Merényi Krisztina értelmiségi szülők gyermeke, Székesfehérvárott nőtt fel. Családi „batyujába” a tanulás szeretete, a keresztény hit és a rászorulók segítésének késztetése, a hála gyakorlása és a hagyományok tisztelete került – és ezek az értékek az övén túl még sokak életére áldásos hatással lettek. A folyamatos fejlődés iránti szenvedélye öt diplomáig (japántanár, újságíró, coach, szupervizor, nemzetközi kapcsolatok) juttatta őt, a segítségnyújtás belső igénye arra késztette, hogy a Soroptimist International női jószolgálati világszervezet egyik budapesti klubjának alapító elnöke legyen. De hogy lett belőle diplomata, és miért éppen Japánban?

Akit egy nyelv szíven talált

Bár a szocializmustól távol állt az egzotikus kultúrák népszerűsítése, a nyolcvanas évek végén már könnyebben lehetett ismerkedni népekkel, nyelvekkel. Merényi Krisztina kamaszként, a korra jellemző fojtó, ingerszegény környezetben nagyon vágyott rá, hogy különleges hivatása legyen, amit szenvedéllyel tud űzni. Tizenhét éves volt ekkor, és már látott néhány Kurosawa Akira-filmet és Sógun-epizódot, olvasott magyarul elérhető japán irodalmat. A japán kultúra kifinomultsága, igényessége, sokszínű tradíciója levette a lábáról. 

Bátyjától kapta az első magyarul megjelent japán nyelvkönyvet, ebből kezdte önszorgalomból tanulni a nyelvet, és rögtön tudta: megtalálta a neki való pályát. Japán szakra jelentkezett. 

A japán kultúrának hol az idegenségére, hol az otthonosságára csodálkozott rá. Nehezen tanulható például a japán társadalmi hierarchia erőteljes (szabályozó) jelenléte a nyelvben, de meglepő az is, hogy a kultúrájuk sokszor közelebb van a magyarhoz, mint gondolnánk. „Mind a két nép szereti és tiszteli a tradíciókat. A zeneiség, a pentatónia például nagyon hasonló a két ország muzsikájában. Aztán a táncházmozgalom: Japánban a mai napig működnek olyan, japánok által alapított néptánccsoportok, amelyek a Timár Sándor-féle örökséget viszik tovább. Vannak hasonló szavaink is: például a víz japánul mizu, a só shio, és ahogy náluk, úgy nálunk is a vezetéknév áll elöl.” Krisztina 1993-tól kezdve, vagyis több mint harminc éve folyamatosan tolmácsol, tanítással és idegenvezetéssel, japán turistacsoportok kísérésével is foglalkozott.

Aki soha nem mondja, hogy ő már kész van

1995-ben Yamagata prefektúra Yuza városába hívták meg, hogy angolt tanítson általános iskolásoknak. Nagy feladat volt, mert Japánban akkor még szinte sehol nem oktattak angolt ilyen korú gyerekeknek állami fenntartású általános iskolában, inkább középiskolásoknak. Merényi Krisztina előtt tehát nem volt se minta, se tanterv, se tankönyv.

Előnyt jelentett, hogy Japánban a tanároknak óriási a presztízse, és hogy neki a puszta megjelenése is oktatással ért fel, hiszen szőke haja, zöld szeme, fehér bőre, nyugati viselete eleve érdeklődést keltett. 

Alázatának, együttműködő természetének és újszerű ötleteinek (kesztyűbábok, saját készítésű táblák és játékok, kreatív feladatok stb.) köszönhetően a kísérlet átütő siker lett: hat általános iskola hat évfolyamának összes osztályát, összesen 1200 gyereket tanított angolra egy éven át. Felfigyeltek rá a japán oktatási minisztériumban, nagykövetek hospitáltak az óráin, módszereire azóta is építenek. „Mindig felkészülten mentem órára, de arra is figyeltem, hogy lehet picit még jobbá tenni, amit csinálok. Ebben nagyon japánosnak éreztem magam, hiszen ők is úgy vélik, mindig úton vannak, soha nem készek. Bármely művészeti ágban évtizedeken át képezik magukat, és soha nem mondják, hogy kész, már profi vagyok. Ez a »kaizen«, a folyamatos fejlődés szemlélete – én is erre törekedtem.”

Merényi Krisztina Yuzában határozta el, hogy később professzionális szinten szeretne kétoldalú kapcsolatok ápolásával foglalkozni. A yuzai angoltanári kalandnak számos további hozadéka lett. Később üzleti tanácsadóként például yuzai japán gazdálkodóknak segített tanulmányozni a magyar paprikatermesztést, egyéb hungarikumok exportjában is kulcsszerepe volt, de kísért japán turnéra magyar művészeti együtteseket, például a Szolnoki Szimfonikusokat és a Krétakört is.

Yuza polgármestere 2024-ben oklevéllel ismerte el a japán-magyar kapcsolatokért végzett több évtizedes munkáját. 

Kép

Japán tea magyar süteménnyel kombinálva − Forrás: Merényi Krisztina

Aki tudja, mit ér együtt ülni az asztalnál

A kultúraközi találkozások „aduásza” a gasztronómia lehet – de csak akkor, ha az ismerkedés túlmutat az ízélményeken. A tolmácsolás és idegenvezetés mellett Merényi Krisztina és munkatársa, Azari-Varga Viktória 2012–2020 között tematikus, moderált vacsoraesteket szervezett Gourmet Guides címmel a Slow Food mozgalom keretében. Ezek többórás vacsorák voltak, amelyeken különböző – például vietnámi, japán, kínai, mexikói, jordán, grúz, zsidó, szerb, görög, libanoni, orosz – nemzetek konyháját és kultúráját mutatták be a vendégeiknek. Speciális menüsorról autentikus fogásokat kóstoltak végig egy-egy kulturális kísérőprogram és ismeretterjesztő beszélgetés mellett. „Egy szépen megterített, együtt körbeült asztal, az a közösségi élmény, hogy jó társaságban finomat eszünk, a világon mindenhol megvan és értéket képvisel. Az étkezési szokások révén az egész kultúra megismerhető. A célunk az volt, hogy időt adjunk ennek a megismerésnek.” 

Kapcsolatokat építeni, egy csapatot rendszeresen egy asztalhoz ültetni, világokról mesélni, különböző embereket megértetni egymással… Ezek a feladatok ismerősen csenghetnek egy másik „munkakörből”. Merényi Krisztina édesanyaként is a kapcsolódás embere. Szerencsésnek mondja magát, mert férje a kezdetektől mindenben támogatja. Amíg két fia kicsi volt, illetve amíg vállalkozóként, változó időbeosztással dolgozott, egyetemre járt és időről időre Japánba repült, számíthatott a család rugalmasságára és együttműködésére. 

„Sokszor furdalt a lelkiismeret, ha nem voltam ott egy vasárnapi ebédnél. De mindig törekedtem arra, hogy ha otthon vagyok, akkor teljesen jelen legyek, az egész időt a gyerekeimnek adjam, illetve a hagyományainkat, ünnepeinket mindenképpen megtartsuk.” 

Olykor nehéz érzéseit a családja visszajelzései oldják fel: már felnőtt fiai azt mondják, nekik jó volt látni, hogy édesanyjukat boldoggá teszi, amit csinál.

Merényi Krisztina jól tudja, hogy a másik emberhez vezető út megtalálása nem csak nyelven és kultúrán múlik, ezért a segítőszakmában is kiképezte magát, diplomás szupervizorként és coachként magyar és japán ügyfeleknek segít az elakadásaikban. Volt, hogy tudását önkéntes szolgálatra is fordította: egy Soroptimist-projektben Ukrajnából hazánkba menekült édesanyáknak nyújtott mentálhigiénés segítséget.

Kép

Krisztina munka közben − Forrás: Merényi Krisztina

Aki több csapattal jutott ki az olimpiára

Merényi Krisztina 2019 előtt nem volt jártas a sport világában, bár maga szívesen tornázik és hobbiszinten kocog (a „hobbiszint” nála kilenc sikeresen teljesített félmaratont jelent…). 2017-ben Tochigi prefektúra kormányzójának tolmácsolt, aki a Magyar Olimpiai Bizottsággal tárgyalt arról, hogy a 2020-as tokiói olimpia előtt az ő tartományukba menjenek akklimatizációs edzőtáborokba a magyar csapatok. Az egyeztetési folyamat később elakadt, ám 2019-ben Fukuda Tomikazu kormányzó már arra kérte fel Merényi Krisztinát, hogy segítsen leszerződni a magyar sportszövetségekkel. Szűk három hónap alatt kilenc megállapodást kötöttek meg, Krisztina pedig japán megbízásból dolgozott tovább a magyar edzőtáborok szervezésén – néhány hét alatt több sportág teljes nyelvi készletét tanulva meg japánul. Majd a Covid sok mindent borított, az olimpiát egy évvel elhalasztották, de hat magyar csapat edzőtábora így is megvalósult, méghozzá Krisztina helyszíni támogatásával.

Ha nem is közvetlenül, de az ő keze is benne volt a magyar férfi vízilabdacsapat bronzérmében. Tombolt a járvány, a sportolók felkészülése karanténban, tiltások és kötöttségek között zajlott, és a szervezők nagyon szigorúan vették a testi érintkezést. „A pólósoknak elengedhetetlen volt, hogy legyenek edzőpartnereik, de ezért nagyon komoly harcot kellett vívni.” 

„Nem tudom, hány e-mailbe, telefonba, személyes érvelésbe került, hogy a magyar válogatott a spanyolokkal együtt edzhessen. A sors fintora, hogy a bronzmeccsen ők kerültek össze – és a magyarok nyertek.” 

Aki „Kakehashi”

Merényi Krisztina olimpiai megbízása idején indította el Kakehashi című blogját, amelyen egyrészt az olimpia eseményeiről tudósított, másrészt máig információgazdag, izgalmas cikkeket publikál a japán kultúráról, életmódról. A Kakehashi becenevet japán barátaitól kapta, ez összekötő hidat jelent, ami találó kép: tényleg világok között teremt kapcsolatot. 

2023 októberében a tokiói Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ vezetésére kapott megbízást, teljesült tehát a „yuzai álom”. Diplomáciai feladatára szolgálatként tekint, saját személyét eszköznek tartja abban, hogy a magyar kultúra világszínvonalú teljesítményeit ismerjék és szeressék Japánban is. 

Kép

A Liszt Intézet Japánban − Forrás: Merényi Krisztina

Krisztina a legmagasabb szinten képes kimunkálni a kapcsolódás terét, a bizalmat, a természetes közvetlenséget. Tavaly ősszel például az ő és a Liszt Intézet szervezése révén találkoztak egymással a Habsburg és a japán császári család tagjai a Habsburg Ottó életét bemutató kiállításon. A tokiói Liszt Intézet változatos programjai is mindig találkozásokra, élményszerűségre építenek. A porcelánfestő bemutatótól kezdve a magyar süteményeket japán teákkal párosító gasztroesten át a jótékonysági hangversenyig, a Japánban élő magyar művészekkel tartott talkshowtól a divatbemutatón át a közel ötezer fős Magyar Fesztiválig csupa színvonalas, életteli program követi egymást – 2024-ben több mint 130 rendezvénye volt a Liszt Intézetnek.

2025 egyik fő eseménye az áprilisban nyíló Oszakai Világkiállítás lesz a japáni expók történetének első Magyar Pavilonjával. A Liszt Intézetben még decemberben nyílt egy „pre-expó” tárlat, amely egyrészt az eddigi világexpók magyar sikereit, másrészt az oszakai Magyar Pavilon terveit mutatja be, és egy harmadik, különleges része is van.

„Itt két terített asztal látható: az egyiken egy Viktória királynőről elnevezett mintájú Herendi étkészlet látható, a másikon egy kifejezetten japán piacra kifejlesztett, Apponyi-mintás termékcsalád japán étkezéshez illő terítéke.” 

„Azt szerettük volna kifejezni, hogy az 1851-es első londoni világexpónak, ahol Viktória királynő megismerte és megszerette a Herendi porcelánt, meghatározó szerepe volt abban, hogy a Herendit most világszerte ismerik, Japánban pedig egyenesen rajonganak érte.”

Connect, communicate, cooperate, vagyis „Kapcsolódni, kommunikálni, együttműködni”, szól a tokiói Liszt Intézet vezetőjének mottója. Erre a jelmondatra – akárcsak Merényi Krisztina munkásságára – minden nemzet, közösség és ember bátran alapozhat.

A felirat, ami nyomra vezetett

Több mint negyven évvel ezelőtt, 1984-ben a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeum számára kínálták eladásra a kincset, amelynek egyik tárgyán (az úgynevezett vadász- vagy Seuso-tálon) az éppen a múzeumban tartózkodó Szilágyi János György a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének akkori vezetője észrevette a Pelso feliratot, és benne azonnal felismerte a Balaton római kori nevét. 

Magyarországra visszaérkezve Mócsy András régészprofesszor figyelmét is felhívta a kincsre és a tálon szereplő feliratra. A leletegyüttesre ekkor figyeltek fel először a hazai kutatók, ám a kincs magyarországi vonatkozásainak felderítésére akkor még hivatalos lépések nem történtek. Azt azonban lehetett feltételezni, hogy a kincs tulajdonosa valamikor a Balaton környékén élt. 

HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA
POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS

„Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso,
és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak” – olvasható a vadásztálon a latin körfelirat. 

A kincs a 4. században készült, a legjelentősebb késő római ezüst kincsleletek egyike. Nevét az úgynevezett vadász- vagy Seuso-tál feliratán megnevezett tulajdonosáról, Seusóról kapta. Darabjai egy ünnepi lakomakészlet jellegzetes tartozékai, köztük tisztálkodáshoz és szépítkezéshez használt edényekkel. Tulajdonosa a 4. század utolsó évtizedeiben vagy az 5. század elején rejthette el, feltehetően egy háborús konfliktus előlmenekülve. 

Kép

A Seuso-tálon olvasható Pelso felirat − Forrás: Seuso projekt hivatalos oldala

Miből áll? 

A Seuso-kincs tizennégy, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüstedényből, illetve az ezeket rejtő rézüstből áll. Pontosabban két, ételek tálalására szolgáló, nagy méretű lapos tál, két további tálaló és valószínűleg dísztálként is használt tál, egy mosdáshoz használt mély tál és két hozzá tartozó, geometrikus díszítésű korsó, továbbá egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített korsó alkotja. Két vödör, egy illatszeres tégelyek tárolására szolgáló doboz, valamint egy amfora is tartozik hozzá. Az ezüstedényeket egy 83 centiméter átmérőjű és 32,5 centiméter magas rézüstben rejtették el. Az ezüstedények össztömege 68,5 kilogramm.

Először 1990 februárjában egy sajtótájékoztató keretében, New Yorkban mutatták be a nyilvánosságnak, itthon március elején jelent meg egy cikk a Népszavában, ami arról szólt, hogy felbukkant egy nagy jelentőségű késő római ezüstkincs, amit tulajdonosa, egy angol arisztokrata, Lord Nordhenton aukción szeretne értékesíteni 100 millió eurós kikiáltási áron. Ekkor értesült róla a magyar nyilvánosság is. Libanon, Jugoszlávia (később a jogutód Horvátország) és Magyarország is bejelentette tulajdonjogi igényét a felbecsülhetetlen értékű műtárgyakra. Mielőtt a perre térnénk, a történetnek van egy krimibe illő része is.

„Nem hittük el, hogy ezüst, mindenki ónnak vélte” 

Sümegh József polgárdi lakos még katonaévei előtt a Kőszárhegyen lévő bányában dolgozott kisegítő munkásként. Amatőr régiség- és érmegyűjtőként a bányában találhatta a kincset az 1970-es évek közepén, és azt évekig a Borbély pincében tárolta a közelben. 

A 24 éves Sümegh József felakasztott holttestét ebben a pincében találták meg 1980. december 14-én. Ügyét azzal zárták le, hogy a leszerelés előtt álló katona öngyilkosságot követett el. 

Dézsy Zoltán újságíró évtizedek óta követi a kincs sorsának alakulását, húsz év különbséggel két filmet (A Seuso-kincsek rejtélye, A Seuso-kincsek rejtélye folytatódik) is forgatott a történetről. 

A filmekben Sümegh József egykori barátai, kollégái számolnak be arról, hogy mindenki tudott róla Polgárdiban, hogy társuk ezüstöt talált, volt, aki látott is belőle egy, akár több darabot. „Nem hittük el, hogy ezüst, mindenki ónnak vélte” – mondta egyikük.

Az öngyilkosságot azonban családja, barátai vitatták, hiszen tervei voltak, telket vásárolt, ahova már szállították az építőanyagot, családot tervezett. „Az egyik hozzátartozónk meglátta a temetésen a koporsóban, hogy véres volt a trikója. Ez kissé furcsa, egy öngyilkos embernek mitől véres a trikója” – mondja a filmben a nővére. Szintén gyanús körülmény, hogy egy idő után elmaradoztak a hazaküldött levelei, de amikor a családtagjai meglátogatták a laktanyában, nem maradhattak egyedül, kihallgatták a családi beszélgetéseiket. Szerinte testvére tudta, hogy a kincsek miatt veszélyben van. 

Kép

Sümegh József portréja − Forrás: Wikipédia

Nem csak egy rejtélyes haláleset?

A családtagok Sümegh halálakor nem szóltak kételyeikről a hatóságoknak, akik 1990-ben mégis újraindították a nyomozást, ami nem volt egyszerű, ugyanis fel kellett kutatni a tanúkat, a korabeli helyszínelés sem volt elég körültekintő. 

Miért lesz valaki leszerelés előtt négy nappal öngyilkos? Két derékszíjjal volt felkötve – mennyire szokatlan, hogy egy kiskatona két derékszíjat hordjon magánál?

Felvetődtek olyan információk, hogy nagy értékű ezüstkincs birtokába került, amit elvettek tőle, elrabolták vagy kizsarolták tőle, fejtegette a filmben Tonhauser László, a nyomozást irányító rendőr ezredes. Ám nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogy gyilkosság történt – sem az elkövetőt nem találták meg, sem azt nem tudták kinyomozni, hogyan történt a bűncselekmény. 

A környékbeliek viszont több rejtélyes halálesetről is suttogtak, amiket a nyomozók nem hoztak összefüggésbe az esettel. Brizs Károlyt katonaszökevénynek hitték, de szintén felakasztva találták meg. Kolonics Györggyel – aki Sümegh-gel együtt találhatta meg a kincset – mérgezett disznósajtot etettek. Úgy tudni, Sümegh rejtélyes halálesete kapcsán a nyomozás továbbra sincs lezárva, csak felfüggesztették. Ha új bizonyíték vagy tanú kerül elő, abban a pillanatban folytatódik az eljárás.

Mellékszál, de tovább fokozza a krimit, hogy eredetileg a második világháborúban harcoló magyar katonák Szabadbattyán határában találhatták meg a kincset, amit a Szár-hegyen, egy alagútszerű bányajáratban helyeztek el, viszont hadnagyuk berobbantotta annak bejáratát. Végzett a katonákkal, hogy senkinek ne mondhassák el a kincs rejtekhelyét.

Sümegh József a kincsekért az életével fizetett, de hogy került külföldre – Bécsbe, Londonba, majd New Yorkba – az ezüst? Erről több feltevés is létezik. 

Sümegh eladogathatta a kincs egyes részeit az Ecseri piacon, a nemzetközi műkincsmaffia felfigyelt rá, és talán ők végeztek vele. 

Mások szerint a műkincsek külföldre csempészésében a katonai hírszerzés, a pártállami titkosszolgálat játszott szerepet, miután a katonaságnál kiderült, milyen értékes tárgyakhoz jutott a polgárdi fiatalember.

Kié a kincs? 

Hogyan is kerülhetett végül haza az ókori műkincsegyüttes? 1991-ben bejelentette Magyarország, hogy perbe száll Lord Nordhampton cégével a kincsek tulajdonjogáért. De ugyanígy tett Libanon és Jugoszlávia (jogutódjaként Horvátország) is. Lelőhelyeként ugyanis Libanont adta meg az aukciósház, később azonban kiderült, hogy a kiviteli papírok hamisnak bizonyultak. A horvát vélemény szerint a kincsek a Pulától 20 kilométerre fekvő Barbariga közeléből származnak. A kincs tulajdonjogáról szóló per tárgyalására 1993 őszén, New Yorkban került sor.

A baj az volt, hogy nem került elő egyértelmű bizonyíték a lelőhelyről. Annyi derült ki, hogy a kincset Pannonia eddig ismert legnagyobb késő római kori oszlopcsarnokos palotájában vagy annak közelében, Szabadbattyán határában, a kőszárhegyi mészkőbánya egyik üregében találhatták, az egykori Gorsium közelében. 

A perben a magyarok bizonyítékként akarták bemutatni azt a négylábú, összecsukható ezüstállványt, aminek töredékei a pince – ahol Sümegh Józsefet holtan találták – bejáratától körülbelül három méterre álló szilvafa alól kerültek elő még 1878-ban, és a megtaláló beküldte őket a Nemzeti Múzeumba. Az állvány összefüggést mutatott a Seuso-kincsekkel, hasonlóan a talajminta-elemzésekhez, de ezeket bizonyítékként a bíróság elutasította. 

Az esküdtszék végül nem találta bizonyítottnak, hogy a kincsleletet Magyarországon tárták fel. Magyarország elveszítette a pert, amiért összességében több mint 2 millió dollárt fizetett. 

De a többiek sem nyertek: a bíróság elutasította az összes felperes tulajdonjogi igényét. A kincs birtoklási joga így a Lord Northampton vezette érdekeltségi csoportnál maradt, ám a tárgyak ezután eladhatatlanná váltak a műkincspiacon kérdéses származásuk miatt.

A Seuso-kincs darabjai − Forrás: Seuso projekt hivatalos oldala, fotó: Dabasi András és Kardos Judit

A nagy hazatérés

A sikertelen per ellenére Magyarország nem mondott le a kincs tulajdonjogáról. Folyamatos tárgyalások zajlottak, és végül „Magyarország családi ezüstjét” – ahogy a bejelentéskor Orbán Viktor miniszterelnök hivatkozott rá – hazahozták. Mindkét feléért nem vételárat, hanem úgynevezett kompenzációs díjat fizetett az állam: az első feléért 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd forint), a második, a díszesebb edényeket tartalmazó értékesebb feléért 28 millió eurót (8,6 milliárd forint).

A Nemzeti Múzeumban megtekinthető

A lelet első felének hazaérkezése után, 2014-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökének felkérésére a Magyar Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia képviselői létrehozták a Seuso-kincs tudományos vizsgálatáért felelős bizottságot. A lelet a Seuso-kincs. Pannonia fénye című állandó kiállításon a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető.

Kép

A Seuso kincs darabjai 2017-ben, a Parlamentben kiállítva − forrás: Profimedia − Red Dot

„A Magyar Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincs 15 darabja látható, míg jól tudjuk, Sümegh József 41 tárgyat rejtegetett” – hangsúlyozta tavaly egy előadáson Dézsy Zoltán, a cikkben már említett dokumentumfilmek rendezője. Meggyőződése szerint vannak még darabjai elrejtve a hetvenes-nyolcvanas évek illegális kincsvadászai, orgazdái hagyatékában. Mint mondta, senkinek semmitől nem kell tartania, ha jelentkezik, hogy nála van egy-egy darab, mert minden esetleges bűncselekmény elévült. Ki tudja? Talán egy-egy pincében lapulhat még egy ezüsttál vagy ezüstkancsó?

Az utóbbi években a Netflixnek is volt néhány kísérlete arra, hogy klasszikusokat vigyen a mozivászonra. Ilyen például az egészen meghatóra sikeredett, és Émile Ajar könyvét pontosan követő Előttem az élet (2020), vagy a kevésbé jól sikerült Meggyőző érvek (2022) című film, amely adaptáció kapcsán csak örülhetünk, hogy Jane Austen már nem láthatta.

A szépirodalmi művek megfilmesítése egyáltalán nem könnyű műfaj, éppen ezért csodálkoztam, amikor az amerikai produkciós vállalat bejelentette, hogy sorozatot készít García Márquez kultikus regényéből. Majd még jobban leesett az állam, amikor kijött az első előzetes, és konstatáltam, hogy végre valahára egy igazán ígéretes sorozatra várakozhatunk!

De miért is akkora mumus a Száz év magány a filmiparban?

Első körben elegendő annyit megjegyezni, hogy maga García Márquez sem tartotta alkalmasnak saját művét a megfilmesítésre. 

Ezt a filmipar mindeddig tiszteletben is tartotta, hiszen valljuk be, egy közel ötszáz oldalas regényt – ahol kis túlzással minden mondat mögöttes cselekménnyel rendelkezik – nem könnyű mozgóképpé alakítani. 

A helyzeten az sem segít, hogy az elbeszélés nem lineáris, cserébe kevés a párbeszéd, rengeteg a leírás és még annál is több a szereplő, akiknek a nevei gyakran azonosak. Még a legfigyelmesebb olvasókat is próbára teszi a nevekkel való játék és a bonyolult családtörténet, nemhogy egy forgatókönyvírót! 

Maga a könyv sikere is egészen elrettentő lehet a producerek és rendezők számára, hiszen, ha csupán Kolumbiát nézzük, akkor a Száz év magány a Biblia után a második legeladottabb könyv az országban. Nincs ez feltétlenül másképp globális szinten sem, ugyanis csak ezt a regényt 46 különböző nyelvre fordították le, és a legtöbb országban népszerű műnek számít. Szinte biztosak lehetünk abban, hogyha az utca népét kérjük meg, hogy mondjanak egy latin-amerikai regénycímet, akkor többségében García Márquez klasszikusa lesz a válasz.

García Márquez kedvéért még a Netflix is kolumbiai lokálpatriótává vált

Az érveket a végtelenségig sorolhatnánk arról, miért is nem érdemes megpiszkálni ezt a kultikus művet, a Netflix azonban vette a bátorságot és a jogutódokkal való kemény tárgyalások, egyezkedések árán megkapták a jogokat a megfilmesítéshez. 

García Márquez örökösei makacsul ragaszkodtak bizonyos feltételekhez, egész pontosan három kritériumot szabtak meg: a sorozat nyelve – akárcsak a regényé – legyen spanyol, a forgatás Kolumbia területén történjen, és a színészek is csak kolumbiaiak lehetnek.

Nem kis meglepetést okozva a Netfilx teljes mértékben eleget tett ezeknek, ami valljuk be, nagy falat, hiszen rengeteg szereplőt vonultat fel a sorozat. Mégis sikerült elegendő vállalkozó szellemű kolumbiai állampolgárt találni – sőt a nyílt castingon a huszonöt főszerepre tízezer jelentkező akadt. Az európai viszonylatban kevésbé ismert, Latin-Amerikában viszont a legkomolyabbnak számító színészi gárdától kezdve – mint például Gino Montesinos, Eduardo De Los Reyes vagy Marleyda Soto – egészen az amatőr színészekig és statisztákig mindenki kolumbiai. 

Nem kivétel ez alól a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőrök sem. Mindez azért rendkívül izgalmas, mert a Netflix-kvóták miatt inkább az a tendencia figyelhető meg a saját gyártású filmeknél, hogy egy adott műben minél több etnikumú színészt igyekeznek felvonultatni.

Kép

Képkocka a sorozatból

A casting mellett a helyszín- és a nyelvválasztás is telitalálat volt. Bár több nyelven – köztük magyarul is – érhető el felirat és szinkron, mégis érdemes egy-két részletet eredetiben megtekinteni, ugyanis a spanyol nyelv szenzualitása és líraisága egészíti csak ki igazán azt a latin-amerikai életérzést, amelyet a gyönyörű helyszínek és az ízig-vérig kolumbiai szereplőgárda magával hoz.

No, de a könyv jobb vagy a film?

– tehetnék fel a jogos kérdést a nézők és olvasók. Én azért hagynám ezt válasz nélkül, mert az olvasás adta végtelen lehetőség a saját elképzelés kialakítására és a mozgókép nyújtotta vizuális élmény összehasonlíthatatlan. 

Ha García Márquez történetét szeretném a jövőben újra átélni, és narratív csavarokban gazdag esztétikai élményre vágyom, egyértelműen a könyv mellett teszem le a voksom. Ám amennyiben Kolumbia vadregényes tájaiban és a dallamosan csengő spanyol nyelvben szeretnék gyönyörködni, a Netflix lesz a nyerő. 

Mert két narratíva kis túlzással teljes mértékben megegyezik, mégis más élményt nyújtanak.

A sorozat erénye, ami elsősorban a forgatókönyvírót dicséri, hogy rendkívül jól bánik az eredeti szöveggel. A regényben található számtalan leírást nehéz vászonra vinni, ám ezt jól megoldották egy filmbeli elbeszélő segítségével, amihez nem ritkán a műből vettek át részleteket. Ugyanakkor a fő szöveghez képest rengeteg jelenet dinamizálva, párbeszédesítve lett, így a filmnél is elkülöníthető egy elbeszélői és egy cselekményi szál.

Bár apró módosításokat eszközöltek a regényhez képest, ezek többnyire csak a megfilmesítést könnyítő praktikus fogások. A cselekmény gerincének megtartásán túl ügyeltek az apró részletek változtatás nélküli átemelésére.

Kép

Képkocka a sorozatból

García Márquez regénye a mágikus realizmus jegyében íródott, és ezt a kettősséget a sorozat is átveszi. Egyszerre tükröződnek benne a valóság által ihletett részletek, mint a diktatórikus kolumbiai állam és a kapitalizmus felé megfogalmazott kritika, ugyanakkor a mágikus elemek is helyet kapnak, így megismerhetjük általuk a babonás kolumbiai néplélek rejtélyeit, az alkímia világát és a természetfeletti jelenségeket. 

A mágia és a valóság ellentéte izgalmas módon vetül ki a Buendía család életére, akik menekülni próbálnak az ősi, eredendő babonától, baljós jelektől és jóslatoktól, ugyanakkor a kormány nyomasztó uralmától is. 

José Arcadio Buendía és Ursula Íguárán ezért indulnak el házasságuk elején a fojtogató légkörű faluból, és a vándorlással teli hosszú évek után megtalálják a helyet, ahol letelepedhetnek és egy városkát alapíthatnak. A varázslatos erdei környezetben felépített Macondo tehát kezdetben maga az utópia. Ám hamar kiderül, hogy sem a mágia, sem a realizmus elől nincs menekvés, így az utópikus Macondo rövidesen disztópiába fordul át.

Ezt a folyamatot követhetjük végig a Buendía család hét generációjának történetén át, amelyből a sorozat első nyolc részében egyelőre négy generációt ismerhettünk meg, amely család feje bár José Arcadio Buendía, irányítója mégis rövid időn belül Ursula Íguárán lesz. A karakterek szövegbeli kidomborítása és a szerepek megformálása szintén jó összhangban állnak egymással, a három legkiemelkedőbb talán Claudio Cataño Porras, Marleyda Soto és Diego Vásquez alakítása.

Ezek a színészek mélységeiben tudták megérteni és magukévá tenni a Száz év magány karaktereit, azok szenvedéseit, örömeit, rögeszméit. A szöveghűségen és a nagy alakításokon túl az apró részletek pontos átvétele teszi különlegessé ezt a néhány részt, pont úgy, mint Macondo kékre festetett házfalai vagy a templom padlóján végigguruló eljegyzési gyűrű Aureliano Buendía ezredes és Remedeios Moscote esküvőjén…

Tényleg ennyire kifogástalan ez a sorozat?

Semmi sem az! García Márquez regényének sallangmentességét nehéz megőrizni, és a netflixes túlkapások sajnos helyenként beszivárogtak a sorozatba, így a grandiózus csatajelenetek sokkal inkább szólnak a nézők izgalmának fokozásáról és a figyelem maradéktalan fenntartásáról, mintsem a könyvben megjelenő meggyőződésekről és makacs rögeszmékről. 

Hasonlóképpen jártak el a helyenként túlfűtött jelenetekkel. Nyilván García Márquez sem volt prűd, de kérdés, hogy mekkora az eltérés az elbeszélői és a rendezői szándék között. 

Az adaptációról még nem érdemes végső értékítéletet alkotni, hiszen a streaming-szolgáltató adós maradt további nyolc résszel. Vajon a készítők beírják magukat sorozatukkal a filmtörténetbe, vagy feláldozzák a minőséget a nézettség és a bevétel oltárán?

Amikor az első gyermekem megszületett, teljesen naivan léptem az anyaságba. Egy boldog, zavartalan várandósság végén úgy lebegett előttem a szülés, mint valami egyetemi vizsga, amelyre szakkönyvekkel, tanfolyamokkal, oktatóvideókkal fel lehet készülni. Már ebben is hatalmasat tévedtem (ami az én szüléstörténetemet illeti), de a legnagyobb hiba az volt, hogy megfeledkeztem arról, hogy ezután a vizsga után visszavonhatatlanul benne leszek egy újfajta, véget nem érő megmérettetésben. 

Készültem én az anyaságra, persze. Megvettük a szükséges dolgokat. Ott sorakozott a gyerekneveléssel kapcsolatos szakirodalom a polcon. Énekeltem Mozartot a dudorodó hasamnak. Mégis minden meglepetésként ért. Mert a nagylányom egyszer csak ott volt velem teljes valójában. Csodálatos volt, gyönyörű, és nagyon sírt. Sírt a szülőszobán, a kórteremben, sírt éjjel, sírt nappal. Nem tudtam megnyugtatni. Nehezen indult a szoptatás is, mivel senki nem vette észre, hogy lenőtt a nyelve, és nem tudja elég nagyra nyitni a száját. Mire az első akadályok oldódni kezdtek, már bekúszott a bőröm alá az aggodalom. Az a fajta, amely a felelősség súlya alatt néha irracionálisan nagyra nő, máskor csak halványan a háttérben meghúzódik, de soha többé el nem tűnik. Összenőtt az anyaságommal. 

Bízni abban, hiba nélkül lélegezni fog a kiságyában, elengedni a kezét a lépcsőn, hagyni, hogy elkövesse élete első baklövéseit, megengedni, hogy felmásszon a mászóka tetejére, elköszönni tőle az óvoda ajtajában, elengedni az irreális és egymásnak ellentmondó elvárásokat, és csak elhinni, hogy elég jó anya vagyok, ezek számomra hatalmas kihívást jelentő feladatok voltak. 

Aztán a második gyermekem emelte a tétet, és behozta az életünkbe az allergiát, a gyerekkori asztmát, az orvosi köpenyeket, a rohammentőt. 

És bár lassan alakul minden, de kemény tanulóút volt számomra elfojtani az állandó aggodalmat, és átélni a pillanatokat. Sohasem fogok ennek az útnak a végére érni. De nehéz is felhőtlenül anyának lenni, mert három gyereknél mindig akad valami. 

A barátnőm a téren idegesen húzta összébb a kabátját, én meg csak néztem a fiamat, aki nekikészült egy újabb motoros száguldásnak, és csak annyit mondtam: kerüld ki azt a lyukat a homokozó mellett, kisfiam.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A családotokban, ahogyan a hagyományos cigány kultúrában, az éneklés és a tánc nemcsak szabadidő-eltöltés, hanem érzelemkifejezés, együttlét, kommunikáció. Ha színpadra kerül, vagyis egy produkcióban ugyanolyan felszabadító tud maradni?   

Mindenféleképpen öröm, merthogy eleve azt visszük föl a színpadra, amit otthon is csinálnánk és csinálunk, csak színpadképes formába öntjük. 

Mi autodidakta módon tanultunk meg énekelni, a kezdetektől örömből zenélünk. 

Ami a lelkünkben van, azt egyébként is dalba öntjük, ez a lételemünk, improvizálunk, az előadó a szöveget az alkalomhoz megfelelően változtathatja. Ehhez a közönség részéről és a színpadon is nagy figyelemre van szükség, ahogyan otthon is meghallgatjuk a másikat. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a cigányok nem szeretik elmondani, amit éreznek, inkább elzenélik, elénekelik. Mi az, amit ki lehet mondani énekkel, és nem lehet vagy nem illik másképpen? 

 Nyilván léteznek illendőségi szabályok, van, amit még zenében sem fogalmazunk meg. Az elénekelt mondandónak nagyobb a súlya, és bennünk is könnyebben fogalmazódik meg, és sokkal közelebb jut a másik szívéhez. Azért kevés embernek van bátorsága ahhoz, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad. Pedig az embernek erre szüksége van, akár zenében, versben, írásban vagy más alkotásban. Isten ehhez különféle művészi eszközöket adott nekünk, és képességet is arra, hogy megértsük az ilyen üzeneteket. 

Mit jelent számodra a színpadi közönség? Az életedben a női szerep, az anyaszerep, most a nagymamaszerep az elsődleges, ezt mindig elmondod. Hogyan fér bele ebbe az esti fellépés, a turné? 

Amikor elkezdtünk zenélni, akkor lettünk egy pár a férjemmel, Rostás Mihály Mazsival, és akkor született meg a lányunk is. Akkoriban nem sokat énekeltem színpadon, csak vendégként a Romano Drom-ban, ahol a férjem tagként zenélt. Akkor így esett jól, és mindazt, amit abban az időszakban megélhettem a lányommal, nem adnám semmi pénzért. Most unokáim vannak, és amikor éppen nem vagyunk úton, a lányomnak segítek a három pici mellett. Talán nekem mindig egyszerűbb volt így, hogy a férjemmel együtt dolgozunk. Sok terhet átvállal, mindent előkészít. Ha mondja, hogy menni kell, akkor megyünk, és akkor tudom, hogy azt a napot meg fogja oldani a lányom nélkülem. De amikor nincs előadásunk, a száz százalékot próbálom adni a családnak. 

Azt hiszem, én a színpadon, a zenélésben is igyekszem anya és feleség maradni. 

Az apák és a nagyapák szerepe is ilyen fontos a családban? 

Mindenféleképpen, bármelyik családban. A fej adja a tartását a családnak. Nálunk megvan ennek a komolysága, miközben a játékossága is, hiszen a férjem is játszik az unokákkal, megyünk velük együtt mindenfelé. 

Nem könnyű ma megőrizni a szülői tekintélyt. Gyakorta hallani arról, hogy a szülők hányféleképpen traumatizálhatják a gyerekeiket, és sokan azért, hogy ezt elkerüljék, inkább „lemondanak” arról, hogy a gyerekeik tiszteljék őket. 

A kultúránkban a gyerekek mindig elsődleges helyet foglaltak el, a gyerekkoromban is, ma is. És azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet és odafigyelés őrzi meg a családfőt fejként. A tisztelet a szülő, nagyszülő részéről a gyerekek, unokák felé talán még fontosabb. Tény, hogy a mai fiatalabb nemzedék néha túl sokat enged meg magának, de ez nemcsak a cigány közösségekre, hanem az egész társadalomra igaz. 

Az csak romantikus közhely, hogy a cigány közösségek összetartóbbak, és inkább felelősnek érzik magukat egymás gyerekeiért is? 

Ez tényleg így van, de régebben ez nálunk is sokkal erősebb volt. Az internet berobbant az életünkbe, és ezzel együtt a közösségek tagjai is elszakadtak egymástól. Miközben nagyon jó, hogy akik távol vannak, családtagok, rokonok, online elérhetik egymást, közben sok közvetlen, emberi kapcsolatot el is vesztettünk. 

Lehet menteni a kultúrát, a dalokat fel lehet vinni a színpadra, lemezre. De hogyan lehet azokat az értékeket megőrizni, amelyek a hétköznapjainkban bújnak meg? 

Nehéz kérdés. Nagyon egyén- és családfüggő. 

Nálunk például megszűntek azok a közösségi terek, mint amilyenek a vásárok voltak, ahol spontán módon találkozhatott sokféle cigány és nem cigány ember. 

Nagyon anyagiassá váltak az emberek, és ez óriási probléma. Mindent ehhez kötünk, és lassan tényleg nem tud örömöt okozni az, hogy egymást látjuk. Gyerekként boldogok voltunk, ha volt egy karácsonyfánk, és volt mit enni, ha békességben, szeretetben együtt tudtunk lenni. Ma meg már az sem tud örömöt okozni, ha egy apró ajándékot kapunk a másiktól – tisztelet a kivételnek –, mivel nagy dolgokra vágyunk, amelyek sok pénzért vásárolhatók meg. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mit mond el rólad, rólatok a nyelv, amelyen énekelsz? 

Lovári cigány nyelven énekelek, így is beszélünk otthon, de kettős identitásunk van, a magyart is ugyanúgy használjuk. Számomra könnyebb a dalokat cigány nyelven megfogalmazni, de vannak magyar vagy részben magyar nyelvű dalaink is. Az azonban tény, hogy sokszor egyszerűbb valamit cigányul kifejezni, hiszen léteznek olyan fogalmaink, amelyeket magyarul csak körülírni tudnánk, lováriul azonban van rá szavunk. A nyelvünkben benne van a múltuk és a jelenünk. A mai fiatalok már nem lóvásárba járnak, hanem szórakozóhelyekre, autóval és nem lovas kocsival, és mást is énekelnek, de ugyanazon a nyelven. Egy élő kultúrában ez a fajta változás természetes, a mostaniak már megéneklik azt, amiben ők vannak, mi még meg tudjuk énekelni azt, amit a múltban megélhettünk. 

Van a kettő között a kapocs? 

Amíg felelősek vagyunk a fiatalokért, amíg tudunk mit mondani, és ők meghallgatnak minket, addig az a kapocs ott van. 

Szoktatok Mazsival csak egymásnak zenélni? 

Igen, hogyne, amikor van időnk, kedvünk. Születnek is dalok, és a férjem olyankor rögtön kíséri is, és fel is veszi, hogy el ne felejtsük. 

Az együtt töltött idő átcsap munkába?

Mindig megéljük a pillanatot, csak ő gyorsan meg is örökíti. 

Abból majd később kialakulhat valami fontos, amit meg tudunk mutatni, hiszen a dalainkat tényleg a saját életünkből merítjük. 

Adtatok már dalt egymásnak ajándékba? 

Hűha! Igen. De az unokáinknak is megénekeljük az örömöt, amit ők adnak, vagy a szeretetet, amit a lányunktól kaptunk, amikor gyerek volt. 

Sokszor mondod, hogy édesapádnak különlegesen szép hangja volt. Van róla felvétel?

Igen, házi felvétel, amiről ő nem is tudott, emlékül szerettük volna magunknak. Aztán később, mikor készítettük a Romanimo lemezt, szerettük volna megmutatni, hogy milyen is volt a hangja, mi az, amit tőle kaphattam én és a családom is. Az ilyen vagy van, vagy nincs, vagy adja Isten, vagy nem, hogy valaki olyan hitelesen tudjon érzelmeket közölni. Apám mellett és abban a közösségben felnőni kivételes áldás volt. 

Mekkora az a közösség, amelyről beszélsz? 

A szűk családi kör, a tágabb családjaink közössége, és azok a cigány emberek is, akikkel egy-egy helyen együtt éltünk meg valami fontosat. 

Az országon, a világon átívelő cigány kultúra mennyire egységes? 

A zene által az ország és a világ olyan részeire is eljutunk, ahová egyébként nem utaznánk el, és ott megismerhetünk embereket a saját közösségükben is. Ez spontán alakul, észrevétlenül. A legfontosabb, ami összeköt, az a nyelvünk. Amikor Mexikóban léptünk fel, az ottani cigányokkal is értettük egymást. Sajnos ez az a része a kultúránknak, ami egyre jobban kihalóban van, de most még a világ bármely táján megértjük egymást. A lovári cigány világnyelv, de idézőjelben. Akik pedig ezt otthonról hozzák, hozzák vele a hagyományos kultúrát is. 

Amikor Indiában voltunk, megkérdeztük, hogy mi az, amiről ott meg tudják egymást különböztetni, hiszen mindenkinek sötétebb a bőrszíne. Elmondták, hogy a viseletük sokkal színesebb, tükör van a ruháikon, pörgős szoknyákban járnak, sok ékszert viselnek. 

Érdekes, hogy ott is fémmel kereskednek. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Amikor készültünk a fotózásra, sok kérésed volt a stylisthoz, elmondtad például, hogy milyen hosszúságú ruhát veszel fel, hogy mennyire lehet kivágott. Az öltözködésre vonatkozó szabályokat is jobban tartják a cigány közösségek, mint a társadalom többi része? És inkább a nőkre vonatkoznak ezek? 

Vannak bizonyos dolgok, amelyekre a férfiaknak is illik odafigyelniük, de hát bizonyos helyekre senki sem megy el atlétában vagy rövidnadrágban, ez a nem cigány embereknél is van. A nőknél az ilyen elvárások erősebben jelen vannak, de az én gyerekkoromban még sokkal keményebben elvárták ezeket. Régen fejkendő és kötény nélkül egy asszony sem jelenhetett meg sehol. Mára ezeket elhagytuk, lépést tartunk a XXI. századdal, de én ma sem viselek nadrágot, és szoknyából is csak hosszabbat. 

A hagyományos család nőkre vonatkozó szabályai mennyit változtak? 

A nőknél az asszony- és anyaszerep ma is elsődleges, én is eszerint élek. 

Abból, hogy Mazsival a Holdvilág Kamaraszínházban, ahol a kilencvenes években már gyakran felléptél, ismerkedtetek meg, arra következtetek, hogy a családotok mégis modernebb volt az átlagnál. 

Más világ volt az is, ma már jobban féltjük a gyerekeket, szeretnénk megvédeni őket a veszélyes közösségektől… Mi, cigány gyerekekként a nem cigány gyerekekkel együtt játszhattunk, szabadon kimentünk, nem kellett őrizzenek a szüleink, nem kellett félni attól, hogy majd egy drogkereskedő megkörnyékez minket. 

Mit énekelsz az unokáidnak? 

Mindenfélét, ahogyan a pillanat adja, ahogyan érzem magam, mikor milyen helyzet van.

 Fájdalmat és örömet, amit egy felnőtt megél? 

Nem biztos, hogy a fájdalmamat, de azt, amikor annyira szeretsz valakit, hogy a sírás jön rád, azt igen. Abban melankólia is van. 

Látni egy felnőttet sírni, nem ijesztő egy gyerek számára? 

Megkérdezi, hogy mi van veled, és ez normális. Ilyenkor az ember megöleli és megnyugtatja, hogy nincs baj, semmi baj. 

A koncertjeiteken is ott vannak a gyerekek? 

El szoktuk vinni őket, ahova lehet, ők is résztvevői az előadásnak, ha éppen van hozzá kedvük, mászkálnak, énekelnek velünk, vagy a nagyobbik unokám gitárt fog. 

Ma, amikor a közönséget gigaprodukciókkal és futurisztikus technikával kápráztatják el, hogyan hat az emberekre ez a családias hangulat? 

Szeretik, hogy csak egy mikrofon van előttünk. Mi is spontán táncolunk a színpadon, és ha a közönség tagjainak van kedve hozzá, akkor velünk táncolnak. Ez a fajta megélés szerintem ma hiányzik a családok otthonaiból is, szükségünk van arra, hogy a gyerekekkel szabadon együtt legyünk, és részesei legyenek ők is a felnőtt társaságnak. Ehhez ad nekünk közeget a zene.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024 októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fast fashion, vagy magyarul gyors divat a ruha- és textiliparban érzékelhető jelenség. Leegyszerűsítve arról szól, hogy rövid idő alatt a lehető legtöbb nadrág, pulóver, kabát és egyéb ismert öltözködési termék készüljön el, elfogadható piaci áron, és hasonlóan gyorsan a boltok polcain kössön ki.

Ahogy a környezetszennyezéshez és zöld átálláshoz köthető témák nagy része, a fast fashion is az elmúlt években vált igazán felkapottá, pedig a jelenség nem nevezhető újkeletűnek. Az 1990-es évektől kezdve folyamatosan változnak a vásárlási szokásaink, a rendszeres pénzköltéssel járó „shoppingolás” pedig már régóta a hétköznapjaink részévé vált. 

Ma már természetesnek vesszük a széles kínálatot, ezért a vásárlásra nem különleges eseményként tekintünk, és nemcsak akkor veszünk meg valamit, amikor feltétlenül szükségünk van rá, hanem „hobbiból” is szívesen vásárolunk. 

Abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy a számunkra kényelmes helyzet visszafordíthatatlan következményekkel járhat a környezetre nézve.

Valóban ennyire káros?

A fast fashion kapcsán az egyik leggyakrabban hangoztatott tény az, hogy a ruhaipar a világ széndioxid-kibocsátásának tíz százalékáért felelős, ez kétszerannyi, mint amennyi a teljes légi és hajós közlekedés során a levegőbe jut. Emellett az előállítással járó vízveszteség is óriási, az óceánban kikötő mikro-műanyagokról nem is beszélve.

Világszinten természetesen a legnagyobb – és előállítás szempontjából is az élen járó – országokban teljesedik ki leginkább a jelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kínában, Japánban és Nagy-Britanniában is rendkívül sok termék készül, de az európai országok közül érdemes kiemelni Norvégiát is, mint kevésbé ismert példát. Egyes cégek arra törekednek, hogy adott esetben hetente dobjanak új terméket a piacra, ezeknek felvásárlása pedig fizikailag is lehetetlennek tűnik, ebből kiindulva nem meglepő a keletkező szemétmennyiség. 

Becslések szerint percenként több teherautónyi ruha válik szemétté, ez alapján el lehet mondani, hogy a fast fashion jelensége az egyik legkárosabb a világon, több fronton is hozzájárul a bolygó szennyezéséhez.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Miért van erre szükség?

Nem lenne rá semmi szükség. 

Bár az adatok és az ismeretek hiányosak a pontos számokat illetően, a becslések szerint az évente gyártott ruhadarabok kb. negyven százalékát egyáltalán nem adják el (optimistább becslések alacsonyabbra teszik ezt az arányt). 

Ez több mint hatvan milliárd terméket jelenthet. A cégek valószínűleg éppen a pazarlás mértéke miatt nem adnak ki részletes információkat az értékesítésről, hiszen már így is nagy felháborodás övezi az üzleti modellt.

A túltermelés ebben az esetben sem magyarázható társadalmilag elfogadható indokkal, ugyanis a fogyasztóknak egyáltalán nincsen igényük ilyen mennyiségű öltözködési termékre. Bár valóban sok időt töltünk üzletekben, ezt a tempót szinte lehetetlen követni.

Egyértelmű az is, hogy a mindennapokban egyre kevésbé használjuk többször ugyanazokat a ruhákat, a jelenséghez tehát akarva-akaratlanul mi magunk is alkalmazkodunk azzal, hogy folyamatosan újabb darabokat akarunk beszerezni, az éppen aktuális trendeket követve.

Hogyan zajlik a munka?

A gyors ütemű termeléshez nyilvánvalóan olyan munkaerőre is szükség van, amely elő tudja állítani a kívánt hatalmas mennyiséget. Az szintén komoly problémát jelent a ruhaszektorban és más termékek előállításánál is, hogy gyakran nehéz követni, milyen munkakörülmények között zajlik a termelés. 

Egyes esetekben alaposan feltételezhető, hogy emberi jogi szempontból nem megfelelő vagy akár elfogadhatatlan tényezők mellett dolgoztatnak munkásokat, akár kiskorúakat is.

Bár a problémával jó néhány civil szervezet foglalkozik világszerte, és egyre nagyobb közfelháborodást vált ki, mégsem tűnik úgy, hogy az elmúlt időben sikerült volna jelentősen visszaszorítani a jelenséget. Ahogy sok más dolgot, a munkakörülményeket sem teszik eléggé átláthatóvá a textiliparban termelő cégek, de gyakran készülnek tényfeltáró riportok a veszélyes munkafolyamatokról, amelyek során az alkalmazottaknak néha megfelelő védőfelszerelés nélkül kell teljesíteniük, ami akár súlyosabb sérülésekhez is vezethet. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Hogyan lehet megfékezni?

Ahogy a többi rendkívül káros globális jelenséget, a fast fashiont is nagyon nehéz megállítani, vagy ellensúlyozni a hatásait. Mivel a probléma már régóta része a mindennapjainknak, az évek során egyre több szervezet kezdett el foglalkozni vele, megoldásokat keresni rá. A spanyolországi Ecoalf cég például algából és újrahasznosított műanyagból gyártott cipőket, a szükséges anyagokat különböző partokról összegyűjtve.

Egyes cégek függönyöket, takarókat, gumiabroncsokat vagy éppen biztonsági öveket használnak termékek és kiegészítők gyártásához. Az említett példák mellett még számos jó módszer van arra, hogy a gyártók csökkenteni tudják az előállítási folyamat veszélyes hatásait, a kérdés csak az, ők maguk mennyire hajlandók változtatni és ilyen módszerekben gondolkodni.

A mi szempontunkból lényeges kérdés, hogyan járulhatnánk hozzá mi magunk a helyzet javításához.

Elsősorban természetesen a saját vásárlási és ruhaviselési szokásainkon kellene változtatni, hogy a cégek felé még inkább jelezzük, nincs szükségünk ennyi cuccra. A kimutatások alapján már az is jelentősen segíthetne, ha kevesebbet mosnánk, és a szárítógépek helyett gyakrabban választanánk a szabadtéri szárítást. Továbbá a minőségi ruhák vásárlása és az enyhén ,,sérült” cuccaink kézi megjavítása is segíthet, például egy leszakadt gomb visszavarrása, vagy a nadrág felhajtása.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Ma már a Z generáció is sokat foglalkozik a problémával, elsősorban azok, akik az élet egyéb területén is a pazarlás minimalizálására koncentrálnak. Szép számban találunk a közösségi médiában is olyan videókat, amelyek a zero waste fashiont népszerűsítik. Ennek egyik alapja, hogy száz százalékban minőségi anyagból készült termékeket vásároljunk, vagy rendelés esetén azokat a cégeket válasszuk, amelyek a fent említett újrahasznosítási elveket követik.

Ami ebben az esetben is nehezítő tényező, az a megszokott, kényelmes dolgokról való lemondás, hiszen erre gyakran csak vonakodva vagyunk képesek, a részletes tájékozódásról nem is beszélve. Összességében mégis rendkívül fontos lenne csökkenteni a textilipar káros következményeit, mert a magatartásunk e tekintetben jelentősen befolyásolhatja a jövőnket.

Arra rendkívül kevés esély van, hogy a fast fashion korszaknak belátható időn belül véget vessünk, de egyes kérdőíves felmérések szerint a nagyobb cégek egy része hajlandó lenne csökkenteni a jövőben a túltermelés mértékén. Amiről pontosan nem is tudhatjuk, hogy mennyire eltúlzott, így az enyhülést is nehéz lesz mérni.

44 évesen jött az ötlet

Pirisi András szép ívű karrierrel a háta mögött vágott bele élete kalandjába. A középiskola elvégzése után az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén helyezkedett el, ahol sokat csiszolt angol nyelvtudásán. Akkor még nem is sejtette, milyen nagy jelentősége lesz életében a mély nyelvismeretnek.

Ezt követően egy autóipari céghez került, majd egy skandináv telekommunikációs óriásnál helyezkedett el regionális kontrollerként. A cég alkalmazottjaként több évet töltött Dubaiban, később Münchenben. A telekommunikációs szektorból a hangszeriparra váltott, egy lengyelországi értékesítési iroda vezetője lett. Tizenkét évig élt kétlaki életet, ingázott Magyarország és Lengyelország között.

A nagyobbik lánya 16 évesen elhatározta, hogy kipróbálja a vitorlázórepülést. Be is iratkozott egy, a lakóhelyükhöz közeli klubba. 

Az aggódó édesapa gyakran elkísérte gyermekét a repülőtérre, ahol felvetődött benne, mi lenne, ha megszerezné a magánpilóta-licencet. Ekkor már elmúlt 44 éves. 

Elkezdett lehetőségek után kutatni, így került egy gödöllői iskolába, ahol egykori vadász-légitársasági pilóták is oktattak. Nyolc hónap alatt letette az egymotoros kisgép vezetéséhez szükséges elméleti és gyakorlati vizsgát, és megkezdte az úgynevezett óragyűjtés időszakát, amikor családtagjait, rokonait, barátait vitte sétarepülőzni a Balatonra vagy a Dunakanyarba. 

Ráharapni, mint kutya a csontra

„Amikor először szálltam fel egyedül, izzadt a tenyerem: olyankor döbben rá az ember, hogy nincs mellette az oktató, aki biztonságot nyújtott számára” – emlékszik vissza Pirisi András az első önálló útjára. Ezt követte az éjszakai látásviszonyok közötti repülés képességének elsajátítása.

Innen továbblépni csak úgy lehet, ha a pilóta elvégzi a légitársasági elméleti képzést. Tizenhárom tantárgy fél méter magas angol nyelvű könyvtornyán kellett átrágnia magát. Meteorológia, rádió-navigáció, repüléstervezés, repülők műszerei és hasonlóan nehezen elsajátítható tananyagok vártak rá, amelyekből a Nemzeti Közlekedési Hatóságnál lehet vizsgát tenni.

„Nagy elhatározás volt ez részemről, hiszen a tanulás még több időt és nagyon sok anyagi ráfordítást igényelt, a feleségem részéről pedig elképesztő türelem, kompromisszumkészség kellett. Szoktam is mondani: a fél pilótavizsgám az övé. Minden nap feltettem magamnak az önszuggesztiós kérdést: mit tettem azért, hogy pilóta legyek? Gyakran monitoroztam, haladtam-e annyit az anyaggal, amennyivel előrébb léphetek.” 

„Ezt csak így lehet csinálni, akár a kutya, ami beleharap a csontba, és nem engedi el, a rengeteg tanulás ugyanis előbb-utóbb próbára teszi az embert, főleg ennyi idősen” – fogalmaz Pirisi András.

Utólag rájött, e szakmába 20–30 éves kor között ideális becsatlakozni. De nem adta fel az álmát, ment tovább. 

A fent említett vizsga számítógépes teszt, nincs lehetőség a mellébeszélésre, 14 ezer kérdésre kell válaszolni. „Segítség”, hogy nem egyszerre: a tárgyakból az első vizsgaalkalomtól számítva másfél év alatt lehet levizsgázni. Amennyiben akár csak egy is hiányzik, a vizsgázónak újból kell kezdenie az összeset. A teszteken nem érdemes megjelenni nyolcvan százalékos tudással, azzal ugyanis nem lehet teljesíteni a vizsgát, csak száz százalékkal. András számára utólag, már a munkakeresés időszakában derült ki, hogy a vizsga eredménye egyáltalán nem közömbös: bár 75 százalék felett meg lehet szerezni a bizonyítványt, a légitársaságok többsége bekéri a teszteredményeket, hogy meggyőződjön az álláskereső szakmai tudásáról. 

Nagypapának érezte magát

„Másfél éven át tanultam, de a mai napig nem tudom, hogyan voltam képes felkészülni a vizsgákra. Munka mellett sajátítottam el az új ismereteket: reggel ötkor keltem, két órát tanultam, munka után, este fél hattól tizenegyig folytattam a tanulást. Hétvégén reggeltől estig készültem, csak az étkezés idejére szakítottam meg a memorizálást. Hogy ebben az időszakban a feleségem nem tette ki a szűrömet, az világszenzáció!” – idézi fel a kemény időszakot a pilóta.

Nehezítette a helyzetét, hogy az iskolapadból való kikerülése után több mint huszonöt évvel lényegében újból meg kellett tanulnia tanulni. 

Erre rengeteg ideje ráment. Havonta párszor konzultációkra is járt, ahol, mint fogalmaz, ő volt a nagypapa: társai a húszas éveik elején járó, egyetemről kikerült, magasan kvalifikált férfiak voltak. Az említett nehézségek miatt a rengeteg erőfeszítés ellenére is majdnem kiszaladt az időből: az előírt másfél év lejárta előtt pár nappal tudta le az utolsó tárgyakból a vizsgát. A legtöbb pilótajelölt itt vérzik el, lehet bármilyen ügyes a gyakorlatban, ha nem képes az elméleti részt teljesíteni.

A mérhető részen túl volt, jöhettek az újabb erőpróbák: előbb a többmotoros géppel repülést, azt követően a műszeres repülést elsajátítani, melynek során a látásra már nem hagyatkozik a pilóta. E készségekből ugyancsak kötelező vizsgát tenni, s mivel Pirisi András ekkor Lengyelországban dolgozott, úgy döntött, ott készül fel és ad számot a tudásáról. Ennek célszerű okai is voltak: a ferihegyi rendkívül forgalmas repülőtér, ahol szinte lehetetlen időpontot találni a gyakorlatok elvégzésére. 

Ezért Győrbe kellett volna repülnie, az odaúttal azonban a képzési idő jelentős része el is veszett volna. András ezért a varsói, Varsó környéki műszeres reptereket választotta. Erre a képzésre áldozott egy telet 2016–2017-ben. Ezt követték a jet orientation és a multi crew course szimulátoros képzések, amelyek keretében azt gyakorolják a pilóták, miként képesek csapatban együttműködni. 

Kép

Fotó forrása: Pirisi András

Komoly összeget kellett kölcsönkérnie

Miután megszerezte az összes szükséges papírt, elkezdhette küldeni az életrajzát a légitársaságoknak. Felkutatott minden lehetséges céget, még az olyan vállalkozásokat is, amelyeknek csupán egy gépük volt. 

A legtöbb helyről választ sem kapott, miközben a korábbi csoporttársait rögtön behívták állásinterjúra. Utólag megtudta, a kora miatt. 

2017 nyarán egy magyar-ukrán vegyesvállalathoz is elküldte a pályázatát, amely Saab és ATR légcsavaros gépekkel közlekedett. Amikor elment a cég vecsési irodájába, egy volt malévos pilóta fogadta. Közölte vele: ha le tudja tenni a típusvizsgát, alkalmazzák. András azt gondolta, nyert ügye van. Korai volt az öröme: kiderült, hogy a típusvizsga költségét nem állja a cég, azt saját forrásból kell kigazdálkodnia. A képzés összege 16 ezer euró. 

Andrásnak nem volt ennyi pénze, ezért egy barátjától kért kölcsön. Szeptemberben csörgött a telefonja, a vállalkozás közölte, hogy két nap múlva típusképzés kezdődik Rigában, ha gondolja, csatlakozzon, mert van egy szabad hely. Beült öreg autójába, elvezetett a lett fővárosba. Három hétig tanult reggeltől estig. Ezt egy elméleti vizsga követte, majd Pirisi András hazatért. 

Pár héttel később Stockholmba utazott szimulátoros képzésére. A típus full flight simulatorából (a szerkezet képes a repülés minden elemét modellezni) ez az egy található Európában. Négyórás blokkokban harminchat órát kell a pilótáknak teljesíteni, amit egy szintén négyórás vizsga követ. A típusvizsga harmadik részében a valóságban is teljesíteni szükséges bizonyos számú repülésórát. Ezt azonban Svédországban nem lehetett megvalósítani.

Az oktatóköröket ugyanis csak akkor lehet elvégezni, ha a két járat között egy gép éppen szabad. Novemberben Ostravába várták, Csehországban teljesíthette az előírt hat-hat felszállást és leszállást az oktatóval. 

„A pilótaülésben érzi meg az ember, ez bizony nem szimulátor. Miután felszálltunk, az oktató közölte: ő most hátramegy, leveti a kabátját, mert melege van. Átvillant az agyamon, ez az ember itt hagyott egyedül a tizenhárom tonnás géppel” – mondja ma már nevetve a pilóta. 

Miután az előírt órákat teljesítette, bekerült a pilótajogosításába, hogy az adott típust vezetheti. Ekkor Pirisi András már elmúlt 47 éves. De még mindig nem volt vége a képzéseknek, következett a line training, ami azt jelenti, hogy oktatókapitánnyal kell bizonyos óraszámot repülni. Pirisi András teljesítette ezt a feladatot is, első tiszt lett, elkezdhetett a magyar-ukrán cégnél repülni. Itt egy évet dolgozott, teherszállító gépeket vezetett.

Kép

Fotó forrása: Pirisi András

Klasszisok és füst a fedélzeten

Majd egy lengyel légitársaságnál helyezkedett el, ahol utasszállítással foglalkoztak. Hétközben a francia Chateauroux repülőteréről indulva belföldi járatként működtek, hétvégén pedig futballistákat fuvaroztak, mivel a 34 személyes gépek ideálisak labdarúgócsapatok szállításra. A cég a francia és olasz második ligás csapatokat szállította bajnoki mérkőzésekre. Kiszolgáltak kisebb kelet-európai és kaukázusi csapatokat is, amelyeknek európai kupamérkőzésekre kellett utazniuk. A leghosszabb útja Georgiából Szlovákiáig tartott.

„Egy alkalommal a francia öregfiúk-csapatot szállítottuk gálamérkőzésre. Olyan egykori játékosok ültek mögöttem, mint Alain Giresse, Laurent Blanc, Didier Deschamps, Christian Karembeau, alkalmi trénerük pedig Arséne Wenger volt” – emlékszik vissza a jeles eseményre András. Nem csoda, ha száz fotós, tévés és újságíró várta a csapatot a reptéren. 

Egy másik alkalommal Paul Simont és zenekarát szállították egy kisebb turnén Anglián belül. 

Ezt követte a Raf-Avia nevű lett társaság, amellyel Finnországban repültek belföldi vonalakon, később Forliból az olasz szigetekre szállítottak turistákat, míg télen teherszállítást vállaltak. Jelenleg egy észt társaságnál repül, feladata különleges. Kevesen tudják, hogy az EU-ban léteznek úgynevezett public service obligation járatok. Ezek az útvonalak nem profitábilisak, viszont az adott államoknak kötelező üzemeltetni ilyen járatokat, hogy a távoli, nehezen megközelíthető vidékek vagy szigetek lakói is hozzájuthassanak közszolgáltatásokhoz. Észtországban is van ilyen járat, két szigetre repülnek reggel és este. Nyáron Karlsruhéból szállítanak traktoralkatrészeket Dublinba. 

Amikor a legveszélyesebb esetéről kérdezem, egy albán fuvart említ, amely során egy utas magára zárta a mosdót, és rágyújtott – dőlt ki a füst a toalettből. A szituáció azért volt különösen ijesztő, mert ha a parázs papírra hull, pillanatok alatt kiéghet a repülőgép belső tere, aminek következtében lezuhan a gép. Ilyen esetekben már a levegőből hívják a rendőrséget – amikor leszálltak, az utast azonnal le is tartóztatták. 

Lehetetlen megunni

Arra a kérdésemre, mit szeret a repülésben, azt feleli: az a legmagasztosabb érzés, amikor az ember konstatálja, hogy teljesített egy utat, például egy Bécs–London járatot. „Felszállást követően tízezer lábig teljes a fókusz, amit mi sterile cockpitnek hívunk: ilyenkor nincs privát beszélgetés, csak a műszerekre figyelünk, és ugyanez a helyzet leszálláskor.” 

„Amikor például a London feletti légtérben repülünk, az olyan, mintha egy méhkasban repülnénk, az irányítás gyakran 20–30 gépnek ad utasítást” – magyarázza a pilóta. 

Azt mondja, nincs két egyforma repülés, mert a felhők mindig más díszletet biztosítanak az utazáshoz, amit egyszerűen nem lehet megunni. 

Azt hittem, hogy saját gyerekéről osztott meg egy videót, de egy gyors internetes keresés után kiderül, hogy ő még nem apa. Nem, ez az ügyetlenkedő kisgyerek és az utolérhetetlen fenomén, aki harminc centivel veri a világot évek óta, és aki nem is a többiekkel, hanem saját világcsúcsaival versenyez, egy és ugyanaz a személy. A dacos, elszánt tekintet pedig nem csak a képernyőről ismerős. 

Gyerekeim ugyanígy szoktak nézni rám, ha nem sikerül nekik valami, amit nagyon el akarnak érni. Vajon elég komolyan veszem a próbálkozásaikat? 

Hajlamos vagyok ugyanis elbagatellizálni, amikor fiam az ütővel próbálja eltalálni a tollaslabdát. Kicsi még ehhez. Túl rövid a karja, állandóan mellé ejti. Türelmetlen is vagyok, meg azt sem akarom, hogy a túl nagy feladat elvegye a kedvét. De a lányommal kapcsolatban ugyanígy érzek, amikor próbál átmászni egy vele egymagas kerítésen. Ott állni mellettük órákig, miközben sejthető, hogy nem fogják elérni a kitűzött célt. 

Mi lett volna, ha Duplantis édesapja is így gondolkodik? Ő hitt a gyerekében, rászánta az órákat, a napokat, az éveket, pedig egyáltalán nem volt biztos abban, hogy fia zseni. Lehetett volna közepes sportoló is belőle. De mégsem ez a lényeg. Hanem a hit, hogy minden gyerek új lehetőség és új remény a világnak. Talán nem lesznek profi sportolók, de lehet, hogy feltalálják a rák ellenszerét. 

Vagy egyszerűen a magánéletük hősei lesznek: jó apák, anyák, feleségek, férjek, kollégák. Mert bizony ezek is világraszóló teljesítménynek számítanak. 

És ebben is a türelem a nyerő: most még nem tud másra gondolni, csak magára. Minden erejét meg kell feszítenie, hogy önzetlen legyen, és odaadja valakinek az egyik játékát. De ha biztatjuk, irányítjuk, óriási fák nőhetnek ezekből a mustármagokból.

Hozzá kell tennem még azt is, hogy fiam körülbelül egy óra alatt olyan szintre jutott tollaslabdában, hogy hármat is passzoltunk egymásnak. És persze, hogy a lányom is átmászta azt a kerítést. Csak én pirultam a hitetlenségemen. De már edzem magam. Hiszen pontosan tudom, hogy szülőként a türelemnél és a jövőbe vetett bizalomnál semmi sem fontosabb.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyugat-Európához hasonlóan Magyarországon is egyre több családban van aktívan jelen az édesapa. Nemcsak azért, mert ez a modernkori elvárás, hanem azért is, mert neki is igénye van arra, hogy részese legyen gyermeke(i) életének. „A társadalom felszabadította az apákat a 20. századi családmodell alól, miszerint a gyerek érkezése után az apa túldolgozza magát, az anya pedig egyedül koordinálja a családot” – mondja Léder László. 

Szerinte az elmúlt években drámai változások történtek hazánkban: 

„Kifelé jövünk abból a félreértésből, hogy a gyermeknevelés női dolog. Ma már nem számít sem furcsának, sem férfiatlannak, ha az édesapa is aktívan részt vesz benne. Az édesanyák is örömmel veszik, hogy nem egyedül kell mindent megoldaniuk.” 

Ez az új hozzáállás azonban magával hozta, hogy rengeteg édesapa küzd azzal, hogyan egyensúlyozzon a munka és a család között, hogyan töltsön több időt a gyermekeivel, ugyanakkor kenyérkereső szerepben is helytálljon. 

A témában készült legfrissebb KSH-felmérésből is látszik, hogy az apák változást akarnak, ugyanis a válaszadók 77 százaléka szeretne több időt tölteni a családjával. „A férfiak belefeszülnek abba, hogy folyamatosan lavírozniuk kell a munka és a család között, keresik a megoldásokat. Az Apa Akadémián is azt tapasztaljuk, hogy komolyan foglalkoztatja őket ez a kérdés, ugyanis a Munka és a magánélet összehangolása című a leglátogatottabb kurzusunk” – mondja a pszichológus, aki nem egy olyan történetet hall, amikor azért vált valaki munkahelyet, hogy többet lehessen a családjával.

Így döntött Gábor is, aki vezetőként dolgozott egy nagyvállaltnál, ahol annak ellenére, hogy 99 százalékban fiatal férfiakat foglalkoztatnak, semmiféle apapolitikával nem rendelkeztek, és nem is mutattak hajlandóságot ennek megváltoztatására. Amikor Gábornak megszületett az első gyermeke, szeretett volna rugalmasabb munkaidőben dolgozni, főnökei azonban nem támogatták. 

Féltek attól, mi lesz, ha több kolléga is apává válik, és hasonló kérést fogalmaz meg. Inkább elengedtek egy kiváló munkaerőt, mintsem változtattak volna a hozzáállásukon. 

Gábor viszont hatalmasat nyert, mert egy olyan vállalathoz ment dolgozni, amelyik négy nap home office-t biztosít neki. „Arra az egy napra is rossz otthagyni a családomat, mert érzem, hogy szükség lenne rám, és én is otthon szeretnék lenni velük, de hálás vagyok ezért a rugalmasságért” – mondja. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Léder László szerint azonban nem a munkahelyváltás jelenti az egyetlen megoldást a férfiak számára, ha változást szeretnének elérni, és fel akarnak szabadulni a kettős nyomás alól. Már életük átrendezésével, a lehetőségek és a családi munkamegosztás újragondolásával rengeteget tehetnek azért, hogy némi egyensúlyt teremtsenek, illetve azzal, ha mernek segítséget kérni, és el is fogadják azt. 

Sokan a gyermek születésekor vagy a kisgyermekes évek alatt vágnak bele építkezésbe, vesznek új lakást, költöznek agglomerációba, vagy vásárolnak rengeteg fölösleges babaholmit. A pszichológus szerint ezek egytől egyig pluszterhet jelentenek. Időt, pénzt és energiát vesznek el a családtól, pedig ebben az időszakban pont ezeknek vannak a leginkább hiányában, ugyanis az anya egyedül menedzseli otthon a családot, az apa pedig egyedüli keresőként túlhajszolja magát.

„Ha tehetjük, inkább kerüljünk minden fölösleges kiadást és pluszfeladatot ebben az időszakban. Jobb, ha nem is fogadunk el előléptetést, és pluszmunkát sem vállalunk” – tanácsolja Léder László. 

Arra biztatja az apákat, hogy már a gyermek érkezése előtt jelezzék a munkahelyükön, hogy gyermeket várnak, és nem tudnak ugyanannyit vállalni, mint korábban. 

Tapasztalatai szerint azokon a helyeken is el lehet érni könnyítéseket, ahol nincs apatámogatás. Sok olyan apát ismer, aki újratárgyalta a munkaszerződését, vagy egyszerűen türelmet és rugalmasságot kért a munkáltatójától, és kapott is.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

A pszichológus ezen a téren egyértelműen pozitív változást lát a munkaerőpiacon, főleg a modern, nagy cégeknél. „Sokan felismerték már, hogy foglalkozni kell az apákkal is, elkezdtek apatámogatást nyújtani és rugalmas munkaidőt kínálni – meséli. – A tapasztalatok és a statisztikák is azt mutatják, a férfiak családi életének támogatása magával hozza a munkahelyi teljesítmény növekedését is. Azok a vállalatok, amelyek kellő rugalmasságot biztosítanak az apáknak, például lehetővé teszik, hogy reggel később érkezzenek, vagy hetente két nap home office-t engedélyeznek nekik, arról számolnak be, hogy a munkavállalóik sokkal kiegyensúlyozottabbak, eredményesebbek és lojálisabbak.”

Ilyen családbarát multinacionális cégnél dolgozik mérnökként a háromgyermekes édesapa, Péter is. Rugalmas munkarendje lehetővé teszi, hogy korábban kezdjen és végezzen. „Perc alapú elszámolás van nálunk, minden nap hat körül megyek be dolgozni, és legkésőbb fél négykor el is jövök. Reggel a feleségem viszi a gyerekeket, délután viszont jórészt én megyek értük és fuvarozom őket különórákra” – meséli. 

Péter előtt nagyon pozitív apa- és nagyapakép van, ezért mindig is arra vágyott, hogy ha egyszer apa lesz, sok időt tölthessen a gyermekeivel. Korábban lehetősége lett volna arra, hogy vezető pozícióba kerüljön, ám visszautasította, mert akkor született a második gyermeke, és nem akarta vállalni a többletmunkát. 

A munkahelyén számos módon támogatják az apákat, például náluk nemcsak az édesanyák, hanem az édesapák is kapnak babacsomagot a gyermekük születésekor. Sőt az apaszabadság második hetében is teljes távolléti díjat kapnak, ugyanis a vállalat ehhez kiegészítést ad.

„A férfiak életében fontos állomás az apává válás. Pozitív, radikális változást hoz a személyiségükben” – mondja a pszichológus. Úgy gondolja, a legtöbb férfi számára az apaság az egyetlen terület, ahol kimutathatja és megélheti az érzelmeit, ahol nem erőből kell megoldania dolgokat. „A korán kialakuló kötődés nagyon mély dolgokat indít el az apában, épp ezért nemcsak a gyermeknek van szüksége az apára, hanem fordítva is” – ezt saját tapasztalatból is mondja két kislány édesapjaként. Főleg, hogy mindkettőjükkel ő volt otthon GYED-en.

„Ha az apa sok időt tölt a gyermekeivel, a családjával, az a párkapcsolatra is jó hatással van, stabilizálja azt” – folytatja a pszichológus. A nők ugyanis, ha nem mindent egyedül kell megoldaniuk, sokkal kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak, jobb anyák tudnak lenni. A statisztikák szerint azok a párok, akiknél az apa jobban bekapcsolódik a családi életbe, több gyermeket is vállalnak.

„Ahány férfi, annyi apaság. Nem kell minden férfinak GYED-re menni, munkahelyet váltani, több napot home office-ban lenni ahhoz, hogy jó apa legyen, de az biztos, hogy aki nem tölt elég időt a gyermekeivel már azok kicsi korában, az sok mindenről lemarad” – zárja gondolatait a pszichológus. 

Maga Como annyiban alulértékelt, hogy a többség nem számol vele konkrét úti célként, legfeljebb átutazóban érinti, noha szerintem bázisnak is szuper választás a tó felfedezéséhez. Mondom ezt úgy, hogy én sem Comóban szálltam meg, de több alkalommal is kikötöttem egy-egy sétára vagy pizzára a gazdag történelmű, bő nyolcvanezres lombard városban, mivel a legtöbb busz innen indul és ide fut be a tó egyes partszakaszait bekanyargók közül. 

Hangulatos sétálóutcáiban csak azért nem vesztem el, mert folyamatosan figyeltem az órát is, le ne késsem a következő járatot – a sofőrök bezzeg nem aggódtak ennyire a pontosságon.

Hiába is tették volna, a szűk hegyi utak kiszámíthatatlanok, nehéz rajtuk menetidőt jósolni. Nem egyszer kellett akár száz métereket is visszatolatni, ha nem fértünk el a szembejövő jármű mellett, ezt rendre akkurátus tervezés előzte meg, és harsány örömködés követte. 

Bellagióig kanyarogva 

Célom a zsiráf bal lábának körbejárása volt, azzal a taktikával, hogy amelyik megállónál megtetszik a táj, ott leszállok. Ezzel alaposan megnehezítettem a saját dolgom, hiszen szebbnél szebb kilátások váltották egymást. A Comói-tónál kötelezőnek tartott Bellagio városa felé haladva végül Nessóban és Lezzenóban iktattam be hosszabb pihenőt. Előbbit egy vízesés tette különlegessé, aminek a közeléből egy takaros kőhídról versenyt ugrottak egymással az emberek a tóba – amelyben egyébként nem annyira szokás megfürdeni. Fejest ugrani, az más! Lezzenóban pedig a helyi templom varázsa késztetett arra, hogy megnyomjam a leszállást jelző gombot, no meg a panoráma is pazar volt. 

Bellagio már jelentősebb turistatömeggel várt, főleg a kompkikötőben voltak sokan, a városka utcáin jobban eloszlottak. 

Az igazi felüdülést itt a tóparti sétány jelentette, ahol még a nyári nagy melegben is kellemesen hűsítő szellő lengedezett körbe, érdekes, hogy ennek ellenére itt voltak a legkevesebben. 

A belváros látogatottságát jól jelezte a helyzet, amikor egy szelet elviteles pizzával helyet kerestem magamnak leülni, hogy megegyem. Végül egy kis macskaköves sikátor egyik éppen zárva tartó üzletének kirakata előtti placcra huppantam le, akkor vettem észre a kirakatban a feliratot: „Kérjük, ne üljön ide!” Összenéztünk a szemközt ugyanígy megpihenő ifjú olasz párral, mire a srác: „Ne törődj vele!” A következő pillanatban hat-hét fős vidám, középkorú csapat érkezett, akik a feliratot megpillantva kérdőn néztek rám. Továbbadtam az olaszos üzenetet: „Ne törődjetek vele!” Így körém telepedtek, s mivel lengyelek voltak, pezsgőspoharaikat már a lengyel–magyar barátságra ürítették. 

Varenna és a szellemfolyó 

Bellagióból csak egy ugrás, akarom mondani vízen siklás – azaz körülbelül negyedórás hajóút – a Comói-tó másik fő favoritként számontartott városa, Varenna. Ha be akarjuk járni, itt is jelentős emelkedőkkel kell számolnunk, akárcsak Bellagióban, ezeknek a domboldalba épült, ­felfelé terjeszkedett egykori halászfalvaknak a felfedezése felér egy kiadós kardióedzéssel. Varenna hangulatát a színes épületek, a csodás Villa Monastero és a Castello di Vezio vár egy fokkal talán Bellagio miliőjénél is egyedibbé varázsolják. Mintha több helyi, olaszos ízt, hangot, benyomást tapasztalhatnánk az utcáit járva, autentikusabb, nem annyira uralja a nemzetközi forgatag. 

Az viszont mindkét helyre igaz, hogy tervezni sem lehetne romantikusabb, például lánykérésre vagy nászútra alkalmasabb helyszínt. 

Varenna regényekbe kívánkozó misztikumát csak erősíti egy, a közelében csörgedező folyó, bizonyos Fiumelatte (Tejfolyam) legendája. Ez egész Olaszország legrövidebb folyója, nevét valószínűleg fehér habos vizéről kapta, amely a meredek, szaggatott úttól habzik fel, ezen keresztül a folyócska különböző akadályokon áttörve halad lefelé. Hihetetlenül hangzik, de a geológusok még nem tudták beazonosítani a folyó forrását, a helyiek viszont állítják, hogy minden év március 25-én kezd csörgedezni és október 7-én apad el. Szerintük éppen úgy viselkedik, mint egy kis szellem. 

A hozzá kötődő legenda alapján itt valaha egy gyönyörű lánynak annyi udvarlója akadt, hogy nem tudott választani közülük. Végül úgy döntött, ahhoz megy férjhez, aki felfedi előtte a Fiumelatte forrásának titkát. Három bátor, fiatal férfi lépett be a folyóbarlangba a megoldásért, ám mindannyian a rémülettől döbbenten jöttek ki, s nem is tudták megfogalmazni, mit láttak odabent. Egyikük örökre elhallgatott, a lány pedig így hajadon maradt. 

Kép

Varenna − Fotó: Szász Adrián

Otthon Menaggióban  

Ha ilyen rémségekkel nem is kellett szembenéznem, egy kaland-játék-kockázat feladvánnyal azért felért eljutnom és bejutnom comói-tavi „otthonomba”, amelyre már a túlparton, Menaggióban leltem rá. Airbnb-n foglaltam le egy helyi nyelvtanár (sor)házának egyik szobáját. Először is: Menaggio elképesztően jólesett a lelkemnek a maga légiességével még csúcsszezonban is – nem voltak sokan, ők is békésen kávézgattak a főtéren, vagy andalogtak kettesével a túlpart lélegzetelállító látványát elénk táró parti sétányon. 

Amelyen azálea- és kaméliavirágok színesítik a pálmafák sorát, a háttérben esténként olasz örökzöldek csendülnek fel, a reggeleket pedig előbb a madarak nyitják csiripeléssel, majd tücskök és kabócák kórusa veszi át tőlük a stafétát a délelőtt közepén. 

Erről az idilli sétányról kellett újabb emelkedőt megmászva felérnem a szállásomra – szerencsére éppen félúton útba esett egy hostel (La Primula, azaz A kankalin nevű), ahol a városban talán a legjobban főznek. Házigazdám ajánlotta a figyelmembe, és tényleg nem ettem sehol a környéken jobb tésztát, mint ott azt a szardellásat! Egy vaddisznóragusra még vissza szeretnék térni, ha legközelebb arra járok. 

Szóval, miután leküzdöttem a szintkülönbséget, további fejtörőket és ügyességi próbatételeket kellett megoldanom, hogy bejussak a lakásba. A kódfejtést követte a kulcskereső játék, majd jöttek a különböző ismertetőjegyek alapján a felismerések, például: „az egyetlen olyan ajtót keresd, amelyen macskabejárat is van, és fölötte indiai harangok lógnak”. Nemsoká már Baffo (Bajusz) nevű cica haverommal bambultuk a tó teraszról nyíló léleksimogató látványát, miközben felpattintottam egy „szardíniai állat” nevű sört. 

Másnap pedig már innen indultam a zsiráf bal lábának másik oldalát is bejárni, változatlan haditerv szerint. Ahol a környék a buszablakon át magával ragad, ott sietve jelzek a sofőrnek, hogy a következő megállónál tegyen ki. Ezek a következő megállók ezúttal Argegno és Tremezzina, azaz Tremezzócska város részei, a korábban önálló településekként működő Ossuccio, Lenno és Tremezzo voltak. 

Kép

Tremezzina − Fotó: Szász Adrián

Krisztus városa és a szörny 

Ki kell emelnem a két kilométer kerületű Comacina-szigetet – korábbi nevén Cristopolit, azaz Krisztus városát –, amely Ossuccióval szemben állomásozik a tóban. 

Ez Olaszország legészakibb területe, ahol még olajfát termesztenek és olívaolajat állítanak elő. 

A szigetet utolsó magánszemély tulajdonosa végrendeletében a belga királyra hagyta, aki az olasz államnak ajándékozta, az pedig a milánói Brera Képzőművészeti Akadémia elnökére bízta, aki ma is kezeli. 

Innen sétával is megközelíthető a Lenno-félszigetén található Villa del Balbianello, amely valóban kedvelt filmforgatási helyszín: a Csillagok háborúja-sorozat második epizódjában és a Casino Royale című James Bond-moziban is feltűnik, de személyesen csak előzetes bejelentkezéssel, időpontra érkezve látogatható. Fantasztikus helyre épült, a tőle északra fekvő Tremezzo az általam látottak közül a Comói-tó legszebb panorámáját nyújtja. 

Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják: a teljes zsiráf egy hétvége alatt kényelmesen körbejárható. Szerintem minimum három-négy nap kell, de még jobb, ha van egy hetünk elmélyülni a hangulatában, amely egyszerre elegáns és közvetlen, lenyűgöző és emberi, nyüzsgő és békés. Jó eséllyel mindenki rálel itt arra, amit épp keres. Én utolsó este a már említett hostelben egy olasz társaságnak köszönhetően, akik meghívtak egy desszertre, még egy helyi legendával is gazdagabb lettem. 

Ha ugyanis azt hittem, hogy szörnye csak a skót Loch Ness nevű tónak van, tévedtem – ők meséltek ugyanis nekem Larrie-ről. 

Állítólag 1946-ban két helyi vadász arról számolt be, hogy egy tíz-tizenkét méteres, vörös pikkelyű állatot pillantott meg a Comói-tóban. A hosszú, angolnaszerű lényt mások is észlelték 1957 és 2003 között. „Larrie több mint húsz éve nem bukkant fel, de azért jobb óvatosnak lenni, ugye?” – súgtam Baffo cicának már újra a teraszon, ahol átgondoltam a hallottakat. A kandúr mereven nézett a távolba, a tó felé, mintha tudna valamit, amit én nem. Majd a táljához somfordált, jelezve: ő csak szörnyen éhes.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>