Sportos szemmel nézve, mondhatjuk, hogy nem hibáztál a fotózáson. 

Nagy valószínűséggel közrejátszik ebben a harminckét éves tornamúltam és az, hogy viszonylag türelmes ember vagyok. A torna fegyelmezett sportág, és ezt is adta nekem, hogy a civil életben is viszonylag fegyelmezett vagyok. Ráadásul jó csapat, jó hangulat vett körül, így az instrukciók is egyszerűnek tűntek. 

Úgy lettél tornász, hogy valaki meglátott téged a porolón csüngeni, és becsalt a tornaterembe. Te mikor döntöttél úgy, hogy élsportoló szeretnél lenni? 

Egyáltalán nem akartam tornázni, a szüleim, nagyszüleim környezetében nem volt olyan élő rokonom, aki élsportoló lett volna, én vagyok az első. Négy és fél éves voltam, amikor elkezdtem, és tizenöt éves koromban döbbentem rá arra, hogy egyáltalán mit is akarok. 

Akkor volt a 2000-es sydney-i olimpia, ahol Csollány Szilveszter bemutatta az olimpiai aranyérmet érő gyűrűgyakorlatát. Ez volt az, ami megváltoztatta a gondolkodásomat.  

Elég ezt tizenöt évesen elhatározni? 

Valószínűleg az a gondolat azért előbb megfogant, hiszen jöttek az eredmények. Magát, a tornát 1989 végén kezdtem el, 1994-ben volt az első versenyem, sikereket értünk el csapatszinten, majd én egyéniben is. Ismertem Szilast személyesen, tudtam, hogy milyen edzésmunkát végez, mit áldoz fel a sportért, az eredményekért. De akkor döbbentem rá én is, hogy céltudatosabban kell dolgoznom, hogy még eredményesebb sportoló legyek. 

Jól emlékszem, hogy Kovács István mondta, hogy ötször annyit kell dolgoznotok, mint az ázsiai tornászoknak. Ez elég kemény mondat, nem túl kecsegtető egy tizenöt évesnek. 

Akkor még nyilván én sem fogtam föl, de utólag belegondolva, tényleg rengeteget tudtam dolgozni. Mindig azt mondtam, munkakutya vagyok. Később mentem ki az edzésről, mint a többiek, és tényleg viszonylag hamar ki is nőttem a magyar mezőnyt. Ahhoz, hogy a nemzetközi mezőnyben is szállíthassam az eredményeket, nagyon sokat kellett közösen dolgoznunk. Kokó bával nagy szerencsém volt, hogy 1993-tól együtt tudtunk dolgozni egészen a pályafutásom végéig. Mondhatom azt, hogy apa-fia kapcsolat van közöttünk. 

Olvastam, hogy néha ma is tőle kérsz tanácsot. Miben? 

Amikor a tornateremből kikerültem, egy burokból jöttem ki, amelyben ő minden feszültséget levett rólam, felfogta a támadásokat vagy bármi mást, hogy nekem ne kelljen semmivel sem foglalkoznom, csak azzal, hogy az edzések jól menjenek. Ezen a másik oldalon, ahol most vagyok, sokkal több a konfliktuslehetőség, itt meg kellett tanulnom nemet mondani, kiállni az igazam mellett bizonyos helyzetekben. Napi kapcsolatban vagyunk, sok olyan helyzet volt már az elmúlt három-négy évben, amikor kikértem a tanácsát. Én sportigazgatóként vagyok a szövetségben, ő viszont még mindig a magyar tornászválogatott szövetségi kapitánya. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy szeretnéd megőrizni a gyermeki énedet. Hogyan őrizted meg az élsportolói évek alatt, akkor, amikor még gyerek voltál, vagy később? És mit jelent ez ma? 

Rajzfilmet néztem. 

Igazából a mai napig nézek Disney-filmeket is, megnézem a legújabb mozimesefilmeket. A gyerekkori énünket nem szabad elfelejtenünk, elengednünk, mert akkor tényleg begyepesedett felnőtté válunk.

A sport megnevelt, tartást adott, sok mindent kapunk a sporttól, de kell hoznunk olyan otthonról kapott dolgokat, amelyek fontosak. Tíz éve a kislányommal nézem a rajzfilmeket. 

És te melyik rajzfilmhős szerettél volna lenni? 

A kedvenc rajzfilmem a Herkules, de ha szuperhőst kellene választanom, legszívesebben Batman lennék. Ezek a filmek közel állnak hozzám a mai napig. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mikor érezted magadat szuperhősnek? 

Minden egyes győzelmemnél, mivel sportolóként sok esetben a lehetetlent próbáljuk meg elérni. Nyilván London volt életem pályafutásának a csúcsa, de a 2005-ös debreceni Európa-bajnoki aranyérem áll a legközelebb a szívemhez. Amikor megnyertem, háromezer ember énekelte nekem a magyar himnuszt. Ezeket az élményeket csak sportolóként tudtam megkapni. Azt hiszem, hiába nyersz meg egy versenyt, ha nem tudsz mellé élményt tenni. Londonban is hihetetlen volt az, hogy a huszonkét ezres csarnokban az ötszáz magyar túlüvöltötte az angol szurkolókat. Emiatt mindig hálás leszek a közönségnek és a szurkolóknak, hiszen amit kaptam tőlük, az felbecsülhetetlen. Hihetetlen pályafutás lehetett az enyém, ebben pedig ők is részt vettek. 

És egy szuperhősből hogyan lesz háttérember? Mondjuk sportigazgató. 

Hát úgy, hogy nagyon nagy szerencsém volt.

De magadban hogyan állítottad át a váltókat? Azt, hogy nem maga a szuperhős vagy, csak a szuperhősök segítője? 

Igen, ez valóban nem volt könnyű, viszont tudtam, hogy valamilyen szinten szeretnék továbbra is segíteni a tornasportnak. Sokan kérdezték, hogy edzősködnék-e, fogok-e kisgyerekekkel foglalkozni. Szeretem, imádom a gyerekeket, de félretéve az egómat, ki tudtam mondani, hogy nem feltétlenül lennék jó edző. A szövetség vezetője, dr. Magyar Zoltán elnök úr is azt látta, hogy föntről több hasznom van, meglátjuk, hogy a jövő mit hoz. Jól érzem magam ebben, nagyon sokat járok vidékre, külföldi versenyekre kísérem a válogatottakat.

Miért gondolod, hogy nem lennél jó edző? Mi hiányzik hozzá? 

Például a szigorúság. Nem tudok szigorú lenni. Lányos apukaként is nyilván teljesen máshogy állok a gyerekekhez. A szakmai tudásom is kevés, hiszen viszonylag hamar elkezdtem a lólengés felé orientálódni. A férfi torna pedig hat szerből áll. Én is voltam hatszeres, összetett versenyző, de a lólengés lett a főszerem. 

A lólengés érdekes állapot: csak a karod tart, a lábad pedig – látszólag könnyedén – libben a levegőben, erő és könnyedség, pedig nem csupán pár másodpercről van szó… 

A londoni gyakorlatom ötvenkét másodperc volt… Megszoktam ezt a terhelést, nyilván alkati adottságom is van hozzá. Nagyon sokszor megkaptam, hogy lejövök, és nem lihegek, nem izzadok, akkor biztosan nem is olyan nehéz. 

Mindig azt mondtam, hogy álljatok fél lábon egy percig vagy próbáljátok meg csak kitolni magatokat karral, rájöttök, hogy azért annyira nem könnyű, csak kívülről nyilván így kell látszódnia. 

Azért az életben két lábbal állsz a földön? Vagy szereted ott is megélni a levegőben lengést? 

Alapjáraton eléggé álmodozó és derűlátó típus vagyok, de azért többségében figyelek arra, hogy reálisan lássam a dolgokat. Úgy érzem, ember tudtam maradni az eredmények ellenére is. 

Egyébként valódi lóra is felülsz? 

Volt egy lovas kalandom, azt hiszem hatéves lehettem. Anyukám nagybátyjának versenylovai voltak Budakalászon, ő vitt ki egyszer úgy lovagolni, hogy futószárral kísért. De szóltam neki, hogy én már nagyon penge vagyok, tudok lovagolni, engedje el. És ahogy elengedte, nyerített egy másik ló a karámban, az enyém elindult, úgyhogy egy szénaboglyában landoltam. Szerencsére nem törtem össze magam, de valahogy ott be is fejeződött a lovaskarrierem. Maradt a lólengés. Bár a mai napig szeretem az állatokat, a lovakat is szívesen megsimogatom, de a rögzített lóval azért jobban bánok. Azt hiszem, azért nem tudnék lovagolni, mert nem bírom elképzelni, hogy egy ekkora állatot én irányítok, és ha ezt a ló megérzi, akkor azt csinál a rajta ülővel, amit akar. 

A lányod lovagol. 

Ő is csak lovagolt, sajnos volt két esése, az utolsónál nagyon megijedt ő is, és mi is. Az első rosszabb volt, eltörte a kezét, az egy féléves kihagyást eredményezett. A másodiknál én is jelen voltam, ijesztő volt, és megrémült ő is. Egyszer visszamentünk, de egyelőre nem akar a lovak közelébe menni, úgyhogy marad a légtorna. Tornászként kezdte ő is, mikor kicsi volt, egy fél-háromnegyed évig tornáztunk, aztán rájöttünk, hogy nem az ő sportja, mert nem bírja a monotonitást és a határozott vezényszavakat. De arra jó volt, hogy megtanult esni, fölmászni mindenhova. Most bontogatja a szárnyait az aikidóban, a feleségem válogatott taekwondós volt, úgyhogy a küzdősport is szóba jöhet. 

Féltetted őt, amikor lovagolt? Hiszen, ha te nem bízol a lóban... 

Érdekes, hogy az első esésig egyáltalán nem féltettem. Tavaly, akkor épp kint voltam a világbajnokságon, amikor két nap után hívtak, hogy ne ijedjek meg, a Bethesdában vannak, leesett a lóról, az orsó- és a singcsontja keresztben eltört. Nem veszélytelen a lovassport, de addig nem izgultam. A légtornán is fönt van öt-hat méter magasban, és a silken is próbálkozik, de tudom, hogy tud kapaszkodni, és az edzők is figyelnek rá.

Kép

Fotó: Emmer László

Bízni az erejükben, de jelen lenni. Egy picit hasonló a gyereknevelés ahhoz a háttérmunkához, amit a sportolók mellett csinálsz? 

Igen, teljes mértékben. 

Nekem a minta a Kokó bával megélt kapcsolatom, ő nemcsak a tornában, hanem az iskolában és az egyéb dolgaimban is próbált mindig segíteni. 

A versenyzőinknél is elég sok feladat van. Nyilván az edzők végzik a szakmai részt, ők készítik fel a versenyekre a sportolókat, mi pedig intézünk minden mást, ami a felkészüléshez kell. Érdekes és hálás feladat, nagyon örülök, hogy bíznak bennem, és a legkülönbözőbb dolgokkal föl mernek hívni. Nekem is fontos az, hogy napi szinten tudjak róluk mindent, és abban a pillanatban segítsek, amikor szükséges, mivel egy-két hét elteltével már sokkal nehezebb lenne. 

Milyen érzés nézni egy versenyt, ahol nem te vagy a szeren? 

Már elég sok ilyen versenyt néztem végig, de még mindig átfut a fejemben a gondolat: „Bárcsak jó volna még a vállam!” Ilyenkor azt érzem, fel tudnám venni a mezőnnyel a versenyt. Amikor magyar versenyzőt látok, az az izgalom van bennem, amit egy edző átélhet, hogy megcsináltuk a felkészülést, de ott, abban az adott pillanatban már senki nem tud többet hozzátenni, a versenyzőn múlik minden, és ez nagyon izgalmas. És hihetetlenül stresszes is! Stresszesebb, mint amikor én versenyeztem. Ha jól sikerül, akkor persze nagyon jó érzés, de amikor nem, akkor kell még inkább melléjük állni és támogatni őket. Mindenki a dicsőségben szeret fürdeni, akár edzőként, akár sportvezetőként, de amikor bukta van, kevesen állnak oda a sportolók mellé, pedig akkor kell őket igazán támogatni. 

Ilyenkor értelmet kapnak a saját kudarcélményeid? Mondjuk, amikor időtúllépésre hivatkozva büntetőpontot kaptál, és elvették az aranyérmedet? 

Teljes mértékben. Az a harminckét év, amit a tornasportban töltöttem, szerencsére tele volt mélypontokkal is, ami kellett ahhoz, hogy a csúcsra is felérjek. Szép és jó, ha valaki nyeri folyamatosan a versenyeket, de az nem adja vissza a valóságot. Ahogy a civil élet sem mindig fenékig tejfel, a sportban sincs olyan, hogy mindig mindenki nyer. Kolozsváron az utolsó Európa-bajnokságomon időtúllépés miatt elvették az aranyérmemet. A feleségem fogalmazta meg a verseny után a telefonban, hogy fogjam fel úgy, hogy máshogy nem tudtak megverni. Annyival a mezőny fölött voltam, nem voltak ott azok a riválisok, akikkel ténylegesen össze kellett csapnom ahhoz, hogy aranyérmes legyek, és az orosz versenyző annyival gyengébb volt nálam, hogy csak így tudtak megveretni. Lényegében ez is kellett valamiért a pályafutásomba, mint ahogy például nem jutottam ki a pekingi olimpiára egy világbajnoki ezüstéremmel. 

Kellettek a pofonok ahhoz, hogy mindent meg tudjak becsülni. És nemcsak a sportágamon belül, hanem az életemben is. 

Nem származom gazdag családból, a jelenlegi konyhám nagyobb, mint az a házrész, ahova születtem. De nem mondom, hogy nem volt meg mindenem. Volt márkás cipőm, nyaralni is mehettem, hiszen a szüleim igyekeztek mindent megadni, de nem éltünk nagy lábon. Amikor elkezdtem pénzt keresni a tornával, én próbáltam a szüleimnek segíteni, mert akkor meg apukámnak ment tönkre a cége, és kerültünk a nullára. 

Emlékszel arra, amikor a szüleid először büszkék voltak rád? 

Mivel az első versenyt a csapattal már aranyéremmel zártuk, szerintem már akkor. Nagyon örülök, hogy az anyai nagypapám még látott tornázni, illetve a nagymamám is. Az volt az egyik vágyam London után, hogy szeretnék egy gyerkőcöt, aki még látna versenyezni, és ez is megadatott, hiszen 2014-ben megszületett Lia, így még látott versenyezni, és nagy örömmel harapta a friss érmeimet. Örülök, hogy ez megadatott.

Hogyan tudsz segíteni a sportolóitoknak abban, hogy megőrizzék a gyermeki énjüket? 

Szerintem nekik nem is nagyon kell, ez az új nemzedék megőrzi ezt, a kedves lököttségével, a viccelődéssel, a humorral. Egy fiatal, szerethető versenyzői csapatunk van, akik most bontakoznak ki, a férfi és a női oldalon. Sportvezetőként nagyon nagy áldás, hogy kameraképesek, kommunikatívak, szimpatikusak, szeretik őket a szurkolók, az, hogy ez mind egy csomagban érkezett. Beszélgettem más sportágak vezetőivel, akik azt mondták, összetennék a kezüket, ha csak egy olyan versenyzőjük volna, mint a mieink. És ezt őrizzük is, mert önmagukban az eredmények nagyon szépek és jók, de ha emberileg nem tudsz valamit hozzátenni, hiába vagy bajnok, nem lesznek melletted. 

Várod már, hogy valaki a rólad elnevezett Berki-elemet belerakja a gyakorlatába? 

A 2019-es stuttgarti világbajnokságon tudtam, hogy egy japán tornász csinálja. Magyar versenyzők közül egyelőre egy győri tornászunkról tudok, aki gyakorolja, úgyhogy remélem, hamarosan láthatom élesben, versenyen is.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin július-augusztusi összevont számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az első találkozásotok után a hátatok közepére sem kívántátok a másikat… 

Emil: Egyetemistaként jelentkeztem egy ösztöndíjprogramra, amelyet egy Amerikában élő magyar szemészprofesszor alapított magyarországi keresztény fiataloknak. A résztvevők Buffalóba utazhattak, előtte pedig találkozhattak olyanokkal, akik már teljesítették a programot. Így ismertem meg Lillát, a beszélgetésünk után viszont mindketten elhatároztuk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarjuk egymást újra látni. 

Lilla: Emil a témához nem kapcsolódó kérdéseket tett fel, én pedig jó pszichológusként igyekeztem nyitott válaszokat adni, de mindketten éreztük, hogy nem találjuk a közös hangot. 

Emil: Úgy másfél évvel később újra találkoztunk. Épp egy tréningre tartottam, és előtte betértem egy üzletbe. 

A sorban észrevettem egy csinos nőt, aki két kiflit akart venni, de nem találta a pénztárcáját. Odaléptem, hogy kisegítsem, és tudjunk haladni. 

Ő illedelmesen megköszönte, majd elindultunk ugyanarra. Amikor megálltam egy ház előtt, elköszöntem, hogy megyek előadást tartani, mire azt felelte, neki is ide kell mennie, hogy meghallgasson egy előadást. Ekkor jöttünk rá, mi már ismerjük egymást.

Majd 2001-ben jött a Bátor Tábor Alapítvány. 

Lilla: Én egyik alapítója voltam, míg Emil szakmai trénerünkként, majd a kuratórium tagjaként segítette. Ezt megelőzte egy néhány éves előkészítő fázis, szóval belegondolva, az alapítvány végigkísérte a kapcsolatunk alakulását.  

A kezdeti ellenszenv után milyen közös pontokat fedeztetek fel a másikban? 

Emil: Hívő családból jöttünk, de már serdülőként, fiatal felnőttként kerültünk közel Istenhez. Azonos értékrendet követtünk, illetve kerestünk, amelyet talán úgy tudnék a legjobban kifejezni, hogy szolgáló szeretet. 

Lilla: Szeretünk olyan ügyekért dolgozni, mint a Bátor Tábor, nekem ott van még a gyermekhospice, vagy Emilnek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – ezek sokaknak idegen területek, minket viszont összekapcsoltak, és katalizálták az együttlétünket, mindez erős alapot jelentett. 

Emil: Az is közös pont volt, hogy egyházi fenntartású kórházban dolgoztunk, és később az is kiderült, ugyanúgy több gyermekre vágyunk.

Mégis öt évet vártatok a házassággal. 

Lilla: Engem elbizonytalanítottak a különbözőségeink. 

Szerintem nem attól működik jól egy kapcsolat, ha hasonlítanak a felek, vagy ha nagyon eltérő a személyiségük, hanem hogy mennyi energiát tesznek bele, és ha valami adódik, abból mit tudnak kihozni. 

Emil: Bennem is voltak kétségek: az orvosi misszió sok egyedüllétet kíván, emellett foglalkoztatott a papság és a szerzetesség is. De erős volt bennem a társ és a családalapítás iránti vágy is. 

Lilla: Elmentünk a tinnyei temetőbe, ahol Emilék családi kriptája van. Amint a sötétben, az égő mécsesek közt közelítettünk felé, volt egy istenélményem: megszólított egy hang, hogy nem lesz könnyű, de ezt az utat kell végigjárnom. Akkor vált bizonyossá számomra, hogy Emil az, akivel leélem az életemet. 

Hisztek abban, hogy Isten mindenkinek elrendelt egy bizonyos társat? 

Emil: Igen. A megismerkedésünk után nem sok esély volt arra, hogy újra találkozzunk, de kaptunk még egy lehetőséget, Istennek volt velünk egy terve. Ha Lilla aznap magával viszi a tárcáját, nem kell kisegítenem, és nem kezdünk el beszélgetni. Ugyanakkor Isten szabad akaratot is adott, és az ember dönthet másképp is. Emiatt úgy vélem, nemcsak egy ember az, aki a társunk lehet, hanem több is, miénk a választás. 

Lilla: Szerintem nincsenek véletlenek. Az egyik kedvenc hasonlatom, hogy az életünk olyan, mint egy mozaik: sokszor csak egy-egy darabot látunk belőle, de mindnek fontos része van abban, hogy ez az egész kirajzolódjon, még ha ezt az adott pillanatban nem is gondolnánk. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Hogyan jelenik meg a szolgáló szeretet a házasságotokban? 

Lilla: Ebből a szempontból hagyományos modellt követünk: én igyekszem gondoskodó feleség és anya lenni, aki az otthon melegét és a stabil hátteret adja, Emil pedig a munkájával megteremti az anyagi biztonságunkat. 

Emil gyakran vesz részt külföldi missziókon. Hogyan élitek meg a külön töltött időt? 

Lilla: Szerencsére nem vagyok elveszett ember, és a gyerekekkel is jól együtt tudunk működni – az évek során kialakítottunk erre egy rendszert. Emellett mindketten elég erős személyiségek vagyunk, és nagy az autonómiaigényünk. 

A házasságkötésünk előtt kaptunk egy könyvjelzőt, amelyen két fa volt, mellette pedig egy idézet, miszerint növekedjünk úgy, mint az a két fa, amelyek kellően közel, de kellően távol is állnak egymástól. 

Saját gyökerekkel bírnak, hogy ne a másiktól vegyék el a táperőt, és így egymás mellett tudnak növekedni. Ez számunkra nagyon fontos. Vannak házaspárok, akik mindent együtt csinálnak, nekünk viszont megvan a saját hivatásunk és megvannak a saját hobbijaink, töltekezéseink is. 

Emil: Egyébként törekszünk arra, hogy időről időre beiktassunk egy közös programot, hétvégét. Szeretünk például túrázni és gasztronómiai programokra, borkóstolásra járni. De egyedül is jól tudjuk érezni magunkat. Ha olyannal foglalkozunk, ami feltölt minket, az energiát visz a kapcsolatunkba, a gyereknevelésbe is. 

A munkátok terheit is hazaviszitek? 

Lilla: A konkrét eseteket az orvosi titoktartás miatt nem, de annak lecsapódását és megélését megosztjuk a másikkal. 

Emil: Először magunkban küzdünk meg az adott esettel, majd a meglátásainkat, megérzéseinket próbáljuk átadni a másiknak. Ez jobban segít az érzelmi terhek feldolgozásában és abban, hogy bár más a szakmánk, tudjunk kapcsolódni a másik szakmai vívódásaihoz. 

Lilla: Én egyébként a Bethesda kórházban csapatban dolgozom, a többiekkel át tudjuk beszélni a nehézségeket, így már könnyebb csomagot viszek haza. Fontos része az életemnek az egyéni pszichoterápiás munka, de a kórházi munkaközösséggel együtt van meg az egyensúly. 

Emil: Ez a kettősség az én munkámban is megvan: orvosként remek kollégákkal működök együtt, ugyanakkor egy egyházi intézmény igazgatójaként a vezetői magányt is megélem. Kevés olyan embert ismerek, aki az enyémhez hasonló pozícióban dolgozik, így nehéz olyat találni, akivel megoszthatnám a problémákat. De sokat segít a meggyőződés, hogy jót tenni jó. Erre pedig a Jóisten hívja az embert. Azért kaptuk az összes kérdésünket, nehézségünket, tulajdonságunkat, lehetőségünket, hogy azzal éljünk, és talán ez a legerősebb összetartó erő, amely így összecsiszolt minket. 

Közös élményünk, hogyha az ember valamiért önzetlenül képes cselekedni, akkor az új életre tud kelni a gondviselés által. 

Sosem az anyagiakat helyeztük előtérbe, mégis rengeteg klassz lehetőséget kaptunk, amennyi nekünk pont elég, és nem is vágyunk ennél többre. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Emil egy interjúban mesélte, hogy gyermekkorában a hit kérdésében rábízták a döntést. Szülőként ti mit követtek ebben? 

Lilla: Lányaink egyházi általános iskolában tanultak, így a keresztény közösségekbe szinte belenőttek. Emellett a Zugligeti Szent Család Plébánia közösségéhez tartozunk, ők hittanra is ide járnak. Cserkészek is, ami szintén erősítette a kötődést ehhez a közösséghez. Ezeket a lehetőségeket megajánlottuk számukra, de a döntéseket ők hozták meg a tapasztalásaik alapján. Fontosnak tartjuk, hogy nyitottsággal, érdeklődéssel forduljanak más felekezetek felé is, és azt is megtapasztalják, hogy egy közösségben nem mindenki olyan értékrenddel van jelen, mint ők. 

Emil: Mi úgy lettünk hittel teli emberek, hogy ez a magunk döntése volt, ez sok szempontból nehezebb út, de ha már megvan, akkor hatalmas biztonságot ad. Ha ez egy kötelező sablon, akkor a gondok esetén könnyebb elveszíteni.  

Lilla szerint olaszos család vagytok. Ez sok összeütközést is jelent?  

Emil: Elég dinamikusak vagyunk, így időnként előfordulnak robbanások. Utána általában kell egy kis idő mindkettőnknek, hogy átgondoljuk azt, ami történt, és lecsillapodjanak bennünk az intenzív érzelmek. Szerintem nehéz haragot tartani és fölösleges is. Hiszen ki is az, akire ebben a világban számíthatunk? Átéltünk már annyi mindent egymás mellett, és ez minden körülmények között érték. Ha az ember ezt nézi, a feszültségek összezsugorodnak.  

Lilla: Nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy nálunk mindig békesség van, a gyerekeink előtt sem. 

Ha látják, hogy néha viták is előfordulnak a kapcsolatunkban, és hogy ezek hogyan tudnak feloldódni, megtanulják kezelni a konfliktusokat. 

Az életetek mozaikjának mely darabjára emlékeztek vissza legszívesebben? 

Lilla: A lányaink születésére. De a ballagásuk, elsőáldozásuk, bérmálásuk is szép emlék. 

Emil: A születésük minden pillanatára emlékszem én is. Úgy alakult, hogy én vehettem őket először kézbe. Orvosként tanultam róla, láttam is születést, azonban apaként megélni ezt, teljesen más volt. És még most is látom bennük az újszülöttet, bármit is tesznek. 

Lilla: Nekem a nehézségekből, veszteségekből is van olyan, amit nehéz hordozni, mégis fontos, értékes, hozzám tesz és meghatározza azt, aki vagyok. Ha egyetlen nagy, eget rengető dologtól várjuk a boldogságot, nem biztos, hogy megkapjuk, viszont a sok kis dolog sok szép pillanattal ajándékoz meg minket. Ahhoz, hogy észrevegyük és elfogadjuk az ilyen pillanatokat, szükséges egyfajta érettség. Mi ezeket keressük a mindennapjaink során is.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Múzeumlátogatás régen és most

Régen a múzeumlátogatás sok gyereknek egyet jelentett egy unalmas délutánnal, amikor a felnőttek kedvéért órákon át teremről teremre kellett sétálni, nézegetni a kiállított képeket, tárgyakat, és olvasgatni a végtelen hosszú leírásokat a falon – már akinek volt hozzá kedve és türelme. Mindeközben rettenetesen kellett figyelni arra, nehogy bármihez hozzáérj, még véletlenül se, és nehogy hangoskodj, illetve gyorsan lépkedj, mert az a teremőr szemében esetleg már szaladgálásnak tűnik.

Ma ez már koránt sincs így, a legtöbb múzeum, kastély, kiállítótér kiemelt figyelmet fordít a legfiatalabbakra, hogy a látogatás számukra is igazán érdekes és szórakoztató legyen. 

Így a múzeum izgalmas hellyé válik, ahol sok a felfedeznivaló, és ahonnan új ismeretekkel, életre szóló élményekkel távozhatnak a gyerekek is. Sőt sokszor emlékkel, amiket maguk készítenek el a foglalkozás keretében.

Kép

Kiállítás a kastélyban − Forrás: Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.

Tisza-kastély a gyermekekért

A megújult geszti Tisza-kastély igazán gyermekközpontú hely, itt változatos programokkal, helyszínekkel, interaktív kiállítóterekkel, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal várják a fiatalokat. Már a foglalkozások helyszíne is egyedülálló: a padlástérben kialakított üvegszoba az. „A múlt és a jelen találkozik ebben a helyiségben, igazán különleges atmoszférája van” – mondja Tárnok Balázs múzeummenedzser. A kastély múzeumpedagógusai tizenöt különböző foglalkozást dolgoztak ki, amelyek bepillantást engednek a Tisza család múlt századi hétköznapjaiba, bemutatják a család történelmi jelentőségét és a korabeli eseményeket. 

A Kalandozás a konyha körül című foglalkozáson például kincskereséssel és rejtvényfejtéssel fűszerezve a századelő és a Tiszák étkezési szokásaival, a család szakácskönyvének történetével ismerkedhetnek meg a vendégek. Zárásként néhány Tisza-recept alapján készült ételt is megkóstolhatnak. A Vándorlegény című foglalkozáson arról tanulhatnak, milyen volt az élet gyerekként a kastélyban: miképpen teltek a hétköznapok, hogyan és mit tanultak, milyen feladataik és kötelezettségeik voltak, kik nevelték, tanították a kicsiket, hogyan töltötték a szabadidejüket. 

A másfél órás program során a korabeli illemszabályokról is szó esik, és a résztvevők, ha akarnak, be is öltözhetnek, eljátszhatják, hogyan zajlott egy tanóra vagy az ünnepi készülődés. 

A foglalkozás végén vándortarisznyát készítenek velük. Egy harmadik foglalkozáson, amelynek Beszédes képek, képes beszélgetések a címe, a Tisza család történetével – tetteikkel, mindennapjaikkal, ünnepeikkel, jelentősebb életeseményeikkel – ismerkedhetnek meg a gyerekek 1636-tól napjainkig. Eközben bepillantást nyerhetnek a ritka és értékes műtárgyak világába. Ezen a programon családfát is létrehoznak velük. „Ha leültetjük őket, és elmondjuk nekik a Tisza család történetét, nem jegyzik meg, lehet, hogy el is megy a kedvük tőle, de ha mindezt játékos formában, interaktívan tesszük, biztos, hogy hazavisznek belőle valamit, és másokkal is megosztják” – mondja a múzeummenedzser. 

A foglalkozások többségét az általános és a középiskolás korosztálynak szánják, ám vannak olyanok is, amelyekre az óvodásokat, illetve a nyugdíjas korosztályt is várják. Sőt az SNI-sekre és a fogyatékossággal élőkre is gondoltak, nekik a Játék a Babilonban című programot ajánlják, amelynek keretében a környék csodálatos növény- és állatvilágával, valamint a századelő csodaszép falfestményeivel, a gyerekszobák rejtelmeivel ismerkedhetnek meg. A résztvevők szalonbelsőt festhetnek, amelyhez a múzeumpedagógiai helyszín üvegfalait használják háttérnek. 

Tárnok Balázs kollégáival együtt azt tapasztalja, hogy a fiatalok körében a kastély labirintusszerű pincéje a legnépszerűbb, ahol virtuális kardokkal is lehet játszani. 

Ugyancsak a pincében lehet meghallgatni felvételről Reviczky Gábor tolmácsolásában Tisza Domokos és tanítója, Arany János kastélyhoz kötődő verseit, illetve különböző kosztümös kisfilmek is megtekinthetők itt. A tágas borospincében kapott helyet egy üvegbúrával borított étkezőasztal is, amely a Tisza-konyha jellegzetes illatait mutatja be, kis tölcséren keresztül egy porlasztó pumpa megnyomása segítségével. 

„Manapság sokkal nehezebb helyzetben vannak a szakemberek egy kiállítás összeállításakor, mint 20-30 évvel ezelőtt, hiszen ma már nem lehet csak festményekkel, bútorokkal megfogni a nézőközönséget” – mondja Tárnok Balázs, aki szerint a Tisza-kastélyban kiválóan sikerült ötvözni a műtárgyakat és az interaktív eszközöket, ami még izgalmasabbá teszi a helyszínt. 

Kép

A kastélypark − Forrás: Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.

A kastély környezete is családbarát

A megújult kastélykert és park is számtalan kikapcsolódási lehetőséget kínál a családosoknak. A legkisebbek tematikus játszótéren élvezhetik a szabad játék örömét. A nagyobbakat többfunkciós sportpálya (tenisz-, röplabda- és kézilabdapálya), futballpálya, valamint egy petanque-pálya várja. A sportpályák és a park sétaútvonalai esti kivilágítást kaptak, így a késő délután érkezőknek télen sem kell aggódniuk, hogy lemaradnak a külső helyszínekről. 

A kastély parkja kerékpárral is bejárható, a bicikliknek külön tárolókat alakítottak ki. 

A Tisza család egykori otthona annyi programlehetőséget nyújt minden korosztálynak, hogy érdemes több napot is eltölteni Geszten.

A kastély mellett lévő Arany János Vendégház nagyobb csoportok, osztályok elszállásolására is alkalmas, kényelmes szálláslehetőséget kínál. 

A megújult műemlékhelyszín a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. hálózatán belül is egyedülálló, komplex turisztikai fejlesztési mintaprojekt, ugyanis az állandó kiállítás mellett szálláshely, étterem, kávézó és multifunkcionális sportpálya is helyet kapott itt. A 2024 júniusában megnyílt kastélyba már 25 ezren látogattak el. A nyitvatartásról, belépőkről a kastély honlapján (www.tiszakastely.hu) lehet tájékozódni.

Támogatott tartalom

Így lett belőle A csodálatos mandarin

„Gyerekként a Hair című film adta az inspirációt a tánchoz, ami önkifejezési módként mindig ki akart törni belőlem. Amíg karatéztam, illetve más mozgásformákat próbáltam, nem voltam a helyemen, tizenegy éves koromtól viszont egyértelművé vált, mi lesz az utam. A tánc nem azután tetszett meg, hogy elkezdtem, hanem azért kezdtem el, mert megtetszett” – vallja Áron a tizenöt évvel ezelőtti indulásról. Hozzátéve, milyen sokat köszönhet Vajda Gyöngyvér gödöllői tánccsoportjának, ahová később tanítani is visszajárt, és Kézér Gabriellát is jelentős mesterének tekinti. A Dózsa György gimnázium tánctagozatán érettségizett, ahonnan egyenesen felvették a Magyar Táncművészeti Egyetemre.

Két féléven át – Portugáliában, illetve Németországban – külföldön is képezte magát az Erasmus program keretében. 

Később a magyar táncművészet és koreográfia olyan kiemelkedő alakjainak a társulataiban dolgozhatott, alkothatott, mint Nemes Zsófia, Duda Éva vagy Fodor Zoltán. 

Kortárs táncprodukciókban vett részt, amikor ezekről kérdezem, az AGAPÉ-t, a Vesztegzár a Grand Hotelben-t vagy a Csongor és Tündét említi. „Duda Éva nem talált megfelelő fiút A csodálatos mandarin főszerepére, de egyszer csak ott voltam a castingon, és felkért rá! Óriási érzés volt, nagy erőket mozgatott meg bennem – lelkendezik a kivételes előadásról, amely a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar kíséretében a Müpa mellett külföldi színpadokat is megjárt. – Aztán jött a betegség, és felemésztett” – halkul el a hangja.

Műthetetlen agydaganat a semmiből

Fodor Zoltánnal együtt dolgozva valószínűleg senki sem értette, mi történik Áronnal, hiszen valahogy nem tudta a korábbi önmagát adni, egyre gyakrabban fájt a feje vagy éppen hányt. A nagy rosszullétét megelőző hetekben már annyira akadályozta ez a munkában, hogy időpontot is kért neurológiára, de mire eljutott volna oda, egy éjjelen összeomlott. Súlyos állapotban vitték be a sürgősségire, ahol MR és CT vizsgálatokkal kimutatták: nagy a baj. Egyből meg is operálták, életmentő shunt-öt ültettek be a diagnosztizált, négycentis agydaganata által okozott agyi nyomás csökkentésére. 

Megállapították, hogy egy agresszív, műthetetlen tumortípussal, egy óriássejtes glioblasztómával van az életerős, tehetséges fiatalembernek dolga, amelynek a prognózisa lesújtó. 

A protokolláris kezelése bárhol a világon ugyanaz: sugárterápia és kemoterápia, de hogy ezzel ki meddig tud túlélni, az egyénfüggő.

Áron a májusi rosszulléte után egy hónapig kórházban volt, rettenetesen legyengült, izomzatát elveszítette, sőt egy mintavétel során agyvérzést is kapott, amitől a jobb oldala akkor lebénult, de később elképesztő akaraterővel újra működésre bírta, ma már csak gyengébb, mint a bal. Nyáron hathetes sugárterápián vett részt, azóta ritmikusan, havonta öt napon át kemoterápiát kap, amit szerencsére jól visel a szervezete. Családja és barátai segítségével építette újra az életét rengeteg gyógytornával, erősítéssel, táplálékkiegészítőket szedve. „Már a kórházi ágyánál is egymást váltották az őt szerető ismerősök, akik simogatták, masszírozták, nekem pedig ezt az összefogást látva csak úgy folytak a könnyeim” – osztja meg Áron édesanyja, Erzsébet, aki a hivatását tekintve dializáló ápoló.

Kép

Fotó forrása: Szabó Áron

Aki időt nyer, életet nyer

Áron ma újra – ha teheti, hetente többször is – színházba jár, a barátaival találkozik, nagyokat sétál. Grecsó Zoltán és Petrovics Sándor művészek segítségével táncol, sőt ő maga is oktat jelenleg is táncot. Terápiás festészettel, zenehallgatással tölti a fennmaradó szabadidejét, és kétféle logopédushoz is jár, mivel az agyvérzése miatt újra kell tanulnia a helyes beszédet és az olvasást. Előbbivel, tanúsíthatom, nagyon szépen halad, és A kis herceget mint aktuális gyakorlóolvasmányát is örömmel említi. Áron a gyógyulás érdekében bevezetett életmódváltás jegyében vegán, édességmentes étkezésre is áttért. 

Az egész család rendkívül hálás a barátoknak, akik fáradhatatlanul látogatják, törődnek, beszélgetnek a fiúval, és a lehetséges orvosi megoldásokat is vele és a szüleivel párhuzamosan kutatták ki. 

Áron édesapja azzal tudta nagy mértékben segíteni a folyamatot, hogy home office-ból dolgozik, így a legnehezebb időszakban mindig a fia mellett volt, és most is elérhető, ha bármiben segítségre van szükség. Természetesen Áron bátyja is kivette a részét a törődésből, például úszni is jártak együtt.

„Az első perctől fogva kerestük, milyen alternatív gyógykezelés jöhet szóba, akár külföldön – folytatja Erzsébet, az édesanya. – Végül tudomást szereztünk egy németországi lehetőségről, amelyre a kórházi leletei, vizsgálati eredményei alapján Áront kiválasztották. Egy még új kutatási területről van szó, egy személyre szóló vakcina előállításáról. Amint rendelkezésünkre áll a szükséges 35 millió forint, Áron vér- és tumormintáit a német klinikán elemezni fogják, utána két hónapba telik, hogy előállítsák neki azt a személyre szóló vakcinát, amely megtanítja az immunrendszerét megküzdeni a betegséggel. Számításaink szerint, ha minden jól megy, a tavasz közepétől elkezdhetünk havonta egyszer Vilniusba járni a kezelésekre, ott – a német klinika leterheltsége miatt egy társklinikán – fogják ugyanis beadni neki bő egy éven át minden hónapban az ellenanyagot. Lényegesen hosszabb túlélési esélyekkel számolhatunk így, persze nem lehet megmondani, mennyivel. Mindenki szervezete másképp reagál a kísérleti kezelésre, de akár nyolc-tíz évvel is nőhet a túlélés időtartama, ami nekünk sokat ígér.”

Új tervekkel az új világ felé

Ez már eleve sokkal szebb kilátás annál, mint amit az orvosok kezdetben jósoltak. Ők nem gondolták azt sem, hogy a lélekben hihetetlenül erős fiú így talpra áll majd, és teljesen a saját útját fogja járni, dacolva a riasztó diagnózissal, 180 fokos fordulattal a javulás felé. 

Jelenleg a laboreredményei is jók, ki kell tartania a vakcináig, ami újabb segítséget ad a szervezetének.

A 35 millió forint összegyűjtésére közösségi kampány indult, és cikkünk megjelenésére össze is gyűlt a célzott összeg, amiért a család az ismeretlen adományozóknak is nagyon hálás – és mindenkinek, aki kivette a részét az összefogásból.

„Most nagyon izgat, miként sikerül a terápia – mondja Áron ismét mosolyogva. – Addig is próbálom visszaszerezni valamilyen szinten a korábbi tánctudásomat, de közben gondolkodom más szakmákon is, például a fotózáson vagy a masszőrködésen. Ha azt mondja az élet az embernek, hogy más úton kell haladnia, akkor azt el kell fogadni. Ez egy testi-lelki újjáépülés lesz, világos, hogy az eddigi életem nem folytatható, ki kell találni egy újat. Azt gondolom, ez egy kudarcokkal tarkított folyamat lesz, de tudom, hogy előbb-utóbb megtalálom, hogyan élvezzem azt a világot, ami rám vár. Erős vagyok, a korábbi életemben is jól megküzdöttem az akadályokkal. Sőt vannak olyan emlékeim, amelyekből további erőt tudok meríteni, hiszen csak a rosszullétem körüli és utáni időszakra nemigen emlékszem, azok a hetek kiestek. A szép időszakaim viszont megvannak, és hiszek benne, hogy lesznek is még.”

Szamosköz a neve a Tisza és a Szamos között elterülő síkságnak. Mára kezd feledésbe merülni a múlt századi névadás, amely mostanra csak néprajzos berkekben használatos. Mivel ennek az írásnak a főszereplője egy néprajztudós, ráadásul az első, aki nőként vetette meg lábát a folklórtudományban, gyűjtőútjainak pedig évekig a fent említett helyszín szolgáltatta a terepet – elengedhetetlen, hogy ne tegyek említést erről a titokzatos tájról. A Szamosközt a szatmári Tiszahát, a Túrhát, a Szamoshát és az Erdőhát alkotják. A Tiszaháton bújik meg Nagyar, a Luby nemzetség ősi fészke, két folyó, a Túr és a Tisza ölelésében. „Ez a falu a szűkebb hazám” – vallotta egyik munkájában Luby Margit. 

Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész is itt született, akinek fáradhatatlan munkája lassan kezdi meghozni gyümölcsét. A múlt rendszer elfeledte az első magyar néprajztudósnőt és munkásságát. Gyermekkorának helyszíne, a klasszicista stílusban épült míves nagyari kastély pedig évtizedeken át az enyészeté lett a kis sírkápolnával együtt, ahol az etnográfus és szerettei pihennek. 

„A múltat végképp eltörölni!” jelmondat épp azokat az értékeket igyekezett megsemmisíteni, amelyeket a hajdani Lubyak képviseltek. Hiszen a birtok egykori urai remek agrárszakemberek, érzékeny művészet- és irodalompártóló férfiak és nők voltak. 

A II. világháborút követő nagy zabrálások hevében megsemmisült az értékes könyvtár, és a családi iratanyagnak is csak egy töredékét tudta megmenteni az akkor már idős Luby Margit.  

Hervadás a rózsakertben 

„A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességével legyen felruházva. A nép közt, ennek fonóházaiban, pásztortüzénél forogván, úgy szólva ott nevekedvén fel, beírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárását, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében... Olyan legyen ő, ki, ha ama körben marad, születve volt a vidék legügyesebb mesemondója gyanánt szerepelni” – ez volt Luby Margit néprajztudós életbölcselete, ezzel a szemléletmóddal bírta szóra a hajdani sokat élt öregeket. A mesévé oldott emlékezet erejét hívom segítségül én is. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu, annak a falunak a határát három szép folyó mosta, abban a faluban állt egy gyönyörű, nagy kastély, amelyet Luby Géza földbirtokos, országgyűlési képviselő építtetett 1877–1879 között. A kastély kertjében ezer rózsa nyílt. Azóta illatoztak a kertben a különleges virágok, amióta a kastély ura és építtetője, Luby Géza beleszeretett Okolicsányi Margitba, akit feleségül is kért. A tizenhat éves lány igent mondott a férfinak, ő pedig szerelme jeléül csodás rózsakertet plántáltatott mátkájának. Luby Géza édesanyja, Ilosvay Katalin maga is rajongott a virágokért. Fülpösdaróci udvarházának kertjében sok száz virág nyílt. Gyermekei gyakran meglepték különböző, egzotikus növényekkel.

A nyíregyházi levéltárban őrzött iratanyagból ránk maradt feljegyzésekből tudjuk, hogy Katalin asszony nem egyszer maga is kérte, hogy fia és lánya különböző utazásaikról hozzanak neki egy-egy újfajta magot, hajtást. Luby Géza édesanyjától örökölte a virágok szeretetét. Méltán viselte a Rózsakirály nevet, amellyel a vármegyében illették, hiszen köztudott volt a rózsakertészet iránti szenvedélye. A kastélyát körülvevő rozáriumot saját maga tervezte. 

Rózsakertje vetekedett a Margitsziget rózsakertjével. Korabeli sajtótudósítások szerint kertjében a rózsatövek száma elérte a húsz-harmincezret is.  

A Rózsakirály boldogsága azonban nem tartott sokáig. A fiatal hitves családját nemzedékek óta „sötét átok”, egy öröklődő idegrendszeri betegség sújtotta. Ez a kór vetett véget kettőjük közös életének. Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész, a Luby család kutatója tanulmányában megemlíti: „Okolicsányi Margit minden valószínűséggel genetikailag hordozta az idegbetegségre való hajlamot. Már a házasság előtti időszakban is mintha konfliktusok terhelték volna a kapcsolatot. A családi korrespondencia szerint a heves természetű Luby Géza nem tudta tolerálni felesége betegségét, a házastársak kommunikációja sértő, durva stílusúvá vált. A válóper – melynek gyors és sikeres kivitelezése érdekében a felek római katolikus vallásukat elhagyva reformátusra tértek át – 1890-ben vette kezdetét.”  

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Petőfi az emeleti szobában 

Luby Margit soha nem beszélt édesanyja idegi problémáiról, igyekezett gyermekkora napos oldalára emlékezni. Őt és testvéreit édesapja és apai nagyszülei féltő gonddal, nagy szeretetben nevelték. Margit életének meghatározó élményei azok a nyári vakációk lettek, amelyeket nagyszülei fülpösdaróci udvarházában töltött. 

„Darócon állott Luby Zsigmondnak, nagyapámnak a kúriája. Ma már az épület nem áll, a ház fényképe a Néprajzi Múzeumban van meg (…) Egy pitvarból vaslépcső vezetett fel egyetlen kis emeleti szobájába. Ha Petőfi ott volt a nagyapámnál, ebben a szobában lakott. Az volt a szokása, hogy ha elment, meg se mondta hová. Aztán egy-két nap múlva visszajött” – írta a legendás gyermekkori udvarház lakójáról Luby Margit 1956-ban a Petőfi nyomában című tanulmányában. 

Luby Zsigmond nemcsak Petőfi Sándorral állt jó barátságban, hanem a szomszéd szatmárcsekei birtokosokkal is, a Kölcseyekkel és a Kendékkel. A Lubyak költészetrajongó emberek hírében álltak. Sajnos a korszak irodalmi kiválóságaival folytatott levelezésük jelentős része az államosításnak és a szabadrablásoknak esett áldozatul. Luby Margit csak egy töredékét tudta megmenteni a felbecsülhetetlen értékű kulturális dokumentumoknak. 

Gyermekként édesapja, Luby Géza Petőfi-leveleket olvasott fel neki csendes estéken. Később ő rekonstruálta Petőfi Szatmárban írt vagy a hely által inspirált verseinek keletkezését (Falu végén kurta kocsma, A Tisza).  

Margit, „Szatmár szerető íródeákja” – ahogyan Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész nevezi – az anyatejjel együtt szívta magába a kurucok és a negyvennyolcasok ivadékainak történeteit a gyönyörű, szatmári népnyelven. Értette és ismerte az itt élő nép lelkét, beszélte nyelvüket. Nem az etnográfus, és nem a tanár távolságtartásával közelített szülőfaluja és a környező települések lakóihoz, hanem a gyermekkorban megszerzett bizalommal, amely az évek múlásával sem kopott meg. 

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Életre szóló szerelem 

Luby Margit más utat választott, mint családja nőtagjai. Pályája öt év eltéréssel ugyanúgy a szatmári zárdából indult, mint Kaffka Margité. Személyesen ismerték egymást, sok közös emlék kötötte őket össze. Tanítónői oklevelét 1904-ben szerezte meg, egy ideig polgári iskolában, majd 1923 őszétől a budapesti Erzsébet Nőiskola (ma Teleki Blanka Gimnázium) polgári iskolai tanárképző gyakorló iskolájának volt a tanára, majd a kereskedelmi iskolák tanügyi igazgatóságnak munkatársa, később ­igazgatója lett egészen 1943-as nyugdíjazásáig. 

A „szerelem” 1927-ben talált rá, amellyel, ahogyan ő mondta, egy életre eljegyezte magát. A szerelmet néprajztudománynak hívták. Solymossy Sándor etnográfus indította el a pályán a fiatal tanárnőt. Móricz Zsigmond 1935-ben A boldog ember című regényével egy időben jelent meg az első magyar néprajztudósnő monográfiája, A parasztélet rendje címmel, amelynek országszerte hatalmas visszhangja lett. 

Illyés Gyula a Nyugat 1935. áprilisi számában így méltatta az ismeretlen néprajzkutatót: „Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette fel a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött, hogy esetleg olyan visszhangot vet fel, melyet hasonló művek ezideig nem vettek fel, melyet különben megérdemel. 

Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc oldala egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik... 

Szóval ethnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus, íráskészségének köszönheti, hogy soha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes, azért is tartom fontosnak, hogy ehelyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.” 

Megmentett értékek 

Luby Margit a II. világháború után nem tudott beépülni az új politikai rendszerbe. Otthonát, a nagyari kastélyt kifosztották, államosították. Ő bár magányosan, mégis nagy szenvedéllyel dolgozott tovább. Azonban szülőfalujába már csak örökre megpihenni tért haza. Koporsóját, 1976 júliusában az etnográfus kollégákkal együtt kísérték nagyari adatközlői. 

A szűkebb szakma az elmúlt évtizedekben is számontartotta Luby Margit néprajzkutatót és nagyari nyugvóhelyét. Kerek évfordulókon az etnográfusok, történészek eljöttek a faluba, és elhelyeztek egy-egy koszorút a Luby-kripta ajtaján. Negyedszázados csend után 2011-ben Kiss Kálmán kezdeményezésére, a település önkormányzatával és lakosaival összefogva felemelően szép ünnepséget rendeztek, amelyen Luby Margit halálának harmincötödik és Petőfi Sándor Nagyarban jártának százhatvanötödik évfordulójára emlékeztek. Az ünnepségen mintegy háromszázan vettek részt.  

Egy üzletember 2010-ben megvásárolta a romos Luby-kastélyt, amelyet felújíttatott, sőt a rózsakertet is újratelepíttette. 

Elsőként a nagyariaknak és az ide látogató turistáknak, iskoláscsoportoknak szerette volna renoválni az évszázados épületet. Mindent megtett azért, hogy a Lubyak egykori otthonából elhurcolt berendezési tárgyakat, festményeket felkutassa és visszavásárolja. A nagyari kastély a felújítás során kapta jellegzetes kék színét, amelyet a szatmári szilva ihletett. Az épület kertjében ma ismét ezer rózsa illatozik. A Luby Interaktív Kastélymúzeum 2013-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ahol a lélek megnyugvást keres 

Az V−VI. századig nyúlik vissza a japánkertek története, amik ekkor inkább csak nagyobb parkok voltak. A XII. századra alakult ki az a szemlélet, miszerint „a lélek a természetben keres megnyugvást s annak szépségeiből igyekszik lelki megújhodást meríteni” (Kertészet, 1931.). 

A japánkertek a természetben megjelenő formákat lekicsinyítve, jelképesen mutatják be, így nem meglepő, hogy két alapelemük a víz és a kő. 

A hegyeket egy-két méter magas sziklacsoportokként, a tengereket szeszélyesen kanyargó tavakként illesztik a kertbe, de az is előfordul, hogy hullámzó homokkal testesítik meg a folyót. A kompozíciót többek között forrásokkal, vízesésekkel, hidakkal, szigetekkel, lépőkövekkel, kőlámpásokkal, lugasokkal és természetesen a növényzettel varázsolják teljessé. A japánkerteknek számos variációjuk van, hagyományosan szikla-, séta- és teakertet különböztetünk meg, utóbbihoz teaszertartás kapcsolódik.  

Több mint kert 

„1910-ben jelölték ki az Egressi-út és az Angol-utca sarkán, négy katasztrális holdas területen a fővárosi iskolai növénykert helyét. Varga Márton (…) gyümölcsfákat, cserjéket és virágágyakat kezdett telepíteni, (...) szakértők állították, hogy reménytelen itt minden kísérlet, futóhomokban nem lehet gyümölcsöt és virágot termelni, legfeljebb kajszibarackot. Most huszonnyolc katasztrális holdas, sötétzöld liget áll ezen a helyen, benne messze terjedő üvegházak, gyümölcsligetek, színes virágágyak, művészileg megtervezett japánkert, egész kis ligetek a legkülönbözőbb fajtájú gyümölcsfákkal” − olvasható a Magyarság 1933-as számában. 

A kertet az ország első kertészeti iskolája, a Budapest Székesfővárosi Községi Kertészképző Iskola mellett építették fel. Az eredetileg harmincnégy hektáros botanikus kerten belül Varga Márton kertész, az intézményt alapító és két évtizeden át vezető igazgató tervei alapján alakították ki a japán stílusú tankertet 1928-ban. Az akkor közel ezerhatszáz, ma háromezer négyzetméternyi területet az 1333−1573 közötti Muromacsi-kor kertépítészete inspirálta. 

A japánkertekben nincsenek véletlenek, minden tárgynak és növénynek gyakorlati és filozófiai jelentősége van. 

A séta- és teakertek közé sorolható ligetbe egy toriin − tradicionális japán kapun − keresztül lehet belépni. A torii az istenek és emberek világa közötti határt, az újjászületést szimbolizálja.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Európai körútján Hirohito japán császár testvére, Takamacu herceg és felesége 1931-ben Budapestre látogatottak, ekkor felkeresték az ország első japánkertjét is, ahol egy teaszertartáson vettek részt. Úgy tudni, hogy az intézménynek a császári palota növényei közül ajándékot küldtek, ezek egyike ma a kert legidősebb díszcseresznyéje. 

A kert központi eleme egy kétszáz négyzetméteres tó- és szigetrendszer, amelyeket kőhidak kötnek össze. A víz az élet folyását jelképezi, a tipegőkövekkel kirakott út során a látogatót végigkíséri a múltja, a jelene és a jövője. A vízesés a gyerekkort, a Semmiség Óceánja, a tó legmélyebb része pedig az időskori lelassulást jelképezi. A tó szigeteit két mitikus állat, a daru és a teknős után nevezték el, a japánok szerint ugyanis a halál után a lelkeket olyan daru viszi el egy szigetre, amit egy tengerben úszó teknős visz a hátán. 

A Daru szigetre a Sóhajok hídján keresztül visz az út, amin átkelve érdemes kívánni valamit, de nem mindegy, mit. A hidaknál álló kőlámpások nem csupán a teret világítják meg, de a döntéseink súlyára is felhívják a figyelmet. Amíg a víz a körforgás, a kő az állandóság szimbóluma − a kertben fellelhető mészkövek a fogaskerekű vasúti pályájának korszerűsítésekor bukkantak elő, Budáról hozták át lovas fogatokkal. 

Óriásfikusz és csodasövény 

A zuglói japánkert 276 fásszárú taxon és 97 lágyszárú faj otthona. Az egyik leghíresebb közöttük a Magyarországon elsőként, az 1950-es években telepített szecsuáni mamutfenyő, amely huszonnyolc méteres magasságával Európa egyik legnagyobb és legidősebb példánya. A kert legrégebben ültetett fája egy korai juhar, amely a becslések szerint több mint százharminc éves. 

A legmagasabb fenyő pedig az a hatvanhárom éves himalájai selyemfenyő, amely a legendák szerint áldást hoz: ahol az ágak érintik a talajt, összeér az ég és a föld, találkoznak az istenek és az emberek. 

Ebben a kertben nem a virágok dominálnak, hanem az örökzöldek és a fenyőfélék. Az orgona, törpemandula, japánakác, aranyvessző, japánbirs, magnólia, páfrányfenyő, cédrus mellett a tavasszal virágba boruló díszcseresznyék külön területet is kaptak. Számos tematikus részt kialakítottak, többek között a fenyőknek, a lilaakácoknak, a sövényeknek − itt található a bámulatos sebességgel növekvő csodasövény is −, a rózsáknak, sőt a pünkösdi rózsáknak is, amelyből több mint harminc különböző fajtának ad otthont a terület. 

A vakok kertjében gyógy- és fűszernövények cseperednek, a tavon tündérrózsák nyílnak, körülötte bambuszok sorakoznak, a vízen pedig mandarinrécék és indiai futókacsák úszkálnak. Az 1920-as évek végén üvegházakat is építettek, amelyek ma már fa méretű fikuszokat rejtenek. Az egyik egy majdnem százharminc éves példány, amely még az üvegházból is kikandikálna, ha nem vágnák vissza időről időre.  

Másodvirágzás 

A II. világháború a kertet is sújtotta, a növényekben és a dísztárgyakban egyaránt jelentős károkat okozott, a rákövetkező években pedig több kőlámpásnak és egy daruszobornak is nyoma veszett. 

A kertet az 1950-es években lelkes diákok és tanárok újították fel, az 1970-es években területe és növényállománya is gyarapodott. 

A gondozásában és fejlesztésében ma is aktív szerepet kapnak a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum tanárai és diákjai, akik itt szerezhetik meg értékes kertészeti tapasztalataikat. A japánkert a Kövér Lajos utca felől közelíthető meg, belépőjegy ellenében bárki látogathatja.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A mesterséges intelligenciát (MI) még sokan a jövővel azonosítják, és távoli dologként tekintenek rá, amely majd gyermekeink életére lesz döntő hatással. Ám már most jelen van az életünkben valamilyen formában anélkül is, hogy ennek tudatában lennénk. Legtöbben a különböző MI-alapú szórakoztató streaming-szolgáltatások vagy a közösségi oldalak mögött dolgozó láthatatlan algoritmusok kapcsán kerülnek vele kapcsolatba. 

Ám vannak olyan háztartások is, ahol már teljesen természetes egy robotporszívó vagy egy hangalapú asszisztens, mint a Siri vagy az Alexa jelenléte, vagy napi szinten használják a különböző MI-alapú keresőmotorokat, szöveg- és képgenerátorokat. 

Dr. Fehér Katalin úgy véli, a fiatalabb generációk könnyebb helyzetben vannak, mert sokkal hamarabb befogadják az új technológiákat, mint az idősebbek, akik még másban szocializálódtak. Ám senki sem legyinthet, hogy ezt már úgysem fogja használni, mert a jövő az ajtónkon kopogtat, sőt már itt is van, és „aki kimarad, az lemarad”. 

„Aki nem tartja a lépést a fejlődéssel, az óriási hátrányba kerülhet, főleg egy olyan kultúrában, amely egyre intenzívebben, kreatívabban és tudatosabban használja a mesterséges intelligenciát. Aki megtanulja jól, hatékonyan és gyorsan használni az MI-alapú eszközöket, hatalmas előnyre, tudásra, önbizalomra tesz szert” – mondja a kutató, aki felhívja a figyelmet arra is, ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell tanulnia programozni, bár jó, ha valaki rendelkezik alapismeretekkel ezen a téren. Szerinte a fő kérdés az, hogy ebben a hatalmas mesterségesintelligencia-arzenálban ki hol találja meg a lehetőségeit, valamint a karrierjéhez, gondolkodásmódjához, érdeklődéséhez, viselkedéséhez kapcsolódó technológiai eszközöket. Ezért azt javasolja, tanulgassuk, kóstolgassuk az MI-t, és tanítsuk meg a gyermekeinknek is a tudatos használatát. 

Honnan tájékozódjunk?

Ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre, ha a mesterséges intelligenciával szeretnénk ismerkedni, különféle kormányzati kezdeményezések is segítik az edukációt. Magyarországon is több program elérhető és letölthető. Ezek nemcsak az MI alapjairól szólnak, hanem a biztonságos, etikus használatáról is. 

Egyre több országban már az oktatásba is bekerül, például egyes amerikai általános iskolákban már szöveggenerátorokkal tanulnak – kísérleti jelleggel. 

Nálunk egyelőre csak a középfokú és a felsőfokú oktatásban találkoznak vele a diákok, ők elsősorban arról tanulnak, hogyan lehet biztonságosan és etikusan használni az MI-re épülő szolgáltatásokat. 

Kép

Dr. Fehér Katalin újmédia- és társadalmi-kulturális MI-kutató − Forrás: Wikipédia

Mennyire engedjük be a mesterséges intelligenciát a családunk életébe?

Sokan lehet, hogy elsőre azt mondanánk, a robotporszívó jöhet, de a különböző szöveggenerátorok inkább maradjanak még távol a gyermekeinktől: tanuljanak meg maguktól fogalmazást írni, és kutakodjanak inkább a könyvtárban. Ám a szakember szerint ezzel a gondolkodásmóddal rövid időre megállítjuk az időt, miközben elmegy mellettünk a világ. Ezért inkább azt javasolja, nyissunk az új technológiák felé, ne maradjunk például csak a régi vágású szöveg- és tudásgenerálás mellett. 

„Tanulgassuk a mesterséges intelligenciát, próbáljuk megérteni az új technológiákat, törekedjünk arra, hogy jól és kreatívan használjuk őket. Akarjunk valami többet is létrehozni általa, mint amire magunktól képesek lennénk” – mondja a szakember, aki szerint az ismerkedésre kiválóan alkalmas egy szöveggenerátor, amely rendkívül gazdag internetes adatbázisból dolgozik. A világon összegyűjtött tudásnak olyan szeletét tárja elénk, amelyet nem találunk meg sem a könyvtárakban katalogizálva, sem a hagyományos internetes keresőkben. 

„Szintetizálja a tudást, tippeket ad, hogy merre induljunk el egy házi dolgozat vagy szakdolgozat megírásánál, egy adott feladat elvégzésénél, utazásszervezésnél vagy a családban bekövetkezett egészségügyi probléma átgondolásánál.” 

„Rengeteg időt tudunk vele megspórolni, sokkal hatékonyabbá válhatunk életünk minden területén” – folytatja. 

Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogyha szöveggenerátor segítségével létrehozunk egy tartalmat, abban legyen benne a saját koncepciónk, és figyeljünk arra, ha bárhová feltöltjük, ne legyenek benne sem saját, sem mások adatai, mert azok könnyen nyilvánossá válhatnak, és visszaélésekre adhatnak alkalmat. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Legyünk éberek!

A mesterséges intelligencia számos előnnyel bír, és igencsak megkönnyítheti az életünket, legyen szó munkáról, tanulásról vagy kikapcsolódásról. Segítségével például roppant egyszerűen tudunk szöveget, képet, videót generálni anélkül, hogy hosszú órákat töltenénk könyvtárakban, vagy komolyabb hang-, kép- és videószerkesztési ismeretekkel rendelkeznénk. „Ám érdemes azzal is tisztában lennünk, hogy mindezt más is meg tudja tenni, nem feltétlenül jó szándékkal és legálisan” – hívja fel a figyelmet a kutató, aki úgy véli, ha nem vagyunk elég éberek, könnyen áldozattá válhatunk, elég, ha csak a deepfake-képekre és -videókra gondolunk. 

Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogy gyermekeinket és az idősebbeket is intsük erre.  „Ugyanúgy, ahogy egy idegennek nem nyitunk ajtót, nem nyitjuk meg az e-mailjeit, SMS-eit sem, mert azzal egy sokkal nagyobb virtuális ajtót nyitunk ki, amely elviheti nemcsak a mi adatainkat, hanem másokét is” – magyarázza.

Miről érdemes még családon belül beszélgetni?

Dr. Fehér Katalin szerint azon túl, hogy felhívjuk gyermekeink és az idősebb családtagok figyelmét az adatvédelemre, fontos, hogy a mesterséges intelligencia kapcsán kritikus gondolkodásról is beszélgessünk otthon: elhiggyük-e, amit egy képen, videón látunk, vagy amit egy chatbot mond, hogyan ellenőrizzük az információk hitelességét, egyáltalán hol találhatók hiteles információk. 

„Nem mindegy, hogy jól ismert, hiteles forrásból tájékozódunk, vagy olyan weboldalról, amelyről soha nem hallottunk korábban, illetve olyan közösségi médiaszereplőtől, akinek ugyan ki van írva a neve, de nem ismerjük” – hívja fel a figyelmet, majd így folytatja:

„Arról is beszélgessünk gyermekeinkkel, hogy mi mit tehetünk mások adataival, kiadhatjuk-e azokat, és ennek milyen következményei lehetnek!” 

A szakértő szerint érdemes azt is átgondolni, hogy például milyen szöveg- és képgenerátorokat használunk otthon, mivel az ingyenes verziók nem nyújtanak olyan magas szintű szolgáltatást, mint a fizetős, jobb minőségű társaik.

Perplexity: a valós idejű és megbízható információforrás

Vannak olyan mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatok, amelyek már a fejlesztéseik során kiemelt figyelmet fordítanak az etikusságra és a hitelességre. Ilyen a Perplexity, amely új szereplőként lépett be a mesterséges intelligencia világába, és nem kis figyelmet vívott már ki magának, ugyanis MI-alapú keresőmotorjával jóval többet nyújt, mint hagyományos társai. Egyik legnagyobb előnye, hogy válaszaihoz megjelöli a forrásokat, így azok hitelessége könnyen ellenőrizhető. Az álhírek korában ez még inkább értékessé teszi, így rövid időn belül jó eséllyel a legnagyobb keresési és információszerzési platformok konkurenciájává válhat.

A Perplexity a hagyományos keresőmotorokkal ellentétben nem kulcsszavak alapján keres, és nem linkek listáját kínálja, hanem pontos, releváns és részletes válaszokat ad a felhasználó kérdéseire. „Több különböző forrásból származó információt egyesít, így nem kell azzal bajlódnunk, hogy végigolvassuk a keresőmotor által javasolt linkeket, hogy megtaláljuk azokban a számunkra fontos információkat” – magyarázza Balázs András, a Telekom mesterséges intelligencia és adat területének vezetője aki már maga is szakított a hagyományos keresőmotorokkal, és napi szinten használja a Perplexityt.

Szerinte ez a jövő, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legnagyobb technológiai cégek is igyekeznek felzárkózni hozzá, folyamatosan építik be a keresőmotorjaikba a mesterséges intelligenciát.

Az MI-alapú kereső legnagyobb újdonsága, hogy több fejlett nyelvi modellt – többek közt az OPENAI által fejlesztett GPT-t vagy az Anthrophic-féle Claude modellt – használ akár felváltva. Előnye a multimodális képessége is, amely azt jelenti, hogy nemcsak szöveges adatokat, hanem képeket és videókat is képes feldolgozni, és válaszolni tud a hozzájuk kapcsolódó kérdésekre.  „Egy egyszerű, hétköznapi példán keresztül szemléltetve: ha például a mosógép kijelzőjén megjelenik egy hibakód, elég, ha lefotózzuk, és megkérdezzük a Perplexitytől, mi lehet a gond, és ő megmondja a választ” – magyarázza a Telekom vezetője. 

Ám a Perplexityhez nemcsak mindennapi kérdéseinkkel fordulhatunk, hanem munkánk és tanulmányaink során is. Segítségével piackutatást végezhetünk, terveket állíthatunk össze, kimutatásokat készíthetünk, de az információk összegyűjtéséhez, a tananyag megértéséhez, a házi feladatok megírásához is kérhetjük támogatását. 

Díjmentesen hozzáférhető a Perplexity

A Telekom ügyfelei most egy évig ingyenesen hozzáférhetnek a Perplexity Pro szolgáltatáshoz, amely a Perplexity továbbfejlesztett változata. 

Az egyszerű változathoz képest ez még pontosabb válaszokat ad, és komplex problémák megoldására is képes. 

„Szeretnénk minden ügyfelünknek biztosítani, hogy hozzáférjen a legmodernebb mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségekhez, ezért kötöttünk együttműködési megállapodást a Perplexityvel. Bízunk benne, hogy ezzel is hozzájárulunk a digitális szakadék csökkentéséhez” – mondja Balázs András. 

A Perplexity Pro a Telekom alkalmazásában, a Magenta Moments kedvezményrendszerében aktiválható 2025. március 23-ig. A kampány kezdete óta már ötvenezer ügyfél aktiválta a Perplexity Pro-t Magyarországon.

Támogatott tartalom

A boldog párkapcsolat összetevői

Minden párkapcsolatnak három összetevője van: a szeretet, a megértés és a következetesség – tudtuk meg Dr. Berentés Évától. De vajon milyen a valódi szeretet? 

A valódi, az érett szeretet az, hogy „szeretlek, mert vagy”, ezzel szemben az éretlen szeretet arról szól, hogy „szeretlek, mert valamilyen vagy”, és ez óriási különbség. 

A szeretet egy cselekvő törődés azzal, aki nekem fontos, aki nekem értékes. És ha valami vagy valaki érték számomra, akkor vigyázok rá, azaz kerülöm, hogy testi, lelki vagy egzisztenciális károkat okozzak neki. De ha adott esetben rárivallok, kioktatom, akkor hosszú távú károkat okozok. Olyan hosszú távú károkat, amikről később már nem is tudjuk, hogy ez vezetett a kapcsolatunk megromlásához. 

Fontos összetevő a megértés is, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egyeztetjük a szükségleteinket. Négy alapvető szükséglettel születünk, amiket beviszünk a házasságba is, ezek a szeretet, az elfogadás, az odatartozás és az intimitás. Születésünk után édesanyánk elégíti ki ezt a négy szükségletünket, és a sejtmemóriánkban őrizzük azt, ahogyan ő szeretett bennünket, elfogadott, odatartozott, ahogy megengedte, hogy önmagunk legyünk. Ez szó szerint azt jelenti, hogy biológiai emléknyomok formájában hordozzuk magunkban az édesanyánktól kapott mintát, és minden felnőttkori párkapcsolatunknak az archetípusa az édesanyánkkal való kapcsolat. 

Vagy mi magunk képviseljük az édesanyánkat a párkapcsolatban, vagy olyan párt választunk, aki az édesanyánk tulajdonságait hordozza. 

Mindannyiunknak más típusú anyukája volt, másképp fejezte ki a szeretetét, más volt az elfogadás mértéke, ezért olyan párkapcsolat, ahol konfliktus ne lenne, szinte nincs is. 

Gyermekkorban mindannyian megtanultuk azokat viselkedési stratégiákat, hogy mi tegyünk, ha a másik nem figyel ránk, ha nem fogad el vagy folyamatosan belénk köt, és így tovább. Ezeket hívjuk maladaptív (rosszul alkalmazkodásból eredő) sémáknak. Mindannyiunknak más-más sématérképe van, ezért ugyanarra a dologra az egyik ember megsértődik és kilép a helyzetből, míg a másik ember elkezd kiabálni, holott ugyanaz a félelem dolgozik bennünk, hogy a másik el fog hagyni, vagy már nem szeret minket. Éppen ezért van nagy szükség a megértésre.

A párkapcsolat harmadik összetevője a következetesség, ami azt jelenti, hogy mennyire vagyok hajlandó, és mennyire vállalom a közös játékszabályok betartását. Mert olyan nincs, hogy egyik nap betartom, a másik nap nem, vagy csak addig tartom be, amíg a saját érdekeim felül nem írják a közösen hozott játékszabályokat.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Érett vagy éretlen?

Egy konfliktushoz közelíthetünk problémaorientált vagy feladatorientált módon is. A problémaorientált gondolkodás, ami az éretlenség természetes velejárója, azt jelenti, hogy rögtön arra fókuszálunk, mi a baj, minek kellene másképp lennie, és ki a felelős ezért. 

Ezzel szemben egy érett, asszertív ember feladatorientált, azaz végiggondolja, mit akar elérni, és hogyan tudja elérni, nem a „hibást” keresi. 

De miért reagálunk gyakran éretlenül? Az éretlenség együtt jár azzal, hogy egy ember egészen kicsi korában „letanul” az úgynevezett autentikus érzelmeiről, mint a düh, a félelem, a szomorúság, az öröm, és úgynevezett helyettesítő érzelmeket fog használni, mint a bosszankodás, az aggodalom, az önsajnálat és az örömködés. Minden autentikus érzelemnek van egy úgymond speciális energiája, amit a helyzet megoldásához felhasználhatunk, míg a helyettesítő érzelmeknek nincs ilyen energiájuk. Így, ha valaki letanul az autentikus érzelmeiről, annak természetes következménye, hogy nem cselekszik, topog a saját helyzetében, bosszankodik, panaszkodik. 

A másik gyakori probléma, hogy az éretlen ember elvárásokban gondolkodik, azt várja, hogy a másik valamilyen legyen. Magyarországon ez társadalmi méretekben jellemző, mert az itt elterjedt tekintélyelvű nevelési hagyományokkal együtt jár, hogy (az érzelmileg éretlen vagy éppen mérgező) szülők direkt vagy indirekt formában elvárják a gyerekeiktől, hogy úgy gondolkozzanak, érezzenek és cselekedjenek, ahogy a szülő mondja. 

Ez vezet aztán oda, hogy felnőttkorban címkézünk, ítéletet mondunk, elvárásokat támasztunk, és a megoldandó feladatok helyett a problémákra koncentrálunk.   

Az intimitás az a közeg, ahol az ember, az érett ember őszintén, kockázatmentesen vállalni meri a gondolatait, az érzéseit, a szándékait. Kimondja, hogy neki mire van szüksége, miközben tiszteletben tartja a másik ember határait. Az emberek döntő többsége azonban nem meri kimondani a saját szükségleteit, mert attól tart, hogy ez egocentrizmus, önzés. Így adott esetben kerülőúton akarja elérni azt az eredményt, amit egyébként teljesen egyértelműen is elérhetne. Nem kéri, amire szüksége van, arra vár, hogy a párja kitalálja, és amikor ez nem történik meg, elkezdenek csatázni valami teljesen felesleges dolgon.

Nagyon sokszor találkozom pármediáció során azzal, mondja a szakértő, hogy a házaspárok döntő többsége az igazát keresi. De mit jelent az, hogy igaza van valakinek? Én látom valahogy, te is látod valahogy, attól vagyunk érettek, hogy ezt megbeszéljük. De ha én elkezdem a saját véleményemet tényként kezelni, mert az az igazság, abból sajnos elég nagy családi veszekedés lesz. 

Egyszer én segítek neked, egyszer te segítesz nekem, és vigyázunk egymásra. Ez idealizált helyzetnek tűnik, de nem az. 

Az előbbiek mind tanulhatók, és odafigyeléssel a hétköznapok gyakorlatába is átültethetők. 

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan befolyásolja a szülő érettsége vagy éretlensége a gyermek érzelmi és szociális fejlődését, milyen az érett személyiség a gyerek-szülő viszonyban vagy a munkahelyi környezetben, és hol a helye a gyermeki énnek, nézd meg a teljes Képmás-estet. A jeleneteket a Nézőművészeti Kft. színművészei, Mosolygó Sára és Kálmánchelyi Zoltán improvizálták. A beszélgetés moderátora és jelenetötletek: Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. 

Amikor a hatvanas évek elején eldöntötte, hogy a gyógypedagógus pályát választja, ez mennyire számított szokványos lépésnek?

Soha nem volt szokványos erre a pályára lépni, most sem az, még ha manapság magasabb is a hallgatói érdeklődés, mint korábban. Igaz, ma már nyolc helyen folyik gyógypedagógus-képzés az országban. Pedagógus családból származom, édesanyám tanítónő volt, ezért az iskola világa gyermekkorom óta közel állt hozzám. Így nem volt kérdés, hogy a pedagógus pálya mellett döntök, ám valójában nem volt rátekintésem a szakmára. A fogyatékossággal élők problémáját a magyar gyógypedagógia komplex, úgynevezett bio-pszicho-szociális szemlélet alapján közelíti meg. 

Mivel érdekelt az orvoslás és a pedagógia is, a gyógypedagógiát olyan köztes területnek tartottam, amerre baráti késztetés hatására elindulhatok, és a választásom nagyon jó döntésnek bizonyult. 

Miért fordult később az érdeklődése a pszichológia felé is?

A fogyatékosság problémájának kezelésében a pszichológia nagyon jelentős ismeretrendszer. A képzésbe ma is erőteljesen beágyazódik a gyógypedagógiai pszichológia, ami a pszichológia külön ágává vált. Magyarországi kimunkálásában tanítómesterem, Illyés Gyuláné járt az élen, ő biztatott.

Minden mindennel összefügg.

A gyógypedagógiai pszichológia a gyógypedagógia társtudománya. Minthogy embertudományi megközelítés alapján értelmezzük a fogyatékosság kérdéseit, ezeket nem lehet a pszichológia diszciplináris rendszere nélkül kezelni. 

Kép

Gerebenné Várbíró Katalin − Fotó: Császár Tamás

Említette, hogy napjainkra megnőtt az érdeklődés a gyógypedagógus-képzés iránt. Milyen hatással lehet ez a figyelem a tudományág fejlődésére? 

Egyrészt manapság a fiatalok egy csoportjában él a fogyatékossággal élők iránti elköteleződés, másrészt vonzó a biztos elhelyezkedés lehetősége is, hiszen jelenleg gyógypedagógus-hiány van az országban. A képzés nyolc különböző szakterületen, alap- és mesterképzéseken zajlik. Ilyen szakirányok: a logopédia, a tanulásban akadályozottak pedagógiája és a pszichopedagógia, továbbá a hallás-, a látássérültek, valamint az értelmileg akadályozottak pedagógiája; a szomatopedagógia és az autizmussal élők pedagógiája. Vagyis, ha valaki szakemberként távlatokban gondolkodik magáról, hamar rádöbben, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt felszívhatja az oktatási, az egészségügyi, valamint a szociális ellátórendszer, de a doktori képzés a tudományos kutatás felé is utat nyit. 

Milyen szerepe lehet az államnak, esetleg a politikának abban, hogy szakemberhiány van? Miként lehetne ezen az állapoton változtatni?

A szakemberhiány kérdése nem feltétlenül az állam felelőssége, még ha a képzési keretszámok államilag meghatározottak is. Ez egy társadalmilag igen összetett kérdés. Az ellátórendszerek tudnának több gyógypedagógust alkalmazni. Kétségtelen, hogy a bérkérdés éveken át fajsúlyos kérdésnek számított, hiszen a munka nem kis megterheléssel jár, ám mára ez enyhült. 

A politikával kapcsolatban csak annyit mondhatok: a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületében mindig is különböző politikai beállítottságú emberek dolgoztak együtt, akik a szakmai nézeteiket össze tudták hangolni. 

Megvoltak a közös pontok, amikben konszenzust lehetett teremteni. Ebből következik, hogy akik rálátnak az ellátórendszer működésére, azoknak egyúttal felelőssége is, hogy szóvá tegyék, ha a fogyatékossággal élők problémáival összefüggésben valami nem jól működik a társadalomban. Intézményünkben dolgozik hallás- és látássérült oktató, de mentálisan érintett is, akik a többi kollégával együtt oktatva jelentősen segítik a hallgatók pályaszocializációját. 

Milyen lenne a társadalom ideális hozzáállása a fogyatékossággal élőkhöz?

Nehéz kérdés, de az elfogadás, a „semmit rólunk nélkülünk” elv az alapvető. Az biztos, hogy az érintett személyek, családok – a hozzátartozókkal együtt körülbelül egymillió ember – a beszédhibával küzdőktől a súlyosan, halmozottan sérültekig, segítőkre szorulnak. A társadalomban egyesek túlbuzgók, például akkor is átvezetik a vak embert a zebrán, ha nem igényli. Mások pedig szeretnék elhárítani maguktól a problémát, nem akarnak szembenézni vele. Sok szülőnek nem könnyű vagy nem is igazán sikerül feldolgozni, amikor kiderül, hogy a gyermeke a társadalmi beilleszkedés szempontjából akadályozott.

A szülőknek, családoknak milyen felelősségük van? Elfogadható, hogy egy szülő úgy tekintsen bármilyen diagnózisra, hogy az az önérzetén ejt csorbát?

Nagyon fontos, amit említ, hiszen ezzel a viszonyulással a gyermeknek ártanak a leginkább. Ugyanakkor le kell szögezni: ahol fogyatékos gyermekkel, fiatallal vagy felnőttel élnek együtt, nagyon megterhelő lehet a családi lét. Sok helyen látjuk a maximális odafordulást, de érzékeljük az elhárítást, elutasítást is. Tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy a többség odaforduló, azzal együtt természetesen, hogy igénylik, keresik a segítséget. A stigmát nagyon nehéz feldolgozni és elfogadni, ezért is fokozott a szűkebb és tágabb környezet felelőssége. 

Azért, mert a szülők úgy érzik, hogy ők (is) stigmatizálódnak? 

Egy fogyatékosság meglétéről nem tehet senki, ilyen mindig volt és lesz is, nem idesorolva az orvosi műhibákat. Nem lehet azonban elfelejteni, és ez a társadalmi felelősség része, hogy az esetek egy bizonyos hányadában a súlyosan hátrányos helyzetű lét is képes gyermekkorban a fejlődést kedvezőtlenül befolyásolni. 

Ilyen esetben a gyermekek a fogyatékossággal élők benyomását kelthetik. Az életkörülmények tehát súlyosan veszélyeztethetik a fejlődés folyamatát, árnyékot vethetnek a környezetre. 

Társadalmi felelősség, állami feladat a szükségletorientált ellátás, a megsegítés biztosítása. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Milyen új problémák vetődtek fel azóta, hogy ön gyógypedagógiával foglalkozik? Az internet elterjedése, az okostelefonok használatának következményei milyen mértékben tapasztalhatók manapság?

A fejlődő világ igen sok segítséget kínál technikailag, de teremt olyan nem kívánatos helyzeteket, amelyek a gyerekek szempontjából kedvezőtlenek. Gondolok itt például a növekvő hiperaktivitás, az ADHD jelenségére. Mennyire képesek a gyerekek fókuszálni úgy, hogy állandóan a kütyüket nyomogatják, vagy ha a túlzott ingergazdagság elvonja a figyelmüket? Kétségtelen az is, hogy az úgynevezett (halmozottan) hátrányos helyzetű népesség esetében az iskolázatlanság, az alacsony jövedelmi, lakhatási viszonyok nem kedvezők a gyermekek fejlődése szempontjából. Ezért az ellátórendszernek a maga sokszínűségével segíteni kell abban, hogy miként lehet a fejlődést kedvező irányba befolyásolni. 

Van-e erre még ereje az egyébként is emberhiánnyal küzdő, leterhelt pedagógus társadalomnak?

Egy nevelési intézmény mindig akkor lehet hatékony, ha képes a szülőkkel együtt dolgozni. Nem lehet a szülőket megkerülni. 

Bátran ki merem jelenteni, hogy a gyógypedagógiai intézményekben ez ma is megvalósul, ha úgy tetszik, ez trend. 

Persze, néha bárhol becsúszhatnak hibák, a kiégés, a leterheltség, a pszichikai megterheltség is hozzájárulhat ahhoz, ha valaki esetleg nem jó módszereket választ. Más az, ha a fogyatékossággal élő gyermekeket többségi intézményben nevelik, oktatják, ami egészen speciális helyzetbe hozhatja a befogadó pedagógust. De azt is hozzá kell tenni, hogy segítségül hívható az óvoda- és iskolapszichológiai hálózat, továbbá a team-munka elterjesztése. 

Mit gondol az inkluzív nevelésről, az integrációról?

Napjainkban igen összetett szakmai és társadalmi kérdés, hogy kiket, mikor, miként tudunk az óvodáztatás, az iskoláztatás időszakában olyan keretek között oktatni, nevelni, ami a társadalmi beilleszkedésüket hatékonyan segíti. A hetvenes években lezajlott egy jelentős hazai kutatás a speciális, úgynevezett kisegítő iskolák világában, amelyből kiderült, hogy a hátrányos helyzetű gyereknépesség aránya erőteljesen felülreprezentált. Ennek eredménye jelentősen segítette Magyarországon az integrált nevelés, az iskolai-, társadalmi integráció fontosságának felismerését. Ez ma már a gyógypedagógiai megsegítést igénylő valamennyi népességcsoportra vonatkozik, de része ennek a fiatalkorú és felnőtt fogyatékossággal élők munkaerőpiaci szerepvállalásának segítése, természetesen a szülőkkel közös döntés alapján. 

Kérdés, mit tudnak vele kezdeni az ugyancsak leterhelt, elcsigázott, sokszor több állásban dolgozó szülők.  Illetve el tudják-e fogadni a szakmai támpontokat, hogy gyermeküket a képességeikhez mérten megfelelően oktassák?

Kétségtelen tény, hogy az együttműködésben lehetnek zökkenők, de nagyon erőteljes a törekvés a szülők felvilágosítására, a velük történő folyamatos együttműködésre. 

Látjuk, hogy részükről is egyre nagyobb a közös gondolkodás igénye akár például alapítványi keretek között új kezdeményezésként, „szülők iskolája” formájában. 

Ön logopédus is, hogyan került kapcsolatba ezzel a területtel? 

A logopédia nagyon jelentős szelete a gyógypedagógiának, olyannyira, hogy – bár kevesen tudják – a Rákosi-érában szerveződött először logopédiai óvoda Magyarországon. Nem véletlenül: a pártvezér egyik családtagja érintett volt. A főiskolai évek alatt a tudományos diákköri munka és több oktató példája, mint Kanizsai Dezső, Vassné Kovács Emőke, Mérei Ferencné, erősen motiváltak, hogy a későbbiekben ezen a területen dolgozzam. És az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítottam a logopédusképzésben sok éven át, kibővítve a diagnosztikus munka, a komplex állapotfeltárás és a terápiás munka gyakorlati és kutatási tapasztalataival.   

Ön 1966-ban diplomázott, a 2025-ig eltelt évtizedekben merre tolódott a fókusz a logopédiában, vagy akár a gyógypedagógia más területein? 

Egyik utolsó mohikánja vagyok az úgynevezett általános gyógypedagógus-képzésnek, vagyis mi még valamennyi szakterületre felkészítést kaptunk. Magam a logopédia felé fordultam, igaz, nincs logopédus diplomám, mint a tanítványaimnak, mivel én a szakterületen specializálódva ezt a tudást a gyakorlatban, általános gyógypedagógusként szereztem meg. A tapasztalatok, a kutatások alapján ma már sokkal differenciáltabb ismeretekkel rendelkezünk a fogyatékossággal élők különböző csoportjairól. 

Az évek során az ellátórendszer is teljesen átalakult. Napjainkra a logopédiában differenciálódott az alapellátás és az úgynevezett sajátos nevelési igényű (SNI), beszédfogyatékos gyerekek/tanulók intézményes ellátása. Jómagam tizenhét éven át gondoztam a főváros hetedik kerületében a Damjanich utcai Gyakorló Óvoda logopédiai tagozatát, ahol új programokat vezettünk be.  Ezek közé tartozik a szenzoros információs folyamatok Frostig-koncepció alapján történő fejlesztése, amelyet amerikai minta nyomán implementáltuk a speciális óvodai programba. 

Fejlődött a logopédiai diagnosztika, illetve az erre irányuló alap- és továbbképzés. Jelentősen elmozdult az ismeretrendszer a korai felismerés és az olvasászavarok kutatásának irányába. Manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap a felnőttellátás, több segítséget kapnak azok, akik például stroke következtében afáziásokká válnak. 

Tavaly januártól a beszédfogyatékossággal élők csoportját sokéves küzdelem után az esélyegyenlőségi törvény is nevesíti, így diagnózis birtokában az érintettek többletszolgáltatásként szociális támogatáshoz jutnak más fogyatékossági csoportokhoz hasonlóan.  

Ezek nagy eredmények.

Egyben jelzik a 125 éves hazai gyógypedagógia szakmai aktivitását, különböző törekvéseit.  Már csak azért is jelentős siker a fent említett eredmény, mert a stroke napjaink népbetegsége lett, és összefonódhat különböző egyéb mentális problémákkal. A szakma felelőssége, hogy odafigyel-e a kiemelt társadalmi támogatást igénylő népességcsoportokra, és tudja-e érdemben segíteni a boldogulásukat. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ön az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója 47. éve, 12 évig volt a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, és vezette az Illyés Gyuláné alapította Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézetet. Ha valakinek, önnek van rálátása a szakma változására, fejlődésére. Mindannak alapján, amit karrierje során át- és megélt, mit prognosztizál az elkövetkezendő évtizedekre?

Jóslásokba nem bocsátkoznék, inkább úgy fogalmazok: bizakodó vagyok. Azt gondolom, hogy az önmagát megőrző és megújuló magyar gyógypedagógia képes lesz továbbhaladni a megkezdett úton. Képes lesz nézetrendszerét továbbfejleszteni, és szakmailag kezelni azokat az emberi-társadalmi problémákat, amelyeket e sokszínű népesség társadalmi beilleszkedése megkíván. Bízom a jogszabályok további finomodásában, a képzés finanszírozási feltételeinek javulásában, a szolgáltatások körének bővülésében, továbbá a pálya anyagi megbecsülésében. 

Kíváncsi vagyok arra is, hogy az állami ellátás mellé felzárkózó, nyugati mintát követő magánellátás milyen irányt vesz, mivel ez utóbbi szakmai-etikai kérdések kezelését is hordozza. E kérdésekben az állami vezetésnek és a szakmai szervezeteknek egyaránt felelőssége van. Magyarországon azonban a gyógypedagógiai tradíció nagyon erős, generációkon átível. Ezt oktatóként magam is érzékelem. Közös feladatunk, hogy tapasztalatainkat továbbadjuk a fiataloknak. 

Ezért is övezi tisztelet többek között Illyés Gyulánét – akinek hagyatéka a család támogatásával a múlt év végén került az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, s válik ezáltal majd kutathatóvá –, ahogy sok neves elődünket, akik felismerték a fogyatékossággal élők és családjaik megsegítésnek fontosságát. A mai fiatalok is hozzák magukkal ezt a támogató-elfogadó attitűdöt, amit a sok problémával terhelt világban nagyon izgalmas és egyben szívet melengető megélni.

A multitasking kifejezés jelentését sokaknak már nem kell elmagyarázni, az elmúlt évtizedekben egyre inkább a mindennapjaink részévé vált. Bár a fogalom alapvetően az informatikával kapcsolatos, és arra utal, hogy a számítógépen egyszerre több műveletet végzünk, ma már sokkal szélesebb körben használjuk.

Ezt csináljuk akkor, ha telefonnyomkodás közben beszélgetünk valakivel, munkavégzés során igyekszünk foglalkozni a családdal és a számunkra fontos emberekkel is, vagy egyszerre négy aktuális feladatunkat próbáljuk megoldani.

A jelenség már a 2010-es évek elején ismert volt számunkra, nyilvánvalóan a történelem során sokkal korábban is képesek voltunk rá, de napjainkban vált igazán fontossá az életünkben a rohanó tempó miatt. Egyre inkább besűrűsödnek a programjaink, úgy érezzük, egyszerre több fronton is helyt kell állnunk, emiatt önként vagy kényszer hatására a multitaskingot választjuk mint lehetséges megoldást.

Hasznos ez számunkra?

Ha szigorúan tudományos szempontból vizsgáljuk a kérdést, az emberi agy nem teljesen képes egyszerre két dologra összpontosítani, néhány tizedmásodpercnyi váltással viszont igen. Sűrű program esetén tehát időt nyerhetünk azzal, ha párhuzamosan több teendővel sikerül haladnunk, és úgy érezzük, teljesítettük minden feladatunkat.

Az már más kérdés, hogy a mennyiség gyakran a minőség rovására mehet, hiszen a figyelem megosztása egyben kapkodást is eredményezhet. Tőlünk függ, a lehető legtöbb cselekedet véghezvitele-e a célunk, vagy a rendkívül jól elvégzett munka.

Számos fajtáját különböztethetjük meg a multitaskingnak, beszélhetünk magas és alacsony intenzitású típusról is, ami a minket ért terhelést illeti. Vonatkoztathatjuk csupán a feladatvégzésre, de alkalmazhatjuk akár az információfogyasztásra is, legyen az hírolvasás vagy a közösségi média felületeinek görgetése. 

Párhuzamosan több dolgot csinálni viszont csak akkor hasznos és hatékony számunkra, ha az időspórolás mellett a koncentrációt is fenn tudjuk tartani. 

Azt már mondanom sem kell, utóbbi nem könnyű feladat.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Elvárásnak számít?

Ma már nagyon sokan képesek tartjuk magunkat a multitaskingra, és előszeretettel alkalmazzuk is az életünkben. Nem törvényszerű, de egyes munkahelyeken előfordulhat, hogy a főnökség el is várja az alkalmazottjaitól ezt a készséget.

A sok feladat általában nagy terhet helyez az alkalmazottakra, aminek hatására a teljesítőképesség is romolhat, vagy adott esetben stresszesebbé válnak a munkakörülmények. Éppen ezért célszerű mindenkinek figyelembe venni mások képességeinek a határait, a sajátjainkról nem beszélve, így elkerülhetjük a túlterheltséget.

Egyes statisztikák szerint a munkavállalók jó része érez valamilyen szintű külső nyomást arra, hogy egyszerre több téren is helyt álljon. Az amerikai Forbes magazin rendszeresen bírálja a nyomást létrehozó hozzáállást a munkáltatók részéről, hangsúlyozva, hogy ez hosszú távon árthat a cégek műkődésének is. Több esetben az álláshirdetésekben is szerepel a multitasking mint a jelentkezőkkel szembeni elvárás. Ez azért is káros, mert hátrányban részesíti azokat, akik egymást követően, sorban szokták elvégezni a feladataikat. 

A valóságban nem feltétlenül az az ideális jelölt, aki egyszerre sok tevékenységbe vág bele, hanem az, aki jól végzi el a munkáját.

Néha rossz, néha jó hatással van ránk

A vélemények megoszlanak a jelenség hatásaival kapcsolatban: egyesek egyértelműen társadalmi problémaként beszélnek róla (mint tettük eddig mi is ebben a cikkben), mások szerint viszont manapság teljesen normális és hatékony módszerként alkalmazhatjuk az életünkben.

Ami kizárólag az információfogyasztást és a munkavégzést illeti, hajlamosak vagyunk rendszeresen átesni a ló túloldalára. Bár a személyes csúcsom a megnyitott böngészőablakokat tekintve nem lehet több húsznál, gyakran tapasztalom, hogy egyesek a környezetemben végtelen mennyiségűnek tűnő oldalt nyitnak meg a korábbiak bezárását mellőzve. Ez azért is felesleges, mert a nagy részükre valószínűleg egy idő után semmi szükség nincsen, és egyébként is lehetetlen rövid időn belül az összeset kezelni vagy egyáltalán átlátni.

Az említettek ellenére nem lehet azt mondani a multitaskingra, hogy minden esetben káros lenne számunkra, ugyanis jól alkalmazva bizonyos teendőket egyensúlyba tud hozni a mindennapokban. Az utóbbi évek kutatásai közül több is mutatott pozitív hatásokat a jelenséggel kapcsolatban.

A világjárvány idején például az Egyesült Államokban dolgozó kutatók vizsgálták, hogy az otthoni munkavégzés során mennyire tudják az emberek hatékonyan ellátni a háztartásbeli és a munkaügyi feladataikat is. Eredményeik azt mutatták, a felmérésben részt vevők közül többen is hatékonyan hangolták össze a dolgokat. 

Az mondjuk a férfiak és a nők esetében eltérő volt, ki milyen módszerekkel próbálta megtalálni az egyensúlyt. 

Kijelenthetjük: abban a kényszerhelyzetben elkerülhetetlen volt a koncentráció megosztása.

A pozitív példák mellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy a multitasking egyes esetekben hibákhoz, akár katasztrófákhoz is vezethet, ha az emberek túlterhelik magukat. Gyakran hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára, és egyszerre túl sok téren akarunk teljesíteni. Ez olyan mértékben igénybe veszi az agyunkat, hogy egy idő után szinte lehetetlen elkerülni a tévedéseket. 

Azon a mindennapokban valószínűleg ritkán gondolkodunk el, hosszú távon mennyire hatékony az, amit csinálunk, és milyen következményekkel jár. Szintén általános megállapítás a jelenség kapcsán, hogy a kognitív képességeinket ronthatja, és csökkentheti az IQ-szintünket is. Fennáll továbbá a veszélye a stresszhormon (kortizol) túlzott termelődésének, ami komoly frusztrációt – és akár betegségeket – eredményezhet az életünkben.

Ezekről a hatásokról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, vagy egyszerűen elutasítjuk a gondolatot, hogy visszavegyünk a tempóból és egyes tevékenységeket későbbre halasszunk, pedig a lassítás előnyös lehetne. Összességében elmondható: rajtunk múlik, mennyire tudjuk hatékonyan alkalmazni életünkben a multitaskingot. Ha ismerjük a saját határainkat, ki tudjuk küszöbölni a lehetséges problémákat, és elérhetjük, hogy valóban egyszerre több fronton helyt tudjunk állni az életben.