A történet 

Sandra (Sandra Hüller) és Samuel (Samuel Theis) a francia Alpokban él fiukkal, Daniellel (Milo Machado-Graner). Daniel legjobb barátja egy kutya, ugyanis a fiúnak négyévesen egy balesetben megsérült a látóidege. Ez a tragédia mázsás súlyként nehezedik a szülőkre. A film nyitójelenetében Sandra az otthonukban ad interjút legújabb könyvéről. A könnyed beszélgetést rövid idő elteltével hangos zene szakítja félbe, az emeleten dolgozó férj játszik le egy számot újra és újra olyan hangerővel, amely lehetetlenné teszi az interjú folytatását. 

Samuel dühös, féltékeny, vagy nem tudja, hogy mi történik a földszinten, esetleg nem is érdekli? Nem tudjuk meg, csak a feleség zavarát és feszültségét látjuk, majd az újságíró távozását. Daniel mindeközben elindul sétálni a kutyájukkal. Mire a fiú hazaér, apja holtan fekszik a faház előtt. Lezuhant. Leesett, miközben a felső szintet újította, vagy levetette magát, esetleg a feleségével veszett össze, és a vita erőszakkal végződött? Nem lehet tudni. 

Elindul a rendőrségi, majd végül a bírósági eljárás, amelyben a feleséget gyilkossággal vádolják, a koronatanú pedig a fiú. 

A tárgyalóteremben kímélet nélkül boncolgatják Sandra magánéletét, párkapcsolatát, szülőségét, szakmaiságát. Azonban, mint a párkapcsolati vitákban általában, minden emlék, felidézett mondat, veszekedésről hátramaradt hangfelvétel csak egy torz szelete a valóságnak, így lehetetlen eldönteni, hogy mi az igazság. Marad mások hibáztatása, az ítélkezés, a felelősök hasztalan keresése. De mi történik egy fiú lelkében, aki ráadásul koronatanúvá válik? 

Senki sem szolgálhat két úrnak 

Daniel életében sok trauma történt: baleset, látásvesztés, majd a szülők konfliktusai kísérik mindennapjait. Ellenben ő sem más, mint bármelyik gyerek. Vágyja, hogy az élet támasztotta kihívásokban a szülei biztonságot nyújtsanak neki. A látásvesztéssel járó krízisidőszak azonban törést okoz, az apa hibáztatja magát, az anya pedig távolságot tart, és „hallgatásával” jóváhagyja, hogy férje a tragédia felelőse. A szülők egyre jobban eltávolodnak egymástól. Veszekedéseik által kirajzolódik a fiát otthon tanító, bűntudattól szenvedő apa és a kapcsolódni nehezen tudó, veszteségbe ridegült anya személyisége. 

A házaspár a baleset óta elvesztette a szükséges összhangot, összevissza ráncigálják a gyermeküket, aki ráadásul lojalitáskonfliktusba is kerül. Egyik szülőt sem szeretné magára haragítani, és ezzel elveszíteni. Megfordulnak a szerepek, elkezd szülőként „gondoskodni”. Daniel lojalitáskonfliktusának csúcspontja az, amikor – minden gyerekjóléti szempontot figyelmen kívül hagyva – a bírósági tárgyaláson állást kell foglalnia abban, hogy vajon az édesanyja megölte-e az édesapját. Nemhogy nem számíthat biztos támaszra, neki kell sebzetten, a veszteségben és a fájdalomban megtámasztania a környezetét. 

Végül Daniel – aki nagy gyakorlattal rendelkezik abban, hogy miként álljon rendelkezésre – az édesanyja mellé áll. 

Bár a mindennapokban hála istennek, ritkák a hasonló balesetek és halálesetek, a szülők közötti feszültségek már kevésbé. Gyakran buzog bennünk az igazságérzet, a megbántottság, a fájdalom. Amikor ezeken túllépve megbocsátunk, és békére törekszünk a szülőtársunkkal, azzal nemcsak vele vagyunk nagyvonalúak, hanem egyúttal felelősséget vállalunk valakiért, aki számít ránk és az általunk közösen megteremthető biztos támaszra. 

Kép

Képkocka az Egy zuhanás anatómiája című filmből

Viták és hallgatások 

Amikor nő a feszültség, Daniel általában kivonul a helyzetből, sétálni megy a kutyájával. A szülők veszekedése megviseli, hallani sem akarja a kiabálásukat. A kölcsönös vádakat hallva a gyerekek gyakran arról kezdenek el gondolkodni, vajon mi az, amit ők rontottak el. Apa vajon miattuk szomorú? Anya azért dühös, mert ők rosszak? Ha nem is fogalmazódnak meg tudatosan ezek a kérdések, de megjelenik egy homályos szorongás és bűntudat, hogy valami nincs rendben velük. 

Nagyon valószínű, hogy Danielt erős bűntudat gyötri, hiszen látásvesztése kihatott az egész családra, amelynek következtében a szülei élete és az érzelmeik is teljesen megváltoztak. Amikor a bíróságon meghallgatja édesapja és édesanyja veszekedésének hangfelvételét, összeomlik. Mit üzen ez nekünk, szülőknek? Seperjük a konfliktusainkat a szőnyeg alá, és temessük magunkba a hozzájuk kapcsolódó feszültséget? Családterápiás üléseken gyakran találkozunk azzal, hogy a szülőpár (vagy annak az egyik tagja) a saját gyermekkori fájdalmas tapasztalatai alapján erre a következtetésre jut. 

A „békesség kedvéért” nem fejezik ki az igényeiket és a szükségleteiket, ezzel azonban arról is lemondanak, hogy megosszák a saját belső valóságukat a társukkal. 

Elkezdenek tojásokon lépdelni, hogy a feszültséget okozó témákat elkerüljék. Emiatt egyre inkább eltávolodnak egymástól. A nehéz érzések ettől még nem tűnnek el, csupán annyi történik, hogy nagy gondossággal kerülgetik a konfliktust rejtő témákat. A hallgatás csendjében megbújó feszültséget sem lehet elrejteni a gyermek elől, ráadásul mivel nincs konkrét támpontja arról, hogy pontosan miről is van szó, a fantáziájára hagyatkozik, hogy kitöltse az információhiányt. A fantázia pedig gyakran ijesztőbb, mint maga a valóság. Ez még nagyobb teret enged a bűntudatnak, miközben arról nem ad a gyermeknek mintát, hogy a nehéz érzéseket és dilemmákat miként lehet megmutatni a másik számára, így az gyakran különféle pszichoszomatikus tünetekben ölt testet.

Kinek van igaza? 

Nézeteltérések, hiányokból fakadó fájdalmak minden párkapcsolatban megjelennek. Mit tegyünk akkor ezekkel, ha sem a veszekedés, sem a hallgatás nem jelent megoldást? Érdemes a veszekedések dinamikáját megvizsgálnunk. Amikor a párok a párterápián elkezdik a konfliktusaikat megvitatni, gyakran elhangzik az a mondat, hogy bárcsak volna egy hangfelvétel, amely perdöntő bizonyítékul szolgálna arra, hogy kinek van igaza. Felelőst keresnek, hogy kiderítsék, kinek kellene megváltoznia. Samuel és Sandra egyik veszekedéséről maradt ugyan fenn hangfelvétel, ám hamar világossá válik, hogy ezzel sem vagyunk előrébb. 

Egy-egy szó, mondat vagy reakció mögött ugyanis hihetetlenül sok szándék meghúzódhat, és a párkapcsolati vitában gyakran ezeket félreértjük, illetve a mögöttük meghúzódó szükségletekre teljesen vakok vagyunk. Nem létezik egyetlen igazság, mert minden szempont csupán a valóságnak egy nagyon kis szelete. Mindkét félnek igaza van és egyiknek sincs. Samuel és Sandra szeretik egymást, de a veszteséget követően a férjet maga alá temeti a gyász és a bűntudat, a nő pedig próbál eltávolodni a fájdalmától, így nem tudják megérteni egymást. Elkezdenek ítélkezni, a másikat hibáztatni. Veszekedésükben a másik megváltoztatására tett javaslatok nem szükségletek, bármennyire is szeretnék úgy tálalni. 

Az nem a szükségletek megfogalmazása, amikor arról beszélünk, hogy a másik valamit tegyen, vagy valamilyen legyen. Ezek nem visznek előre, mert többnyire éppen a másik érzékeny pontjait érintik.

Mindez pedig védekezésre vagy támadásra ösztönöz. Ehelyett érdemes a vágyaink és akaratunk mögött megtalálni azt a mélyebb szükségletet, amely mozgat bennünket, és arról beszélni (ilyen lehet többek között a szeretet, az elfogadás, a valahova tartozás vagy a biztonság). Amikor a párok elkezdenek ezekről kommunikálni, és a megértésen keresztül elindul egy kapcsolódás egymás felé, akkor a konfliktusok megvitatása sem eszkalálódik olyan mértékben, hogy az megterhelné a gyermeket. Természetesen érdemes megfontolni azt is, hogy mi az, ami a gyermek fülének való, de sokat segíthet, ha tanúja lehet annak, hogy a szülei miként fejezik ki a szükségleteiket, és rendezik apróbb, hétköznapi konfliktusaikat.

Igazat, valóságot vagy vágyottat? 

A nyomozók részletesen rekonstruálják a Daniel festette képet, és megállapítják, hogy ellentmondást rejt. Ekkor a fiú változtat a történeten: hirtelen már máshogyan emlékszik. Ezzel egyfelől feloldja az ellentmondást, másfelől újabb feladványt ad. Vajon miért mondott eddig egyebet? Kicsiben gyakran találkozhatunk hasonló helyzetekkel a gyerekeinkkel kapcsolatban. Rosszalkodnak, bántják a testvérüket, titokban megeszik az édességet, kiborítják a vizet, összekarcolják az autót... A szülő lelkében megjelenő feszültség vulkánszerűen löki a felszínre a „Mit csináltál?”, „Miért csináltad már megint?” vagy „Hányszor mondtam, hogy ne csinálj ilyet?” felkiáltásokat. 

A gyerek pedig, életkorától és temperamentumától függően pislog és hallgat, vagy valamit válaszol, de nem tudja igazán megfogalmazni. Feszült volt, és ebből fakadt a tette. Ezzel egy időben a gyerek tanul. Figyeli, hogy a reakciója mit vált ki a szülőből, és ahhoz igazítja a válaszait. Így például a megtorló/büntető szülő gyereke, aki el szeretné kerülni a büntetést, hazudni fog: „Nem én voltam.”, „Ő kezdte” és a többi. Vagy lefagy, megdermed, és némaságba burkolózik. 

A kapcsolatot helyreállítani igyekvő szülő gyereke nagyobb valószínűséggel megmutatja majd, hogy mi zajlik benne, mert megtanulta, hogy a szülője segíteni fog neki megküzdeni a nehéz érzéseivel. A gyerek egy hálózatba kapcsolódik, a cselekedeteinek és kimondott gondolatainak fő motorja az a vágy, hogy elfogadják és szeressék. 

Amikor Danieltől azt várják, hogy pontos, valósághű leírást adjon a történtekről, amikor éppen az édesanyját gyanúsítják az édesapja megölésével, az ő legmélyebb egzisztenciája forog kockán. 

A film tragikus történetétől eltávolodva érdemes az életünk hétköznapi eseményeit vizsgálva szülőként felfedezni, hogy a gyerekünk kifaggatása-kihallgatása egy-egy cselekedettel kapcsolatban pusztán nekünk, szülőknek segíthet abban, hogy ismét kontrollálhassunk egy helyzetet. Így azt hihetjük, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, és hatásunk van az adott szituációra. Valójában éppen ezzel a megközelítéssel veszítjük el a kontrollt és csökkentjük a befolyásunkat, lévén, hogy a gyerek megtanulja, milyen választ szeretnénk tőle hallani, ő pedig rövid időn belül mondani fogja, miközben belül rejtve marad a valóság, és kiüresedik a kapcsolat.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az eddigi filmjeidben ritkán szerepeltél. Miért döntöttél úgy, hogy ezúttal az egész családod szerepet kap ebben a filmben?

Természetfilmes vagyok, ezért rögtön arra gondoltam, hogy egy állatnak kéne lennie a főszereplőnek, illetve többnek, akik összekapcsolják a jeleneteket. A rozsomák lett volna az egyik főszereplő, de – erre nincs jobb szó – megszívatott minket. A természet közbeszólt. Az első évben két nappal azelőtt, hogy elkezdtünk volna forgatni, egy rivális hím megette a kölyköket, így nem sikerült a rozsomákok családi életét lencsevégre kapni. A második évben pedig akkora havazás jött május elején, ami még tél közepén is ritka. 

A kamerák szintjéig feljött a hó, és alatta a rozsomákok simán el tudtak éldegélni, anélkül, hogy mi láttuk volna őket. 

Eleinte a rozsomák és a réti sas lett volna a főszereplő, és csak Svédország egy részén filmeztünk volta, de aztán tágult a kör. Végül azt vettük észre, hogy már az egész ország területén forgatunk. Azon gondolkodtam, hogyan kössük ezt össze. Amikor kirándultunk egyszer a családdal, rájöttem, hogy a családi túrázásaink tökéletes összekötő kapcsot jelenthetnének.

Ötéves volt a kisebbik lányom, amikor elkezdtünk komolyabban túrázni sátorral, a hegyekben a 400 kilométeres Kungsleden – Királyi túraösvényen (A magyar Kéktúrához hasonló – a szerk.). Nagy mániám a téli túrázás, akár mínusz 20–30 fokban is sátrazok, de az már a kutyánknak se tetszene. A lányaim most már 17 és 13 évesek. Amikor négy éve elkezdtük a forgatást, megfordult a fejemben, hogy legyen benne az, hogy ahogy nőnek, inkább a barátaikkal akarnak időt tölteni a családi túrázás helyett. Aztán tényleg ez történt, ha akartam, ha nem. Most már szinte csak a párommal ketten túrázunk. 

Hogyan kerültél, kerültetek Svédországba?

Szentendrén nőttem fel, fiatalkoromban Magyarországon kezdtem filmezni, majd a 2000-es évek elején egy svéd cég ajánlott egy lehetőséget, hogy lehetek náluk asszisztens. Elkezdtem Budapestről Stockholmba ingázni. A világ több pontján forgathattam velük, de nem költöztem ki. Aztán hogy milyen az élet: a párom, aki biológus, kapott egy kutatói állást Uppsalában az egyetemen. Úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk, de az élet fricskája, hogy akkor forgattam először nagy természetfilmet otthon, a Vad Magyarországot, úgyhogy akkor meg Svédországból ingáztam Magyarországra.

Uppsalában élünk, ha kinézek az ablakon, az erdő szélét látom, de tíz perc alatt benn vagyok a városban.

A természetfilmesek nem színészekkel dolgoznak, hanem állatokkal, növényekkel, domborzati formákkal. Ki vannak téve a természet változásának. Hogyan lehet elérni, hogy az állatok a rendező partnerei legyenek? 

Úgy szoktam mondani, hogy olyan színészekkel dolgozunk, akik szinte sosem jönnek időben. Ha egyáltalán feltűnnek, akkor sem azt csinálják, amit mi szeretnénk. Azt tanultam a mestereimtől a dokumentumfilmes, természetfilmes továbbképzéseken, hogy egy film akkor is film, és akkor is jó, ha animációs-, dokumentum- vagy természetfilm. Kell bele valami történet, csak abban van különbség, hogyan valósítod meg. A természet ismétli önmagát, sokat kell kutatni, előre tudnod kell, mit akarsz leforgatni, de sokszor még így sem jön össze. Az előre eltervezett jeleneteknek csak a hatvan százaléka jön össze, ám a többi helyett mindig van valami más, ami kiszámíthatatlan, de jól jön. 

Kép

Török Zoltán családjával − Forrás: Mozinet

„A természetnél nincs szexistább, brutálisabb, erőszakosabb dolog” – mondtad egy interjúban, még a 2021-ben megjelent Vadlovak – Hortobágyi mese kapcsán. Most családi film készült? 

Mindig mondják, hogy a természet milyen szép, viszont azt is gondolom, hogy a természetben mindenki a túlélésre játszik. Sokszor családi filmekként aposztrofálják ezeket, de egy igazi természetfilmből nem hagyhatod ki például az agressziót vagy a párzást. A szakmánknak minden évben van egy világkongresszusa, idén pont volt egy beszélgetés arról, hogy ezt a dilemmát hogyan lehet feloldani. Az ember mindig késhegyen táncol. A Vadlovakban például bemutattam többször a halált, amiből elég nagy vita lett pszichológusi körökben is. Sok ember szeretné burokban tartani a gyerekét, és nem megmutatni ezt. Ezek nehéz kérdések. A Változó vadon szerintem családi film, a 6-os karika is csak a biztonság kedvéért van rajta. Vannak benne elhullott fókák, amikből sasok táplálkoznak, de azt gondolom, ez még belefér.

Mi, nézők pár percben látjuk, hogy egy róka és egy dolmányos varjú ugyanazt a zsákmányt, egy elhullott rénszarvast szemel ki magának. Ezt lefilmezni mennyi munka ott helyben a stábnak?

Hónapokkal előtte felmérjük a terepet; amikor leesik az első hó, körbejárjuk a helyszínt motoros szánnal, megnézzük a lábnyomokat. Miután kinéztük Svédországban a helyszínt, az állatokat oda kellett szoktatni, a táplálékot sokáig kinn kellett hagyni. 

Ezután az operatőr kollégám, Jan Henriksson, akivel már húsz éve együtt dolgozom, beült egy dobozba, és napokig ott forgatott. Kijönni se tudott, mert akkor megérzik az állatok a szagát. 

Van egy nagy kémény a lesen, valamint tudja tölteni az akkumulátorát. Egy szezon alatt kétszer-háromszor vissza kell menni, hogy néhánypercnyi anyag összegyűljön. 

A természetfilmezésben van egy-két hely, ahol mindent könnyű felvenni, például, ha a tajga fenyőerdőiről forgatsz, majdnem mindenki Finnországba megy, ahol vannak kiépített lesek fotósoknak, filmeseknek. Órára pontosan tudják, mikor jönnek a medvék, a farkasok, akik mindig pontosan ugyanazt csinálják, mert kutyatáppal etetik őket. Ugyanazok a helyszínek, sőt sokszor ugyanazok a medvék is szerepelnek a filmjeikben. Én ezt nem akartam. 

Floridában a természetfilmesek elmennek egy aligátorparkba, és felveszik, hogy kikelnek a tojásból az aligátorok. Ez háromórás munka, míg ugyanez nekem a természetes élőhelyükön két hónapba telt. Fontos, hogy ne hazudjunk. Így váratlan helyzetek is előfordulhatnak, bármi megtörténhet, az aligátoros esetben például odaszállt egy szürkegém és megpróbálta megenni a kicsiket, de az anyjuk megvédte őket. 

Kép

Képkocka a filmből − Fotó: Wild Tales Productions; forrás: Mozinet

A Változó vadonban sok állatfaj megjelenik; a kúpos fókáktól kezdve a sasokon át a jávorszarvasig. Van olyan állat, ami számodra különösen kedves? 

Nincs, mindegyik az. Ahogy az ember a gyerekei közül sem tud választani, hogy melyikőjük a kedvence.

És olyan állat van, amelyikkel kerültél már félelmetes helyzetbe?

Nekem állatokkal sosem volt rizikós helyzetem a munkám során, inkább a közlekedési eszközökkel. Magyarországon volt, hogy egy átszakadt gáton fejjel lefelé majdnem befordult az autónk a tóba, vagy itt, Svédországban az őslakos számikkal átkeltünk egy félig befagyott tavon motoros szánnal. 

Inkább ezektől a helyzetektől tartok, az állatoktól nincs miért félni. 

A barna medvék tudják, hogy az ember benne ül a lesben. Nem veszélyesek, esetleg akkor, ha bocsaik vannak, és az erdőben megijeszted őket. Ez nem Észak-Amerika grizzlykkel és fekete medvékkel. 

Kép

Képkocka a filmből (vöröshátú erdeipocok) − Fotó: Wild Tales Productions, forrás: Mozinet

Beszéljünk a klímaváltozásról is, mert a Változó vadon bemutatja, mi történik Skandináviában a felmelegedés hatására. Például a kúpos fókák nem tudják hol világra hozni a kicsinyeiket, mert nem fagy be a Balti-tenger. Milyen jeleit tapasztalod még Svédországban a klímaváltozásnak? 

A fókák helyzetét már régóta le akartuk filmezni, illetve azt, hogy az egész folyamatnak a sasok a haszonélvezői. Eközben a gleccserek nagyon gyorsan olvadnak. Rövid, de széles folyók vannak Svédországban, amik rengeteg állatnak adnak életteret. Nyáron ezek a gleccserekből táplálkoznak, de ha eltűnnek a gleccserek, honnan lesz itt víz? Másrészt az erdők egyre följebb kerülnek, ami nem jó hír a rénszarvas-tenyésztéssel foglalkozó őslakos számiknak. A klímaváltozásra én nem úgy gondolok, hogy megváltozik egy élőhely, és akkor ott nem lesz semmi, hanem új fajok jelennek meg. A lakóhelyünk közelében filmeztem olyan lepkéket, amik tíz éve még nem voltak itt. A régiek eltűntek, mert nem tolerálják a meleget. 

Nincs klímaszorongásom, de az biztos, hogy ez a folyamat az emberiséget csúnyán fogja érinteni: Magyarországon már a második olyan év volt, hogy a kukoricatermés gyakorlatilag lenullázódott. Ami engem aggaszt: az élőhelyeket tönkreteszi az emberiség, a filmben is látszik, hogy az erdőket milyen ütemben vágják ki. 

Mindenki Amazóniáról meg Borneóról beszél, holott itt Európában ugyanez zajlik nagyüzemi mértékben. 

Az is megjelenik a filmben, hogy az ember nemcsak pusztítani képes, hanem meg is tudja menteni a természetet. 

Igen, Skandináviában 20–30 éve már kutyatáppal etetik a sarki rókákat, hogy túléljenek. Egy korábbi filmemben ezt még nem lehetett megmutatni, a tévétársaságok nem akarták, pedig ez az igazság. Ugyanakkor az is érdekes, hogy a rókák viselkedése emiatt megváltozott; minek vadásszanak, ha ott van előttük az étel?

Azt gondolom, hogyha a természet kap esélyt, vissza tudja építeni önmagát – most a Változó vadon után ilyen történeteket keresek. A tervek szerint a következő filmem Floridában, az Everglades Nemzeti Parknál készül, ahol a világ legnagyobb vizes élőhely-helyreállítási programját kezdték el még Bill Clinton elnöksége idején. Clintontól Trumpon át Bidenig az összes amerikai elnök egyetértett abban, hogy meg kell menteni a területet. Több tízmilliárd dollárt fektettek a programba, aminek lassan vége. Ahol száz éve folyt a víz, most újra áramlik, és tíz-húsz év helyett egy év alatt tértek vissza olyan fajok, amiket kihaltnak hittek. Úgy tűnik, hogy ez működik. 

Szerinted miről forgathat majd tíz–húsz év múlva egy természetfilmes?

Dél-Svédországban például szőlőültetvényekről. Nálunk már most sem olyanok a telek, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Én menekülök a meleg elől, lehet, hogy még északabbra kell majd mennem. 

Dél-Svédország olyan lesz, mint Budapest, Budapest meg olyan, mint Barcelona.

Magyarországon is tervezek filmet forgatni, arról, hogyan sivatagosodnak el a belső országrészek, ami egész Európára kivetül. 

A Változó vadon – Az én Északom című 60 perces alkotás november 14-től látható a mozikban. A film narrátora Molnár Piroska színésznő. 

A WHO felmérése szerint a világon minden hatodik ember termékenységi zavarral küzd. Mit értünk ez alatt az állapot alatt?

Orvosi meghatározás szerint azt, hogy ha egy pár egy éven át rendszeres szexuális életet él, de nem fogan belőle gyermek. Ebben az esetben mindenképp javasolt szakemberhez fordulniuk. A WHO 2023-ban a meddőséget betegségnek nyilvánította, de szerencsére sok esetben átmeneti állapotról van szó, amire megoldást tudunk találni. Ez persze függ a meddőség okától és további tényezőktől.

Ha például a nő már 40 év fölött jár, a helyében egy percet sem várnék az orvoshoz fordulással, mert az életkor a legfontosabb faktor.

Akkor is érdemes kivizsgálást kérni, ha a férfi vagy a nő esetében fennáll olyan korábbi probléma – nőgyógyászati, hormonális zavar, urológiai műtét vagy más veszélyeztető tényező –, amely miatt szeretnék előre tudni, lehet-e gyermekük. Az, hogy e téren minden rendben van-e, bármikor, akár kíváncsiságból is kivizsgálható, a lényeg, hogy a párt együtt, egészben nézzük.

Pontosan kihez érdemes meddőség gyanúja esetén kivizsgálásért, segítségért fordulni?

Olyan szakemberhez, aki nemcsak szülész-nőgyógyász szakorvos, hanem kifejezetten termékenységi és nemzőképességi zavarokra specializálódott. Most már lesz erre külön, a szülészet-nőgyógyászatra ráépülő szakvizsga. Ez egy multidiszciplináris terület, hiszen rendkívül sok – genetikai, nőgyógyászati, urológiai, endokrinológiai – tényező között kell kutakodni. A férfi nemzőképességi zavarral pedig az urológián belül az andrológia szakterülete foglalkozik, mely hormonháztartásbeli és merevedési problémákra is segítséget tud adni.

Statisztikákban olvasható, hogy az utóbbi évtizedben háromszorosára nőtt a meddőséggel orvoshoz fordulók száma. Mi állhat a tendencia hátterében?

Sajnos a világon minden hatodik férfi és nő érintett. Húsz éve körülbelül 20 százalékban voltak a férfiak a felelősek azért, ha nem született gyermeke egy párnak, most már ez az arány majdnem 50 százalék. Az okot valószínűleg az életmódban kell keresni, ami rendkívüli módon befolyásolja például a hormonháztartást. Számít, mit és mennyit eszünk, mikor fekszünk és kelünk, mennyit és hogyan alszunk, illetve mozgunk. Egyre többen küzdenek a túlsúly, az ülő életmód, az ultrafeldolgozott élelmiszerek fogyasztásának káros következményeivel. A környezeti hatások is hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakul-e egy párnál meddőségi probléma vagy sem. Az sem mindegy, milyen vegyi anyagok kerülnek a szervezetbe akár már a magzat fejlődése során.

Az, hogy egy nő mit eszik a várandóssága alatt, befolyásolhatja azt is, hogy később az ő gyermekénél előfordul-e termékenységi zavar.

És még mindig korántsem minden vegyi anyag termékenységre gyakorolt hatását ismeri az orvostudomány.

Mennyiben tehető felelőssé az elmaradt várandósságokért a kitolódott gyermekvállalási életkor?

Nőknél egyértelműen tudjuk, hogy a késői gyermekvállalás biológiailag megnehezíti a szülővé válást, ugyanis az életkor előrehaladtával a petefészek természetes öregedésének köszönhetően meddőség alakul ki. Egy 35 évesnél fiatalabb nő esetében egy ciklus (hónap) alatt 30 százalék eséllyel jön létre várandósság. Ugyanennél a nőnél 35 éves kor felett már csak 10–15 százalék eséllyel, míg 40 éves kor után a várandósság létrejötte természetes úton 5 százalékra csökken.

Ezért érdemes fiatalon gyermeket vállalni, amikor még minden harmadik petesejt képes arra, hogy sikeres megtermékenyülést követően egy életképes embrió jöjjön létre, és abból egészséges gyermek szülessen. Negyven felett a terhességek gyakorlatilag fele vetéléssel végződik, úgyhogy ki kell mondanunk: az életkor a legfontosabb tényező, ami befolyásolja, valakinek születik-e gyermeke.

Miért halasztják az emberek mégis egyre későbbre a családalapítást?

Ez nem új jelenség, már negyven évvel ezelőtt elkezdődött a tendencia, gyökerei a társadalmi-gazdasági változásokban, a modern társadalom sajátos szerveződésében rejlenek. Úgyhogy nem foghatjuk a mai fiatalokra, hogy ők azok, akik ne akarnának gyermeket vállalni. Nyáron az OKFŐ HRI készített egy kutatást a Századvéggel kétezer fős reprezentatív mintán a 18–49 évesek körében. Megkérdeztük, ki mikorra tervezi az első gyermekét, és mi az oka az esetleges halasztásnak. Az esetek felében a halasztás fő oka a stabil párkapcsolat hiánya, továbbá a gyermekvállalási tervek megvalósításánál a stabil munkahelyet és a kiszámítható gazdasági helyzetet is a legfontosabb feltételként jelölték meg.

A gyermektelen nők 10 százaléka most már 40 éves kora utánra tervezi az első gyermeke megszületését, ami azt mutatja, hogy hiányoznak az alapvető biológiai ismeretek. Negyven fölött ugyanis sokkal nagyobb az esély arra, hogy nem születik meg a vágyott gyermek, mint arra, hogy igen.

Sajnos a közösségi média is azt sugallja, hogy akár egy 50 éves celeb anyának is születhetnek ikrei, csak azt nem közlik, hogy azok a gyerekek petesejtdonációból születnek, azaz nem azonos a genetikájuk az anyáéval. És azt se feledjük, hogy negyven felett a férfiak nemzőképessége is romlik, több idő kell a fogantatáshoz, ötven fölött pedig bizonyos betegségek – autizmus, bipoláris zavar, skizofrénia – előfordulása gyakoribb a születendő gyermekeknél.

Jól gondolom, hogy a lombikeljárások sikerességét is túlbecsüli a többség?

Valószínűleg mi, orvosok sem kommunikálunk eleget arról, hogy a lombikkezelés eredményességét elsősorban az anya életkora határozza meg. A lombikkezelésen egy 35 év alatti párnál embrióbeültetéssel 30–40 százalék a várandósság esélye. Negyven éves kor felett ugyanannál a nőnél a várandósság esélye 10 százalék alá csökken. Az életkor előrehaladtával gyakrabban jön létre életképtelen embrió, amelyekből nem lesz fogantatás, nem születik gyermek.

Magyarországon még nem engedélyezett a preimplantációs genetikai szűrés, a PGT-A vizsgálat, amely az embrió életképességét vizsgálja. Ha ez a vizsgálat elérhető volna, jóval nagyobb lenne a kezelések eredményessége az életképes embriók beültetését követően. Ehhez egy döntés szükségeltetik az etikai bizottság részéről, én orvosként bízom benne, hogy meg fog születni. Akkor kevesebben választanának külföldi kezelést, de ez már a döntéshozókon, illetve a laborháttér megteremtésén is múlik. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy minél kevesebb sikertelenségen át vezessük el a párokat a várandósságig.

A lombikkezelés nem olyan, mint egy műtét, hogy részt veszünk rajta egyszer, és megoldódik a probléma. Több beültetésre, kezelésre kell testileg-lelkileg felkészülni, és minél hamarabb elkezdi egy pár, annál nagyobb az esélye a gyermekre.

Kép

Fotó: Felelősen Magadért Egyesület/Jenei Levente

Mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik szeretnének gyermeket, de még nem találták meg hozzá az igazi partnert, a biológiai órájuk pedig ketyeg. Ők nyerhetnek még valamilyen módon időt?

Hogy ne lebegjen a fejük felett Damoklész kardja, létezik az úgynevezett szociális petesejtfagyasztás lehetősége. Ha egy nő 35 évesen még nem találta meg élete párját, de tisztában van azzal, hogy a termékenysége nagymértékben romlani fog, megőrizhető a termékenysége. A petesejtek fagyasztásához gyakorlatilag egy lombikkezelés elvégzése szükséges, amely során a petesejteket nem termékenyítik meg, tehát embrió nem jön létre.

Ha egy 35 évesnél fiatalabb nőnek egy kezelés során mondjuk húsz petesejtjét lefagyasztjuk, reális esélyt kap a későbbi gyermekáldásra akkor is, amikor ez saját petesejttel már nem lenne lehetséges, 40, 45 vagy akár 50 éves korában. Ez lehet ugyanolyan fogódzó, mint a férfiaknak a jogilag már most engedélyezett hímivarsejt-fagyasztás. A nőknél ehhez még jogszabály-módosítás szükséges, az OKFŐ HRI-nél a javaslatot előkészítettük és a minisztérium elé tártuk, bízom benne, hogy elfogadják. Nem jó, ha emiatt is külföldre kell járniuk a pácienseknek.

Ez biztató lehetőségnek ígérkezik. Mibe kapaszkodhatunk még, ha termékenységtudatosság-ügyben pozitívan akarunk a jövőbe tekinteni?

Az edukációba – általános iskolában, középiskolában, egyetemen. A korról, a biológiai időről, arról, hogy akaratlanul is ki lehet csúszni a gyermekvállalásból.

Húsz évvel ezelőtt minden nyolcadik nő volt gyermektelen, jelenleg minden harmadik az. A kutatások szerint a gyermektelenség oka az esetek 10 százalékában tudatos döntés, 10 százalékban meddőség áll a háttérben, ám az esetek 80 százalékában a gyermekvállalás elhalasztása az ok.

A késői gyermekvállalás miatt egyrészt lecsökken a gyermekvállalási tervek megvalósításához szükséges idő, másrészt romlik a fogamzóképesség. A gyermektelenül maradó nők sajnálják, hogy kifutottak az időből, és azt, hogy nem voltak kellően tisztában az életkor jelentőségével. Úgyhogy minden szinten fontos erről beszélni, ha pedig mégis kitolódik a gyermekvállalás, minden orvosi segítséget meg kell adni, mert például az említett petesejtfagyasztás ugyan nem garancia a későbbi gyermekáldásra, mégis hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebb nő maradjon gyermektelen, ez ma már nem science fiction. Alapvető orvosi kötelességünk, hogy azt a párt, aki gyermeket szeretne, segítsük, és minden olyan lehetőségekhez hozzájuttassuk, amely növeli a sikeres várandósság esélyét.

A tudatosság tekintetében pedig azt tapasztalom, hogy már elindult egy pozitív folyamat. Mi az adatokkal nem sokkolni szeretnénk, de nehéz ennél finomabban átadni az üzenetet, amikor még a dohányzás, az elhízás vagy a nem megfelelő alvás általános élettani hatásaival sincsenek sokan tisztában. De azt hiszem, a már elindult tudatossághullám Magyarországot is elérte, és lesz kedvező változás, csak segíteni kell, kijelölni az utakat ebben a nagy információrengetegben.

A cikk a Felelősen Magadért Egyesület támogatásával készült.

Előbb házakat, majd a hivatásukat újították meg

„Kívülről nézve talán látványos, de belül nekem ez egy fokozatos és természetes átalakulás volt – kezdi Szél Felícia mesélni, hogyan lett kommunikációs szakértőből villanyszerelő. – Több felújítást is magunk végeztünk a férjemmel, részben saját ingatlanokon, részben a családtagjainknak besegítve, és egyre többen kérték a környezetünkből, hogy menjünk el hozzájuk is. Főleg a férjemnek remek érzéke van ehhez, együtt pláne szuper csapatot alkotunk. A covid-lezárások alatt a gyerekek mellett nehezen tudtam szövegíróként otthonról dolgozni, és anyagilag is nehezedett az életünk, amikor jött az ötlet, hogy komolyabban vehetnénk az építőipari munkát, amihez szakképzettséget kellene szereznünk.”

Felícia férje, aki akkor a rendőrségnek dolgozott, végül asztalos, ő maga pedig villanyszerelő lett. 

Azért pont az, mert az általa az évek során kipróbált megannyi építőipari munka – az ácsmunka kivételével szinte minden, például festés, burkolás, kőművesmunka – közül a villanyszerelés volt az, amit fizikailag is jól bírt, és az agyát is kellőképp megmozgatta, azaz nem volt neki unalmas. 

Az is szerepet játszott a döntésében, melyik szerszámgépeket kezeli szívesen. Magyarországon a villanyszerelő végzettség egy év alatt megszerezhető, persze nem mindegy, milyen tanárokhoz kerül az ember, és az sem, mennyire elszánt a hozzáállása. Felícia szeret tanulni, és jó mesterekre is akadt, így elméletben elsajátította, mi hogyan szabványos, és gyakorlati előismereteit kamatoztatva gyorsan el tudott indulni a szakmában.

Kép

Szél Felícia − Fotó forrása: Szél Felícia

A lelkével is szerel

„Mások fel szokták húzni a szemöldöküket, amikor kiderül, hogy nőként ezt a hivatást űzöm, de ez inkább őszinte meglepetés, ami annak szól, hogy képes vagyok rá, mintsem előítélet – magyarázza. – Más mesterekkel kapcsolatban is jók a tapasztalataim, éppen csak annyira tesztelgetnek, amennyire egymást is, ez sem annak szól, hogy nő vagyok. Hátrányos megkülönböztetést nem vettem észre, bár nem is erre fókuszálok. Elvárás ugyanakkor van: egy nőtől mintha jobban elvárnák az odafigyelést, a tisztább környezetet, az esztétikai szempontok figyelembevételét a munka során, illetve feltételezik, hogy mi jobban megértjük az ügyfél hátterét, igényeit. Ez mondjuk rám korábban is jellemző volt.”

Úgy vette észre, akik hívják, a legtöbb esetben pont azért őt választják, mert nő. „Mondják is, hogy más mesterekben csalódtak, mert nem megfelelően vagy nem elég érthetően beszéltek velük, esetleg attól félnek, átvernék őket. Én már az előzetes egyeztetésből érezni szoktam, ha valakivel nem tudunk szót érteni, vagy nem jön létre a kölcsönös bizalom, az előző szakmámban töltött évek sokat segítenek ebben. Ha valakit problémásnak érzek, nem vállalom el, ha meg ott vagyok, akkor már tudomásul kell venni, hogy egy női villanyszerelő az érzéseit is beleteszi a munkába. Egy kicsit talán több lelket viszek a szerelésbe, mint a villanyszerelők jó része – ismeri el. Hallom is, ahogy beszél, dúdol munka közben.

Megtalálta a hozzá hasonlókat

Azt mondja, mivel a keze kisebb, mint egy átlag férfié, vannak egyes eszközök, amelyeket nehezebben használna, azok helyett másikat vagy fifikás megoldást választ. 

Olyan gépeket vásárol, amik beváltak neki, de szakmai kiállításokra is jár, hogy minél több új szerszámot, szerkezetet kipróbáljon. Rázta már meg az áram – volt, hogy fájt neki, volt, hogy rettentően megijedt –, de ez nem mindig az ő hibájából történt, olykor egy-egy évtizedekkel korábban ott dolgozó „Mekk Elek-társaság” után vitte el a balhét. Ezért veszi komolyan, milyen védőruházatban dolgozik, különleges cipőt sem vagánykodásból használ, hanem mert az ezer volt feszültségig szigetel, és mint mondja, mentette már meg az ő életét is.

Hogy mi vezetett a Nők az Építőiparban Egyesület megalapításához, amit lényegében ő hívott életre? „Egyedül éreztem magam egy csomó szituációban, hiszen vannak dolgok, amikről férfiakkal egy nő nem szívesen beszél, esetleg nyavalygásnak tűnhetnek. De ha egy nőnek mondom ugyanazt, ő rögtön érti, miről van szó. Úgyhogy csak kerestem a hozzám hasonlóan az építőiparban ténykedő hölgyeket, s ennek akkora visszhangja lett, hogy kirajzolódott, óriási erő meg lehetőség van az összefogásunkban. Az egyesület megalakult, indul a tagfelvétel, várjuk a jelentkezőket! Készülünk az első rendezvényekre, novemberben és decemberben is lesz egy-egy találkozónk a tudásátadás, illetve az ünnep jegyében.”

Rengeteg nő végez fizikai munkát

A mesternők egyesületét tizenketten alapították, akik között akad asztalos, burkoló, lakberendező, belsőépítész, enteriőrtervező, de például könyvelő, adószakértő és mentálhigiénés szakember is. Utóbbi azért fontos, mert egy nő mesterré és építőipari vállalkozóvá válásához lelkileg is fel kell készülnie erre a Magyarországon átlagosnak még nem nevezhető élethelyzetre. „Egy vállalkozást fejben is el kell tudni indítani – véli Felícia. – Mesterként az építőiparban nem elég megszerezni a szükséges szakképzettséget, tudni kell határozottan viselkedni is, hogy ha belépsz egy szaküzletbe, ott kapj kedvezményt, ne kérdőjelezzék meg a tudásodat, és még véletlenül se szóljanak be.” 

„Reméljük, ezekkel a nehézségekkel egyre kevésbé kell megküzdeni, és húsz év múlva az egyesület boldogan feloszlik, mert mi sem lesz természetesebb, mint hogy egy csomó mesternő dolgozik a szakmájában.”

Addig viszont még van teendő. Tudatosítani például az emberekben, hogy a nők igenis képesek fizikai munkát végezni, ennek nagyon komoly előképei is voltak a történelemben, például a háborúk során. A szocialista női élmunkásokat csak halkan emlegetjük, de ott vannak ma is bármelyik étteremben a lábukat elkoptató pincérnők, vagy a nővérek a kórházakban, illetve a szociális gondozók, emlékeztet beszélgetőpartnerem. Kevesen gondolnak bele, hogy az is ugyanolyan kemény fizikai munka, mint az építőipari, sőt, csak épp például egy horonymaróval a kezükben inkább férfiakat szoktunk elképzelni.

Hatékony szövetségesek

„Most, hogy a férjemmel vállalkozók lettünk, rugalmasabban alakítjuk az időnket és menedzseljük a családot – folytatja Felícia. – A kislányunk kilenc és fél, a fiunk tizenhárom éves. Van, hogy a létra tetején állok és próbálok valamit felfúrni, amikor hívnak a gyerekek, de ez még mindig könnyebb, mint olyankor belevágni ebbe az életformába, amikor a kicsik még bölcsisek vagy óvodások. Ha elkezdesz felrakni egy csempesort, és szólnak az oviból, hogy indulj, mert lázas a gyerek, az azért kellemetlen. Persze vannak az építőiparban olyan területek is, ahol nem nyakig a porban úszva kell dolgozni.”

Felíciának az előző élete sem szűnt meg, csak már nem dolgozik másoknak, ám íróként egy könyvet jelenleg is készít. 

Mivel a villanyszerelés másfajta agyműködést, sok logikázást kíván, és a fizikai részei is nagyon jól tudnak esni, azt mondja, ez a hivatás tökéletesen kiegészíti az írást. 

Pont úgy, ahogy a különböző karakterű mesternők az egyesületben egymást. „Szövetségesek vagyunk. Senki sem egyedül felel egy-egy feladatért, mini csapatokban dolgozunk, mindnek van vezetője, és mindenkit legalább egy társa bármikor tud helyettesíteni. A tizenkét alapító a munkája mellett lelkesedésből foglalkozik a tagfelvétellel, az online felületekkel, a rendezvényekkel, a merchandising termékekkel. Időigényes folyamat beindulni, hisz mindent magunk csinálunk, de annál hatékonyabbak leszünk!” – lelkendezik a mesternő. 

Amikor az eredményeidről vagy a felkészülésedről beszélsz, mindig többes számot használsz. Ennek van köze ahhoz, hogy mindig csapatban gondolkodtál, mivel öten vagytok testvérek? 

Ma is a testvéreim a legjobb barátaim, főleg mi, négyen lányok vagyunk nagyon közel egymáshoz, korban is. A legidősebb nővérem 1994. szeptember 19-én született, a legkisebb húgom pedig 1999. szeptember 19-én. Öt év alatt születtünk sorban, ma is nagyon támogatjuk egymást. Jó, hogy otthon ma sem vitorlázóként néznek rám, a családomban nem az számít, hogy mit érek el az életben. 

Ugyanakkor mindenki velem örül, ha valami jól sikerül, ez adja nekem az egyik legnagyobb támaszt a sportkarrieremben is. Ha rossz napom van a vízen, vagy nagyon izgulok, arra gondolok, hogy ha kiérek a partra, várnak azok, akik mindenhogyan szeretnek. Azért beszélek többes számban az interjúkban, mert az edzővel, a vitorlásedzővel is nagyon közeli a kapcsolatom. Nagyobb külföldi csapatoknál az utánpótlás fiataljai minden szakembert megkapnak, fejlődni tudnak a rendszeren belül. Mi, olimpiára készülő magyar vitorlázók, nagyon kevesen vagyunk, egyéni programot rakunk össze. Én például minden szakembert, akivel együtt dolgozom, magam kutattam fel és választottam ki. Hosszú és nehéz folyamat volt. 

Most tényleg olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiken érzem, hogy támogatnak, megértenek, meghallgatják, hogy mit gondolok, és számukra is fontos, hogy egymással jól tudjanak együtt dolgozni, mint az erőnléti edző és a gyógytornász. 

Majdnem olyanok ők számomra, mint egy család. Mindenki, aki körülvesz, örül, hogy részese lehet ennek a munkának, hiszen olyan eredményeket értünk el együtt, amelyekre a magyar vitorlázásban eddig nem volt példa. 

Huszonhat éves vagyok, tavaly megnyertem a felnőtt világbajnokságot, Magyarországon első nőként nyertem világbajnokságot, ráadásul ez egy kiemelt olimpiai kvalifikációs vébé volt. Amikor győztem, azt gondoltam, hogy ez valaminek az eleje. Most is azt érzem, hogy még annyi mindent fogunk így együtt elérni, és ez az együttműködés nem fog elveszni a magyar vitorlázáson belül. Ezek a nagyon értékes szakemberek tudnak majd másokat is segíteni. 

Most egy érem, egy eredmény hosszú távú hasznáról beszélsz. De melyik az a perc, amelyik miatt megéri neked minden egyes nap elkezdeni az edzést?  

Azért csinálom, mert én szeretnék a legjobb lenni a világon. Már nagyon fiatal koromban éreztem magamban, hogy megvan bennem ez a potenciál. Ha megnyersz egy versenyt, de mondjuk könnyű volt, vagy azt érzed, hogy nem is vitorláztál jól, az nem tölt el olyan boldogsággal, mint amikor azt érzed, hogy ez nagyon nehéz volt, mindenki nagyon akarta körülötted, és aztán a végén mégis te vagy a dobogó legfelső fokán. És közben inspirálni tudod a gyerekeket a sportágra, mert a vitorlázás annyi mindenre megtanít! A vitorlázók nem lesznek tizenkilenc évesen világbajnokok vagy olimpiai bajnokok, körülbelül huszonöt évesen érik meg egy vitorlázó arra, hogy versenyt nyerhessen a felnőtt mezőnyben. Addigra tud önállóan bánni az eszközzel a nagy szélben, a hullámokban, le tudja győzni a félelmet, és nemcsak a széltől meg a hullámoktól, hanem a vereségtől való félelmet is. A vitorlázás sokat segít abban, hogy megismerd önmagad. 

Annak, hogy a legjobb akarsz lenni, nincs köze ahhoz, hogy duplán középső, vagyis „szendvicsgyerek” voltál? Egy ötgyerekes családban biztosan meg kell küzdeni a figyelemért. 

Igen, az egyik nővéremmel bennünk nagyobb volt a versenyszellem, mindig próbáltuk legyőzni a másikat. De szerintem az embereket igazán az tölti el boldogsággal, ha valakivel együtt tud örülni is. 

Erről az jut eszembe, amikor győzelmet arattál, és az ausztrál versenytársaid fölemeltek a hajóddal együtt. Mi annak a titka, hogy az ellenfeled is örülni tud a sikerednek? 

Nekem sem fáj, ha valaki legyőz, de én beleadtam mindent. Nem szoktam a versenypályán senkivel sem kedveskedni vagy megengedni, hogy megelőzzön, de a versenytársaim iránt nagyon nagy bennem a tisztelet, mindig gratulálok nekik. Emberfüggő, hogy ki hogyan kezeli a konfliktushelyzeteket a vízen. Amikor aránylag fiatalon versenyezni kezdtem a felnőtt mezőnyben, ha rám kiabált a világranglista top 10-es versenyzője, teljesen megrémültem, hogy ez ilyen személyes kérdés. Hatvanan versenyzünk egy pályán, a bójákat ugyan lerakják a vízre, ugyanakkor a pálya keretein belül mész, amerre akarsz. Sokszor már a rajtvonalnál találkozik két hajó egymással. Csomó szabály van, hogy hogyan lehet beállni a másik hajó mellé, kinek kell kitérni, és ilyen helyzetekben rákiabálunk a másikra. Ha a rajtvonalon védeni próbálod a pozíciódat, rászólsz a másikra, hogy ide ne állj be, aztán vagy beáll, vagy nem. 

Akkor ez nem egy női hímzőkör… 

Hát nem. Tudomásul kell venni, hogy történnek dolgok a vízen, de ez nem személyeskedés, a futam után elmegyünk vacsorázni vagy viccelődünk. Persze vannak olyan versenyzők, akiknek nincs barátjuk a mezőnyben, de nekem a legjobb barátnőm is a mezőnyben van. Amikor megnyertem a világbajnokságot, és kiemeltek a vízből, nagyon jó érzés volt, hogy örültek nekem. 

Háttér ide vagy oda, egyszer csak nagyon magányos harccá válik minden komoly verseny, nem? 

A szakemberek segítenek engem az edzéseken, a mindennapi életben, de versenyezni én versenyzem, én hozom a döntéseket a futamok alatt. És képes vagyok felelősséget vállalni azért, ha valamelyik része a programomnak miattam nem sikerül jól. 

Ma már felnőttem ehhez a feladathoz, de tizennyolc évesen még nem láttam át, hogy hogyan kell felépíteni egy olimpiai programot. Nagyon sok ember segít benne, de a felelősség az enyém. És ez a vízen is velem marad. 

Szereted, hogy te irányítasz, hogy tiéd a döntés, a szervezés? 

Azért az jó érzés, amikor egy csapat részeseként utazom a versenyre, és mindent megszerveznek, repjegyeket, szállást, és csak annyit mondanak, hogy itt és itt legyél kilenckor. Ha már nem lesz szükség erre a felelősségre, szívesen elengedem. 

Kép

Fotó: Emmer László

Azért alkalmazkodásban sincs hiány. Engem például meglepett, hogy azt mesélted sminkelés közben, hogy a doppingellenőrök bármikor meglephetnek, előre le kell adnod, mikor hol vagy. Mi az, amit szívesen kihagynál a versenyzői életformából? 

A sok utazást, a repülést, a reptéren várakozást, de leginkább nem is ezeket, hanem a felelősséget. Azt, hogy nekem menedzselni is kell azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom. Az edzőm például olasz, olasz temperamentummal… 

A barátod is ausztrál, és ő is vitorlás versenyző. Nem sokat tudtok találkozni. 

De legalább a legtöbb versenyen és edzőtáborban ott van. Ugyanakkor ez nagyon nehéz, még akkor is, ha ma már számos technikai lehetőség áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy beszélgethessünk. Két hete találkoztunk, de az előtte lévő hat hónap… Persze, mindennap fölkeltem, végigcsináltam mindent, amit kellett, edzőtábor, satöbbi, de borzasztó volt.

Milyen nehéz időszakok voltak a versenyzői utadon? 

Amikor elkezdtem, nagyon gyorsan fejlődtem. Az első versenyem 2012-ben volt, és 2016-ban már kijutottam az olimpiára, ami soha nem látott fejlődés volt a sporton belül. Ifjúsági Európa-bajnok, ifjúsági világbajnok lettem, gyorsan jöttek a sikerek, az olimpián futamot nyertem. Azt mondtam, hogy én Tokióból már éremmel jövök haza. De aztán 2019-ben volt egy deréksérülésem, amellyel a mai napig küszködöm, folyamatosan foglalkoznom kell vele. Olyan sportoló vagyok, aki nagyon élvezi a fizikai oldalát a sportnak, azt, hogy szenvedni is kell. De ez hátráltathat is egy versenyzőt, hogy túlnyomja az edzéseket, és nem optimális a terhelése. 

Azt gondoltam a deréksérülés előtt, hogy minél többet edzek, annál jobb leszek, de a sportnak nem csak ez az egy összetevője van. 

Ez volt az egyik legnagyobb nehézség: újra kellett gondolnom, hogy hogyan állok hozzá az edzésekhez, és többször le kellett állnom. Hat hónapra leállított a sportorvos, hogy csak kövessem a gyógytornaprogramokat, aztán hogy két hétig ne eddzek. Több ilyen periódus is volt. Semmi fejlődést nem éreztem, azok voltak a legnehezebb pillanatok. A tokiói olimpia után nagyon egyedül hagyott mindenki. Tizenharmadik lettem, ez egyébként az én hajóosztályomban a legjobb magyar eredmény, de nem érdekelt senkit, és én is csalódott voltam. Sokszor éreztem azt, hogy nulláról kell felépítenem megint ezt az egészet, a csapatot, a programot. Sokat segített a mostani edzőm, Enrico Strazzera, akivel 2022 elején kezdtem el dolgozni. Harminchat éves, edzőnek ő is fiatal, de nagyon jól kiegészítjük egymást. Számára az első és legfontosabb az, hogy boldog ember legyek.

Ha hajlamos voltál túledzeni magad, nyilván nem a túlhajszolás volt a boldogtalanságod oka. Akkor mi? 

Versenyezni nagyon szeretek, de a téli időszakban az edzések nagyon nehezek. Európán belül hiába vagyunk Spanyolországban, akkor is tizenöt fok van, fúj a szél, fázol. Már fiatalon felnőtt mezőnyben versenyeztem, nem voltak ott a barátaim. Amikor hazajöttem, magántanuló voltam, akkor is egyedül éreztem magam. Egy csomó energiát belefektettem a vitorlázásba, de nem jött vissza az, amire képes voltam. Egy sportoló sem fog teljesíteni, ha nem boldog az életben. Az edzőm megnyugtatott, hogy már mindenem megvan ahhoz, hogy nyerjek. Segített abban is, hogy a deréksérülésem ne okozzon galibát, vagyis ne legyen az, hogy most edzünk két hónapig, utána nem edzünk két hónapig. Ha fáj a derekam, vagy rossz napom van, azt mondja, hogy akkor most kevesebb ideig maradunk a vízen, de nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert okosan kell csinálni. 

Kép

Fotó: Emmer László

A közvélekedés szerint, a vitorlázás igazi pihentető flow-élmény, ringatózunk vagy suhanunk a vízen a szabad ég alatt. Ehhez képest láttam, mit tolsz le egy versenyen: milyen ugrásra kész rugalmasság, erőnlét, figyelem, összpontosítás, pillanatnyi döntések sorozata kell a sikerhez. 

Azért nagyon élvezetes! Arra a hajóosztályra, amelyben én versenyzem, az jellemző, hogy nagyon sűrű a mezőny. Közel vagyunk egymáshoz a futam alatt, centimétereken múlik, hogy a rajt után például ki tudsz-e jönni vagy nem. 

A futam körülbelül negyvenöt perces, és az, hogy az első percben tudsz nyerni egy métert, a végén az száz métert fog jelenteni. 

Szóval ezalatt a negyvenöt perc alatt folyamatosan feszülsz, és próbálod kihozni a hajóból a maximum sebességet, ami fizikailag is nehéz. Közben meg azt kell figyelni, hogy a szél hogyan fordul, a versenytársak merre mennek, a kockázatvállaláson is kell gondolkozni, hogy milyen pozícióban vagy, mennyit lehet reszkírozni, hogy odaérj. Ha meg szeretnél nyerni egy versenyt, általában a top 10-en kívül nem nagyon mehetsz egy futamban. Ha a tíz futamból átlagosan jó helyeket tudsz hozni, akkor lehetsz győztes. 

Ezeken mind gondolkoznod kell a futam közben. Figyelned, hogy a többiek mit csinálnak, hogyan pozícionáld magadat a mezőnyhöz képest, de egy hajóhoz képest is. Figyelni kell, hogy hol vannak a bóják, hol vannak olyan helyek, ahol nagyon bejön az áramlás. Soha nem tudjuk biztosan, hogy merre fog fordulni a szél… Folyamatosan jár az ember agya, próbálja kitalálni, hogy mi fog történni, de ha nem az történik, amire számított, akkor sem szabad feladni. Van olyan, hogy mindent jól csinálsz, de mégis a harmincadik helyen kerülöd az első bóját. Onnan is fel lehet jönni, az egész futam alatt megy a helyezkedés. Az utolsó versenyemen többször megesett velem, hogy az első bóját körülbelül a harmincadik helyen kerültem, és utána befutottam az első tízben. Szóval folyamatosan lehet feljönni vagy visszacsúszni. Feszül minden izmod, de közben egyfajta nyugalom is kell ehhez, hogy érezd, a hajó mit jelez vissza a köteleken, a kormányon, hogy rá tudj mozogni, és úgy tudj kormányozni, és úgy tudd a vitorlát állítani, hogy egy picivel gyorsabban mehetsz, mint az ellenfelek. 

Mennyire fontos tárgy számodra a hajód? 

Minden versenyző rendben tartja a hajóját, de lelki kötődésem nincs hozzá. A saját hajómat évente cserélem, de a vébéken és az olimpián kötelező a hajóbérlés. Szoktunk viccelődni, hogy elnevezzük a hajónkat, de ezek One Design vitorlások, vagyis egységes tervezési előírás szerint építették őket, hogy igazságos legyen a versenyzés. Mindegyik ugyanolyan a felszerelésükkel együtt, vagyis minden rajtam múlik, és nem a hajón. 

A vitorlázás azok közé a sportágak közé tartozik, amelyeknél nagyon meghatározó tényező a természet, az időjárás. A Balaton mellett laksz, gondolom kiismerted ott a vizet, a szelet, de a nagy versenyhelyszínek általában számodra ismeretlen terepek. Mennyi idő alatt lehet felmérni? 

Általában sok időt töltünk a fontos versenyek helyszínén. Például, ha majd augusztusban vége lesz az olimpiának, még idén sokan elutaznak a 2028-as olimpia helyszínére edzőtáborba. Ha van valahol egy fontos verseny, ahol teljesíteni szeretnél, akkor már évekkel a verseny előtt elkezded feltérképezni. Számunkra az idei olimpia helyszíne Marseille lesz, és az ott lévő pályával szintén már jó ideje „ismerkedünk”. A vitorlázás eléggé Európa-központú. Itt vannak a legjobb versenyzők, jól ismerik a helyszíneket. Az idei olimpián nem sok előnye lesz egy helyi versenyzőnek. Sőt azt a plusz nyomást is el kell bírnia, hogy a honfitársai egyértelműen a dobogó tetején szeretnék látni. 

Amikor a vízen vagy, megszűnik a part világa. Sportolóként mennyire tudsz a sporton kívüli életre figyelni? 

Szeretnék kicsit nyitni, hogy ne ez az egyetlen fontos dolog legyen az életemben. Sok mindent naponta meg kell csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen az ember, és ezek nagyon el tudják vinni a figyelmét egy irányba. Ugyanakkor a kettőnek van köze egymáshoz. 

A sportpszichológus szerint, ahogyan éled az életedet, az rávetül a versenypályára is. Én például nagyon nem szeretem a konfliktust, sem a vízen, sem a szárazföldön. 

Nem mindegy, hogy ha rám jönnek egy futamban az ellenfelek, arra hogyan reagálok, mivel azt tudom gyakorolni az életben is. Mondhatom azt: „Előzni próbáltok? Csak gyertek, majd én megmutatom!” De azt is gondolhatom magamban: „Jaj, mennyi mindent elrontottam, hogy rám jöttek!” Ha befeszülsz, és megelőznek, mert azt hiszed, hogy jobbak nálad, aztán a futam után rájössz, hogy nem kellett volna elengedned azt az öt hajót, akkor nem jól reagáltál.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A szociális munka napján, november 12-én a szociális ágazat minden dolgozójának köszönetet mond és figyelemfelhívó kampányt indít a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A szervezet az Ismeretlen segítőink című pop-up tárlattal mutatja be a szociális munka sokszínűségét és azt, hogy aki ez a hivatást választja, a másik embert választja. 

A kiállítást megnyitó, a Játékszínben rendezett sajtótájékoztatón Morva Emília, a Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régióvezetője idősotthonban, támogató szolgálatnál, tanyagondnokságnál, hajléktalanellátó és szenvedélybetegeket segítő intézményekben játszódó hétköznapi jeleneteket idézett fel. Mint mondta: a történetekben szereplő rászoruló emberek nevét ismerjük, ők szeretteink, hozzátartozóink, akár mi magunk is lehetünk. A segítőket azonban nem ismerjük név szerint. „Ők azok, akik helyettünk és értünk is teszik, amit tesznek, akkor, amikor a mi lehetőségeink, erőnk, tudásunk elfogyott: ők támogatnak, kísérnek, bohóckodnak, bevásárolnak, beszélgetnek, elfogadnak, meghallgatnak. Őket ünnepeljük, nekik mondunk köszönetet ma” – zárta köszöntőjét Morva Emília.

Bohócművészként kórházban szerzett tapasztalatait felidézve Bank Tamás, a Játékszín igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy a szociális dolgozók nap mint nap lelkileg is elvégzik azt a sokszor megterhelő munkát, ami az általuk segített emberekkel való találkozással jár. „A magam és a Játékszín közössége nevében köszönetet mondok a háttérben dolgozóknak lelkierejükért és szolgálatukért” – mondta az igazgató. 

Lackfi János a kiállításra írt Ki segíti? című versét Lévay Viktória, a Játékszín művésze adta elő az eseményen. 

Parák Eszter, a Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs referense az Ismeretlen segítőink című kiállításról beszélt. A budapesti pop-up tárlat plakátjai november 12. és 24. között láthatóak az alábbi helyszíneken: Játékszín, Avilai Nagy Szent Teréz templom, EWTN Art&Culture a tv székházában, Fény utcai piac, Írók Boltja, József Attila Színház, Lehet téri Árpád-házi Szent Margit templom, Örkény István Színház, Párbeszéd Háza, Budapest Belvárosi Ferences templom (Alcantrai Szent Péter templom), Szabó Ervin Könyvtár. A képeket Kovács Bence, Lambert Attila, Majoros Árpád Csaba, Mózes Anita és Parák Eszter készítette. A plakátok látványtervét Bánlaki Szabolcs készítette. A fotók mellett kortárs költők és írók művei olvashatók hivatásról, segítségnyújtásról, a szociális segítőkről. A szerzők: Galambos Attila, Győrffy Ákos, Iancu Laura, Ijjas Tamás, Király Eszter, Lackfi János, Meskó Zsolt, Novák Péter, Posta Marianna, Szabó T. Anna, Takács Boglárka, Terék Anna, Vass Norbert, Visky András, Vörös István. A kiállítás térképe és teljes anyaga elérhető a tárlat honlapján: https://ismeretlensegitoink.maltai.hu/

#köszönjükhogyvagytok – Kampány a szociális munkások tiszteletére

A Máltai Szeretetszolgálat mindenkit arra is bátorít, gondoljon bele, milyen elkötelezettséggel jár az idős embereket gondozó, fogyatékos fiatalokat kísérő, szülők nélkül maradt gyermekeket nevelő, hajléktalan embereket segítő szociális munkások mindennapos, ám sokszor láthatatlan munkája. A karitatív szervezet arra kéri a sajtó munkatársait, a kampányban részt vevőket és a közösségi médiát használó magánembereket is, hogy mondjanak köszönetet a nélkülözhetetlen szolgálatot végző szociális munkásoknak, és ehhez használják az alábbi hashtageket: #köszönjükhogyvagytok #ismeretlensegítőink #szociálismunkanapja #szociálismunka. 

Magyarországon közel 100 ezer ember választotta hivatásának a másokért végzett szolgálatot. 

Ritkán kerülnek a figyelem középpontjába, többségüket elhivatottságuk vezette a segítségre szoruló emberek közé, és a kötelességérzet őrizte meg a szakmában, a tudat, hogy a rászoruló embereknek szükségük van rájuk. Aki megnézi az Ismeretlen segítőink című tárlat képeit és elolvassa a szövegeket, egy kicsivel többet megtudhat róluk. 

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat az ágazatban dolgozó valamennyi szociális munkásnak köszönetét fejezi ki a szociális munka napján. 

A kutatások szerint a genetika is meghatározhatja, hogy valakiből szerelem-, szex- és pornófüggő válik-e. Az agy kémiai rendszere ugyanis hozzájárul a függőség kialakulásához és fenntartásához. A szex-, szerelem- és pornófüggőség gyakran társulhat gyermekkori traumákhoz, elhanyagoláshoz vagy más stresszhelyzetekhez, amelyek miatt az egyén menekülési mechanizmusokat alakít ki. Mindehhez olyan önértékelési problémák is társulhatnak, mint az alacsony önbecsülés és a testképzavar. Az egyén emiatt szerelmi vagy szexuális élményekbe menekül, azt remélve, hogy általuk értékesnek érezheti magát, olyannak, akit végre elfogadnak. A társadalmi elvárásokon és normákon kívül a média által terjesztett szélsőséges szexuális tartalmak, illetve egy kisebb közösség is befolyásolhatja a szexuális viselkedést. 

Például egy olyan baráti kör, amelyben a szexuális vagy szerelmi kapcsolatok túlzottan nagy hangsúlyt kapnak, hajlamosíthat a függőségre. 

A szex-, szerelem- és pornófüggőség következtében az egyén fokozatosan elveszítheti az irányítást, és az addikció egyre nagyobb helyet követelhet magának a mindennapokban. Ez konfliktusokat gerjeszthet a munkahelyen, a családban és a kapcsolatokban, és komoly egészségügyi problémákhoz is vezethet. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a fajta függőség is, mint minden más, kezelhető. A terápia, a támogató csoportok és más intervenciós módszerek segíthetnek megérteni és gyógyítani a függőséget, valamint megtalálni az egészséges kapcsolatokhoz és viselkedéshez vezető utat. 

Az önbecsülés fenntartása 

Péternek gyermekkori traumái miatt alacsony az önbecsülése, felnőttként az érzelmi kielégülést szerelmi vagy szexuális kapcsolatokban keresi, amelyek által az önértékelési gondjait is kompenzálni tudja. Az interneten könnyen elérhető pornográf tartalmakat fogyaszt, és gyakran vesz részt kötetlen szexuális kapcsolatokban. Amikor Péter stresszes helyzetekkel vagy érzelmi nehézségekkel szembesül, szexuális aktivitásba menekül, hogy elkerülje a fájdalmat vagy a szorongást, és ezek helyett valami jót éljen át. 

Kapcsolatai azonban instabillá válnak, hiszen nem tudja megfelelően kezelni az érzelmi kötődést, partnereit is gyakran önzően használja, mivel csak az azonnali kielégülést keresi általuk. 

Az idő múlásával Péter kezdi elveszíteni az irányítást a magánélete felett. Munkahelyi teljesítménye romlik, a kapcsolatai lassan tönkremennek. A szégyen és a bűntudat miatt ördögi körbe kerül. Péter esete jól mutatja, hogy hogyan játszanak össze a genetikai, a traumás, a pszichológiai és a társadalmi tényezők a függőség kialakulásában és lefolyásában. A kezelés során Péternek segítséget kell kapnia ahhoz, hogy megértse kialakult helyzetének okait, és megtanulja kezelni az érzelmeit, fejleszteni az egészséges kapcsolati készségeit.

Félelem az elhagyatottságtól 

Annát gyermekkorában érzelmileg és fizikailag is elhanyagolták. Felnőttként is gyakran érzi magát magányosnak, önértékelése alacsony. Az érzelmi hiányt romantikus vagy szexuális tartalmú filmekkel igyekszik kompenzálni, ugyanakkor olyan férfiakkal létesít kapcsolatot, akik nem felelnek meg az igényeinek, és kihasználják őt. Nehézséget okoz számára, hogy meghúzza a határokat és nemet mondjon, mivel fél az elutasítástól és az egyedülléttől. 

Amikor stresszes helyzetekkel vagy érzelmi konfliktusokkal szembesül, hajlamos szexuális vagy szerelmi kapcsolatokba menekülni, hogy elkerülje a fájdalmat és a szorongást. 

Komoly kapcsolati gondokkal küzd, hiszen képtelen az egészséges kommunikációra és az érzelmi kötődés kifejezésére. Függőségéhez egészségügyi problémák is társulnak, amelyek tovább súlyosbítják a helyzetét. Annának a kezelés során támogatást kell kapnia, hogy megértse érzelmi traumáinak hatását. Fontos számára az érzelmi önellátás és az egészséges határok kialakítása, valamint az önbizalom és az önbecsülés megerősítése. Az egyéni terápia és a támogató csoportok segíthetnek neki abban, hogy megtalálja az egészséges kapcsolatokhoz és életmódhoz vezető utat.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Instant „boldogság” 

Pornófüggőségnek a pornográf tartalmak túlzott és kontrollálhatatlan fogyasztását nevezzük. Kialakulásának kockázatát növelik az interneten bármikor elérhető videók, amelyekhez névtelenül lehet hozzáférni. A pornográf tartalmak hatására az agyban dopamin szabadul fel, amely örömöt és élvezetet okoz. Többen a pornót használják a stressz és a szorongás enyhítésére vagy az unalom elűzésére, ez pedig egyenes út a függőség kialakulásához. Az érintettek gyakran akkor is a pornóhoz fordulnak, ha nem elégedettek a kapcsolatukban, vagy nem érzik magukat benne megfelelőnek. A kapcsolatainkon dolgozni kell, az instant boldogság pedig csak két kattintásra van. 

A függőség előrehaladtával az egyénnek egyre extrémebb vagy intenzívebb pornóra van szüksége az örömérzet eléréséhez. 

Az egyén elveszíti az irányítást a pornónézés felett, és még akkor sem képes abbahagyni, amikor felismeri annak káros következményeit. A pornófüggők gyakran hanyagolják az életük más területeit, például a munkát, az iskolát. A függőség kapcsolati problémákhoz vezethet, beleértve az intimitás hiányát, a bizalom elvesztését és a konfliktusokat. 

A kognitív viselkedésterápia és az egyéni vagy csoportos terápia hatékony lehet a pornófüggőség kezelésében, az okok feltárásában, megszüntetésében, valamint az egészséges viselkedési mintázatok kialakításában. Az önsegítő csoportokban az érintettek megélhetik, hogy gondjukkal nincsenek egyedül, és tanulhatnak sorstársaiktól. Fontos, hogy az egyén változtasson életmódbeli mintázatain, akarja a gyógyulását, az egészségesebb kapcsolatokat és a helyes időbeosztást. 

Serdülőkori pornófogyasztás 

A fiatalkorúak az internet által egyre korábban találkoznak a pornográf tartalmakkal, és ez hozzájárulhat a függőség kialakulásához, mivel az agy még fejlődésben van, és sebezhetőbb. A kamaszok gyakran érzelmi problémáik miatt, vagy csak egyszerűen unalmukban kattintanak a pornóoldalakra. Az addikcióra különböző viselkedési jelek utalnak, például a visszahúzódás, az agresszivitás vagy az érzelmi labilitás. A függőség befolyásolhatja a fiatalkorúak iskolai teljesítményét is, mivel sok időt és energiát vesz el más tevékenységektől. Fontos, hogy a szülők beszéljenek a gyerekeikkel a pornó kockázatairól, valamint ellenőrizzék és korlátozzák a gyerekek internethasználatát. 

A pornográf tartalmak egyik legkárosabb hatása, hogy a fiatalok azt gondolhatják: az extremitás normális. Ez pedig később, leendő szerelmi kapcsolataikban okozhat sok problémát. 

Az iskola nagy szerepet játszhat a fiatalok oktatásában a pornó káros hatásairól és a függőség megelőzéséről. Fontos volna a mentális egészséget és az érzelmi jóllétet az iskolai tananyag részeként értelmezni, és prevenciós programokat szervezni a stresszkezelés, az érzelmiintelligencia-fejlesztés és a konfliktuskezelés témakörében. A mentálhigiéné integrálása az oktatási rendszerbe hozzájárulhat a diákok általános jóllétének növeléséhez, a tanulási eredmények javításához és az iskolai közösség megerősítéséhez is. Érdemes arra is megtanítanunk a gyerekeinket, hogy felnőttként mitől lesz valaki boldog és kiegyensúlyozott a párkapcsolatában.  

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Hogy lesz a mínusz egyből plusz hat? Számoljunk: ha csak 1 C fokkal lejjebb állítjuk a hőfokszabályzót, akár 6% fűtési energiát is megspórolhatunk. Nem rossz arány, érdemes számolni az akár 2 fokos hőfokcsökkentéssel is… de ha az már kevésbé komfortos, akkor legalább arra figyeljünk, hogy üres lakást ne fűtsünk. Ha elmegyünk otthonról, rövidebb távollét esetén 3 fokkal, többnapos távollét esetén 6 fokkal állítsuk lejjebb a hőfokszabályozót.

Mi a funkcionális hőelosztás? Elsőre kissé tudományosan hangozhat, de pofonegyszerű: minden helyiségben olyan hőmérsékletet állítsunk be, amilyen az adott szobában folytatott tevékenységhez megfelelő komfortérzetet biztosít. A pőrén látogatott fürdőszobában, a lazításra szolgáló nappaliban vagy a gyerekszobában a 20-22 C fok a komfortos. Alváshoz azonban nem csak elég, egészségesebb is a 18 C fokos hőmérséklet. Nem használt helyiségekben pedig végképp elegendő olyan alacsonyra állítani a hőfokot, ami még nem hűti a fűtött helyiséggel esetleg közös falat. Ha pedig épp nem tartózkodik otthon senki, minden helyiségben célszerű a termosztátot 3-5°C-kal alacsonyabbra állítani.

Régebbi konvektorokhoz egyszerűen csatlakoztatható vezérlőeszközzel és termosztáttal akár távolról is szabályozhatjuk otthonunk fűtését. 

Hogy lehet a hideg a relatív meleg?

A hőérzet azt jelenti, hogy ugyanazt a külső hőmérsékletet hol hidegnek, hol kellemesnek érzékeljük az egyéb környezeti hatásoktól függően. Az otthonunkban viszonylag egyszerűen képesek vagyunk ezt az érzetet befolyásolni. Arról persze messze nincs szó, hogy egy lehűlt lakásban pillanatok alatt karibi klímát teremthetünk, de minden adott lehet ahhoz, hogy a valós hőmérsékletet akár két fokkal melegebbnek érezzük. 

Az első kulcs a párásítás. 

A lakás ideális páratartalma 45-55% körül van (30%-nál alacsonyabb vagy 65%-nál magasabb páratartalom már egészségtelen lehet a mi éghajlatunkon). A fűtés eleve szárítja a lakás levegőjét, így az ideális állapot fenntartásához szinte muszáj párásítani. 

A legegyszerűbb – és házi szerkesztőnk szerint a legboldogabb – megoldás a szobanövények társasága. A zöld, nagy vagy soklevelű növények alkalmasabbak a párásításra, és mivel oxigént termelnek, tisztítják is a levegőt. 

Az ideális páratartalom eléréséhez élhetünk a „vizes” tevékenységek előnyeivel, mint pl. a fürdés vagy a mosás, mert egy nyitva hagyott fürdőszobaajtó vagy a szobában teregetés is elegendő mértékben emelheti a páratartalmat. 

A fűtőtestre helyezett párologtatóedényt mindenki ismeri, egyszerű és nagyszerű trükk, pár csepp illóolajjal pedig egészen más érzékekre is hathatunk. 

Hőérzetünket befolyásolják otthonunk hangsúlyos színei is. Trendkövetőknek különösen nehéz, amikor épp a türkiz, a menta vagy a zsályaszín a divat, de télen bizony érdemes elővenni a bordó vagy narancsszín ágytakarót, függönydrapériát, vagy akár csak melegebb színre cserélni a díszpárnahuzatokat.   

Kép

Illusztráció forrása: GettyImages

A varázsszőnyeg és társai

A padlóra terített szőnyegek sokat segítenek a hőérzeten, több szőnyeggel akár 10%-kal kevesebb hő szökik meg a szobákból. 

Ami a padlónak a szőnyeg, az az ablaknak a függöny. Télen egy jól szigetelt ablak üvege is sugározhat hideget, ilyenkor érdemes sűrűbb szövésű függönyöket feltenni, ami – különösen, ha meleg színűt választunk – tovább javítja hőérzetünket. A hosszára ügyeljünk: behúzva takarja az ablakot teljes egészében, de ne lógjon a fűtőtest elé. Gyengébb szigetelésű ablaknál sok hideget felfog a huzatfogó párna vagy akár csak egy hurkára tekert kisebb takaró is. 

A fűtőtest mögé érdemes hőszigetelő lapot, ha kevés a hely, akkor hőszigetelő fóliát ragasztani. 

Ezenkívül a fűtéscsövek szigetelésével is megakadályozható a felesleges hőveszteség. A falakon keresztül elszökő hő mennyiségét olyan, hungarocellből és alumíniumból készült szigetelőlapokkal csökkenthetjük, melyeket csak fel kell ragasztani a fűtőtest mögé. Érdemes bevonni műanyag szigetelőanyaggal, ún. csőhéjjal a kazánból kiinduló, szabadon futó fűtéscsöveket is. Így minden hő a megfelelő, fűteni kívánt helyre tud koncentrálódni.

Takarítsunk, és takarítsunk meg!

A porréteggel lepett energetikai eszközök hatásfoka csökken, ami ugyanúgy igaz például egy izzó fényleadására, mint egy klímaberendezés hatékonyságára. A fűtőtestek esetében nem is gondolnánk, hogy ez mennyit számít a hőleadás szempontjából: minél több a por, annál kevesebb a meleg. Vagyis ha a hőleadó fűtőtesteket rendszeresen portalanítjuk, amit radiátorok esetében kiegészítünk évente legalább egyszeri légtelenítéssel is, a berendezések éves energiafogyasztását akár 10%-kal csökkenthetjük. 

Még több praktika és nyereményjáték regisztráció az ENERGIADIÉTA-oldalon.

Támogatott tartalom

Gerencsér Enikő, a legifjabb kékfestő a családban, aki édesanyjával, Tóth Ildikóval, aki a negyedik generációhoz tartozik, karöltve vezet végig a parasztbarokk házban kialakított műhelyen. Érzem a festéshez felhasznált anyagok illatát, csodálom a századelős gépeket és azt a mintegy hétszáz darab, százötven évesnél is korosabb mintafát, amelyek türelmesen várják, hogy sorra kerüljenek. „Nézd, ez a kedvencem” – emel le egy csíkos, aprón pöttyözött darabot Enikő a polcról. 

„Szeretem az egyszerű mintákat, mint a kis virágosat vagy a csíkosat, de legjobban a pöttyöset, amelyet a népművészetben babosnak hívunk. Látod ezen az apró pontokat? Szúrágta, attól ilyen szép, ez adja neki azt a többletet, amitől érzed, hogy évszázados darabbal alkothatsz. De itt van a csodaszarvasos vagy ezek a nagyobb virágmintásak, amelyek nem akarnak újnak és modernnek tűnni. Ezeknek a mintafáknak az értéke abban rejlik, hogy ősi motívumokkal díszítettek.”  

Hallgatom ezt a huszonéves egyetemista lányt, aki az általa tervezett és készített ruhában olyan nagy tudással beszél a kékfestésről, hogy arra a Torontál vármegyei szépapa is büszke volna. 

Gyakorlott mozdulatokkal mutatja a folyamatokat, miközben a színmintázási technológia gyökereiről mesél. Megtudom, hogy a kékfestés alapjai évszázadokkal ezelőtt Ázsiában már jelen voltak, onnan jutottak az európai régióba a XVI. század környékén. Magyarországon a XVII. században honosodott meg a negatív mintázási technika, kombinálva az indigófestéssel. A festőmesterek az ázsiai mintákat egyre inkább a saját népművészetükben jelen lévő motívumokkal helyettesítették, így Magyarországon a tulipános és a virágos minta lett jellemző. 

Az ipari fejlődés következtében a kézi nyomást a XIX. század közepén háttérbe szorította a francia, szakaszos működésű nyomógép, a perrotine használata, amelyből egy a mai napig működik a győri festőműhelyben. Az I. majd a II. világháborút követő nagy nyersanyaghiány és a városiasodás következtében a népviseletben bekövetkezett változás tovább csökkentette a műhelyek számát. A Festő utcában árvízveszély miatt 1908-ban betöltötték a folyómedret, a vízhiány egyre több munkahely bezárását vonta maga után. Az Éhling család műhelye azonban megmaradt. Megvették az elhagyott kis üzemek mintakészleteit, eszközeit, és a folyó helyett a telephelyen végezték a mosást. 

Ma már csak öt településen – Tolna, Tiszakécske, Bácsalmás, Nagynyárád, Győr – foglalkozik aktívan egy-egy család a kékfestéssel.  

A „kék” család

„Ezt a munkát leginkább férfiak végezték, és aggódott is a dédapám, hogy ki viszi tovább a műhelyt, miután három lányuk született” – idézi fel a múltat Ildikó, aki látván a mesterség nehézségeit, kezdetben nem gondolt arra, hogy folytatja a családi hagyományt. A mára a népművészet mesterévé vált népi iparművész azonban a nagymama unszolására elvégezte a textilfestő tanulmányokat, átvette a vállalkozást, beleértve a harmincas években megnyitott kékfestő kisboltot is. 

„Édesanyám pedagógus lett, de ő is kitanulta a mesterséget, akárcsak a többi lány, és a boltban még ma is szívesen besegít. Édesapám pedig a győri textilgyárban dolgozott, és másodállásban festett. Olyan szerencsénk volt, hogy a családba került férfiakat is mindig érdekelte a kékfestés, és tevékenyen részt vettek a munkában. A férjem sem kivétel, akinek gépészi szaktudására is nagy szükség van” – mosolyog a háttérben dolgozó Zsoltra. A régi eszközök felépítése, javítása mind az ő keze munkáját dicsérik. „És a hideget is jobban bírja, mint mi” – szól közbe nevetve Enikő. 

„Nem hiába mondták azt, hogy ez a munka Szent György napjától Szent Mihály napjáig tart – folytatja Ildi. – Nem volt fűtés, emlékszem, amikor annyira hideg volt a műhelyben, hogy apám a jeget törte az üstön. Persze gyerekként minket ez nem annyira érdekelt, ott rohangáltunk az udvarban, meg a műhely körül bújócskáztunk az utcabéli gyerekekkel. Apukám ezt nem szerette, mert nagyon féltett minket. 

Egyszer az egyik fiú elbújt a festőkád mögé, és amikor hazament, az anyukája nem tudta lemosni róla a kék színt. Mondta apámnak: »Jóska, csináljon valamit ezzel a gyerekkel!« Hát megfestettük a ruháját kékre, ez volt a megoldás.

A nehéz időkben, amikor édesanyám gyerek volt – előfordult, hogy tojással, jószággal fizettek a munkáért az emberek. Egyszer egy kecskét hozott valaki, az meg összevissza ugrándozott, és beleesett a kipába (festőkút). De túlélte, mert kihalászták, teljesen lemosni a szőrét azonban nem tudták. Kéken legelt a közeli réten, aztán aki meglátta, csak annyit mondott: »Ezeknek a festőknek még a kecskéjük is kék«. Ma sem árt az óvatosság, a folyamat minden lépésénél ügyelni kell a pontosságra, a tisztaságra” – hangsúlyozza, aztán részletesen beavat, miként lesz a nyersanyagból meseszép késztermék. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Önkifejezés, közösségben

A fehér természetes anyagot – len, pamut – negyvenöt percig főzik kilencven fokon. Így megszabadul az összes szennyeződéstől, a szövéskor hozzáadott segédanyagoktól. Visszakapja az eredeti hosszát és szélességét, vagyis egy harminc méteres végből lesz huszonhét méter. Kivasalják, majd jön az előrajzolás kerületmeghatározással, átlóhúzással. Ez abban segíti a kézművest, hogy tudja, hol a közepe. Mintafák segítségével a mintázóládából (sasi) felvisznek egy agyagból és gyantából álló szigetelőanyagot (pap) a textilre. Ez olyan kemény réteget képez, hogy a festés során nem kerül alá az indigós keverék. Az egész véget mintázzák, majd utána festik a három-négy méteres festőkútban, a kipában. 

A festék indigó, vasgálic, mész és víz keveréke. Évekig használják az indigófürdőt, majd két-három év múltával, amikor már nem elég csak adagolni a hozzávalókat, lemerik a tetejéről a vizet, középről az indigót, amelyet újra használnak, az alsó mészréteg pedig jó a szőlőbe vagy a cseresznyefa alá, mivel pótolja a vasat. Egy kerékre, a vasráfra akasztják az anyagot S- vagy csigavonalban, így közé lehet nyúlni pálcával, hogy ne ragadjon össze, amikor kiveszik a festékből. Tizenöt-húsz percig lapul a textil a folyadékban, majd a kiemelés után oxidálódik. Először sárga, aztán zöld lesz, majd a szemük láttára válik kékké. A kívánt színmélységtől függően ismétlik a folyamatot akár hússzor is. 

„Ez hosszadalmas eljárás, attól függ, hogy mennyit pihentetjük” – fűzi hozzá Ildi. 

„Van egy nagynyárádi kollégánk, aki azt mondja, akkor húzza fel és engedi újra vissza, amikor a templom harangja negyedóránként kongat.” 

Sokáig nem lehet bent hagyni a textilt az indigófürdőben, mert az anyag feldagad és aláfestődik, ezért kell többször ismételni a mártást és a szárítást. A festést követi a savazás ecetes vízzel, ami által egy pillanat alatt eltűnik róla a fedőmassza. Hideg vízzel öblítik át többször – a nagyon finom anyagokat a mai napig kézzel –, végül az udvaron, az erre a célra készített lécsoron szárítják.  

„A vékonyabb, finomabb anyagokból sálakat, a pamutból kötényeket, ruhát, a lenvásznakból háztartási textíliákat festünk általában” – mutatja az asztalon sorakozó termékeket Enikő. A gazdag szimbólumtár teszi különlegessé a magyar kékfestést. „Nagyon szeretek tervezni, a sok tudás és háttéranyag lehetőséget ad a modernebb és a hagyományos mintázatú textilek tervezésére is. Ez számomra az önkifejezés eszköze, amely rengeteg kreatív lehetőséget rejt. Ha elrontottam a festést, akkor szabással úgy alakítom, hogy mégis jól nézzen ki. A legjobb az, amikor igazán beindul a műhelymunka, és együtt fest az egész család. A nagyi is itt van, a nővérem is a férjével, és mindenki tudja, hogy mi a dolga. Nagyszerű érzés ez. Ja, és most született meg az unokaöcsém, szóval megdőlt a lányrekord a családban, de szerintem majd ő is, és az én gyerekeim is tovább viszik a kékfestést, ha meglesz bennük az az indíttatás, amelyet mi is éreztünk kicsi gyermekkorunktól fogva.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Bárhol a világban kuriózum

Enikő alapdiplomája – vizuális kommunikáció – megszerzése után, jelenleg kulturális menedzsment szakirányon tanul a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Az is foglalkoztatja, hogy miként lehetne a szellemi tulajdont, a népművészetet jogilag jobban védeni és előtérbe helyezni. Szeretne egy olyan alkotóközösséget létrehozni, amelybe más művészeti ágból is bekapcsolódnak emberek. Fontos számára, hogy a kékfestésre ne csak hagyományként, hanem művészeti formaként tekintsenek az emberek, amit a hétköznapi öltözködésbe, lakáskultúrába is be lehet emelni. Tapasztalata szerint, kezd kialakulni egy olyan tudatos vásárlói réteg, amelynek fontos, hogy vásárlási döntéseikkel ne a túlfogyasztást, hanem egy hagyományt támogassanak. 

Igaz ugyan, hogy a kékfestés sok eszközt és műhelyt igénylő tevékenység, „de ami itt készül, azt még a következő nemzedékek is használhatják vagy hordhatják”. És nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világban. Egy alkalommal betért a műhelybe egy japán hölgy, aki nagy szakértelemmel válogatta a méterárut. 

Kiderült, hogy Hirohito császár kimonókészítő csapatának a tervezője volt. A magyar koronás textíliát választotta, hiszen tudta, hogy ez ősi, magyar motívum. Azóta már valószínűleg a japán császári család ruháit díszíti.  

Az év során számtalan meghívás és bemutató kíséri a győri kékfestő család életét. Szeretnének egy látogatóközpontot kialakítani a Festő utcában, hogy egész évben fogadni tudják a gyerekeket és az érdeklődőket. Vágyuk, hogy megmutathassák az 1900-as évek elejéről megmaradt régi eszközöket, és méltó módon megismertessék az Unesco Szellemi Kulturális Örökség részeként számontartott kékfestést, amely egyszer talán a hungarikumok között is elfoglalhatja megtisztelő helyét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Olyan kislánynak képzellek el, aki órák hosszat csendben játszik, ékszereket készít magának mindenféle anyagból, ami csak a keze ügyébe kerül. Tévedek? 

Nagyon sokáig nem foglalkoztam ékszerekkel, csak rajzoltam. A rajzolás állt életem középpontjában. Ez okozta számomra a legnagyobb örömöt. Viszonylag korán elhatároztam, hogy grafikus leszek. Szerettem illusztrálni, mert ez a tevékenység összekapcsolódik az irodalommal, amely a mai napig meghatározó szerepet játszik az életemben. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy a rajzaimban nem tudom pontosan úgy kifejezni magamat, ahogyan szeretném. Annak ellenére, hogy tökéletesen le tudok rajzolni bármit, az illusztrációim mégsem átütőek. 

Idős festőművész tanárom mindig mondogatta, menjek a képzőművészetire, rögtön felvesznek grafikusnak, de tudtam, hogy hiába sikerülne a felvételim, nem találnám meg az utamat. Egy grafikusnak tudnia kell elhangolt alakokat rajzolni, és én nem tudtam. Rájöttem, hogy térbeli, konstrukciós szakra kell mennem. Öt évet adtam magamnak arra, hogy megvalósítsam az új tervemet.

Persze tizenhét évesen nagy lelki törést okozott a felismerés, hogy nem a grafika lesz az utam, de a gyógyulásban segített apukám műhelye. Ő vésnök. 

Mindig szerettem körülötte lenni, és a munkaeszközei is lenyűgöztek. 

Innen már egyenes út vezetett a Magyar Iparművészeti Főiskolára? 

Nem. Az első fordulón sem jutottam túl. Fogalmam sem volt arról, hogy azoknak, akik kerámia, porcelán, üvegtervező vagy ötvös szakra jelentkeznek, rendelkezniük kell szakmunkás előképzettséggel. E nélkül ugyanis bármennyire jól rajzol valaki, nem nyer felvételt. Rögtön beiratkoztam egy aranyműves szakiskolába, de egy évet sem végeztem el, mert a következő felvételin maximális pontszámmal bejutottam a főiskolára. Ipari formatervező és fémműves szakon szereztem meg az alapdiplomámat.

Ritkaság, hogy valakinek sikerül tizenhét évesen tökéletes döntést hoznia a pályaválasztásban. Neked sikerült, ezt igazolja a Ferenczy Noémi-díj is. 

Nem a díjaktól lesz valaki jó iparművész. Persze öröm az elismerés. Visszaigazolás, amely megerősít a pályán, de engem sokkal inkább motivál, ha sikerül jó ékszert készítenem, olyat, amely a viselőjének ugyanolyan örömöt jelent, mint nekem, aki terveztem. Az ékszereimet, mielőtt megválok tőlük, mindig kipróbálom, hogy megtapasztaljam hogyan „működnek”.

Kép

Király Fanni iparművész − Forrás: Király Fanni Facebook oldala

Mindig örömteli folyamat az alkotás, vagy megesik, hogy megszenvedsz egy ékszerrel? 

Abban az esetben, ha nagyon megszenvedek egy ékszerrel, akkor azzal „büntetem meg”, hogy nem veszek gumiformát róla, így kizárom a sokszorosítás lehetőségét.

Ha ilyen bensőséges kapcsolatban állsz az alkotásaiddal, könnyen megválsz tőlük? 

A Csodakamra című sorozatomhoz, de más munkáimhoz is gyakran használok apró tárgyakat, akár több száz, de volt rá példa, hogy több ezer éveseket is. 

Különböző aukciókon veszek részt, régiségpiacokon, antikvitásokban, de akár padlásokon, pincékben is kutatok. Előfordul, hogy találok olyan tárgyakat, amelyeket nem adok oda senkinek. 

Ilyen volt a Csodakamra legeslegelső darabja, egy föníciai üvegfej beépítéssel, ami nagyon megszólított, emlékeztetett valakire. Egy aukción licitáltam egy kis római kori bronzfejecskére, és már akkor tudtam, hogy a lányom születésnapjára fogom ékszerbe zárni, hogy velünk maradjon a családban. Közel negyven ékszert őrzök otthon üvegtárlókban, fadobozokban. Ezektől nem tudtam megválni.

Kik viselik az ékszereidet? 

Egészen pontosan meg tudom határozni, mert személyes kapcsolatot ápolok velük. Diplomás, nyitott, kulturált, irodalom, színház, építészet iránt érdeklődő értelmiségi réteg vásárolja a munkáimat. Ha a korukra is kíváncsi vagy, akkor harmincöttől felfelé. Bár nemrégiben egy nagymama két Csodakamra-nyakéket készíttetett a két unokájának. Teljesen különböző karakterű lányokról beszélünk. Az egyikőjük még csak ötéves. Ő lehet a legfiatalabb Király Fanni-ékszertulajdonos. Tradicionális gondolkodású barátnőm, velem csináltatott a keresztlányának ékszert. A kislány csecsemőkorában kapta meg, és majd felnőttként fogja viselni. Egy kortárs ékszerrel, egy finom darabbal indította el útján a keresztlányát.

A Csodakamra-sorozat egyes darabjait akkor készítetted, amikor a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa voltál. Hogyan találtál rá erre a névre? 

Egyetemista lányaim ránéztek az ékszerre, és azt mondták: „Anya, ez egy Wunderkammer!” A csodakamra a német művészettörténeti szakszó tükörfordítása, nagyon szépen megmunkált, egzotikus bútordarabokat jelöl, amelyekben a tulajdonosaik számukra fontos tárgyakból álló gyűjteményeket tartottak. Korallágacskákat, egzotikus madarak tollait, tengeri állatok fogait, óraszerkezeteket. Tulajdonképpen ezek a Wunderkammerek voltak a múzeumok előfutárai a XVI., XVII., XVIII. században.

Kép

A Csodakamra sorozat egy darabja − Forrás: kiralyfanni.hu

Fontos, hogy nevet adj az ékszereidnek? 

Bő évtizeddel ezelőtt egy művészettörténész lány kérdőre vont, hogy miért nem adok nevet az ékszereimnek, miért hívom őket pusztán függőknek, gyűrűknek. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy művészettörténeti szempontból fontos, hogy az ékszereimnek legyen nevük, hiszen később nem fogják tudni beazonosítani őket. Azóta az addig csak sorozatokba rendezett ékszerek mindegyikének nevet is adok, mindig a tematikához kapcsolódóan.

Szerinted mitől válik értékké egy ékszer? 

Az ékszer értékét nem az anyaga határozza meg, hanem a mögötte álló gondolat. Ugyanúgy tekintek az ékszerre, ahogyan egy szép gobelinre vagy egy mívesen megformált bútorra. Egy használati tárgy is messze túlmutat az anyagi valóságon. Hiszen annyi gondolat sűrűsödik össze benne, annyi technikai tudás kell a létrejöttéhez, a formai felépüléséhez, hogy nevezhetjük kultúrkincsnek is. 

Számomra nemcsak egy újonnan létrehozott tárgy bír értékkel, hanem minden értékes, amit valaha valaki jóérzésből, szeretetből elkészített. 

Nagyon tisztelem ezeket a dolgokat még akkor is, ha már nem használhatók.

A fent említett gondolataidra épült a Talált kincsek című sorozatod. 

Ennek a sorozatnak az első darabjai az úgynevezett textilmentő ékszerek lettek. A pincénkben őriztem a dédszüleim elnyűtt, régi szőnyegét, amelyet már nem lehetett rendeltetésszerűen használni, de a szívemnek így is kedves volt. Be akartam építeni valahová. Így kezdődött a Talált kincsek-sorozat, amely elindított valamit az emberekben is, mivel különböző régi textíliákkal ajándékoztak meg a magyar hímzésektől kezdve a falvédőbe varrt ruhadarabokig. Az adományozók is azt gondolták, amit én, vagyis hogy ha ezek az anyagok bekerülnek egy ékszerbe, amelyre a tulajdonosa vigyáz, akkor újabb ötven évvel tovább élhetnek. 

Sokkal korábban kezdtem textilmentő ékszereket készíteni, mint ahogyan az újrahasznosítási mozgalom elindult. Fontos az anyagok újrafelhasználása, de én nem használok olyan anyagot, amely nem található meg a természetben. Fémekkel, fákkal, textilekkel, kövekkel dolgozom. Kísérletezem szokatlan anyagokkal, leginkább pergamennel, cserzetlen kecskebőrrel.

Egy rólad készült portréfilmben beszélsz arról a kutatásodról, amelyben a kortárs ékszert és az ékszer viselését pszichológiai, mentálhigiénés szempontból is vizsgálod. 

Ékszereink üzenete volt a címe a tervezési és kutatási témámnak, amellyel bekerültem a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjába. A végén rendeztem egy kiállítást azokból az ékszerekből, amelyek ebben az időszakban születettek. A kiállításnak idén ősszel lesz a folytatása, a cím marad, a tárlatot bővítem ki az eltelt két évben készült munkáimmal. 

Álláspontom szerint, az ékszer viselésével befolyásolni lehet egy ember mentális állapotát, önmagáról kialakult képét, önbizalmát. Megfigyeltem, hogy vannak olyan vásárlóim, kedves ismerőseim, akik, amikor elkezdtek tőlem ékszert választani, hihetetlenül félénkek, visszahúzódóak voltak. Ahogyan egyre jobban megismerték az ékszereimet, egyre merészebbek lettek a választásaik. Számukra igazi, vad kitárulkozás volt, hogy az addig viselt apró ezüst szívmedál helyett fel­vegyenek egy markáns, nagyobb darabot. 

Az ékszerviselés önkifejezés is. Elmondja például, hogy én, aki ezt a kortárs nyakéket viselem, azt gondolom, hogy nem minden a csillogás, vagy hogy fontos számomra a természet, hogy szeretem a finom részleteket. 

Ahogyan az öltözékünkkel is kifejezzük magunkat és kommunikálunk, ugyanúgy az ékszereinkkel is. Megfigyeltem, hogy az önálló, emancipált, vezető beosztásban lévő nők szinte mindig nagy méretű gyűrűt viselnek. Ezzel az önkifejezési eszközzel a kezükre terelik a figyelmet. Van, aki csak és kizárólag gyűrűt, van, aki csak nyakláncot vagy fülbevalót hord. Vannak, akik csak szettben gondolkodnak. 

Gyűjtöm a történeteket, amelyeket visszajelzésként kapok a vásárlóimtól. Némelyek nagyon mellbevágók, szívhez szólók, néha kacagtatók. Egy kedves ismerősöm szerint úgy működnek az ékszereim, mint a kutyasétáltatás. Az emberek megállnak, beszédbe elegyednek egymással. Egy társas eseményen felfedezi valaki, hogy a másik is Király Fanni-ékszert visel, megszólítják egymást, megismerkednek. Így a műtárgyak az emberek között is kapcsolódási pontok lesznek.

Említetted, hogy szívhez szóló visszajelzések is érkeznek hozzád. Megosztasz közülük néhányat? 

Egy édesanya elvesztette a gyermekét. A gyász nehéz időszakában abból merített vigasztalást, hogy időnként odament a szekrényéhez, kinyitotta, kivette belőle az ékszerét, és megsimogatta. Bármilyen hihetetlen, de az ékszerek sokféle érzelmet válthatnak ki a viselőikből. Egy építésznő vásárlómat a kortárs ékszer indította el azon az úton, hogy felvállalja a saját ízlését. Eljött hozzám, és választott magának egy darabot. Életének egészen eddig a pillanatáig az édesapja és a szerelme ajándékozott neki ékszereket, mindig más választott helyette. Aki kortárs ékszert választ, nem véletlenül teszi le a voksát amellett a darab mellett, amelyhez hozzányúl. Egy-egy döntés mögött mindig nagyon tudatos választás áll.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.