„Vándoroltam házról házra, nevem csendben hullt a sárba”

Találkozásunk A Szent Rita Nevelőszülői Hálózat központjában zajlik, a kis szobába Cinti kérésére vele jön a nevelőszülője, Kati, valamint a kinevezett gyámja és nevelőszülői tanácsadójuk is. De nem a gyermekvédelemről, hanem azokról a verseiről beszélünk, amelyek minden helyzetben feldolgozást, megbocsátást, megértést, új forgatókönyvet, akár a sémát elkerülő más jövőt nyújthatnak neki.

Verset írni kicsit olyan, mintha állandóan önmagadat, a legbelső lényedet ajándékoznád ismeretleneknek. Kockázatosnak érzed megmutatni magad? Sebezhetővé tesz?

Nagy Cintia Jázmin: Én úgy írom a verseimet, hogy minél több ember átérezhesse az érzéseimet, és nem gondolom, hogy ez sebezhetővé tesz. 

Inkább azonosulni tudnak velem, közelebb kerülnek.

Ha felosztanánk a költőket kifelé és befelé író költőkre, akkor te általában inkább saját élményt próbálsz a mélybe ásva feldolgozni a magad számára, vagy másoknak akarsz élményt, megoldást, ráismerést nyújtani?

N. C. J.: Mindig úgy indulok neki, hogy kifelé írok, de közben mégis kiírom magamból a bánatom is, szóval terápiaként hat számomra. De szeretem, hogy mások is tudják, mit gondolok. Kicsit kockázatos, de így a többiek is megértik, hogy én mit élek meg. Inkább erősebb, mint sebezhetőbb leszek ezáltal.

„Ez a vers azoknak a gyerekeknek a hangja, 
akik házról házra vándoroltak, 
nevelőotthonokban, 
felnevelőszülőknél nőttek fel, 
vagy elveszítették családjukat. Azoké, 
akiket túl idősnek tartottak az örökbefogadáshoz, 
és akiknek az otthon soha nem jelenthetett biztos helyet”

– írod. Neked talán egy kicsit célod, küldetésed is, hogy kihangosítsd ezeknek a gyerekeknek a hangját, érzéseit. Lehet, hogy nem is sejted, hogy a rendszeren kívül mennyien vagyunk kíváncsiak a gondolataidra, mondanivalódra, hogy milyen óvó kíváncsiság övezi azoknak a gyerekeknek az életét, akik nem a származási családjukban nőnek fel. Óriási figyelem irányult mindig azokra a költőkre, akik a hangjukat adták ehhez, József Attilára, Röhrig Gézára, Jónás Tamásra.

N. C. J.: Az a baj, hogy nekem sok osztálytársam van, aki nem nevelőszülőnél él, és azt mondja, tudja, hogy mit érzek – de valójában nem is sejtik. Nekik otthon van a családjuk, és furcsa, hogy nekem is vannak persze szüleim, de szinte nem is ismerem őket. Van persze „anyukám”, de az idézőjelnek van jelentősége. Ez kiszolgáltatott helyzet, nehéz átadni ennek a világát.

Cinti gyermekvédelmi gyámja: Nagyjából 23 ezer gyerek osztozik ebben az érzésben ma Magyarországon, akik nem a saját családjukban nevelkednek. Többször is válthatnak nevelőszülőt, életformát, lakóhelyet, elveszíthetik a barátaikat, helyeket, amelyekhez kötődnek.

Meg tudod osztani, már amennyire ránk tartozik, hogy az eredeti otthonod miért nem jelentett biztos helyet?

N. C. J.: Kicsi voltam még, amikor kikerültem onnan. Anyukám nagyon sokat bántott minket és apukámat is. A szomszédok egy komoly sérülés után kihívták a mentőt meg a rendőröket, és minket, hatunkat kiemeltek a családból. 3–4 éves lehettem akkor, három helyre osztottak szét minket. 

Kis foszlányok maradtak meg az emlékezetemben, mint amikor apu menekült anyu elől, és leborítottak egy doboz kockacukrot, én meg ott ültem a fehér kockacukorhegy tetején. 

Vagy ültünk a kanapén a testvéreimmel, és anya lerakott minket onnan, hogy elfoglalja. Kiömlött leves, verekedés… Velük bíróság is tiltja a kapcsolattartást, kivéve a legkisebb testvéremet, aki még ezután született.

Milyen élmények hatására, mikor kezdtél írni, arra emlékszel?

N. C. J.: A karantén alatt. Unatkoztam, a húgom nem beszélgetett velem – akkor ketten kerültünk egy nevelőszülőhöz, négy testvérem máshová, és a húgom a fogadott testvérünkért nagyon odavolt, csak vele játszott. Az első vers brutális lett szerintem, de anyukám nagyon dicsérte. Mire megírok egy verset, könnyebben átlátom az élményt, talán jelentést tudok adni addig értelmetlennek tűnő dolgoknak, megértek valamit. Akár haragudhatok is, álmokból forgatókönyvet írok a jövőre. Régebben nagyon nagy fájdalom volt nekem egy-egy történetemet leírni, de megnyugvást adott, mire befejeztem.

Kép

Fotó: Nagy Cintia Jázmin

Vándorló szívek 

Egy név voltam, semmi más, 
Egy lapra írt, fakó szál. 
Ide-oda sodort a szél, 
De senki sem kérdezte, 
mit remélek én. 
Vándoroltam, házról házra, 
Nevem csendben hullt a sárba. 
Más karokban, más szobákban, 
otthont sehol nem találtam 
Mondták: „Szeretünk, maradj nálunk!” 
De a szívem mégsem állt meg náluk. 
Hogyan bízzak, mondd, hogyan? 
Ha már annyiszor voltam hontalan? 
Szeretnék hinni, de félek, 
Túl sok ajtó zárult már be végleg. 
Ha egyszer majd nem kellek mégse, 
Hová tűnök el, mi lesz, mi tépne? 
Mégis várok, mégis élek, 
Talán egyszer hazaérek. 
Nem csak név leszek, nem csak árnyék, 
Hanem valaki, akiért maradnál még.

Mikor ezt a verset olvastam, engem nagyon kíváncsivá tett ez a rész: „mi lesz, mi tépne?” Hogy bukkant fel ez a „tépni” szó, mit tép fel?

N. C. J.: Amikor a mostani anyukámhoz, Katihoz kerültem, egy másik nevelőszülőtől kerültünk át, és ez fájdalmas volt. Ketten jöttünk ide, de állandóan féltünk, hogy tovább kell menni innen is, kettétépnek minket. 

Mindig megvan bennem az az érzés, hogy eltépnek valahonnan, és újra tovább kell menni.

Amikor Abonyból idejöttünk, az nagyon megviselt minket. Minden változás egy eltépés valahonnan, amit nem én akarok, nincs beleszólásom, nem dönthetek semmiben.

„Nevelőszülőknél nőttek fel” – írod, én meg, mint külsős, nem értem a többes számot. Hogy és miért történik egy nevelőszülő-váltás?

Cinti gyámja: A nevelőszülők is elválhatnak, elköltözhetnek, és vissza is adhatják a gyereket, felmondhatnak. Van olyan ötödikes gyerekünk, aki a hatodik nevelőszülőnél van, magatartási problémák miatt. »Jön a gyámod és elvitetlek«, ez náluk a fenyegetés. A nevelőszülőváltás testvéreket is széttéphet, vagy új helyzetet hoz létre a frissen összeszokó gyerekek között, megbolygatja a kapcsolatokat. Nemcsak a nevelőszülőváltás nehezíti az életet, hanem például a különbségek az infrastruktúrában. Sokszor megyét is kell váltaniuk a gyerekeknek, városból faluba kerülnek, vagy ugrik a külföldi nyaralás. Sok gyerek még veszélyeztető környezetben él, mert egyszerűen nincs szabad nevelőszülő, várni kell.”

Hogyan találsz ennek a fajta tehetségnek utat, mentort, műhelyt? Van a Szolgálatnak tehetséggondozó programja?

Cintiék nevelőszülői tanácsadója: Van lehetőség a finanszírozására, ha a család megtalálja a lehetőséget. Hogy hova mehetne, milyen fejlesztést találnak, azt nekik kell felfedezni, de mi tudjuk anyagilag támogatni, kifejezetten van rá forrásunk.

„senki nem kérdezte, mit remélek én” – írod. Én most megkérdezem.

N. C. J.: Én úgy látom, hogy a saját akaratomon kívül, ha valaki nem akar engem, el kell mennem onnan messzire. Ezt soha többször nem akarom! 

Most, 16 évesen azt remélem, hogy kisgyerekekkel foglalkozhatok majd, saját gyerekeket szeretnék, saját családot. 

Szerencsére nekem anyussal van olyan hátterem, hogy nyugodtan szervezzem az életem. Remélem, hogy a következő anyák napi ünnepen én nem egy elveszett, zavart kisgyerek leszek, mint óvodáskoromban, meg az iskolai ünnepélyeken, hanem inkább igazi anyuka.

Felébredtem hajnalok hajnalakor. 
Visszaaludni többé nem tudtam, 
„mi lett volna, ha” csak kattogtam. 
Mi lett volna, ha itt maradsz, 
Ha nem hagysz hátra száz falat? 
Ha lettél volna, ki megtanít, 
Hogy az élet néha még visszaint? 
Van álom, mi a múltba néz, 
S van, amit a képzelet szült meg rég. 
Van, amelyik csak elsuhan, 
És van, amelyiktől félek, mégis marad. 
Mi lett volna, ha egyszer kérdezel? 
Ha nem csak álmomban létezel? 
Ha ott lettél volna, ha fogod kezem, 
És én nem üres csöndben keresem? 
De az élet nem kérdez, csak eltaszít 
A múltból törött szavakból épít. 
És én lépek rajta, de néha még fáj, 
Mert álmodtam rólad… és jó volt talán. 
Minden hajnal újra kérdez, 
De a válasz mindig édes méreg. 
Mert nincs mi lett volna, csak az, ami van, 
És én még mindig kereslek, … magamban.