Közgazdászi pályakezdés 

Junusz még a gyarmati uralom idején, 1940-ben született Csittagongban, egy kilencgyermekes muszlim polgárcsalád gyermekeként. Bár a família a helyi középosztályhoz tartozott, ezért Muhammadnak nem kellett megélnie a hazájára oly jellemző nyomort, mégis már fiatalon egy szegénység nélküli világról ábrándozott. A Dakkai Egyetemen közgazdaságtant tanult és 1961-ben diplomázott. Tanítani kezdett, és az üzleti életbe bekapcsolódva gyárakat alapított.

Gazdasági és pénzügyi tanulmányait az Egyesült Államokban, a Vanderbilt Egyetemen folytatta, majd a Coloradói Egyetemen doktorált. Tanított is Amerikában, majd hazatérve a Csittagongi Egyetemen lett a gazdaságtan professzora, a gazdasági elmaradás leküzdésének szakértője. Kidolgozott egy szegénységcsökkentő programot, és vállalkozóként is folytatta munkáját. Ezekre az időkre önkritikusan így emlékezett: „míg emberek haltak meg az éhínségtől az utcán, én gyönyörű elveket tanítottam”.

Gondolkodásában az hozta meg a fordulatot, amikor 1976-ban bambuszbútorokat készítő asszonyok egy csoportja tőle kért segítséget, mivel nem volt elegendő pénzük, hogy bambusznádat vegyenek. 

Csupán huszonhét dollárra lett volna szükségük ahhoz, hogy folytassák a munkát, de a nagy összegű hitelek kihelyezésében érdekelt bankok egyike sem adott ilyen kis kölcsönt. 

Ráadásul olyan visszafizetési garanciákat követeltek tőlük, amelyeket képtelenség volt teljesíteniük. Uzsorásokhoz sem fordulhattak, mivel az is egyet jelentett volna a csőddel és a kiszolgáltatottsággal. Junusz ekkor felismerte, hogy a szegényebb réteghez tartozó, de vállalkozni kész emberek megfelelő támogatásának óriási a jelentősége, hiszen csak ezáltal törhetnek ki a mélyszegénységből.

 Új pénzügyi modell születése 

Ebben a helyzetben Junusz professzor saját zsebből megadta a kért támogatást, a vállalkozás élhetett tovább, sőt az érintettek hamarosan visszafizették az összeget, és még némi haszonra is szert tettek. Mivel Bangladesben számos kézműves kisvállalkozó – többek között kosárfonók, varrónők, fuvarozók – is hasonló helyzetben vergődött, Junusz kidolgozta a mikrohitel, vagyis a kis összegű kölcsön folyósításának programját. Az első, huszonhét dolláros hitel modellé vált, amelyre Junusz pénzügyi elméletet és gyakorlatot épített. 

A közgazdász 1983-ban megalapította a Grameen Bankot, amelynek a mikrohitelek folyósítása, azzal életképes vállalkozások megmentése vagy beindítása volt a rendeltetése, hogy csökkentse a nyomort. Az alapelvek szerint a pénzintézet hitelei fedezeteként nem saját részt vagy jelzálog-biztosítékot, hanem csupán bizalmi tőkét követel. A kérelmezőnek négy-hat embert vagy egy szervezetet – „szolidaritási csoportot” – kell maga mellé állítania, akik szerződésben felelősséget vállalnak a törlesztésért. 

Amíg a pénzt vissza nem fizetik, a kedvezményezettek további összeget nem vehetnek fel. A bank továbbá házhoz megy: munkatársai kerékpárral járják a területeket, és ha olyan embert találnak, akinek pénzre van szüksége, felajánlják neki a lehetőséget. Az ügyletet nem előzi meg semmiféle hitelbírálat vagy értékbecslés. Négyféle kamatlábat alkalmaznak, a legmagasabb húsz százalék, de lakásépítésre és továbbtanulásra jóval alacsonyabb hiteldíjat kell fizetni, a koldusoknak pedig nem számolnak fel kamatot. 

A bank azonban nemcsak kölcsönzéssel foglalkozik, hanem arra is hangsúlyt fektet, hogy a feleknek képzést biztosítson, akik így elsajátíthatják az elemi gazdasági, vállalkozói ismereteket, a pénzügyi tudatosságot. 

A modell sikerét mutatja, hogy a visszafizetési ráta majdnem kilencvenkilenc százalékos. A Grameen Bank 2211 fiókot üzemeltet, amelyek 70 370 településen 6,5 millió embernek nyújtanak pénzügyi szolgáltatásokat. 

A bank hitelezési hálózata a hozzá hasonló pénzintézetekkel együtt ma már világméretű. A mikrohitelek valamely konstrukciója csaknem száz országban, főként Délkelet-Afrikában és Dél-Ázsiában érhető el. Junusz modellje világszerte ismertté vált, őt magát pedig a „szegények bankára” néven emlegetik.

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Díjak és meghurcoltatások 

Muhammad Junusz a bank alapítása, a módszer kidolgozása óta eltelt évtizedekben számos elismerésben, neves egyetemek díszdoktori címében részesült, könyveit sok nyelvre lefordították, előadóként az egész világot bejárta, 2010-ben Budapestre is ellátogatott. 

Neki ítélték oda 2006-ban a Nobel-békedíjat, a bizottság indoklása szerint: „a szegények, különösen a nők gazdasági és társadalmi lehetőségeinek bővítéséért, úttörő mikrohitelezési munkájáért”. 

A professzor a díjjal járó pénzösszegből, jótékony célú adományokból és saját vállalkozásai hasznából folyamatosan bővítette szociális programját. Így egy nagy élelmiszergyártóval közösen olcsó és egészséges gyermekételek, tápszerek előállítását kezdte meg. Fontosnak bizonyult az egyik ismert mobilszolgáltatóval közösen létrehozott projektje is, amely révén eldugott falvak lakói és a kórházak között jött létre összeköttetés.

Ugyancsak az egészségügyi helyzet javítása érdekében hozott létre hazája egyik népbetegségének, a fertőző szembetegségnek a gyógyítására szemészeti kórházat. Az általa alapított víztisztító állomás is fontos feladatot lát el, hiszen Bangladesben a tiszta és egészséges ivóvíz hiánycikk. 

Alapvető fontosságú volt Junusz bankjának és alapítványainak koldusokat támogató programja is, amelynek keretében mobiltelefont biztosítanak számukra kamatmentes hitelre.

A hazai sikerek és a nemzetközi elismerés dacára az emberjog területén egyre aktívabb Junuszt folyamatosan támadta a bangladesi politikai vezetés, amelynek képviselőit gyakran ő is keményen bírálta. Civilként is az ellenzéket támogatta, 2007-ben pártot alapított, amely azonban nem volt hosszú életű. Kritizálta a korrupciót, az elhibázott gazdasági és szociális politikát, a demokrácia fogyatékosságait. Mindezért a hatóságok kisebb-nagyobb pereket indítottak személye és bankja ellen, 2011-ben pedig bankelnöki tisztségéből nyugdíjba kényszerítették.

 Több per indult ellene 2023-ban is, majd sikkasztás, munkajogi visszaélések koholt vádjával 2024 januárjában első fokon hat hónapos börtönbüntetésre ítélték. Ez ellen otthon és külföldön is sokan – jeles tudósok, politikusok emberjogi szervezetek – is felemelték a hangjukat. Közben fordulat állt be a bangladesi belpolitikában, 2024 tavaszán tömegesen tiltakoztak a kormány számos intézkedése ellen. 

A halálos áldozatokkal is járó összecsapások végkimenetele az lett, hogy a tüntetők elfoglalták a kormányépületeket, júliusban Haszina Vazed miniszterelnök asszony lemondott, és Indiába menekült. 

Ezt követően az ellenzéki erők és a diákság követelésére, a hadsereg támogatásával, a parlament feloszlatását követően augusztus 8-án főtanácsadói címmel Muhammad Junusz vette át Banglades ideiglenes kormányának vezetését, egy új választás előkészítésének nem könnyű feladatát.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Zita eleven, táncoló, sportoló, kitűnő tanuló lány a kamaszos mindennapjaival együtt. Éppen olyan, mint 14 éves társai szerte a világban. Édesanyja, Nóra azonban családorvosként – egyfajta jó értelemben vett szakmai ártalomként – az átlagosnál jobban figyel három lánya egészségére. Ennek része az a laborvizsgálat is, amelynek eredményeként 2024 augusztusában Zita májértékeinél egy kis eltérést mutatott a lelet.

Egy hét alatt feje tetejére állt az életük

„Általában minden év elején szoktunk vérvételre menni, de mivel a nagyobbik lányunkat felvették egyetemre, és ott kötelező volt ez a vizsgálat, tavaly nyáron mindhármuknál kértük a labort. Ha ez nincs, nem derült volna ki, hogy baj van. A történet egyik tanulsága éppen ez: fontos a rendszeres szűrés, már fiatalkorban, még teljesen tünetmentes esetekben is” – mondja Nóra családorvosi minőségében, de anyaként nagyot sóhajtva. 

A labor eredménye egyébként nem mutatott nagy problémát, egy kis koleszterinemelkedésen túl a májértékeknél volt minimális változás. Zita édesapja, aki maga is orvos, úgy döntött, azért készüljön egy gyors ultrahang, mert abból baj nem lehet.

„Az ultrahang után a doktornő azonnal hasi MR-vizsgálatot kért, mert, mint kiderült, egy tízcentis daganat volt a lányunk májának jobb lebenyén. Ezt nem sokkal később az MR is megerősítette, ahol azt is kimondták, egyértelműen rosszindulatú daganatról van szó. Gyakorlatilag egy hét alatt felborult, összeomlott az addigi életünk” – idézte fel a rémálom kezdetét Nóra. Ekkor nagyon felgyorsultak az események, néhány nap múlva, szeptember 11-én már az onkológián kötött ki a kamaszlány. Szülei orvosként teljesen tisztában voltak azzal, mi vár rá, tudták, mik lehetnek a szövődmények, előre látták a tornyosuló nehézségeket. És ez bizony, mondja Nóra, hátrány, mert mindennek a tudatában sokkal többet aggódtak a legelején.

Mindig csak a következő napig jussunk el!

„Hétfőn még egy tök egészséges gyermekem van, pénteken meg már szövettani mintát vesznek tőle – hát, ez nagyon a földbe döngölt. Furcsamód mégis ekkor villant belém, hogy ha valakinek, akkor nekem nem szabad összerogynom. Jó jelnek tartottam, hogy a lányom teljesen tünetmentes. Ugyanakkor a szövettan esetében úgy döntöttem, nem nézem meg a prognózist, hanem csak csinálom, amit a hozzáértők mondanak. Bele kell állnom, nem szabad túl sokat agyalnom, teljesen belevonódnom, mert az csak visszavet abban, hogy teljes erővel tudjak segíteni. 

Megpróbáltam azt a technikát alkalmazni, amit gyakran mondok a saját betegeimnek: mindig csak a következő napra, a következő feladatra koncentráljunk. Nem volt egyszerű magamon alkalmazni, de valahogy az embert ilyenkor megszállja az erő” – emlékezett vissza a stratégiájára Nóra.

Kép

Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem

Bajban ismerszik meg a barát

A kemoterápia október legelején kezdődött, Zita nehezen viselte, ám a barátoktól, ismerősöktől, feléjük áramló, kifogyhatatlan támogatóenergiák segítettek a folytatásban. „A két nagyobbik lányom, Lilla és Kata is nagyon sok erőt adott nekünk, amiként szüleim, testvéreim odaadó támogatása is. És ami szerintem Zitának hatalmas impulzus a nehézségek közepette, az az, hogy osztálytársai, barátai és táncostársai szeretetére mindig számíthat” – vallja az édesanya, aki a hónapok óta tartó kemény időszakban a pácienseit is gyógyította. Ha olykor-olykor lánya mellett kellett lennie a kórházban, akkor kollégái segítettek a helyettesítésben, így a betegek ellátása végig gördülékeny volt. Mint mondta, ezekből a hihetetlenül jó rezgésekből tud azóta is táplálkozni, erőt, hitet meríteni.

Segít Da Vinci, az operáló robot

A kemoterápia jól sikerült, a daganat szépen összehúzódott. Közben Zita édesapja, Attila felkereste az ország egyik legjobb sebészét, dr. Hahn Oszkárt, a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikájának igazgatóhelyettesét, aki január elején találkozott Zitával és édesanyjával. A szakorvos részletesen elmondta, hogyan zajlik majd a műtét. Ekkor derült ki, hogy nem az ő keze vágja majd ki a daganatot, hanem a Da Vinci nevű négykarú robot. 

Persze a gép karjait a sebészorvos irányítja, aki egy kicsit arrébb, egy háromdimenziós, tízszeres nagyítású monitornál ülve tartja a kapcsolatot a robottal. A sebész pedálokkal és egy, a kezének mozgásait továbbító rendszerrel irányítja a műszert. 

Ezzel a robottechnológiával precízebb beavatkozásokat lehet végezni olyan szűk helyeken is, ahol ez más technikákkal nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehetséges. Azt már csak az operáció után tudta meg a család, hogy gyermekek esetében addig még nem hajtottak végre Magyarországon ilyen beavatkozást, így Zita műtétje történelmi mérföldkőnek számít a magyar egészségügyben.

„Emberi és szakmai szempontból is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni dr. Hahn Oszkárról, aki végig partnerként, felnőttként kezelte a lányunkat. Öt-hat óránál is hosszabb ideig tartott a műtét, de hála neki, valamint dr. Szijártó Attila klinikaigazgatónak, dr. Pekli Damján és dr. Deák-Ilkó Zoltán sebészek asszisztenciájának, no meg az új technikának, jóval kevesebb eret, ideget kellett átvágni, könnyebb volt a vérzéscsillapítás, és mivel a műtéti seb is kisebb, így a sebgyógyulás is jóval gyorsabb” – magyarázza szakmai szempontból a forradalmi eljárást Popovics Nóra, aki soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor a sebész kijött a műtőből, és mosolyogva azt mondta: minden rendben van!

Kép

Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem

A műtét sikeres volt, de a küzdelemnek még nincs vége

Lélektanilag nagyon nem volt egyszerű eddig a pontig eljutni, ám most, hogy Zita szemmel láthatóan jobban van és erősödik, Nóra úgy tervezi, visszamegy dolgozni. Ugyanakkor azt is tudja, sőt hangsúlyozza, hogy habár a műtét jól sikerült, és az a rettenetes valami már nincs ott a lánya máján, a küzdelemnek még nincs vége. A varratszedés után várhatóan újabb kemoterápia következik. 

Zita kezelése amúgy igen összetett: az onkológus és a sebész szakmai tudása mellett dietetikus, gyógytornász és mentálhigiénés szakember segítségét is igénybe veszik a teljes gyógyulás érdekében.

Emellett az édesanya két barátnője is bevállalta Zita otthoni korrepetálását, hogy haladjon a tananyaggal, és iskolatársai is rendszeresen küldik a leckéket, hogy ne maradjon le. Zita sokat fogyott, de újra erősödik, és nagyon hiányoznak neki a barátai, akikkel, ha minden jól megy, hamarosan újra találkozhat!

Da Vinci csak most jön igazán bele

Zita műtétje után néhány nappal ismét sikeres beavatkozást hajtott végre a Da Vinci robot egy gyermek máján. A két műtét tapasztalatait, adatait kielemzik, és a tervek szerint a klinika elindítja a robotasszisztált gyermek-májsebészeti programot, reményt adva a kis sorstársak biztosabb gyógyulására.

Párizs fényűzése, Milánó grandiózus épületei vagy az Atlanti-óceán mosta partok Lisszabon határában kétségkívül felejthetetlen élményt nyújtanak az arra járó turistáknak. Ezek a helyek azonban az utóbbi években rendkívül túltelítődtek, jóval több ember látogatja őket nap mint nap, mint amennyit kényelmesen elbírnának e városok. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb európai metropoliszt egy egész hónapon át lehetne nézegetni, így az esetek döntő többségében nincs is elég idő a kalandozáshoz. Észre sem vesszük, és az önfeledt vakációzás végére sokkal lestrapáltabbá válhatunk, mint a szabadság előtt.

Öt mesés európai várost gyűjtöttem most össze, amiket az utóbbi években én is bebarangoltam. 

1. Ausztria rejtett tájai: Sankt Anton am Arlberg

Sankt Anton am Arlberg Ausztria egyik legcsodásabb síparadicsoma, amely a tiroli Alpok szívében helyezkedik el. A település nemcsak síelésre és snowboardozásra alkalmas, hanem a téli sportok széles skáláját kínálja: hótalpas túrák, sífutás és hegyi ösvények egyaránt elérhetők, ráadásul a régió híres a világ egyik legjobb sípályarendszeréről, amely a tapasztaltak számára is kihívást jelentő terepeket kínál.

A hegyekkel körülölelt dimbes-dombos falu remek döntés akkor is, ha a meleg elől szeretnénk kissé elmenekülni. Sankt Anton nyáron is tökéletes hely a túrázóknak, hegymászóknak és kerékpárosoknak. A régió az aktív kikapcsolódás mellett kulturális és közösségi élményekkel is szolgál. 

Csak azáltal, hogy szállást foglaltál valamely helyi panzióban, már jogosulttá is válsz a Sankt Anton-kártyára, amellyel számos ingyenes (ám regisztrációhoz kötött) eseményre juthatsz el.

Így meglátogathatod a helyi múzeumokat, részt vehetsz szabadtéri jógaoktatáson, elmehetsz íjászkodni, vagy az ingyenes tömegközlekedésnek hála bebarangolhatod a vidéket! A túraösvények és az Alpok nyújtotta látkép felülmúlhatatlan, a könnyed túrára vágyók számára a Verwallsee nevű hegyi tavacska kihagyhatatlan, míg a tapasztaltabb hegymászóknak a Seeköpfe is remek úti cél lehet.

A kis falucska idilli alpesi környezetben, festői tájakkal várja a látogatókat, amelyekhez elengedhetetlen módon társulnak az utcákat szegélyező osztrák kis faházak, a fényekben úszó sétálóutca és a remek kiszolgálással váró hangos éttermek. Nem véletlen, hogy ez az apró kis település Kate Moss, Hugh Grant és Tom Cruise szívét is rabul ejtette már…

Kép

Szerzőnk egy Nemes Nagy Ágnes-verset olvas, a háttérben Verwallsee − Fotó: Kocsis Anett

2. Berlin kicsiben

Német nyelvterületen maradva következzék az egyik kedvenc városom: Lipcse. Bár a futballrajongók előszeretettel látogatnak el ide, én mégis azt gondolom, a hely jóval többet rejteget magában holmi stadionnál és egy izgalmas focimérkőzésnél!

Lipcse az egyik legnagyobb város volt az NDK-n belül, azonban a szocialista évtizedek még a legfáradságosabb törekvések ellenére sem voltak elegendők ahhoz, hogy kiirtsák a sok száz éves kultúrát a városból. 

Cserébe Lipcse látképében örök nyomot hagyott az NDK, ugyanis a klasszicista és barokk jegyeiben épült óvárost körbevevő épületek már többnyire a világháborús bombázások után felhúzott szocialista betontömbökre emlékeztethetik az arra járókat. 

Épp ebből a kettősségből kifolyólag hasonlít Lipcse olyannyira Berlinhez: bár az óváros sétálóin többszázéves macskaköveken lépkedhetünk, a régi épületekkel nem záródik a horizont, ugyanis a háztetők felett már felsejlenek a tömbházak és a szocialista realizmus jegyeiben felhúzott modern épületek. Jóllehet ez a kettősség nem feltétlenül szemet gyönyörködtető, de történelmi értéke annál nagyobb, nem is beszélve arról a nosztalgiáról, amely a keleti blokk turistáit érintheti leginkább… Egy szó mint száz: Lipcse romantikája éppen a tökéletlenségében rejlik.

Az Elster folyó partján fekvő város híres továbbá zenei örökségéről, dinamikus művészeti életéről és pezsgő kulturális rendezvénysorozatairól. A város legismertebb nevezetességei közé tartozik az Operaház, valamint a Bach emlékét őrző épületek. 

3. Une petite Tour de Vin

A hármas határ (Svájc–Németország–Franciaország) mentén fekvő elzászi régió már magában megér egy misét, azonban van egy bájos kisváros, Colmar, amely magában foglal mindent, amit Franciaországban szeretünk: a gyönyörű tájakat, a kastélyokat, a múzeumokat, a baguette-et és a jobbnál jobb sajtokat, no meg a helyi borokat.

Colmar varázsa részben az óvárosában rejlik, amely a színes, fagerendás házakkal, a szűk utcákkal és csatornákkal a középkori Európa hangulatát idézi. A La Petite Venise, vagyis a Kis Velence negyed különösen elbűvölő: a házak a víz tükrében úgy tűnnek, mintha egy meséből léptek volna elő. Colmar azonban nem csak építészetileg gazdag város, hanem kulturálisan is pezsgő helyszín, rengeteg múzeum és galéria várja az érkezőket. 

Ezek közül talán a leginkább elragadó az Unterlinden Múzeum, amely híres műalkotásoknak, köztük Matthias Grünewald Isenheimi oltárának és Claude Monet festményeinek ad otthont. 

A kalandozni, sétálni vagy éppen biciklizni vágyók számára kiváló lehetőségeket rejteget a környék. A Colmar határában található falvak ugyanis könnyű szerrel megközelíthetők, akár gyalogosan is. Ha útba ejtjük Ingersheim, Katzenthal és Ammerschwihr falvakat, ez a túra akkor sem lesz hosszabb egy napnál, cserébe francia szőlősökön sétálhatunk végig, ahol folyamatos munka zajlik, ugyanis a környéken élők többnyire mind borászatból szerzik a napi betevőt. Erről tanúskodik az is, hogy a kis falusi házakba bekopogtatva bátran megkóstolhatjuk az adott ház francia borkülönlegességét. A francia vendégszeretet sehol sem olyan szívélyes, mint ezen a vidéken!

4. Coimbra, avagy hova járnak egyetemre a portugálok?

Portugáliában – valahol Lisszabon és Porto között félúton – található egy hegyen épült kis város, Coimbra, amely nem kifejezetten turistacélpont, sokkal inkább a fiatalos latin életstílus esszenciáját élhetjük itt át. Coimbrában található Európa egyik legrégebbi egyeteme, amely még az UNESCO Világörökségének is része, a város tehát szüntelen nyüzsög, ám nem a turistáktól, mint azt a portugál nagyvárosokban megszokhattuk, hanem a helyi hallgatóktól.

Az egyetem története több mint 700 évre nyúlik vissza, és az épületek, mint a gyönyörű João de Alboim könyvtár vagy az impozáns Universitás Katedrális, mind a város büszkeségei. 

Coimbra óvárosa olyan hely, ahol minden utca, tér és épület egy-egy történelmi pillanatot mesél el, a középkori utcák szűk, kanyargós sikátoraitól kezdve a reneszánsz és barokk stílusú templomokig és palotákig. 

A város különleges atmoszféráját mégis az egyetemista közösség adja, hiszen Portugália egyik legősibb városa egy csapásra az egyik legfiatalabb portugál várossá válik, a fiatalok kisugárzásából áradó energiával és kreativitással. A diákélet szerves része a városnak, így mindig történik valami izgalmas program vagy rendezvény, mint például a híres Queima das Fitas (a végzős diákok ünnepe), amely felejthetetlen élményt kínál az arra járó turistáknak is.

A természeti szépségek sem maradhatnak el: a Parque Verde do Mondego és a déliesen egzotikus botanikus kert ideális helyszínek a pihenésre, míg a környező hegyekből és a Mondego folyó partjáról páratlan panoráma nyílik a városra.

Emellett Coimbra kulturális és zenei öröksége is figyelemre méltó, hiszen a város híres a coimbrai fadóról, egy olyan zenei stílusról, amely bár merőben különbözik a többi változattól, a helyi kávézókban és éttermekben szüntelenül tovább él. Egyes forró estéken az sem ritka, hogy a placcon egy-egy pár táncra is perdül…

Mitől lesz valaki gyönyörű? Lehet-e az átlagos vonzó? Muszáj szuperintelligensnek lenni ahhoz, hogy valaki nyomot hagyjon a világban? Lehet káprázatos, ami szabálytalan? A hibák felvállalása erény vagy gyengeség? Mennyit ér az életünkben egy rücskös kődarab, amire valaki, aki fontos nekünk, azt írta, szeretlek? Vagy egy szakadt zsoltáros könyv, amit száz éve a család minden női tagja elvitt a templomba. Átlag embernek lenni lehet szívmelengető, szemet gyönyörködtető, felszabadító – és furcsa módon még különleges is.
2025 februárjában a hónap témája: Egyszerűen különleges. További cikkeink a témában elérhetőek itt.

5. Magyar kincsek Belgiumban

Coimbra után következzen egy másik európai egyetemváros, a belgiumi Leuven, amely a magyarok számára igazán különleges úticélként szolgálhat, mivel a híres Leuveni Egyetemi Könyvtár több szempontból is kapcsolódik a magyar történelemhez. A 20. században ugyanis csodával határos módon találtak rá a ma már Leuveni Kódex néven ismert középkori könyvre, amely tartalmazza az egyik legrégebbi szövegemlékünket, az Ómagyar Mária Siralmat is. A könyvtárat a világháborúk alatt bombatalálat érte, és többször tűzvész martalékává is vált, miután azonban a kódex mégis megmenekült, hosszú évekre német kezekbe került. Így a leuveni könyvtár nem csak az épület izgalmas történetét őrzi, hanem a Leuveni Kódex hazatérésének históriáját is, amely ma már az OSZK-ban található.

A város felfedezése azonban korántsem merül ki ennyiben. Sétáink során érdemes ellátogatni a Groot Begijnhof (Nagy Beginaudvar) nevű csendes történelmi helyszínre, tele bájos, patinás házakkal és pihenőhelyekkel. 

A beginaudvarok a középkorban a begina női szerzetesrendek számára épültek, a vallási és a közösségi élet fontos központjai voltak, jelentőségük mégis sokkal messzemenőbb. 

Amellett, hogy fontos kulturális és építészeti műemlékek, amelyek tükrözik a középkori városi életet, kiemelik a nők vallási társadalomban betöltött szerepét is. Itt az autonóm közösségként tevékenykedő nővérek betegeket ápolták, oktattak, és kis túlzással egy mikrotelepülésként működve elláttak minden olyan feladatot és szerepkört, amik biztosították számukra a folyamatos fejlődés lehetőségét és az életszínvonal minőségének fenntartását.

Kép

Leuven − Fotó: Kocsis Anett

Végül, ha autentikus flamand élményre vágyunk, akkor a főtér sörözőit és a Kruidtuint, Leuven gyönyörű botanikus kertjét sem hagyhatjuk ki! Míg előbbi a pezsgés, a közösségi lét és a harsány pillanatok színtere, addig a botanikus kert a csendes elvonulást és a vasárnap reggeli piknikeket jelenti a helyi lakosok számára.

A februári hónap témája: Egyszerűen különleges! További cikkeink a témában elérhetőek itt.

Érdekes helyzet ez, hiszen általában azokat a foglalkozásokat, amelyeknek a fő feladata a kommunikáció, igen bizalmatlanul figyeljük. A két évtizede minden évben, Nagy-Britanniában megjelenő foglalkozásbizalmi index rendre ezt mutatja ki. A kutatás kérdése egyszerű: mennyire mernek a megkérdezettek egy-egy munkakör képviselőjére hagyatkozni. És amíg a repülőgép-pilóta, az orvos vagy a tudós bizalmat ébreszt, addig a politikus, az újságíró vagy a marketinges – sőt most már a mesterséges intelligencia is – a rangsor végén kullog, megmutatva, hogy a meggyőzés még mindig gyanús szakmai cselekmény. Ebből arra következtethetünk, hogy míg a mágikusnak tartott kommunikáció „hivatalos” képviselőivel szemben bizalmatlanok vagyunk, addig egyes közszereplők, politikusok és influenszerek hatáscsapdájába könnyedén besétálunk. 

A különös mégis az, hogy e fenti „kifejezés-zsenik” a legritkább esetben jó kommunikátorok. 

Ugyanis nem az a jó kommunikáció, ha valaki szünet nélkül, a másikat levegővételhez sem engedve monoton dallamívvel sokat beszél. Mint ahogyan az sem, aki felfoghatatlan tempóban, magából táplálkozó dühvel sorol adatokat, amelyek megértésére sem hagy időt, pláne nem az ellenőrzésükre. A szenvedélyes szónok eszköze nem a tomboló harag. A lázadás még nem igazságmondás, a polgárpukkasztás még nem egyediség. Mintha eltévedtünk volna a minősítések terén is. Hiszen a sor folytatható: attól, hogy valaki „hazabeszél”, még nem érvel, attól, hogy valaki hangos, még nem érdekes. Aki megállás nélkül ontja a szót, és nincsenek csendjei, az másokat kirekeszt; az nem ad, hanem elvesz. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

A kommunikációs túlértékeléssel olyan beszélő „ideálokat” hozunk létre, akik követendő mintaként is szolgálhatnak a valóban jó kommunikátorok helyett. Félreértés ne essék, nem vitatható, hogy haragvással másban is felébreszthető a harag, kritikával a kritikusság, elfogultsággal a rajongás. De ezek „csak” érzelemébresztések. Mint amikor egy mozdulattal klikkelünk, kapcsolunk. Nem ezek a zseniális kommunikáció alapismérvei. A zseniális kommunikáció – már ha egy emberben meg is testesülhet ilyesmi – nem beindít, hanem megváltoztat. Nem mágnesként vonz, hanem vezet. Nem rájátszik egy érzelmi szólamra, hanem melódiát kínál. 

Az agresszió helyett határozottsággal lép fel. A harag helyett az érzelmek spektrumán játszik. Új nézőpontot kínál. Utat mutat. 

Persze, persze, tudom, szokás azt mondani, hogy az ilyesféle ideállal nem lehet ma sikert elérni. De pusztán azért, mert nem tipikus a mai közbeszédben, még ne higgyük, hogy nem működik. Vannak azért jó példák is. Az igazán jó kommunikátorokkal kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy többet kritizálják, mint dicsérik őket: mert hatnak, bevonják a másikat a gondolkodásba, és nem csak learatják a kommunikációs sikert. Fontos tehát, hogy ne esetleges befolyásolhatóságunk kibúvójaként értékeljünk túl olyan beszélőket, akik nem érdemlik meg. És hogy bízzunk azokban, akik a közérzet meglovagolása helyett valódi, hiteles mondanivalóval állnak elénk.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Diákszemmel

Felső tagozatos és gimnáziumi tanulókat kérdeztem arról, mit jelent számukra a Himnusz. Akik nemrég tanulták memoriterként, úgy érzik, ezáltal jobban megértették a szöveget. Van, aki furcsának tartja, hogy amíg más népek himnusza vidámabb, pörgősebb, addig a miénk lassú és „pesszimista”. Egy diák panaszkodott, hogy lehetetlen elénekelni, olyan magas a hangfekvése. Egy gimnazista lány számára a hovatartozást jelenti, és megerősíti benne, hogy ő is a közösség része. Egy érettségi előtt álló fiatalember nemzeti identitását nem ez a költemény határozza meg, inkább a csodás tájak, a művészeti alkotások és a kultúra nagy alakjai. 

Ő szívesebben tenné meg nemzeti himnusznak a Szózatot, mert annak üzenete szerinte jobban kifejezi a magyarságunkat. 

Végül van, aki szilveszterkor meghallgatja az énekelt változatot, miközben az eltelt esztendőre gondol, hálát adva mindenért. 

Nincs minden kőbe vésve

„Mi állandóságot látunk a Himnuszban, de valójában sokirányú a története, és azt sem lehet mondani, hogy minden kőbe van vésve a szöveggel és a dallammal kapcsolatban” – állítja dr. Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, aki elmeséli, hogy kezdetben nem volt jelentős vers a magyarul olvasók számára a Himnusz, maga Kölcsey sem ezt tartotta fő művének.

„A Himnusz a költői útkeresés tükre, amelyre Balassi Istenhez fohászkodó, imaszerű megfogalmazásmódja is hatott. Első nyilvános megjelenése 1832-re tehető, amikor Széchenyi Pesti Casinójában felolvasták. A közönség ünnepelte, de mindez nem hozott számára hatalmas ismertséget. A reformkor gondolkodását és a hazafiság érzését Kölcsey halála után is a Szózat határozta meg és a Rákóczi-induló, amit Liszt játszott a dunai árvíz kárvallottjainak megsegítésére adott koncerten. 1848-ban a Nemzeti Színház színpadán, a Bánk bán előadása közben a Szózat és a Rákóczi-induló hangzott fel, sőt a La Marseillaise is. 1850-ben a debreceni református kollégiumban is énekelték a Himnuszt, amely sokkal inkább hasonlít egy protestáns népénekre, mint egy lázadó hazafias dalra. 1903-ban kodifikálták mint himnuszt a Gotterhalte mellett, de a képviselőházat megosztotta a kérdés, hogy szerencsés-e egy panaszos, inkább szakrális, a múltba merengő szöveg választása. A rendszerváltás idején vetődött fel az igény, hogy az alkotmányba, az alaptörvénybe is beemeljék.” 

Pesszimista életérzés

Fiatalok és felnőttek is gyakran felróják nemzeti himnuszunk hibájaként, hogy a látásmódja pesszimista, hangulata igencsak lehangoló. A PIM főigazgató-helyettese, aki közel húsz éven át volt munkatársa a Kölcsey életművét sajtó alá rendező kutatócsoportnak, azt is elárulja, hogy a költő olyan életszakaszában írta a Himnuszt, amikor – mai szóval élve – depressziós volt. Több éven át a csekei birtokára bezárkózva kizárólag peres és gazdasági ügyekkel foglalkozott. 

„Szemere Pálnak írja, hogy volt egy év, amikor nem mozdult ki a házából. A mai kommunikációs viszonyok között el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy év a falusi udvarház magányában” – jegyzi meg dr. Kalla Zsuzsa. 

Ugyanakkor felhívja a figyelmet egy rendhagyó Himnusz-szavalatra, amelyben Mácsai Pál érdekes váltásokkal dolgozik, és mintha pozitív irányba fordulna a vers vége, vagyis azt üzeni, hogy tegyük félre a múlt nehézségeit, elég volt a kesergésből, innentől kezdve legyen bőség, jókedv, vidámság. 

Lehet a versnek ilyen üzenete, felfejtése is.  

Lassan vagy gyorsan?

A himnuszunk énekelt változata – különösen a fiatalok szerint – túl lassú, elnyújtott. Persze ez sem volt mindig így, tájékoztat az irodalomtörténész. „Az eredeti változatban vannak pontozós ritmusok, szünetek, sőt egy harangjáték is. 1865-ben Mosonyi Mihály készített egy könnyen lejátszható zongoraátiratot az Erkel-féle zenéből. A 20. században – a trianoni trauma hatásaként – kezdődött meg a zene lelassulása, a méltóságteljes és kicsit fájdalmas előadásmód kodifikálása. 1923-tól, a Himnusz százéves születésnapjától kezdve maradt az a forma, amit a legjobban ismerünk, ami egy picit magas a hétköznapi énekléshez, de léteznek alacsonyabb hangfekvésű változatai. Érdekes, hogy az 1949 utáni időszakban az ünnepségeken elsősorban zenei változatban hangzott fel a Himnusz, nem énekelt formában.” 

Izgalmas változás a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2013-as döntése, amely szerint egy gyorsabb, tempósabb változata szólal meg a zenének – közelítve az erkeli tempóhoz –, amikor magyar versenyző lép a dobogóra.

Kép

Kép: Képmás kollázs

A Himnusz közösségteremtő ereje

Idén ünnepeljük az Akadémia megalapításának jubileumát, és ma már látjuk, hogy kétszáz évvel ezelőtt történt valami, amit akkor még nehezen lehetett körvonalazni. Lehet, hogy meghallgatásra talált a költő kérése – „Hozz rá víg esztendőt…” –, hiszen a reformkorban elindult egy virágzó, sokkal nyitottabb korszak, amely teret adott a nemzeti érzés kibontakozásának és a magyar nyelv használatának. Dr. Kalla Zsuzsa az 1990-es évek elején Koltón járt, ahol Petőfi Sándor és Szendrey Júlia töltötte a mézesheteket. 

„Petőfi-relikviákat kutattunk, és a kastély lepusztult állapotban volt, ennek ellenére évente megrendezték a Petőfi-ünnepséget, amely a koltói református templomban kezdődött egy istentisztelettel. A szertartás végén nem állva, hanem szokatlan módon ülve, de mindenki hangosan és szívből elénekelte a Himnuszt. Tavaly a Petőfi-évfordulóra megújult a Teleki-kastély. Egy lelkes közösség hordozza az emlékhelyet, amelynek van kisugárzása és hatása” – avat be a PIM főigazgató-helyettese a pozitív folyamatba. 

„Nem biztos, hogy a szilveszteri mulatozás közepette elénekelt magyar himnusz ugyanazt jelenti egy fiatalnak, mint a nyolcvanas években egy asztaltársaságnak. A személyes élményektől is függ, hogy ki mit gondol a szöveg mögé.”

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese, Kalla Zsuzsa − Fotó: Balla Zsolt

Talán meg kellene változtatni…

Dr. Kalla Zsuzsa megjegyzi, hogy Kölcseyt kicsit félreismerve oktatják, amikor a Himnuszt emelik ki fő műveként. „Országgyűlési beszédei is értékesek, valamint a Kölcsey Kálmánhoz írt Parainesis, amelyben egy fiatalembernek beszél az élet kihívásairól, a helytállás nehézségeiről. Ez a Himnusznál többet mondhat egy mai fiatalnak.” 

Bizonyos felületeken, beszédhelyzetekben felvetődik, hogy ma mennyire érezhetjük magunkénak a Himnuszt. Az irodalomtörténész is véleményt formált a kérdésről. „Ha lenne olyan szerző, akire a magyar anyanyelvűek többsége azt mondaná, hogy az ő versét szeretné énekelni ünnepi alkalmakkor, elképzelhető lenne a változás. A hagyomány trükkös dolog, mélyebbre mennek a gyökerei, mint azt gondolnánk. Amikor külföldi magyar intézetekben járok, és elhangzik a Himnusz, sokkal inkább az ismerősség, az »ez a miénk« érzése uralkodik el. Ott az a gondolat, hogy meg kellene változtatni, egyenesen szentségtörésnek számít. Az én álláspontom inkább a másfajta játékmód, éneklésmód, előadásmód felé hajlik. Egy gyorsabb tempójú, pozitívabb kisugárzású zene, egy más versmondási stílusban közvetített szöveg lehet, hogy megváltoztatná sokak ellenérzését.”

Közelebb a fiatalokhoz

A Himnusz az általános iskolai tananyagban szerepel, pedig egyre távolodunk a reformkor archaikus nyelvezetétől. Dr. Kalla Zsuzsa szerint új szempontokra kellene helyezni a hangsúlyt, mint a magyar táj szépsége, gazdagsága, amely az otthont is jelenti számunkra. „Hosszú ideig dolgoztam Kölcsey kritikai kiadásán, és úgy látom, Kölcsey ismét trendi. Nemrég Nyíregyházán egy – irodalomtörténész professzor közreműködésével készült – musicalt mutattak be, amely a fiatal Kölcseyről kifejezetten vicces stílusú előadás” – lelkesedik a főigazgató-helyettes. „Nekünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiváló múzeumpedagógusaink vannak, ezért vagyok ebben optimista. 

Alig lehet kizavarni a gyerekeket a tárlatból a múzeumpedagógiai foglalkozások után, tehát a távoli múlt irodalma is tud még vonzó és megragadó lenni, ha megtaláljuk a megfelelő eszközöket. 

Nem hiszem, hogy a Himnusz értékeinek megőrzéséhez az üdvözítő út az, ha memoriterként tudjuk az egész verset. A szöveg értése, megítélése erőteljesen függ a most ringbe lépő tanárgenerációtól, aki a gyerekeinket, unokáinkat fogja tanítani.”

Azt mondják, egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, de talán igaz ez a paraszti élet minden fontosabb mozzanatára is. Együtt örültek, együtt sírtak, együtt dolgoztak. A disznóölés mindig is a magyar parasztháztartások egyik legnagyobb gazdasági és közösségi eseménye volt. Rendszerint fontosabb történések idején – lakodalom, búcsú, újév – tartották, illetve tartják, és leginkább télen, hiszen a hamar romló hús feldolgozása hidegben a legcélszerűbb. Az elkészült finomságok sózással vagy füstöléssel tartósítva hosszabb ideig is elállnak. 

A nagycsalád régen úgy ölt disznót, hogy hol egyiküknél, hol másikuknál kerüljön sor erre az eseményre. Egyrészt segíteni tudtak egymásnak a munkában, másrészt így mindig volt kóstoló a háznál.  

Kép

A szíverősítő már előkészítve vár − Fotó: Mohos Zsófia

Az általában kora hajnalban kezdődő munka ma is a vágással indul, majd a hosszú feladattal, a bontással, és végül a hús feldolgozásával zárul. „Elég lesz a paprika?” – hangzik gyakorta a kérdés, hiszen kellő mennyiségű paprika nélkül nem lesz elég jó íze a kolbásznak. 

Ám a paprikát sokáig nem ismerték, csak a XVIII. században kezdett elterjedni. Tehát csak néhány száz éve beszélhetünk paprikás szalonnáról, kolbászról, gulyásról és paprikás csirkéről. Korábban is használtak sokféle fűszert, például fokhagymát, sáfrányt, rozmaringot, gyömbért és kaprot, csak éppen paprikát nem. 

A disznóölés előkészítésében, majd az egész napi munkában régen, s talán még néhány helyen ma is segítenek a szomszédasszonyok és a közeli rokonok. Ez a segítség kölcsönös: a háziasszony később visszasegít, ha a szomszédoknál van disznóölés. A nap fénypontja a disznótor, amelyre nemcsak azokat hívják meg, akik egész nap segédkeztek, hanem másokat is, elsősorban a közeli rokonokat, a szomszédokat és a jó barátokat. 

Hajdan a vacsora végén a házigazda és a vendégek gyakran dalra fakadtak, különböző hangszerek, például a citera is előkerült, és hajnalig táncoltak. 

„Ez lesz az utolsó” – hangzik el évről évre sok helyütt az elhatározás, míg végül valóban eljön az a tél, amikor a nagy üst végleg magára marad.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Újabb színháztörténeti pillanathoz, az 1100. előadásához érkezik A padlás 2025. február 9-én a Vígszínházban. A musical szövegkönyvét Sztevanovity Dusán és Horváth Péter, dalszövegeit Sztevanovity Dusán, zenéjét Presser Gábor írta. Az előadást Marton László rendezésében mutatták be 1988. január 29-én. A premier hosszú vastapssal zárult, és azóta is folyamatosan telt házzal futnak az előadások.  Az elmúlt 37 évben megszámlálhatatlanul sokszor nyitották ki a Rubik Ernő által készített Varázskönyv lapjait, Mamóka szilvás gombócai több ezerszer átrepülték már a színpadot, és generációk váltják egymást nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is: vannak, akik még gyerekként látták a bemutatót, ma pedig már unokájukkal együtt izgulják végig Rádi és a szellemek örökérvényű történetét. 

„Félig mese félig musical, 9-99 éves korig, mondja a színlap. Így is van. Mesemusical, amelyben sok a nagyon komoly, nem mesei gondolat. És unokák meg nagypapáik egyaránt élvezhetik. Jó a zene, jók a színészek; különösen Kaszás Attila Rádiósa, Méhes László Hercege. Rudolf Péter Lámpása, Igó Éva Sünije, Tábori Nóra Mamókája aranyos. A Vígszínház (...) újabb biztos kasszasikert produkált, és megnyugtató, hogy a színvonal itt is, most is magas. Ami ismét igazolja: minőség és közönségsiker nem egymást kizáró fogalmak” – írta A padlás bemutatója után Takács István a Pest Megyei Hírlapban. Az előadás szinopszisát Sztevanovity Dusán vetette papírra egy ég és föld közötti helyen, a padláson lévő otthoni dolgozószobájában. Ahogy korábban mesélte, A padlás az ő hitvallása, mely örök kérdésekre keres választ: „miért vagyunk itt, egyedül vagyunk-e az univerzumban, mi lesz velünk, amikor meghalunk és így tovább”.  

Kép

A padlás szereplői a premier évében, 1988-ban − Fotó: Keleti Éva

Az elmúlt 37 évben az előadás bebizonyította, hogy ezen a padláson tényleg bármi megtörténhet. 

A próbák a nagyszínpad helyett sokáig a Házi Színpadon zajlottak, pénzhiány miatt a Fehér Miklós által megálmodott díszlet nagy része korábban már használt elemekből állt össze, Jánoskúti Mártának fillérekből kellett megoldania a 13 szereplő jelmezét, a zenét pedig Presser Gábornak egyedül kellett feljátszania. A dalokat azonban azóta is mindenki dúdolja, és a díszlet is változatlan a kezdetek óta, még Robinson, a mindent tudó számítógép is csak kisebb frissítéseken esett át. Az előadásban máig közel 100 színész szerepelt. Igó Éva a bemutatón még Süniként, ma már – Hegyi Barbarával váltásban – Mamókaként, míg Méhes László a premieren Herceg szerepében, napjainkban pedig – Kőszegi Ákossal megosztva – Detektívként lép színpadra. A Varázskönyv különleges hajtogatási technikáját pedig nemcsak a Hercegeknek, de a kellékeseknek is mindig meg kell tanulniuk. A Vígszínházban eddig több mint 1 millió 100 ezer néző látta, a 999. előadást pedig streamen keresztül világszerte 50 országból tízezrek nézték élőben. A padlás felett reméljük még sokáig ragyognak a csillagok, és sok-sok generáció fogja átérezni annak a fontosságát, hogy a szellemeket miért csak azok láthatják, akiknek tiszta a szívük és romlatlan a lelkük. 

További információ az előadásról itt olvasható.

Forrás: Vígszínház

A konferenciát a Kopp Mária Intézet és a Népesedésért és a Családokért (KINCS) és a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány szervezte, képet adva a magyar családok jelenlegi helyzetéről, gondolkodásáról, megítéléséről. Az itt elhangzott beszédekből szemlézünk.

Aggasztó tendencia

„Az egész fejlett világon demográfiai válságot élünk, Európában 2020 óta tíz százalékkal csökkent a születésszám” – hívta fel a figyelmet egy megdöbbentő adatra Fűrész Tünde, a KINCS elnöke. Minél közelebb fekszik egy ország az ukrán-orosz konfliktus területéhez, annál magasabb ez a szám. A demográfiai válságot a bevándorlással igyekeznek orvosolni Európa számos országában. „Az Eurostat 2022-es adatai szerint az EU-ban világra jött gyermekek 22 százalékának külföldi származású az édesanyja. Ez Németországban, Ausztriában, Svédországban a megszülető gyermekek egyharmadára igaz.”

A születésszám visszaesése hazánkban is megfigyelhető: népességünk fogyatkozása elsősorban abból adódik, hogy drasztikusan csökkent a gyermekvállalási korban lévő korosztály létszáma. „Soha nem volt ilyen kevés szülőképes korú nő Magyarországon, mint amennyi most” – folytatta Fűrész Tünde. 

Reményt keltő azonban, hogy 2010 és 2023 között Magyarországon nőtt legnagyobb mértékben az ezer gyermekvállalási korú nőre jutó születések száma az az Európai Unió tagállamai közül.

Mégis van remény

A Századvég Tudásközpont Alapítvány az elmúlt öt évben 18 széleskörű felmérést végzett a család témájában. Többek közt azt vizsgálták, hogy mit gondolnak az európai emberek, és mit gondolnak a magyarok a család fontosságáról. Eredményeik szerint az európaiak 88, a magyarok 98 százaléka tartja fontosnak a családot. Az ideálisnak vélt gyermekszám pedig a magyarok szerint átlagosan 2,4, ami szintén az európai rangsor elején áll. A magyarok tehát gyermekvállalásban gondolkoznak. „Itt a legfontosabb a család” – fogalmazott Kenyeres Kinga, a Századvég Tudásközpont Alapítvány főigazgatója is.

A család minden generációja számít

2025-ben minden családi élethelyzetre segítséget kíván nyújtani a kormány, harangozta be Fűrész Tünde, amit aztán Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter is megerősített. „2025-ben három plusz egy vállalást teszünk” – jelentette ki. E négy pont a következő: a családok önbecsülésének védelme a káros ideológiákkal szemben, a családok anyagi helyzetének biztosítása, a családtámogatások hozzáférésének egyszerűsítése, valamint védőnői képzés indítása a teljes Kárpát-medencében.

A családok vagyoni helyzetét több módon erősítenék. Az életkezdést segíti a most bevezetett 4 millió forintos munkáshitel és az 1, 8 millió forintos éves lakhatási támogatás. A családkezdést támogatja a 11 millió forint értékű babaváró hitel, amelynek korhatárát 35 évre emelték.

A gyermeknevelés szempontjából jelentős a családi adókedvezmény megduplázódása, míg lakhatás kérdésében újdonság a vidéki lakásfelújítási program indulása. Az időseket a 13. havi nyugdíjjal segítik.

Kardosné Gyurkó Katalin generációk közötti együttműködés segítéséért felelős miniszteri biztos szerint nagy szükség van a családszervezetekre, amelyek az elmúlt években rengeteg javaslatot tettek a családok érdekében.

Nem csak az anyagi helyzet befolyásolja a gyerekvállalási kedvet

A konferencián két kerekasztal-beszélgetést is meghallgathattak a jelenlévők. Az első témája 2024 gazdasági és társadalmi változásai a családok szempontjából volt. A családalapítási tervek nemcsak a gazdasági stabilitással függenek össze, hanem a társadalmi hangulattal is, hangzott el. Mint Pillók Péter, a Századvég Társadalmi folyamatok és Média Kutatóintézetének igazgatója elmondta, gyakori a pszichológiai kifáradás, borúlátás. 

Kutatásuk szerint a megkérdezettek húsz százaléka számolt be róla, hogy van a környezetében depresszióval küzdő személy. Ugyanakkor – ezt még Kenyeres Kinga mondta előadásában – az emberek 44 százalékának nyújtott segítséget a válságokkal való megküzdésben a szeretteivel való időtöltés.

A családokat veszélyezteti a woke ideológia is, ahogy arra dr. Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója rámutatott vitaindító előadásában, felvezetve a második kerekasztal-beszélgetést. A szakértő elmondta, hogy a nemzetközi joggyakorlatot már a társadalmi nemekre alapozza az Emberi Jogok Európai Bírósága.

„Németországban már ötéves kortól van lehetőség nemváltásra. Az Egyesült Királyságban pedig 2009 óta több mint százszorosára nőtt a nemváltási szándékkal klinikához forduló serdülők száma.”

Hankó Balázs szerint a családokat támadó ideológiákkal való közdelemben az Egyesült Államok is partner lehet, amely újracsatlakozott a Genfi Konszenzus Nyilatkozathoz. A nemzetközi család- és életvédő szövetségnek 40 állam részese, és titkárságát 2022 óta a KINCS látja el.

Ugyanakkor az egyénen, a szülőkön is nagy a felelősség, hogy megóvják a fiatalságot, akikre ömlenek a woke-tartalmak az online térben. Hogy miért is fontos ellenállni, azt Szánthó Miklós a következőképp fogalmazta meg:

„Az élet lényege és célja a folytatólagosság, ezáltal válik a lét emberivé. E cél megvalósulásának egyetlen kipróbált formája és egyetlen lehetősége a család. Ennél jobb dolgot még nem találtak ki az emberiség történetében.”

A konferencián felszólalt: Dr. Győri Enikő európai parlamenti képviselő, a Patrióták Európáért képviselőcsoport tagja, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke; Kenyeres Kinga, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány főigazgatója; Fűrész Tünde, a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) elnöke; Ádám Dénes, a KSH Kommunikációs és Architekturális Igazgatóságának elnökhelyettese és Dr. Hankó Balázs kulturáért és innovációért felelős miniszter. Ezt követően két kerekasztal-beszélgetést hallgathattak meg a jelenlévők. Az első témája 2024 gazdasági és társadalmi változásai a családok szempontjából, amelyet Dr. Csepeti Ádám stratégiai ügyek koordinációjáért felelős helyettes államtitkár vezetett fel. A beszélgetés résztvevői: Dr. Pillók Péter igazgató, Társadalmi folyamatok és Média Kutatóintézet, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány; Szalai Piroska miniszterelnöki megbízott, Miniszterelnöki Kabinetiroda; Kardosné Gyurkó Katalin generációk közötti együttműködés segítéséért felelős miniszteri biztos, Kulturális és Innovációs Minisztérium; Prof. Dr. Lentner Csaba intézetvezető, Közpénzügyi Kutatóintézet, Nemzeti Közszolgálati Egyetem. 
A második beszélgetés tárgya a korszellemhatása a családdal kapcsolatos döntésekre, dr. Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatójának vitaindító előadásával felvezetve. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Dr. Beneda Attila családügyekért felelős helyettes államtitkár; Dr. ifj. Lomnici Zoltán, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány tudományos igazgatója; Hal Melinda, a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének kutatásvezetője és Király Nóra, a Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) alapítója.
A konferenciát Zsigó Róbert miniszterhelyettes, parlamenti államtitkár szavai zárták.

Olajfák közt besétálni Luganóba 

A déli jelző egyben fülledtet, már-már trópusit is jelent, ami az időjárást illeti, hevesen mediterránt viszont a vérmérsékletet illetően nem: itt a mentalitás vegytisztán svájci. Mindennek helye, rendje és egyfajta makulátlansága van, a felirat helyenként túl sok is, könnyebben eligazodnék például az útirányokat tekintve, ha csak a lényeg volna kitáblázva, de az egyértelműen. Az első kisboltban a pénztáros hölgy mindjárt ellát tanácsokkal, hova (ne) tegyem a pénztárcám, nem mintha lopnának, csak úgy véli, nem elég gondosan kezelem az értékeimet. Mondjuk fájna is, ha elveszítenék akár egy centesimót is, ahogy erre becézik az aprót – amelyre persze alig van szükség, mert „még a levegőt is” frankban mérik. Mindennek megkérik az árát, a lelki béke érdekében nem érdemes számolgatni. 

Hogy mi olasz mégis Ticinóban a klímán és a hivatalos nyelven kívül? A természeti adottságokban bőven van itáliai beütés, a településnevek pedig éppoly szépen csengenek, mint egy-egy szerelmi vallomás. 

Ki gondolná első hallásra, hogy Sonogno (ejtsd: Szononnyó), Lavertezzo vagy Morcote falvak svájci földön vannak? Bellinzona, Ascona, Locarno és Lugano városokról nyilván többen hallottak, de az utam a fentieken túl egy mindössze hárombetűs, Brè nevű településre is elvezet, amelynek az egyik leghíresebb lakója magyar volt. Erről hamarosan! De előbb még Gandriában teszek egy tóparti sétát az olajfaösvényen, amely régi és újonnan ültetett olajfák közt kanyarog Lugano felé. Lugano papíron nem a kanton fővárosa, méretét, nyüzsgését, központiságát, miliőjét és minden mást tekintve mégis. 

A város „zöld szíve” a hatvanhárom négyzetméteren elterülő Parco Ciani. A parkban a magnóliák, kaméliák között a Luganói-tó mentén ballagva alaposan szemügyre veszem a várost körbeölelő magaslatokat, amelyeket érdemes izzasztó emelkedők és lépcsőzések árán is megmászni, vagy – ha kényelmesre vennénk a figurát – valamely tömegközlekedési eszközzel (busz vagy siklóvasút) bevenni. Az általam végül meghódított csúcsok közül a Monte San Salvatorét ajánlom azoknak, akik egyet választanának a több közül, innen olyan körpanoráma élvezhető és örökíthető meg, amelyet egykönnyen nem feled az ember. Siklóval a legegyszerűbb feljutni, míg egy másik kilátóponthoz, a Monte Brè nevűhöz busszal megyek. Ez is igen kedvelt, de nekem itt nagyobb meglepetés maga Brè falu, mint a kilátás Luganóra. 

Kép

Kilátás a Monte Brè magaslatról Brè falura és a környező tájra − Fotó: Szász Adrián

A művészi, a ragyogó és a lovagias 

„Csendesen élünk a mi Robinzoni helyünkön, ahol sokat festek. (…) Hallom, hogy Budapest szebb, mint volt. Egy félévig Párizsban voltam, ahova mindig szerettem menni. Ott az abstrakt müvészet járja. Egy képröl sem tudom megállapitani, hogy mit ábrázol” – áll egy 1956 tavaszán ehelyütt gépelt levélben, amelyet Sárdy Brutus budapesti restaurátornak címzett Dévai Bíró József festőművész, aki 1946-tól csaknem az 1975-ben bekövetkezett haláláig Brèben élt (élete utolsó évét már Luganóban töltötte). 

A magyar festő a takaros művészfaluban – amelybe nem is csodálom, hogy beleszeretett – igazi helyi legenda lett: ő tervezte Brè címerét, a templomot pedig szinte teljes egészében az ő festményei és freskói díszítik. 

Az egykori budapesti művésztanár további alkotásait külföldi (például barcelonai, stockholmi, St. Louis-i) múzeumok őrzik, ám Svájcba települése és Lugano környéki családalapítása után is gyakran festett szép magyar tájakat. Itthon a legtöbb képe az esztergomi Keresztény Múzeumban található. 

Bré macskaköves sikátorait csak egy másik macskaköves – sőt macskás, bár ezt nem tudhatom előre – település, „Ceresio gyémántja”, Morcote kedvéért van szívem elhagyni. Ceresiónak a Luganói-tavat nevezik a helyiek, Morcote pedig tényleg ékkő a vidéken. Az a fajta festői falu, amelyik nemcsak a manapság oly divatos drónképeken mutat jól fentről és a távolból – na, persze azokon is –, hanem az utcáin bolyongva is kényezteti a szemet. Első pillantásra több gyíkkal, macskával és madárral találkozom, mint emberrel: utóbbiak egyetlen kis téren gyűlnek össze, ahol éppen egy fúvószenekar kezdi meg térzenéjét. Ami jó ebédhez szól, miután a tízóraimat még teljes csendben fogyasztottam el a Scherrer Park nevű füvészkertben. Utána még hintázni is volt lehetőségem egy panorámahintán – azt hittem, csak én neveztem el így, de utóbb olvasom, hogy tényleg ez a neve –, amelyen ringatózva a tó és egy templom csendéletében gyönyörködhettem. Majd egy macskát követve találtam vissza a partra. 

Morcote nemes eleganciáját hamarosan a kanton székhelyének regényes lovagiasságára cserélem. A közel hetvenezres Luganóval szemben mindössze tizennyolcezer lakosú, ám egyes források szerint már Kr. u. 590 óta létező Bellinzonának olyasmije van, ami egyetlen más városnak sincs a környéken: mindjárt három vára is. Meg barátságos utcái, gyönyörű főtere, de ezzel nincs egyedül Ticinóban. 

Ezzel együtt a három fő attrakciója kétségkívül a Castelgrande, a Castello di Montebello és a Castello di Sasso Corbaro, amely erődítmények az UNESCO Világörökség részei. 

Ezeket egy várjáró helyi kisvonattal is végig lehet látogatni: a legszebb kilátás értelemszerűen a legmagasabban fekvő Castello di Sasso Corbaróból nyílik, a legnépszerűbb ellenben a családias hangulatú Castelgrande. A korosztályok 0–99 évesig piknikeznek a várfalain belüli pázsiton, én pedig megállapítom: a hely atmoszférája Luganóénál is erősebb. 

Kalandozás a völgyben és a Riviérán 

A másnap reggel már a Verzasca-völgyben virrad rám. Sonogno felé tartok busszal a Verzasca-folyó vonalát követve, s figyelem, ahogyan a meredek sziklafalakat a magasból zubogó vízesések mossák. Érdekes, hogy ugyan nem teszünk meg nagy távolságokat – az egész buszút nem sokkal több egy óránál –, ám ahány helyen leszállok, annyiszor egy kicsit más időjárást tapasztalok. A változatos klíma szórakoztat, Sonognóban például nagyokat szippantok a friss hegyi levegőből. Itt már nagyon nem olaszosak, inkább alpesi hangulatúak a virágos ablakú, fagerendás tetejű, szürke kőből épült házikók. Kérdezgetem a kertekben sürgölődő helyieket, egész évben itt élnek-e, ám a többségük nyaralót tart fenn ebben a rusztikus faluban. Olyan, amilyennek gyerekkorom meséinek helyszíneit képzeltem. 

A Verzasca-völgyben hol szőlőt, hol szelídgesztenyét termesztenek, és igen büszkék a Nera Verzasca kecskefajtára is, amely csak errefelé legelészik jelentős számban. Következő leszállóhelyem a dupla boltíves kőhídjával képeslapokra kívánkozó Lavertezzo falu, ahol pedig meglepően párás meleg van, mintha a sonognói friss levegő itt beszorult volna a hegyek közé, hogy „felforrjon”. Az emberek a XVII. században épült híd alatt, a folyóparton strandolnak, ám kevesen fürdenek, a többség csak a lábát mártja a kékeszöld vízbe. 

Innen nem messze található a Verzasca gát a maga háromszáznyolcvan méteres szélességével és kétszázhúsz méteres magasságával, amely arról híres, hogy az 1995-ös GoldenEye című James Bond-mozi nyitójelenetében Pierce Brosnan erről vetette magát a mélybe. Ma bungee jumpingolni lehet róla. 

Mindent megnéztem, amit szerettem volna, legalábbis amit észszerűen betervezhettem egy hosszú hétvégébe, habként a tortán, vagy inkább cseresznyeként a habon már csak a svájci Riviéra, azaz a Lago Maggiore partjának svájci szakasza van hátra. Az itt található Locarnót legtöbben a filmfesztiváljáról vagy a történelmi tanulmányaikból ismerhetik: előbbit 1946 óta minden év augusztusában sztárparádéval rendezik, utóbbi oka pedig a két világháború között aláírt locarnói egyezmény a Német Birodalom nyugati határainak garantálásáról. Ha Locarnóra visszagondolok, a legszívmelengetőbb a Madonna del Sasso-templomra emlékezni, a búcsújáróhely ugyanis egy majdnem háromszázötven méter magas szikla tetején található. A XVI–XVII. században épült szentélyhez, amelynél egy ma is működő kapucinus kolostor működik, évente hívők tömegei zarándokolnak. Innen letekinteni valóban maradandó szép emlék. 

Kép

Egy nem mindennapi könyvtár Asconában − Fotó: Szász Adrián

A legmenőbb partja pedig Asconának van, amely nemzetközi dzsesszfesztiváljáról is híres. Utcái hangulata is egy kicsit New Orleans-os. Innen már csak egy ugrás – egy rövid hajóút – a Maggiore-tóban található paradicsomi Brissago-szigetek, amelyek közül a nagyobbikon több mint ezerhétszáz trópusi növényfaj él, például vadbambusz, banánpálma, agavé és eukaliptuszfa. És ezzel vissza is értünk a kiindulóponthoz, oda, hogy Ticino a mentalitást leszámítva igenis mediterrán. Hogy miért tartozik mégis Svájchoz? A középkorban a Milánói Hercegség része volt, de a XV. századtól az Ósvájci Konföderáció dél felé terjeszkedett. Luganót 1512-ben vette be, és Ticino az 1848-ban létrejött modern svájci állam egyik alapító kantonja lett. Nos, ezért fizetünk itt ma frankban még a levegőért is, amely Sonognóban bizonyára ezért annyira friss. Ám pont azért is tarthatják úgy „fogva” Lavertezzóban, mert olyan drága.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Mit ért az alatt, hogy apátlanító válási gyakorlat?

Ma Magyarországon az a bírói gyakorlat – tisztelet a kivételnek –, hogy az anyánál helyezik el a gyermeket, és az apa kéthetente vagy jobb esetben párnaponta láthatja. Leginkább az anya jóindulatán és a válás menedzselésén múlik, mit szabad az apának, mikor láthatja a gyermekét. Tulajdonképpen megfosztjuk a gyermeket az apjától. Hazánkban az is nagyon gyakori, hogy még el sem váltak a szülők, és az apa nem, vagy csak nagyon nehezen tud kapcsolatba lépni a gyermekével, mert a felesége nem engedi, vagy olyan messzire költözik a gyerekkel, hogy az apa csak ritkán tudja látogatni. Azt gondolom, nem szabad, hogy ez megtörténhessen, sem így, sem fordított helyzetben. 

Nyolc éve, amikor az Apa Akadémiát alapítottam, nem az volt a célom, hogy válással kapcsolatos tanácsokat adjak, de hamar világossá vált számomra, hogy ma Magyarországon ez a legfájóbb apakérdés. 

Ha már válásra kerül sor, a gyermekelhelyezés melyik formáját tartja a legjobb megoldásnak?

A váltott gondoskodást. A fejlett országokban, Nyugat-Európában már régóta erre törekednek a válási gyakorlatban, és csak indokolt esetben térnek el tőle. Ez azt jelenti, hogy mindkét szülő aktívan benne marad a gyermek életében, aki mindkettővel ugyanolyan mértékben tudja tartani a kapcsolatot. Így elkerülhető, hogy bármelyik szülő indokolatlanul, a másik szülő kárára időt és energiát vegyen el a gyermektől, illetve az, hogy csak az egyik szülőre háruljanak a gyermekneveléssel járó terhek. 

Kép

Léder László − Forrás: Léder László

Mit jelent ez a gyakorlatban? Egy hét az anyánál, egy hét az apánál?

Én a rugalmasságban hiszek, nem a merev szabályokban, az „egy hét itt, egy hét ott”-ban. A váltott gondoskodás nem arról szól, hogy szerda este hét órakor kirángatjuk a gyereket a fürdőkádból, hogy menned kell az apádhoz, hanem a két szülő közötti rugalmasságról. Például, ha az anya, akinél épp a gyerek van, nem ér oda időben az óvodába, megkéri az apát, hogy menjen érte, és ha a gyerek szeretne, nála is maradhat éjszakára. Valahogy így kellene, hogy működjön ez a gyakorlatban. A gyerekek nagyon hamar hozzászoknak az új élethelyzethez, ha egyértelműek a szabályok, például itt is van egy szobám, és ott is. Minden gyerek és helyzet más, ezért minden családnak magának kell kitalálnia, mi a legjobb. Biztos, hogy sok energiát visz el, amíg kialakítják a megfelelő rendszert, de össze sem lehet hasonlítani a következményeit azzal, amit egy évekig húzódó, feszültségekkel teli válóper vagy a gyermek ide-oda rángatása okoz. 

Kutatások bizonyítják, hogy a váltott gondoskodás a szülők kapcsolatára is pozitív hatással van, mert tiszta helyzetet teremt, és arra kényszeríti őket, hogy ne háborúzzanak, hanem próbáljanak egyezségre jutni. 

A családvédelemnek, a mediátornak és az esetmenedzsernek is inkább az lenne a feladata, hogy a váltott gondoskodás gyakorlati megvalósításában segítse a családokat, illetve abban támogassa őket, hogyan alkalmazkodjanak a változásokhoz (új házasság, testvér születése, megnő a gyerek stb.), mintsem, hogy eldöntse, kihez kerüljön a gyerek.

Ha az egész fejlett világ a váltott gondoskodás mellett teszi le a voksát, akkor hogyhogy Magyarországon még nem vált uralkodóvá ez a szemlélet?

A magyar társadalom valahogy nehezen fogadja még el, pedig a kutatások is azt bizonyítják, hogy ez a lehető legjobb megoldás. Például Svédországban közel 150 ezer gyermek bevonásával végeztek vizsgálatot, amelynek az lett az eredménye, hogy a legkevesebb pszichoszomatikus sérülése azoknak van, akiknek nem váltak el a szülei, és együtt élnek. Őket követik azok a gyerekek, akiknek ugyan elváltak a szüleik, de váltott gondoskodásban részesülnek. Míg tőlünk nyugatabbra már mindenhol ez az uralkodó gyakorlat, addig nálunk még konferenciákat szerveznek arról, mi is ez pontosan, jó-e nekünk. 

Nem szeretnék senkit sem megbántani, mert rengeteg kiváló szakember dolgozik a rendszerben, de sajnos még nem mindenki számára egyértelmű az a pszichológiai evidencia, hogy az apa ugyanolyan fontos a gyermek életében, mint az anya. Sokan nem tekintik egyenrangúnak az apa-gyerek és az anya-gyerek kapcsolatot. Egyszer egy gyermekvédelemmel foglalkozó konferencián azzal érvelt egy komoly szakember hölgy, hogy azért nem egyenrangú a két kapcsolat, mert az anyák feltétel nélkül szeretik a gyermekeiket, míg az apák feltételhez kötik a szeretetet. Megengedhetetlennek tartom, hogy valaki ilyen álláspontot képviseljen a szakmában, de azzal a meggyőződéssel sem értek egyet, hogy egy kisgyermeknek csak és kizárólag az anyjánál van a helye. Kutatások igazolják, hogy az apa-gyerek közötti mély érzelmi kötődés kialakulásában is az első ezer nap a legmeghatározóbb. 

Milyen rövid és hosszú távú következményei lehetnek annak, ha az apa kikerül a gyermek életéből? 

Bármelyik szülő hirtelen kilépése a gyermek életéből traumát okoz, amelyet a kicsi aztán egész életében hordoz. Hát még az olyan helyzet, amikor rendőrautó viszi el az apát a gyermekei szeme láttára, mert családon belüli erőszak miatt távoltartást rendeltek el. Amikor ez indokolt, akkor ennek így is kell lennie, de gyakran hallom rendőr kollégáktól, hogy sokan visszaélnek ezzel a rendezett életű családokban is. 

A szülők háborúja, az évekig tartó pereskedés is nyomot hagy a gyermek lelkében, megrendíti a világba vetett hitet, a mentálhigiénés stabilitást. 

Rengeteg apa rokkan bele a válásba, ők sokkal jobban sérülnek mentálisan, mint a nők, és kevésbé is fordulnak segítségért. Egy friss új-zélandi kutatás világosan rávilágít, hogy a válás a férfiaknál sokszorosan növeli az öngyilkosság és a pszichiátriai gondozás rizikóját. Felnőtt férfiak és nők küzdenek azzal, hogy látták válás miatt tönkremenni az apjukat, és nem tudják feldolgozni, hogy az erős, szerető apa egyszer csak önmaga árnyékává vált. Ha sérül az apakép, az a lányoknál növeli az áldozatiság, a fiúknál meg annak az esélyét, hogy alacsonyabb lesz az iskolai végzettségük, kimaradnak az iskolából. Még hosszasan sorolhatnám az apahiány következményeit, de nemcsak apákat és gyermekeket látok szenvedni, hanem egész családokat. Nagyszülők rokkannak bele a válásba, mivel az sokszor halálra ítéli az unokával való kapcsolatukat, de az is gyakran előfordul, hogy az új házasságban évek óta nem születik meg a vágyott gyermek, mert a férj küzd az előző házasságából született gyermekei láthatásáért, és depressziós emiatt. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Mit tanácsol az apáknak, hogyan képviseljék érdekeiket válás esetén? 

Mindig arra biztatom őket, hogy próbáljanak meg valamiféle megoldásra jutni a gyermek anyjával, ne bonyolódjanak bele évekig tartó pereskedésbe. Ne vívjanak felesleges csatákat, ne veszítsék el a fejüket! Bár ember legyen a talpán, aki nyugodt tud maradni, amikor igazságtalanság éri, és azzal a legősibb félelmével néz szembe, hogy el akarják venni tőle a gyermekét. Mindenkit próbálok lebeszélni, hogy belemenjen abba, hogy csak kéthetente vagy x naponta pár órára lássa a gyermekét, mert az rossz hatással lesz a kapcsolatukra, és eltávolodáshoz vezet. 

Az, aki csak kéthetente kap erre lehetőséget, nem tud jó apa lenni, bármennyire szeretne is, ez különösen igaz kicsi gyermekek esetében. 

Mit tegyen az az édesapa, aki már ebben a helyzetben van?

Tartson ki, és szeresse a gyermekét! Ha a gyermek érzi, hogy az apja szereti, számíthat rá, akkor van esély arra, hogy később, amikor már nagyobb lesz, mélyebb kapcsolat alakuljon ki köztük. Sok édesapától hallom, hogy úgy érzi, csak díszletként van jelen a gyermeke életében, ide-oda viszi, de az nem hallgat rá, nem veszi figyelembe a véleményét, ő pedig nem tudja nevelni. Azt tanácsolom, fogadja el ezt a helyzetet, és vegye tudomásul, hogy ez másfajta apaság, nem nevelheti ugyanúgy a gyermekét, mint korábban, ha csak kéthetente látja. Találkozzanak rendszeresen, legyenek rituáléik, amiket közösen csinálnak, és semmiképp se szidja a gyermeknek az édesanyját, ne okozzon benne lojalitáskonfliktust, hogy választania kelljen a szülei között!

Akkor csupán városi legenda az, hogy a gyermekelhelyezési perekben az apákra nézve egyre kedvezőbb döntés születik itthon?

Van némi reménykeltő változás, de a statisztikák szerint ez sajnos minimális, holott néhány éve Magyarországon is a váltott gondoskodás elvét kellene követni. Tapasztalataim szerint ez inkább csak akkor valósul meg, ha a szülők még azelőtt megegyeznek, hogy bírósághoz fordulnának. Ha már oda kerül a döntés, akkor igen kevés esetben, mert nagyon ad hoc, hogy felvilágosult szakemberekkel találkoznak, vagy olyanokkal, akik az idejétmúlt anya-gyerek-centrikus családképet képviselik. 

Sok múlik ilyenkor a szülőkön is, hogy ők mennyire vannak tisztában azzal, hogy ők csak az egyik szülő, és nem helyettesíthetik a másikat. Nincs olyan, hogy az anyja helyett anyja leszek, az apja helyett apja.

A gyermek egyértelmű érdeke, hogy mindkét szülőből annyit kapjon, amennyi csak jólesik neki, amennyire szüksége van. 

A magyar társadalom amúgy is apátlan, kisebb részt vállalnak az apák a következő generáció felnevelésében, mint amire szükség volna. Ha válás során még inkább megfosztjuk a gyermekeket az apjuktól, csak tovább rontunk a helyzeten. Hiszem, hogy szemléletváltással és a mediátori rendszer megerősítésével, amelynek épp az lenne a lényege, hogy a szülők bíróságon kívül megegyezzenek, több ezer családról lehetne levenni az apátlanság terhét.