Delfinekkel „úszhattak" a diákok – Így dobta fel a bioszórát a tengerbiológus
Karáth Emil operatőrt még tévés szerkesztőként ismertem meg egy forgatáson 12 évvel ezelőtt. Éppen egy diplomatával kellett interjút készítenem, és amíg a kameratechnikusok előkészültek a felvételre, Emil a szobában szöszmötölt, végül tekintete egy hal állkapcsán állapodott meg. „Ez egy nagyon kedves ajándék. Az egyik utamról hoztam. Igazi macskacápa-állkapocs” – büszkélkedett a diplomata. „Ez nem az” – mondta mosolyogva Emil. „De igen, mondták” – erősködött a küldött. Egy ideig még folytatták a „nem-de” játékot, míg a diplomata ideges nem lett, és azt nem kezdte feszegetni, hogy mégis honnan tudhatná ezt egy operatőr. „Onnan, hogy tengerbiológus vagyok” – zárta le a vitát Emil, amire már én is felkaptam a fejem. Ezen a ponton csatlakoztam rá ennek a különleges embernek és családjának környezetvédő küldetésére, melynek állomásairól többször is beszámoltunk a Képmás.hu-n. Ezúttal egy kőbányai iskoláig vezetett az utunk, ahol a diákok nekik köszönhetően VR-szemüvegek segítségével ismerhették meg a tengeri élővilágot.
Az Y generáció tagjaként már nekünk is nagyon sokat számított diákkorunkban, hogy egy tanár mekkora erőfeszítést tesz azért, hogy a figyelmünket felkeltse és megtartsa. Volt olyan kémiatanárunk, akinek félév végére tematikus társasjátékot kellett beadni, a rajztanárunk engedte, hogy alkotás közben használjuk a discmanünket, irodalomórán verseket írtunk, drámaórán bizalomjátékokat játszottunk, és a Mechanikus naranccsal kapcsolatban is az iskolában tették fel nekem először a kérdést: meg lehet-e erőszakkal változtatni valakit?
Manapság még nehezebb felkelteni a gyerekek érdeklődését az iskola falain belül. A Z és alfa generáció tagjai digitális bennszülöttek, így egy X generációs tanár sokszor eszköztelen az oktatásban, ha csak a hagyományos utakat járja. Az oktatási módszereknek a társadalommal együtt kell alakulniuk, ennek a folyamatnak az előmozdítását nagyban segítik az olyan kezdeményezések, mint a Kids For The Oceans Egyesület VR-szemüvegeket alkalmazó interaktív biológiaórája.
Merülés, szaglászás, kóstolás
Ismerős, fojtott csend tölti be a folyosókat, amikor belépek a Kőbányai Csukás István Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolába. A kicsengetés előtti neszezés úgy erősödik, mint egy lassan épülő szimfónia. Az ajtó mögül kihallatszik, hogy vesztésre állnak a tizedes törtek, a tanár hangját egyre jobban elnyomja az izgatott fészkelődés. Amikor megszólal a csengő, valósággal kirobbannak a tanteremből a gyerekek, Emil és felesége, Móni – jól összeszokott csapatként – nagy táskákkal megpakolva sietnek be, hogy összeállítsák a technikát a rendhagyó osztályfőnöki órára.
Emilék három éve alapították a Kids 4 The Oceans Egyesületet, melynek kettős célja van: egyrészt rávezetni a gyerekeket arra, hogy bajban van a tengeri élővilág, másrészt minél inkább bevonni a mentésbe az új generációt.
„Tengerbiológiával egyik oktatási intézmény sem foglalkozik sokat – mondja a szakember, miközben óvatosan előveszi a szemüvegeket a táskából –, de ezeket az órákat nagyon szokták élvezni. Egyrészt ez a sok színes kép leköti őket, a VR-szemüveg felvétele után pedig teljesen felszabadulnak. Annyira beleélik magukat a jelenetbe, hogy úszkálnak a széken, és kiabálnak egymásnak, hogy nézz jobbra ott egy polip! Akkora hangzavar szokott lenni, hogy túlkiabálni is alig tudom őket” – lelkendezik.
„A program attól különleges, hogy élményalapú, és nemcsak a VR szemüvegek miatt, hanem azért is, mert meg tudják tapogatni, szaglászni, akár kóstolni is, amiről szó van, tehát minden érzékükre hat” – fűzi hozzá Móni.
Mire a gyerekek visszaszállingóznak a terembe, már be van állítva a projektor és a kagylók, a homok, valamint a preparált macskacápa is előkerül. Emil egy izgalmas interaktív prezentációval kezdi az előadást, bemutatja a korallzátony lakóit, miközben kérdésekkel bombázza a diákokat.
A korall állat vagy növény? Miért húznak éjszakára pizsamát a papagájhalak? Miként üzemel a víz alatti wellness? Hogyan lesz a tengeri uborka fenekéből lakás? Mi az a korallhomok?
A gyerekek nemcsak érdeklődők és aktívak, hanem meglepően jól is válaszolnak a kérdésekre, ezzel is bizonyítva, hogy a generációjuk mennyire sokféle információt szív magába az internetnek köszönhetően.
A 20. századi módszerek az új generációnál nem válnak be
„A gyerekek nagyon szeretik az interaktív órákat. Ez már a 21. Század, amikor az érzékekre is hatunk. Még mindig vannak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy csak 20. századbeli módszerekkel oktassanak, de ez ennél a generációnál nem válik be. Nagyon sokat kellene nekünk, pedagógusoknak is változtatni, alkalmazkodni. Én igyekszem őket mindenhová elvinni, ahová lehet, hogy boldog gyerekek legyenek” – vallja Újvári Andrea, a gyerekek osztályfőnöke, aki nem kevés tapasztalattal a háta mögött beszél, hiszen már 27 éve pedagógus.
Közben lassan véget ér Emil előadása, és jöhet a legizgalmasabb rész: előkerülnek a VR-szemüvegek. Az osztályt két csoportra osztják. Míg a közösség egyik fele „búvárkodik”, a többieknek Móni tart kiscsoportos előadást: sok érdekességet oszt meg a diákokkal, miközben kezükbe adja a homokot, a csigákat, a kagylókat és a macskacápát.
Közben a virtuális térben lebegő diákokra téved a tekintetem. Érdekes kívülről látni azokat, akik már átléptek ebbe a majdnem valóságba. Rajtam még soha nem volt VR-szemüveg azelőtt, így elképzelni se tudom, mennyire lehet élethű az élmény. A diákok reakcióiból viszont egyértelműen azt olvasom ki, hogy a kőbányai tanteremből egy szempillantás alatt az óceánban találták magukat.
Emil közben folyamatosan arról magyaráz, hogy mit látnak, „ott egy halraj” „jön a cetcápa” „figyeljétek a delfineket”, a gyerekek jobbra-balra forgatják a fejüket, és néha összerezzennek, amikor a látómezejükben megjelenik egy új élőlény.
„Na, milyen volt?” – kérdezem az egyik fiút, miután átveszem a szemüvegét, hogy a következő csoporttal már én is „merülhessek”. „Nagyon jó! Mintha egy tengeralattjáróban lettem volna. Más órán is jó lenne ilyen!” – mondja.
Felveszem a szemüveget, és rögtön megértem, mire céloz: úgy érzem magam, mintha egy üvegbúrába bújva bedobtak volna a vízbe. Emil egy 360-as kamerával vette fel, amikor az Indiai-óceánra és a Vörös-tengerre vezetett expedíciót, így akármerre nézek, tényleg vizet látok, ami nagyon más élményt nyújt a hagyományos felvételekhez képest. Ha felemelem a fejem, a hullámokon átszűrődő napfény megbabonáz, előhívja az összes sznorkelezéshez köthető nyári emlékemet, szinte lebegek, miközben egy delfinraj kellős közepén úszom.
Nem mindenki jut el a tengerhez
„Ez arra is jó, hogy aki nem tud elmenni, vagy még soha életében nem látott tengert, egy kicsit meg tudja érezni, hogy milyen.
Voltunk szegregátumokban, az ott élő gyerekek egy része ezen az élményen keresztül kerülhet a legközelebb a vízhez. Nagyon élvezték az órát.
De van olyan programunk is, amelynek segítségével olyan gyerekeknek próbáljuk izgalmasabbá tenni a mindennapjait, akik hosszú időt töltenek kórházban” – magyarázza Emil, miközben segít levenni a fejemről a VR-szemüveget.
A programot mindig rászabják az adott iskolás korosztályra, az alsósoknak például lehetőségük van az interaktív biológiaórán színes lapok és tengeri élőlényeket ábrázoló matricák segítségével saját korallzátonyt alkotni, illetve tengervizet is rendszeresen készítenek Móniék a gyerekekkel.
Az Egyesület másik fontos projektje aktívan vonja be a fiatalokat a tengermentő projektekbe. „Először a saját gyerekeinket vittük el az óceánhoz korallóvodát építeni, hogy lássuk, egyáltalán tetszik-e nekik, érdekli-e őket. Annyira imádták, hogy nem nagyon akartak hazajönni. A másik utunk kifejezetten szakmai szokott lenni, tehát olyanok jelentkezését várjuk, akiket érdekel a tengerbiológia, ezzel szeretnének foglalkozni.”
„Ott már víz alatt dolgoznak a fiatalok azokkal a módszerekkel, amikkel egy egyiptomi professzor megismerteti őket, az ott gyűjtött adatokat pedig elküldjük egy nemzetközi adatbázisba” – avat be a részletekbe a tengerbiológus.
Az egyesület tehát szép lassan igazi családi küldetéssé alakul, melynek feladataiban Emil mellett Móni és a két gyerek is tevékenyen részt vesz. Az előadásokat nem csak az anyaország különböző tájaira, de a határon túlra, a Felvidékre és Erdélybe is elviszik, hogy megmutassák az óceán élővilágának sokféleségét, és elmélyítsék az új generációban az élőhelyeink iránt érzett felelősséget.
„Megharapta egy cápa? Na, ne szórakozzon!” – interjú Karáth Emil tengerbiológussal, víz alatti operatőrrel
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
