Bármikor megfordulhat 

Sok olyan sérülés van, amely a gyermekkorhoz kötődik, így van ez a csecsemőkorral is, amikor a legjellemzőbb baleset a leesés. Ez akkor következhet be, ha a szülők gyanútlanul felteszik valahová a kicsit – például a pelenkázóra vagy a kanapéra –, és ő onnan váratlanul lefordul. „Soha nem lehet tudni, hogy a csecsemők mikor teszik meg először azt a komplex mozdulatsort, amellyel hasra fordulnak. Vannak, akik már egy hónapos korukban átfordulnak, míg mások csak féléves koruk után” – mondja dr. Kőnig Róbert gyermeksebész, gyermektraumatológus szakorvos. Emiatt fontos, hogy ha a kicsik olyan helyen vannak, ahonnan lefordulhatnak, akkor mindig legyen rajtuk a szemünk, de leginkább a kezünk. 

A gyermekgyógyászatokon, gyermektraumatológiákon és gyermeksebészeteken az orvosok egyből ráteszik a kezüket a kicsikre, amint egy pillanatra is elfordulnak a vizsgálóasztaltól. 

Ezzel a módszerrel az otthoni leesések is megelőzhetők. 

Mennek a fejük után 

Totyogóknál a balesetek jellemzően abból adódnak, hogy a kicsik abban az életkorban, amikor járni tanulnak, még fejnehezek, és máshol van a súlypontjuk, mint a felnőtteknek. Emiatt eleve könnyen elesnek, ehhez pedig az is hozzájárul, hogy még fejletlen a vázizomzatuk és az egyensúlyozó rendszerük is. Ráadásul az eséseknél még ki sem tudják magukat támasztani. Ebben az életkorban nemcsak az arcra esés következik be tompítás nélkül, hanem a falnak futás is, mert a gyerekek még azt sem tanulták meg, hogy ilyenkor is ki kell tenniük a kezüket. Emiatt van az, hogy a másfél és hároméves kor közöttieknél a fejsérülések a leggyakoribbak. 

„Ezeket a szülők nem tudják megelőzni, és ez nem is feladatuk, mert a kicsik mindenképpen elindulnak, felfedezik a világot, és eközben elesnek, beütik a fejüket. Ez fájdalmas, de teljesen természetes. Emiatt az a fontos, hogy az otthoni környezet olyan legyen, hogy a kicsiknek esélye se legyen a lépcső közelében futkorászni, és onnan legurulni. A gyerekekre nézve veszélyes hely a konyha is, nem jó, ha oda szülői felügyelet nélkül bejuthatnak” – emeli ki szakértőnk. 

Puklira jeget? 

Bár a fejsérülések lehetnek súlyosak is, a többségük banális. Ez akkor is így van, ha a homlokon lévő puklik ijesztőek. „Ennek az oka az, hogy a fej-nyaki régió jó vérellátottságú, így, ha ott sérülés történik, több ér is elpattan. A másik ok, hogy a homloki bőrhöz közel van a homlokcsont, amely igen kemény. Emiatt, ha a kicsik beütik a fejüket, és a kötőszövetükön belül kialakul egy vérömleny, akkor az csak kifelé tud duzzadni, befelé – ahogyan például a combot érő sérüléseknél – nem.” 

„Ezekkel a dudorokkal ugyanakkor semmit nem kell tenni, nem kell rájuk jeget vagy hideg kést nyomni. A puklik maguktól is el fognak tűnni, felesleges az eleve megriadt kicsiket pluszban ilyesmivel is terhelni” – mondja Kőnig Róbert. 

Mi jelzi a bajt? 

Míg az egyszerű pukli nem jelez komoly bajt, addig vannak olyan tünetek, amelyekre a fejsérülések után mindenképpen figyelnünk kell. A kisebb agyrázkódást szédülés és hányinger jelezheti, illetve az, ha a fejsérülés után fejfájás alakul ki. Ezektől a minor tünetektől nem kell megijedni, maguktól el fognak múlni. Más a helyzet, ha hányás és látászavar jelentkezik, tudatzavar vagy tudatvesztés alakul ki. Az is eszméletvesztésnek számít, ha a gyerek nem emlékszik arra, hogy mi történt vele. „Ilyenkor már szakemberhez kell fordulni, el kell menni a háziorvoshoz vagy a sürgősségire. Ha a gyerek kifejezetten rosszul van, vagy nem tér magához, akkor mentőt kell hívni” – mondja a szakértő. 

Kép

Illusztráció forrása: GettyImages

Elkékülő száj, elakadó lélegzet 

Kőnig Róbert egy látványos, de ártalmatlan jelenségre is felhívja a figyelmet: ez az úgynevezett affektív apnoe. Akkor következik be, amikor a gyerekek például egy eséstől megijedve, vagy akár hiszti közben sírni kezdenek, a lélegzetük pedig néhány másodpercre elakad. Ilyenkor elkékül a szájuk, olyan állapotba kerülnek, mintha fulladoznának. Mindezt hirtelen nagy levegővétel követi, és még nagyobb sírás. Az ilyen helyzeteket a szülők sokszor összekeverik az eszméletvesztéssel, pedig a kettő nagyon különböző. 

Az eszméletvesztés után a gyerekek teste tónustalanná válik, míg az affektív apnoe esetén a kicsik megfeszítik magukat. 

Azok a szülők, akik már egyszer tanúi voltak ilyen állapotnak, egy újat már könnyűszerrel felismernek, de azokon, akik sosem tapasztalták még meg, pánik lehet úrrá, noha a jelenségnek általában nincs további következménye. 

Délutáni balesetek 

Négyéves kor fölött – amikor a gyerekek már kiteszik a kezüket eséseknél – a felső végtagi törésék a leggyakoribbak, közülük is a csuklótörés, amely jellemzően könnyebben orvosolható. Gyermektraumatológiai szempontból a legkomplikáltabbak közé tartozik a könyöktörés, ennek oka, hogy ez az ízület hét növekedési zónából áll, de a növekedési potenciálja relatíve kisebb. Emiatt az orvosok célja az, hogy törések után az eredeti állapotot állítsák vissza, de közben vigyázzanak a csontokhoz közeli növekedési zónákra is. 

Sérüléskor a kéz tökéletes mozgatásához elengedhetetlenül szükséges nemesképlet (a bőr alatt található, kitüntetett szereppel bíró képletek: erek, idegek, ínak, ínhüvely stb.) is könnyen megsérül. Emiatt a könyöksérüléseket a legjobb eleve kivédeni. „Meglepőnek tűnhet, de az ezt eredményező balesetek szinte mindig késő délután történnek, ami vélhetően azért van, mert addigra a gyerekek elfáradnak, és könnyebben elesnek. 

Emiatt nem jó, ha a szülők a négyéves gyerekeket négy-öt óta után is hagyják a játszótéren szaladgálni. 

Ráadásul erre az időszakra már ők is elfáradnak, és ebből adódóan figyelni sem tudnak annyira a kicsikre” – mondja szakértőnk. 

Gyanús, hogy eltörött? 

Nagy kérdés, hogy a szülők mit tehetnek akkor, ha azt gyanítják, hogy gyereküknek csontja tört. Erre az utalhat, hogy a végtagjuk deformált lesz, ilyen esetben azt azonnal rögzíteni kell. „Ezt történhet bármivel, ami éppen kéznél van, legyen az faág, fakanál, vonalzó vagy törött seprűnyél, ami fáslival, sállal vagy szigszalaggal a kézhez erősíthető. A rögzítés azért fontos, mert az a legjobb fájdalomcsillapítás. Kivitelezésénél csak arra kell figyelni, hogy mindig abban a helyzetben történjen, amelyikben a gyerek éppen tartja a kezét, mert az ösztönösen az, ami a legjobb neki. A rögzítést követően azonnal be kell menni a sürgősségire, ahol a gyereket szakszerűen elláthatják. Jó tanács, hogy a vizsgálatig a gyermek ne egyen és igyon semmit” – mondja Kőnig Róbert. 

Más a helyzet, ha a végtagon nincs deformitás, csak egy kis duzzanat, a gyerek pedig picit fájlalja. Ilyenkor lehet várni 12-24 órát, és csak akkor orvoshoz menni, ha a helyzet az idő alatt nem javul, vagy kifejezetten romlik. A kisebb bokasérülésekkel akár három napot is lehet várni, ennek leteltéig az ízületet érdemes lehűteni, felpolcolni és befáslizni. 

Mi legyen a sebekkel? 

Sok szülő számára az is kérdés, hogy mit kell tenni a banális sebekkel, kisebb sérülésekkel. Ilyenkor a legfontosabb a fertőtlenítés. Ennek során arra kell figyelni, hogy a fertőtlenítőszerek ne csak a sebek környékére, hanem azokra, azokba is kerüljenek. Az is kulcskérdés, hogy sebeket, horzsolásokat valamivel – legyen az ragtapasz, kötszer vagy fertőtlenítőszerrel átitatott zsebkendő – lefedjük. 

Tévhit, hogy a sebnek kedvez, ha levegőzik, steril és hidratált környezetben gyógyul a legjobban. 

A mély, vágott sebek összevarrására 6-8 órán belül van lehetőség, mert azt követően beindulnak az azt nehezítő másodlagos sebgyógyulási folyamatok. 

Mi legyen a fogakkal? 

Baleseteknél sérülhetnek a fogak is, ez pedig szintén okod adhat a riadalomra. Ha a gyerekek még nem múltak el hatévesek, és még tejfogaik vannak, akkor azok visszahelyezése nem fontos, hiányukat a későbbiekben fogszabályozással lehet korrigálni. Ha maradandó fogakról van szó, akkor azokat a sérülések után meg kell keresni, és törekedni kell a visszahelyezésükre, ez viszont szájsebészi feladat. 

Mit neked védőfelszerelés? 

Kamaszkorban már az extrém sportok, a rollerek, a biciklik, a trambulinok, a gördeszkapályák és a mászófalak okozzák a legtöbb balesetet. Ezeket a sérüléseket védőfelszerelésekkel a legtöbbször ki lehet védeni. „Bár ezek használata fontos, sok gyerek nem hajlandó viselni őket, ennek generációs oka van. A gyerekeknek ugyanis hiába mondjuk, hogy kerékpározáshoz vegyenek fel sisakot, ha mi nem tesszük ezt. Illetve lehet, hogy amikor rájuk szóluk, felveszik, de utána úgyis leveszik” – mondja a szakértő. Emiatt inkább a példamutatás a lényeges, vagyis a gyerekek kiskoruktól lássák, hogy ahogyan az autóban bekötjük a biztonsági övet, úgy a biciklizés közben is felvesszük a sisakot.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A tüdőrák vezető halálok a daganatos megbetegedések között a világon – többen halnak meg benne, mint emlő-, méhnyak- és vastagbélrákban együttesen. Évente több mint két és fél millió ember életét követeli. Hazánkban férfiaknál mind megbetegedésben, mind halálozásban vezet a tüdőrák, míg nőknél szorosan követi az emlőrákot.

Az esetek közel 90 százalékában a dohányzás felelős a kialakulásáért, ezen kívül hozzájárulhat a légszennyezés, a radon-, illetve azbesztexpozíció, valamint hormonális ok is.

Amennyiben sikerül korai stádiumban felfedezni, úgy a legjobb gyógyulási esélyt a műtét jelenti. Komplex kezelést kell alkalmazni, amikor már a közeli szervekre is ráterjedt a betegség. Ma már rendelkezésre állnak célzott kezelések, a kemoterápia mellett immunterápia, illetve sugárterápia is, amelyekkel a túlélést évekkel ki lehet tolni ebben a stádiumban is. 

Az előrehaladott, áttétes stádiumban szisztémás kezelésként – kimutatható mutáció esetén – célzott kezelést, ennek hiányában immunterápiát, kemoterápiát kaphatnak a betegek, amely kezelésekkel ebben a stádiumban szép, hosszú távú életkilátás biztosítható, azonban sajnos az érintettek egy részénél akár már egy éven belül halált okozhat a daganat. Többek között ezeknek a betegeknek biztosíthat nagyobb esélyt a túlélésre a tüdőrák elleni vakcina.

Magyar betegen tesztelték először

A vakcinát a BioNTech biotechnológiai vállalat kezdte fejleszteni a Covid elleni mRNS-vakcina mintájára, és már a készítmény tesztelése is megkezdődött egy 2022-ben indult nemzetközi projekt keretében. A kutatásban hét ország vesz részt, és 34 centrumban zajlik. A vizsgálatba első körben 130 beteget terveznek bevonni. 

A program jelenleg a fázis1 vizsgálati szakaszban jár, amely során először azt kutatják, biztonságos-e a szer, nincs-e olyan mellékhatása, ami akár életveszélyes lehet, vagy ami miatt csak bizonyos betegkörnél alkalmazható. 

Emellett azt is vizsgálják, mekkora dózisban van szükség a készítményre, illetve, hogyan szívódik fel a véráramból. 

Magyarországról három budapesti és egy vidéki intézmény kapcsolódott be a projektbe olyan formában, hogy betegeiken is tesztelték a vakcinát: ezek az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, az Országos Onkológiai Intézet, a Semmelweis Egyetem Pulmonológiai Klinikája és a mátraházai Mátrai Gyógyintézet. A kezelések nem feltétlenül a felsorolt intézetekben zajlanak, de azok szorosan együttműködnek hazai fázis1-laboratóriumokkal.

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Pulmonológiai Osztályának osztályvezető főorvosa, Prof. Dr. Moldvay Judit a kezdetek óta vesz részt a projektben. „2022 nyarán Láng István onkológus professzor felhívott telefonon, hogy indul a Karikó Katalin módszerével kifejlesztett rákellenes vakcina tesztelése, és lenne-e kedvem részt venni ebben. Nagy örömmel mondtam igent – idézi fel a kezdeteket a főorvosnő. – A professzor úr szerette volna, hogy először egy magyar beteg kerüljön be a vizsgálatba, a Korányi Intézetben pedig sok tüdőrákos beteget kezelünk, így készséggel segítettük megtalálni azt a beteget, aki először megkaphatja ezt a vakcinát.”

A beválasztásnak szigorú kritériumai voltak: mindenképpen szükség volt egy szövetmintára, amit fel tudnak használni további vizsgálatok elvégzésére. A betegnek már túl kellett lennie többfajta onkológiai kezelésen és immunterápián, bizonyos stádiumú és szövettani típusú daganatban kellett szenvednie, a daganatnak pedig adott molekuláris genetikai tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. 

Emellett az is fontos volt, hogy a beteg jó fizikai állapotban legyen. 

A doktornő és munkatársai sok száz beteget vizsgáltak meg, mire másfél hónap elteltével kiválasztották azt, aki a világon elsőként megkaphatta ezt a kezelést. 

Később a harmadik beteg is az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet I. Osztályáról került a programba, a főorvosnő azonban hangsúlyozza, hogy jelen pillanatban nincs további lehetőség bekapcsolódni ebbe a vizsgálatba Magyarországon.

Kép

Prof. Dr. Moldvay Judit, a Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Pulmonológiai Osztályának osztályvezető főorvosa − Fotó forrása: Prof. Dr. Moldvay Judit

Hogyan hat a vakcina?

A daganat alaphelyzetben rejtőzködik az immunrendszer elől, a vakcina viszont segíthet azt könnyebben felismerni. A kezelés során a betegeknek intravénás injekció formájában hírvivő RNS-t (azaz mRNS-t) juttatnak a szervezetébe. Az mRNS azt segítheti, hogy a szervezet egy bizonyos, a daganatra is jellemző fehérjét kezdjen termelni. Ezeket aztán a daganatsejtek felszínére juttatják, ami alapján az immunrendszer már fel tudja ismerni a tumort. Ha pedig könnyebben fel tudja ismerni, könnyebben el is tudja pusztítani. 

Az mRNS órák alatt lebomlik, nem jut be a sejtmagba, hanem csak a sejtmag körüli állományban, a citoplazmában fejti ki hatását. „Nem kell attól félni, hogy megváltoztatja a DNS-t, a genetikai állományunkba nem tud beleavatkozni. Annak nagyon speciális feltételei vannak, aminek nem felel meg az mRNS” – oszlatja el a már a Covid-vakcina esetén is felmerülő kételyeket Prof. Dr. Moldvay Judit.

A folyamatban tehát nagyon fontos szerepe van az immunrendszernek. Ahhoz, hogy igazán hatékonyan tudjon küzdeni a daganat ellen, meg kell erősíteni, ezért az mRNS alapú rákellenes vakcinákat immunterápiával kombinálják.

Kiemelendő, hogy a vakcina még nem gyógyszer, egyelőre csak vizsgálati készítményről beszélhetünk, aminek még nincs neve, csak kódszáma (BNT116). A vizsgálatba bevont betegek három-négy hetente járnak a kezelésre. Az eddigi eredmények egyelőre nem nyilvánosak, de publikálni fogják őket a későbbiekben.

Tízévente új felfedezés

Az elmúlt negyven évben hatalmas előrelépés történt a tüdőrák kezelésében. Ahogyan Prof. Dr. Moldvay Judit fogalmaz, mintha tízévente kaptunk volna egy ajándékot. „Annak idején nagy áttörést jelentett a kemoterápia, mivel ez a kezelési módszer a szervezetben mindenhová eljut. Húsz évvel ezelőtt, 2004-ben aztán jött egy fantasztikus előrelépés, ez volt az úgynevezett célzott terápia. Majd eltelt megint tíz év, és Magyarországon is elérhetővé vált az immunterápia” – sorolja a doktornő. A vakcina ugyancsak mindenhová eljut a szervezetben, ezért elsősorban azoknak szánják, akiknél már áttétek alakultak ki.

A doktornő azt reméli, hogy legkésőbb 2027-ben lezárják a vizsgálatot és publikálják az eredményeket, majd pedig beléphetnek a fázis 2 szakaszba. Akkor már több száz beteget bevonhatnak. „Bízom benne, hogy ennek Magyarország és az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet is részese lesz, a fázis 2 vizsgálatot pedig már a saját osztályunkon tudjuk végezni, a saját betegeink körében” – fogalmaz.

Gyakran későn veszik észre a daganatot

A tüdőrák alattomos betegség, nagyon későn ad jelet, amik miatt a beteg orvoshoz megy. 

Ilyen jel lehet a vérzés a légutakból (azaz vérköpés köhögéskor), valamint elhúzódó, nem gyógyuló tüdőgyulladás, nem múló köhögés és fokozódó nehézlégzés. 

Sokan már eleve tüdőbetegek vagy dohányosok, így nem veszik komolyan a tüneteket. Másrészt, egy légúti tünet gyakran kevésbé drasztikus, mint mondjuk egy szívinfarktus – és lehet, hogy csak évek múlva válik drámaivá. 

„A halálozás aránya azért is olyan magas, mert a daganatot már késői stádiumban fedezzük fel, amikor helyileg kiterjedt, vagy áttétek alakultak ki” – figyelmeztet Dr. habil. Bogos Krisztina, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet főigazgatója. Egy újabb kutatás szerint a frissen felfedezett tüdőrákos betegek 45 százalékánál már egy távoli szervben is kialakult daganatos áttét.

Miért alakul ki a dohányzás miatt daganat a szervezetben?

A dohányfüstben lévő bizonyos anyagok, valamint a légutakat érő hőhatás károsíthatják a sejtek DNS-ét. A mutálódott sejt kontrollálatlan szaporodásnak indulhat, ami daganat kialakulásához vezet. Ha a szervezet nem tudja felismerni a mutálódott sejtet, mert az immunrendszere gyengébb, blokkolt, vagy maga a daganat termel olyan anyagokat, amik révén elbújik az immunrendszer elől, akkor könnyebben tud a betegség kialakulni. 

Államilag finanszírozott tüdőrákszűrő program jelenleg nincs hazánkban, azonban egy nemzetközi program, a SOLACE projekt keretében 2023-ban szűrőprogram indult a rizikócsoportba tartozók számára. Ennek részeként ötezer magas kockázatú, tünetmentes személy szűrését végzik el az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, az Ormánság Egészségügyi Központ, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Kórház, a Pécsi Diagnosztikai Központ, az Opre Roma Egyesület, a Pécsi Tudományegyetem és a Debreceni Egyetem részvételével. 

Veszélyeztetettnek számítanak az 50 év feletti erős dohányosok, akiknél a legmagasabb a tüdőrák kialakulásának esélye. Ide tartoznak azok is, akik tíz éven belül leszoktak, de korábban akár napi egy doboz cigarettát elszívtak. 

„A leszokással sokat tettek azért, hogy a rizikót csökkentsék, de sajnos megmaradhatnak olyan eltérések a szervezetükben, amik daganatos elfajulást okozhatnak” – magyarázza Dr. Bogos Krisztina.

A szűrést alacsony dózisú számítógépes tomográfia (LDCT) vizsgálattal végzik. A szűrésbe bevont egyének 80 százalékánál a betegséget korai stádiumban sikerült észlelni, amikor még műthető. A programra a háziorvosok is beutalhatják a pácienseket, illetve az interneten keresztül, az adott intézmény honlapján is jelentkezhetnek (az Ormánságban itt, a Korányiban itt). A szűrést dohányzásleszokást támogató program kíséri. „Azért leszokástámogató, és nem leszoktató, mert senkit nem lehet rákényszeríteni arra, hogy letegye a cigarettát. Mindenkinél egyénileg kell megtalálnunk, mi az, amiért a káros szenvedélyétől megválna” – magyarázza a főigazgató.

A játék elődjei 

Bárminek a történetéről is legyen szó, érdemes az ókorig visszatekinteni. Így van ez a tenisszel is, amelynek távoli őse lehet a Római Birodalomban nagy népszerűségnek örvendő trigon nevű játék. Hárman, háromszög alakban állva játszották, több labdát dobáltak ütő nélkül, és meglepő módon egy labdaszedőre is szükség volt. 

A XIV. században egy hasonló labdajáték bukkant fel az észak-franciaországi kolostorokban, a jeu de paume, vagyis játék a tenyérrel. Ez a játék eleinte csupasz kézzel zajlott, később már vastag kesztyűt húztak a labdák ütögetéséhez. Nem kellett hozzá sok idő, a XV. században Angliában is megjelent a sport, ekkor már rövid nyelű, fából vagy csontból készült ütőket is használtak. Hamarosan megjelentek a labdaházak is, ahol a térfeleket csípőmagasságban kifeszített kötéllel és arra rögzített hálóval választották el − az 1830-as évektől jöttek újra divatba a szabadtéri füves pályák. A tenisz gyorsan elterjedt a francia és angol királyi udvarban, így nem meglepő, hogy az arisztokrácia közkedvelt játékává vált. 

A világ első teniszklubját 1874-ben alapították meg, és ugyanebben az évben Walter Clopton Wingfield őrnagy szabadalmaztatta a teniszt szfairisztiké néven, amely görögül annyit tesz, „levegőben lévő labdával történő játék”. 

A köznyelvben azonban a lawn tennis elnevezés terjedt el. A tennis szó eredete egyes források szerint a francia tenir igére vezethető vissza, ugyanis a szerva fogadásakor ennek felszólító alakját, a tenezt kiabálták egymásnak a játékosok, amit az angol közönség tennisnek hallott. 

Kép

Walter Clopton Wingfield egy illusztráción − forrás: Profimedia − Red Dot

Szerva itt! 

Hazánkban az első paume játékra tett utalások Mátyás király korából maradtak fenn, az esztergomi érsek és édesanyja közötti levelezésben olvashatunk utalásokat a csontból készült ütőkre és a labdákra. Bár Miksa császár már a XVI. században építtetett Pozsonyban labdaházat, a tenisz még évszázadokig az arisztokraták kiváltsága maradt. Az élet minden területén újítónak számító gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós is előszeretettel forgatta az ütőt a bécsi, illetve sárospataki labdaházakban, gróf Zichy Rezső pedig nem sokat teketóriázott, 1883-ban megalapította a Budapesti Lawn Tennis Clubot. 

Az időzítés tökéletes volt, ugyanis a XIX. század végén új korszak köszöntött be: a sportok és a test nevelése fontosabb lett, mint valaha. A Budapesti-Budai Torna Egylet (BBTE) Kollár Lajos elnöklése alatt legfontosabb céljaként a szabadtéri sportok fellendítését tűzte ki, kezdve azzal, hogy minden kerületben létesítsenek legalább egy játékteret. 

Az egylet 1892-ben három pályát alakított ki a mai Széna tér helyén, így a tenisz a fővárosi polgárság számára is elérhetővé vált. 

Korábban az arisztokrata réteg működtetett magánpályákat − az elsőt Zsigmondy Pál építtette a Városligetben 1881-ben −, azonban a Pesti Napló 1897-es száma szerint „akinek saját háza, kertje van, nagyon kevés költséggel csináltathat groundot, amely nem romlik meg és évekig is megteszi kötelességét, úgy, hogyha egyszer megszerezték a szükséges teret és eszközöket, a tennis igen olcsó mulatság”. A századfordulóra már a „kevésbbé tehetős osztálynak a nyilvános tennis-pályák állanak rendelkezésükre. Budapesten is alakult már tíz-tizenkét nyilvános pálya, sőt a Tisztviselő-telepen lawn-tennis egyesület, amely mindenkinek hozzáférhetővé teszi a kedves és egészséges játékot”. A tenisz népszerűségének növekedését jól mutatja, hogy míg 1902-ben tíz, harminc évvel később már 126 egyesület foglalkozott ezzel a sporttal. 

Telente korcsolyázók élvezhették a kialakított sportpályákat, tavasszal pedig minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Az 1894-es tavaszi újranyitásról így számolt be a Buda és vidéke lap áprilisi száma: „nagy volt a viszonlátás öröme és oly hévvel vette kezdetét a Lawn-tennis játék, hogy számosaknál el nem maradt az érzékeny tornaláz. Ennek leküzdésével azonban annál kellemesebb lesz a játék és naponkint fog folyni a nemes mérkőzés.” „Egy-egy ilyen teniszdélután igazi kis majálisnak számított, ahol az arisztokrácia és a polgárság összegyűlve ünnepelt a szabadban. A játékosoknak nevezniük kellett, de a nézőseregnek csak a szórakozás maradt” − egészítette ki a gondolatot a Hegylakó Magazin oldalán 2023 májusában megjelent cikk. 

Kép

Teniszütős nő Otto H. Bacher festményén; The Cleveland Museum of Art

Nők az élvonalban 

Az első teniszversenyt 1887-ben rendezte meg a Stefánia Yacht Egylet Balatonfüreden, de ezen csak a klub tagjai indulhattak. Az első nyílt bajnokságra 1894-ben került sor, nyolc indulóval. 

Akkoriban a tenisz azon kevés sportok közé tartozott, amelyben a nők és a férfiak egymás ellen játszhattak. Ezt a lehetőséget kihasználva számos nő ragadott ütőt, köztük Pálffy Paulina grófnő is, aki egyedüli női indulóként megnyerte az első magyar teniszbajnokságot. 

„Pálffy Lincsi comtesse volt a teniszélet központja, mert nemcsak igen jól és erősen játszott és becsületére vált angol trénerének – aki mellesleg mondva sánta volt, de fürgébben mozgott a groundon, mint bármely ép lábú –, hanem mert rendkívül kedves és jóságos egyénisége miatt (játék után mindig szvettert és harisnyát kötött a klub matrózainak!) valósággal körülrajongták” − idézték a grófnő egyik legnagyobb riválisa, Demény Károly gondolatait a Magyar Hírlap 2020. márciusi számában. 

Milyen női ruha dukált a teniszhez? 
„A lawn-tennis ruha igen egyszerű. Bokáig érő harangalaku alj divatos, könnyű szövetből, egyszerű, könnyű és kényelmes derék, amelyet a szoknyával öv foglal össze. A derék rendszerint más színű, mint a szoknya. A tennis-ruhának kiegészítő részei még a gummitalpú cipő és a rendszerint fehér szinű matróz-szalmakalap” – olvasható a Pesti Napló 1897-es számában. 

Szövetségben az erő 

A Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetség 1907-ben alakult meg, ekkor már tizenöt egyesület negyven pálya állt a sportolni vágyók rendelkezésére, a Széna tér mellett többek között a Margitszigeten, a Böszörményi úton, a Feneketlen-tónál és a Városmajorban, ahol komolyabb nemzetközi megmérettetésekre is sor került. 

A Böszörményi úton 1948-ban Teniszke néven presszót nyitott Asbóth József, a magyar teniszélet kiemelkedő alakja. A hely hamar a sportoló- és művészvilág törzshelye lett, többek között Puskás Öcsi is gyakran megfordult itt. 

Az I. világháborúig virágzott a hazai teniszélet, ekkor pár év szünet következett, de 1920-tól ismét visszatért a játékos kedv. A II. világháborút követő években számos pályát államosítottak, „1945 előtt háromezer pálya volt Magyarországon, ebből a kluboké volt négyszáz, a többi magántulajdon. Jelenleg magánpálya nincs, sportköri viszont mindössze hatszáz” − olvasható az Élet és Irodalom 1967. novemberi számában. Lázár Ervin interjújából, amely Gulyás István teniszbajnokkal készült, az is kiderül, hogy akkoriban négyezer igazolt magyar versenyző volt, akik előtt olyan példák álltak, mint Gulyás István, Kehrling Béla, Asbóth József és Körmöczy Zsuzsa. És bár a tenisz azóta sem lett a tömegek sportja, számtalan kiemelkedő teniszező született az elmúlt évtizedekben, a teljesség igénye nélkül: Taróczy Balázs, Temesvári Andrea, Köves Gábor, Markovits László, Noszály Sándor, Sávolt Attila, Csurgó Virág, Mandula Petra, Szávay Ágnes, Babos Tímea, Czink Melinda és Fucsovics Márton.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

– Hogyan figyelték meg az említett mesefilmek hatása közti különbségeket? 

– Halász Katinka és Kovács-Tóth Beáta kutatása a gyors és lassú mesefilmek hatását vizsgálta, arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek közvetlenül a filmnézés után mennyire tudják követni az utasításokat, milyen sikerrel tudnak konkrét feladatokat megoldani. Huszonkilenc négy-öt éves óvodás vett részt a kísérletben, három csoportra osztották őket, és először tíz perc mesefilmet vetítettek nekik. Az egyik csoport gyors, vágásokkal és effektekkel teli mesefilmet nézett (Spongyabob), a másik csoportnak tíz perc, úgynevezett lassú mesefilmet vetítettek (Mazsola és Tádé), és a harmadik csoportot megkérték, hogy rajzoljon tíz percig. Ezután tesztekkel mérték fel a különböző működéseket, figyelték, hogyan hatott a megelőző tevékenység a gyerekek memóriájára, figyelmi funkcióira, az emlékezőképességükre, a gondolati és manuális feladatmegoldásukra.

Négy feladatot kaptak, az első egy mondatismétlés volt, a második egy utánzós kézjáték, a harmadik a Hanoi-tornyai, vagyis a kisebb elemet a nagyobba kellett pakolni, meghatározott szabályok szerint, a negyedik egy háromelemű feladat-végrehajtás (menj oda, ezt tedd le, azt hozd ide). 

Minden területen rosszabbul teljesített az a csoport, amelyik a gyors mesefilmet nézte. 

A lassú mesefilmet néző és a rajzoló csoport teljesítménye között gyakorlatilag nem volt különbség, vagyis ebben az esetben nem eleve a képernyő okozta az eltérést. Az első csoport tagjai rosszabbul teljesítettek a memóriában, a figyelemben, a feladatvégrehajtásban, a kézügyességgel kapcsolatos és a mozgásos feladatokban is. A nagyon gyorsan pergő filmkockák, a sokféle inger teljes mértékben lekötik a gyermekek figyelmét, azonban közben nincs idő az értelmi feldolgozásra. Ha utána megkérdezik a gyermekeket, hogy mit láttak, alig tudják elmondani, szemben azokkal, akik a lassú mesét nézték. 

– A körülöttünk lévő világ is felgyorsult, a mi életünk is. Sokkal több vizuális és akusztikus inger éri a gyerekeket. Olyan világban kell majd helytállniuk, amely a mi gyerekkorunkban elképzelhetetlen volt, és ahhoz is kell alkalmazkodniuk.

– Teljesen igazad van, ebben a világban használjuk a képernyőt, az internetet, a közösségi médiát, de tény, hogy egyelőre nem tudjuk igazán, hogy mi ezeknek a hosszú távú hatása. Most már a nyolc év alatti gyerekeknél is 98 százalék körül van a mobilhasználat. Fontos azonban tudni, hogy az agy fejlődésére hogyan hat, és milyen irányelveket érdemes szem előtt tartani, hogy minél kevesebb káros hatás érje őket, és közben azért felkészülhessenek a mai életre is. Tény, hogy a képernyőhasználat kétéves kor alatt kifejezetten káros az agynak mint szervnek a fejlődésére, bizonyított, hogy a szürkeállománynak a vastagságát például csökkenti. 

Az Amerikai Gyermekgyógyász Társaság irányelvei kétéves kor alatt a zéró képernyőhasználatot ajánlják. Kettő és ötéves kor között napi, maximum egy órát javasolnak, azt is lehetőleg két részletben, és csak úgy, ha a szülő együtt nézi a gyerekkel a mesét, és utána megbeszélik, hogy miről volt szó. 

A szülők sajnos nagyon gyakran bébiszitternek használják az eszközöket, ami nagyon szorosan összefügg a mostani, úgynevezett szelíd vagy kötődő neveléssel. Ez nagyon sokat vár a szülőtől, leginkább azt, hogy minden helyzetben jelen legyen, mindenben a gyermek igényeihez igazodjon, és ebben egyszerűen kimerül. Érthető, hogy olykor szüksége van arra, hogy kikapcsoljon. Tényleg fel kell készíteni a gyerekeinket a mai világra, de hogy milyen keretek között, az nagyon fontos. A határt meg kell húzni, és ebben a családnak elsődleges szerepe van. 

– Hogyan érdemes meghúzni a határokat? 

– A kutatások szerint az apáknak ebben kiemelt szerepük van. Jó hír az elvárások alatt amúgy is roskadozó anyukáknak, hogy az apák feladata a határ meghúzása, és ezt akkor tudják megtenni, ha ők maguk is betartják. Például, ha vannak mobilmentes zónák a lakásban, mint az ebédlőasztal vagy a hálószoba, és olyan időszakok – mondjuk este hét után – amikor már nincs mobilozás. Vagy hétvégén megállapodhatnak, hogy három órát lehet képernyőket használni. Ha ezt az apa is követi, akkor meg tudja követelni a saját gyerekétől is. Tény, hogy okostelefonon sok minden elérhető, kapcsolatokat tudunk vele ápolni satöbbi, de ez a kisgyerekekre ártalmas, mert az agyuk sokkal erőteljesebben reagál, mint a felnőtté. 

A mostani gyors mesefilmeket szándékosan úgy készítik, hogy teljes mértékben lekössék a gyermek figyelmét: a nagyon részletgazdag, nagyon színes képeknek ráadásul jutalmazó erejük van. A gyorsan pergő képkockák hatására (a képalkotó eljárások mutatják) egy kétéves gyereknél huszonnégy ponton aktiválódik az agykéreg, ezért nagyon hamar kialakul a biológiai függőség.

Szegény szülő sokszor nem is tudja, hogy a gyereke nem azért ordít, nem azért tiltakozik, amikor el akarja venni a telefont tőle, mert ellene lázad, hanem mert már kialakult a ­biológiai függőség. 

Ha hosszan és rendszeresen használja ezt a lebilincselő élményvilágot, már nem lesz olyan érdekes az anyjának vagy az apjának az arca, az általuk kínált kirándulás, társasozás. A függőség jele lehet, hogy amikor elveszik tőle a mobilt, hisztizik, ingerlékeny, nem fogad szót és agresszív lesz, illetve nem tudja betartani a kereteket, azaz az úgynevezett gátló funkciók, az önkontroll nem működnek. 

Kép

Perczel-Forintos Dóra − Fotó: Éder Vera

– Azért is hat ennyire intenzíven a gyerekekre a képernyő, szemben a felolvasott, elmondott mesékkel, mert míg az utóbbi a nyelven keresztül átszűrve az életkoruknak megfelelő, az előbbit, amely túlnyomóan képi üzenet, nem szűri semmi? 

– Igen, a szóban elmondott mesére figyelve a gyerek elképzeli a történetet, neki is lesznek szavai, tudnak róla beszélgetni, tud róla gondolkozni. A villámgyorsan pergő filmkockák látványa közben nem tud gondolkozni, olyan nagymértékben leköti a látvány, hogy nincs sem ideje, sem értelmi kapacitása arra, hogy szavakba öntse, amit látott. Ez gátolja a szimbolikus gondolkodás fejlődését, amit az is mutat, hogy a gyerekek játéktevékenységét megfigyelve azt vették észre, hogy akik ugyan még nem függők, de sokat mobiloznak, mintha kevésbé tudnának játszani, nem képesek az életkoruknak megfelelő szerepjátékra. Ez pedig nagyon fontos volna az érzelmi fejlődés és az őket érő élmények feldolgozása szempontjából. 

Gyermekpszichológus kollégáim kis pácienseinél nagyon gyakori a figyelemzavar. Amikor megkérdezik a szülőt, hogy a gyerek mennyit képernyőzik, általában azt mondják, napi két-három órát. Emiatt nehéz eldönteni, hogy ez figyelemzavar-e vagy már függőség? Azt szokták javasolni, próbálják meg egy hónapig a teljes absztinenciát, azaz ne engedjék a képernyőhasználatot a gyereknek, és utána jöjjenek vissza a vizsgálatra, mert akkor meg tudják állapítani. 

Kétféle válasszal jönnek vissza a szülők. Az egyik csoport azt mondja, hogy ez lehetetlen, ilyet ne is kérjenek, ilyenkor sajnos csak azt tudja mondani a gyerekpszichológus, hogy „öt év múlva már nem tudunk segíteni”. 

Aki viszont meg tudja ezt csinálni, az egy hónap múlva hálás, amiért visszakapta a gyerekét: tudnak együtt vacsorázni, ebédelni, beszélgetni. Ez azt mutatja, hogy a kapcsolatteremtési és kapcsolattartási képességeik sem alakulnak ki megfelelően a túlzott képernyőhasználat miatt. Ez is egy készség, a családban tanulja meg a gyerek, hogy hogyan kezdeményezünk egy beszélgetést egy iskolatárssal, például: „Kijössz focizni?” vagy egy kollégával: „Milyen volt a napod, megiszunk egy kávét?”. 

– Ez talán a kamaszkorban válik nagyon fontossá. Meglepően sok fiatal küzd ma kapcsolati nehézségekkel. De bizonyos életkoron túl már nem nagyon lehet egy felnövekvő gyerek képernyőzését kontrollálni. Hat még akkor az ötéves kori határhúzás? 

– Ezért volna nagyon fontos a kapcsolatgazdag, odafigyelő nevelés, ahol nemcsak a család van, hanem van közösség is, barátok is, közös programok. Ma már tudjuk, hogy ezek a kollektív faktorok védőtényezők, akkor is, ha a kamaszkorban a lázadás, az elutasítás, az önállósodás miatt a kortársak hatása nagyobb lesz. Ezt nem lehet kikerülni, ez a fejlődés része. De ha megvan az alap, a jó és teherbíró családi kapcsolatok, a család be van ágyazva a közösségbe, a gyereknek is van saját közössége, ha sportol vagy zenél, fejlesztik a képességeit és abban van öröme, akkor nagy eséllyel nem lesz képernyőfüggő később sem. Ugyanakkor a szülő dolga gyerekkorban és kamaszkorban is biztosítani, hogy legalább egy órát legyen levegőn és aludjon eleget. 

– Az optimális helyzet és a reális lehetőségek között sok családban nagy a szakadék…

– Elgondolkodtató, hogy Bill Gates vagy Steve Jobs nem engedték a gyerekeiknek a mobil használatát. A szülőnek valóban szüksége van pihenésre, lássuk be, hogy evolúciósan teljesen rossz alkalmazkodás az, amely alapján az anya több évig százszázalékig le van kötve a gyerek számára, és ha az sír, vagy ha nem teljesül az akarata, az csak azt jelentheti, hogy ő rossz anya. Amellett, hogy jó kapcsolatban vagyunk a gyermekünkkel és empatikusak vagyunk, nagyon fontos a szabályok és a határok betartására nevelni a gyermeket. 

Ráadásul ez az úgynevezett szelíd nevelési felfogás nagyon csökkenti a gyerekvállalási kedvet is, hiszen például egy kistestvér megszületésével automatikusan lehetetlenné válik a kétéves gyermek minden igényének a kielégítése. 

Az egyetemen hallottam egy nagyon jó mondatot Ranschburg Jenőtől, egy Parsons nevű szociálpszichológust idézett: „az újszülöttek folyamatos barbár inváziót jelentenek a világra”. Egy csomó készséggel születnek, de sokat a családi szocializáció során sajátítanak el, és épp ez a szülő feladata: nevelni, megtanítani az egymásra figyelésre és az együttélés szabályaira, például arra, hogy reggel felöltözünk és reggelizünk. Nagyon fontos a játékosság, a spontaneitás, az odafigyelés, az empátia. De vajon rendben van-e, hogy egy kétéves gyerek szabja meg a napirendet, és nem pedig a szülő, persze a gyerek igényeihez képest? Ha nem alszik el azonnal, akkor az azt jelenti, hogy lehet, hogy nem is szükséges a délutáni alvás? És akkor, délután ötkor vajon mennyire lehet azzal a gyerekkel minőségi időt tölteni, ha már végletekig kimerült?

Egy újszülöttre az anyja százszázalékban figyel, kielégíti az igényeit, mert erre van szüksége. De azért ennek fokozatosan csökkennie kell, hogy a gyerek is megtanulja, hogy el kell tudni foglalnia magát önállóan, digitális bébiszitter nélkül. Valójában nem is az egy-két órás képernyőzésről van szó, hanem arról, hogy manapság a gyerekek négy-öt órákat ülnek a kütyük előtt ellenőrizetlenül. Azt is tudjuk, hogy az internet- és képernyőhasználat oktatási, tanulási célra alkalmazva nem káros. 

Tehát, ha a gyerek nyelvet tanul, vagy matekpéldát old meg, az ilyen szempontból nem minősül képernyőhasználatnak. 

Érdemes tehát figyelni a most zajló kutatásokra, mert segítenek a szülőknek, hogy magabiztos döntések alapján alakíthassák ki a határokat. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. októberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Amikor egy gyerek beér az iskolába, mindent hoz magával – nemcsak az iskolatáskáját, hanem azt is, ha álmos, ha feszült, ha a családjában problémák vannak. Azért építettük be a beszélgetőkört a reggeleinkbe, hogy legyen átmenet a megérkezés és az első óra között, így a gyerekek és a tanárok is rá tudnak hangolódni az előttük álló napra” – mondja Mezeyné Szatmári Tímea, a szegedi Karolina Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium igazgatója.

A beszélgetőkör nem ismeretlen eszköz a reformpedagógiában – többek között a Rogers-iskolákban és más alternatív iskolákban is így kezdődnek a tanítási napok. Nem véletlenül: a tapasztalatok szerint ez segít abban, hogy nyitott, kölcsönös bizalomra épülő osztályközösség jöjjön létre, ahol a gyerekek és a pedagógusok valóban odafigyelnek egymásra. A Boldogasszony Iskolanővérek által 1872-ben alapított, majd 1992-ben újraindított szegedi iskola tanárai 30 éve ismerkedtek meg ezzel a módszerrel a németországi Obermachtalban, azóta pedig minden egyes tanítási napot ezzel kezdenek. 

A beszélgetést az osztályfőnökök, osztályfőnök-helyettesek vezetik – mivel a Karolina katolikus iskola –, ezek az alkalmak közös imával kezdődnek, ezt követően a gyerekek az őket foglalkoztató témákról, a közösséget érintő konfliktusokról, saját élményeikről, sőt akár félelmeikről is mesélhetnek. Így a napindító 15 perc egyfajta „szelepként” is funkcionál, amelyen át távozhat a feszültség a gyerekekből. 

„A téma mindennap más és más. Az osztályfőnökök meg szokták kérdezni a gyerekeket, hogyan telt az előző napjuk az iskolában, hogyan érzik aznap reggel magukat, van-e olyan dolog, ami miatt izgulnak, történt-e velük olyasmi, amit szívesen megosztanának. Van, hogy azt kérdezzük tőlük, olvastak-e olyan hírt, ami foglalkoztatja vagy akár aggasztja őket, így beszélgettünk nemrég az egyik osztályban például a klímaszorongásról. De olyan osztályok is vannak, ahol egy-egy bibliai részletből indul ki a beszélgetés” – sorolja a lehetséges témákat Mezeyné Szatmári Tímea.

A Karolina Iskolában az elsős kisdiákoktól az érettségizőkig mindegyik osztály így kezdi a napot. „A 6-7 éveseknél a beszélgetőkör különösen fontos, főleg az iskola első hónapjaiban: a gyerekek leülnek a teremben a szőnyegre, meggyújtanak egy gyertyát, és ha kell, a pedagógusok akár egy órát is rászánnak arra, hogy mindenki ráhangolódjon az előtte álló feladatokra” – magyarázza az igazgatója. A tapasztalatok szerint a kisebbek szívesebben osztják meg élményeiket, mint a gimnazisták, ennek ellenére a reggeli beszélgetőkör a tizenéveseknél legalább annyira fontos eszköz, mint az elsősöknél. 

Az ugyanis, hogy a diákok tanáraikkal nemcsak jegyekről, dolgozatokról és tananyagról, hanem saját érzéseikről és élményeikről is beszélgethetnek, sokkal személyesebbé, élővé teszi a közöttük lévő kapcsolatot. „Nem törekszünk nagy létszámú osztályok indítására, hogy valóban oda tudjunk figyelni a diákjainkra. Azt szoktuk mondani nekik, hogy bármilyen problémával megkereshetnek minket, és sokan ezzel élnek is. Megosztják velünk, milyen nehézséggel küzdenek, miben bizonytalanodtak el, mitől félnek” – mondja. A beszélgetőkör ugyanakkor nemcsak a kapcsolatépítést szolgálja, a gyerekek megtanulják kifejezni gondolataikat, képesek lesznek meghallgatni egymást, ugyanakkor megismerik és mérlegelni tudják mások álláspontját is. 

Varjúdombi mesék

Életem első vizuális traumájaként a magyar televízióban esti meseként vetített Varjúdombi mesékre emlékszem. Érdekes módon a kortársaim többsége is ezt vágja rá, amikor érdeklődöm, hogy ők mitől féltek először. Már amikor a főcímzenéje/szövege felhangzott, baljós hangulat uralkodott el a szobán és gyermeklelkemen – alig vártam, hogy a tagbaszakadt papírmasé figurák eltűnjenek a képernyőről, és véget érjen az aznap esti nyomasztás. Ha előbányászunk epizódokat a YouTube-ról, láthatjuk, hogy az alkotók biztosra mentek: már a címekben is rendre felbukkan egy-egy lehangoló kifejezés, úgymint „pórul járt”, „elmaradt”, „magányos”, „mindig fázó”, „kísértet” stb. Ideális hangulat elszenderedéshez.

A Mesemondó

Ez viszont zseniális volt, imádtam! Persze más műfaj, más korosztálynak, ám az előző ellenpontjaként a brit The Storyteller (nem keverendő az Andersen-féle Mesemondó-sorozattal) leginkább arra példa, hogy jól is lehet borzongatni.

A John Hurt által alakított, kandallónál mesélő manószerű öregember és a sztorijain hüledező kutyája szombat délelőttönként leadott komor rémtörténetei a reggeli kakaóm mellé pont passzoltak.

A gazdagon adagolt misztikumnak függőjévé váltam, sajnáltam, amikor vége lett. Egy korabeli fantasy-sorozat volt lényegében, akkoriban élethűnek ható, egyszerre varázslatos és horrorisztikus lényekkel, fura és képtelen regékkel, mondákkal, mesékkel. Elmaszkírozott élő szereplőkkel, parádés szinkronnal.

A hegy gyomrában

Nem tudom, az új-zélandi alkotók mely célcsoportnak szánták ezt az 1981-es fantasztikus thrillert, ám az biztos, hogy aki vasárnap reggeli matinéként gyerekeknek műsorra tűzte a magyar tévében, enyhén szólva túltolta a biciklit. A sokkoló széria csupán nyolc részt számlált, de akkor örökkévalónak hatott a minden elképzelhetőnél nyomasztóbb légkörével. Főleg, hogy a főhős ikerpár pont velünk, nézőkkel egyidős volt, és ők keveredtek a vidéki vakációjukon az akkor általunk még nem ismert Stephen King agymenéseivel vetekedő rémségkavalkádba. Aki Wilberforce-ék neve hallatán megborzong, az tudja, miről beszélek. Technikailag ma már mosolyogtató lehet a mű megvalósítása, ám az atmoszféra akkor a szót is belénk fagyasztotta, tán ezért nem mertük senkinek jelezni, hogy kapcsoljon át másik adóra.

Twin Peaks

Újabb sorozat, igaz, ez már egyértelműen felnőtteknek szóló, aminek a hátborzongató voltát az egész generációnk emlegeti. Nincs köztünk, akire így vagy úgy ne hatott volna az 1990-ben indult misztikus krimiszéria, akiből ne váltana ki valamilyen emléket a filmben meggyilkolt Laura Palmer neve vagy a legfélelmetesebbre sikeredett BOB karaktere.

Érdekesség, hogy ő nem is szerepelt volna a történetben, az alakítója, Frank Silva díszletmunkásként dolgozott a forgatáson, ám a rendező David Lynch kiszúrta magának a kísértetiességét, és kreált neki egy szerepet, ami aztán kultikussá vált.

Nem tudom, utólag örüljek vagy sajnáljam, hogy tízévesen a szüleim mindig gyorsan aludni küldtek, amikor felcsendült a Twin Peaks főcímzenéje, ahogy azt sem értem, a kortársaim hogyhogy mégis mind látták ezt a mesteri ámokfutamot – azt hiszem, ez is egy örök, rémisztő rejtély marad.

Támadók a Marsról – és máshonnan

Eddig tévésorozatokról volt szó, most váltsunk jegyet a nyolcvanas évekbeli mozikba is! A sci-fik közül nem lehetett előre tudni, melyik „csak” tudományos-fantasztikus, és melyik fog évekre szóló parákkal megajándékozni. Egyes barátaim utóbbi szempontból a Harmadik típusú találkozásokra vagy épp az eredeti Alien-szériára esküsznek. Azt sem kétlem, hogy az E.T., a földönkívüli a maga örökérvényű mondanivalójával, vagy a paródiaszerű Szörnyecskék is lehetett ijesztő. Ám nekem a Támadók a Marsról hozta el az aha-élményt. Ma már biztosan ez is röhejes lenne újranézve, de miután alsós általános iskolásként láttam, hónapokig nem mertem este elhúzni a sötétítőfüggönyt a szobámban, nehogy azt lássam, hogy a házunk előtt egy űrhajó landolt. A filmben ugyanis ez nagyon rosszat jelentett. Ráadásul nem volt a történetnek megnyugtató lezárása, így az elmémben folytatódott.

Óvakodj a pszicho-horroroktól!

A nyolcvanas évekbeli klasszikus horrorokat – amelyek feelingjét az akkori sci-fikével együtt parádésan visszahozza napjaink méltán népszerű Stranger Things című sorozata – napestig lehetne sorolni (és ha lemenne a nap, megint elkezdhetnénk rettegni is tőlük). A teljesség igénye nélkül: A dolog, A massza, A légy, Gyerekjáték, Változó állapotok, Kedvencek temetője, a Rémálom-sorozat Freddy Kruegerrel.

Ezek jó részét kicsiként nyilván még nem láthattuk, de akkor is egymásra licitálva meséltük róluk, hogy a „nagyok” szerint mi minden szörnyűség történik bennük, mert az vagány volt.

Amit viszont láttunk is, mert papíron vígjátéknak számított, ám egy hideglelős kisugárzású albínó figura is szerepelt benne, az az Óvakodj a törpétől. Nos, nem kívánom vissza. Ebből is látszik: már akkoriban sem a véres filmek rémisztették igazán az embert, sokkal inkább a pszichéjére hatók.

Kaland, (halálos) árnyék, kockázat

Az inkább mesés, mintsem félelmetes képregényeket (Az idő urai, Batman stb.) leszámítva könyvekből az igazán hajmeresztők már tizenévesen kerültek a kezembe, amikorra valamelyest felkészült voltam a „támadásukra”.  Felkészítettek rájuk a rendre karácsonyra kapott, megtörtént, titokzatos eseményeket összegyűjtő kiadványok – Amire nincs magyarázat és folytatásai –, valamint a Kaland, játék, kockázat című lapozgatós játékkönyvsorozat részei. Mára utóbbi is modern nevet kapott: fighting fantasy. Tegye fel a kezét, akinek ismerős A gyíkkirály szigete, A skorpiók mocsara, A Hóboszorkány barlangjai vagy A káosz fellegvára (utóbbi a kamaszkori szobámról is szólhatott volna, ahol olvastam)! Azért ilyeneken edződve is le tudott taglózni az első Stephen King-kötet, amely a kezembe került, a Halálos árnyék.

Az is biztos, hogy rajongtam a vidámparkban a szellemvasútért, és harmadikos általános iskolásként farsangon King Kongnak öltöztem, egy Barbie baba ült a tenyeremen. De teljesen más volt a vizuális ingerküszöböm, mint a mai gyerekeké, főleg a fantáziámra hagyatkoztam, a képzeletem kerekítette még ijesztőbbé – vagy szelídítette le – a mostaninál egyszerűbb képi világú történeteket bármelyik műfajban. Nem tudom, ha ismerjük Venomot, mi hány évesen ijesztgettük volna egymást vele. A legjobbnak viszont ma már azt tartanám, ha a hétköznapokban egyáltalán nem viselnénk maszkot (volt belőle elég a járvány alatt), és a gyerekeket is erre biztatnánk. Csak elsőre hangzik rémisztőnek.

A rendőrök sem akarták elhinni

A ma a Szent Imre Keresztény Általános Iskolának helyet adó akkori lánykollégium épületébe azon a hideg estén 22 óra körül, lámpaoltás után két fiú sétált be: a tervet régóta dédelgető 18 éves Pintye András és a testvéréhez már csak bajtársiasságból is csatlakozó 17 éves Pintye László. Kabátjuk alatt, illetve zsebükben többek közt azokat a fegyvereket – egy gépkarabélyt és egy pisztolyt – rejtették, amelyeket a határőrség balassagyarmati parancsnokságán dolgozó édesapjuk, az akkor 42 éves idősebb Pintye András alezredes munkahelyéről tulajdonított el azon a héten az ifjabbik András.

A kollégium első emeletén húsz, a téli szünetről már visszatért lányt találtak, akiket egyetlen szobába, a 14-es számúba tereltek, ahol aztán a túszejtők és a túszok csaknem öt teljes napot töltöttek együtt.

A bűneset híre úgy jutott ki az épületből, hogy még az első éjszaka folyamán öt lánynak – a mosdóba kikéredzkedve és a földszinti ebédlő ablakán át kisurranva – sikerült megszöknie és az utcán két járőrtől segítséget kérnie. A rendőrök először nem vették komolyan őket, ám a kollégiumba bejutva nemcsak szembetalálkoztak az egyik túszejtővel, hanem a fiúk a szobába zárkózva az ajtón keresztül rájuk is lőttek, így egyértelművé vált: annak, ami zajlik, a fele se tréfa. Közben még egy lány meg tudott lépni, így tizennégy túsz rekedt az akkor már bútorokkal eltorlaszolt ajtajú 14-es szobában.

Szüleiket semmibe vették

Miután a fiúk a helyszínre érkező rendőrkapitánynak két lány kivégzésével fenyegetőztek, a belügyi vezetők Biszku Béla személyes közbenjárására szükségállapotot rendeltek el a városban, és magukhoz rendelték az ügyet. A testvérek eközben egy lefüggönyözött autóbuszt követeltek maguknak két sofőrrel és további fegyverekkel, hogy a budapesti reptérre hajtsanak a túszokkal, akiket szabadon engedtek volna, miután felszállhatnak egy Ausztriába vagy más nyugati országba induló repülőre.

Az útjukhoz egymillió amerikai dollárt, százezer nyugat-német márkát és négyszázezer svájci frankot követeltek egy olyan – Kádár János által is aláírt – papírral, amely szerint az államvezetés önként adta át nekik a pénzt.

A követeléseik teljesítésére többszöri módosítás után január 12. pénteket jelölték meg határidőnek, ám a hatóságok korántsem a követelések teljesítését, hanem előbb a túszejtők jobb belátásra bírását, majd, miután ez nem jött össze, legalább az egyikük kiiktatását kezdték előkészíteni. Mesterlövészeket is rendeltek Balassagyarmatra, akik a szemközti épületekben foglalták el állásaikat. A belügy ezzel együtt tanácstalan volt, reális terv nem született a túszok kiszabadítására és a patthelyzet feloldására. Az sem segített, hogy a fiúk szülei a helyszínre mentek – a fivérek még dr. Samu István pszichiáterrel is előbb voltak hajlandók tárgyalni, mint velük, igaz, az orvos is csak a szobáig jutott, megoldásig nem.

Összekuszálódott viszonyok odabent

A központi pártvezetés szigorú hírzárlat alatt tartotta (volna) az eseményeket, ám azok szájról szájra terjedtek, a város lakóit felháborította, ami történik. A szobában lévők hol éheztek-szomjaztak, hol – mivel a fiúk már a mosdóba sem engedték ki a lányokat, mivel a hatóság a folyosón készenlétben állt – vödörbe, illetve az ablakon kifelé végezték el a dolgukat. Ha valaki el tudott aludni, felébresztették, térdepeltették, vagy matrac nélküli ágysodronyra fektették. A fivérek fizikai erőszakot nem követtek el a lányok sérelmére, akik Lászlóval közvetlenebb viszonyba kerültek, mert ő a bátyjánál megértőbbnek tűnt. Próbálták újra és újra a maguk oldalára állítani, ám nem volt hajlandó „elárulni” a testvérét.

A szobában a hangulat időnként abszurd fordulatokat vett: volt, hogy még nevetni is tudtak kínjukban az áldozatok, volt, hogy beszélgettek fogvatartóikkal, vagy valamelyik lány közelebb került Lászlóhoz.

Egy másik lány állítólag András szerelme volt, de korábban visszautasította, egyes feltételezések szerint ezért is épp ezt a kollégiumot szemelte ki az idősebb Pintye fivér a terve végrehajtásához.

A hatóságnál időközben szovjet javaslatra felvetődött, hogy altatógázt szivárogtassanak a helyiségbe, de ezt végül elvetették, mert féltek, ha nem jól sül el az akció, lövöldözésbe vagy tragédiába torkollik. Lehallgatókészüléket viszont sikerült a szobába juttatni, így a rendőrök hallották, mi történik odabent. Január 9-én egy lány nem bírta tovább, és kiugrott az ablakon, csonttörésekkel szállították kórházba. László az ajtón keresztül vagy a folyosóra kilépve tárgyalt a hatóságokkal, de a követeléseikből ő sem engedett. Eközben a Pintye házaspárt – a kialakult lincshangulat elől – kimenekítették a városból.

Kép

Balassagyarmat központja 1974-ben − Forrás: Fortepan/UVATERV

Végkifejlet és büntetések

Január 11-én a túszejtők kiengedtek vízért egy lányt, akinek sikerült kereket oldania, így a túszok száma tizenkettőre csökkent. László egy meggondolatlan pillanatban négy lövést adott le a szemközti tanácsháza épületére, de senki sem sérült meg. Január 12-én őt ismét kihívták a folyosóra tárgyalni, miközben Andrást egy teherautó hangos beindításával csalták volna az ablakhoz, hogy lelőhessék. A kísérlet ekkor még kudarcba fulladt, később azonban András – különösebb indok nélkül – egyszer csak az ablakhoz lépett. Ekkor a mesterlövészek három találattal – a jobb kezén, a hasa jobb oldalán és a mellkasán – leterítették. A lányok elindultak kifelé a szobából, és Lászlót a folyosón letartóztatták.

A sértettek alultáplált, kiszáradt állapotban, emésztési, idegrendszeri problémákkal kerültek kórházba. Volt, aki sosem beszélt a történtekről, más Hatala Csenge írónak évtizedekkel később megnyílt, így születhetett meg a Hírzárlat című kötet. Az állampárt nyilván próbálta bagatellizálni az eseményt, mivel az a Pintye szülők beosztása és a hatóságok hosszas tehetetlensége miatt kínos volt nekik.

Az áldozatokkal sem bántak empatikusan, kihallgatásuk során is nyomást gyakoroltak rájuk, hogy az elvárt vallomást (ne) tegyék meg, sőt egyesek a lányokat is hibáztatták a történtekért.

András a helyszínen azonnal életét vesztette, Lászlót pedig a bíróság 15 év börtönbüntetésre ítélte. További négy fiatalt, a túszejtők barátait, akik előzetesen tudtak a tervről, de nem akartak részt venni a végrehajtásában, már a túszdráma alatt letartóztatták, 8 hónap és 4 év közötti szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletek 1973. május 7-én emelkedtek jogerőre.

Karriermánia, szeretethiány

Idősebb Pintye Andrásról a Hírzárlat című könyvből megtudjuk, hogy a karrierje építése és a pohár gyakori emelgetése mellett kevés ideje jutott a gyereknevelésre. Fiait a fegyverek használatára azért megtanította. Úgy kerülhetett párttitkári pozícióba, hogy az 1940-es évek végétől a magyar tisztikar lecserélődött, az addigi tisztek helyére többnyire szegény sorból származó, iskolázatlan fiatalokat válogattak, hogy a szovjet igényeknek is megfelelő pártembereket faragjanak belőlük. András is cselédsorból került a kommunista pártba, miután elvégezte a Sztálin Politikai Akadémiát, majd kitüntetéseket kapott, továbbtanult, csak hétvégente tartózkodott otthon, gyerekeit alig látta. Felesége számára is fontos volt a hatalom és a karrier, ő is a járási pártbizottságnak dolgozott.

Egyik legjobb barátja szerint ifjabb Andrásnak mindig fájt, hogy hiába várta a szülői szeretetet, nem foglalkoztak vele, a szülei csak anyagilag támogatták.

Állítólag szavajárása volt, ha az apja szóba került, hogy „B­­­­­­­… meg a száz forintját, nekem nem a pénz kell”. Egy másik ismerős szerint a Pintye fiúk szabadon és rendszertelenül éltek, András gyakran összetűzött másokkal, szeretett feltűnést kelteni. Lobbanékony volt, öntörvényű és érzéketlen, nem érdekelte a jövő. Az iskola világát ellenségesnek érzékelte, majd a munka világát is idegennek érezte, ezért gyakorta kereste a balhét. Egy kiránduláson értékes könyveket lopott el a Pannonhalmi Apátság könyvtárából, egyszer pedig betört a szomszédaihoz, és háromezer forintot zsákmányolt. A balhékból azonban az apja mindig kimentette, pedig ha nem tette volna, nem történik meg a nagyobb tragédia.

Katona helyett bandita

A túszejtésre azért került sor, mert apja megelégelte András magatartását, és elintézte, hogy 1973. január 8-án bevonuljon katonának. A fiú ekkor döntötte el, hogy Nyugatra disszidál, vagy inkább meghal, csak ne kelljen az elvárások szerint élnie. Kint is bűnözésre készült, további túszejtésekkel tervezett pénzt keresni, illetve apjától szerzett államtitkokat adott volna el a nyugati országoknak.

László nem értett egyet bátyja viselkedésével, nem akart rá hasonlítani, de kiállt mellette. Őt barátai mókamesterként tartották számon, szerepjátszási hajlammal. Vitázni is szoktak vele, mert sokat olvasott, tájékozódott a világ dolgairól, ám igazának ellenkezőjéről meggyőzni nemigen lehetett.

„Apámnak emlegettük, hogy ha nyugaton olyan rossz az élet, akkor miért nem onnan szöknek ide? Nem tetszett neki” – emlékezett vissza ő maga arra, hogy gyakran családon belül sem értettek egyet.

Végül a két testvér olyan bűncselekményt követett el, amilyenre sem addig, sem azóta nem volt példa Magyarországon. A balassagyarmati túszdrámát akkoriban banditizmusként értelmezték, hiszen a terrorizmus ismeretlen fogalom volt Magyarországon, büntetőjogi kategóriaként sem létezett.

Nem tér vissza a hullámok közé

László börtönéveit kimagasló munkavégzés és tanulmányi eredmények, kifogástalan magatartás jellemezte, lényegében példaképpé vált a többi elítélt előtt. Szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd befejezte a gimnáziumot. 11 év és 3 hónap után, 1984-ben feltételesen szabadult, gépszerelőként dolgozott, majd autószerelőknek végzett szervizelést. Testvére sokáig ismeretlen helyen lévő hamvait Hatala Csenge kutatta fel és juttatta el hozzá. Az elszánt írónak sem volt könnyű megtalálnia, mert nevet változtatva családot alapított, és jelenleg is az ország másik felében él, Balassagyarmatra sosem tért vissza.

„Azt mondták, nem mehetek vissza oda, s a régi ismerősök közül senkivel nem tarthatok kapcsolatot… De gyakran gondoltam [Gyarmatra], hiszen ott nőttem fel. Érdeklődtem, de soha nem mentem vissza…

[Ez nekem olyan, mint amikor] valaki áll a tenger partján, nézi, ahogy hullámzik a tenger, és azt mondja: »de jó lenne a hullámok között lenni«, mégsem megy be a vízbe.

Az embernek sok minden eszébe jut, mégsem teszi meg… Nincs meg a bátorságom, hogy odamenjek. A szívem megállna” – vallja a Hírzárlat című könyvben, amely részletesen, hitelesen és izgalmasan meséli el a bő fél évszázada történt túszdráma történetét és hátterét a jelenlévők elmondásai alapján.

A bross? Köszönöm, még a nagymamámé volt… Tudja, reggel történt egy kis baleset. Indulás előtt, amikor felemeltem a babát, hogy betegyem a kiságyba, már bukott is! Ha nekifogtam volna átöltözni, biztos lekésem a buszt, inkább megoldottam. Mostanában úgyis sok váratlan helyzethez kell igazodnom. 

Látom, önnek is vannak gyerekei. Ez Görögországban készült? Nagyon szép család! Tízéves és három hónapos? Akkor önnek is ismerős a helyzet. 

A büfében találkoztam az ügyvezető asszony asszisztensével, aki említette, hogy ez egy olyan munkahely, ahol a vezetőknek is néha „meg kell ragadniuk a sittes zsákot”. 

A terem átrendezése vagy a súlyos dobozok cipelése nekem egyáltalán nem jelent gondot, naponta többször kell emelnem babakocsistól a gyereket, guggolásból simán megvan a 30 kiló. 

Tudom, hogy több projektet kell párhuzamosan vezetni, ez nem jelent nagy változást, hiszen az egész életem egy nagy multitasking. Korrepetálni matekból, megmenteni a félig odakozmált tejbegrízt, miközben egy egyéves használ mászókának? Nem probléma! Anyaként megtanultam hatékonyan rangsorolni a feladataimat, ami azt jelenti, hogy a munkahelyemen sem okoz majd gondot, hogy a legsürgősebb, legfontosabb kihívásokra koncentráljak. 

Vicces, hogy ezt mondja, én egyébként elég jól bírom a munkát! Gyakran kellett éjszaka kelnem, hogy elvégezzem a feladataimat, amikhez komoly felelősség társult. Bármilyen napszakban és egészségügyi állapotban képes vagyok tenni, amit tennem kell! Tőlem aztán nem fog olyat hallani, hogy „nem tudom befejezni”.

Köszönöm, hogy említette a türelmet! Úgy gondolom, sokat fejlődtem ezen a fronton…

Legutóbb is fél órán át elálltuk a játszótér kijáratát, mert a gyerek „Én! Én! Én!” felkiáltással dolgozott a zár kiakasztásán, miközben a térdemen egyensúlyozott. 

Hiába matat már tíz perce, ilyenkor nem lehet kivenni a kezéből, mert abból világvége lesz, ráadásul mikor fejlődik, ha mindent megcsinálok helyette? Nincs igazam? Végig szelíden asszisztáltam az ügyködését. Bezzeg pályakezdő koromban! Mindenen felcsattantam... De mára megtanultam jobban szabályozni az érzelmeimet.

Tudom, hogy nem csak rajtam múlik, hogy egy feladat milyen gyorsan halad, és nem minden probléma oldódik meg azonnal. Van, hogy egy kollégának többször el kell magyarázni valamit, de higgye el, ha valaki képes hónapokon át minden egyes nap ugyanazt a Bogyó és Babócát felolvasni, bármilyen munkahelyi kihívást teljesít. 

Úgy gondolom, hogy a tapasztalataim itt is kifizetődők lehetnek: legyen szó hosszú távú, bonyolult projektek vezetéséről, adminisztratív feladatokról vagy végtelen megbeszélésekről, képes vagyok a céljaimra koncentrálni. 

Hogy tíz fős csoportot kellene irányítani? Állítólag jó csapatjátékos vagyok! 

Egyik legfőbb erényem a szolidaritás: ha egy kollégámnak beteg lesz a gyereke, vagy el kell szaladnia érte, rám biztosan számíthat ezekben a helyzetekben. 

Ó, én nagyon szívesen veszek részt a tárgyalásokon! Ezen a területen is rengeteget fejlődtem, legutóbb is sikerült elsimítanom egy olyan nézeteltérést a kiscsoportosok között, amiből majdnem verekedés lett. Megtanultam megfigyelni és megérteni mások szükségleteit, jól kezelem a kirohanásokat, együttérzően tudok hallgatni, határozottan és következetesen érvelek, miközben a kompromisszumok felé terelem a tárgyaló feleket.

Hogy mindezek fényében mi a legnagyobb erősségem, amire az elmúlt években szert tettem? Hogy lettek gyerekeim.

Januárban a hónap témája: család ÉS munka. 

Nem „zöldmezős” beruházásként épülhetett

„Fogadalom és felajánlás keretében, nem szűnő imádságok közepette önmagát és országát az isten- szülő, mindenkor szűz Mária oltalmába ajánlotta.... hogy a védelmében rejlő irgalmat minél inkább el- nyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanazon mindenkor Szűz dicsőséges nevére nevezetes és hatalmas, csodálatos művű bazilika építtetésébe fogott…” – Szent István király Nagy legendája ekképp számol be a magyarság számára olyannyira fontos székesfehérvári Szűz Mária Bazilika építéséről. 

A magyar királyság szakrális központjában koronázták meg 1000 és 1527 között minden királyunkat (szám szerint 38-at), 15 (esetleg 16) uralkodónk találta meg itt végső nyughelyét, 1083-ban pedig István királyt (+1038) és Imre herceget (+1031) is itt avatták szentté. 

De vajon milyen lehetett ez a különleges templom, amely létezésének hatszáz éve egybefonódik Magyarország történelmével? 

A téma egyik legavatottabb szakértője Szabó Zoltán építész-történész az 1980-as évek közepétől vesz részt az egykori bazilika területén folyó ásatásokban, szorosan együttműködve Kralovánszky Alán régésszel, aki a hatvanas évektől kezdve gyakorlatilag újra feltárta a teljes romterületet. 

Szabó Zoltán teóriája szerint – amiről a Koronázó Bazilika Baráti Társaság két évvel ezelőtti konferenciáján beszélt részletesen – István nem „zöldmezős” beruházásként építette fel a Szűz Mária Prépostsági templomot, annak a helyén ugyanis több épület már állt: egy feltehetően az 5. századból származó, római kori aula és egy oktogon, egy ókeresztény mauzóleum, amelynek közepén helyezhették el azt a római kori szarkofágot, amelyből aztán jóval később, a 11. század vége felé Szent István – általunk ismert – szarkofágja lett. 

A koronázótemplom első nagy feltárását vezető Henszlmann Imre 1862-ben a már említett aularészen találta meg a terület legmélyebben fekvő sírját, ami akár Géza fejedelem nyughelye is lehet, hiszen ez a római korai épület feltehetően az ő idejében vált keresztény templommá. 

A régi épületek felhasználását, összeépítését bizonyítja az is, hogy a román stílusú templom kialakításához igen sok római kori követ, kőmaradványt, sőt oszlopokat használtak fel, s ezek az építőanyagok jóval keményebbek voltak, mint a bazilika gótikus kori átépítésekor felhasznált kövek. 

István tehát 1000 és 1018 között építette fel a Szűz Máriának szentelt templomot, s ezt követően, egy újabb fázisban bővítették háromhajóssá az épületet, amely a régészek, művészettörténészek mai tudása szerint igen tekintélyes alapterületű, de nem túl magas templom volt. 

Tűzvészek és koronázások 

A XII. században aztán számos tűzvész pusztított a templomban, amelyek szinte mindig komoly szerkezeti károsodással jártak, így szükségszerű volt a bazilika megerősítése, átalakítása. A cél ekkor már Szent István kultuszának, a zarándoklatoknak az erősítése volt. A földszint fölé oldalkarzatokat építettek, ezeket már támpillérekkel és boltozással kellett megerősíteni, a tetőt ólommal fedték. A XIV. századra kialakult a magyar koronázás rendje: törvényesen csak az lehetett uralkodó, akinek Szent István templomában helyezte a fejére a koronát az esztergomi érsek: az egyre növekvő épület ekkor élte meg második gótikus átépítését.

Mivel a XV. századtól már egyre több írásos forrás mutatja be a magyar királyság szakrális központját – értékes ereklyékről, oltárokról, kápolnákról beszámolva –, ez az az a kor, amelyet a leghitelesebben lehet rekonstruálni. Ezt az időszakot tárja a látogatók elé a székesfehérvári Koronázó Bazilika Nemzeti Emlékhely Látogatóközpontjában nemrég megnyílt kiállítás, amelyen Szabó Zoltán rekonstrukciói mutatják meg, milyen lehetett legszebb korában a hatalmas épületegyüttes.

Kép

Kép forrása: Koronázó Bazilika Baráti Társaság Facebook oldal

Háromméteres pillérek és hatalmas főhajó

Az István-kori bazilikában még egészen karcsú, 80-85 centis oszlopok tartották a főhajó két oldalán az árkádokat, ám az átépítések során – Zsigmond idejére – ezek a pillérek már hatalmas, három métert meghaladó átmérőjű tömbökké nőttek, ami mutatja, milyen hatalmas templommá vált ekkora a székesfehérvári koronázóbazilika. 

Az épület főhajója Mátyás idején közel 18 méter széles volt, ami teljesen egyedülállónak számított a középkori Európában. 

A XI. század Európában a földrengések kora volt, ami elsősorban a környező országok feljegyzéseiből tudható: hihetetlen gyorsasággal követték egymást a földmozgások, amik állandó veszélyt jelentettek az olyan nagy fesztávolságú épületekre, mint amilyen a bazilika is volt. Egy-egy földrengés miatt a templom bármelyik része megmozdulhatott, bedőlhetett. Ezért erősítették, „hizlalták” a pilléreket évszázadokon át, ám a bazilika két odalának süllyedése, mozgása ettől még egyenlőtlen maradt.

A feljegyzések szerint 1443-ban és 1473-ban is földrengés rázta meg a Kárpát-medencét, amelynek során feltehetően a templom is megrongálódhatott, így Szabó Zoltán szerint nem véletlenül fogalmazott úgy Antonio Bonfini – Mátyás király udvari történetírója –, hogy a király „nemcsak helyre akarta állítani az egészet, hanem sokkal nagyszerűbbé is tenni...”

Kép

A kutatások szerint ilyen lehetett a székesfehérvári koronázóbazilika Mátyás korában (metszeti rajz) − Forrás: ÖKK/Simon Erika

Még a városfalat is kibontották, hogy elférjen 

1473 környékén kezdődött a nagyszabású munka, amelybe beletartozott a főhajtó boltozatának helyreállítása is, a szentélybővítés alá pedig – egy szenzációs ötlet alapján – kövekből és betonkeménységűre szilárduló habarcsból hatalmas, másfél méter vastagságú „lemezalapozást” készítettek, ami gyakorlatilag ellenáll a földmozgásoknak. A munkába – miután 1476. szeptember 15-én Nápolyban egybekeltek – bekapcsolódott a király új felesége, Beatrix is, akit fényes küldöttség hozott Székesfehérvárra. 

Az új feleségnek meghatározó szerepe volt a reneszánsz építkezések elindításában, valószínűleg átbeszélte férjével a fehérvári bazilika felújítását is, és arra a következtetésre jutottak, hogy saját, családi sírkápolnát alakítanak ki itt. Ám mivel ez a kápolna már nem fért volna el a várfalakon belül, – a dalmát származású Ludovicus Tubero történetíró feljegyzése szerint – Mátyás megbonttatta annak egy részét. 

Ez – a francia gótikus katedrálisok szentélyéhez hasonló – sírkápolna lehetett talán a bazilika legszebb része, elkészültével a templom hossza elérte a 100 métert! 

A megbontott várfalszakaszt pedig egy félköríves bástyával zárták le, amelynek ábrázolását egy 1601. évi olasz katonai vázrajzról ismerjük. 

Kép

A koronázóbazilika romkertje 1938-ban − Forrás: Frortepan/Adelhardt Márta

Lőporrobbanás vezetett a pusztulásához

1543-ban Székesfehérvárt bevették a török csapatok, s egészen 1601-ig uralmuk alatt is tartották. Ebben az időszakban a templom síremlékeinek többségét lerombolták, a sírokat kifosztották, s a város 1601-es visszafoglalásakor a bazilika egyik tornya – amiben lőport tároltak – felrobbant. Sajnos az egyre romosabb állapotú templom kiváló kőlelőhelynek bizonyult, nemcsak a városfal javításához, hanem az új házak építéséhez is folyamatosan hordták el a köveket. 

A püspöki palota építésének 1800 körüli kezdetén a megmaradt északi kápolnát is lebontották, s az új palota egy része gyakorlatilag ráépült a hajdani bazilika északnyugati felére. A feltételezések szerint éppen ezen a területen állhatott a templom egyik főkapuja, amelynek rekonstrukcióját felépítették a Látogatóközpontban. A főkapu lábazatának egyetlen darabja sincs meg: ha majd egyszer a Püspöki Palota falazatát kutathatják a szakemberek, vélhetően előkerülhetnek a bizonyítékként szolgáló darabok is.

Méltó és élő emlék a koronázóbazilikának

Alig 14 év van hátra Szent István halálának ezredik évfordulójáig. 

Vajon újjá lehet-e építeni a lelkekben, az össznépi emlékezetben és talán a valóságban is Magyarország legfontosabb templomát? 

Október 4-i alakuló ülésén nyilatkozatot fogadott el Székesfehérvár közgyűlése a szent király halálának millenniumára történő felkészülésről. Ebben a képviselőtestület egyhangúlag és ünnepélyesen kinyilvánította, hogy „államalapító királyunk halálának és Székesfehérvárott való eltemetésének ezredik évfordulója városunk történelmének mérföldköve, ezért küldetésének tekinti, hogy a 2038-as esztendőre történő felkészülést előkészítse, megalapozza és elindítsa.” 

A közgyűlés kifejezte azt a szándékát is, hogy a Koronázóbazilika Nemzeti Emlékhelye méltó és élő emléket állítson a hely hazánk életében félezer éven át betöltött meghatározó közjogi és szakrális szerepének, valamint az itt eltemetetteknek.

Egyik kezével adott, a másikkal „ütött”

Éva a cégnél munkatársaival együtt hosszú éveken át hozzászokhatott a munkahelyi bántalmazás különböző formáihoz, leginkább a verbális agresszióhoz, a nyilvános megalázásokhoz a felettesük részéről. A mérgező légkör szinte észrevétlenül a mindennapjaik részévé vált, mondhatni kezdtek beletörődni, hogy a rendszer így működik. Felettesük ordítozásaira, dühkitöréseire sokáig úgy tekintettek, mint a munkájuk kellemetlen velejáróira.

Viselték, hogy a főnökük fő „nevelési eszköze” a megszégyenítés, amivel mások előtt, értekezleteken különösen gyakran élt. Ilyenkor a megalázott kolléga szakmailag és emberileg is megsemmisült a többiek előtt.

„Mi úgy hívtuk egymás között az ilyet, hogy nyilvános kivégzés – mondja Éva. – Hiába jeleztük, hogy velünk így nem lehet kommunikálni, ő mindig újra megtette. Ha bárki mellett kiálltunk, még olajat öntöttünk a tűzre. Én egy nehéz személyes időszakban kezdtem a cégnél dolgozni, s az adott vezető egy ideig toleránsnak mutatkozott, ám amíg az egyik kezével adott, a másikkal ütött. Ezért is volt nehéz felismerni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat. Ráadásul egylégtérű irodában dolgozott az egész csapat, ahol a főnök minden beszélgetésünket hallotta, minden lépésünket nyomon követte. Volt, hogy kivette a kezünkből a telefont, mert nem tetszett neki, ahogy beszélünk, és ő folytatta helyettünk a beszélgetést.” 

A vezető által kreált konfliktusok mellett az átláthatatlan szabályok, a nem egyértelmű elvárások is hozzájárultak a fojtogató munkahelyi atmoszféra kialakulásához. „Az értekezletekről nem engedett memót írni, ezzel is manipulált, így nem volt bizonyíték, hogy mikor miben állapodtunk meg. Így tudta fenntartani a káoszt, amin aztán uralkodott. Az ember értelmi képességét, szavahihetőségét rendre kétségbe vonta. 

Amikor nyilvánosan, megalázó stílusban lehengerelt, mi lehajtott fejjel ültünk, csak valahogy túléljük, mielőbb szabaduljunk. A sírás az ő jelenlétében is rendszeres volt, ám elintézte annyival, hogy az illető idegileg gyenge, nem bírja a kritikát. 

Ha valakiről péntekig kiderült, hogy rossz munkát végzett, az a hétvégét végiggörcsölte, hogy a hétfői értekezleten vár rá a nyilvános kivégzés.”

Befejezték a „hisztit” – és távoztak

A cégtől soha nem rúgtak ki senkit, mert előbb-utóbb mindenki felmondott a tarthatatlan helyzet miatt. Amikor az érintett csapat egy része külön helyiségbe költözött, Éva szerint a felettesük nehezményezte, hogy a társaság egy része fölött elveszti a napi szintű kontrollt. A feszültség abban „robbant”, hogy amint az egyik kolléganő ráírta a nevét a költöztetésre váró székére és lámpájára, a vezető torkaszakadtából üvölteni kezdett vele. Éva úgy érezte, teljes mértékben a bántalmazó lelkiállapotától függnek már, így valamit lépni kell. Elhatározta, hogy – mivel addigra már coach és mediátor képesítéssel is rendelkezett – megpróbál változást elérni. Javaslatokat tett a konfliktus szabályozott rendezésére, ám a vezetőség ellenállása miatt ezek a kísérletek kudarcba fulladtak.

A felettes nem a problémák megoldására törekedett, hanem manipulációkkal próbálta megőrizni a hatalmát és konzerválni a helyzetet. Éva és kollégái végül közösen léptek fel. „Megbeszéltük, hogy a következő nyilvános kivégzéskor mind a heten felállunk, és kijövünk. Úgy éreztük, hogy együtt lehet erőnk. A főnök azonban ellentámadásba lendült, mielőtt bármit mondhattunk volna. Az eredmény az lett: én szerinte puccsista vagyok, és át akarom venni tőle a hatalmat, az egyik kolléganőm meg a szerencsétlen hülye, aki hisz nekem. 

Ő azt is megkapta, hogy a következő munkahelyén jobban nézze majd meg, kivel barátkozik. 

Ezután írtam egy levelet a felettesünknek, hogy kérjünk külső segítséget, különben nem tudjuk megoldani ezt a helyzetet. Az volt a válasza írásban, hogy fejezzük be a hisztit, szálljunk ki a hintából, nincs itt semmilyen helyzet, csak mi kavarjuk, amúgy is másra kell fókuszálnia. Továbbmentünk a vezérigazgatóhoz, aki az értekezleteken szintén beleláthatott a körülményekbe.”

Az igazgatói segítség Éva elmondása szerint az lett, hogy a csapat tagjai leülhettek egy ismerős coach-csal beszélni, de a beszélgetések csak arról szóltak, a munkavállalók mit tudnak tenni azért, hogy az adott vezetővel továbbra is együtt dolgozzanak, mert az igazgató szerint a szekeret ő húzza, mindenki más a szekéren cserélhető. Még az is elhangzott, hogy miért csak most álltak elő az üggyel, korábban miért nem szóltak. Végül hárman is úgy döntöttek, hogy nem bírják tovább: felmondtak. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az áldozathibáztatás

„A beszélgetések során soha senki nem kérdőjelezte meg a bántalmazások tényét, mindenki ismerte a miliőt, csak azt firtatták, mi mit lépünk. Mi pedig azt sem tudtuk, hova, de onnan már mindenképp el akartunk jönni azután, hogy a vezetőség egyértelművé tette: a bántalmazó felettes mellett áll. A megszégyenítés ráadásul a felmondási idő alatt is folytatódott. 

Miután írtam egy Facebook-posztot arról, hogy szörnyű, hogyha valaki felteszi a kezét, mert bántalmazás érte, arra áldozathibáztatás a válasz, elvették a szerverhozzáférésemet, letiltották a leveleimet, anélkül, hogy ezt közölték volna. 

Még a céges laptopomat sem személyesen vették át tőlem, hogy már ne is találkozzanak velem.”

Éva most, a nyilvánossághoz fordulva nem a személyes ügyét akarja előtérbe tolni, sokkal inkább a jelenséget, amellyel még sokan küzdhetnek rajta kívül, s amelyre megoldásokat kellene találni. „A cég vezetésének fontos lett volna elismernie, hogy nem kompetensek, és megkeresni azt, aki segíteni tud. Én például kivettem volna a vezetőt a mi terünkből, meghagytam volna a feladatainál, de pontos határokat szabva, miként tartsa a kapcsolatot velünk. Majd külső mediátori segítséget kértem volna, hogy mindenkivel beszélve felmérjék a törésvonalakat, futtassanak le tisztázó, békítő, szabályalkotó köröket, aztán jöhet a szervezetfejlesztés. Akik maradtak a cégnél, most még nehezebb helyzetben lehetnek. Ha legalább utólag kialakulna valami védelmi rendszer, akkor már nem hiába álltam fel.”

Évát, aki a jövőben mediátorként szívesen segítene máshol a hasonló konfliktusok feloldásában, hiszen állt már a bántalmazotti oldalon, a Facebook-posztja után privátban sokan megkeresték, hogy ismerik a helyzetet, hasonló cipőben járnak, becsülik őt, hogy ki mert állni magáért. Története rávilágít: az ilyen esetek kezeléséhez komoly szervezeti érettségre, tudatosságra lenne szükség.

Mit lehet tenni, és mit mond a jog?

Megoldási lehetőségként felvetődik a munkavállalóknál etikai kódex bevezetésének szükségessége, amely egyértelműen lefektetné a bántalmazás elleni zéró toleranciát. Megoldás lehetne továbbá visszaélés-bejelentő rendszerek és biztonságos csatornák létrehozása a dolgozók számára, ahol jelezhetik, ha baj van, s ilyen esetben közösségi mediáció, külső szakértők bevonása a konfliktusok kezelésébe. Fontos volna a vezetői kompetenciák fejlesztése is, különös tekintettel az asszertív kommunikációra és az érzelmi intelligenciára. A munkavállalók biztonsága és jólléte nem csupán etikai, hanem üzleti szempontból is lényeges: az egészséges munkakörnyezet nemcsak a dolgozók elégedettségét és teljesítményét növeli, hanem a fenntartható vállalati működés alapját is képezi.

Dr. Sebestyén Andrea zaklatási ügyekre specializálódott jogász, a helyzetvan.hu tematikus közösség szakértője szerint, ha valakit az egyenlő bánásmódról szóló törvény szerinti védett tulajdonsága (neme, életkora, származása stb.) miatt ér bántalmazás a munkahelyén, az egyenlő bánásmód sérelme miatt ma már szinte egyértelmű, hogy perelhet. Ám ha általánosan tartja lelki terrorban a beosztottjait egy felettes, nehezebb jogi lépéseket tenni, megtalálni azt a néhány klauzulát, amikre hivatkozni lehet. 

A Munka Törvénykönyve alapján a munkáltató biztosítja az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit, továbbá a munkavállaló köteles a munkatársaival együttműködni. 

Ezen kötelezettség ernyője alá tartozik az is, hogy tisztelettel fordul mások felé, a másik emberi méltóságát őrizve, szem előtt tartva „közlekedik” a munkatársak között. Mivel a mérgező munkahelyi légkör kialakítása, az emberi méltóság megsértése veszélyezteti a kollégák mentális egészségét, a felettes bántalmazó magatartása fenti rendelkezésekbe ütközhet.

A nyilvánosság is segíthet

„A Munkavédelmi törvény alapján a munkáltatók háromévente kötelesek pszichoszociális kockázatelemzést végezni, amelyben kockázatként az ilyen jellegű viselkedéseknek is meg kellene jelenni, ám ezt sajnos senki nem ellenőrzi – hívja fel a figyelmet a szakértő. – A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 190. számú, Erőszak és Zaklatás Elleni Egyezménye az első olyan nemzetközi jogi eszköz, ami már-már alapjogi szintre emeli a zaklatásmentes munkahelyi környezetet, a tagállamokra bízva, ki hogyan emeli ezt jogszabályba. Minimumszabályokat, követendő irányvonalakat és gyakorlatokat határoz meg a munkahelyi zaklatás és erőszak elleni fellépésre, ezt kellene hazánkban is minél hamarabb ratifikálni a továbblépéshez. De amíg ebben nem történik előrelépés, addig is mielőbb jelezni kell, ha valaki ilyen helyzetbe kerül, hiszen a munkáltató felel a munkavállalókért a munkahelyen.”

A munkáltató fegyelmi eljárásaiba, etikai szabályzataiba a jogász szerint is kívánatos lenne belevenni a munkahelyi bántalmazás elleni fellépés pontos lehetőségeit, és az alapján szankcionálni az elkövetőt vállalaton belül. Vagy akár új, zaklatásellenes szabályzatot készíteni, benne konkrét felelőssel, aki a vonatkozó ügyeket kivizsgálja, illetve, ha kell, mediál, konfliktust kezel az eset súlyosságától függően. Szervezetfejlesztők, pszichológusok már foglalkoznak a jelenséggel, de a jog még csak kullog mögöttük, nem adja meg a felelősségre vonás, a kikényszeríthetőség pontos kereteit. 

Pedig, ha valaki nem tisztelettel fordul a munkatársa/beosztottja felé, a másik emberi méltóságát sérti, azzal is okozhat olyan szintű jogsérelmet, amely maga után vonhatja a munkaviszonya megszüntetését.

A vállalaton belüli szabályrendszer és a munkaügyi bírósági eljárás mellett a nyilvánossághoz fordulás is visszatartóerőt jelenthet, hogy senki se gondolhassa, a bántalmazó magatartás rendben van. A nyilvánosság ereje a jövőben a munkáltatói eljárásrendek kikényszerítésében is szerepet játszhat, és abban is, hogy minden sértett tudja: nincs egyedül, felszólalhat. Mert a munkahelyi bántalmazásról beszélni kell, egyértelművé téve, hogy a jelenségnek egyetlen szervezeti kultúrában sincs helye…