Varjúdombi mesék

Életem első vizuális traumájaként a magyar televízióban esti meseként vetített Varjúdombi mesékre emlékszem. Érdekes módon a kortársaim többsége is ezt vágja rá, amikor érdeklődöm, hogy ők mitől féltek először. Már amikor a főcímzenéje/szövege felhangzott, baljós hangulat uralkodott el a szobán és gyermeklelkemen – alig vártam, hogy a tagbaszakadt papírmasé figurák eltűnjenek a képernyőről, és véget érjen az aznap esti nyomasztás. Ha előbányászunk epizódokat a YouTube-ról, láthatjuk, hogy az alkotók biztosra mentek: már a címekben is rendre felbukkan egy-egy lehangoló kifejezés, úgymint „pórul járt”, „elmaradt”, „magányos”, „mindig fázó”, „kísértet” stb. Ideális hangulat elszenderedéshez.

A Mesemondó

Ez viszont zseniális volt, imádtam! Persze más műfaj, más korosztálynak, ám az előző ellenpontjaként a brit The Storyteller (nem keverendő az Andersen-féle Mesemondó-sorozattal) leginkább arra példa, hogy jól is lehet borzongatni.

A John Hurt által alakított, kandallónál mesélő manószerű öregember és a sztorijain hüledező kutyája szombat délelőttönként leadott komor rémtörténetei a reggeli kakaóm mellé pont passzoltak.

A gazdagon adagolt misztikumnak függőjévé váltam, sajnáltam, amikor vége lett. Egy korabeli fantasy-sorozat volt lényegében, akkoriban élethűnek ható, egyszerre varázslatos és horrorisztikus lényekkel, fura és képtelen regékkel, mondákkal, mesékkel. Elmaszkírozott élő szereplőkkel, parádés szinkronnal.

A hegy gyomrában

Nem tudom, az új-zélandi alkotók mely célcsoportnak szánták ezt az 1981-es fantasztikus thrillert, ám az biztos, hogy aki vasárnap reggeli matinéként gyerekeknek műsorra tűzte a magyar tévében, enyhén szólva túltolta a biciklit. A sokkoló széria csupán nyolc részt számlált, de akkor örökkévalónak hatott a minden elképzelhetőnél nyomasztóbb légkörével. Főleg, hogy a főhős ikerpár pont velünk, nézőkkel egyidős volt, és ők keveredtek a vidéki vakációjukon az akkor általunk még nem ismert Stephen King agymenéseivel vetekedő rémségkavalkádba. Aki Wilberforce-ék neve hallatán megborzong, az tudja, miről beszélek. Technikailag ma már mosolyogtató lehet a mű megvalósítása, ám az atmoszféra akkor a szót is belénk fagyasztotta, tán ezért nem mertük senkinek jelezni, hogy kapcsoljon át másik adóra.

Twin Peaks

Újabb sorozat, igaz, ez már egyértelműen felnőtteknek szóló, aminek a hátborzongató voltát az egész generációnk emlegeti. Nincs köztünk, akire így vagy úgy ne hatott volna az 1990-ben indult misztikus krimiszéria, akiből ne váltana ki valamilyen emléket a filmben meggyilkolt Laura Palmer neve vagy a legfélelmetesebbre sikeredett BOB karaktere.

Érdekesség, hogy ő nem is szerepelt volna a történetben, az alakítója, Frank Silva díszletmunkásként dolgozott a forgatáson, ám a rendező David Lynch kiszúrta magának a kísértetiességét, és kreált neki egy szerepet, ami aztán kultikussá vált.

Nem tudom, utólag örüljek vagy sajnáljam, hogy tízévesen a szüleim mindig gyorsan aludni küldtek, amikor felcsendült a Twin Peaks főcímzenéje, ahogy azt sem értem, a kortársaim hogyhogy mégis mind látták ezt a mesteri ámokfutamot – azt hiszem, ez is egy örök, rémisztő rejtély marad.

Támadók a Marsról – és máshonnan

Eddig tévésorozatokról volt szó, most váltsunk jegyet a nyolcvanas évekbeli mozikba is! A sci-fik közül nem lehetett előre tudni, melyik „csak” tudományos-fantasztikus, és melyik fog évekre szóló parákkal megajándékozni. Egyes barátaim utóbbi szempontból a Harmadik típusú találkozásokra vagy épp az eredeti Alien-szériára esküsznek. Azt sem kétlem, hogy az E.T., a földönkívüli a maga örökérvényű mondanivalójával, vagy a paródiaszerű Szörnyecskék is lehetett ijesztő. Ám nekem a Támadók a Marsról hozta el az aha-élményt. Ma már biztosan ez is röhejes lenne újranézve, de miután alsós általános iskolásként láttam, hónapokig nem mertem este elhúzni a sötétítőfüggönyt a szobámban, nehogy azt lássam, hogy a házunk előtt egy űrhajó landolt. A filmben ugyanis ez nagyon rosszat jelentett. Ráadásul nem volt a történetnek megnyugtató lezárása, így az elmémben folytatódott.

Óvakodj a pszicho-horroroktól!

A nyolcvanas évekbeli klasszikus horrorokat – amelyek feelingjét az akkori sci-fikével együtt parádésan visszahozza napjaink méltán népszerű Stranger Things című sorozata – napestig lehetne sorolni (és ha lemenne a nap, megint elkezdhetnénk rettegni is tőlük). A teljesség igénye nélkül: A dolog, A massza, A légy, Gyerekjáték, Változó állapotok, Kedvencek temetője, a Rémálom-sorozat Freddy Kruegerrel.

Ezek jó részét kicsiként nyilván még nem láthattuk, de akkor is egymásra licitálva meséltük róluk, hogy a „nagyok” szerint mi minden szörnyűség történik bennük, mert az vagány volt.

Amit viszont láttunk is, mert papíron vígjátéknak számított, ám egy hideglelős kisugárzású albínó figura is szerepelt benne, az az Óvakodj a törpétől. Nos, nem kívánom vissza. Ebből is látszik: már akkoriban sem a véres filmek rémisztették igazán az embert, sokkal inkább a pszichéjére hatók.

Kaland, (halálos) árnyék, kockázat

Az inkább mesés, mintsem félelmetes képregényeket (Az idő urai, Batman stb.) leszámítva könyvekből az igazán hajmeresztők már tizenévesen kerültek a kezembe, amikorra valamelyest felkészült voltam a „támadásukra”.  Felkészítettek rájuk a rendre karácsonyra kapott, megtörtént, titokzatos eseményeket összegyűjtő kiadványok – Amire nincs magyarázat és folytatásai –, valamint a Kaland, játék, kockázat című lapozgatós játékkönyvsorozat részei. Mára utóbbi is modern nevet kapott: fighting fantasy. Tegye fel a kezét, akinek ismerős A gyíkkirály szigete, A skorpiók mocsara, A Hóboszorkány barlangjai vagy A káosz fellegvára (utóbbi a kamaszkori szobámról is szólhatott volna, ahol olvastam)! Azért ilyeneken edződve is le tudott taglózni az első Stephen King-kötet, amely a kezembe került, a Halálos árnyék.

Az is biztos, hogy rajongtam a vidámparkban a szellemvasútért, és harmadikos általános iskolásként farsangon King Kongnak öltöztem, egy Barbie baba ült a tenyeremen. De teljesen más volt a vizuális ingerküszöböm, mint a mai gyerekeké, főleg a fantáziámra hagyatkoztam, a képzeletem kerekítette még ijesztőbbé – vagy szelídítette le – a mostaninál egyszerűbb képi világú történeteket bármelyik műfajban. Nem tudom, ha ismerjük Venomot, mi hány évesen ijesztgettük volna egymást vele. A legjobbnak viszont ma már azt tartanám, ha a hétköznapokban egyáltalán nem viselnénk maszkot (volt belőle elég a járvány alatt), és a gyerekeket is erre biztatnánk. Csak elsőre hangzik rémisztőnek.

A rendőrök sem akarták elhinni

A ma a Szent Imre Keresztény Általános Iskolának helyet adó akkori lánykollégium épületébe azon a hideg estén 22 óra körül, lámpaoltás után két fiú sétált be: a tervet régóta dédelgető 18 éves Pintye András és a testvéréhez már csak bajtársiasságból is csatlakozó 17 éves Pintye László. Kabátjuk alatt, illetve zsebükben többek közt azokat a fegyvereket – egy gépkarabélyt és egy pisztolyt – rejtették, amelyeket a határőrség balassagyarmati parancsnokságán dolgozó édesapjuk, az akkor 42 éves idősebb Pintye András alezredes munkahelyéről tulajdonított el azon a héten az ifjabbik András.

A kollégium első emeletén húsz, a téli szünetről már visszatért lányt találtak, akiket egyetlen szobába, a 14-es számúba tereltek, ahol aztán a túszejtők és a túszok csaknem öt teljes napot töltöttek együtt.

A bűneset híre úgy jutott ki az épületből, hogy még az első éjszaka folyamán öt lánynak – a mosdóba kikéredzkedve és a földszinti ebédlő ablakán át kisurranva – sikerült megszöknie és az utcán két járőrtől segítséget kérnie. A rendőrök először nem vették komolyan őket, ám a kollégiumba bejutva nemcsak szembetalálkoztak az egyik túszejtővel, hanem a fiúk a szobába zárkózva az ajtón keresztül rájuk is lőttek, így egyértelművé vált: annak, ami zajlik, a fele se tréfa. Közben még egy lány meg tudott lépni, így tizennégy túsz rekedt az akkor már bútorokkal eltorlaszolt ajtajú 14-es szobában.

Szüleiket semmibe vették

Miután a fiúk a helyszínre érkező rendőrkapitánynak két lány kivégzésével fenyegetőztek, a belügyi vezetők Biszku Béla személyes közbenjárására szükségállapotot rendeltek el a városban, és magukhoz rendelték az ügyet. A testvérek eközben egy lefüggönyözött autóbuszt követeltek maguknak két sofőrrel és további fegyverekkel, hogy a budapesti reptérre hajtsanak a túszokkal, akiket szabadon engedtek volna, miután felszállhatnak egy Ausztriába vagy más nyugati országba induló repülőre.

Az útjukhoz egymillió amerikai dollárt, százezer nyugat-német márkát és négyszázezer svájci frankot követeltek egy olyan – Kádár János által is aláírt – papírral, amely szerint az államvezetés önként adta át nekik a pénzt.

A követeléseik teljesítésére többszöri módosítás után január 12. pénteket jelölték meg határidőnek, ám a hatóságok korántsem a követelések teljesítését, hanem előbb a túszejtők jobb belátásra bírását, majd, miután ez nem jött össze, legalább az egyikük kiiktatását kezdték előkészíteni. Mesterlövészeket is rendeltek Balassagyarmatra, akik a szemközti épületekben foglalták el állásaikat. A belügy ezzel együtt tanácstalan volt, reális terv nem született a túszok kiszabadítására és a patthelyzet feloldására. Az sem segített, hogy a fiúk szülei a helyszínre mentek – a fivérek még dr. Samu István pszichiáterrel is előbb voltak hajlandók tárgyalni, mint velük, igaz, az orvos is csak a szobáig jutott, megoldásig nem.

Összekuszálódott viszonyok odabent

A központi pártvezetés szigorú hírzárlat alatt tartotta (volna) az eseményeket, ám azok szájról szájra terjedtek, a város lakóit felháborította, ami történik. A szobában lévők hol éheztek-szomjaztak, hol – mivel a fiúk már a mosdóba sem engedték ki a lányokat, mivel a hatóság a folyosón készenlétben állt – vödörbe, illetve az ablakon kifelé végezték el a dolgukat. Ha valaki el tudott aludni, felébresztették, térdepeltették, vagy matrac nélküli ágysodronyra fektették. A fivérek fizikai erőszakot nem követtek el a lányok sérelmére, akik Lászlóval közvetlenebb viszonyba kerültek, mert ő a bátyjánál megértőbbnek tűnt. Próbálták újra és újra a maguk oldalára állítani, ám nem volt hajlandó „elárulni” a testvérét.

A szobában a hangulat időnként abszurd fordulatokat vett: volt, hogy még nevetni is tudtak kínjukban az áldozatok, volt, hogy beszélgettek fogvatartóikkal, vagy valamelyik lány közelebb került Lászlóhoz.

Egy másik lány állítólag András szerelme volt, de korábban visszautasította, egyes feltételezések szerint ezért is épp ezt a kollégiumot szemelte ki az idősebb Pintye fivér a terve végrehajtásához.

A hatóságnál időközben szovjet javaslatra felvetődött, hogy altatógázt szivárogtassanak a helyiségbe, de ezt végül elvetették, mert féltek, ha nem jól sül el az akció, lövöldözésbe vagy tragédiába torkollik. Lehallgatókészüléket viszont sikerült a szobába juttatni, így a rendőrök hallották, mi történik odabent. Január 9-én egy lány nem bírta tovább, és kiugrott az ablakon, csonttörésekkel szállították kórházba. László az ajtón keresztül vagy a folyosóra kilépve tárgyalt a hatóságokkal, de a követeléseikből ő sem engedett. Eközben a Pintye házaspárt – a kialakult lincshangulat elől – kimenekítették a városból.

Kép

Balassagyarmat központja 1974-ben − Forrás: Fortepan/UVATERV

Végkifejlet és büntetések

Január 11-én a túszejtők kiengedtek vízért egy lányt, akinek sikerült kereket oldania, így a túszok száma tizenkettőre csökkent. László egy meggondolatlan pillanatban négy lövést adott le a szemközti tanácsháza épületére, de senki sem sérült meg. Január 12-én őt ismét kihívták a folyosóra tárgyalni, miközben Andrást egy teherautó hangos beindításával csalták volna az ablakhoz, hogy lelőhessék. A kísérlet ekkor még kudarcba fulladt, később azonban András – különösebb indok nélkül – egyszer csak az ablakhoz lépett. Ekkor a mesterlövészek három találattal – a jobb kezén, a hasa jobb oldalán és a mellkasán – leterítették. A lányok elindultak kifelé a szobából, és Lászlót a folyosón letartóztatták.

A sértettek alultáplált, kiszáradt állapotban, emésztési, idegrendszeri problémákkal kerültek kórházba. Volt, aki sosem beszélt a történtekről, más Hatala Csenge írónak évtizedekkel később megnyílt, így születhetett meg a Hírzárlat című kötet. Az állampárt nyilván próbálta bagatellizálni az eseményt, mivel az a Pintye szülők beosztása és a hatóságok hosszas tehetetlensége miatt kínos volt nekik.

Az áldozatokkal sem bántak empatikusan, kihallgatásuk során is nyomást gyakoroltak rájuk, hogy az elvárt vallomást (ne) tegyék meg, sőt egyesek a lányokat is hibáztatták a történtekért.

András a helyszínen azonnal életét vesztette, Lászlót pedig a bíróság 15 év börtönbüntetésre ítélte. További négy fiatalt, a túszejtők barátait, akik előzetesen tudtak a tervről, de nem akartak részt venni a végrehajtásában, már a túszdráma alatt letartóztatták, 8 hónap és 4 év közötti szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletek 1973. május 7-én emelkedtek jogerőre.

Karriermánia, szeretethiány

Idősebb Pintye Andrásról a Hírzárlat című könyvből megtudjuk, hogy a karrierje építése és a pohár gyakori emelgetése mellett kevés ideje jutott a gyereknevelésre. Fiait a fegyverek használatára azért megtanította. Úgy kerülhetett párttitkári pozícióba, hogy az 1940-es évek végétől a magyar tisztikar lecserélődött, az addigi tisztek helyére többnyire szegény sorból származó, iskolázatlan fiatalokat válogattak, hogy a szovjet igényeknek is megfelelő pártembereket faragjanak belőlük. András is cselédsorból került a kommunista pártba, miután elvégezte a Sztálin Politikai Akadémiát, majd kitüntetéseket kapott, továbbtanult, csak hétvégente tartózkodott otthon, gyerekeit alig látta. Felesége számára is fontos volt a hatalom és a karrier, ő is a járási pártbizottságnak dolgozott.

Egyik legjobb barátja szerint ifjabb Andrásnak mindig fájt, hogy hiába várta a szülői szeretetet, nem foglalkoztak vele, a szülei csak anyagilag támogatták.

Állítólag szavajárása volt, ha az apja szóba került, hogy „B­­­­­­­… meg a száz forintját, nekem nem a pénz kell”. Egy másik ismerős szerint a Pintye fiúk szabadon és rendszertelenül éltek, András gyakran összetűzött másokkal, szeretett feltűnést kelteni. Lobbanékony volt, öntörvényű és érzéketlen, nem érdekelte a jövő. Az iskola világát ellenségesnek érzékelte, majd a munka világát is idegennek érezte, ezért gyakorta kereste a balhét. Egy kiránduláson értékes könyveket lopott el a Pannonhalmi Apátság könyvtárából, egyszer pedig betört a szomszédaihoz, és háromezer forintot zsákmányolt. A balhékból azonban az apja mindig kimentette, pedig ha nem tette volna, nem történik meg a nagyobb tragédia.

Katona helyett bandita

A túszejtésre azért került sor, mert apja megelégelte András magatartását, és elintézte, hogy 1973. január 8-án bevonuljon katonának. A fiú ekkor döntötte el, hogy Nyugatra disszidál, vagy inkább meghal, csak ne kelljen az elvárások szerint élnie. Kint is bűnözésre készült, további túszejtésekkel tervezett pénzt keresni, illetve apjától szerzett államtitkokat adott volna el a nyugati országoknak.

László nem értett egyet bátyja viselkedésével, nem akart rá hasonlítani, de kiállt mellette. Őt barátai mókamesterként tartották számon, szerepjátszási hajlammal. Vitázni is szoktak vele, mert sokat olvasott, tájékozódott a világ dolgairól, ám igazának ellenkezőjéről meggyőzni nemigen lehetett.

„Apámnak emlegettük, hogy ha nyugaton olyan rossz az élet, akkor miért nem onnan szöknek ide? Nem tetszett neki” – emlékezett vissza ő maga arra, hogy gyakran családon belül sem értettek egyet.

Végül a két testvér olyan bűncselekményt követett el, amilyenre sem addig, sem azóta nem volt példa Magyarországon. A balassagyarmati túszdrámát akkoriban banditizmusként értelmezték, hiszen a terrorizmus ismeretlen fogalom volt Magyarországon, büntetőjogi kategóriaként sem létezett.

Nem tér vissza a hullámok közé

László börtönéveit kimagasló munkavégzés és tanulmányi eredmények, kifogástalan magatartás jellemezte, lényegében példaképpé vált a többi elítélt előtt. Szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd befejezte a gimnáziumot. 11 év és 3 hónap után, 1984-ben feltételesen szabadult, gépszerelőként dolgozott, majd autószerelőknek végzett szervizelést. Testvére sokáig ismeretlen helyen lévő hamvait Hatala Csenge kutatta fel és juttatta el hozzá. Az elszánt írónak sem volt könnyű megtalálnia, mert nevet változtatva családot alapított, és jelenleg is az ország másik felében él, Balassagyarmatra sosem tért vissza.

„Azt mondták, nem mehetek vissza oda, s a régi ismerősök közül senkivel nem tarthatok kapcsolatot… De gyakran gondoltam [Gyarmatra], hiszen ott nőttem fel. Érdeklődtem, de soha nem mentem vissza…

[Ez nekem olyan, mint amikor] valaki áll a tenger partján, nézi, ahogy hullámzik a tenger, és azt mondja: »de jó lenne a hullámok között lenni«, mégsem megy be a vízbe.

Az embernek sok minden eszébe jut, mégsem teszi meg… Nincs meg a bátorságom, hogy odamenjek. A szívem megállna” – vallja a Hírzárlat című könyvben, amely részletesen, hitelesen és izgalmasan meséli el a bő fél évszázada történt túszdráma történetét és hátterét a jelenlévők elmondásai alapján.

A bross? Köszönöm, még a nagymamámé volt… Tudja, reggel történt egy kis baleset. Indulás előtt, amikor felemeltem a babát, hogy betegyem a kiságyba, már bukott is! Ha nekifogtam volna átöltözni, biztos lekésem a buszt, inkább megoldottam. Mostanában úgyis sok váratlan helyzethez kell igazodnom. 

Látom, önnek is vannak gyerekei. Ez Görögországban készült? Nagyon szép család! Tízéves és három hónapos? Akkor önnek is ismerős a helyzet. 

A büfében találkoztam az ügyvezető asszony asszisztensével, aki említette, hogy ez egy olyan munkahely, ahol a vezetőknek is néha „meg kell ragadniuk a sittes zsákot”. 

A terem átrendezése vagy a súlyos dobozok cipelése nekem egyáltalán nem jelent gondot, naponta többször kell emelnem babakocsistól a gyereket, guggolásból simán megvan a 30 kiló. 

Tudom, hogy több projektet kell párhuzamosan vezetni, ez nem jelent nagy változást, hiszen az egész életem egy nagy multitasking. Korrepetálni matekból, megmenteni a félig odakozmált tejbegrízt, miközben egy egyéves használ mászókának? Nem probléma! Anyaként megtanultam hatékonyan rangsorolni a feladataimat, ami azt jelenti, hogy a munkahelyemen sem okoz majd gondot, hogy a legsürgősebb, legfontosabb kihívásokra koncentráljak. 

Vicces, hogy ezt mondja, én egyébként elég jól bírom a munkát! Gyakran kellett éjszaka kelnem, hogy elvégezzem a feladataimat, amikhez komoly felelősség társult. Bármilyen napszakban és egészségügyi állapotban képes vagyok tenni, amit tennem kell! Tőlem aztán nem fog olyat hallani, hogy „nem tudom befejezni”.

Köszönöm, hogy említette a türelmet! Úgy gondolom, sokat fejlődtem ezen a fronton…

Legutóbb is fél órán át elálltuk a játszótér kijáratát, mert a gyerek „Én! Én! Én!” felkiáltással dolgozott a zár kiakasztásán, miközben a térdemen egyensúlyozott. 

Hiába matat már tíz perce, ilyenkor nem lehet kivenni a kezéből, mert abból világvége lesz, ráadásul mikor fejlődik, ha mindent megcsinálok helyette? Nincs igazam? Végig szelíden asszisztáltam az ügyködését. Bezzeg pályakezdő koromban! Mindenen felcsattantam... De mára megtanultam jobban szabályozni az érzelmeimet.

Tudom, hogy nem csak rajtam múlik, hogy egy feladat milyen gyorsan halad, és nem minden probléma oldódik meg azonnal. Van, hogy egy kollégának többször el kell magyarázni valamit, de higgye el, ha valaki képes hónapokon át minden egyes nap ugyanazt a Bogyó és Babócát felolvasni, bármilyen munkahelyi kihívást teljesít. 

Úgy gondolom, hogy a tapasztalataim itt is kifizetődők lehetnek: legyen szó hosszú távú, bonyolult projektek vezetéséről, adminisztratív feladatokról vagy végtelen megbeszélésekről, képes vagyok a céljaimra koncentrálni. 

Hogy tíz fős csoportot kellene irányítani? Állítólag jó csapatjátékos vagyok! 

Egyik legfőbb erényem a szolidaritás: ha egy kollégámnak beteg lesz a gyereke, vagy el kell szaladnia érte, rám biztosan számíthat ezekben a helyzetekben. 

Ó, én nagyon szívesen veszek részt a tárgyalásokon! Ezen a területen is rengeteget fejlődtem, legutóbb is sikerült elsimítanom egy olyan nézeteltérést a kiscsoportosok között, amiből majdnem verekedés lett. Megtanultam megfigyelni és megérteni mások szükségleteit, jól kezelem a kirohanásokat, együttérzően tudok hallgatni, határozottan és következetesen érvelek, miközben a kompromisszumok felé terelem a tárgyaló feleket.

Hogy mindezek fényében mi a legnagyobb erősségem, amire az elmúlt években szert tettem? Hogy lettek gyerekeim.

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

Nem „zöldmezős” beruházásként épülhetett

„Fogadalom és felajánlás keretében, nem szűnő imádságok közepette önmagát és országát az isten- szülő, mindenkor szűz Mária oltalmába ajánlotta.... hogy a védelmében rejlő irgalmat minél inkább el- nyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanazon mindenkor Szűz dicsőséges nevére nevezetes és hatalmas, csodálatos művű bazilika építtetésébe fogott…” – Szent István király Nagy legendája ekképp számol be a magyarság számára olyannyira fontos székesfehérvári Szűz Mária Bazilika építéséről. 

A magyar királyság szakrális központjában koronázták meg 1000 és 1527 között minden királyunkat (szám szerint 38-at), 15 (esetleg 16) uralkodónk találta meg itt végső nyughelyét, 1083-ban pedig István királyt (+1038) és Imre herceget (+1031) is itt avatták szentté. 

De vajon milyen lehetett ez a különleges templom, amely létezésének hatszáz éve egybefonódik Magyarország történelmével? 

A téma egyik legavatottabb szakértője Szabó Zoltán építész-történész az 1980-as évek közepétől vesz részt az egykori bazilika területén folyó ásatásokban, szorosan együttműködve Kralovánszky Alán régésszel, aki a hatvanas évektől kezdve gyakorlatilag újra feltárta a teljes romterületet. 

Szabó Zoltán teóriája szerint – amiről a Koronázó Bazilika Baráti Társaság két évvel ezelőtti konferenciáján beszélt részletesen – István nem „zöldmezős” beruházásként építette fel a Szűz Mária Prépostsági templomot, annak a helyén ugyanis több épület már állt: egy feltehetően az 5. századból származó, római kori aula és egy oktogon, egy ókeresztény mauzóleum, amelynek közepén helyezhették el azt a római kori szarkofágot, amelyből aztán jóval később, a 11. század vége felé Szent István – általunk ismert – szarkofágja lett. 

A koronázótemplom első nagy feltárását vezető Henszlmann Imre 1862-ben a már említett aularészen találta meg a terület legmélyebben fekvő sírját, ami akár Géza fejedelem nyughelye is lehet, hiszen ez a római korai épület feltehetően az ő idejében vált keresztény templommá. 

A régi épületek felhasználását, összeépítését bizonyítja az is, hogy a román stílusú templom kialakításához igen sok római kori követ, kőmaradványt, sőt oszlopokat használtak fel, s ezek az építőanyagok jóval keményebbek voltak, mint a bazilika gótikus kori átépítésekor felhasznált kövek. 

István tehát 1000 és 1018 között építette fel a Szűz Máriának szentelt templomot, s ezt követően, egy újabb fázisban bővítették háromhajóssá az épületet, amely a régészek, művészettörténészek mai tudása szerint igen tekintélyes alapterületű, de nem túl magas templom volt. 

Tűzvészek és koronázások 

A XII. században aztán számos tűzvész pusztított a templomban, amelyek szinte mindig komoly szerkezeti károsodással jártak, így szükségszerű volt a bazilika megerősítése, átalakítása. A cél ekkor már Szent István kultuszának, a zarándoklatoknak az erősítése volt. A földszint fölé oldalkarzatokat építettek, ezeket már támpillérekkel és boltozással kellett megerősíteni, a tetőt ólommal fedték. A XIV. századra kialakult a magyar koronázás rendje: törvényesen csak az lehetett uralkodó, akinek Szent István templomában helyezte a fejére a koronát az esztergomi érsek: az egyre növekvő épület ekkor élte meg második gótikus átépítését.

Mivel a XV. századtól már egyre több írásos forrás mutatja be a magyar királyság szakrális központját – értékes ereklyékről, oltárokról, kápolnákról beszámolva –, ez az az a kor, amelyet a leghitelesebben lehet rekonstruálni. Ezt az időszakot tárja a látogatók elé a székesfehérvári Koronázó Bazilika Nemzeti Emlékhely Látogatóközpontjában nemrég megnyílt kiállítás, amelyen Szabó Zoltán rekonstrukciói mutatják meg, milyen lehetett legszebb korában a hatalmas épületegyüttes.

Kép

Kép forrása: Koronázó Bazilika Baráti Társaság Facebook oldal

Háromméteres pillérek és hatalmas főhajó

Az István-kori bazilikában még egészen karcsú, 80-85 centis oszlopok tartották a főhajó két oldalán az árkádokat, ám az átépítések során – Zsigmond idejére – ezek a pillérek már hatalmas, három métert meghaladó átmérőjű tömbökké nőttek, ami mutatja, milyen hatalmas templommá vált ekkora a székesfehérvári koronázóbazilika. 

Az épület főhajója Mátyás idején közel 18 méter széles volt, ami teljesen egyedülállónak számított a középkori Európában. 

A XI. század Európában a földrengések kora volt, ami elsősorban a környező országok feljegyzéseiből tudható: hihetetlen gyorsasággal követték egymást a földmozgások, amik állandó veszélyt jelentettek az olyan nagy fesztávolságú épületekre, mint amilyen a bazilika is volt. Egy-egy földrengés miatt a templom bármelyik része megmozdulhatott, bedőlhetett. Ezért erősítették, „hizlalták” a pilléreket évszázadokon át, ám a bazilika két odalának süllyedése, mozgása ettől még egyenlőtlen maradt.

A feljegyzések szerint 1443-ban és 1473-ban is földrengés rázta meg a Kárpát-medencét, amelynek során feltehetően a templom is megrongálódhatott, így Szabó Zoltán szerint nem véletlenül fogalmazott úgy Antonio Bonfini – Mátyás király udvari történetírója –, hogy a király „nemcsak helyre akarta állítani az egészet, hanem sokkal nagyszerűbbé is tenni...”

Kép

A kutatások szerint ilyen lehetett a székesfehérvári koronázóbazilika Mátyás korában (metszeti rajz) − Forrás: ÖKK/Simon Erika

Még a városfalat is kibontották, hogy elférjen 

1473 környékén kezdődött a nagyszabású munka, amelybe beletartozott a főhajtó boltozatának helyreállítása is, a szentélybővítés alá pedig – egy szenzációs ötlet alapján – kövekből és betonkeménységűre szilárduló habarcsból hatalmas, másfél méter vastagságú „lemezalapozást” készítettek, ami gyakorlatilag ellenáll a földmozgásoknak. A munkába – miután 1476. szeptember 15-én Nápolyban egybekeltek – bekapcsolódott a király új felesége, Beatrix is, akit fényes küldöttség hozott Székesfehérvárra. 

Az új feleségnek meghatározó szerepe volt a reneszánsz építkezések elindításában, valószínűleg átbeszélte férjével a fehérvári bazilika felújítását is, és arra a következtetésre jutottak, hogy saját, családi sírkápolnát alakítanak ki itt. Ám mivel ez a kápolna már nem fért volna el a várfalakon belül, – a dalmát származású Ludovicus Tubero történetíró feljegyzése szerint – Mátyás megbonttatta annak egy részét. 

Ez – a francia gótikus katedrálisok szentélyéhez hasonló – sírkápolna lehetett talán a bazilika legszebb része, elkészültével a templom hossza elérte a 100 métert! 

A megbontott várfalszakaszt pedig egy félköríves bástyával zárták le, amelynek ábrázolását egy 1601. évi olasz katonai vázrajzról ismerjük. 

Kép

A koronázóbazilika romkertje 1938-ban − Forrás: Frortepan/Adelhardt Márta

Lőporrobbanás vezetett a pusztulásához

1543-ban Székesfehérvárt bevették a török csapatok, s egészen 1601-ig uralmuk alatt is tartották. Ebben az időszakban a templom síremlékeinek többségét lerombolták, a sírokat kifosztották, s a város 1601-es visszafoglalásakor a bazilika egyik tornya – amiben lőport tároltak – felrobbant. Sajnos az egyre romosabb állapotú templom kiváló kőlelőhelynek bizonyult, nemcsak a városfal javításához, hanem az új házak építéséhez is folyamatosan hordták el a köveket. 

A püspöki palota építésének 1800 körüli kezdetén a megmaradt északi kápolnát is lebontották, s az új palota egy része gyakorlatilag ráépült a hajdani bazilika északnyugati felére. A feltételezések szerint éppen ezen a területen állhatott a templom egyik főkapuja, amelynek rekonstrukcióját felépítették a Látogatóközpontban. A főkapu lábazatának egyetlen darabja sincs meg: ha majd egyszer a Püspöki Palota falazatát kutathatják a szakemberek, vélhetően előkerülhetnek a bizonyítékként szolgáló darabok is.

Méltó és élő emlék a koronázóbazilikának

Alig 14 év van hátra Szent István halálának ezredik évfordulójáig. 

Vajon újjá lehet-e építeni a lelkekben, az össznépi emlékezetben és talán a valóságban is Magyarország legfontosabb templomát? 

Október 4-i alakuló ülésén nyilatkozatot fogadott el Székesfehérvár közgyűlése a szent király halálának millenniumára történő felkészülésről. Ebben a képviselőtestület egyhangúlag és ünnepélyesen kinyilvánította, hogy „államalapító királyunk halálának és Székesfehérvárott való eltemetésének ezredik évfordulója városunk történelmének mérföldköve, ezért küldetésének tekinti, hogy a 2038-as esztendőre történő felkészülést előkészítse, megalapozza és elindítsa.” 

A közgyűlés kifejezte azt a szándékát is, hogy a Koronázóbazilika Nemzeti Emlékhelye méltó és élő emléket állítson a hely hazánk életében félezer éven át betöltött meghatározó közjogi és szakrális szerepének, valamint az itt eltemetetteknek.

Egyik kezével adott, a másikkal „ütött”

Éva a cégnél munkatársaival együtt hosszú éveken át hozzászokhatott a munkahelyi bántalmazás különböző formáihoz, leginkább a verbális agresszióhoz, a nyilvános megalázásokhoz a felettesük részéről. A mérgező légkör szinte észrevétlenül a mindennapjaik részévé vált, mondhatni kezdtek beletörődni, hogy a rendszer így működik. Felettesük ordítozásaira, dühkitöréseire sokáig úgy tekintettek, mint a munkájuk kellemetlen velejáróira.

Viselték, hogy a főnökük fő „nevelési eszköze” a megszégyenítés, amivel mások előtt, értekezleteken különösen gyakran élt. Ilyenkor a megalázott kolléga szakmailag és emberileg is megsemmisült a többiek előtt.

„Mi úgy hívtuk egymás között az ilyet, hogy nyilvános kivégzés – mondja Éva. – Hiába jeleztük, hogy velünk így nem lehet kommunikálni, ő mindig újra megtette. Ha bárki mellett kiálltunk, még olajat öntöttünk a tűzre. Én egy nehéz személyes időszakban kezdtem a cégnél dolgozni, s az adott vezető egy ideig toleránsnak mutatkozott, ám amíg az egyik kezével adott, a másikkal ütött. Ezért is volt nehéz felismerni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat. Ráadásul egylégtérű irodában dolgozott az egész csapat, ahol a főnök minden beszélgetésünket hallotta, minden lépésünket nyomon követte. Volt, hogy kivette a kezünkből a telefont, mert nem tetszett neki, ahogy beszélünk, és ő folytatta helyettünk a beszélgetést.” 

A vezető által kreált konfliktusok mellett az átláthatatlan szabályok, a nem egyértelmű elvárások is hozzájárultak a fojtogató munkahelyi atmoszféra kialakulásához. „Az értekezletekről nem engedett memót írni, ezzel is manipulált, így nem volt bizonyíték, hogy mikor miben állapodtunk meg. Így tudta fenntartani a káoszt, amin aztán uralkodott. Az ember értelmi képességét, szavahihetőségét rendre kétségbe vonta. 

Amikor nyilvánosan, megalázó stílusban lehengerelt, mi lehajtott fejjel ültünk, csak valahogy túléljük, mielőbb szabaduljunk. A sírás az ő jelenlétében is rendszeres volt, ám elintézte annyival, hogy az illető idegileg gyenge, nem bírja a kritikát. 

Ha valakiről péntekig kiderült, hogy rossz munkát végzett, az a hétvégét végiggörcsölte, hogy a hétfői értekezleten vár rá a nyilvános kivégzés.”

Befejezték a „hisztit” – és távoztak

A cégtől soha nem rúgtak ki senkit, mert előbb-utóbb mindenki felmondott a tarthatatlan helyzet miatt. Amikor az érintett csapat egy része külön helyiségbe költözött, Éva szerint a felettesük nehezményezte, hogy a társaság egy része fölött elveszti a napi szintű kontrollt. A feszültség abban „robbant”, hogy amint az egyik kolléganő ráírta a nevét a költöztetésre váró székére és lámpájára, a vezető torkaszakadtából üvölteni kezdett vele. Éva úgy érezte, teljes mértékben a bántalmazó lelkiállapotától függnek már, így valamit lépni kell. Elhatározta, hogy – mivel addigra már coach és mediátor képesítéssel is rendelkezett – megpróbál változást elérni. Javaslatokat tett a konfliktus szabályozott rendezésére, ám a vezetőség ellenállása miatt ezek a kísérletek kudarcba fulladtak.

A felettes nem a problémák megoldására törekedett, hanem manipulációkkal próbálta megőrizni a hatalmát és konzerválni a helyzetet. Éva és kollégái végül közösen léptek fel. „Megbeszéltük, hogy a következő nyilvános kivégzéskor mind a heten felállunk, és kijövünk. Úgy éreztük, hogy együtt lehet erőnk. A főnök azonban ellentámadásba lendült, mielőtt bármit mondhattunk volna. Az eredmény az lett: én szerinte puccsista vagyok, és át akarom venni tőle a hatalmat, az egyik kolléganőm meg a szerencsétlen hülye, aki hisz nekem. 

Ő azt is megkapta, hogy a következő munkahelyén jobban nézze majd meg, kivel barátkozik. 

Ezután írtam egy levelet a felettesünknek, hogy kérjünk külső segítséget, különben nem tudjuk megoldani ezt a helyzetet. Az volt a válasza írásban, hogy fejezzük be a hisztit, szálljunk ki a hintából, nincs itt semmilyen helyzet, csak mi kavarjuk, amúgy is másra kell fókuszálnia. Továbbmentünk a vezérigazgatóhoz, aki az értekezleteken szintén beleláthatott a körülményekbe.”

Az igazgatói segítség Éva elmondása szerint az lett, hogy a csapat tagjai leülhettek egy ismerős coach-csal beszélni, de a beszélgetések csak arról szóltak, a munkavállalók mit tudnak tenni azért, hogy az adott vezetővel továbbra is együtt dolgozzanak, mert az igazgató szerint a szekeret ő húzza, mindenki más a szekéren cserélhető. Még az is elhangzott, hogy miért csak most álltak elő az üggyel, korábban miért nem szóltak. Végül hárman is úgy döntöttek, hogy nem bírják tovább: felmondtak. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az áldozathibáztatás

„A beszélgetések során soha senki nem kérdőjelezte meg a bántalmazások tényét, mindenki ismerte a miliőt, csak azt firtatták, mi mit lépünk. Mi pedig azt sem tudtuk, hova, de onnan már mindenképp el akartunk jönni azután, hogy a vezetőség egyértelművé tette: a bántalmazó felettes mellett áll. A megszégyenítés ráadásul a felmondási idő alatt is folytatódott. 

Miután írtam egy Facebook-posztot arról, hogy szörnyű, hogyha valaki felteszi a kezét, mert bántalmazás érte, arra áldozathibáztatás a válasz, elvették a szerverhozzáférésemet, letiltották a leveleimet, anélkül, hogy ezt közölték volna. 

Még a céges laptopomat sem személyesen vették át tőlem, hogy már ne is találkozzanak velem.”

Éva most, a nyilvánossághoz fordulva nem a személyes ügyét akarja előtérbe tolni, sokkal inkább a jelenséget, amellyel még sokan küzdhetnek rajta kívül, s amelyre megoldásokat kellene találni. „A cég vezetésének fontos lett volna elismernie, hogy nem kompetensek, és megkeresni azt, aki segíteni tud. Én például kivettem volna a vezetőt a mi terünkből, meghagytam volna a feladatainál, de pontos határokat szabva, miként tartsa a kapcsolatot velünk. Majd külső mediátori segítséget kértem volna, hogy mindenkivel beszélve felmérjék a törésvonalakat, futtassanak le tisztázó, békítő, szabályalkotó köröket, aztán jöhet a szervezetfejlesztés. Akik maradtak a cégnél, most még nehezebb helyzetben lehetnek. Ha legalább utólag kialakulna valami védelmi rendszer, akkor már nem hiába álltam fel.”

Évát, aki a jövőben mediátorként szívesen segítene máshol a hasonló konfliktusok feloldásában, hiszen állt már a bántalmazotti oldalon, a Facebook-posztja után privátban sokan megkeresték, hogy ismerik a helyzetet, hasonló cipőben járnak, becsülik őt, hogy ki mert állni magáért. Története rávilágít: az ilyen esetek kezeléséhez komoly szervezeti érettségre, tudatosságra lenne szükség.

Mit lehet tenni, és mit mond a jog?

Megoldási lehetőségként felvetődik a munkavállalóknál etikai kódex bevezetésének szükségessége, amely egyértelműen lefektetné a bántalmazás elleni zéró toleranciát. Megoldás lehetne továbbá visszaélés-bejelentő rendszerek és biztonságos csatornák létrehozása a dolgozók számára, ahol jelezhetik, ha baj van, s ilyen esetben közösségi mediáció, külső szakértők bevonása a konfliktusok kezelésébe. Fontos volna a vezetői kompetenciák fejlesztése is, különös tekintettel az asszertív kommunikációra és az érzelmi intelligenciára. A munkavállalók biztonsága és jólléte nem csupán etikai, hanem üzleti szempontból is lényeges: az egészséges munkakörnyezet nemcsak a dolgozók elégedettségét és teljesítményét növeli, hanem a fenntartható vállalati működés alapját is képezi.

Dr. Sebestyén Andrea zaklatási ügyekre specializálódott jogász, a helyzetvan.hu tematikus közösség szakértője szerint, ha valakit az egyenlő bánásmódról szóló törvény szerinti védett tulajdonsága (neme, életkora, származása stb.) miatt ér bántalmazás a munkahelyén, az egyenlő bánásmód sérelme miatt ma már szinte egyértelmű, hogy perelhet. Ám ha általánosan tartja lelki terrorban a beosztottjait egy felettes, nehezebb jogi lépéseket tenni, megtalálni azt a néhány klauzulát, amikre hivatkozni lehet. 

A Munka Törvénykönyve alapján a munkáltató biztosítja az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit, továbbá a munkavállaló köteles a munkatársaival együttműködni. 

Ezen kötelezettség ernyője alá tartozik az is, hogy tisztelettel fordul mások felé, a másik emberi méltóságát őrizve, szem előtt tartva „közlekedik” a munkatársak között. Mivel a mérgező munkahelyi légkör kialakítása, az emberi méltóság megsértése veszélyezteti a kollégák mentális egészségét, a felettes bántalmazó magatartása fenti rendelkezésekbe ütközhet.

A nyilvánosság is segíthet

„A Munkavédelmi törvény alapján a munkáltatók háromévente kötelesek pszichoszociális kockázatelemzést végezni, amelyben kockázatként az ilyen jellegű viselkedéseknek is meg kellene jelenni, ám ezt sajnos senki nem ellenőrzi – hívja fel a figyelmet a szakértő. – A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 190. számú, Erőszak és Zaklatás Elleni Egyezménye az első olyan nemzetközi jogi eszköz, ami már-már alapjogi szintre emeli a zaklatásmentes munkahelyi környezetet, a tagállamokra bízva, ki hogyan emeli ezt jogszabályba. Minimumszabályokat, követendő irányvonalakat és gyakorlatokat határoz meg a munkahelyi zaklatás és erőszak elleni fellépésre, ezt kellene hazánkban is minél hamarabb ratifikálni a továbblépéshez. De amíg ebben nem történik előrelépés, addig is mielőbb jelezni kell, ha valaki ilyen helyzetbe kerül, hiszen a munkáltató felel a munkavállalókért a munkahelyen.”

A munkáltató fegyelmi eljárásaiba, etikai szabályzataiba a jogász szerint is kívánatos lenne belevenni a munkahelyi bántalmazás elleni fellépés pontos lehetőségeit, és az alapján szankcionálni az elkövetőt vállalaton belül. Vagy akár új, zaklatásellenes szabályzatot készíteni, benne konkrét felelőssel, aki a vonatkozó ügyeket kivizsgálja, illetve, ha kell, mediál, konfliktust kezel az eset súlyosságától függően. Szervezetfejlesztők, pszichológusok már foglalkoznak a jelenséggel, de a jog még csak kullog mögöttük, nem adja meg a felelősségre vonás, a kikényszeríthetőség pontos kereteit. 

Pedig, ha valaki nem tisztelettel fordul a munkatársa/beosztottja felé, a másik emberi méltóságát sérti, azzal is okozhat olyan szintű jogsérelmet, amely maga után vonhatja a munkaviszonya megszüntetését.

A vállalaton belüli szabályrendszer és a munkaügyi bírósági eljárás mellett a nyilvánossághoz fordulás is visszatartóerőt jelenthet, hogy senki se gondolhassa, a bántalmazó magatartás rendben van. A nyilvánosság ereje a jövőben a munkáltatói eljárásrendek kikényszerítésében is szerepet játszhat, és abban is, hogy minden sértett tudja: nincs egyedül, felszólalhat. Mert a munkahelyi bántalmazásról beszélni kell, egyértelművé téve, hogy a jelenségnek egyetlen szervezeti kultúrában sincs helye…

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

Kezdhetném azzal, hogy egy tökéletes világban a heti ebédet a gondosan elkészített menüterv alapján főzzük, de túl jól ismerem ennek a korlátait. Nehéz előre kitalálni, hogy mit fogunk négy nap múlva megkívánni, és mindig közbejön valami – például gyerekünk éppen most változtatja meg az ízlését, és az eddigi kedvencére rá se bír nézni… Nem baj. Ha csak egy részét is betartjuk, már sokat segítettünk magunkon, a kamra pedig minden rendkívüli esetben kihúz a bajból, tudunk belőle rögtönözni. 

Éppen ezért, szerintem a titok inkább ez: hatékony időgazdálkodás, jó receptek és egy ügyesen feltöltött kamra. 

(Ha nincs kamránk, a konyhaszekrény vagy csupán két polc is elég, de az okosan legyen megpakolva.) 

 Az idő

Sokat nyerhetünk azzal, ha van egy főzési tervünk. Ez nagyon komolyan hangzik, pedig semmi másról nincs szó, mint hogy érdemes pár percet rászánni és kitalálni, mit és hogyan fogunk főzni, miként lesz az a leghatékonyabb, leggyorsabb. Ha előre megtervezve, rendszerben gondolkodunk és dolgozunk, készülhet több étel párhuzamosan. Olyan egyszerű dolgokra gondolok itt, mint hogy amíg fő a leves, nekiállhatunk a másodiknak. Amíg sül a hús, felapríthatjuk a zöldségeket a körethez. Ha nincs még kialakult gyakorlatunk ebben, mindig gondoljuk végig, melyik alapanyagnak kell a legtöbb készülési idő, és kezdjük azzal. Amikor az már magától sül vagy fő, ráfordulhatunk a többi teendőre. 

De dolgozhatunk több részletben is, valami más tevékenység üresjáratában. 

Elkészülhet például előre a szósz, és valamikor később, frissen a tészta. 

Ha másnap krémleves lesz, vacsora vagy reggeli közben megfőzhetjük (vagy sütőben süthetjük) a zöldséget hozzá. Amíg alapanyagunk teszi a dolgát, mi beindíthatjuk vagy épp lezárhatjuk a napot. Később már csak be kell fejezni. Ha sütőben sütünk egytálételt, amíg az készül, tudunk a lakásban tenni-venni, esetleg játszani – bátrabbak és kertes házban élők akár a levegőzést is meg tudják oldani közben. Szóval, mindenekelőtt tervezzük meg, hogyan tudjuk a legjobban kihasználni az időt! 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A körülmények

Nagyon sokat számít az is, ha megfelelő körülmények között állunk neki a főzésnek. Egyértelműnek tűnik talán, de nem árt tudatosítani, rengeteget nyerünk azzal, ha: 

• észszerűen rendezzük be a munkaterületet, jól elférünk, és minden könnyen elérhető;
• ugyanakkor csak az van kéznél, amit használunk (így nem megy el az idő felesleges dolgok pakolásával vagy kerülgetésével);
• menet közben is mindig rendet teszünk magunk után (egyrészt a végén nem fog úgy kinézni a konyha, mint ahol atombomba robbant, másrészt minden munkafolyamathoz lesz elég helyünk, tiszta munkapultunk).

Ha otthon vagyunk a gyerekekkel, őket is bevonhatjuk a főzésbe. Néha persze erre sem türelmünk, sem időnk nincs (sokkal lassabb és maszatosabb így a munka, ez igaz), ám akkor is ott lehetnek velünk a konyhában.

Az enyémek szívesen segítenek, ha konkrét feladatot kapnak: kérek például tizenkét darab krumplit, amit szépen megszámolnak, és felelősségteljesen kihordanak a kosárból a konyhapultra. 

Ezalatt én haladhatok mással, mégis együtt vagyunk, tanulunk. Zöldségpucolásban, golyóformázásban szintén örömmel szoktak segíteni. Ha pedig mégsem, úgy ők a konyhaasztalnál maszatolnak, festegetnek, míg én a pult és a tűzhely között szorgoskodom. Az ügyes időgazdálkodás, a munkaszervezés, a rendszerben gondolkodás idővel rutinná válik, ezért érdemes minél előbb kialakítani mindezt. 

A recept

Szerencsére rengeteg recept közül válogathatunk akár az interneten, akár könyvekből. Jamie Oliver például kötetbe szedte a 15 és a 30 perc alatt elkészíthető ételeket. De említhetem a Pesti Hírlap 1930-as években megjelent válogatását is, amely korát megelőzően ugyancsak ezt a témát járta körül. Ebben olyan ételek találhatók, mint a fasírt, a pirított szárnyasmáj, a pirospaprikás lisztbe forgatott és olajban sült hal, a köménymagos rántott leves, a tarhonyaleves, a tojásos nokedli, a vajon párolt, majd tejszínnel felöntött és egy kis citromlével megbolondított spenótfőzelék, füstölt hússal dúsított saláták vagy a reszelt csokival szórt tejbegríz. Mindegyik kiváló étel, és valóban nagyon hamar elkészülnek. Érdemes gyűjteni az ehhez hasonló ételeket, hogy akkor is legyen mit előhúzni, amikor semmi épkézláb válasz nem jut eszünkbe arra a kérdésre: mit főzzek holnap?

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A kamra

Szükség lesz néhány kompromisszumra. A kifogástalan fogásokat elkészíthetjük hétvégén, amikor csupa friss és inspiráló alapanyaggal jövünk haza a piacról. 

Hétközben, sietősen megteszik a jó minőségű, de félkész alapanyagok, a fagyasztóból vagy a kamrából jövő hozzávalók is. 

Rengeteg időt lehet ugyanis spórolni velük. Persze mindig a friss a legjobb, de ha fáradtak vagyunk, ha sok más teendővel kell megküzdeni, érdemes kihasználni minden segítséget. A kamralakók bármikor kihúznak minket a bajból, ha nem szeretnénk vásárolni menni, de valamit mégiscsak főzni kell. 

A hüvelyesek például egy csomó ételben teljesen megfelelők konzervből is, és nem kell kivárni a hosszú főzési időt. Főzelék, leves, egytálétel, zöldséggolyó, köret, de még szendvicskrém és őszi-téli saláta is lehet belőlük, ezekre a következő részben példákat is mutatok. A fagyasztott zöldborsó, brokkoli, spenót, kukorica nem tartalmaz kevesebb vitamint, mint a friss, ráadásul egész évben hozzáférhető. (Persze amikor megjelenik a piacon az első, nyilván abból érdemes főzni. De az év többi részében éljünk bátran a modern kor adta lehetőségekkel.) Leves, főzelék, köret, tésztaszósz vagy zöldséglepény készíthető belőlük viszonylag gyorsan. 

Praktikus fogások ezek, két okból is. Egyrészt a válogatós gyerekeknek tésztaszószba vagy fasírtba sok mindent bele lehet rejteni. Másrészt, ezekből egyszerre többen, többféle módon lakhatnak jól. 

Egy zöldségpüré például megfelelhet a hozzátáplálás alatt álló kisebb családtagnak – persze a zöldség legyen bio ebben az esetben, de borsót például saját vegyszermentes kertből is lehet télire lefagyasztani. 

Frissen sült hússal kiegészítve és a krémfőzeléket fetasajttal dúsítva jól lakhat vele a felnőtt is. A gyorsan elkészíthető ételek egy-két sémára épülnek, mégis, vagány fűszerezéssel és néhány dolog megváltoztatásával sokféle módon kombinálhatók. A következő részben erre mutatok konkrét példákat.

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

Rendi Mari először egyszerű segítőként mutatkozik be, később kiderül, hogy addiktológiai és családterápiás konzultáns, az Alapítvány vezetője és egyben a kuratórium elnöke is. Mari ismerősen és gyakorlatiasan mozog ezen a területen, csoportjaiban rengeteg kliens fordul meg, akik ott olyan tudásra tehetnek szert, amely felülírja a tehetetlenség gyötrő állapotát.

Tapasztalatai szerint előfordulhat, hogy a függő érzelmileg, szavakkal vagy fizikailag is bántalmazza apját, anyját, férjét, feleségét, nagyszülőjét.

„Bármilyen diszfunkcionális kapcsolat mentén el tud jutni a függő személy odáig, hogy a tehetetlenség, a harag, a düh egyszer csak agresszív formában tör ki belőle, szavakkal bántja a családtagjait, vagy tör-zúz maga körül, esetleg agresszióját önmaga ellen fordítja.”

Mivel tudom, hogy évek óta sikeresen foglalkozik a segítségkérő családtagokkal, szeretném megtudni tőle, hogyan fajulhat idáig egy család helyzete. „Az én szemléletmódomnak az az alapja, hogy a személyiségünk a születésünktől fejlődik. Mire eljutunk a serdülőkor végére, az értelmi és fizikai fejlődésünkkel párhuzamosan az érzelmi fejlődésünknek is meghatározó szerepe lesz egészséges személyiségünk kialakulásában. Az az újszülött, aki beleszületik egy olyan családba, ahol már eleve feszültség terheli a család működését a szülők párkapcsolatában, vagy az anya bizonytalan, netán függő, ahol problémás viselkedés jelentkezik valamelyik szülő részéről, azt ő érzékeli. 

Ő csak az érzéseivel, érzékeivel, metakommunikációjával, sírásával tud kapcsolódni a családhoz. Ha döntően megnyugtató válaszokat kap a jelzéseire, akkor biztonságban érzi magát, az ősbizalom állapotát élheti meg, ennek mentén biztonságosan tanul meg kötődni. Ha nem kap döntően megnyugtató válaszokat ezekre a jelzéseire, már ebben az életkorban sérülhet a biztonság érzése, sőt a biztonságos kötődés lehetősége, a gyermek pedig elkezd tüneteket képezni a benne fellépő feszültség érzésének, a szorongásnak a csillapítására.”

Utolsó cseppek a pohárban

Mari a Hozzátartozói csoportból hoz történeteket, hogy mikor és miért alakul ki az elakadás a családban. A csoport keretét az egyes szám első személyben való kommunikáció, a „nincs ítélkezés, bírálat”, az, hogy nem adnak kéretlen tanácsokat egymásnak és a csoporttitok adja. 

A függőség kapcsán Mari azt tapasztalta, hogy az a személyiségfejlődés folyamatában alakul ki. 

Ha a gyerek lát egy jó mintát, vagy van mellette egy hiteles személyiség, akiben meg tud bízni, akihez tud fordulni, akiről azt érzi, hogy látja őt a maga teljességében, az segíthet egyensúlyt teremteni, kompenzálni a családi hibás működést. 

De ha ez sem történik meg, akkor nő a szorongás, megfelelési kényszer, kishitűség, önbizalomhiány, érzelmi függőség alakul ki a családban. „A nem megélt saját fájdalmas érzések, gondolatok elől való menekülés útja a függőség, a kémiai szerek használata, a különböző viselkedéses addikciók, mentális vagy akár fizikai problémák megjelenése” – mondja Mari. 

Ha valaki eljut egy olyan szintre, hogy agresszív lépésekre is elszánja magát, ott nagyon komoly előzmények vannak, jelzi Mari. „Ez nem csak úgy születik egyik pillanatról a másikra, hogy a függő ordenáré módon beszél vagy nekimegy egy szeretett családtagnak, hanem ott már olyan szintű a tehetetlenség, a frusztráltság, a saját érzelmek hibás kezelése, hogy ebben a diszfunkcionális működésben, ami már régóta fennáll közöttük, a dühből, a kezelhetetlen haragból már nincs más megoldása a függőnek. Ezen a ponton teljesen elvész a kontroll, és még ezt is megengedi magának.”

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Nagy kérdés számomra, hogy egy ilyen eset után a környezet hogyan reagál, meg tudja-e mutatni, elég erős-e ahhoz a hozzátartozó, hogy azt tudja mondani, ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez a magatartás a szeretetteljesnek mutatott családi kapcsolatba a továbbiakban semmiképp sem férhet bele.

A csoport munkája épp abból áll, hogy ezeknek a kimondását és képviseletét megtanítsa a családnak. 

Például egy ilyen első mondat: „Átgondoltam az elmúlt időszak történéseit, egy ideje több konfliktus volt már köztünk, az utolsó nagyon elfajult, ezért eldöntöttem, hogy a továbbiakban ezekből a helyzetekből kimaradok. Még nem tudom, hogy mit fogok másként csinálni, de azt elhatároztam, hogy az eddigi működésemet nem folytatom tovább” – ennek kimondása is hónapokig tartó tanulás eredménye lehet.

Játszmák helyett kontroll

Mari arról is szót ejt, hogy a felnőtté válásunk folyamata már kisgyerekkorban elkezdődik, amikor a szülők megengedik, türelemmel kivárják, hogy a gyerek a saját életkorának megfelelő döntéseket hozzon, és azok következményeivel szembesüljön. Ha nem kapunk erre lehetőséget, ha mindig a szülő döntéseit kell követnünk, ha ötévesen még egy zoknit sem választhatunk ki magunknak, akkor a szülő elengedési folyamata hibás. Ha nem alakulhat ki a döntések mentén egy saját személyiség, akkor a fiatal kénytelen álidentitást létrehozni, nem tudja önmagát a szülőtől független személyiségként definiálni. 

Ha az elengedés-leválás lassú folyamata nem történik meg, ha a szülő nem segíti elő a gyerek önállósodását, nem engedi el őt jól érzelmi, fizikai, szellemi értelemben, akkor valójában a szülő az, aki szerként használja a gyerekét a saját lelki űrének betöltésére.

A szemeim előtt játszódik le a helyzet, amikor például egy számítógép-használatban korlátozott felnőtt függő (veszélyesen gyakori helyzet) elveszíti az uralmát az idegei fölött, és ütni-verni kezdi a családtagját. Mondhatnám azt is, hogy veszélyeztető magatartást tanúsít, ahogy a szakirodalom fogalmaz, de ki akarom mondani, hogy megüti a családtagját. Mari azt gondolja, hogy a határátlépés visszajelzése csak akkor fog tudni megtörténni, ha a hozzátartozó talált már olyan segítséget, ahol hasonló helyzetű családtagokat tudott meghallgatni, akikhez tud kapcsolódni a saját történetével, ahol meg tudja tanulni és hitelesen képviselni, hogy semmilyen formában nem fér bele tovább az együttélésbe a fizikai erőszak. 

Akkor már lehet olyan eszköz a kezében, hogy azt mondja: „Látom, hogy nehéz helyzetben vagyunk, de ilyen még egyszer nem fér bele a kapcsolatunkba. Ha megtörténik, abban a pillanatban kihívom a rendőrséget.” És igen, jelzi Mari, ez valószínűleg többször is elő fog fordulni. „Ez a hozzátartozónak is egy tanulási folyamat, nagyon komolyan szembe kell néznie a saját érzelmeivel, működésével, felelősségével a kialakult helyzetben, hogy a legjobb szándéka ellenére is hibázhatott. Elbírni annak az érzelmi terhét, hogy jó szülő volt-e valóban, hogy nem fogják őt szeretni, ha bekeményít, hogy megbántja ezzel a gyerekét, hogy mit gondol majd róla a szomszéd. Mit gondol a család? 

Ezen a ponton ez egy kemény krízishelyzet, és az első lépés mindig az, hogy segítsünk a krízisből minél rövidebb idő alatt kijönni. Ha van egy megnyugtató csoportélmény, ha lát maga előtt működő megoldásokat, akkor el kezd tudni azzal foglalkozni, hogy ki vagyok én, min vagyok képes változtatni hozzátartozóként, amivel valóban segítek. Ha először csak annyit csinál, hogy nem csinál még semmit, de ezt megfogalmazza, az is előrelépés.” 

„Ezt is nagyon nehéz megtenni, hiszen az az együttélés, amely mentén ide jutott a család, eddigre már kontrollálatlanul működik.” 

Kíváncsian kérdezem Marit, hogy a hibás működés valójában játszmákat jelent-e. Az ő szemlélete az, hogy döntően olyan kialakult játszmák mentén zajlik a diszfunkcionális család élete, ahol a valós problémákról nem lehet, nem tudnak beszélni a családtagok.  A szülő sem mondja ki, hogy én felismertem, hogy valami miatt ide jutottunk, tudom, hogy füvezel, és nekem erre nincs ráhatásom. Arra viszont van, hogy én mit fogok csinálni. Próbáltam szép szóval, zsarolással, fenyegetéssel, kiabáltam, megsértődtem, de nem vezetett sehova. 

„Döntési helyzeteket kell teremteni! A döntési helyzetek már a kisgyerekek életét is végigkísérik, ezekre lehetőséget kell kapniuk. Ha olyan működés van a családban, hogy nem tanult meg jól saját magáért döntéseket hozni a fiatal, akkor a szülő kéretlenül állandóan segít, megoldja helyette a problémáit, dönt, ott van állandóan a megoldással, tanult tehetetlenségben tartja a gyerekét. Így hogyan tudja megmutatni a fiatal, hogy milyen döntést hozna? Hogy ki lenne ő, ha ő lehetne?” 

A szappanozott lejtő

Elszánom magam, és szépítés nélkül felteszem a kérdést: mi van akkor, ha nem akarok együtt élni valakivel, aki füvezik, iszik, nem dolgozik, és ver? Még akkor sem, ha a gyermekem?

Mari úgy látja, hogy a szülő az iránymutató, ő tudja megfogalmazni magának azokat a határokat, amiket csak ő tud betartani, illetve a függővel betartatni. 

Például, hogy a továbbiakban a családi együttélésbe nem fér bele az alkohol vagy a fű, ő fogalmazza meg, hogy mit tud és szándékozik tenni ebben a helyzetben. Ha te füvezni akarsz, vagy minden hétvégén leinni magad a sárga földig, erre nekem nincs ráhatásom, ez a te döntésed, mondhatja például.  Én eldöntöttem, hogy ennek a mi családunkban a továbbiakban nincs helye. 

Ha a határozott és egyértelmű határok közlése ellenére a függő mégis átlépi azokat, akkor következményeket kell megfogalmazni. A határok kijelölése a szülő saját döntései védelmében történik, következetes betartása erősíti a hitelességét, a függőnek lehetőséget biztosít a belátásra. Ha érzi a szülő kommunikációjából, hogy tényleg komolyan gondolja a mondottakat, benne is megindulhat a változás. A függő nem fogja rögtön elfogadni az új kommunikációt, a játszma nélküliséget, hiszen kibillentik a komfortzónájából. Ilyenkor jó darabig teszteli a szülőket, és ha tényleg életbe lép következetesen a következmény, az segítheti mindkét oldalnak a saját élete feletti kontroll megtanulását.

A nagymama is változtathat, akinek a párnája alól lopja ki a pénzt a drogos unoka? – teszem fel a kíméletlen kérdést. 

„Ha a nagymama megteszi a megfelelő lépéseket, kellő ismeretet, támogatást kap, neki is sikerülhet” – válaszolja Mari.

 Azonban valóban előadódhat az a helyzet, hogy amikor a szülők hiteles határtartóvá válnak, akkor van a családban egy „támogató” nagyszülő, nagynéni, testvér vagy barát, aki nem látja át ezt a működést, befogadja, segíti a függőt, és akkor ő is szembesülhet az erőszakkal, lopással, játszmákkal. Nehéz elfogadni a hozzátartozóknak, hogy a legjobb szándékuk ellenére is, ha az addigi viselkedésüket folytatják, akkor tovább „szappanozzák számára a lejtőt”.

Kemény mondatoknak kell elhangoznia ahhoz, hogy kinyíljon a hozzátartozó szeme, és belássa, hogy árt a működésével. Ez a dédelgetés, lejtőszappanozás önzőség valójában a szeretet, a félelem köntösébe öltöztetve, kényszeres segítés, hogy én mindent megteszek a gyerekért, mert nélkülem mi lenne vele. Ebben az én fontosságom a bűvös szó, nem a gyerek érdeke.

A hozzátartozók egyre több támogatást kapnak a kialakult agresszív helyzetekben a rendőrök, a mentősök oldaláról is, akik a megfelelő ismeretek, tudás birtokában ma már egyre jobban felismerik a nehéz helyzetek játszmáit. Ha a hozzátartozó jobban lesz, akkor lesz jobban a függő is, mondja Mari. Lassan kezdődik a foglalkozás, benépesül „A HELY”: nem marad üresen egyetlen szék sem.

Amikor meghallotta a motor köhögését, tudta, hogy a félelmük beigazolódott. Nem szabadott volna elindulniuk a mentőakcióra egy olyan repülővel, amelyről mindenki tudta, hogy nem a legbiztonságosabb. De mit tehet egy pilóta, ha más gép nem elérhető? Hallotta, ahogy a problémás motor egyszerre leáll, a gép szinte azonnal zuhanni kezdett. Éles fájdalom hasított a fülébe, a fejében pedig egyre fokozódó nyomást érzett. Vészesen közeledtek a kéklőn fénylő habokhoz, majd mintha elvágták volna a kialakult káoszt. Louis eszméletét vesztette, és körülötte mindent elöntött a sötétség. 

A fiatal hadnagy a törzsben rekedt, miközben a gép becsapódott és egyre mélyebbre süllyedt a vízben. Aztán történt valami megmagyarázhatatlan. 

Valami, amire Louis később élete egyik nagy csodájaként hivatkozott: mielőtt a habok végleg elnyelték volna, magához tért! 

Az egyik ablakon kimászott a gépből, majd a mentőmellénye rögtön felfúvódott és a felszínre sodorta. Megmenekült! Túlélte! Persze a menekülés azt jelentette, hogy az óceán közepén lebegett, étel és ital nélkül, távol a legközelebbi parttól...

Problémás fiatalból sztárolimpikon – Zamperini fiatal évei

Louis Zamperini 1917-ben született a New York állambeli Oleanban, olasz bevándorlók második gyermekeként. A család kisvártatva Kaliforniába költözött, ám a nyelvtudás hiánya miatt nehézségekbe ütköztek. Különösen érzékenyen érintette ez a gyerekeket, akiknek a személyében kortársaik könnyű célpontra leltek. Louis már fiatalon dohányzott és ivott, s az iskolai bullyingra is hajlamos volt az öklével reagálni. Miután többször is veszélyes helyzetekbe keveredett, idősebb testvére, Pete, úgy döntött, ideje megelőzni, hogy még nagyobb baj érje, így egy napon magával vitte az iskolai futópályára. 

Minden kezdet nehéz, Louis tehetsége sem mutatkozott meg rögtön, amint a salakra lépett. Testvére keze alatt azonban a fiú látványos fejlődésbe kezdett, és hamarosan egyik versenyt nyerte a másik után. A legnagyobb kihívás 1936-ban érkezett el a sportkarrierjében, amikor a berlini olimpián versenyezhetett. 

19 évesen a 8. helyen végzett 5000 méteren, és a legfiatalabb futó volt, aki ezen a távon valaha indulhatott. 

Kép

Zamperini 1938-ban − Forrás: Wikipedia

47 nap küzdelem a túlélésért, és 2000 mérföld az óceán hullámain sodródva 

Egy másik életben Louis minden bizonnyal folytatta volna a sportot, és egy napon talán dobogóra is kerülhetett volna. Az egykori lázadó fiatal története azonban máshogy alakult. A második világháború alatt a légierőben vállalt szolgálatot, ahol először a csendes-óceáni Funafuti szigetére, majd később Hawaiira vezényelték. 1943-ban egy keresőakcióra indult tíz társával, amikor a Csendes-óceánba zuhant a gépük. A fedélzeten tartózkodó tizenegy emberből mindössze hárman élték túl a balesetet: Zamperini, Russell Allen Phillips és Francis McNamara. Egy mentőcsónak, néhány liter víz és pár csokoládészelet állt a három túlélő rendelkezésére, nem csoda hát, hogy mire partot értek, a testsúlyuk felét elvesztették. 

A legnagyobb veszteségnek azonban McNamara halála bizonyult, akinek a szervezete 33 nap után feladta a harcot. Társai hullámsírba temették, miközben reménykedtek és imádkoztak, hogy ne jussanak hasonló sorsra. Szinte felfoghatatlan belegondolni, de a két túlélő majd ötven nap alatt 2000 mérföldet sodródott. 

Cápák támadtak rájuk, tűző nap perzselte őket, majd egy repülőgépből golyók záporoztak a csónakjukra, ám csodával határos módon egyik sem találta el őket. 

Amikor a Marshall-szigeteken landoltak és fogságba estek, a japánok 48 lyukat találtak a ruházatukon, többnyire a hónalj és az ágyék tájékán. Centimétereken múlt, de a testük sértetlen maradt. 

Nem értek véget a küzdelmek, amikor Louis végre partot ért

Zamperini egy japán hadifogolytáborba került, ahol válogatott kínzásokat kellett elszenvednie. Verték, éheztették, az egyik őr pedig utasította, hogy tartson a feje felett egy gerendát, majd megfenyegette, hogy ha leejti, halállal lakol. Az egykori olimpikon 37 percig bírta magasba emelni a súlyos terhet (elképesztő teljesítmény, ha belegondolunk, hogy mindezt legyengült állapotban tette), majd elájult. 

Kétéves fogsága alatt a testét olyan mértékű megpróbáltatások érték, hogy katonai szolgálatát követően nem tudta folytatni a sportkarrierjét. A fizikai következmények mellé azonban lelki terhek is társultak. Amerikába való visszatérése után Louis poszttraumás stressz zavarral küzdött, amelyből az alkoholba menekült. Egyre romló állapota a házasságát is a válás szélére sodorta, különösen, mivel az emlékbetörések hatására a feleségéhez is agresszívan kezdett viszonyulni. Volt, hogy azt képzelte, ő a rettegett börtönőr, aki által anno a kínzásokat elszenvedte, és meg akarta fojtani a nőt. Ám amikor minden veszni látszott, egy váratlan találkozás új fejezetet nyitott az életében.

Kép

Zamperini egy rádióműsor készítésekor − Forrás: NARA archives

Egy elfelejtett ígéret és az Isten, aki türelemmel vár

Bár nem élt vallásos életet, az óceánon sodródva Louis rendszeresen imádkozott, hogy a Mindenható mentse meg őket a haláltól. Megfogadta, hogy ha túléli a megpróbáltatásait, Istennek szolgál majd, ám amikor évekkel később visszatért a szülőhazájába, megfeledkezett az ígéretéről. Isten viszont türelemmel várt. 

1949-ben Louis Los Angelesben részt vett Billy Graham egyik igehirdetésén, és felelevenedett benne a számtalan imádság, amely meghallgatásra lelt az évek alatt. Louis bocsánatot kért, amiért nem vette komolyabban ezeket a csodákat, és átadta az életét Krisztusnak. 

A poszttraumás stressz okozta emlékbetörések abban a pillanatban megszűntek, és elmondása alapján soha többé nem gyötörték. 

Az egykori olimpikon keresztény előadó lett, és élete hátralévő részében különböző platformokon az evangéliumot hirdette. Utóbbit nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is demonstrálta, ugyanis különös hangsúlyt helyezett arra, hogy megbocsásson japán fogvatartóinak, beleértve a rettegett Mutsuhiro Watanabe-t is. Ez azért bámulatos, mert Watanabe olyan mértékű kegyetlenséget tanúsított a foglyai iránt, hogy végül a háborús bűnösök listájára került. Louis azonban felismerte, hogy a haraggal csak önmagának árt, ezért megbocsátott neki. 

Kép

Zamperini 2014-ben − Forrás: Wikipedia

A megtérése utáni élete egy fontos törekvése volt a problémás fiatalok felkarolása. Zamperini emlékezett egykori lázadó énjére, és tenni szeretett volna azokért, akik hasonló nehézségekkel küzdöttek. Tábort alapított Victory Boys Camp („Győzelem” Tábor Fiúknak) címmel, hogy az érzelmeiket nehezen kontrolláló fiatalok megtanulhassák, mi a reziliencia, a kitartás és a remény. 

2014-ben, 97 éves korában érte a halál Los Angeles-i otthonában.

Mit tanulhatunk Louis Zamperinitől?

Az olasz fiú, akit édesapja bokszolni tanított, hogy így védje meg magát az iskolai bullyingtól, később nem egy ütést kapott az élettől. De Louis Zamperini minden körülmény közepette talpon maradt. 

Ragaszkodott az élethez a futópályán, a mentőcsónakban, a gerenda súlya alatt roskadozva, és az alkohol fogságában is. 

Nem hagyta, hogy természeti erők, emberi gonoszság vagy a saját démonai felülkerekedjenek rajta. Pontosan ezért lehet a személye valódi inspiráció mindannyiunk számára. Mert bár nagy eséllyel sosem találjuk magunkat elveszve az óceán közepén, a saját életünk is számtalan nehézséget tartogat. A hullámok néha a mi fejünk felett is összecsapnak. Zamperini példája arra emlékeztet minket, hogy a szívósság, a hit és a remény mindenki számára elérhető.

Ma Magyarországon 340 ezer olyan szülő van, aki egyedül neveli egy vagy több gyermekét. Összesen félmillió gyermek él egyszülős családban, ahol döntő többségben, 80%-ban az édesanya a családfő. Az egyszülős családok említése kapcsán legtöbben egy elvált édesanyára gondolnak, aki egyedül maradt egy szem gyermekével, ám a valóság ennél sokkal összetettebb. Ugyanis az érintett családok 10%-a egyben nagycsalád is, és több különféle okból válhat valaki egyedül nevelő szülővé, nem csak válás következtében.

Rengetegen vannak, akik fiatalon lesznek özvegyek, vagy már a várandósság alatt egyedül maradnak. 

Vannak, akik társ nélkül vágnak bele az örökbefogadásba vagy válnak nevelőszülővé, de olyan is előfordul, hogy valaki egyedül vállal gyermeket. Sokféle élethelyzet van, ám azok a nehézségek, amelyekkel ezek a szülők nap mint nap szembesülnek, azonosak, ugyanis két ember helyett próbálnak helytállni családfenntartóként és szülőként egyszerre. Nem beszélve azokról, akik sérült gyermeket nevelnek egyedül, az ő küzdelmük még embert próbálóbb.

Nem kapkodnak utánuk a munkáltatók

„Ha csak egyetlen gyermekkel marad valaki egyedül, már az is óriási terhet jelent: két ember helyett kell eltartania a családot, egy személyben kell a két szülő helyett teljesítenie, és még a háztartási és egyéb teendők is csak az ő vállát nyomják” – magyarázza Nagy Anna, az Egyszülős Központ vezetője, aki saját tapasztalatból tudja, milyen egyszülős családnak lenni. A munka és a család között folyamatosan lavíroznak. Többségüknek már a munkahelyválasztásnál komoly kompromisszumot kell kötnie. 

„Nálunk nem az a fő kérdés, hogy a végzettségünknek megfelelő munkát találjunk, olyat, amelyhez van kellő tapasztalatunk, affinitásunk, hanem az, hogy odaérünk-e délután ötre a gyerekért – mondja Nagy Anna, majd így folytatja: – És akkor még nem beszéltünk a tanítás nélküli munkanapokról, a nyári szünetről és arról, mi van, ha beteg a gyerek.” 

Az egyedül nevelő szülőknél komoly logisztikát, szervezést igényel az is, ha túlórázni kell vagy hétvégén dolgozni, de még az is, hogy reggel mindenki időben beérjen. 

Náluk ugyanis nem opció, hogy az egyik szülő viszi, a másik hozza a gyereket. „Ismerek olyan édesanyát, aki reggel fél hétre vitte a gyermekét iskolába, amikor még csak a portás volt bent. Leültette egy padra, és rohant, hogy időben érkezzen a munkahelyére” – meséli az Egyszülős Központ alapítója, aki szerint munkahelye válogatja, ki mennyire toleráns az egyedül nevelő szülőkkel, de az biztos, hogy nem ők jelentik az álommunkavállalókat, akikért kapkodnának a munkáltatók. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Gondolhatnánk, hogy az atipikus foglalkoztatás megoldást jelenthet az egyedül nevelő szülőknek is, hogy könnyebben összehangolják a munkát és a családot, ám Nagy Anna arra hívja fel a figyelmet, hogy nem minden esetben van így. Például a részmunkaidő náluk abszolút nem opció, ugyanis az részfizetéssel jár. „Amikor egy kenyérkereső van, nem lehet négyórás munkából eltartani a családot, hacsak nincsenek nagyon jó anyagi helyzetben. Ám ez az egyszülős családok döntő többségéről nem mondható el. Sokan komoly anyagi nehézségekkel küzdenek, olyanok is, ahol az apa az egyedül nevelő” – magyarázza Nagy Anna. 

Egyedül nem lehet minden szerepet eljátszani

A home office is csak akkor jelent számukra segítséget, ha nincs otthon gyerek. „Mindannyian megtapasztaltuk a covid alatt, hogy ha otthon vannak a gyerekek, le kell őket foglalni, hogy dolgozni tudjon az ember. Ám az egyszülős családokban nincs ott a társ, aki ilyenkor egy-két órára leülne velük játszani, vagy elvinné őket sétálni, játszóterezni” – mondja. 

Így maradnak az elektronikai eszközök, amelyek miatt aztán lelkiismeret-furdalás gyötri a szülőt, hogy megint engedte a használatukat. 

A home office-szal kapcsolatban még hozzáteszi: „Annak a szülőnek, aki gyerekekkel él együtt a mindennapokban, és nincs mellette egy másik felnőtt, inkább előnyt, mintsem hátrányt jelent az, ha bejár valahova dolgozni, és felnőttek között tölti a napja egy részét.” Összességében úgy gondolja, az atipikus foglalkoztatás akkor jelenthet igazán segítséget, ha mindenkinek a saját élethelyzetéhez igazítják, egyénre szabják.

Az egyedül nevelő szülő sokszor utolsó pillanatban esik be a gyerekért az óvodába, iskolába, majd vásárol, mos, főz, takarít, gyerekekkel foglalkozik stb. Arra végképp nem jut ideje, hogy regenerálódjon, önmagával foglalkozzon. „Nincsen, amiből töltekezni tudnának, és ez akár erőtlenséghez, kiégéshez, depresszióhoz is vezethet – mondja Nagy Anna, aki szerint ezeknek a szülőknek még nagyobb szükségük van arra, hogy „legyen körülöttük olyan személy, aki abban az esetben, amikor az egy szülő kevés ahhoz, hogy az összes szerepet eljátssza, mellé áll és segít” – teszi hozzá. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Jobb esetben jelen van a másik szülő, aki akar is, és benne is tud maradni a gyermek életében, vagy van nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, keresztszülő vagy egyéb rokon, barát, akihez segítségért lehet fordulni, de az Egyszülős Központban rengeteg olyan szülő is megfordul, aki tényleg egymaga van ebben a nehéz élethelyzetben. 

Nagy Anna tapasztalja azt is, hogy sokaknak nem is megy egyből és könnyen a segítségkérés, mert szégyellik a helyzetüket, és azt gondolják, muszáj mindent egyedül megoldaniuk, pedig a „gyereknevelés kétemberes feladat, senkinek sem kell tudnia mindent elvinni egyedül”. 

Hiszi, hogy a segítségkérés is tanulási folyamat, mindenkinek át kell lépnie egy küszöböt, hogy fel merje vállalni azt, hogy olyan élethelyzetben van, amely jóval nagyobb terhet ró rá, mint ami elvárható lenne.

„Nem azért kérünk segítséget, mert kevesek vagyunk, hanem azért, mert akkora teher nyomja a vállunkat, amivel nem tudunk egymagunk megbirkózni. Nagyon üdítő és felszabadító érzés, ha merünk segítséget kérni, és kapunk is” – mondja. Ezért arra bíztat mindenkit, forduljon bátran másokhoz, ha vigyázni kell a gyerekre vagy gyógyszertárba kell menni, mert ő otthon van a beteg gyerekkel. 

Kép

Nagy Anna, az Egyszülős Központ vezetője − Forrás: Egyszülős Központ

Hogyan segíthetjük őket?

Ha valakinek nincs a környezetében olyan családtag vagy barát, akitől segítséget tudna kérni, akkor keressen olyan közösséget, ahol ezt megteheti. Éppen ezért is hozták létre az Egyszülős Központot, ahol különböző rendezvények és foglalkozások mellett gyakorlati segítséget nyújtanak az egyedül nevelőknek, sőt gyermekfelügyeletet is vállalnak nem csak a programok alatt. 

Hozzájuk bárki betérhet bármilyen kérdéssel, kéréssel, és ott is hagyhatja a gyermekét pár órára, hogy ügyet intézzen, vagy csak töltekezzen. „Nálunk mindenki egyedül neveli a gyermekét, itt senkinek sem kell azt éreznie, hogy kilóg a sorból, kevésbé jól teljesít, vagy az ő élete rosszabb, sikertelenebb, mint másoké. Olyan közösségérzést tudunk adni, amelyben igenis lehet segítséget kérni” – fejezi be.

Nem lehetetlen az egyedül nevelő szülők esetében sem a munka és a család összeegyeztetése, ha kapnak segítséget. 

Ám ezt nem csak kérni, hanem felajánlani és adni is lehet. 

Mindnyájan, akik gyermeket nevelünk és dolgozunk, tudjuk, milyen kihívásokkal telnek a mindennapok, még akkor is, ha van társunk. Gondoljunk csak bele, milyen lehet mindezt egyedül menedzselni! 

Vajon észrevesszük a környezetünkben az egyedül nevelő szülőket? Nyújtunk nekik bármilyen támaszt vagy segítséget? Már olyan apróság, hogy óvoda után áthívjuk a gyereküket játszani, átvisszük az iskolából edzésre a miénkkel együtt, felajánljuk a bevásárlást, mert mi úgyis megyünk, vagy csak megkérdezzük, hogy vannak, óriási támogatást jelenhet nekik. 

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. További cikkeink a témában itt érhetőek el. 

Talán sokaknak ismerős lehet Polcz Alaine önéleti ihletettségű írása, az Asszony a fronton, amely fiatal éveit örökíti meg, és egyben a darab címadója is. A házaséletbe épp csak belekóstoló feleség a boldogság megélése helyett fegyverdörrenések és a bombázások elől bujkált, és minden napja egy újabb küzdelem volt az életben maradásért. Nem történt ez másképp Gyarmati Fannival sem, aki a második világháború idején egyedül rekedt a fővárosban, amíg Radnóti Miklós Romániában vagy épp Szerbiában teljesített embertelen munkaszolgálatot.

Polcz Alaine és Gyarmati Fanni: két nő, akikért hálásak lehetünk, hogy mertek tollat ragadni, és megírni azokat a borzalmakat, amelyeket a hátrahagyottak ezrei éltek át, csak elmúltak az idővel együtt úgy, ahogyan a katonák is a névtelen tömegsírokban. 

A Jurányi Ház legújabb darabján keresztül most az Asszony a fronton és Gyarmati Fanni naplója is új életre kel egy megrázó kompozícióban.

Minimalista díszlet, három színész, néhány feketében tetszelgő kórustag a háttérben meghúzódva és egy tál gőzölgő leves. A darab is éppen csak annyi idő, amíg a vasárnapi leves elkészül, a jelenetek pedig mint egy átlagos családi ebéd beszédtémái a második világháború után. Mindössze három színész: Döbrösi Laura Polcz Alaine, Levkó Esztella Gyarmati Fanni bőrébe bújva, és Száger Zsuzsanna, aki mintegy retrospektív-objektív szemlélő mindkét nő bőrébe belebújik olykor-olykor, elmondva mindazt, amit csak utólag képes kimondani az ember, a történtekkor sosem.

Nincs jó, csak rossz és rosszabb

Mit láttat ez a három nő a színpadon? Tulajdonképpen monológok formájában felvillanó életképeket a második világháború alatti Magyarországáról és azokról a hátrahagyott nőkről, akik kiszolgáltatva maradtak otthon – már ha maradt otthonuk, és nem egy ablak nélküli romhalmazzá vált, amelyen átsüvített a szél december havában. A férfi a fronton ki van szolgáltatva a halálnak, annak a bizonytalanságnak, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet, hogy akármikor elvihetik hadifogságba, vagy egyszerűen végkimerültség miatt holtan eshet össze a menetoszlopban. 

Az asszony a fronton ki van szolgáltatva a magánynak, hogy nem tudja, várhat-e még haza bárkit is, de van, ami még ennél is rosszabb. Ki van szolgáltatva a körülményeknek: a fagynak, az éhségnek, a bombatalálatnak, mert ez nem csak a lövészárokban jelenthet veszélyt. 

És ki van szolgáltatva a bombalövést leadó katonatiszteknek. Főleg nekik van kiszolgáltatva.

Akinek ölnie kell, annál már nem sokat nyom a latba, hogy mellette megerőszakol egy nőt. Vagy éppen csak szeretetre és gyengédségre vágyik, egy darabra abból az életből, aminek a háború előtt részese lehetett. De kérdezem én: mi a rosszabb? Elvenni egy ember életét, vagy életben hagyni, de elvenni valami egészen mást: a saját magához, a testéhez és nőiességéhez fűződő tiszta kapcsolatát, az emberekbe vetett hitét. Mindkettő elrettentő, hiszen a háborúban nincs jó, csak rossz és rosszabb.

Igazságtalanság volna kisebb rossznak nevezni mindazt, amit Gyarmati Fanni és Polcz Alaine reprezentál ebben a darabban a katonasorssal szemben. Nem a második világháború sajátossága, hogy a városokban és a falvakban állomásozó katonák gyerekeket öltek és nőket erőszakoltak meg, de talán az első háború volt, ahol ennek írásos nyoma maradt, és esztétikai értékké tudták átfordítani mindazt a kitörölhetetlen traumát, amit a háború hagyott maga után.

Kép

Polcz Alaine megformálója Döbrösi Laura − Fotó: Toldy Miklós

A kórus dübörgő léptei és a felhangzó orosz dalok betöltik a színházat, és megfagy a levegő; csak a gőzölgő leves ad némi meleget. A monológok mégsem állnak le a pillanat törtrészére sem, a két szerepben játszó három nő már-már tárgyilagosan beszéli el mindazt a szörnyűséget, aminek a felidézésére valószínűleg tényleg csak ez az egy mód van: a történetek önmagunktól való elidegenítése.

Életre szóló nyomok

Polcz Alaine és Gyarmati Fanni egyaránt áldozatául estek az orosz katonák erőszaktevésének. 

Utóbbi azt írta naplójában, hogy ez is csak olyan testi erőszak, mint amit a fogorvos tesz rajtunk foghúzás közben. 

A foghúzás valahol mégis más, bár a hasonlat tökéletes az események elfeledtetésére. A foghúzás nem hagy maga után lelki sebeket, amelyek egy életen át kísér(t)ik az áldozatot.

Nézem a színpadot és ha arra gondolok, hogy a szomszédos országokban – vagy kicsivel messzebb, Izraelben – most ugyanezek vagy hasonló szörnyűségek történnek, akkor összeszorul a gyomrom… Mert ez a darab ma többet jelent a múlt felelevenítésénél. Ez a darab a jelennek tart tükröt; annak a jelennek, amelyben emberek lassan három éve élnek. „Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje” – mondja az Asszony a fronton elbeszélője, és valahogy én is így tudom elképzelni: a háborúban az Isten becsukja a szemét, mert olyan pokoli borzalmak szülőhelye az, amit senki sem szeretne látni.

Ahogy Isten sem, úgy egy anya sem akarja hallani a fronton történt tragédiákat, a nőket ért atrocitásokról is jobb egyáltalán nem beszélni. Bár elég nehéz ezt titkolni, ha olyan életre szóló nyomai maradnak, mint a nem kívánt terhesség Gyarmati Fanni esetében, vagy mint a súlyos nemi fertőzések Polcz Alaine-nél. Nyilván erre is van „megoldás”: érzéstelenítés nélküli, illegális abortusz egy sterilnek közel sem mondható budai lakásban, vagy vidéki szanatórium, távol a rossz nyelvektől, mert akit az orosz vagy a német katonák elkaptak a fronton, az „kurva volt”. 

Nem számított, ha erőszak áldozata lett, az sem, ha nem volt menekülőút, és az is részvét nélkül hagyja a hallgatóságot, hogy ha egy „egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. 

A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. 

Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: dobre robota?” Hogy miért volt ez szégyen az áldozat számára? Nem azért, mert a testét tiporták meg – nemcsak átvitt értelemben, hanem elsősorban azért, mert ez lány esetében szentségtelen, az asszonyoknál egyszerű házasságtörés.

Kép

Fotó: Toldy Miklós

Szenvedés és példamutatás

Igazságtalan azt mondani, hogy Gyarmati Fanni és Polcz Alaine a szerencsésebb kategóriába esnek, ha ilyen szörnyűségekről beszélünk, mert nincs olyan, hogy „szerencsés áldozat”. Erről már nem szól a darab, de az életmű egészét nézve mégis elvitathatatlan, hogy a két nő mindezek után csodaszámba menő dolgokra volt képes, és olyan inspiráló életutat tudhatnak maguk mögött, ami példaként áll előttünk.

Gyarmati Fanni a második világháború szörnyűségei és Radnóti Miklós biztos halálhíre után soha többé nem ment férjhez, pedig a holttest exhumálása és a Bori-notesz előkerülése után még hatvannyolc évet él. 

Életét – mindenféle nyilvánosságtól és a közélettől elzárva – teljes mértékben Radnóti hagyatéka rendezésének és felívelő pedagógusi pályafutásának szentelte.

Polcz Alaine első házasságának részben a világháború vetett véget, ennek köszönhető, hogy végül a magyar író, Mészöly Miklós oldalán kötött ki, és az erőszaktevések következtében beállt klinikai halálból is visszatérve pszichoterapeuta lett, fő kutatási területévé pedig a halál és a gyász vált. Életműve megkoronázásaképp hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt, egy mai napig működő, innovatív betegellátást folytató egészségügyi központot.