeke, valamifajta méltányosságot kellene kapnia, megkülönböztetve attól, akinek azért nem lett gyermeke, mert 45 éves koráig húzta a családalapítást. Felvetődik az a kérdés is, hogy ha felnevelünk egy generációt, amelyik arra van tréningezve, hogy saját magával foglalkozzon, élje meg a szabadságát, találja meg az identitását, ne hagyja, hogy mások befolyásolják stb., az el fogja-e tartani 20 év múlva a végeláthatatlan számú idős embert, fog-e gondoskodni róluk? Nyilván nem.

Kép

Illusztráció forrása: Unplash/Claudio Schwarz

Sz.A.: Nem bízhatunk abban sem, hogy a mesterséges intelligencia, a digitalizáció majd mindent megold, mert ahhoz is emberek kellenek. Robotokkal sem lehet mindenhol pótolni az embert, ez már kiderült Japánban, ahol az idősgondozásban próbálkoztak velük, hiába. A gondoskodást alapvetően az emberi kéz jelenti. Már látjuk is a világban, hogy milyen harc indult a fiatal munkavállalókért. A fejlett országok mindent megtesznek, hogy „levadásszák” őket. 

Drakula-államok módjára fogják elszívni a fiatalokat, hogy ők is fiatalodjanak.

T.M.: Már Európában is rengeteg olyan hirdetéssel lehet találkozni, hogy Finnországba, Hollandiába keresnek bármilyen képzettségű fiatal munkavállalókat. Intézik nekik a papírokat, fizetik a lakbért, csak jöjjenek.

Sz.A.: Muszáj változtatni, de az ember olyan, hogy egészen addig nem változtat, amíg nem fáj. Ma még nem tudjuk pontosan, milyen lesz olyan társadalomban élni, amelyben mindenki öreg, de az biztos, hogy nem jó, mert a fiatalok adják a reményt és a jövőt. 

Bármikor megfordulhat 

Sok olyan sérülés van, amely a gyermekkorhoz kötődik, így van ez a csecsemőkorral is, amikor a legjellemzőbb baleset a leesés. Ez akkor következhet be, ha a szülők gyanútlanul felteszik valahová a kicsit – például a pelenkázóra vagy a kanapéra –, és ő onnan váratlanul lefordul. „Soha nem lehet tudni, hogy a csecsemők mikor teszik meg először azt a komplex mozdulatsort, amellyel hasra fordulnak. Vannak, akik már egy hónapos korukban átfordulnak, míg mások csak féléves koruk után” – mondja dr. Kőnig Róbert gyermeksebész, gyermektraumatológus szakorvos. Emiatt fontos, hogy ha a kicsik olyan helyen vannak, ahonnan lefordulhatnak, akkor mindig legyen rajtuk a szemünk, de leginkább a kezünk. 

A gyermekgyógyászatokon, gyermektraumatológiákon és gyermeksebészeteken az orvosok egyből ráteszik a kezüket a kicsikre, amint egy pillanatra is elfordulnak a vizsgálóasztaltól. 

Ezzel a módszerrel az otthoni leesések is megelőzhetők. 

Mennek a fejük után 

Totyogóknál a balesetek jellemzően abból adódnak, hogy a kicsik abban az életkorban, amikor járni tanulnak, még fejnehezek, és máshol van a súlypontjuk, mint a felnőtteknek. Emiatt eleve könnyen elesnek, ehhez pedig az is hozzájárul, hogy még fejletlen a vázizomzatuk és az egyensúlyozó rendszerük is. Ráadásul az eséseknél még ki sem tudják magukat támasztani. Ebben az életkorban nemcsak az arcra esés következik be tompítás nélkül, hanem a falnak futás is, mert a gyerekek még azt sem tanulták meg, hogy ilyenkor is ki kell tenniük a kezüket. Emiatt van az, hogy a másfél és hároméves kor közöttieknél a fejsérülések a leggyakoribbak. 

„Ezeket a szülők nem tudják megelőzni, és ez nem is feladatuk, mert a kicsik mindenképpen elindulnak, felfedezik a világot, és eközben elesnek, beütik a fejüket. Ez fájdalmas, de teljesen természetes. Emiatt az a fontos, hogy az otthoni környezet olyan legyen, hogy a kicsiknek esélye se legyen a lépcső közelében futkorászni, és onnan legurulni. A gyerekekre nézve veszélyes hely a konyha is, nem jó, ha oda szülői felügyelet nélkül bejuthatnak” – emeli ki szakértőnk. 

Puklira jeget? 

Bár a fejsérülések lehetnek súlyosak is, a többségük banális. Ez akkor is így van, ha a homlokon lévő puklik ijesztőek. „Ennek az oka az, hogy a fej-nyaki régió jó vérellátottságú, így, ha ott sérülés történik, több ér is elpattan. A másik ok, hogy a homloki bőrhöz közel van a homlokcsont, amely igen kemény. Emiatt, ha a kicsik beütik a fejüket, és a kötőszövetükön belül kialakul egy vérömleny, akkor az csak kifelé tud duzzadni, befelé – ahogyan például a combot érő sérüléseknél – nem.” 

„Ezekkel a dudorokkal ugyanakkor semmit nem kell tenni, nem kell rájuk jeget vagy hideg kést nyomni. A puklik maguktól is el fognak tűnni, felesleges az eleve megriadt kicsiket pluszban ilyesmivel is terhelni” – mondja Kőnig Róbert. 

Mi jelzi a bajt? 

Míg az egyszerű pukli nem jelez komoly bajt, addig vannak olyan tünetek, amelyekre a fejsérülések után mindenképpen figyelnünk kell. A kisebb agyrázkódást szédülés és hányinger jelezheti, illetve az, ha a fejsérülés után fejfájás alakul ki. Ezektől a minor tünetektől nem kell megijedni, maguktól el fognak múlni. Más a helyzet, ha hányás és látászavar jelentkezik, tudatzavar vagy tudatvesztés alakul ki. Az is eszméletvesztésnek számít, ha a gyerek nem emlékszik arra, hogy mi történt vele. „Ilyenkor már szakemberhez kell fordulni, el kell menni a háziorvoshoz vagy a sürgősségire. Ha a gyerek kifejezetten rosszul van, vagy nem tér magához, akkor mentőt kell hívni” – mondja a szakértő. 

Kép

Illusztráció forrása: GettyImages

Elkékülő száj, elakadó lélegzet 

Kőnig Róbert egy látványos, de ártalmatlan jelenségre is felhívja a figyelmet: ez az úgynevezett affektív apnoe. Akkor következik be, amikor a gyerekek például egy eséstől megijedve, vagy akár hiszti közben sírni kezdenek, a lélegzetük pedig néhány másodpercre elakad. Ilyenkor elkékül a szájuk, olyan állapotba kerülnek, mintha fulladoznának. Mindezt hirtelen nagy levegővétel követi, és még nagyobb sírás. Az ilyen helyzeteket a szülők sokszor összekeverik az eszméletvesztéssel, pedig a kettő nagyon különböző. 

Az eszméletvesztés után a gyerekek teste tónustalanná válik, míg az affektív apnoe esetén a kicsik megfeszítik magukat. 

Azok a szülők, akik már egyszer tanúi voltak ilyen állapotnak, egy újat már könnyűszerrel felismernek, de azokon, akik sosem tapasztalták még meg, pánik lehet úrrá, noha a jelenségnek általában nincs további következménye. 

Délutáni balesetek 

Négyéves kor fölött – amikor a gyerekek már kiteszik a kezüket eséseknél – a felső végtagi törésék a leggyakoribbak, közülük is a csuklótörés, amely jellemzően könnyebben orvosolható. Gyermektraumatológiai szempontból a legkomplikáltabbak közé tartozik a könyöktörés, ennek oka, hogy ez az ízület hét növekedési zónából áll, de a növekedési potenciálja relatíve kisebb. Emiatt az orvosok célja az, hogy törések után az eredeti állapotot állítsák vissza, de közben vigyázzanak a csontokhoz közeli növekedési zónákra is. 

Sérüléskor a kéz tökéletes mozgatásához elengedhetetlenül szükséges nemesképlet (a bőr alatt található, kitüntetett szereppel bíró képletek: erek, idegek, ínak, ínhüvely stb.) is könnyen megsérül. Emiatt a könyöksérüléseket a legjobb eleve kivédeni. „Meglepőnek tűnhet, de az ezt eredményező balesetek szinte mindig késő délután történnek, ami vélhetően azért van, mert addigra a gyerekek elfáradnak, és könnyebben elesnek. 

Emiatt nem jó, ha a szülők a négyéves gyerekeket négy-öt óta után is hagyják a játszótéren szaladgálni. 

Ráadásul erre az időszakra már ők is elfáradnak, és ebből adódóan figyelni sem tudnak annyira a kicsikre” – mondja szakértőnk. 

Gyanús, hogy eltörött? 

Nagy kérdés, hogy a szülők mit tehetnek akkor, ha azt gyanítják, hogy gyereküknek csontja tört. Erre az utalhat, hogy a végtagjuk deformált lesz, ilyen esetben azt azonnal rögzíteni kell. „Ezt történhet bármivel, ami éppen kéznél van, legyen az faág, fakanál, vonalzó vagy törött seprűnyél, ami fáslival, sállal vagy szigszalaggal a kézhez erősíthető. A rögzítés azért fontos, mert az a legjobb fájdalomcsillapítás. Kivitelezésénél csak arra kell figyelni, hogy mindig abban a helyzetben történjen, amelyikben a gyerek éppen tartja a kezét, mert az ösztönösen az, ami a legjobb neki. A rögzítést követően azonnal be kell menni a sürgősségire, ahol a gyereket szakszerűen elláthatják. Jó tanács, hogy a vizsgálatig a gyermek ne egyen és igyon semmit” – mondja Kőnig Róbert. 

Más a helyzet, ha a végtagon nincs deformitás, csak egy kis duzzanat, a gyerek pedig picit fájlalja. Ilyenkor lehet várni 12-24 órát, és csak akkor orvoshoz menni, ha a helyzet az idő alatt nem javul, vagy kifejezetten romlik. A kisebb bokasérülésekkel akár három napot is lehet várni, ennek leteltéig az ízületet érdemes lehűteni, felpolcolni és befáslizni. 

Mi legyen a sebekkel? 

Sok szülő számára az is kérdés, hogy mit kell tenni a banális sebekkel, kisebb sérülésekkel. Ilyenkor a legfontosabb a fertőtlenítés. Ennek során arra kell figyelni, hogy a fertőtlenítőszerek ne csak a sebek környékére, hanem azokra, azokba is kerüljenek. Az is kulcskérdés, hogy sebeket, horzsolásokat valamivel – legyen az ragtapasz, kötszer vagy fertőtlenítőszerrel átitatott zsebkendő – lefedjük. 

Tévhit, hogy a sebnek kedvez, ha levegőzik, steril és hidratált környezetben gyógyul a legjobban. 

A mély, vágott sebek összevarrására 6-8 órán belül van lehetőség, mert azt követően beindulnak az azt nehezítő másodlagos sebgyógyulási folyamatok. 

Mi legyen a fogakkal? 

Baleseteknél sérülhetnek a fogak is, ez pedig szintén okod adhat a riadalomra. Ha a gyerekek még nem múltak el hatévesek, és még tejfogaik vannak, akkor azok visszahelyezése nem fontos, hiányukat a későbbiekben fogszabályozással lehet korrigálni. Ha maradandó fogakról van szó, akkor azokat a sérülések után meg kell keresni, és törekedni kell a visszahelyezésükre, ez viszont szájsebészi feladat. 

Mit neked védőfelszerelés? 

Kamaszkorban már az extrém sportok, a rollerek, a biciklik, a trambulinok, a gördeszkapályák és a mászófalak okozzák a legtöbb balesetet. Ezeket a sérüléseket védőfelszerelésekkel a legtöbbször ki lehet védeni. „Bár ezek használata fontos, sok gyerek nem hajlandó viselni őket, ennek generációs oka van. A gyerekeknek ugyanis hiába mondjuk, hogy kerékpározáshoz vegyenek fel sisakot, ha mi nem tesszük ezt. Illetve lehet, hogy amikor rájuk szóluk, felveszik, de utána úgyis leveszik” – mondja a szakértő. Emiatt inkább a példamutatás a lényeges, vagyis a gyerekek kiskoruktól lássák, hogy ahogyan az autóban bekötjük a biztonsági övet, úgy a biciklizés közben is felvesszük a sisakot.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A tüdőrák vezető halálok a daganatos megbetegedések között a világon – többen halnak meg benne, mint emlő-, méhnyak- és vastagbélrákban együttesen. Évente több mint két és fél millió ember életét követeli. Hazánkban férfiaknál mind megbetegedésben, mind halálozásban vezet a tüdőrák, míg nőknél szorosan követi az emlőrákot.

Az esetek közel 90 százalékában a dohányzás felelős a kialakulásáért, ezen kívül hozzájárulhat a légszennyezés, a radon-, illetve azbesztexpozíció, valamint hormonális ok is.

Amennyiben sikerül korai stádiumban felfedezni, úgy a legjobb gyógyulási esélyt a műtét jelenti. Komplex kezelést kell alkalmazni, amikor már a közeli szervekre is ráterjedt a betegség. Ma már rendelkezésre állnak célzott kezelések, a kemoterápia mellett immunterápia, illetve sugárterápia is, amelyekkel a túlélést évekkel ki lehet tolni ebben a stádiumban is. 

Az előrehaladott, áttétes stádiumban szisztémás kezelésként – kimutatható mutáció esetén – célzott kezelést, ennek hiányában immunterápiát, kemoterápiát kaphatnak a betegek, amely kezelésekkel ebben a stádiumban szép, hosszú távú életkilátás biztosítható, azonban sajnos az érintettek egy részénél akár már egy éven belül halált okozhat a daganat. Többek között ezeknek a betegeknek biztosíthat nagyobb esélyt a túlélésre a tüdőrák elleni vakcina.

Magyar betegen tesztelték először

A vakcinát a BioNTech biotechnológiai vállalat kezdte fejleszteni a Covid elleni mRNS-vakcina mintájára, és már a készítmény tesztelése is megkezdődött egy 2022-ben indult nemzetközi projekt keretében. A kutatásban hét ország vesz részt, és 34 centrumban zajlik. A vizsgálatba első körben 130 beteget terveznek bevonni. 

A program jelenleg a fázis1 vizsgálati szakaszban jár, amely során először azt kutatják, biztonságos-e a szer, nincs-e olyan mellékhatása, ami akár életveszélyes lehet, vagy ami miatt csak bizonyos betegkörnél alkalmazható. 

Emellett azt is vizsgálják, mekkora dózisban van szükség a készítményre, illetve, hogyan szívódik fel a véráramból. 

Magyarországról három budapesti és egy vidéki intézmény kapcsolódott be a projektbe olyan formában, hogy betegeiken is tesztelték a vakcinát: ezek az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, az Országos Onkológiai Intézet, a Semmelweis Egyetem Pulmonológiai Klinikája és a mátraházai Mátrai Gyógyintézet. A kezelések nem feltétlenül a felsorolt intézetekben zajlanak, de azok szorosan együttműködnek hazai fázis1-laboratóriumokkal.

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Pulmonológiai Osztályának osztályvezető főorvosa, Prof. Dr. Moldvay Judit a kezdetek óta vesz részt a projektben. „2022 nyarán Láng István onkológus professzor felhívott telefonon, hogy indul a Karikó Katalin módszerével kifejlesztett rákellenes vakcina tesztelése, és lenne-e kedvem részt venni ebben. Nagy örömmel mondtam igent – idézi fel a kezdeteket a főorvosnő. – A professzor úr szerette volna, hogy először egy magyar beteg kerüljön be a vizsgálatba, a Korányi Intézetben pedig sok tüdőrákos beteget kezelünk, így készséggel segítettük megtalálni azt a beteget, aki először megkaphatja ezt a vakcinát.”

A beválasztásnak szigorú kritériumai voltak: mindenképpen szükség volt egy szövetmintára, amit fel tudnak használni további vizsgálatok elvégzésére. A betegnek már túl kellett lennie többfajta onkológiai kezelésen és immunterápián, bizonyos stádiumú és szövettani típusú daganatban kellett szenvednie, a daganatnak pedig adott molekuláris genetikai tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. 

Emellett az is fontos volt, hogy a beteg jó fizikai állapotban legyen. 

A doktornő és munkatársai sok száz beteget vizsgáltak meg, mire másfél hónap elteltével kiválasztották azt, aki a világon elsőként megkaphatta ezt a kezelést. 

Később a harmadik beteg is az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet I. Osztályáról került a programba, a főorvosnő azonban hangsúlyozza, hogy jelen pillanatban nincs további lehetőség bekapcsolódni ebbe a vizsgálatba Magyarországon.

Kép

Prof. Dr. Moldvay Judit, a Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Pulmonológiai Osztályának osztályvezető főorvosa − Fotó forrása: Prof. Dr. Moldvay Judit

Hogyan hat a vakcina?

A daganat alaphelyzetben rejtőzködik az immunrendszer elől, a vakcina viszont segíthet azt könnyebben felismerni. A kezelés során a betegeknek intravénás injekció formájában hírvivő RNS-t (azaz mRNS-t) juttatnak a szervezetébe. Az mRNS azt segítheti, hogy a szervezet egy bizonyos, a daganatra is jellemző fehérjét kezdjen termelni. Ezeket aztán a daganatsejtek felszínére juttatják, ami alapján az immunrendszer már fel tudja ismerni a tumort. Ha pedig könnyebben fel tudja ismerni, könnyebben el is tudja pusztítani. 

Az mRNS órák alatt lebomlik, nem jut be a sejtmagba, hanem csak a sejtmag körüli állományban, a citoplazmában fejti ki hatását. „Nem kell attól félni, hogy megváltoztatja a DNS-t, a genetikai állományunkba nem tud beleavatkozni. Annak nagyon speciális feltételei vannak, aminek nem felel meg az mRNS” – oszlatja el a már a Covid-vakcina esetén is felmerülő kételyeket Prof. Dr. Moldvay Judit.

A folyamatban tehát nagyon fontos szerepe van az immunrendszernek. Ahhoz, hogy igazán hatékonyan tudjon küzdeni a daganat ellen, meg kell erősíteni, ezért az mRNS alapú rákellenes vakcinákat immunterápiával kombinálják.

Kiemelendő, hogy a vakcina még nem gyógyszer, egyelőre csak vizsgálati készítményről beszélhetünk, aminek még nincs neve, csak kódszáma (BNT116). A vizsgálatba bevont betegek három-négy hetente járnak a kezelésre. Az eddigi eredmények egyelőre nem nyilvánosak, de publikálni fogják őket a későbbiekben.

Tízévente új felfedezés

Az elmúlt negyven évben hatalmas előrelépés történt a tüdőrák kezelésében. Ahogyan Prof. Dr. Moldvay Judit fogalmaz, mintha tízévente kaptunk volna egy ajándékot. „Annak idején nagy áttörést jelentett a kemoterápia, mivel ez a kezelési módszer a szervezetben mindenhová eljut. Húsz évvel ezelőtt, 2004-ben aztán jött egy fantasztikus előrelépés, ez volt az úgynevezett célzott terápia. Majd eltelt megint tíz év, és Magyarországon is elérhetővé vált az immunterápia” – sorolja a doktornő. A vakcina ugyancsak mindenhová eljut a szervezetben, ezért elsősorban azoknak szánják, akiknél már áttétek alakultak ki.

A doktornő azt reméli, hogy legkésőbb 2027-ben lezárják a vizsgálatot és publikálják az eredményeket, majd pedig beléphetnek a fázis 2 szakaszba. Akkor már több száz beteget bevonhatnak. „Bízom benne, hogy ennek Magyarország és az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet is részese lesz, a fázis 2 vizsgálatot pedig már a saját osztályunkon tudjuk végezni, a saját betegeink körében” – fogalmaz.

Gyakran későn veszik észre a daganatot

A tüdőrák alattomos betegség, nagyon későn ad jelet, amik miatt a beteg orvoshoz megy. 

Ilyen jel lehet a vérzés a légutakból (azaz vérköpés köhögéskor), valamint elhúzódó, nem gyógyuló tüdőgyulladás, nem múló köhögés és fokozódó nehézlégzés. 

Sokan már eleve tüdőbetegek vagy dohányosok, így nem veszik komolyan a tüneteket. Másrészt, egy légúti tünet gyakran kevésbé drasztikus, mint mondjuk egy szívinfarktus – és lehet, hogy csak évek múlva válik drámaivá. 

„A halálozás aránya azért is olyan magas, mert a daganatot már késői stádiumban fedezzük fel, amikor helyileg kiterjedt, vagy áttétek alakultak ki” – figyelmeztet Dr. habil. Bogos Krisztina, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet főigazgatója. Egy újabb kutatás szerint a frissen felfedezett tüdőrákos betegek 45 százalékánál már egy távoli szervben is kialakult daganatos áttét.

Miért alakul ki a dohányzás miatt daganat a szervezetben?

A dohányfüstben lévő bizonyos anyagok, valamint a légutakat érő hőhatás károsíthatják a sejtek DNS-ét. A mutálódott sejt kontrollálatlan szaporodásnak indulhat, ami daganat kialakulásához vezet. Ha a szervezet nem tudja felismerni a mutálódott sejtet, mert az immunrendszere gyengébb, blokkolt, vagy maga a daganat termel olyan anyagokat, amik révén elbújik az immunrendszer elől, akkor könnyebben tud a betegség kialakulni. 

Államilag finanszírozott tüdőrákszűrő program jelenleg nincs hazánkban, azonban egy nemzetközi program, a SOLACE projekt keretében 2023-ban szűrőprogram indult a rizikócsoportba tartozók számára. Ennek részeként ötezer magas kockázatú, tünetmentes személy szűrését végzik el az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, az Ormánság Egészségügyi Központ, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Kórház, a Pécsi Diagnosztikai Központ, az Opre Roma Egyesület, a Pécsi Tudományegyetem és a Debreceni Egyetem részvételével. 

Veszélyeztetettnek számítanak az 50 év feletti erős dohányosok, akiknél a legmagasabb a tüdőrák kialakulásának esélye. Ide tartoznak azok is, akik tíz éven belül leszoktak, de korábban akár napi egy doboz cigarettát elszívtak. 

„A leszokással sokat tettek azért, hogy a rizikót csökkentsék, de sajnos megmaradhatnak olyan eltérések a szervezetükben, amik daganatos elfajulást okozhatnak” – magyarázza Dr. Bogos Krisztina.

A szűrést alacsony dózisú számítógépes tomográfia (LDCT) vizsgálattal végzik. A szűrésbe bevont egyének 80 százalékánál a betegséget korai stádiumban sikerült észlelni, amikor még műthető. A programra a háziorvosok is beutalhatják a pácienseket, illetve az interneten keresztül, az adott intézmény honlapján is jelentkezhetnek (az Ormánságban itt, a Korányiban itt). A szűrést dohányzásleszokást támogató program kíséri. „Azért leszokástámogató, és nem leszoktató, mert senkit nem lehet rákényszeríteni arra, hogy letegye a cigarettát. Mindenkinél egyénileg kell megtalálnunk, mi az, amiért a káros szenvedélyétől megválna” – magyarázza a főigazgató.

A játék elődjei 

Bárminek a történetéről is legyen szó, érdemes az ókorig visszatekinteni. Így van ez a tenisszel is, amelynek távoli őse lehet a Római Birodalomban nagy népszerűségnek örvendő trigon nevű játék. Hárman, háromszög alakban állva játszották, több labdát dobáltak ütő nélkül, és meglepő módon egy labdaszedőre is szükség volt. 

A XIV. században egy hasonló labdajáték bukkant fel az észak-franciaországi kolostorokban, a jeu de paume, vagyis játék a tenyérrel. Ez a játék eleinte csupasz kézzel zajlott, később már vastag kesztyűt húztak a labdák ütögetéséhez. Nem kellett hozzá sok idő, a XV. században Angliában is megjelent a sport, ekkor már rövid nyelű, fából vagy csontból készült ütőket is használtak. Hamarosan megjelentek a labdaházak is, ahol a térfeleket csípőmagasságban kifeszített kötéllel és arra rögzített hálóval választották el − az 1830-as évektől jöttek újra divatba a szabadtéri füves pályák. A tenisz gyorsan elterjedt a francia és angol királyi udvarban, így nem meglepő, hogy az arisztokrácia közkedvelt játékává vált. 

A világ első teniszklubját 1874-ben alapították meg, és ugyanebben az évben Walter Clopton Wingfield őrnagy szabadalmaztatta a teniszt szfairisztiké néven, amely görögül annyit tesz, „levegőben lévő labdával történő játék”. 

A köznyelvben azonban a lawn tennis elnevezés terjedt el. A tennis szó eredete egyes források szerint a francia tenir igére vezethető vissza, ugyanis a szerva fogadásakor ennek felszólító alakját, a tenezt kiabálták egymásnak a játékosok, amit az angol közönség tennisnek hallott. 

Kép

Walter Clopton Wingfield egy illusztráción − forrás: Profimedia − Red Dot

Szerva itt! 

Hazánkban az első paume játékra tett utalások Mátyás király korából maradtak fenn, az esztergomi érsek és édesanyja közötti levelezésben olvashatunk utalásokat a csontból készült ütőkre és a labdákra. Bár Miksa császár már a XVI. században építtetett Pozsonyban labdaházat, a tenisz még évszázadokig az arisztokraták kiváltsága maradt. Az élet minden területén újítónak számító gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós is előszeretettel forgatta az ütőt a bécsi, illetve sárospataki labdaházakban, gróf Zichy Rezső pedig nem sokat teketóriázott, 1883-ban megalapította a Budapesti Lawn Tennis Clubot. 

Az időzítés tökéletes volt, ugyanis a XIX. század végén új korszak köszöntött be: a sportok és a test nevelése fontosabb lett, mint valaha. A Budapesti-Budai Torna Egylet (BBTE) Kollár Lajos elnöklése alatt legfontosabb céljaként a szabadtéri sportok fellendítését tűzte ki, kezdve azzal, hogy minden kerületben létesítsenek legalább egy játékteret. 

Az egylet 1892-ben három pályát alakított ki a mai Széna tér helyén, így a tenisz a fővárosi polgárság számára is elérhetővé vált. 

Korábban az arisztokrata réteg működtetett magánpályákat − az elsőt Zsigmondy Pál építtette a Városligetben 1881-ben −, azonban a Pesti Napló 1897-es száma szerint „akinek saját háza, kertje van, nagyon kevés költséggel csináltathat groundot, amely nem romlik meg és évekig is megteszi kötelességét, úgy, hogyha egyszer megszerezték a szükséges teret és eszközöket, a tennis igen olcsó mulatság”. A századfordulóra már a „kevésbbé tehetős osztálynak a nyilvános tennis-pályák állanak rendelkezésükre. Budapesten is alakult már tíz-tizenkét nyilvános pálya, sőt a Tisztviselő-telepen lawn-tennis egyesület, amely mindenkinek hozzáférhetővé teszi a kedves és egészséges játékot”. A tenisz népszerűségének növekedését jól mutatja, hogy míg 1902-ben tíz, harminc évvel később már 126 egyesület foglalkozott ezzel a sporttal. 

Telente korcsolyázók élvezhették a kialakított sportpályákat, tavasszal pedig minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Az 1894-es tavaszi újranyitásról így számolt be a Buda és vidéke lap áprilisi száma: „nagy volt a viszonlátás öröme és oly hévvel vette kezdetét a Lawn-tennis játék, hogy számosaknál el nem maradt az érzékeny tornaláz. Ennek leküzdésével azonban annál kellemesebb lesz a játék és naponkint fog folyni a nemes mérkőzés.” „Egy-egy ilyen teniszdélután igazi kis majálisnak számított, ahol az arisztokrácia és a polgárság összegyűlve ünnepelt a szabadban. A játékosoknak nevezniük kellett, de a nézőseregnek csak a szórakozás maradt” − egészítette ki a gondolatot a Hegylakó Magazin oldalán 2023 májusában megjelent cikk. 

Kép

Teniszütős nő Otto H. Bacher festményén; The Cleveland Museum of Art

Nők az élvonalban 

Az első teniszversenyt 1887-ben rendezte meg a Stefánia Yacht Egylet Balatonfüreden, de ezen csak a klub tagjai indulhattak. Az első nyílt bajnokságra 1894-ben került sor, nyolc indulóval. 

Akkoriban a tenisz azon kevés sportok közé tartozott, amelyben a nők és a férfiak egymás ellen játszhattak. Ezt a lehetőséget kihasználva számos nő ragadott ütőt, köztük Pálffy Paulina grófnő is, aki egyedüli női indulóként megnyerte az első magyar teniszbajnokságot. 

„Pálffy Lincsi comtesse volt a teniszélet központja, mert nemcsak igen jól és erősen játszott és becsületére vált angol trénerének – aki mellesleg mondva sánta volt, de fürgébben mozgott a groundon, mint bármely ép lábú –, hanem mert rendkívül kedves és jóságos egyénisége miatt (játék után mindig szvettert és harisnyát kötött a klub matrózainak!) valósággal körülrajongták” − idézték a grófnő egyik legnagyobb riválisa, Demény Károly gondolatait a Magyar Hírlap 2020. márciusi számában. 

Milyen női ruha dukált a teniszhez? 
„A lawn-tennis ruha igen egyszerű. Bokáig érő harangalaku alj divatos, könnyű szövetből, egyszerű, könnyű és kényelmes derék, amelyet a szoknyával öv foglal össze. A derék rendszerint más színű, mint a szoknya. A tennis-ruhának kiegészítő részei még a gummitalpú cipő és a rendszerint fehér szinű matróz-szalmakalap” – olvasható a Pesti Napló 1897-es számában. 

Szövetségben az erő 

A Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetség 1907-ben alakult meg, ekkor már tizenöt egyesület negyven pálya állt a sportolni vágyók rendelkezésére, a Széna tér mellett többek között a Margitszigeten, a Böszörményi úton, a Feneketlen-tónál és a Városmajorban, ahol komolyabb nemzetközi megmérettetésekre is sor került. 

A Böszörményi úton 1948-ban Teniszke néven presszót nyitott Asbóth József, a magyar teniszélet kiemelkedő alakja. A hely hamar a sportoló- és művészvilág törzshelye lett, többek között Puskás Öcsi is gyakran megfordult itt. 

Az I. világháborúig virágzott a hazai teniszélet, ekkor pár év szünet következett, de 1920-tól ismét visszatért a játékos kedv. A II. világháborút követő években számos pályát államosítottak, „1945 előtt háromezer pálya volt Magyarországon, ebből a kluboké volt négyszáz, a többi magántulajdon. Jelenleg magánpálya nincs, sportköri viszont mindössze hatszáz” − olvasható az Élet és Irodalom 1967. novemberi számában. Lázár Ervin interjújából, amely Gulyás István teniszbajnokkal készült, az is kiderül, hogy akkoriban négyezer igazolt magyar versenyző volt, akik előtt olyan példák álltak, mint Gulyás István, Kehrling Béla, Asbóth József és Körmöczy Zsuzsa. És bár a tenisz azóta sem lett a tömegek sportja, számtalan kiemelkedő teniszező született az elmúlt évtizedekben, a teljesség igénye nélkül: Taróczy Balázs, Temesvári Andrea, Köves Gábor, Markovits László, Noszály Sándor, Sávolt Attila, Csurgó Virág, Mandula Petra, Szávay Ágnes, Babos Tímea, Czink Melinda és Fucsovics Márton.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

– Hogyan figyelték meg az említett mesefilmek hatása közti különbségeket? 

– Halász Katinka és Kovács-Tóth Beáta kutatása a gyors és lassú mesefilmek hatását vizsgálta, arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek közvetlenül a filmnézés után mennyire tudják követni az utasításokat, milyen sikerrel tudnak konkrét feladatokat megoldani. Huszonkilenc négy-öt éves óvodás vett részt a kísérletben, három csoportra osztották őket, és először tíz perc mesefilmet vetítettek nekik. Az egyik csoport gyors, vágásokkal és effektekkel teli mesefilmet nézett (Spongyabob), a másik csoportnak tíz perc, úgynevezett lassú mesefilmet vetítettek (Mazsola és Tádé), és a harmadik csoportot megkérték, hogy rajzoljon tíz percig. Ezután tesztekkel mérték fel a különböző működéseket, figyelték, hogyan hatott a megelőző tevékenység a gyerekek memóriájára, figyelmi funkcióira, az emlékezőképességükre, a gondolati és manuális feladatmegoldásukra.

Négy feladatot kaptak, az első egy mondatismétlés volt, a második egy utánzós kézjáték, a harmadik a Hanoi-tornyai, vagyis a kisebb elemet a nagyobba kellett pakolni, meghatározott szabályok szerint, a negyedik egy háromelemű feladat-végrehajtás (menj oda, ezt tedd le, azt hozd ide). 

Minden területen rosszabbul teljesített az a csoport, amelyik a gyors mesefilmet nézte. 

A lassú mesefilmet néző és a rajzoló csoport teljesítménye között gyakorlatilag nem volt különbség, vagyis ebben az esetben nem eleve a képernyő okozta az eltérést. Az első csoport tagjai rosszabbul teljesítettek a memóriában, a figyelemben, a feladatvégrehajtásban, a kézügyességgel kapcsolatos és a mozgásos feladatokban is. A nagyon gyorsan pergő filmkockák, a sokféle inger teljes mértékben lekötik a gyermekek figyelmét, azonban közben nincs idő az értelmi feldolgozásra. Ha utána megkérdezik a gyermekeket, hogy mit láttak, alig tudják elmondani, szemben azokkal, akik a lassú mesét nézték. 

– A körülöttünk lévő világ is felgyorsult, a mi életünk is. Sokkal több vizuális és akusztikus inger éri a gyerekeket. Olyan világban kell majd helytállniuk, amely a mi gyerekkorunkban elképzelhetetlen volt, és ahhoz is kell alkalmazkodniuk.

– Teljesen igazad van, ebben a világban használjuk a képernyőt, az internetet, a közösségi médiát, de tény, hogy egyelőre nem tudjuk igazán, hogy mi ezeknek a hosszú távú hatása. Most már a nyolc év alatti gyerekeknél is 98 százalék körül van a mobilhasználat. Fontos azonban tudni, hogy az agy fejlődésére hogyan hat, és milyen irányelveket érdemes szem előtt tartani, hogy minél kevesebb káros hatás érje őket, és közben azért felkészülhessenek a mai életre is. Tény, hogy a képernyőhasználat kétéves kor alatt kifejezetten káros az agynak mint szervnek a fejlődésére, bizonyított, hogy a szürkeállománynak a vastagságát például csökkenti. 

Az Amerikai Gyermekgyógyász Társaság irányelvei kétéves kor alatt a zéró képernyőhasználatot ajánlják. Kettő és ötéves kor között napi, maximum egy órát javasolnak, azt is lehetőleg két részletben, és csak úgy, ha a szülő együtt nézi a gyerekkel a mesét, és utána megbeszélik, hogy miről volt szó. 

A szülők sajnos nagyon gyakran bébiszitternek használják az eszközöket, ami nagyon szorosan összefügg a mostani, úgynevezett szelíd vagy kötődő neveléssel. Ez nagyon sokat vár a szülőtől, leginkább azt, hogy minden helyzetben jelen legyen, mindenben a gyermek igényeihez igazodjon, és ebben egyszerűen kimerül. Érthető, hogy olykor szüksége van arra, hogy kikapcsoljon. Tényleg fel kell készíteni a gyerekeinket a mai világra, de hogy milyen keretek között, az nagyon fontos. A határt meg kell húzni, és ebben a családnak elsődleges szerepe van. 

– Hogyan érdemes meghúzni a határokat? 

– A kutatások szerint az apáknak ebben kiemelt szerepük van. Jó hír az elvárások alatt amúgy is roskadozó anyukáknak, hogy az apák feladata a határ meghúzása, és ezt akkor tudják megtenni, ha ők maguk is betartják. Például, ha vannak mobilmentes zónák a lakásban, mint az ebédlőasztal vagy a hálószoba, és olyan időszakok – mondjuk este hét után – amikor már nincs mobilozás. Vagy hétvégén megállapodhatnak, hogy három órát lehet képernyőket használni. Ha ezt az apa is követi, akkor meg tudja követelni a saját gyerekétől is. Tény, hogy okostelefonon sok minden elérhető, kapcsolatokat tudunk vele ápolni satöbbi, de ez a kisgyerekekre ártalmas, mert az agyuk sokkal erőteljesebben reagál, mint a felnőtté. 

A mostani gyors mesefilmeket szándékosan úgy készítik, hogy teljes mértékben lekössék a gyermek figyelmét: a nagyon részletgazdag, nagyon színes képeknek ráadásul jutalmazó erejük van. A gyorsan pergő képkockák hatására (a képalkotó eljárások mutatják) egy kétéves gyereknél huszonnégy ponton aktiválódik az agykéreg, ezért nagyon hamar kialakul a biológiai függőség.

Szegény szülő sokszor nem is tudja, hogy a gyereke nem azért ordít, nem azért tiltakozik, amikor el akarja venni a telefont tőle, mert ellene lázad, hanem mert már kialakult a ­biológiai függőség. 

Ha hosszan és rendszeresen használja ezt a lebilincselő élményvilágot, már nem lesz olyan érdekes az anyjának vagy az apjának az arca, az általuk kínált kirándulás, társasozás. A függőség jele lehet, hogy amikor elveszik tőle a mobilt, hisztizik, ingerlékeny, nem fogad szót és agresszív lesz, illetve nem tudja betartani a kereteket, azaz az úgynevezett gátló funkciók, az önkontroll nem működnek. 

Kép

Perczel-Forintos Dóra − Fotó: Éder Vera

– Azért is hat ennyire intenzíven a gyerekekre a képernyő, szemben a felolvasott, elmondott mesékkel, mert míg az utóbbi a nyelven keresztül átszűrve az életkoruknak megfelelő, az előbbit, amely túlnyomóan képi üzenet, nem szűri semmi? 

– Igen, a szóban elmondott mesére figyelve a gyerek elképzeli a történetet, neki is lesznek szavai, tudnak róla beszélgetni, tud róla gondolkozni. A villámgyorsan pergő filmkockák látványa közben nem tud gondolkozni, olyan nagymértékben leköti a látvány, hogy nincs sem ideje, sem értelmi kapacitása arra, hogy szavakba öntse, amit látott. Ez gátolja a szimbolikus gondolkodás fejlődését, amit az is mutat, hogy a gyerekek játéktevékenységét megfigyelve azt vették észre, hogy akik ugyan még nem függők, de sokat mobiloznak, mintha kevésbé tudnának játszani, nem képesek az életkoruknak megfelelő szerepjátékra. Ez pedig nagyon fontos volna az érzelmi fejlődés és az őket érő élmények feldolgozása szempontjából. 

Gyermekpszichológus kollégáim kis pácienseinél nagyon gyakori a figyelemzavar. Amikor megkérdezik a szülőt, hogy a gyerek mennyit képernyőzik, általában azt mondják, napi két-három órát. Emiatt nehéz eldönteni, hogy ez figyelemzavar-e vagy már függőség? Azt szokták javasolni, próbálják meg egy hónapig a teljes absztinenciát, azaz ne engedjék a képernyőhasználatot a gyereknek, és utána jöjjenek vissza a vizsgálatra, mert akkor meg tudják állapítani. 

Kétféle válasszal jönnek vissza a szülők. Az egyik csoport azt mondja, hogy ez lehetetlen, ilyet ne is kérjenek, ilyenkor sajnos csak azt tudja mondani a gyerekpszichológus, hogy „öt év múlva már nem tudunk segíteni”. 

Aki viszont meg tudja ezt csinálni, az egy hónap múlva hálás, amiért visszakapta a gyerekét: tudnak együtt vacsorázni, ebédelni, beszélgetni. Ez azt mutatja, hogy a kapcsolatteremtési és kapcsolattartási képességeik sem alakulnak ki megfelelően a túlzott képernyőhasználat miatt. Ez is egy készség, a családban tanulja meg a gyerek, hogy hogyan kezdeményezünk egy beszélgetést egy iskolatárssal, például: „Kijössz focizni?” vagy egy kollégával: „Milyen volt a napod, megiszunk egy kávét?”. 

– Ez talán a kamaszkorban válik nagyon fontossá. Meglepően sok fiatal küzd ma kapcsolati nehézségekkel. De bizonyos életkoron túl már nem nagyon lehet egy felnövekvő gyerek képernyőzését kontrollálni. Hat még akkor az ötéves kori határhúzás? 

– Ezért volna nagyon fontos a kapcsolatgazdag, odafigyelő nevelés, ahol nemcsak a család van, hanem van közösség is, barátok is, közös programok. Ma már tudjuk, hogy ezek a kollektív faktorok védőtényezők, akkor is, ha a kamaszkorban a lázadás, az elutasítás, az önállósodás miatt a kortársak hatása nagyobb lesz. Ezt nem lehet kikerülni, ez a fejlődés része. De ha megvan az alap, a jó és teherbíró családi kapcsolatok, a család be van ágyazva a közösségbe, a gyereknek is van saját közössége, ha sportol vagy zenél, fejlesztik a képességeit és abban van öröme, akkor nagy eséllyel nem lesz képernyőfüggő később sem. Ugyanakkor a szülő dolga gyerekkorban és kamaszkorban is biztosítani, hogy legalább egy órát legyen levegőn és aludjon eleget. 

– Az optimális helyzet és a reális lehetőségek között sok családban nagy a szakadék…

– Elgondolkodtató, hogy Bill Gates vagy Steve Jobs nem engedték a gyerekeiknek a mobil használatát. A szülőnek valóban szüksége van pihenésre, lássuk be, hogy evolúciósan teljesen rossz alkalmazkodás az, amely alapján az anya több évig százszázalékig le van kötve a gyerek számára, és ha az sír, vagy ha nem teljesül az akarata, az csak azt jelentheti, hogy ő rossz anya. Amellett, hogy jó kapcsolatban vagyunk a gyermekünkkel és empatikusak vagyunk, nagyon fontos a szabályok és a határok betartására nevelni a gyermeket. 

Ráadásul ez az úgynevezett szelíd nevelési felfogás nagyon csökkenti a gyerekvállalási kedvet is, hiszen például egy kistestvér megszületésével automatikusan lehetetlenné válik a kétéves gyermek minden igényének a kielégítése. 

Az egyetemen hallottam egy nagyon jó mondatot Ranschburg Jenőtől, egy Parsons nevű szociálpszichológust idézett: „az újszülöttek folyamatos barbár inváziót jelentenek a világra”. Egy csomó készséggel születnek, de sokat a családi szocializáció során sajátítanak el, és épp ez a szülő feladata: nevelni, megtanítani az egymásra figyelésre és az együttélés szabályaira, például arra, hogy reggel felöltözünk és reggelizünk. Nagyon fontos a játékosság, a spontaneitás, az odafigyelés, az empátia. De vajon rendben van-e, hogy egy kétéves gyerek szabja meg a napirendet, és nem pedig a szülő, persze a gyerek igényeihez képest? Ha nem alszik el azonnal, akkor az azt jelenti, hogy lehet, hogy nem is szükséges a délutáni alvás? És akkor, délután ötkor vajon mennyire lehet azzal a gyerekkel minőségi időt tölteni, ha már végletekig kimerült?

Egy újszülöttre az anyja százszázalékban figyel, kielégíti az igényeit, mert erre van szüksége. De azért ennek fokozatosan csökkennie kell, hogy a gyerek is megtanulja, hogy el kell tudni foglalnia magát önállóan, digitális bébiszitter nélkül. Valójában nem is az egy-két órás képernyőzésről van szó, hanem arról, hogy manapság a gyerekek négy-öt órákat ülnek a kütyük előtt ellenőrizetlenül. Azt is tudjuk, hogy az internet- és képernyőhasználat oktatási, tanulási célra alkalmazva nem káros. 

Tehát, ha a gyerek nyelvet tanul, vagy matekpéldát old meg, az ilyen szempontból nem minősül képernyőhasználatnak. 

Érdemes tehát figyelni a most zajló kutatásokra, mert segítenek a szülőknek, hogy magabiztos döntések alapján alakíthassák ki a határokat. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. októberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Amikor egy gyerek beér az iskolába, mindent hoz magával – nemcsak az iskolatáskáját, hanem azt is, ha álmos, ha feszült, ha a családjában problémák vannak. Azért építettük be a beszélgetőkört a reggeleinkbe, hogy legyen átmenet a megérkezés és az első óra között, így a gyerekek és a tanárok is rá tudnak hangolódni az előttük álló napra” – mondja Mezeyné Szatmári Tímea, a szegedi Karolina Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium igazgatója.

A beszélgetőkör nem ismeretlen eszköz a reformpedagógiában – többek között a Rogers-iskolákban és más alternatív iskolákban is így kezdődnek a tanítási napok. Nem véletlenül: a tapasztalatok szerint ez segít abban, hogy nyitott, kölcsönös bizalomra épülő osztályközösség jöjjön létre, ahol a gyerekek és a pedagógusok valóban odafigyelnek egymásra. A Boldogasszony Iskolanővérek által 1872-ben alapított, majd 1992-ben újraindított szegedi iskola tanárai 30 éve ismerkedtek meg ezzel a módszerrel a németországi Obermachtalban, azóta pedig minden egyes tanítási napot ezzel kezdenek. 

A beszélgetést az osztályfőnökök, osztályfőnök-helyettesek vezetik – mivel a Karolina katolikus iskola –, ezek az alkalmak közös imával kezdődnek, ezt követően a gyerekek az őket foglalkoztató témákról, a közösséget érintő konfliktusokról, saját élményeikről, sőt akár félelmeikről is mesélhetnek. Így a napindító 15 perc egyfajta „szelepként” is funkcionál, amelyen át távozhat a feszültség a gyerekekből. 

„A téma mindennap más és más. Az osztályfőnökök meg szokták kérdezni a gyerekeket, hogyan telt az előző napjuk az iskolában, hogyan érzik aznap reggel magukat, van-e olyan dolog, ami miatt izgulnak, történt-e velük olyasmi, amit szívesen megosztanának. Van, hogy azt kérdezzük tőlük, olvastak-e olyan hírt, ami foglalkoztatja vagy akár aggasztja őket, így beszélgettünk nemrég az egyik osztályban például a klímaszorongásról. De olyan osztályok is vannak, ahol egy-egy bibliai részletből indul ki a beszélgetés” – sorolja a lehetséges témákat Mezeyné Szatmári Tímea.

A Karolina Iskolában az elsős kisdiákoktól az érettségizőkig mindegyik osztály így kezdi a napot. „A 6-7 éveseknél a beszélgetőkör különösen fontos, főleg az iskola első hónapjaiban: a gyerekek leülnek a teremben a szőnyegre, meggyújtanak egy gyertyát, és ha kell, a pedagógusok akár egy órát is rászánnak arra, hogy mindenki ráhangolódjon az előtte álló feladatokra” – magyarázza az igazgatója. A tapasztalatok szerint a kisebbek szívesebben osztják meg élményeiket, mint a gimnazisták, ennek ellenére a reggeli beszélgetőkör a tizenéveseknél legalább annyira fontos eszköz, mint az elsősöknél. 

Az ugyanis, hogy a diákok tanáraikkal nemcsak jegyekről, dolgozatokról és tananyagról, hanem saját érzéseikről és élményeikről is beszélgethetnek, sokkal személyesebbé, élővé teszi a közöttük lévő kapcsolatot. „Nem törekszünk nagy létszámú osztályok indítására, hogy valóban oda tudjunk figyelni a diákjainkra. Azt szoktuk mondani nekik, hogy bármilyen problémával megkereshetnek minket, és sokan ezzel élnek is. Megosztják velünk, milyen nehézséggel küzdenek, miben bizonytalanodtak el, mitől félnek” – mondja. A beszélgetőkör ugyanakkor nemcsak a kapcsolatépítést szolgálja, a gyerekek megtanulják kifejezni gondolataikat, képesek lesznek meghallgatni egymást, ugyanakkor megismerik és mérlegelni tudják mások álláspontját is.