A monostorban jelenleg kilenc szerzetes lakik, akiknek minden napja azzal kezdődik hajnali öt óra után nem sokkal, hogy a Szentírást tanulmányozzák. Mi volt a mai ige, és mennyire határozza meg a nap többi elmélkedését, imaóráját? (Az interjú advent harmadik hetében készült – a szerk.)
Az egyházi év advent első vasárnapjával kezdődik, ehhez szoktuk kötni a szentírás-olvasási programunkat. Arra jutottunk, hogy a páli levelek kissé töredékesen jelennek meg a szentmisék olvasmányos rendjében. Ott vannak, de nem kapunk olyan átfogó képet róluk, mint amilyen lelki táplálékul ezek szolgálhatnak. Így elkezdtük egy beosztás szerint átnézni őket. Napközi imán, a zsoltárt követően a reggeli biblikus olvasmány hangzik el. Utána mindenkire rá van bízva, hogyan viszi tovább, de jó, hogy ha ez az ige meghatározza a napot. Most konkrétan a római levél harmadik fejezetének végével foglalkoztunk.
Az Alföldről származik, Szentesen született, járt iskolába, majd a szegedi egyetemen szerzett diplomát. Hogyan emlékszik: gyerekkorában mennyire játszott szerepet életében a hit, a vallásosság?
Érdekes város volt akkoriban Szentes, ahol 1980–88 között töltöttem az általános iskolás éveket. A család kötődött az egyházhoz, de nem volt minden vasárnap templomba járás. A katolikus nagyanyám református emberhez ment feleségül, így eltiltották a szentségektől. Azért minket az öcsémmel vitt református istentiszteletre, be-benéztünk a templomokba. Anyai nagyapám presbiter volt egy ideig.
Szentesen még nagy sötétség uralkodott ezen a téren: minket, akik még jártunk hittanra, fölállítottak az iskolában és kigúnyoltak, rajtunk lehetett röhögni.
Ilyesmi világ volt, de a református rész nagyon kedves volt a lelkipásztorokkal. Ők el tudták varázsolni a rájuk bízott gyerekeket a kicsit szedett-vedett környezetben. Kiskoromban Kádár Feri bácsi és Erzsike néni, majd a konfirmációtól már Imre Ernő foglalkozott velünk – legyen áldott az emlékük. Szép pillanatokat, mély tanításokat köszönhetek nekik.
Diákként már felvetődött esetleg, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a vallással? Mert végzett teológiát is, ám a szegedi egyetemen először francia nyelvtanári szakra jelentkezett.
Tudtam, hogy érdekel ez a lehetőség. Ám amikor a debreceni teológia indított egy vallástanár szakot Szegeden, akkor erről én még nem tudtam. Ezért a francia szakot választottam. A magyaron majdnem gondolkoztam – de a kötelező olvasmányok és ilyesmik taszítottak. Pedig olvasni szerettem, viszont például az általános iskolai magyartanárommal nem jöttem ki jól – nem szakmailag, hanem emberileg. Maradt hát az egyszakos francia, később a vallástanár, majd az ógörög szakkal. A teológiát jóval ezután, már gyakorló vallástanárként kezdtem el Pápán, és Budapesten fejeztem be.
A szegedi egyetemi évek után hogyan alakult a pályája? Úgy tudom, egy ideig nem talált munkát, ezért is jött a Dunántúlra, a Pápai Református Kollégiumba.
Franciából 1997-ben, görögből 1999-ben diplomáztam, aztán egy évet tanítottam megbízási szerződéssel egy szegedi középiskolában, de közben kivezették a francia nyelvet. Illetve franciatanárból elég sok volt, mert ez volt a később megszűnő orosz szak párja. Egy évet töltöttem ösztöndíjjal Genfben, utána, 2000–2003 között mélyrepülés következett. Kerestem én munkát, de többnyire nem bölcsész diplomás emberekre volt szükség.
Úgyhogy a magánórák mellett voltam diszpécser, biztonsági őr, éjszakai recepciós szállodában, szórólapkihordó. Rengeteget dolgoztam, a pénz meg éppen annyi volt, hogy az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés.
Úgyhogy – bár Csongrád vármegye függője vagyok – vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem, hogy odamegyek, ahol tanári munkaszerződést kapok. Ez lett aztán a Pápai Református Kollégium, amelyben hét évet töltöttem. Onnan jöttem át a monostorba, 2010 nyarán.
Mikor járt itt először, mikor érezte azt, hogy szeretne csatlakozni a közösséghez?
Alföldi emberként eleinte nem kirándultam a Bakonyba. Nekem ez félelmetes volt, mármint az, hogy a hegyektől, domboktól nem látok ki messzire. Inkább Balatonfüredre mentem szabadidőmben, volt ott egy nyaralónk egyetemista koromig. Egyszer azonban kísérőtanár voltam egy osztály mellett, ekkor vezetett körbe minket a monostorban Anzelm testvér. Utána elhoztam a saját osztályomat, majd 2007-ben elmentem egy taizéi lelkigyakorlatra, ahol már elkezdett foglalkoztatni a szerzetessé válás gondolata. Ott kaptam azt a tippet, hogy keressem meg a bakonybéli bencéseket, így 2007-től voltam itt útkeresőként nyilvántartva, majd 2010-ben szépen elballagtunk az osztályommal: ők arra, én meg erre.
János testvér nagyon kedveli a macskákat – jelenleg kettőről gondoskodik, és tervei szerint a jövőben több írásában is megjelennek a cicák – Fotó: Oláh Gergely Máté
Mi volt a legfőbb motiváció a szerzetessé váláshoz? Sokan azt gondolják: aki így dönt, azt magánéleti kudarc érte, vagy más miatt csalódott az életben.
Nekünk azt szokták mondani, hogy a negatív motiváció is figyelemre méltó, de önmagában kevés. Az ember ne azért jöjjön ide, mert máshol nem jó, hanem azért, mert itt jó. Volt egy meghatározó pont az életemben: anyám osztályába járt egy lány a gimnáziumban, aki körülbelül másfél év szenvedés után meghalt. Engem és az egész kisvárost is megrázta ez az eset. Ám azt éreztem: szívesen feltenném az életemet arra, hogy megértsem és másoknak is elmagyarázzam: van ez a tragédia, de van Isten is, ott ebben a tragédiában is, és Isten szeret minket.
Ezután eltelt pár év, és amikor már itt laktam, egyszer bemutatkoztunk egymásnak egy ministráns lánnyal, akinek ugyanaz volt a vezetékneve és a keresztneve, mint ennek a Szentesen elhunyt fiatal lánynak. Úgy éreztem, mintha az Úristen akkor rám nézett volna, hogy jelezze: „Nem felejtek ám.”
Aztán azt is csináltam, hogy a születésnapom környékén mindig átolvastam a digitális naplómat. Megfigyeltem, hogy jellemzően odamegyek nyaralni, ahol szerzetesek vannak. Tehát például Szegedre, Egerbe, Bakonybélbe. Úgyhogy eléggé éreztem már a vágyat, és ezzel kerestem meg Anzelm testvért, aki különféle feladatokat adott. Az is kiderült még, hogy egyedül „szétfolyok”. Elterveztem, hogy majd imádkozom reggel – miután nem sikerült, akkor majd imádkozom este, de végül az is elmaradt. Világossá vált, hogy szükségem van egy keretre, ami összetart. Szépen lassan összeállt a kép, és nagy behívó volt számomra a szántóföldbe rejtett kincs példázata is. Úgy éreztem, hogy ilyet találtam, ha Bakonybélre és az itteni szerzetesekre gondoltam, akiknek az életmódja nagyon megtetszett. Ekkor adtam be ide a jelentkezésemet.
Rendhagyó módon, reformátusként lehetett bencés szerzetes, ez Magyarországon eddig példa nélküli. Reguláris oblátusként tartják nyilván – ez mit jelent pontosan?
Két nagyon jóindulatú egyházi vezető, Steinbach József református püspök és Várszegi Asztrik főapát püspök kötöttek megállapodást arról, mit és hogyan csinálhatok. A lényeg, hogy én egyházjogi szempontból nem a szerzetesi közösséghez, hanem az oblátus közösségéhez tartozom. A világban élő bencés oblátus közösségnek lehet tagja családos, egyedülálló vagy akár egyházmegyés pap is. Tőlük azt kérjük például, hogy napi egy imaórát vállaljanak, évente egyszer jöjjenek hozzánk lelkigyakorlatra. Van lehetőség, amely szerint ebbe a közösségbe fel lehet venni protestánsokat is. Egy másik egyházjogi lehetőség pedig az, hogy oblátus kérheti beköltözését a monostorba, hogy a regula fegyelme alatt éljen. Életvitel szempontjából ugyanaz, de egyházjogilag nem. Tehát nincs aktív és passzív választójogom.
Tizennégy éve él a monostorban, örök fogadalmat 2016-ban tett. Mivel a bencések dolgoznak is, így a konyhán szorgoskodik, valamint az ajándékboltban segít be. Hogyan telik egy-egy napja?
Mindenki végez fizikai munkát a szellemi mellett.
Például takarítunk, gyógynövényt gyűjtünk, fát vágunk, de van, aki az ötvösműhelyben dolgozik.
A szabad nap a szerda; a hétvégék nagyon igénylik a jelenlétünket. Körülbelül ugyanannyit dolgozunk, mint ahogyan egy világi ember eltölt valahol nyolc órát. Nekem a fizikai munka a konyhán van, klasszikusan hétfőn és kedden. Csütörtökön adminisztratív feladataim vannak, pénteken és szombaton pedig a boltban vagyok én is. Itt teljesen vegyes a munka. A vasárnap a liturgiáé, de szombaton is lehetnek lelkigyakorlatok.
A feladatok mellett mindig van idő a regulában szereplő napi három óra imádságra?
Igen, Benedek is azt mondja, hogy az imádság az első. Napi öt alkalomról van szó, amelyek nagy része nyitott, tehát a hívek is csatlakozhatnak a templomban. A reggeli, fél hatos ima zártkörű, ez a könyvtárban van. Itt kint van az eredeti nyelvű Szentírás, szótárakat használunk, jegyzetelünk. Ehhez praktikusabb a könyvtár, mint a templom.
Az írás is fontos szerepet tölt be az életében. A monostori feladataihoz úgy kapcsolódik, hogy eddig két szakácskönyvet is írt Bakonybéles és Bakonybélszín címmel a másik szakáccsal, Bori nénivel. A megjelentést pedig Saly Noémi segítette. Terveznek harmadik kötetet?
Igen, januárban ülünk majd le a kiadó képviselőivel megbeszélni a részleteket. Az előzményekről annyit: 1950-ben internálótábort nyitottak itt, elzavarták a szerzeteseket, majd apácákat, szerzetesnővéreket internáltak ide. A nővérek kulináris hagyatékának a gondozója Bori néni, aki noteszbe, jegyzetlapokra írta le a recepteket, amelyeket ráhagytak. Ő aztán ezeket átadta nekünk, Saly Noémi pedig feldolgozta a recepteket. Természetesen más jellegű szövegek is kerülnek a kötetbe ünnepről, böjtről, közösségről, ahogy korábban is.
Publikál az Élet és Irodalomban, és más jellegű könyvei is vannak: egy novelláskötet és egy regény is megjelent a tollából Szevasztopol és Szabadulás címmel. Hogyan fér meg Önben egymással az író és a szerzetes?
Úgy, hogy mind a kettőt muszáj csinálni. Jász Attila fogalmaz valahogy úgy az egyik szövegében, hogy csak akkor írj, ha muszáj. Nekem ez is belső kényszer. Tulajdonképpen már Genfben elkezdtem írni groteszk, rövid történeteket.
Amikor 2016 elején csendes lelkigyakorlaton voltam, akkor az elzártság, a csönd sok mindent felhozott belőlem. Komplett történetek körvonalazódtak a fejemben, és ezek nem feltétlenül rólam szólnak, de rólam is.
Minden történetben benne vagyok egy kicsit én is, lehetnék az adott szereplő. Az ilyen csöndes elvonulások végére általában most is összeáll egy novella.
A szépirodalmi könyvek, a történetek szövege teljesen világi tartalmú, olykor talán furcsa is, hogy ezeket egy szerzetes írta. Meg szoktak lepődni az olvasók?
Egy-egy csodálkozó megjegyzés volt már. Én azt gondolom, hogy van annak létjogosultsága, hogy ami úgymond szembejön velünk az utcán, azt ábrázolhatjuk. Trágárság nincs is igazán bennük – talán csak a Szevasztopol első felében –, inkább például testi folyamatok részletezése szerepel. Vannak a fejemben történetek, amelyek a Szabadulás világához kapcsolódnak, de amit tervezek, az értelmezhető lesz az előző kötet, kötetek nélkül is. Egy-egy régebbi szereplő sétál majd be a képbe, illetve közelebb megyek ahhoz a két témához, amit nagyon szeretek: a macskákhoz és a konyhához.
