Elektromos autók és új gyógymódók

A fogyasztói társadalomból fakadó kihívások, a klímaválság, illetve a megszűnőben és kifogyóban lévő természeti erőforrások – a Z generáció tagjai szerint napjainkban ezek a világ előtt álló legfontosabb problémák, és a többségük szerint ezeken a nagyvállalatok tudnának enyhíteni. Ugyanakkor azt is tudják, a vállalatok erőfeszítései önmagukban nem elegendők, ezért a saját életmódjukon is készek változtatni. 

Mit hoz a jövő?

A Z generáció, vagyis az 1997 és 2012 között születettek számára ma már az innováció sokkal többet jelent a technológiai fejlődésnél. Milyen változásokat hozhat a fiatalok új szemlélete a gazdaságban, a felsőoktatásban, a munkahelyeken, a közlekedésben vagy a gyógyításban? A jövő és az innováció kérdéskörét ezúttal a Z generáció szemszögéből járta körül közös közvélemény-kutatásában hazánk két meghatározó innovatív nagyvállalata, a Bosch csoport és a Richter Gedeon Nyrt. A felmérés Steigervald Krisztián generációkutató vezetésével készült, több mint 500 középiskolás és egyetemista fiatalt kérdeztek meg online kérdőíves módszerrel. 

A hazai Z generáció szerint a top 3 terület, ahol Magyarország ma élen jár az innovációban: a szoftveres megoldások és a szoftverfejlesztés (34%), a gyógyszerkutatás (33%), valamint az autóipar (31%).

„Hosszabb távban és értékalapon gondolkodnak. Olyan dolgokra akarnak időt szánni, ami számukra értéket képvisel, ehhez igazodva a munkahelyükön is fontos számukra, hogy hosszú távon fenntartható legyen az, amivel foglalkoznak” – mondta a Kepmas.hu-nak Somogyi András. 

Hangsúlyozta, hogy a Z generáció tagjai nyitottak az új technológiákra: az elektromos vagy az önvezető autók használatára, még akkor is, ha az nagyobb anyagi ráfordítást igényel. 

Készek arra, hogy közösségi közlekedést, közösségi autómegosztót használjanak. Ezért tudnak azonosulni a Bosch szemléletével, mert a vállalatnál olyan fejlesztéseken, munkákon dolgozhatnak, amelyekkel értéket teremtenek, hozzájárulnak a közjóhoz, az emberek életét fenntarthatóbbá, biztonságosabbá tehetik. 

Kép

Somogyi András − Forrás: Bosch Magyarország

Eközben a fiatalok nagyon hisznek abban, hogy a gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válnak, és bíznak abban, hogy áttörések lesznek a gyógyszeriparban. A kutatás adatai szerint tíz–húsz éves távlatban a mai fiatalok közül a legtöbben (47%) azt várják, hogy olyan betegségekre is lesz gyógyszeres kezelés, amelyekre korábban nem volt, illetve új gyógymódok megjelenésével is számolnak (44%).

Ezen dolgozik a Richter Gedeon Nyrt. is. A cég küldetése, hogy az egészség megőrzését és az életminőség javítását szolgálja, többek között olyan magas hozzáadott értékű, originális és bioszimiláris termékek piacra vitelével, amelyeknek a fejlesztésében és előállításában speciális tudása van. A ma már több mint ötven országban jelen lévő nagyvállalat számos innovációval büszkélkedhet, termékei szinte valamennyi terápiás területen hatékony, korszerű és elérhető árú gyógymódot kínálnak. 

A vállalat kivételes figyelmet fordít a központi idegrendszerre ható, a szív- és érrendszeri, valamint a nőgyógyászati termékek fejlesztésére és gyártására.

„A fiatalok napjainkban már teljesen nemzetközi szinten gondolkodnak, számukra nem jelent különösebb értéket, hogy egy cég Magyarországon nagyot alkot, nekik az az érték, ha világszinten éri el ugyanezt” – fogalmazott Erdei Katalin. 

Kép

Erdei Katalin − Forrás: Richter Gedeon Nyrt.

„Nem csak az az innováció, amikor egy új molekulát fedezünk föl”

Ha már innováció és fenntarthatóság, ezek a területek mindkét nagyvállalat számára kiemelt stratégiai pontok. A Bosch csoport karbonsemlegessé vált, és beruházásaik során kifejezett fókusz van a fenntarthatóságon, az energiatakarékos üzemeltetésen.

A 2022 végén átadott 90 ezer négyzetméteres Bosch Budapest Innovációs Kampusz működéséhez például a jó hőszigetelésen, a környezeti hatásokhoz igazodó épületmenedzsment-megoldásokon, automatizált világítási és árnyékoló rendszereken, a hővisszanyerős szellőztetésen túl megújuló energiaforrásokat is felhasználnak. Kizárólag minősített zöldenergiát vásárolnak, nagy hatékonyságú hőszivattyú-rendszereket alkalmaznak elsődleges hűtési és fűtési megoldásként, amelyeket a jövőben napelemes rendszerek egészítenek majd ki. A kutatás-fejlesztési terület tesztrendszerei által generált hőt is újra felhasználják fűtésre, melegvíz-ellátásra. 

A Richternél is fontosnak tartják a folyamatok digitalizációját. Dolgoznak a széndioxid-kibocsátás csökkentésén, több telephelyükön van napelempark, folyamatosan figyelik, hogyan tudnak fenntarthatóbban működni. A zöld mezős beruházásoknál és a meglévő létesítmények fejlesztésekor a legkorszerűbb technikákat használják a környezeti hatások csökkentése érdekében. A termelés során felhasznált szerves oldószereket újrahasznosítják, a légszennyezés minimalizálására speciális berendezéseket alkalmaznak, a szennyvizet pedig helyi és városi biológiai szennyvíztisztítókban kezelik. Az energiafelhasználás hatékonyságának növelésére törekednek, védve ezzel a természeti erőforrásokat. 

Minden munkatárstól elvárják a környezetvédelmi előírások betartását, amit oktatással és tájékoztatással támogatnak.

„Számomra nemcsak az az innováció, amikor egy új molekulát fedezünk föl, hanem az is, ha a mindennapokban valaki egy újító ötlettel áll elő. Minél elfogadóbb, befogadóbb munkahellyé szeretnénk válni. Ötletládával segítjük az innovatív javaslatok megjelenését. Ezek főként üzemi környezetben dolgozó kollégáktól érkeznek, és elsősorban a gyártási folyamatok javítására vonatkoznak” – hangsúlyozta Erdei Katalin.

„Együtt élünk a Z generációval” 

Míg a magyarországi Bosch csoportnál több mint háromezer Z generációs munkavállaló – gyakornokok, pályakezdők – dolgoznak, addig a Richternél körülbelül ezer fő. 

„Együtt élünk a Z generációval, sokat tanulunk tőlük. Azt tapasztalom, számukra fontos, hogy minden információ átlátható legyen, őszintén kommunikáljon velük a vállalatvezetés. Eközben sajnos stigmatizált is a Z generáció, pedig nekünk meg kell értenünk, hogy miért mások. Azért mások, mert más hatások érték őket a szocializáció során. Ők már teljes mértékben az online térből táplálkozva élnek. Ezt el kell fogadni, és a vezetőinket is fel kell készíteni, hogy máshogy kell feléjük fordulni” – vélekedett Somogyi András. 

„Évtizedek óta foglalkozunk egyetemistákkal és pályakezdőkkel. A tíz–húsz évvel ezelőtti pályakezdőkhöz képest két dologban tér el a Z generáció: egyrészt a hosszan tartó, elmélyült kutatást elunják, ezért tagoltabb, szakaszoltabb feladatokkal kell őket megbízni. Ha adnánk nekik egy nagy feladatot, amin két hónapig kell egyedül dolgozni, az nem motiválná őket, és nem lennének benne sikeresek. Másrészt érdekes az önbizalom kérdése is. 

Sokkal öntudatosabban mondják el a véleményüket, viszont az önbizalmuk alacsonyabb, mintha a tudást, ami bennük van, nem éreznék elég meggyőzőnek.

Biztatni kell őket arra, hogy egy feladatot meg tudnak csinálni” – részletezte a Richter humánerőforrás- és műszaki igazgatója.

Tanítás helyett mentorálás – oda-vissza működik? 

A két vállalat közös felmérése arra is rávilágított, hogy nem a hagyományos tanításé, hanem a mentorálásé a jövő, ami személyre szabott törődést ad. A fiatalabb generáció igényli a mentorálást, de érdekes, hogy ez fordítva is igaz. Létezik az úgynevezett „reverse mentoring” fogalma, amikor a fiatalabb munkavállaló mentorálja az idősebbet, vagyis a Z generáció nemcsak elvár, hanem adni is tud, és szívesen segít másoknak. 

A gyógyszercégnél előfordul, hogy egy csapatban négy különböző generáció dolgozik együtt, és néha apró dolgokból is könnyen lehetnek félreértések. 
„Ha azt írom egy e-mailben, hogy OK, az a fiatalabbak számára passzív-agresszív lerázást, míg az én generációm számára még egy felhatalmazást jelent: rendben, csináld! Amikor a saját gyerekeim visszajelezték nekem, hogy ez passzív-agresszív, akkor megkérdeztem a fiatalabb kollégáimat a cégnél, hogy ők hogyan értik, ha én így válaszolok. Ők is mondták, hogy igen, eleinte passzív-agresszív válasznak vették” – említ egy példát a generációs különbségre Erdei Katalin.  

A 2000-es években egy vállalatnál még az e-mail volt az egyik legfőbb kommunikációs eszköz, és mellette megjelent a mobiltelefon is. Ma öt különféle csatornán kommunikálnak a munkavállalók: chatek, videókonferenciák, telefonhívás, SMS, e-mail. 
„Az én felfogásom szerint, ha leülünk személyesen megbeszélni valamit, akkor sokkal jobban megértjük egymást. 

Ezzel szemben a Z generációs munkavállalók egészen nagy horderejű témákat is chaten egyeztetnek le, ugyanakkor olyan is előfordult, hogy egy Z generációs munkatársnak segíteni kellett megcímezni egy borítékot. 

Mivel ő nem használja, ezért ez a tudás hiányzott neki. Szerintem pontosan ezért gyönyörű dolog, ha több generáció dolgozik együtt, mert mindenki tanul a másiktól” – hangsúlyozta Somogyi András. 

A Z generáció kiharcolta, de már az időseknek fontosabb

A kutatási eredményekből kitűnik, hogy a fiatalok minden más szempontnál fontosabbnak tartják a rugalmas munkaszervezést és a home office-t, hogy a munka-magánélet egyensúly adott legyen. Erre a jövő munkahelyének fontos mércéjeként tekintenek. A személyes és emberi tényezők olyan szempontokat is háttérbe szorítanak, mint a mesterséges intelligencia vagy a robotikai megoldások használata. 

„Ha behoznak egy újdonságot a fiatalok, és az megtetszik az idősebb generációnak, pillanatok alatt átveszik” – magyarázta Erdei Katalin. A kutatás is kimutatta, hogy a home office a Z generációnak köszönhetően került előtérbe, de az X, vagyis az 1965–1980 között született dolgozók és a boomer-generáció (1946–1964 között születettek, rangidősek egy vállalatnál) most már nagyobb arányban tartják fontosnak. „Ez logikus, hiszen gyermeket nevelnek, unokákra vigyáznak. Viszont annak idején nem rendelkeztek olyan önérvényesítési képességgel, mint amit most a Z generáció hoz magával” – tette hozzá. 

A cikk a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

A család szerepe, ezen belül is a több nemzedék együtt vagy egymás közelében élése mind az öt kék zóna társadalmában nagyon fontos. Az itt élő idősek az életkoruk előrehaladtával egyre nagyobb figyelmet kapnak. Körülveszi őket a szeretet és a tisztelet. Aktív részt vállalnak a család mindennapjaiban. Tudják, hogy fontosak, hogy számítanak, szükség van rájuk. Önérzetük így erős, a gondoskodás a családról célt ad mindennapjaiknak. A helyes életcél – ahogy sorozatunk egy korábbi cikkében is bemutattuk – és a szeretet pedig alapvető összetevője a kék zónák hosszúélet-receptjének.

A kék zónák földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek.   

Gyógyító kapcsolatok 

Szardínián a hosszú élettartam egyik legmeghatározóbb tényezője: tisztelet a hagyományok, a társadalmi normák és az ezt közvetítő-megtestesítő család iránt. Az itt élő százévesek életében a legfontosabb a „famiglia”, a fiatalabb nemzedék pedig hálát érez az őket felnevelő szülők és nagyszülők iránt. Ez a felfogás jól tükröződik egy régi szardíniai történetében, amelyre a kék zónák kutatója, Dan Buettner maga is hivatkozik. 

Eszerint hajdan, amikor egy idős családtag már nyűggé vált, a legidősebb fiú egy magas szikla tetejére vitte, majd lelökte onnan. Egyszer azonban valaki titokban megtagadta a hagyományt, és elbújtatta a már koros édesapját. A fiú idővel rendkívül sikeres lett. Az emberek elkezdték ennek titkáról faggatni, ő pedig elárulta, hogy édesapja még mindig él; tőle kapta azt a bölcsességet, amely az életében sikerre vezette. 

A kötődés a családhoz, a szeretteik iránti elköteleződés a szardíniaiak után talán a Costa Rica-i Nicoya lakói között a legerősebb. Azt vallják, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik tisztelik a szüleiket. 

A helyi szépkorúak alapvetően családjukkal élnek, aktívan kiveszik részüket a mindennapi feladatokból, és szeretteik révén csodálatos háttértámogatásban részesülnek. 

Randy Roberts, a kaliforniai Loma Linda Egyetem templomának lelkipásztora olyan kutatási eredményekről mesélt Dan Buettnernek, amelyek rámutattak, hogy azok az emberek, akiknek az életében két-három igazán fontos kötődés van – a családjukhoz, a barátokhoz vagy a közösséghez –, emocionálisan és fizikálisan is egészségesebbnek bizonyultak. A hetednapi adventisták életében a megszentelt szombat is elősegíti mindezt: Istennel, a családjukkal, a számukra fontos emberekkel töltik a napot. 

A családi és társadalmi kapcsolatok rendkívül fontosak az ikáriaiak számára is. Szoros ragaszkodásuk egymáshoz, jótékonyan hat az testi-lelki-szellemi egészségükre. Ezt megerősítő példa az ikariai Stamatis Moraitis története. Fiatalkorában elhagyta a görög szigetet, és Amerikába ment, ahol új életet kezdett. Festőként kapott állást, feleségül vett egy görög származású amerikai nőt, és családot alapított. Hatvanhat éves korában azonban egyre gyakoribb légzési nehézségei adódtak. Az orvosok megállapították: végstádiumú tüdőrákban szenved, amely hat hónapon belül végez vele. 

A sokkoló diagnózis birtokában feltette magának a kérdést, mit is szeretne, ha Amerikában vagy inkább ősei földjén temetnék el. A válasza egyértelmű volt, így feleségével visszatért Ikária szigetére meghalni. Szülei apró, fehérre meszelt házába költöztek be, ahol édesanyja és felesége ápolta az ekkor már ágyban fekvő beteget. Élete utolsónak hitt szakaszában visszatért vallásához. Vasárnaponként erőnek erejével felkelt, és felcammogott a domb tetejére, a kis görög ortodox kápolnába. Gyerekkori barátai megörültek visszatértének, és elkezdték rendszeresen látogatni. 

Eltelt a hat hónap, és Stamatis még mindig élt. Majd egy év, és még több, egészsége pedig folyamatos javulást mutatott. 

Nem szedett gyógyszert, nem részesült semmilyen terápiában, viszont szép lassan teljesen átállt a sziget életritmusára. Az évek teltek, ő pedig közben felvirágoztatta a családi szőlőültetvényt, bort termelt, a szülői házhoz hozzáépített néhány szobát, hogy gyermekei és unokái is bármikor meglátogathassák. Amikor harmincöt évvel később Dan Buettner személyesen találkozott vele, az akkor már százkét éves férfi éppen maga szüretelte a szőlőjét. Az amerikai újságíró megkérdezte tőle, mi a titka, ő pedig nevetve egy vállrándítással azt felelte: „Nem tudom, azt hiszem, elfelejtettem meghalni.” Stamatis semmit sem tett tudatosan az egészségéért, csak környezetet váltott, körülvette a családja és a barátai gondoskodó szeretete. 

A japán Okinaván élők nagy tisztelettel viseltetnek nemcsak idős szeretteik, de őseik iránt is. Olyannyira, hogy a családok gyakran felmenőik sírjain terítenek meg, és költik el együtt a vasárnapi ebédjüket. Ilyenkor beszélgetnek, felidézik a családi legendárium egy-egy történetét. Számukra ezek az étkezések örömet adnak, a családi szeretetköteléket erősítik, sőt vallási hitviláguk fontos részét alkotják. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A magány kockázatai 

A kék zónák százévesei tehát aktívan részt vesznek családjuk életében, és meghatározóak számukra a baráti vagy a vallási közösségeik. Mindez nagyban hozzájárul a hosszú, boldog, egészséges életükhöz. 

Az időskori magány ezzel szemben bizonyítottan negatív következményekkel jár. Sokan a nyugdíj után hirtelen nagy ürességben, egyedül találják magukat. 

Miközben az idősek továbbra is a környezetük, a társadalom hasznos tagjai szeretnének maradni, a hirtelen jött „szabadság” egyfajta talajvesztettséget jelent a számukra, úgy érzik, nincs feladatuk, nincs rájuk szükség. 

Hiányzik a valahová tartozás érzése és élménye. Ráadásul a romló fizikai állapot is negatív befolyással lehet társas kapcsolataikra. 

A magány negatív érzelmeket, önbizalomhiányt generál, amelynek egyik következménye, hogy nem szívesen mozdul ki az ember az otthonából. A nem kívánt egyedüllétet ugyanakkor csakis személyes, szép élményekkel, új örömforrásokkal lehet enyhíteni, amihez viszont ki kell lépni a négy fal közül. Ha a magányosság hosszú távon krónikussá válik, károsan hat az egészségre is: magas vérnyomáshoz, szívbetegségek kialakulásához vagy fokozódásához és kognitív hanyatláshoz is vezethet. 

Idősek szerepe a magyar családokban 

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) elmúlt években végzett kutatásaiban a magyarországi felnőtt lakosság a különböző családtípusokról, valamint a fiatalok és az idősek kapcsolatáról alkotott véleményét vizsgálta. A reprezentatív felmérések eredményeiből nagyon szépen kirajzolódik, hogy a magyar társadalom ebből a szempontból tradicionális gondolkodású, családcentrikus, az idősek – elsősorban a nagyszülők – fontos szerepet töltenek be a családok életében, azok megbecsült tagjai, és kölcsönösen számíthatnak egymásra a fiatalabbakkal. 

„A kutatások is rámutatnak, hogy a közösséghez tartozás milyen fontos szerepet játszik egy ember életében” – mondja dr. Pári András. A KINCS felmérése az utóbbi évekből pozitív képet rajzol elénk az idősek családban betöltött szerepéről Magyarországon. A kutatásból kiderül, hogy a magyar családokban a nagyszülők 96 százaléka tartja valamilyen formában a kapcsolatot az unokákkal, a családok nagy részében pedig jól megértik egymást az idősebbek és a fiatalok (86 százalék). 

Az összetartozás érzését jelzi, hogy a nagyobb családi ünnepeket a nagyszülők többsége együtt tölti a gyermekeivel és az unokáival (84 százalék). 

„A családtagok közötti jó kapcsolatnak – ez a párkapcsolatra és a családi kohézióra egyaránt igaz – fontos egészségvédő szerepe van – állapítja meg a kutatásvezető. – A valahova tartozás érzése pedig plusz éveket jelenthet az ember életében.” 

A magyar családokban az idősek és a fiatalok kapcsolata kifejezetten jó, a családok többségében (69 százalék) legalább hetente találkoznak az idősebb és a fiatalabb generációk tagjai – derül ki a KINCS kutatásából. A kutatásba bevont nagyszülők csaknem kétharmada (63 százalék) aktívan részt vesz az unokák nevelésében is. Minden hatodik családban van állandó nagyszülői segítség, és a családok felénél a gyermeknevelésben és a házimunkában is számíthatnak az idősebb generációkra. A családok felében pedig például a nyári szünet egy részét az unokák a nagyszülőkkel töltik. 

„Nagyon szerencsések azok a gyermekek, akik még találkozhatnak a dédszüleikkel – fogalmaz Pári András. – Az idősebb generációk nagyon fontos értékeket közvetítenek a fiatalabbak számára, amin keresztül olyan válaszokat adhatnak nekik, amelyekkel az életük későbbi szakaszában könnyebben megbirkózhatnak. A kutatásunk megerősítette azt is, hogy a közösen töltött idő a családi kohézió egyik legerősebb formája, hiszen például a nagyszülők és az unokák közel felére (49 százalék) jellemző a közös aktív tevékenység (például horgászat, hangszergyakorlás, kertészkedés).” A reprezentatív felmérés arra is rámutat, hogy minél több az unoka, annál nagyobb a nagyszülők boldogságérzete. 

A válaszadók háromnegyede szerint a nagyszülők lelki értelemben is, tízből négy esetben pedig anyagi szempontból is fontos támaszai a családtagoknak. A KINCS kutatásából az is jól látszik, hogy nemcsak a fiatalabb generációk számíthatnak az idősebbekre, hanem fordítva is: az idősek többsége is számíthat a családtagjaira, amikor például közös programokról (65 százalék), egészségügyi, orvosi ellátásukról (61 százalék), hivatalos ügyek intézéséről (47 százalék), háztartási feladatokról (45 százalék) vagy akár pénzügyi támogatásról (30 százalék) van szó. 

A kutatásban résztvevő idősek kétharmadának van olyan betegsége, amelyre gyógyszert szed, ugyanakkor tízből nyolcan saját bevallásuk szerint rendszeresen mozognak és figyelnek a testi egészségükre. 

„Ez meglepő eredmény, hiszen olyan tévképzet él bennünk, hogy mi, magyarok keveset mozgunk, viszont a számok ezt cáfolják” – jegyzi meg a szociológus. A magyarországi idős emberek többségére jellemző az aktív időskor és a tartalmas időtöltés, hiszen kétharmaduknak (66 százalék) van valamilyen hobbija, jelentős arányban járnak rendszeresen kirándulni, gyalogolnak vagy közlekednek biciklivel (például a budapesti nyugdíjas korú férfiak 37 százaléka), és több mint az idősek fele (55 százaléka) tagja valamilyen családon kívüli, például baráti vagy vallási közösségnek is. 

Aktív időskor 

Az időskori elmagányosodás ellen a társas kapcsolatok ápolásával tehetünk a legtöbbet, ez pedig érzelmi stabilitást is biztosít. Erre szerencsére ma már egyre több lehetőség nyílik: például a Monspart Sarolta alapította Országos Gyalogló Idősklub-hálózat, különféle tornaklubok, táncos körök, kórusok, kézműves és kertészkedő csoportok, vallási közösségek. 

Nem magától értetődő azonban, hogy valaki idős korában is aktív, társasági életet élő ember, vagy a családja életében aktív szerepet tölt be. Segítenünk kell az időseknek, hogy megtalálják, miben éreznék magukat értékesnek és fontosnak, amiért érdemes felkelniük. Ha megtalálják ezt az életcélt, jobb állapotban lesznek mentálisan, pszichésen és fizikailag egyaránt. 

Az aktív időskor szemlélete nem korhoz kötött. 

Érdemes már fiatalon úgy élni és gondolkodni, hogy idős korunkra is egészségesek maradjunk, és megfelelő kapcsolatrendszerrel rendelkezzünk. 

Persze nyugdíjasként sem késő kialakítani ezt, csak kicsit nehezebb.  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A latin-amerikai országokhoz fűződő vonzalmad nem ennél a történetnél kezdődött, mivel többször is jártál már ott. Honnan ered ez a szenvedély?

Még gimnazista koromban, cserediákként mentem ki négy hónapra New Yorkba, ahol egy olyan családhoz kerültem, ahol az anyuka argentin, az apuka pedig perui bevándorló volt. Nem kis mélyvízbe dobtak bele, ugyanis középfokú angol és nem létező spanyol tudással vágtam neki az útnak, de idővel belerázódtam ebbe az új helyzetbe, és elmondhatatlanul izgatni kezdett az a világ, az a kultúra, amelyből a szülők érkeztek.

Sokáig csak álom volt, hogy egyszer én is ellátogatok majd ezekbe az országokba, mígnem öt–hat évvel ezelőtt az egyik barátnőm mesélt egy ecuadori útról, amelyre éppen akkor készülődött. Röviddel az indulás előtt megürült egy hely ezen az off track túrán, így teljesen hirtelen és sorsszerűen egyszer csak Ecuadorban találtam magam. 

Elképesztően izgalmas volt, mert olyan helyeket látogattunk, amelyek nem kimondottan turista útvonalak: őserdei falvakban aludtunk, túráztunk 4000 méter feletti hegyeken, vulkánok tetején sétáltunk. 

A túravezetőnkkel úgy összebarátkoztam, hogy azóta szinte minden évben visszamentem Dél-Amerika valamelyik országába az általa vezetett túrákra. Három éve Kelet-Kolumbiába utaztunk, a túra egy része a gerillák területén vezetett keresztül. Néhol felhúzott ablakkal kellett áthaladni és fejpénzt fizetni azért, hogy épségben átengedjenek bennünket.

Kalandoztunk a környékbeli őserdőben, és ugyanezen az utazáson jutottunk el San José del Guaviaréba is, ahová a regényemben is szereplő család eredetileg indult volna, amikor a repülőgépük lezuhant… Ekkor a katasztrófa még nem történt meg, de amikor másfél éve szembesültem a híradásokkal, ismerős volt a környezet, és volt elképzelésem a veszélyekről, amelyek a gyerekeket negyven napon át fenyegették.

Legújabb regényedet, a Lianát a kiadód 13 éves kortól kezdve egészen 99. életévig ajánlja. Hogyan lehet ilyen széles célcsoport számára jó olvasmányt írni?

Ezt a döbbenetes, igaz történetet mindenképp gyerekeknek szerettem volna elmesélni. Miközben azonban írtam, folyamatosan ingadozott, hogy mi lesz a célkorosztály. Az egyértelmű volt, hogy egy ilyen sztorit, ami úgy kezdődik, hogy lezuhan a repülő, meghal az anyuka, és életben marad a négy félárva kisgyerek, nem az éppen olvasni tanuló korosztálynak szánom majd. Igyekeztem a cselekményt mesékkel, indiántörténetekkel átszőni, és egy olyan narratívát kialakítani, ami gyerekek számára is befogadhatóvá teszi ezt a nagyon súlyos történetet. 

De írás közben ráéreztem, hogy a történetnek felnőttek számára is sok izgalmas mondanivalója van.

Nem csupán az célkorosztály szélesedett, hanem a fiktív világok és a mesék is dokumentumirodalommal keverednek a Lianában. Milyen volt ez az írói újítás?

Korábbi munkáim esetében is előfordult már, hogy kutatómunkát végeztem írás előtt. Ilyenkor nagy segítségemre van a szerkesztőm, aki aktívan kiveszi a részét a kutatási folyamatokból is. A Lianához nemzetközi és kolumbiai lapokat olvastunk, én spanyol híradásokat is néztem, és igyekeztem lehetőség szerint a valós tényekre, konkrét információkra támaszkodni.

Az is dilemma volt, hogy mennyire jelenjen meg a könyvben a zavaros kolumbiai háttér, a FARC, a gerillaszervezetek, a katonaság és az őslakosok konfliktusai, illetve a felszámolhatatlannak tűnő kokaingyártás és -kereskedelem. Ezek óhatatlanul részei a történetnek, mivel az őserdőben mindenütt rejtőznek fegyveresek által őrzött kokainüzemek, és a kisrepülő is olyan körzetben zuhant le, ahol az állami hatóságok erősen tartottak attól, hogy összeütközésbe kerülnek keresés közben a gerillákkal. A kábítószerhasználat az őslakos indiánoktól sem idegen, ennek megjelenítése is egy kérdés volt bennem a kulturális ábrázolások során. Ezekben a kérdésekben nagyon sokat segítenek a szerkesztőmmel és a kiadóval folytatott beszélgetések, ők is rengeteget hozzátesznek egy-egy könyv elkészüléséhez. Végül a tudatmódosító szerek használatáról csak egy kis utalást teszek, a gyerekek át fognak siklani felette, a felnőttek viszont értik, ha akarják. Bár a katonaság először megpróbálta az önkéntesek nélküli keresést, hamar rájöttek, hogy szükség van az őslakosok természet- és helyismeretére, gondolkodásmódjára. 

Számomra a történet egyik legfőbb üzenete, hogy a keresés sikere a modern nyugati technológia és az ősi indián tudás együttműködésének köszönhető. 

Bár a gyerekeket végül az indiánok találták meg, a katonaság segítsége nélkül nem jártak volna sikerrel. A történet végén írtam egy rövidke utószót, amiben mindezeket megmagyarázom. 

Kép

Az írónő Venezuelában − Fotó: Demeter Endre

Ez egyáltalán nem tűnik egyszerűnek, nem csak, mert valós részeket kellett kihagynod, hanem azért sem, mert egy mindenki által ismert sztoriról beszélünk. Milyen írói fogásokat alkalmaztál, hogy a könyv elkülöníthető legyen a dokumentumfilmtől vagy a híradásoktól?

Megjegyzem, hogy számomra is meglepő módon már a tizenéves korosztály is azt jelezte vissza, hogy ismeri a történetet a nemzetközi sajtóból, amikor a készülőben lévő könyvemről meséltem. Ennek ellenére a híradások csak arról szólnak, hogyan keresték a gyerekeket, milyen eszközöket vetettek be, milyen szerepet kaptak az indiánok. Csak egy dologról nem szól a fáma: mit csinált az a négy gyerek negyven napon át a világ legnagyobb esőerdőjében?

Én ezt a hiátust szerettem volna megírni; beleképzelni magam a négy elhagyatott gyerekek helyébe, és az ő történetüket, szenvedéseiket, reményeiket megírni. Minden tudásom és helyismeretem bevetve megpróbáltam elképzelni az elképzelhetetlent, vagyis a gyerekek küzdelmét a túlélésért. Milyen az, amikor leszáll a sötétség, vagy tombol a vihar? Milyen érzés végre ehető dolgot találni? Mit tesznek, amikor friss jaguárnyomot találnak a sárban? Milyen mindezt úgy megélni, hogy egy hatalmas trauma az események katalizátora?

A most megjelent Netflix-dokumentumfilm végén bevágtak körülbelül kétpercnyi hanganyagot, amikor a legidősebb kislány mesél a túlélésükről. Két percet. Ott néhány apró részlet kiderül, de semmi egyéb, ráadásul amikor a könyvet írtam, még a film sem jelent meg. Így tényleg szükség volt a képzeletemre és a szerkesztőm ötleteire!

A könyv címadója a legidősebb testvér. Miért ő került nálad a középpontba?

Talán nem túlzás azt mondani, hogy nélküle a három testvér elpusztult volna, mivel ő volt az, aki kézben tartott mindent – a szó szoros értelmében véve is negyven napig a karjaiban cipelte a csecsemő húgát. Ő volt a felnőtt, a döntéshozó, aki élelmet szerzett, aki a veszélyes helyzeteket kezelte. 

Ami pedig minden fizikai kondíció biztosításán túl a legfontosabb: ő volt az, aki segítette a trauma feldolgozását a kisebbek számára. Tizenhárom évesen került egy olyan szituációba, amely felnőtt ember számára is erőt próbáló.

A regényemben ő a főszereplő, ő alakítja a narratívát is, a saját történetük az ő meséin keresztül bomlik ki. Ezek többnyire helyi indiánmotívumokkal és szimbólumrendszerrel átszőtt történetek, amelyek gyakran végződnek azzal, hogy a hiedelemviláguk szerint a holt lelkek a fákban születnek újra. Így a történetben az anyuka, akinek Susogó Lomb a neve, átvitt értelemben minden este betakarja a gyerekeket az esőerdő lombjaival, és velük van végig a negyven napon át.

A sok kihagyandó részleten túl melyek voltak azok a pillanatok, saját megélések, amiket be tudtál emelni a regénybe?

Amennyire megismertem, igyekeztem beemelni azt az életfelfogást, amellyel az indiánok a mai napig élik a mindennapjaikat. Szerettem volna jobban kidomborítani azt a mély természetszeretetet, az erős és meghatározó viszonyt az anyafölddel, amely a civilizált világban már szinte feledésbe merült. Legutóbbi tapasztalataim a venezuelai táblahegyek vidékéről származnak, ahol egy nyolc-tíz kunyhóból álló falucskában volt az egyik szállásunk. Az első dolog, amit érkezésünk után láttunk, egy faágra akasztott, frissen nyúzott jaguárbőr volt. Szakrális természetközeliség uralkodik az ott élő emberek hétköznapjaiban. A modern technológiának csak a csíráit ismerik: van egy ősrégi mobiltelefonjuk és egy Yamaha külső motorjuk, amit ráeszkábáltak egy lyukas csónakra. Időnként sikerül kannában benzint szerezniük a motorba. Ezzel a „motorcsónakkal” vittek el minket a következő faluba – ami 35 kilométerre volt –, és csak azért utazott velünk plusz egy fő, hogy folyamatosan meregesse a csónakban összegyűlt vizet. Valamilyen explicit formában ezek a sztorik is ott vannak a történetben.

Van, ami abszolút saját élmény, de bekerült a könyvedbe?

Egy konkrét példával élve: létezik egy őserdei madár, a hárpia sas, amelynek több mint két méter is lehet a fesztávolsága, így már-már emberméretű. Erről hallottam egy hátborzongató történetet Venezuelában az indián törzsfőnöktől, ugyanis a falu melletti tepuin élt egy hárpia, amely időnként lecsapott a falura, és elvitt ételt, haszonállatokat, kisgyerekeket. A legenda szerint egy idős ember elhatározta, hogy feláldozza magát a falu érdekénben, és fegyverekkel felszerelkezve odakuporodott a rét közepére. Miután elragadta a hárpia és felvitte a táblahegy tetejére, leoldotta a magára erősített machetét, és végzett a hárpiával, így megmentette a falut. Nagy nehezen lemászott a tepui tetejéről, amelynek minden oldala szinte teljesen merőleges a földfelszínre, és utána még sokáig élt. 

Jó kis dajkamesének tituláltam ezt a történetet mindaddig, amíg a szomszédos falu törzsfőnöke el nem mesélte, hogy ő is ismerte az öreget, aki náluk élt, miután lejött a hegyről, és mindenkinek a hárpia ejtette sebhelyeket mutogatta. 

Persze mindenki eldöntheti, hiszi-e vagy sem; én ezek után elhittem, és a hárpiát egy kicsit másképp bele is írtam a Lianába. Talán az egyik legrémisztőbb jelenet lett…

Kép

Fotó: Nagy Endre

Sokat beszélsz arról, hogy bizonyos részletektől szeretted volna megóvni az olvasót, íróként viszont óhatatlanul bele kellett helyezkedned a legnehezebb szituációkba is. Milyen érzés volt megélni ezeket az alkotói folyamatokat?

Voltak megrázó részei, de nem feltétlenül íróként éreztem így. Idősebb testvérként és anyaként is rendkívül felkavaró a történet. Belegondolni is fájdalmas, hogy mi lenne, ha a saját gyerekeimmel történne hasonló. De számomra az alkotói folyamat egyik legfontosabb része az a felismerés volt, hogy a természettel való viszonyunk a túlélésünk záloga. Talán az a legfontosabb tanítása a testvérek történetének, hogy az emberiségnek újra kellene tanulnia mindazt, amit a modern, urbánus világ révén elfelejtettünk: a természet értünk van, és mi is a természetért. Tisztelnünk és értenünk kell, máskülönben ellenünk fordul. Ennek a szimbiózisnak, ennek a harmóniának a megtalálása életbevágó lenne a klímakatasztrófa szélére sodródott huszonegyedik századi ember életében.

A történetet olvasva szeretnék többet megtudni a szervezetről, ám vezetője, Móznerné Eőry Mercedes számát tárcsázva nehézségekről értesülök. Az Angyaljárat által bérelt, bántalmazó közegből kimentett anyáknak menedéket nyújtó épületet ugyanis épp eladják a fejük fölül, a megvásárlására gyűjtenek.

Eddig ötmillió forint jött össze – ha nem érkezik be december 31-ig további 20 millió, menniük kell.

Így lettek anyamentők

„Nem anyaotthon vagyunk, tőlünk kerülnek anyaotthonokba a bántalmazott nők, miután mi S.O.S. sürgősséggel kimentettük őket egy-egy tarthatatlanul veszélyes helyzetből” – világosít fel Mercedes, aki már a 2010-es vörösiszap-katasztrófa óta rászorulók megsegítésével foglalkozik. Az Angyaljáratot 2020-ban indította útnak, azóta igazoltan nagyon szegény családoknak gyűjt és oszt adományokat a szervezettel, rászoruló gyerekeket táboroztat, és az utóbbi időben már bajba jutott anyákat is ment.

„Azért is van nagy szükség erre, mert nem mindenki rohan az első pofon után segítségért, sőt. Ha még egyszer megtörténik, akkor is csak nyugtatja magát a bántalmazott, hogy biztos túlterhelt, stresszes a párja, felidegesítette a főnöke vagy más, csak véletlen volt, egyébként jó ember. A harmadik-negyedik eset sem mindig elég, sokszor csak akkor történik valami, ha egy gyerek is a részesévé válik a brutális eseményeknek. Akkor viszont jobbára azonnal kell a segítség és egy hely, ahol biztonságban lehetnek.”

Az állami rendszer annyira túlterhelt, hogy egy anyaotthonba kerülésre akár heteket is várni kell, az áldozatok mögött pedig általában nincs olyan családi háttér, amely meg tudná védeni őket. Ha nincs a számlájukon pénz, sem saját lakásuk vagy barát, aki befogadná őket, a jelzőrendszer valamelyik tagja – családsegítő szolgálat, védőnő, akár a háziorvos vagy a pap – gyakran Mercedest hívja, akire tudja, hogy számíthat. Utóbbi nem kereste ezt a szerepet, ám nem is mondott rá nemet, végül rajta ragadt.

Mindent hátrahagyva menekülni

„Azt a néhány napot, hetet, amíg az anyaotthonba kerülésre várnak, ezek a nők a gyermekeikkel az Angyaljárat menedékházában tölthetik – folytatja a járatot vezető „angyal”. – Általában saját holmi nélkül vagy a bajban hirtelen összekapkodott, babakocsiba dobált pár dologgal érkeznek, de nekünk bébiételtől a ruhákig mindenünk van, ami szükséges. Azzal senki egészségét sem veszélyeztethetjük, hogy bármiért is hazaküldjük őket. Ki kell tartaniuk jó esetben a megindított büntetőeljárás végéig, de az esetek többségében ilyen sajnos nem indul.”

„Az áldozatok nem is magukat, hanem a szeretteiket féltik, hiszen a bántalmazók többnyire tudják, hol élnek párjuk szülei, testvérei, és fel is keresik őket.”

Az igazságszolgáltatás közbelépése már a bántalmazáskor sem mindig időben történik. Fordulópont, amikor már – nincs finomabb kifejezés – folyik a vér, vagy kiskorú kerül veszélybe. Mercedes meséli, nemrég úgy hoztak el egy anyukát, hogy az az egyik gyerekével kimenekült a házukból, a másik bent maradt, végül a rendőrség az egész családot egy autóban bevitte kihallgatni. Majd hazaküldték őket este együtt, amikor már tömegközlekedés sem volt. Az anya másnap tudott végleg távozni otthonról.

– Egy háromgyermekes anyukánk számára a múltkor azzal telt be a pohár, hogy a hétéves kislánya azt mondta neki: »Anya, én sose megyek férjhez, mert nem akarom, hogy engem is mindig verjen valaki!« Ekkor jött részéről a jelzés, amire megbeszéltük, hogy reggel, amikor a hétévest iskolába, a négyéves kislányát óvodába viszi, és a másfél éves kisfia is velük lesz a babakocsiban, az óvoda előtt autóval felvesszük őket. Mindenét hátrahagyta, még az óvónő is felajánlott neki adományt saját zsebből. Így menekítettük ki a kis családot, már anyaotthonban vannak, és itt ment feljelentés is az apa ellen.” 

Kép

Az Angyaljárat alapítvány tagjai, bal szélen Fónai Lászlóné „Jula mama”, jobb szélen Móznerné Eőry Mercedes 

Volt, akit a kórházban is megtámadtak

Az Angyaljárat az elmúlt másfél évben legalább ötven nőn segített valamilyen formában. Mercedes mindig készenlétben áll, ehhez korábban dúlaként dolgozva már hozzászokott. Mielőtt angyalnak állt, tanár volt, sőt mentálhigiénés szakember diplomája is van, jelenlegi munkájában férje és nagylánya aktívan támogatja. Van, hogy vele mennek éjszakai mentésre, mert valakit mondjuk csak akkor lehet elhozni, amikor partnere az elfogyasztott italmennyiségtől elalszik. Az elején nem gondolkoznak azon, hogy akit elhoznak, arra milyen jövő vár, noha tudják, mindenkit nem lehet a sorsától megmenteni.

„Volt egy kismama, akit a párja hónapok óta egy konténerbe zárva tartott, prostitúcióra kényszerített, drogokkal látott el, hogy ne legyenek érzései” – hallom az újabb sokkoló sztorit.

„Amikor megszületett a gyerek, az apa a kórházba is bement fenyegetni a nőt, hogy adjon neki pénzt, kiabált vele, az ágyról is lerúgta. Majd szabadon kisétált az épületből…”

„Az anyukát eljuttattuk anyaotthonba, de feljelentést nem tett, mert féltette a saját édesanyját, akinél végül a gyerekét hagyta, amikor az anyaotthonból is megszökött, és ismeretlen helyre távozott. Valószínűleg újra űzi az ipart, a rendőrség sem találja.”

Az biztos, hogy az Angyaljárat könnyebben támogatja azt, aki tesz magáért, nem maga ellen dolgozik. Az alapítvány adományokkal és gyermektáboroztatással kizárólag a náluk – a szociális jelzőrendszer által igazoltan – rászorulóként regisztráltaknak segít. A segítség tehát olyanokhoz jut el, akik tényleg nagyon szegények – szomorú egybeesés, hogy a bántalmazottak is gyakran az ő köreikből érkeznek. Az anyák az Angyaljárat-táborokban egymással is találkoznak, amennyiben gyermekeikkel tartanak.

Kép

Fotó forrása: Angyaljárat Alapítvány

„A holnapnak jobbnak kell lennie”

A táborok helyszíne ugyanaz a menedékház, amely a bajbajutottaknak is mentsvár – és amely most maga is megmentésre vár. Az alapítvány ugyanis csak bérli, a tulajdonosa pedig eladja. Az Angyaljárat csak akkor tudja megvásárolni, ha idén december 31-ig 25 millió forintja összegyűlik erre, ellenkező esetben az anyák fedél, a gyerekek táborozási lehetőség nélkül maradnak. Eddig ötmillió jött össze.

„A táborba olyan gyerekek érkeznek, akik többsége a faluja határán túl se járt még, nemhogy nyaralni. Fagyit életükben nem ettek, azt sem tudják, mi az a lángos.

Szeptemberben, amikor a tanító néni kérdezi, ki mit csinált a nyáron, ők csendben maradnak, mert enniük sem volt mit.

Bábszínháztól, színtársulattól jönnek hozzájuk előadók, művészetterapeuták tartanak foglalkozásokat, hogy kifessék, -gyurmázzák, -agyagozzák magukból a traumáikat. Megtanulják az elsősegélynyújtást. A környékbeliek meghívják őket a baromfiudvarukat megnézni vagy akár egy tanyára lovagolni. Addig az anyukák együtt kávéznak, ami nekik luxuscikk, és sorstársakként beszélgetnek” – így zajlik egy-egy tábor.

A táborozó anyukák jellemzően nem műkörömre, szempillára, cigarettára vagy energiaitalra költik a pénzüket, hanem tényleg nincs nekik. Az udvarban lévő medence ezért számukra felér a „kánaánnal”, bár törölközőt, papucsot nem tudnak hozni, de kapnak. A tábor végén az itt összegyűjtött szeretettel együtt hazavihetik például gyermekeik festményeit, amiket aztán kitesznek a romos kis házikójukban. 

Az Angyaljárat Zalától Szabolcsig az ország minden részéből segít családokat. Hogy ne csak anyukákról essék szó, olyan mostohaapukát is támogatnak, aki elhunyt szerelme most tízéves lányát vette évekkel ezelőtt magához. Róluk is mesél Fónai Lászlóné „Jula mama”, az alapítvány csupa szív önkéntese.

„Az egyik idei táborunkba 3–5 hónapostól 8 éves korig jöttek gyerekek az édesanyjukkal. Nekem nagy élmény volt velük lenni! Volt, hogy a gyerekek bújtak hozzám, máskor az anyukákkal beszélgettem, akikkel erre a budapesti adománypontunkon nincs lehetőség, a tábor sokkal bensőségesebb közeg. Akár azt is megosztják, hogyan kerültek nehéz helyzetbe, s most mi a céljuk, mi ad nekik erőt.

Egy háromgyerekes anyuka például mindig azt mondogatta, hogy »A holnapnak jobbnak kell lennie.«

Én meg csak figyeltem, hogy le sem ül enni, amíg a gyerekei jól nem laktak. Azóta már az adományponton is találkoztunk, s lelkesen mesélte, hogy »Kaptam munkát, ugye, hogy a holnap mindig örömtelibb?«”

A Pókember és az angyalok

Jula örömmel látta, a gyerekek a közösségbe kerülve mennyire odafigyelnek egymásra. Elfogadják például, hogy mindenkinek két szem fasírt jár ebédre, és kérdezgetik a másikat: „Te miért nem eszed meg?” „Kéred az enyémet?” A játékot sem veszik ki egymás kezéből, megvárják, míg a másik végez. A tíz nap alatt összebarátkoznak, az anyák is elfogadják egymás gondját-baját, óvják a másik gyerekeit is.

„A tábor végén Ki mit tud?-ot rendeztünk énekkel, versmondással, tánccal – idézi fel Jula. – Kérdeztem az egyik kisfiút, mit ad elő. Azt mondja, ő Pókember lesz. Fel is vett egy pókemberes nadrágot, majd odaállt az alacsony ablakpárkányhoz, föltette rá az egyik lábát, de vissza már nem tudott lépni, mert a cipője megakadt. »Merci, segíts!«, kiabálta, mire Mercedes leemelte. A kisfiú meghajolt, és elköszönt: »én voltam a Pókember.« Az apukát is kedveltem, aki egyedül neveli elhunyt párja kislányát. Egyetlen férfiként a táborban eleinte félrehúzódott, majd kitalálta, hogy bográcsozhatnánk. Végül főzhetett, így feloldódott, onnantól megnyílt és részt vett a közös programokban. A kislánya is talált barátnőket.”

Jula úgy véli, bizonyos fokig mindenki tehet a sorsáról, de azért is, hogy a jövője más legyen. Nem mindenkivel kell mélyrehatóan elemezni az életét, nem ez az önkéntesek feladata, de sokat lehet tanulni a találkozásokból. „Vajon egy keménynek látszó anyuka hogyan szülhetett három gyermeket annak a férfinak, aki már az elsőnél is bántotta? Egy biztos: ahogy a többiek, előbb-utóbb ő is rájött, tovább kell lépnie, hogy normálisan fel tudja nevelni a kicsiket.

Néztem őket együtt: egy gyerek a babakocsiban, egy adja neki a cumit, egy pedig fogja a hátizsákot és fölteszi az anyukája vállára. Ha kell, megtörlik egymás orrát.

Majd mennek tovább, mert az a kis 45 kilós hölgy ki akarta szakítani őket a rosszból. Nem kesergett, nem adta föl, bebizonyítja, hogy van ereje egyedül felnevelni mindhármukat” – tűnődik a korábban gyerekgondozóként és egészségügyi dolgozóként is sokat látott nyugdíjas asszony. Egy másik angyal.

Az Angyaljárat Alapítvány gyűjtése a menedékház megtartására az alábbi számlaszámon támogatható:
11717016-21455333 OTP Bank
IBAN HU2 11717016 21455333 000000000, SWIFT/BIC kód: OTPVHUHBXXX
A számla tulajdonosa: Angyaljárat Alapítvány. 
Közleménybe ezt kérik írni: ADOMÁNY MENEDÉKRE

– Férjével 2021-ben hozták létre a koronavírusban elhunytak gyermekeit támogató Regőczi István Alapítványt. Hogyan találta meg Önöket ez az ügy?  

– Szerencsére nekünk nincsen közeli veszteségünk, de nagyon megérintett minket az a sok tragédia, amelyekről mindennap olvastunk, például, hogy kisbabák vesztették el szüleiket a járvány miatt. Azt éreztük, hogy itt már nem elegendő az állami segélyrendszer, ezért úgy döntöttünk, hogy létrehozunk az érintettek támogatására egy alapítványt. 

Abban az időben született az első unokánk, emiatt talán lelkileg még fogékonyabbak voltunk ezekre a családi tragédiákra. 

Akkor még „csak” négyszáz-ötszáz Covid-árváról tudtunk, azóta sajnos ez a szám meghaladta az ezerhatszázat. Tehát a feladat sokkal nagyobb lett, mint gondoltuk.  

– Miben tudják támogatni az érintett családokat, gyermekeket?  

– Elsősorban rendszeres pénzbeli támogatást nyújtunk, rászorultságtól függően. Emellett sok programot is szervezünk a számukra. Tavaly óta egyre több – majdnem vagy teljesen ingyenes – táborozási lehetőséget tudunk biztosítani nekik. Ez hatalmas segítséget jelent a többgyermekes családoknak, mivel egyrészt óriási probléma a gyerekek nyári elhelyezése, másrészt egy egyhetes tábor jelentős anyagi megterhelést jelent. Sok felajánlás is érkezik hozzánk, különböző kulturális eseményekre kaptunk jegyeket. Jártunk például cirkuszban, futballmérkőzéseken, az atlétikai világbajnokságon, a Hungaroringen Szilveszter Rallye-n, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein, megnéztük a Szent István-termet, az Operaházban A Diótörőt, most pedig az Operettszínház ajánlott fel ismét jegyeket. Ezeken túl mentális segítséget is igyekszünk adni: vannak pszichológusok, akik segítik az alapítványt, gyászfeldolgozó csoportunk is működik. Jogászokkal, ügyvédekkel is együttműködünk, akik segítenek az özvegyeknek a jogi szakértelmet igénylő ügyekben.  

– Mennyi időre szól a gyermekek támogatása?  

– Hosszú távú, személyre szabott segítséget tűztünk ki célul: tizennyolc éves korukig minden Covid-árvát támogatunk, utána pedig azokat, akik nappali tagozaton továbbtanulnak. Fontosnak tartjuk, hogy senkinek se kelljen feladnia a tanulmányait azért, mert az ő keresetére is szüksége van a családnak. Volt olyan fiatal is, akinek kollégiumi férőhelyet sikerült találnunk.  

Kép

Fotó forrása: Regőczi Alapítvány

– Hogyan lépnek kapcsolatba a családokkal, az árvaságra jutott gyerekekkel?  

– Nincs listánk a Covid-árvákról, tehát akkor tudunk segíteni, ha ők hozzánk fordulnak. Ezért igyekszünk mindenhol felhívni a figyelmet az alapítvány működésére. Korábban a családsegítő központokat, önkormányzatokat, szeretetszolgálatokat is megkerestük azért, hogy ha a látókörükbe kerül egy a pandémia miatt elárvult gyereket nevelő család, akkor irányítsák őket hozzánk. Szerencsére az általunk ismert teljesen árvák sem maradtak családi kötelék nélkül: ők általában vagy a nagyszülőkhöz, vagy a nagykorú testvérhez kerültek. 

De olyan kamasz lányról is tudok, akinek az osztálytársa édesanyja lett a gyámja, ő fogadta be a családba. Nincs két egyforma élethelyzet. 

Nem mindegy például, hogy az érintettek a tanyavilágban vagy a fővárosban élnek-e, hogy körbeveszi-e őket egy nagycsalád, vagy egyedül kell helyt állniuk, a megözvegyült szülő egészséges vagy fogyatékkal élő gyereket nevel-e. Van olyan édesapa, aki a hetedik gyerekükkel várandós feleségét veszítette el. Egy édesanya öt gyerekkel maradt egyedül úgy, hogy a legkisebb még kétéves sem volt. Egy fiúnak az érettségi előtt egy hónappal halt meg az édesanyja. Mivel már nem élt más rokona, neki kellett intéznie a temetést, miközben a felvételire is készült. Egy tizenkilenc éves fiatal a szülei halála után a kiskorú testvére gyámja lett. Most szülői értekezletre jár, rezsire gyűjt, és nem veszi meg magának a második farmert, mert a kisöccsének új tornacipő kell. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy a mindennapos bosszúságok, amiken képes fölhúzni magát, jelentéktelen semmiségek. 

– Miért van ma is szükség az alapítvány működésére?  

– A Covid-árvák közel húsz százaléka hatéves vagy annál fiatalabb, és egész magas köztük a kisbabák száma. Még 2022-ben is három olyan gyermek jött a világra, akiknek az érkezését az édesapjuk a koronavírus-járvány miatt már nem érte meg. Ez azt jelenti, hogy az alapítványnak még sokáig lesz tennivalója. Lehet, hogy ezeknek a családoknak ma égetőbb szükségük van a segítségre, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Akkor esetleg még volt tartalékuk, vagy kaptak segélyt az elhunyt munkáltatójától, de most már egyre inkább elfeledkeznek róluk, és az özvegy szülőnek egymagának kell küzdenie. Sok családban a gyermek most kezd iskolába járni, ami ugyancsak a kiadások növekedését jelenti. Van olyan anya, aki öt gyerekkel maradt magára. Azért, hogy a gyerekeitől kevesebbet legyen távol, részmunkaidőben kezdett dolgozni, ám nemrég fölmondtak neki, így ez a kevés bevétele is megszűnt. Úgy tudunk segíteni, ha minket is támogatnak. 

Előfordul, hogy nem is találkozom személyesen a jó szándékú vállalkozókkal, magánszemélyekkel, csak azt látom, hogy megjelent egy nagyobb összeg a számlánkon. 

A családoktól jövő hálát szívem szerint továbbítanám nekik. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjainak gyűjtéséből például közel kétmillió forint gyűlt össze, máskor egy vállalkozó adott ebédet az éttermében több családnak is. Sok ilyen történetem van, az emberek sokkal jobbak, mint gondoljuk. 

Aki támogatná a Covid-árvákat és a Regőczi Alapítvány munkáját, az megteheti a 13650 adományvonal hívásával, vagy sms küldéssel (500 Ft/hívás, sms)
(A Yettel hálózatából nem érhető el.)  
Adója 1 százalékával is segíthet, az alapítvány adószáma: 19302599-2-43  
Átutalással a 11705084-21448492-00000000 bankszámlaszámon támogathatja az alapítványt.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Varázspálca és molekulaszobrászat

„A kémiatanítás nem csupán tudásátadás, hanem inspiráció, ami a diákokat arra ösztönzi, hogy bátran fedezzék fel a világ titkait, és váljanak a jövő alakítóivá – mondta az ünnepségen Bogsch Erik, a Richter Gedeon Nyrt. Örökös Tiszteletbeli Elnöke, aki a díjazottakat igazi példaképeknek nevezte. „A kémia a természet megismerésének gyönyörű útja – jelentette ki dr. Szakács Zoltán, a Richter Gedeon Alapítvány a Magyar Kémiaoktatásért kuratóriumának elnöke, aki arról is beszélt, hogy a pedagógusok varázspálcaként működnek, személyiségükkel és kisugárzásukkal inspirálva a fiatalokat. – Ahogy egy hideg közegben az ember fizikailag megfagy, úgy a tanárok lelki támogatásának hiánya is gátolná ezt a varázslatot. Ám a mi célunk melegíteni az önök lelkét, hogy továbbra is inspirálhassák a diákokat.”

A Richter Gedeon Nyrt. társadalmi szerepvállalása jegyében kiemelt figyelemmel kíséri a kémiaoktatás helyzetét. 

Az elmúlt 24 évben összesen 104 általános és középszinten oktató kémiatanár nyerte el a Magyar Kémiaoktatásért díjat – ők valóban mind képesek elvarázsolni a diákokat a kémia világában. 

„A gyógyszerkutatás szemmel láthatatlanul pici, ám gyakran nagyon bonyolult molekuláris szobrok megalkotásáról szól. Amikor a gyógyszervegyészek olyan vegyületeket hoznak létre, amelyek azelőtt még csak nem is léteztek a világegyetemben, az háromszoros csoda: egyrészt az újdonságuk, másrészt a megalkotásuk lenyűgöző szakmai és emberi képessége okán, harmadrészt pedig, mert minden ilyen molekula magában hordozza egy új gyógymód reményét. A molekulaszobrászat hatalmas tudást, kitartást, kudarctűrést, szenvedélyt igényel. Egyiket sem könnyű elsajátítani. Ennek a csodának a kiindulópontját a kiváló kémiatanárok adják. Nélkülük nem léteznének a szakmájukat művészi kreativitással, mérnöki precizitással és rendíthetetlen hittel művelő molekulaszobrászaink” – ezek már Prof. Dr. Szántay Csaba, a Richter Gedeon Nyrt. tudományos főtanácsadójának szavai.

Kíváncsiságébresztő tanárnők

„Hálás vagyok, hogy ilyen támogató közösség vesz körül” – mondta Csapó Mária, a Dunaújvárosi Dózsa György Általános Iskola tanára, az első díjazott, akit egykori diákja, Molnár Csenge ma már egyetemi hallgatóként méltatott: „Marcsi néni megtanított minket arra, hogy a tudomány nemcsak a lényegi összefüggések megértése, hanem folyamatos felfedezés is. Olyan pedagógus, aki türelmes, segítőkész és barátságos, mindemellett képes arra, hogy a diákjaiban kíváncsiságot ébresszen."

A második díjazott, Gyenge Csilla a vajdasági Nagybecskereken három iskolában is oktat kémiát. Számára a tehetséggondozás mellett a magyarság szórványban való megmaradása is különös fontossággal bír. Diákja, Nagy Martina gimnazista így beszélt róla: „Csilla tanárnő tette számomra érdekessé és szerethetővé a kémiát. Mindenkivel személyre szabottan foglalkozik, s mindig azt nyújtja, amire a legnagyobb szükségünk van.

Szent-Györgyi Albert szavaival élve: »„A felfedezés lényege azt látni, amit mindenki lát, de azt gondolni, amit senki más nem gondol.« 

Tanárnőnk hisz bennünk, ez ad bátorságot, hogy nagy célokat tűzzünk ki magunk elé. Ezért a hozzáállásért hálásak vagyunk neki."

A harmadik díjazott, Dr. Prokainé Hajnal Zsuzsanna több mint két évtizede tanít az Egri Dobó István Gimnáziumban. A díjátadón úgy fogalmazott: „Ez az elismerés nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik mellettem álltak: a családomé, a diákjaimé és a kollégáimé. Az Egri Dobó István Gimnázium inspiráló közegében dolgozni hatalmas szerencse számomra." A tanárnőt, aki különösen fontosnak tartja a kísérletekre épülő oktatást, és a Kémia Mobillabor révén Heves, Borsod megye kisiskoláiba is elviszi a tudomány varázsát, kolléganője, Szél Kitti köszöntötte. Többek közt az alábbi szavakkal: „Amíg a tanítványai voltunk, sosem szigorral vagy merev szabályokkal, de mindig elérte, hogy elvégezzük a dolgunkat, és megoldjuk a feladatainkat. Közvetlen, humoros, a diákok nyelvén beszélő tanár.”

Értékközvetítő tanár urak

A negyedik díjazott, Dr. Ludányi Lajos a kémiatanítást színházi előadáshoz hasonlította, ahol a „közönség” a legkritikusabb 12–16 évesekből áll. Nekik kell kulcsot adni a kezükbe a világ megértéséhez. A gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium pedagógusa tankönyvíróként és kutatótanárként is a kémiaoktatás megújítására törekszik: munkássága során 17 tankönyvet írt, amelyek nemcsak tananyagként, hanem inspiráló forrásként is szolgálnak a diákoknak. Korábbi tanítványa, Orosz Lara így méltatta: „Dr. Ludányi Lajos nemcsak a tudás átadását tartja fontosnak, hanem az értékközvetítést is. Jelenlétével arra ösztönzött, hogy merjünk gondolkodni.” 

„Megkaptuk tőle az atomokat, hogy magunk építhessük fel belőlük a molekulát.”

Az ötödik díjazott, Volosinovszki Sándor 18 éve tanít a Debreceni Szakképzési Centrum Vegyipari Technikumában. „Nemcsak a tanítás és a versenyfelkészítés, hanem a diákok mindennapi életének jobbá tétele is a tanár úr szívügye – hangsúlyozta egyik tanítványa, Szabó István Máté, aki személyes élményei alapján formált véleményt. – A siker titka a szorgalom és a kitartás, ezt tanította nekünk a tanár úr, aki szigorú, de emberséges, sokoldalú és furfangos” – hangzott a jellemzés. Volosinovszki Sándor igen aktív a tehetséggondozásban, évek óta végez szakmanépszerűsítő és pályaorientációs tevékenységet, sőt e-learning tananyag fejlesztésében is részt vett. Maga is elismerte, hogy az ő munkatempója mellett „egészen gyorsan” eltelt az a 18 év, amelyet eddig az iskolájában töltött.

Azt mondja, szeret itt élni, és ez a kisugárzásán is érződik. Jólesik ezt hallani, de milyennek lát minket, magyarokat a lengyelekkel összehasonlítva?

Talán meglepő, de ahogy idejöttem, feltűnt, hogy Magyarországon mennyivel nyugodtabb az élet. Még Budapesten is, amiről a többség úgy gondolja, pörgős. A magyarok megtalálják az egyensúlyt a munka és a magánélet között, a céljaik hajtásán túl élvezik is az életet. A lengyelek harcos típusként küzdenek az elveikért, a világbékéért, elköteleződnek ügyek mellett, belevesznek problémákba, az utcára vonulnak tiltakozni. Felzaklatja őket, ami nem jó, érzelmesek, szenvedélyesek lesznek, ha van miért vagy mi ellen harcolni. A magyarok nyugodtabbak ilyen értelemben, ennek megvan az előnye.

Nekik a család és a barátok jelentik a fő értéket – történhet bármilyen rossz dolog a világban, a munkahelyen vagy a politikában, a magyaroknak a legfontosabb egy asztalhoz ülni a szeretteikkel.

Arra koncentrálnak, amire hatással lehetnek. Engem például meglepett, hogy a 2008-as gazdasági válság idején a budapestiek ugyanúgy eljártak esténként szórakozni a barátaikkal, mint előtte, mert a válság sem változtatott a fontossági sorrendjükön. A magyarok a szívükön keresztül látnak, és így fordulnak másokhoz is. Ezt látva nekem is sikerült megtalálnom az egyensúlyt: küzdök a társadalom és a gyermekeink jövője szempontjából fontos dolgokért, de nem tévesztem szem elől a hozzám közel álló embereket, akikkel a mindennapokat töltöm, akikről itt és most gondoskodhatok.

Mi az, amit mi, magyarok tanulhatnánk el a lengyelektől?

Aktívabbnak lenni, nem könnyen feladni dolgokat. Időnként fontos megmutatni, ha valamivel nem értünk egyet, kifejezni az igényünket a változás iránt. Ennek alakulását a történelmi gyökerek is indokolhatják: Magyarországon például a kommunizmus keményebb volt, mint Lengyelországban. Nem gazdaságilag, mert a lengyel emberek szegényebbek, de szabadabbak voltak akkoriban. A magyarokra nagyobb nyomás helyeződött. Amikor a magyar anyósom katolikusként hozzáment a lengyel apósomhoz, pár évig Varsóban éltek.

Az utcán sétálva megrémült, amikor az ő anyósa az út túloldaláról átkiabált neki, hogy „Este találkozunk a templomban!” Ebből Magyarországon baja lehetett volna.

Innen is jöhet, hogy a magyarok inkább egymás közt zúgolódnak, nem harcolnak látványosan. Ezt a szülők átadhatják az újabb generációknak is: ha nem tudsz változtatni, maradj csendben, veszélyes felemelni a hangodat.

Ennek az átöröklődött nyomait ma is tapasztalja a budapesti mindennapokban?

Szülőként az óvodákban, iskolákban néha megfigyeltem. Ha Lengyelországban felvetődik egy probléma, a szülők a lehető leghamarabb próbálják rendezni a témát, itt viszont gyakran nehéz arra ösztönözni a szülőket és a tanárokat, hogy beszéljenek a zavaró dolgokról. Senki sem akar az az egy lenni, aki szóvá teszi őket, pedig a gyerekünkről van szó, akit védenünk kell. A nyílt kommunikáció kulcsfontosságú, ha olyan közösségeket akarunk építeni, amelyek összekötnek minket, ahol biztonságban érezzük magunkat, megbízunk egymásban és tiszteljük a másikat. Ezért érdemes néha kilépni a komfortzónánkból. Természetesen örülünk, hogy a gyerekeink jó iskolába járnak, normális, hogy az élet minden területén adódnak nehézségek, de ha igazán akarjuk, meg lehet oldani őket. Mert azt is látom, hogy a magyarok hihetetlenül kreatívak! Nem meglepő, hogy ennyi Nobel-díjas és olimpikon indult ebből az országból. A könyvpiacon engem pont ilyen kreatív emberek fogadtak.

Kép

Milena Wartecka-Ducki − Forrás: Wonderland Alapítvány Facebook oldala

Mi vonzotta a könyvkiadás útjára, és miként indult el rajta teljesen egyedül?

Azt láttam, hogy Magyarországon nagyon kevés gyerekeknek szóló rendezvényt tartanak, miközben Lengyelországban szinte minden városnak van például saját gyerekirodalmi fesztiválja. Ezért először létrehoztam egy alapítványt, hogy gyerekeknek és a szüleiknek színvonalas eseményeket szervezzünk. Tartottunk is 2020 februárjában egy sikeres fesztivált 800 vendéggel, ami gyerekkönyv-illusztrációkról is szólt, de márciusban kitört a világjárvány. Mivel ezt a tevékenységet nem lehetett folytatni, nulla tapasztalattal, főleg az internetről kitanultam helyette a könyvkiadást, hogy akkor mesékkel tegyek a gyerekekért. Ez óriási kihívás volt és a mai napig is az számomra.

Külföldiként nem könnyű abban a szakmában boldogulni, ami a nyelvhasználatról szól, hiszen a történetmesélés a nyelven alapszik.

De csodálatos fordítók és szerkesztők segítségével meg tudom csinálni! Nagyon sok támogatást és bátorítást kapok a magyar könyvszakma részéről is. Rengeteg új embert ismertem meg, és akivel csak beszélgetek a gyerekkönyvek világában, kedves és segítőkész. Nagyon hálás vagyok ezért! Az enyém egy mikrokiadó, de két év alatt megjelent már nyolc könyvünk és nyolc online, ingyen letölthető kiadványunk is. Gyermekek és családok számára rendezvényeket is szervezünk, Lengyelországban workshopokon, fesztiválokon és szemináriumokon népszerűsítjük a magyar kultúrát, irodalmat, tudományt és hagyományokat. Foglalkoztató füzeteink és kvízkártyáink is készültek Magyarországról lengyelül, ezekből lengyel iskoláknak is ajándékozunk.

A gyerekkönyvek egy része sajnos szerintem nem elég jó, túl egyszerű, nem mutat fel értéket, pedig a gyerekek legalább ugyanolyan színvonalas kultúrát és irodalmat érdemelnek, mint a felnőttek.
Nem szeretem, ha azt mondják, hogy „ez csak gyerekirodalom”, mert mi a jövő olvasónemzedékét,
kultúrafogyasztóit neveljük, úgyhogy nagyon fontos, miről és hogyan írunk, s azt miként illusztráljuk.
Szeretem, ha a könyv szerzője tiszteli az olvasót – aki ez esetben gyerek –, bízik benne, hogy megérti
a komplex mondatokat, a szép nyelvezetet, a szóképeket, a vicceket és a nyelvi humort is. Hogy
értékeli a művészi illusztrációt. Hiszem, hogy a gyerekek is észreveszik benne az értéket, ahogy a fontos témákban is, mert bátrak, nem félnek semmitől, semmi sem túl bonyolult nekik, amit a koruknak megfelelően tálalunk.

Konkrétan milyen témákat érintenek a könyveik, mondana néhány példát?

Sok gyerekkönyv nagyon cuki, a gyerekkort rózsaszínnek festi le, ezt én „kakaó-gyerekkornak” hívom. Ezekben minden édes, kedves, mindenki szép, mindig happy endnek kell lennie. Mi másképp közelítünk. Olyannak igyekszünk mutatni a világot és benne a gyerekkort is, amilyen. Mert bármilyen boldog családban nő fel egy gyerek, nem kerülhet el egyes fájdalmakat, csalódásokat, a betegségek vagy a halál témakörét. Még nincs könyvünk a halálról, de már van például depressziós állatról. Ez az egyik legviccesebb könyv, amit valaha olvastam – nem a depresszión nevetünk, ám nevetés közben arról is beszélhetünk, a gyerekekkel is. Mindenkinek vannak rossz pillanatai, jó ezekről az életkornak megfelelően, irodalmi nyelven kommunikálni. A szegedi bábszínház színdarabot is alkotott a könyvből.

Kép forrása: Wonderland Alapítvány

Vagy például: ma sok gyerek magányos. Nekünk van könyvünk egy hercegnőről, akinek a szülei nagyon elfoglaltak, ezért barátokat keres.

Ez is arról szól, ami fontos az életben: nem a tárgyak vagy a játékok, hanem az emberi kapcsolatok, amik átsegítenek a nehéz pillanatokon.

De van könyvünk az örökbefogadásról is, ami máshol a gyerekirodalomban alig jelenik meg. Két kacsáról szól, akik egy „tojásotthonból” elhoznak egy tojást, amiből egy krokodil születik, aki sokáig kacsának hiszi magát. Aztán keresi a biológiai szüleit, de végül rájön, kik az igazi szülők: akik valójában gondoskodnak róla.

Adventi könyvünk, a Fahéj és az adventi varázslat abban is különleges, hogy más gyerekkönyvekkel szemben – amik inkább csak karácsonyfáról, ajándékokról, szeretetről szólnak – Jézus születéséről is mesél. A történet egy három generációs családról és a kutyájukról szól, aki varázslatos módon Betlehembe kerül, ahol találkozik állatokkal, pásztorokkal és – a kis Jézussal, akiről itt igazán érezhetjük, milyen védtelen kis csecsemő volt. A könyv, amely nem csak vallásos családoknak szól, a nagyon tehetséges Gertheis Veronika debütáló kötete. Nagyon boldog vagyok, hogy mi adhatjuk ki – biztos vagyok benne, hogy ő a jövőben még sok csodás könyvvel fogja gazdagítani a gyerekirodalmat.

De februárban érkezik egy kötetünk az internetről is – nagyon aktuális téma, hogy az online világban mi mindennel néznek szembe a gyerekeink. A könyv címe Pisztrángok, szevasztok!,  és a szerzője Jantek Gyöngyvér gyermekpszichológus.

Olyan dolgokat írunk meg, amikben hiszünk, és amikkel másoknak is hitet adhatunk.

Egy ideális forgatókönyv 

„Tamás régóta dolgozik egy nagyvállalatnál projektmenedzserként. Az utóbbi időben azonban túlzottan elkötelezte magát a munkája iránt, és rendszeresen túlórázik, hogy a projektek határidejét betartsa. Ennek következtében kevesebb időt tölt a családjával és a szabadidős tevékenységeivel is, egyre inkább kimerültnek érzi magát, álmatlan, és észreveszi, hogy az egészsége is romlik. Felismeri, hogy túlzottan elkötelezte magát a munkája iránt, és elfogadja, hogy ez káros hatással van az egészségére és a személyes életére. 

Úgy dönt, hogy segítséget kér egy szakembertől, hogy kezelje a munkaalkoholizmusát. 

Felkeres egy terapeutát, aki segít neki az időgazdálkodás és a stresszkezelés területén. Megbeszéli a főnökével a helyzetét, hogy szüksége van a munkaterhelés csökkentésére. Megbeszélik azokat a lehetőségeket, amelyek segíthetnek csökkenteni a munkával kapcsolatos stresszt, például a határidők rugalmasabb kezelése vagy a feladatok jobb elosztása. Tamás elkezdi beiktatni az életébe az egészséges életmódot, például a rendszeres testmozgást és a tudatos táplálkozást. Ez segít neki javítani az általános jóllétét és kezelni a stresszt. Megtanulja hatékonyabban kezelni az idejét, és kialakítja a munka és a magánélet közötti határokat. Rendszeresen időt szán a családjára és a szabadidős tevékenységekre.” 

A mesterséges intelligencia birtokában van az ideális megoldásnak, az egyén érzelmeivel azonban nem képes számolni. Ezért nem lesz soha helyettesíthető egy program vagy egy gép az emberek mentális támogatásában. A mesterséges intelligencia „Tamása” nem érez, nincsenek érzelmei, vívódásai, kérdései. 

A munkaalkoholizmus olyan kifejezés, amelyet azokra az emberekre alkalmazunk, akik túlzottan elkötelezik magukat a munkájuk mellett, ezért káros hatások érik őket. Kiégés, fizikai és mentális kimerültség lesz úrrá rajtuk, mindez pedig kihatással lesz az egészségükre is. Az elnevezés nem véletlenül rokonítja ezt az állapotot az alkoholizmussal. A munkaalkoholista vagy munkamániás ember általában érzelmi döntéseket hoz, amelyek cseppet sem racionálisak. 

Mint minden szenvedélybetegség esetében, itt is az impulzuskontroll zavara, az érzelmi élet problémái állnak a háttérben. 

Az érintett személy pontosan azt csinálja, ami nem jó neki. Tudja, hogy káros, amit tesz, mégsem képes felhagyni vele. Ez az ellentmondás maga a szenvedélybetegség, amelyet komolyan kell venni. 

A jelek és a tünetek közé tartozhat a folyamatos túlórázás, az egészséges pihenés és a szabadidő hiánya, az állandó szorongás a munka miatt, valamint az egyéb párkapcsolati vagy családi területek elhanyagolása. Az érintettek nehezen hagyják abba a munkát. Ezen pedig akkor sem változtatnak, ha mindez már káros hatással van az egészségükre és a személyes kapcsolataikra. A munkamániások egy idő után megtapasztalják a kiégést (burnout), amelynek jelei általában a fizikai, az érzelmi és a mentális területeken is megjelenhetnek. 

A kiégés több mint fáradtság. Tüneteit érdemes komolyan venni, és tanácsos vele szakemberhez fordulni. A bizonyításkényszer, a fokozott erőfeszítés, a személyes igények elhanyagolása, a konfliktusok elfojtása és a problémák tagadása, az értékrend átalakulása, a magatartásváltozás, a visszahúzódás, a deperszonalizáció (mintha önmaga vagy a valóság érzékelése idegen volna a számára, vagy távol állna tőle), a belső üresség érzése, a depresszió, a teljes kimerültség – ezek a jelek és tünetek együttesen utalhatnak a kiégésre.

Kép

Illusztráció forrása: GettyImages

A munkaalkoholizmus „előélete” – családi minták 

Az apai minta vagy más családi minták lehetnek hatással arra, hogy hogyan viszonyul valaki a munkához és a pihenéshez. Ha valakinek például az apja is túlzottan elkötelezett a munkája mellett, vagy a munkát pótcselekvésnek használja, akkor a gyermek is hajlamos lehet arra, hogy ugyanezt a mintát kövesse. 

Kapcsolati tényezők 

A munkaalkoholizmus kialakulásában szerepet játszhatnak a kapcsolati problémák is, például a konfliktusok a családban vagy a baráti körben. Ilyenkor az érintett a vitás kérdések elől inkább a munkájába menekül. 

Többen nem kapnak megfelelő elismerést a saját környezetüktől, ezért a munkájuk révén szeretnének megbecsülésben részesülni, a sok fáradozás pedig nagy valószínűséggel meg is hozza a gyümölcsét.

Munkahelyi környezet 

A munkahelyi stressz, a terhelés és az elvárások is hozzájárulhatnak a munkaalkoholizmus kialakulásához. Ha valaki folyamatosan túlzott munkaterhelésnek van kitéve, az kevésbé lesz képes arra, hogy ebből a helyzetből kiszálljon. Sőt még többet fog dolgozni, hogy megfeleljen a magas követelményeknek. 

Személyes tulajdonságok és stresszkezelési stratégiák 

Az egyéni tulajdonságok, például a ­perfekcionizmus vagy a munka­mánia, valamint a nem hatékony stressz­kezelési stratégiák is hozzájárulhatnak a munkaalkoholizmus kialakulásához.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Mi segíthet? 

Az első lépés az, hogy az érintett felismerje és elfogadja, hogy túlzottan elkötelezte magát a munkája mellett, és hogy ez káros hatással van az egészségére, valamint a személyes életére, a kapcsolataira. Fontos, hogy az érintett ne egyedül próbálja meg megoldani a problémát. Keressen fel egy függőségekkel foglalkozó szakembert, aki ebben tapasztalattal rendelkezik. Lényeges megtanulni hatékonyan kezelni az időt, és kialakítani a határokat a munka és a magánélet között. Ez magában foglalhatja a prioritások meghatározását, a hatékony időgazdálkodási technikák alkalmazását, valamint a munkaidő és a szabadidő szigorú elkülönítését. 

Érdemes a segíteni kívánó családtagok, barátok vagy kollégák támogatását igénybe venni. Ezek a kapcsolatok segíthetik megtalálni az elveszett egyensúlyt. 

A munkaalkoholizmus kezelése hosszú folyamat lehet, általában magában foglalja a munkahelyi stresszkezelési technikák megtanulását, a munka és a magánélet közötti egyensúly kialakítását, de közel sem ilyen egyszerű ennek a mentális betegségnek a kezelése. Gyakran nagyon erős érzelmi késztetés húzódik a háttérben, amelynek mélyén az önbecsülés, az önelfogadás, az önszeretet témakörei húzódnak.  

A személyközpontú terápia hangsúlyozza az egyén belső erőforrásainak és szándékainak tiszteletben tartását, és segít az érintettnek felfedezni és kifejezni az érzéseit és a szükségeit. Segíthet neki abban is, hogy megtalálja az egyensúlyt a munka és a magánélet között, valamint abban, hogy megtanulja önmagát kifejezni és elfogadni. Ha a munkaalkoholizmus hatást gyakorol a családi kapcsolatokra is, akkor pár- és családterápiára is szükség van, amely által javulhat az érintett és a családtagjai közötti kommunikáció, kialakulhatnak a határok, és helyreállhat az egészséges dinamika. 

Az érintettnek azzal is szembesülnie kell, hogy a társával, a családjával mit tesz a szenvedélybetegsége, szerettei hogyan élik meg mindezt. 

Hiszen a munkaalkoholista párkapcsolatában mindig hárman vannak: az érintett, a társa és a munka. 

Olyan ez, mint egy szerelmi háromszög, amelyben az érintett a munkát választja a párja helyett. Családtagként az első és legfontosabb lépés visszajelezni a problémát, hiszen anélkül az érintett nem fogja tudni, hogy baj van, és azt sem, hogy az, ahogyan él, kóros. Amennyiben a munkamániában szenvedő ember magára ismer, fontos, hogy mielőbb kérjen szakmai segítséget, hogy megtarthassa a családját és az egészségét.  

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Hogyan zajlanak a hétköznapok egy olyan családban, ahol a szülők hét gyermeket nevelnek? Miért számít még mindig tabunak a nők harmadát érintő perinatális veszteség? Milyen változást hozhat a szülői gondoskodás nélkül maradt gyerekek életébe, ha olyan nevelőszülőkhöz kerülnek, akik valóban szerető, meleg otthont tudnak teremteni? És milyen segítséget kaphatnak a mentális problémákkal küzdő tizenévesek és családtagjaik? Többek között ilyen témákkal foglalkoztak a Média a Családért és a Külhoni Média a Családért díj idei jelöltjei.

A 2007-ben alapított Média a Családért díj célja, hogy a család ugyanolyan hangsúlyos szerepet kapjon a médiában, mint a való életben. Ahogy az előző években, úgy idén is azokat a magas szakmai színvonalon készült, nyomtatásban és online felületeket megjelent cikkeket, illetve rádió- és televízióműsorokat jutalmazzák, amelyek középpontjában a családok állnak. 

„A jó újságíró bátor ember. És most nem a tűzvonalban járó vagy provokatív kérdéseket feltevő riporter merészségére gondolok, hanem arra a bátorságra, amellyel egy-egy szerző előfeltevésein vagy félelmein túllépve megmerítkezik mások nehézségében, örömében, sorsában, vállalva, hogy mindez a saját életére is visszavonhatatlanul hatással lehet. És ha ezt szakmája minden tudásával olyan cikké vagy műsorrá formálja, hogy az mások életében is változást hozzon, akkor ez a bátor ember jó újságíró is. A médiának és a család témájának nagy szüksége van ilyen kollégákra. Őket szeretnénk megmutatni” – mondja Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője, a szakmai zsűri tagja. 

A Média a Családért Alapítvány szakmai zsűrije az elmúlt tizenkét hónapban egy-egy hazai és külhoni cikket, rádió- és televízióműsort választott ki, amelyeket a Képmás magazinban és az alapítvány honlapján is bemutattak. Az így kiemelt kétszer 12 jelölt közül kerül majd ki az a két győztes, aki elnyeri a 2024-es Média a Családért, illetve Külhoni Média a Családért díjat. Az elismeréseket ünnepélyes keretek között, 2025. január 23-án adják át.

A szakmai zsűri mellett a közönség is szavazhat a mediacsaladert.hu oldalon – a két kategórián belül több jelöltre is leadhatják a voksukat 2025. január 10-ig. Az olvasók, nézők által legjobbnak tartott hazai és külhoni jelölt elnyeri a közönségdíjat és az azzal járó 400 ezer forintos jutalmat. 

A magyarországi Média a Családért díj főtámogatója a Magyar Telekom, a Külhoni Média a Családért díj a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával valósul meg. A közönségdíjakat az MBH Bank támogatja. 

Magyarországi zsűritagok:

Prof. Dr. Aczél Petra, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára

Gáspár Monika, a Librettó vezető szerkesztője, M5 (MTVA)

Király Eszter újságíró

Martí Zoltán, a 777 alapító-főszerkesztője

Mohay Bence, az M4 Sport műsorvezetője

Molnár-Bánffy Kata kommunikációs szakember, a Képmás Kiadó és a Salt Communications ügyvezetője

Szilvay Gergely, a Mandiner főmunkatársa

Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője

Külhoni zsűritagok:

Csinta Samu újságíró, közíró (Erdély)

Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója (Kárpátalja)

Molnár Judit, a Ma7 médiacsalád főszerkesztője (Felvidék)

Tóth Lívia, a Hét Nap hetilap főszerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének alelnöke (Délvidék)

További információ: 

www.mediaacsaladert.hu

https://www.facebook.com/mediaacsaladert